Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Vampire Knight)

Meera2013. 09. 08. 15:51:14#27260
Karakter: Ichijo Takuma
Megjegyzés: ~Temcsnek


Boldog születésnapot! ♥ Előre is! xD

Félredobom a takarót, ahogy felnyílnak a szemeim, tudom, hogyha sokáig fekszem még alatta, úgy járok, mint szinte minden áldott nap Shiki. Nem lenne kedvem kiburkolózni a kellemes melegből, ami óvón körülölel. Leteszem a lábaimat a puha szőnyegre, jólesően nyújtózom egyet, a sötét függönyökhöz lépek és elhúzom őket. Fájón elvakít a napfény, de szeretek belenézni, dacolni vele pár pillanatig. Nekem nincs zombi állapotom, hogy felkelés után nem vagyok képes egy óráig bármit is csinálni, visszafordíthatatlanul éber leszek.

Shiki nehezen kel, nem is csodálkozom rajta, hiszen mindig legszívesebben átaludná az egész napot. Nem kell nyösztetnem, magától is kikeverőzik a párnák közül, amit már részleges diadalnak könyvelek el. Csak ezt az unott arckifejezést tudná egyszer lecserélni! Egy mosoly, vagy egy kicsit is érdeklődőn megcsillanó tekintet, és mindjárt másképp festene. Meg kell küzdenem azért, hogy egyáltalán akarjon valamit csinálni, de ha tudná, mennyi programot terveztem már el, talán odaláncolná magát a baldachin oszlopához.

- Mi a baj Shiki? – fordulok oda kérdőn a hátához, miközben öltözködés alatt feltört belőle egy sóhaj.

- Álmos vagyok – válaszol vontatottan.

- Eh, de csak nem rég keltünk fel – billenek oldalvást a tükör elé, hogy a kócos fejem valahogy álljon. Sejtettem, hogy innen fúj a szél. Mivel most keltünk fel pár perce, naná, hogy vissza akar még feküdni. Én megszoktam, hogy korán kell kelnem, a Nagyapám sokszor indult el még napfényben, nekem pedig követnem kellett. De még le kell rónunk pár kört a lányok előtt, megkeresni a termet… Szeretem, ha szervezetten indul a nap, igyekszem Shikit is belevonni, de ha az olyan egyszerű lenne… Nem is merem neki még mondani, mit tervezek épp ma estére.

- De még nem ment le teljesen a nap.

- Ugyan már, nem lehet mindig aludni – tárom szét a karjaimat, lelkesen és egyszerre rábeszélőn igyekszek meggyőzni az igazamról -, olyan sok szép dolog van, ami például csak nappal van.

Például sok virág csak ilyenkor mutatja meg az arcát, mert estére becsukja a szirmait! Az élő, halandó emberek is nappal aktívak, szeretem a melegüket élvezni, a gondolataikat, a mindennapi kis munkáikba bepillantást nyerni. Nappal vannak nyitva az üzletek, este általában csak mulatók, és valami nagyon hangos zenei szórakozóhelyek vannak, amiknek a hangerejük az én füleimet rettenetesen bántja. Túl jó a hallásom hozzá. Hozzáteszem, a szaglásom is, főleg az előbbiekhez. Ilyenkor pezseg igazán a szökőkút, repülnek a madarak! Épp nyitnám a szám, hogy mindezt elmondjam neki, de nagyon gyorsan elhárítja a dolog, amit szomorúan konstatálok.

- Lehet – mondja végül, majd kitárja az ajtót és elindul kifelé, én pedig megengedek magamnak egy sóhajt. Hogy akarja élvezni az életet, ha unalmasnak titulálva meg sem próbál részt venni benne? De ma este nem ússza meg! Kiviszem, nem fog a kanapén üldögélni és pockyt tömni magába.

A gyülekezőre kivételesen nem mi érkezünk utoljára, hanem Akatsuki, nyilván letusolt az órák előtt. Aido természetesen az elsők között foglalta el a kanapét, Rukával egyetemben. Megmosolyogtat, ahogy mindennél jobban Kaname közelébe akarnak férkőzni, ezen még civódni is képesek. Hanabusa gyermeteg rajongása és Ruka plátói szerelme egy kis életet visz ebbe a besorvadt társaságba. Csatlakozom Kanaméhoz, az én helyem mellette van, akárhol jelenik is meg, így Shikit magára hagyom. Elbócorog Ő utánunk, megoldja, de a szemem sarkából figyelni fogom. Meg se próbáljon visszaszökni! Mint legutóbb…

A sikítozásokat már az épületben hallottam, de ahogy a kapukhoz értünk a hídon át, egészen felerősödik, olyan intenzitásra, hogy tudom, páran közülünk a falat kaparnák. Az ajtó kitárul, a prefektus áll a kapu kellős közepén, míg a lányok szép egyenes sorban felálltak az üdvözlésünkre. Milyen kedves tőlük!

- Ez a mindennapos sipítozás az idegeimre megy – hallom Ruka panaszkodó, nőies hangját, pedig neki is akad rajongója, nem is egy és nem is kettő. Kevés fiú van az intézményben, de annak jelentős hányada csak neki hódol minden éjjel. Meglátom az én kis halandóimat is, a lelkes nevetésük, kiabálásuk máris még fentebb hangolja a kedvem. Annyira szeretem a kis hangjukat, ahogy beszélnek hozzám, és néha elcsuklanak két szó között!

- Ichijo-senpai! – érkezik egy nagyobb hullám, vidáman válaszolok minden kérdésükre. – Jól aludtál? Nincs valamire szükséged?

- Jól, persze, mint a bunda! – veszek el egy  tábla csokoládét, amit felém nyújt az egyik félénkebb lány. Figyeltem, régóta próbálkozik, de eddig sosem engedték előre, így benyúltam a lányok közé, hogy végre elvehessem. - Áh, nem köszönöm, mindenem megvan, de nagyon kedves tőletek, igazán nagyra értékelem! További szép napot!

Elbúcsúzom tőlük, mert nem maradhatok le túlságosan, még képesek lennének és elvinnének a nappalis kollégiumba. Bevallom, szeretem a közelségüket, sokszor érzem a sajátjaim között bezártnak magam, de ennyi élet, ennyi pezsgő testmeleg alak, csillogó, érzelmekkel teli szemek! Ó, ha tudnák, hogy kölcsönös a rajongás! Annyira édesek!

Shiki csakhamar megkapja maga mellé Rimát, így már nem kell azon aggódnom, hogy visszavonulót fúj és elszökik. Ketten ugyanolyan habitusúak, de legalább elszórakoztatják egymást éppen annyira, amennyire szükséges.

Kaname és Yuuki kis jelenetét sokan látták, a vérig sértett Hanabusa pedig a füzetébe firkál Zeroról képeket, amiket dühödten átsatíroz. Ruka mint nő, megérezte a levegőben a tényeket, így fel is hozza a prefektus lányt.

- Az a lány… igazán ízletesnek tűnik… - fejeli meg a feszült helyzetet Shiki, Kaname keze megáll a lapozás közben, érezhetően megpattan az aurája, és mivel meglehetősen közel állok hozzá, a bőröm fájdalmasan belehullámzik.

- Shiki – szólok rá a kelleténél erősebben, hogy vegye a lapot, miszerint erről nem tanácsos beszélni, főleg nem ilyen stílusban és ilyen szövegkörnyezetben! Kanamét figyelem, hogy kerül-e büntetésre sor, itt most nem is tudnám meggyőzni észérvekkel, túl sokan vagyunk. Szerencsére Rima leköti a figyelmét, de tétován nézek az elnökre.

Szerencsésen megússza, ahogy én is azt, hogy kérleljek, mint legutóbb Hanabusa esetében. Szívesen kimentem őket a slamasztikából, de ez most egy olyan helyzet volt, hogy nem tudtam volna megakadályozni semmit sem. Rettentően bántott volna, ha Shikit megfenyíti.

Az óra további része az érdemeink ecsetelésével telik, a vértabletta kifejlesztésének köszönhetően. Ízetlen, a színe sem hasonlít, de csillapít minket annyira, hogy ne a nappalis diákok bánják. Szépek, és gyönyörűek, de mi csak azért találjuk vonzónak őket, mert a bennük rejlő folyadék minden éhséget csillapít. Ők a külsőnkért szeretnek minket, mi a belsőért. A Sors undorító fintora, hogy így lettünk kitalálva.

Ha már így lett, próbáljunk meg minél többet kihozni abból, ami közös bennünk!

***

Visszamegyünk a kollégiumba, páran rögtön a szobájukat célozzák meg, Shiki sincs ezzel másképp. Nem baj, úgyis be kell mennünk, hogy átöltözzünk egy kicsit, különös érzés kint hordani az egyenruhát, olyan, mintha céltábla lenne a hátunkon. Elkezd vetkőzni, izgatottan figyelem, mikor kell félbeszakítanom, mert így legalább önként, magától leveti az egyenruhát, viszont az ing és a nadrág maradni fog, ha rajtam múlik. És már kész is, mehetünk!

- Oh, Shiki, nincs kedved… - próbálom szépen felvezetni a témát, de résen van.

- Nem… - szakít félbe, mielőtt még be tudnám fejezni a program bevezetőjét. Hogy lehet mindig ilyen morcos és unott? Mikor épp…

- Na, még el sem mondtam, mit szeretnék – húzom fel az orromat, mire lemondóan sóhajt egyet. Látom, hogy képes végighallgatni, de folytatja tovább a vetkőzést, így a háta mögé kerülve elkapom a csuklóit, mielőtt még tényleg alvásra kész öltözetre bontaná le magáról a ruhákat.

- Menjünk cukrászdába – közlöm lelkesen, a mosolyom lelohaszthatatlan. Most nyerni fogunk, akkor is kijön velem, ha ki kell húznom ágyastól! Nem lehet mindig idebent poshadni, és ha már megadatott az a lehetőség, hogy a napon járjunk, akkor ki kell élvezni a nap világos oldalát is!

- Most? – veti ellen.

- Olyan szép napos idő lesz, ilyenkor a legjobb – bizonygatom, nagy bólogatás közepette. Elengedem a kezeit, a csuklójában lüktető érről elveszem az ujjaimat. Jó érzés volt fogni azt a meleg, forró pontot, ahol a vér legjobban felmelegíti a felette feszülő bőrt. - Ne öltözz át, jó lesz ez az ing is.

Az ágyra pislog, én pedig gyanakodva figyelem, hogy rá akar-e vetődni, de helyette visszagombol egy gombot az ingjén, és tudom, hogy nyertem. Csillogó szemekkel figyelem, ahogy megindul, de nem kifelé, hanem megint az ágy felé. Ah, ne már!

- Rendben, de előbb pihenek kicsit – készen álltam erre, szóval villámgyorsan átkarolom a hóna alatt, nehogy el tudjon menekülni és már húzom is magammal.

- Nem veszem be még egyszer, na gyerünk, élvezni fogod – győzködöm vidáman, és már vonom is kifelé magammal. Nem veti meg a lábát a küszöbnél, mint legutóbb, tehát a győzelmem már biztos. Lelkesen sétálok le vele a lépcsőn a hallban, nincs lent senki, mindenki elvonult már a helyére. – Gyere, választhatsz, hány gombócot kérsz a kelyhedbe!

- Remek… - morogja, ahogy a bejárati ajtó kitárul, rögtön elkezd hunyorítani és kibontakozik a szorításomból. Az út további részében már magától jön, én pedig sietek, hogy megmutassam neki a virágot, amit majdhogynem minden hajnalban megnézek ha lehet.

- Ezt nézd csak! – hajolok le a kis kék virághoz, ami lehajtotta a kis buksiját éjszakára.

- Ez csak egy elhervadt növény.

- Csak várd ki a végét – lesek át a vállam fölött rá, hogy legyen egy kicsit türelemmel. Hamarosan a napsugarak körülölelik a zöld szárat, és a szirmok szép lassan elkezdenek kibomlani, egymás után, mintha egy zongorista hullámoztatná a billentyűket egy kézmozdulattal. – Na? Na? Ezt nem látod este! Ugye milyen szép?

- Végig ilyeneket akarsz mutogatni? – emeli fel a szemöldökét halványan, épp csak megrebben. Nem kifejezetten hatotta meg a virág poraiból való visszatérése, de nem adom fel.

- Az a célom – vetek be egy ravasz mosolyt.

***

A város lassan éledezik, ha tehetem, minden épp kinyitó kirakathoz odacibálom Shikit, hogy nézze meg, mennyi mókás holmit képesek venni az emberek. Egész végig morcos és unott arckifejezést vág, mindig úgy szokta, nála ez az alap mimika, de nem bánom, mert tudom, hogy figyel, és legalább megnézi azt, amit mutatok, ha nem is véleményezi. Nos, mindenki tudja, hogy mit mondana erre-arra.

- Pont most nyitnak! – veszem észre, ahogy a zárva tábla nyitvára változik. Haladéktalanul akasztom be a karom az övébe és elkezdek a munkába induló emberek között szlalomozva, illedelmesen és jólnevelten bocsánatot kérve a tolakodásunkért. Igyekszem nem hozzájuk érni, vagy nagyon belevinni Shikit a sűrűjébe, tudom, hogy képes elcsábulni, ha arra kerülne a sor. Majd én felügyelem szépen! Ameddig a karját érzem az enyémhez nyomódni, addig minden rendben.

- Jó reggelt! – köszönök be, meglepetésemre, míg átértünk az utca túloldaláról, már sokan a reggeli kávéjukat szürcsölik a fehér porcelán csészékből. A pincérlányok elpirulva köszönnek vissza, az egyik sarki boxba vezetem magunkat, hogy ne legyünk annyira feltűnőek. Mindenkinek udvariasan köszönök, lelkesen tuszkolom be Shikit magammal szemben az ülésre.

- Olyan hangulatos, nem? Lehet látni kint az utcán sétáló embereket, süt a nap, jó illatok terjengenek a levegőben – lengetem meg a kezem az arca előtt, majd összefonom őket az állam alatt, és kinézek az ablakon. Minden csillog, színes, fényes, élettel teli! Egy kis forgatag kell a magányos valónknak, hogy tudjuk… van még hely, ahol megkaphatjuk ezeket az annyira áhított kincseket. Hacsak láthatjuk, én már attól is boldog vagyok. Csak hunyorít, bántja a szemét a fény, így ami felőle van, elfogott függöny, áthajolok az asztalon és kioldom, hogy némiképp kíméljük a szemét. – Így jobb?

Nem érkezik válasz, ahogy sejtettem.

- És mit kérsz, én állom! – kacsintok rá, vidám mosolyom akkor szélesedik ki még jobban, mikor egy pincérlány odajön hozzánk a fodros kis köténykéjében, hogy odaadja az étel- és itallapot. – Oh, köszönjük! Nagyon finom a parfümje, illik a szép arcához!

Ide érzem a parfüm édes, mégis kissé keserű illatát. Óvatosat szippantok belőle, megérzem a töménytelen sok sütemény, fagylalt, kávékülönlegességek és… emberek illatát. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, olyan jól esik, a beszélgetések, a fém kanál csilingelése a tálcán, a kávészemek pergése.

- Na, Shiki, mit kérsz? Ne várassuk meg a hölgyet kora reggel – tolom felé a lapot, mire karbafont kezeit leoldja a mellkasa elől és nem túl nagy örömmel bár, kinyitja. Csillogó szemekkel figyelem, ez az!

- Muszáj?

- Igen, válassz valamit – bólogatok, majd gyorsan szemügyre veszem én is a lapot, hogy mi van rajta. Fel is keresem a kelyheket, egy pillanat alatt. - A legjobban a vérnarancsos joghurtos és a vanília pudingos nyeri el a tetszésemet. Előbbi új íz, utóbbi pedig… Nos, nem tudok ellenállni neki – vakarom meg kicsit kínosan a tarkómat, továbbra is mosolyogva.

A pincérlány elpirulva jegyzetel, én pedig visszaadom a lapot, figyelve Shikit, hogy mi fog történni. Biztos nem fogja szó nélkül hagyni, hogy elrángattam ide, a következtetésem be is igazolódik, amikor rendel:

- A kekszes-csokisat kérem, és szúrjanak bele pár pockyt.

Remek, azt akarja, hogy a pénztárcám és én megbánjuk, de sajnos nem jött be a terve, mert mostmár azt is tudom, mi az, amit kedvel. Cinkosan mosolygok rá, mire hanyagul visszadől az ülése támlájára, mint aki jól végezte dolgát.

- Pár perc, és hozom a rendelésüket – hajol meg tisztelettel a lány, majd hamar el is szalad, mi pedig megint magunkra maradunk. Sokáig figyelem Shikit, de hamar megunja, hogy bámulom, így egy hosszabb pislogás keretében felsóhajt.

- Ne vágj ilyen fancsali képet, Shiki – szólítom meg kedvesen, mire kinéz az ablakon, majd rögtön vissza is fordítja a fejét.

- A fenébe – morogja, majd lehunyja a szemeit és nem szól többet. Kíváncsian követem a tekintetét, hogy vajon mit láthatott meg odakint, de nem kell sokáig nézelődnöm, hogy rájöjjek, hogy egy népes lánycsoport nyomakodik a bejáratnál, tétovázva, hogy bejöjjenek, vagy kívülről nézzék, ahogy mi eszünk.

- Ugyan, te híres modell vagy, megszokhattad volna már – legyintek, továbbra is kedvesen mosolyogva, érzékeny füleimmel viszont arra készülök, mikor jönnek ide nappalis tanulók.

- Ki nem állom ezt a cécót.

- Tudom, adunk pár autogrammot és mosolyt, utána bizonyosan elmennek, ugyanis az óráik már rég elkezdődtek – nézek az órámra, bíztatva, hogy bírja ki ezt a pár percet, míg idesereglenek a lányok. A mosoly szóra kinyitja a szemeit és megenged egy rosszalló tekintetet magának, majd megint visszacsukja. Felnevetek ezen a korrekt véleménynyilvánításon, mire a lányok be is futnak.

- Ichijo-senpai! Shiki-senpai!

- Ohayo, lányok – köszönök egy megnyerő mosoly keretében, aminek látom, hogy nagyon megörülnek. – Egy kávé iskola előtt?

- Hát… csak épp erre jártunk és megláttunk titeket az ablakból – válaszolják, mire Shiki az utolsó szóra csak vámpírfüleknek hallható morgást hallat. Tudtam, hogy kapok még azért, mert az ablakos boxok egyikébe ültünk. – Aláírnátok nekünk ezeket a…

- Meghoztam… meghoz... tam…! Meghoztam a rendelést! – küzdi át magát a végére már kiabáló pincérlány a tömegen, dühösen megigazítja a ruháját, miközben halkan koppanva elénk teszik a kelyheket. A tanulók persze elolvadnak attól, hogy ilyen édes fagylalthelyheket kértünk, a „kawaii” szavak végeláthatatlan áradatát trillázva a fülünkbe.

- Köszönjük szépen – köszönöm meg a fáradozásait.

- Igazán nincs mit – húzza ki magát a tülekedés utáni görnyedésből és kicsit idegesen néz a mögötte sötét árnyékként álló lányokra. – Rendelni is fogtok valamit, vagy csak elhajtjátok a vendégeket?

A lányokat hamar lerendezzük, én és a pincérlány alig pár percen belül útjukra bocsátjuk a fiatal lányokat, akik elszaladva a szalvétára kapott aláírásokkal rohannak az órákra. Ha nem csal a szimatom, akkor az első órájuk az igazgatóval lesz. Nehéz lesz kimagyarázniuk, biztos büntetőórára is maradniuk kell… Ezekre a gondolatokra somolyogva piszkálom a körteszeletet a kehely oldalán.

- Jó étvágyat, Shiki!

- Tudod jól, hogy nem ezt kívánom – szúrja be, de megfogja a kanalat, az asztalhoz dől majd elkezdi kiforgatni a csokigombócból azt az egy falatot, amit majd a szájába tesz. - Ahogy te sem.

- Dobj bele egy tablettát az aljába – billentem oldalra a fejem, mire felsóhajt.

Miközben eszünk, felhívom a figyelmét több, az utcán zajló eseményre, szóval nem éppen csöndben telik el a fagylaltozás. Úgy tűnik, nem bánja, mert ahogy látom, ízlik neki amit kért, ugyanis egyre kisebb a kehelyben a gombóchegy és pocky rengeteg.

- Annyira jól érzem magam! – fakadok ki izgatottan, a nagy nyammogás közepette. Lenyalom a kanalamat, majd az alátétre teszem és megint összefűzöm az ujjaimat az állam alatt. Shiki felnéz a kirohanásomra, mire látom, hogy a szája szélén van egy csokoládé folt. Próbálom szolidan felhívni rá a figyelmét, így én is megnyalom ugyanott a számat, de úgy tűnik, hogy hiába próbálom harmadjára is figyelmeztetni így, csak kezd egyre gyanakvóbban és furcsán nézni rám. Most hosszabban nyalom meg a szám szélét, mire még a szemöldöke is felszalad, úgy néz rám, mint egy bolondra.

Megunom végül, átnyúlok az asztal felett, a hüvelykujjammal leszedem a csokit, majd visszaülve a helyemre gyorsan lenyalom. Felnevetek a majdhogynem bambának nevezhető arckifejezésén.

- Hiába mutatom, hogy nyald le! – nem bírom ki, hogy ne nevessek fel egy pillanatra hangosabban, még a fejem is megtámasztom egy kézzel az asztalon. Hamar kiheherészem magam, de nem bírom eltüntetni a széles vigyort az arcomról. Míg oldott a hangulat, úgy kell támadnom. – Ugye nem megyünk még vissza? – kérlelem még jókedvtől nedves szemekkel, sőt, muszáj odanyúlnom, hogy elmorzsoljak egy kósza könnycseppet.



Szerkesztve Meera által @ 2013. 09. 08. 17:25:05


timcsiikee2013. 04. 05. 00:04:07#25536
Karakter: Shiki Senri
Megjegyzés: ~ Meersnek




Shiki:

Ah, ez az akadémia… annyira nem is lenne vészes, ha nem lenne kötelező program az, hogy a többiekkel órára járjak. Minek? Amit leadnak azt már mind tudjuk lényegében, hisz három éves korunk óta sulykolják belénk a tudást, az illemet, a történelmet. Persze, alhatok a teremben is, de az nem olyan kényelmes, mint az ágyam. A párna sokkal puhább, olyan hívogató.
Amíg magamra veszem, Ichijonak háttal az egyenruhámat, és épp eligazítom a gombokat sóváran lesek a párnámra, amit alig fél órája hagytam el. Tudom ám, hogy szeretné ha visszafeküdnék, de most nem lehet. Megpróbálhatnám, de teljesen biztos vagyok benne, hogy egy bizonyos személy addig nyaggatna, míg ismét ki nem kelek az ágyból. Így megkerülve a felesleges köröket inkább csak sóhajtok egyet.

- Mi a baj Shiki? – persze ez azonnal feltűnik neki, miért is ne, hisz kiváló a hallása mint nekem. Csak amíg én figyelmen kívül hagynám, Ichijo szeret mindent tudni. Még szerencse, hogy általában nem zavarja, ha épp nincs kedvem válaszolni, de most nem leszek ilyen csendes.

- Álmos vagyok.

- Eh, de csak nem rég keltünk fel – még belesimít a hajába, hogy tényleg jól álljon. Ah, nem szeretem, hogy a sok emberlány minden nap várnak a kijáratnál, miattuk kell mindig teljesen rendbe szednem magam.

- De még nem ment le teljesen a nap – emelem kifogásként. Míg otthon voltam addig ki sem nyitottam a szemem, ameddig teljesen sötét nem lett, szinte nyáron is, amikor sokáig van világos. Persze tovább voltam fel cserébe hajnal után is, és csak az volt kivétel, amikor anyám kérésére vele tartottam valahova.

- Ugyan már, nem lehet mindig aludni, olyan sok szép dolog van, ami például csak nappal van.

Egy pillanatra megcsap a kísértés, de inkább nem kérdezek rá, hogy mi, mert akkor egy iskola előtti kiselőadást kapnál válaszul. Inkább kihagyom…

- Lehet – rendezem le csak ennyivel, majd elkészülve indulok ki a szobából a többiekhez. Legalább nem én leszek megint az, aki utoljára ér le a gyülekezőre.

A szokásos sikongató tömeg vár kint minket, mindenkit figyelmen kívül hagyok, de egy valami megragad a látóteremben. Az a prefektus lány… csak ember de mégis másnak tűnik, mint a többi. Nem a karszalag és nem is az, hogy az igazgató „lánya”. Persze, hogy nem igazán az övé, a vak is látja, de valami akkor is van benne… Valamiért mégsem jövök rá. Leáll beszélni Kaname-samaval is, aki – szintén különös – mindig olyan kedvesen és szívélyesen törődik vele.

Aidot ez mindig jobban dühíti, mint engem, nekem inkább csak furán hat. Persze, nem meglepő, ha valaki olyat szeret meg aki nem fajához tartozó, anyám munkája során amikor követtem, láttam már egyet, s mást, bár a vámpír-ember szerelem soha nem ért jó véget.

Nem is tudom miért érdekel ennyire.

Ha nem alszom mindig leragad valamin a figyelmem, egészen addig, míg be nem érünk.

Rima csapódik mellém menet közben, halk megnyilvánulással köszöntjük csak egymást, mögöttem viszont hallom Ichijo csivitelését is. Mindenkivel ilyen, a társainkkal, az emberlányokkal, de még a családokkal is.

Én még a saját rokonaimmal is nehezen beszélek.

A teremben a semmiből röppen fel, azt hiszem Ruka szájából az a lány, a neve valahogy mindig átszökik a fejemen, pedig olyan könnyű. Csak egy dolog van, ami mindig eszembe jut, amikor felidézem azt az egy pillanatot, amikor közvetlen mögötte álltam és láttam nyakának ívét, minden millimétert.

Elnyúlva a padban keresem a kényelmes pozíciót, ami végül plafonra nézésnél ér véget, mintha feküdnék. Ah megvan, Yuuki.

- Az a lány… igazán ízletesnek tűnik… - Megfagy a levegő a teremben, de valamiért nem tud meghatni.

- Shiki – suttogja elég erőteljesen, és ebből tudom, hogy tényleg valami rosszat mondhattam. Oldalra sandítva látom Kaname gyilkos pillantását, de rögtön elvonja a figyelmem Rima.

- Tessék – amint ezt ki is mondja, reppen felém egy csokigolyó, amit el is kapok. Tudja, mivel lehet lefoglalni. És még csodálkoznak, ha ritkán szólalok meg, amikor rögtön torkollást kapok.

Természetesen az óra unalmas mint mindig, így a nagyját csak félálomban töltöm. Minek is figyeljek? Nem kötelező.

~*~

A nap végén már minden tagomban érzem, hogy vár az ágyam. Hajnalodik, az ég már sárgul, és ha ez régebben nem is hatott meg, de mióta hamarabb kelek, mint szoktam, így minden vágyam, hogy iskola után visszadőljek az ágyamba.

S már tudhatnám előre, hogy ha ilyen csodálatos és jól elképzelt terveim vannak, akkor valami mindig keresztbe tesz… Leggyakrabban inkább valaki. Ennek ellenére teljesen nyugodtan megyek fel a szobába, levetem az egyenruhát, feltéve egy vállfára, és mielőtt levenném az inget is, felveszek egy nadrágot.

- Oh, Shiki, nincs kedved…

- Nem… - vágok közbe. Éreztem, hogy ez lesz…

- Na, még el sem mondtam, hogy mit szeretnék. – Sóhajtok egyet, most nem vágok közbe, csak türelmesen kivárom, míg kimondja mit akar, addik elkezdem kigombolni az inget, de mögém kerül, és lefogja a kezeimet. He? Olyan jó illat vesz körül, hogy egy pillanatra teljesen kimelegszem.

- Menjünk cukrászdába – jelenti be teljes beleéléssel, vidáman csillogó mosollyal, de az én arcom valahogy az ellenkező érzelmeket kezdi felölteni.

- Most?

- Olyan szép napos idő lesz, ilyenkor a legjobb. Ne öltözz át, jó lesz ez az ing is – ah, so… szóval ezért fogta le a kezem.

Nagy dilemma… Ránézek az ágyamra, ami már annyira vár engem, de ha Ichijo valamit a fejébe vesz, nehezen mondok le róla. Két gombot már kioldottam, de visszagombolom, viszont bevetek valamit, hátha bejön.

- Rendben, de előbb pihenek kicsit. – és már indulok is az ágyam felé, de alig teszek két lépést megnyugodva, hogy megmenekültem, elkapja a karomat, vagyis felkarol, és elkezd kifelé vonszolni.

- Nem veszem be még egyszer, na gyerünk, élvezni fogod – boldogan cseng a hangja, miközben én még visszafelé nézek az ágyamra, mivel hátrafelé húz, és sajnálkozó arccal, kezemet felé nyújtva kerülök ki a szobából, mint akit kivégzésre visznek. Az ágyamat akarom, a párnámat, és sötétet. 
 


Ereni-chan2010. 03. 25. 22:44:40#4379
Karakter: Beathy Zampackt



Vér. Szép, vörös, tiszta vér. Imádom! Bolondulok érte! És most annyi van körülöttem… Friss vér… imádom a friss vér illatát! Őrült vagyok… és ez jó nekem!

Egy sötét erdő legmélyén barangolok. Vagyis barangoltam. Már csak állok a sötétben, körülöttem megannyi hullával és vérrel. Egy esti vadászcsoport volt. Mindet megöltem… és kedvemet leltem venne! Élveztem! És már éhes sem vagyok… és nem is leszek jó pár napig.

- Zampackt-sama! – lép elő az egyik bokor mögül Hororu, a társam (vagy inkább csak segítőm). A hullákat meglátva azonban iszonyodva hátrálni kezd – Te jó isten… Beathy-san… - rávillanom vörös szemeimet, és ellökve magamtól az egyik holttestet, véres szám az ingujjamba törlöm. A fiú egy darabig csak némán néz, majd ismét előre lépve az egyik megcsonkított hullához sétál, és szomorú ábrázattal lesimítja a szemét – Senpai… ezt nem kellett volna. – meg sem hallom, amit mond, csak feltápászkodom, leporolom magam, és elé sétálva arrébb rúgom a lecsukott szemű hullát. A srác erre rémülten húzódik arrébb tőlem. Na mi az, már megint játszod itt a nyuszit? Szánalmas…

- Mért jöttél? – szegezem oldalra a fejem, mivel ha még a szemébe is néznék, úgy hiszem, elmenekülne.

- Én… csak… - kis idegi csak dadog, aztán végre megembereli magát – Az édesanyja azt üzeni, hogy holnap lesz az első iskolai napja a Cross akadémián, ezért készüljön fel rendesen!

- akaratlanul is széles mosoly szökik az arcomra. A Cross akadémia, hm? Érdekes helynek ígérkezik.

- Értem. Akkor menjünk hát! – emelem felé drámaian az egyik kezem, mire Hou ijedten arrébb szökken. És nem véletlen. Mivel az a kezem éppenséggel tiszta vér… hehe. De gonosz is vagyok…

A szöszi többszöri próbálkozás után végre rászánja magát, hogy ráhúzzon a kezemre egy fekete kesztyűt, majd miután ez már kész van, csendben elindul előttem ki az erdőből. Útközben sokszor lassítok, hogy némileg letisztítsam a vérfoltokat a ruhámról, mivel anyám nem szereti, ha piszkosan állítok elé. Szerinte ez ízléstelenség, és nem is illendő egy magamkorú vámpírtól. Ezen általában csak röhögni szoktam. Érdekel is engem, mi illik, meg mi nem! De inkább nem haragítom magamra, mert nem sokkal jobb olyankor, mint én magam… magamat ismerve pedig elég nagy vérfürdő lenne.

Hamarosan ki is érünk a rengetegből. Akkorra már valamivel jobban nézek ki. A Hold is előbújik a felhők közül, és sárgás fényével bevilágítja az előttünk húzódó ösvényt. Kezd kicsit hideg lenni. Hűvöskés este. Nem szeretem a hűvöskés estéket. Az emberi felem ilyenkor mindig annyira elhatalmasodik rajtam… fázom… De inkább csak állom. Nem akarom megszégyeníteni magam, még ha csak erről a hitvány kis szolgáról is van szó. De szerencsére ő nem törődik velem. Inkább csak azon van, hogy minél hamarabb biztos helyre érjen velem. Le se tagadhatná, mennyire fél tőlem. Hehe. Ez tetszik!

Végül aztán a fák lombkoronái mögül előtűnik a házunk teteje. Unottan felsóhajtok. Hou erre kérdően hátrapillant. Leintem. Nem akarok magyarázkodni neki. Inkább csak azt akarom, hogy gyorsan holnap legyen.

- Cross akadémia, jövök már… - suttogom bele a semmibe, ajkaimat ismét széles mosolyra húzva…

 

***

 

Másnap délután már az iskola kapuja előtt állok, és várom, hogy beengedjenek. Jobban mondva már beengedtek, csak addig inkább nem akarok bemenni, míg anyámat kinn nem tudom az épületből. Mivel, hogy ő most bent van, és az igazgatóval beszél meg valamit. Gondolom, hogy fokozottan ügyeljen a nappali tagozatosok takarodójára. Őszintén szólva igazából nem is értem, hogy volt bátorsága ide íratni. Hiszen ha én elvesztem a fejem, akkor nem sok husika marad itt életben… Valami más nyitja lehet a dolognak. Anyám tud valamit, amit én nem. És ez zavar engem…

Végül végre megjelenik az iskola ajtajában. Elém sétál, és még tart egy hosszú előadást arról, mi lesz, ha rossz kisfiú leszek, aztán, hála a jó istennek, elmegy. Végre. Már kezdtem rosszul érezni magam…

Eközben az igazgató is megjelenik az ajtóban, én pedig kis nézelődés után elindulok felé.

 

***

 

- Ő itt Beathy Zampackt. – mutat be egy szőke, kék szemű valakinek. Ezt a valakit látszólag egyáltalán nem érdeklem, csak ásítozik össze-vissza, meg a hátát vakarja. Hm, nagyon emlékeztet engem Houra.

- Jah, örvendek. Aidou Hanabusa… - nyújt kezet félig lecsukott szemekkel, de rögtön fel is pattannak neki, mikor hozzáérek… talán túl erősen fogtam meg? Upszi…

- Aidou, ha megkérhetlek, vezesd a szobájába Beathy-sant. – néz rá az igazgató kérlelően. Elég fura figura a diri, és ezt nem csak azért mondom, mert harminc éves létére egy három évest is megszégyenítően viselkedik…

- Hát persze… meg még a mosdóba is kísérgessem, mi? – vihog cinikusan a szöszi. Elég kialvatlannak látszik. Vajon én is ilyen leszek, ha már elkezdődik a tanítás? A-a. Én még ennél is fáradtabb… mivel én nappal is működni fogok, hehe.

- Ha úgy tartja kedved. Konbanwa! – int gyorsan a férfi, és már húzza is el a csíkot. Talán ő is fél tőlem, vagy mi? Bár, tőlem minden ember fél. Pedig most éppen jó kedvembe vagyok, hehe…

- Nah, gyere te jégcsapsrác. – ragad karon Aidou, és elkezd maga után húzni. Ahogy látom, ő nem fél tőlem. Sőőőt…

- Jégcsapsrác? – vigyorodom el. Ilyen becenévvel még sohasem illettek.

- Jah. Merthogy olyan a kisugárzásod, mintha karót nyeltél volna.

- Lehetséges. – vonok vállat – Viszont nem nekem kapcsolódik a jéghez az erőm… - kérdően hátrapillant rám.

- Te meg honnan tudsz..?

- Mondjuk úgy, hogy elég jól belelátok az emberekbe… vámpírokba. És nagyon meggyőző is tudok lenni! – kacsintok, mire a szöszi fancsali képpel elengedi a kezem. Remek, a jó hatást már nála is elértem… Már csak tizenöt van hátra. Vagy hányan is járunk egy osztályba? Nem is tudom már…

Egy ajtó elé érve Aidou megáll, és benyit egy szobába. Én meg besétálok, és elgondolkodva nézek körül. A szöszi meg csak a kezembe nyom egy órarendet, és sietve távozik.

- Nyolckor eléd jövök. Bye! – int, mielőtt eltűnne a folyosó végén. Én meg csak becsukom utána az ajtót, és elterülök az ágyamon. Van egy olyan érzésem, hogy nem a jó kedvéből kísérget engem. Ezt találta volna ki anyám az öldöklésre? Áh, nem hiszem. Ez a srác éppen olyan öntörvényűnek tűnik, mint amilyen én is vagyok. Más a dolog nyitja…

De inkább nem agyalok ezen, hanem csak behúzom a függönyöket, és ledobva az ingem az ágyikómba bújok. Még van négy órám nyolcig… addig alszom egy kicsit. Hátha akkor megmarad az épp eszem… de… nincs rá sok esély.

 

***

 

- Shiki Senri…

- Nemes családból való, ahogy itt mindenki. Elég rideg srác, édességmániás és hallgatag. – Felmerül a kérdés, mit csinálunk most? Hát, éppen a kollégium folyosóin sétálgatunk Aidouval. Én az osztálytársaim nevét olvasom, ő meg elmondja, mit kell tudni róluk. És mielőtt még félreértések lennének, erre sem én kértem… ő ajánlotta fel. És mivel nem volt jobb dolgom…

- Kain Akatsuki…

- Bratyóm. Szintén szájzárlatos figura. Annyit azért jó, ha tudsz, hogy Ruka kizárólag az övé. – kacsint vigyorogva, mire én vállvonogatva lapozok egyet.

- Aidou Hanabusa…

- A suli legnépszerűbb és legjóképűbb sráca, minden nő álma, és…

- Ugorjunk. – annyit azért sikerült megtanulnom ez alatt a tíz perc alatt, hogy Aidou hihetetlenül egoista. És mivel épp jó kedvembe vagyok, nem lenne jó, ha éppen ő hozna ki a sodromból…

- Jó. – morog a szöszi unottan.

- Kaname Kuran.

- Kaname-senpai… na, vele nagyon vigyázz! Légy tisztelettudó, engedelmes, és soha ne merd kritizálni!

- Meg a nagy francokat… - morgom az orrom alá. Hát, nem kétséges, ő az a tisztavérű főnök itt… hogy mennyire utálom én a tisztavérűeket!

- Mondtál valamit?

- Mikor csengetnek be? – váltok témát. Nincs kedvem itt ezzel az alárendelttel vitatkozni. A végén még elveszíteném a fejem…

- Itt nincs csengetés. Pontosan 8:40-kor bemegyünk az osztályterembe… - a karórájára pillant, és megtorpan – Ajjaj…

- Ugye nem az történt, amire gondolok… - nézek rá vészjóslóan, mire ő csak kényszeredetten felnevet, és karon ragad.

- Még csak öt percet késtünk, van remény!

 

***

 

Még épp időben robbanunk be az osztályba. Bár az „épp időben” nem a megfelelő kifejezés, mivel akár késhettünk volna még öt percet… mert a tanár nincs sehol. A diákok viszont már mind benn vannak. Látom Shikit, Kaint, néhány lányt, és… Kuran Kanamét. És ahogy észreveszem, rögtön el is megy a jó kedvem…

- Konbanwa. – köszön Aidou vigyorogva, mire minden szem ránk szegeződik.

- Késtetek. – szólal meg Shiki közömbösen.

- Öt percet. – társul be Kain is. Nem lehet, hogy azok ketten rokonok, és nem Aidou meg Kain?

- Gome, csak úgy elment az idő… - nevet kényszeredetten a szöszi, én meg meg sem szólalok. Túl sokan néznek most. Na nem mintha érdekelne. Engem csak az zavar, hogy Kuran is engem néz. Azzal az undorító barna szemeivel… Uh… asszem hányingerem van… Főleg, hogy most feláll, és odajön elém. Néma csönd vesz körül minket. Egy selejt félvámpír és egy nemes tisztavérű egy helyiségben… csoda, hogy még egyikünk sem ugrott a másiknak. De nekem már nem kell sok… viszont nagy meglepetésemre nem kerül rá sor, mivel a barna hirtelen elmosolyodik, és kezet nyújt nekem.

- Üdvözöllek, Zampackt-san! – meghökkenten bámulok rá. Ő meg csak mosolyog, és mosolyog. A többiek meg hozzám hasonlóan csak néznek. Ezt nem értem… hiszen… Állj. Leesett. Ez most szórakozik velem! A másik énem kibontakozott…

Dühösen ellököm magam elől a kezét. A többi vámpír erre felmordul. Na mi az? Engem nem kötnek a ti szabályaitok… pech.

Az egyik talpnyaló már éppen ugrana nekem, mikor az ajtó hirtelen kicsapódik, és egy fekete hajú férfi lép be rajta. Ez lenne a tanár? Elég bizarrul néz ki…

- Nos, leülni büdös korcsok. – egy pillanat alatt mindenki eltűnik előlem. Nagy szemekkel pillogok: mi van most? A fickó a szagából ítélve nem vámpír. Akkor ember. Akkor meg mért engedelmeskednek neki?

De, hogy ne lógjak ki a sorból, én is leülök az első padba. Mindenki más mögöttem. Furcsa. Csak nem ennyire félnek ettől a pasitól? Nem értem…

- Milyen bátor fajzat vagy te. – sétál elém a srác, és elismerően néz rám. Még mindig nem vágom, mi van – Pedig nem kéne itt hősködnöd. Te sem vagy különb egyik féregnél se, aki ebben a teremben van. – Azt hiszem, én ehhez túl szőke lettem. Mért is kéne félnem tőle? Valaki a fülembe pisszeg. Kérdőn körbepillantok. Aidou az. Éppen a tanár felé mutogat. Talán valamit nem vettem észre? Ismét végigmérem az előttem álló férfit. Ekkor a szemem már megakad valamin, ami a holdfényben csillan meg. Méghozzá pisztolyán… a vámpír ölő pisztolyán.

- Vámpírvadász..? – lassan egy őrült vigyor rajzolódik ki az arcomon. Ez az. Vámpírvadász tanár bácsi. Mi lehetne ennél izgibb?

- Sokáig tartott. – mér végig unottan a pasi – Úgy tűnik, te valamivel degeneráltabb vagy a társaidtól. – Vicces, hogy próbálkozik. De most kérlek… vámpírvadász, és csak egy pisztolyt hozott magával? Ennyi vámpír ellen? Nem én vagyok itt a degenerált.

- Meglehet. – bólintok még mindig ördögi vigyorral a képemen – A különbség csak az, hogy én még ennek tudatában sem félek magától. – Hm, eddig még senkit sem magáztam. Nem tudom, honnan jöhetett az ötlet…

- Hogyan? – néz rám szikrázó szemekkel a fekete.

- Jól hallotta. Mért kéne félnem egy retardált vámpírvadásztól? – könyökölök fel az asztalra unottan, mire valami hideget érzek a homlokomnál. Fel is pillantok, és látom is, hogy egy pisztoly van neki szegezve… ejnye. Ilyen hamar felkapta volna a vizet, vagy csak rossz napja van?

- Nagy a pofád, öcsi! – mordul rám idegesen. Én meg csak halál nyugodtan nézek vissza rá. A többi vámpír már itt fújtat mögöttem, én meg csak rezzenéstelen képpel tűröm a fegyver hidegségét. Jah, hogy most kellett volna nagyon megijednem? Upsz…

- Na mi az, nem lő? – szólalok meg kerek tizenöt másodperc után, mikor már megunom ezt a pózt. A fekete erre kerek szemekkel néz vissza rám. Most mi van?

- Lőjön már! – kiáltok rá, mire a fegyver elcsattan… ejnye. Ez tényleg megölte volna az egyik diákját?

A golyó félig a fejembe fúródik, de még mielőtt komolyabb kárt tudna okozni, megáll. Az emberi vérem nem engedi tovább. Ilyenkor érzem magam szerencsésnek, hogy félvámpír vagyok.

- Hm… - kapok oda kissé vérző homlokomhoz, majd egy ügyes mozdulattal kikapom belőle a golyót. Kicsit vérzik, de azonnal el is kezd gyógyulni. Végül is nagyobb sérülést is kaptam én már. A sérthetetlenség pedig csak az egyik képességem.

A teremben halálos csend honol. Mintha mindenki elfelejtett volna beszélni. Ennyire meglepő lennék? Végül aztán végre rájön a csürhe, hogy most egy óra van, és végül vámpírvadász tanárbácsim is felocsúdik a sokkból, és elkezdi az órát tartani. Áh, itt ilyen könnyen megy az élet… Szeretni fogom ezt a helyet!

Az óra végeztével a csapat szépen kiszivárog a teremből. Addigra már majdnem teljesen begyógyul a sebem. Senki, még csak meg sem említi a történteket, rám sem néz (Aidou ugyan meg akart várni, de mondtam neki, hogy inkább ne). Leghamarabb a vámpírvadász húz el. Kár, pedig vissza akarom neki adni a golyóját… így kis idő múlva utána is iramodom. Nem nehéz követnem, a szaga alapján bárhol meg tudnám találni. Egy folyosón utol is érem.

- Sensei! – kiáltok rá, mire ő megfordul. Az arca most semmilyen érzelmet sem mutat. Ennyire undorodna tőlem? Hmm… - Valamit nálam hagyott! – vigyorgom rá, és a kezébe nyomom a töltényt. A fekete acélos tekintettel pillant le a véres darabra, majd az én homlokomra. Elfintorodik.

- Miféle szörnyeteg vagy te? – kérdi mély, rideg hangján. Továbbra is mosolygom, és elugrom a kezében ismét megjelenő puskacső elől. A háta mögé kerülök. Érzem vérfagyasztó közelségét, amitől szinte még a lélegzetem is eláll. De jó illata van…

Ismét felém fordul, de a pisztoly már nincs a kezébe. Távolabb lép tőlem, majd hátat fordít nekem, és ismét elindul.

- Beathy Zampackt vagyok! – kiáltok utána, „válaszul” az előző kérdésre. Ő mintha meg sem hallaná, megy tovább. Vigyorogva zsebre teszem a kezeim, és én is megfordulok. Zavar ez az egyenruha. Annyira viszketős.

- Yagari Toga. – hallok egy hangot a hátam mögül. Meglepve hátrapillantok, de a folyosón már senki sincs. Elmosolyodom, és ismét a szobám felé veszem az irányt. Hm, izgalmas évnek nézek elébe…


timcsiikee2010. 01. 31. 23:17:37#3470
Karakter: vége(k.Zero)





 Véégeee


timcsiikee2009. 10. 07. 11:25:41#2067
Karakter: kölcsön Zero(ayrnak)





 
Zero:

Miért érzem azt, hogy hülyeség amit csinálok, és mégis meg akarom tenni minden ellenére? Egyszerűen érezni akarom… Tudni akarom… Többet akarok…
Lassan és finoman érem el ajkait, lágy cirógatással közeledek felé, mert még én sem tudom eldönteni, hogy mit is akarok valójában. Biztos ezt akarom tenni? Már nincs megállás.
Résnyire nyitja ajkait, én pedig lassan veszem birtokba, majd amikor egy kicsi visszajelzést is észreveszek, mohóságomnak eleget téve váltom szelíd tempómat gyorsabbra. Fogam nyelvébe akad, és kiserken forró-sós vére, fejem hatalmasat zúg, s már nem törődve semmivel, elégedetten morogva kortyolom a cseppnyi rubin nedűt.
Mi a fenét csinálok? Már épp mikor elfelejtetem volna hogy épp mitől szenvedek, most pont azt teszem, amit nem akarok… Belekóstoltam a vérébe.
Hirtelen elhajolok tőle, lépek hátra egyet, majd számra tapasztom kezeim, hogy így próbáljam visszafogni feltörő vérszomjamat… Nem lesz ez így jó, már megint mindent vörösben látok.
Rá villantom íriszeim, és amit látok, azt felfogni is nehezemre esik. Mit csinál ez?
Ujját nyakán simítja végig, oldalra billentve fejét, szemével engem bűvöl, mintha azt akarná, hogy itt helyben felfaljam… De nem fogom megtenni!
- Meg akarsz halni Ichiru? – hörgöm eltorzult hangon, de nem válaszol, arcán kis cinkos mosolyt látok majd pizsamájának gombja után nyúl… - Az isten szerelmére a testvérem vagy! – tuszkolom ki a szavakat a számon, de lassan már a beszéd is nehezen megy. Mit tettem? Nem akartam ezt elérni nála… Ha nem megy el innen most azonnal, nem leszek képes visszafogni magam… ahogy Yuukinál sem tudtam visszatartani sokáig a várszomjamat.
- Már rég óta nem vagyunk testvárek Zero. Ezt te is tudod! – hazugság… de hiába tiltakozom, és ellenkezem véleményével, tovább gombolja ingét, egyre többet mutatva meg bőréből, amit a bennem lévő vadállat több harapási felületnek fog fel… Hagyd abba!
- Nem vagy normális! – dacolok tovább vele, de mintha meg sem hallaná rántja szét a felsőt, csalóka pillantással hipnotizálna, és pedig képtelen vagyok testéről elszakítani tekintetem.
Rengeteget változott mióta utoljára láttam…
- Óhh igen nem vagyok norlámis – zökkent ki susogó hangja bámészkodásomból. Ezt egyszerűen nem hiszem el - de én soha nem is akartam normális lenni, mert nem is volt melletted esélyem – kívántatva magát izgatja tovább fantáziám, ahogy végighúzza ujját felszabadított felsőtestén, és nem bírom tovább, hátrálva kimenekülök a fürdőből, hogy szobámba fussak. Ha tovább maradtam volna ott, biztos hogy felfalom… sőt… többet is kicsalt volna belőlem. A szobába érme magam mögött becsapom az ajtót, nem törődve azzal, hogy bárki felkelhet. A szoba szemközti sarkába vetődöm, felforrósodott hátamat a falnak támasztom, kezeim a torkomon szorítom össze, hogy a vérszomjam fojtani csillapítani tudjam, de nem járok túl vagy sikerrel. A fejem csak zúg, nyöszörögni tudok, és számban Ichiru vérének felejthetetlen íze kavarog… Annyi érzelem volt ebben a pár cseppben, hogy még ez is az őrületbe kerget! Ajkaim összeszorítom olyan erősséggel, hogy szemfogammal felsértem, és a lecsurranó vért azonnal felnyalom… Egyhe csillapodást észlelek, de nem tudom miért… Hogy csináltam ezt? Felemelem egyik kezem, vörösen látok át a bőrömön, ereim keringését bűvölten figyelve. Ujjam ajkamhoz érintem, s felidézem ahogy az ő ajkait simítottam végig az imént.
Már megint miket képzelek?
Kissé felhördülve és vicsorítva harapok ujjamba, hogy egyik fájdalommal a másikat csillapíthassam, őrült szomjúságom pedig saját véremmel fojtom vissza, erősen megszívva ujjamat, ezzel elnyomva azt az érzést is, amit Ichiru vére keltett bennem.

~*~

Sokadik alkalom már, hogy nem időben megyek be az első órára, de a Prefektusi munkára hivatkozva eddig soha nem volt gondom ezzel. Most viszont a tanár is megjegyzi, hogy elege van a késéseimből, de egyáltalán nem érdekel.
Orrom alatt pusmogom el, hogy hajkurássza ő éjjelenként az esti tagozatos vérszopókat meg a kukkoló nappalis lányokat, és meglátjuk ki az aki késik majd. örülhetne, hogy egyáltalán bejövök. Körbenézek a teremben miközben felfelé haladok a lépcsőn a helyem felé. Yuuki még nincs bent,- érdekes hogy rám jobban morog a tanár - Ichiru viszont éberen engem figyel, majd megereszt egy kacsintást is felém és igyekezve minden arcizmomat a helyén tartani ülök le végre. Pár perccel később már hallom a kintről beszűrődő loholást és a jellegzetes hangot, ahogy majdnem sípolva veszi a levegőt, hogy beérhessen, de már késő.
- Cross-san… megértem, hogy nehéz az éjjeli felügyelés, de örülnék, ha nem késne folyamatosan az órámról! – morogja a tanár, amint beszakítja az ajtót, majd szabadkozva ás meghajolva foglal végre helyet. Csak fáradtan sóhajtok egyet, félig lehunyt szemekkel, és utána igyekszem az órára figyelni, nem pedig másra. Néha érzem, hogy Ichiru felé terelődik tekintetem, s néha késve de mégis elkapom róla. Egyszerűen nem bírom elfelejteni… Folyton bevillannak a képek, ahogy a falnak feszítve kínálkozik fel nekem. Vajon miért csinálja? Biztos direkt akar az őrületbe kergetni. De mi haszna van ebből? Vagy csak a bosszú vezérli? Az a szelíd Ichiru akit én régen ismertem, teljesen megváltozott, és már lassan tényleg joggal mondhatná, hogy rég nem a testvérem. Elárult, megölette a szüleinket és elszakadt tőlem, hátra hagyva mindent egy vámpírhoz szegődött. Csak a külsőnk köt már össze minket semmi más, de akkor nem akarom felfalni vagy…
Jobb lesz ha csak a távolból figyelem meg, hogy mire is készülnek azzal a korccsal.

~*~

- Olyan nyugodt ez az este nem? Mintha nem is lenne ránk szükség – mondja Yuuki, nekem háttal állva támaszkodik az erkély párkányának, és lehunyt szemmel élvezi hogy hajába kap a szél.
- Tényleg így gondolod? – mondom halkan, felsóhajtva, és oldalra fordítva fejem. Nincs itt semmilyen nyugalom, ráadásul készülnek valamire. Érzem…
Megérzek egy jellegzetes illatot, és a mellettem elterülő parkos részre nézek. Ichiru az, még az egyenruhájában van, és nesztelenül igyekszik osonni a fák és bokrok rejtekében, de nem számolt azzal, hogy az én érzékeim sokkal erősebbek mint az embereké. Fél kézzel feltámaszkodom a kő korlátra, majd lendületet véve ugrom le.
- Zero! – szól utánam Yuuki, de most meg sem hallom, csak sietek célom felé. Halkan követem, majdnem a park közepéig, majd mikor már ő is bátrabban sétál, én is kilépek az egyik törzs mögül.
- Hová-hová édes öcsém? – mondom komor arccal, egyik kezemmel az egyenruha zakójának belső zsebébe nyúlva.
Lassan megfordul, alig van tőlem két méterre, ugyan olyan hideg szemekkel néz rám, mint tegnap este.
- Tudod, hogy azzal nem árthatsz nekem… Zero… - mondja halkan, majd lassan leemelem a kezem. Szóval ő még ember. Még egy tulajdonság, ami egyre jobban távolít el tőle… Már más fajból származunk…
- Most már tudom… - teszem zsebre kezeim – de mondd… hová készülsz? Ilyenkor már tilos a kijárás.
- Ó… csak téged akartalak elcsalni – apró mosoly kúszik ajkára, miközben felém lép, és ez a nézés nagyon nem tetszik nekem, így hátrébb lépek egyet. Tereli a szót, de tudom, hogy ez csak kitaláció – Csak nem folytatni akarod a tegnap estit? – lép lassan még közelebb, én pedig már hátam a fának támasztva nézek rá, erősen ellenállva mindennek és felkészülve mindenre. nem hagyhatom, hogy megint elveszítsem a fejem, mert nagyobb baj is lehet belőle.
- Eszem ágában sincs… Ichiru… - mondom ridegen, nem figyelve közelségére, látom hogy készül valamire – Csak figyelmeztetni akartalak… Vissza kell menned a hálókörletbe, bármit is akartál a vérszívó dögödnek jelenteni.
Hirtelen lecsap rám, és a fának nyom. Sejtettem hogy ez lesz, ha az imádott vámpírját így említem meg.
- Shizuka-samat ne merd a szádra venni – vicsorog rám, és kissé megnyugodva veszem észre, hogy sikerül nem vágyakozva figyelnem rá. Egy fél lépéssel előrébb vagyok.
- Mert akkor mi lesz? – ragadom meg csuklóját komor arckifejezéssel, és magamhoz rántom, minden vörös köd nélkül tudok most a szemébe nézni – Megölsz?
Nem teheti… nem tudja meg tenni… És nem is fogja… tudom…
Hirtelen cinkos mosoly siklik arcára… Már megint mire készülhet?
 


 



Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 10. 07. 11:26:07


timcsiikee2009. 07. 14. 01:05:01#1183
Karakter: Kölcsön Zero(esti koli)





 
Zero:
 
 
- Neked ahhoz semmi közöd! – válaszol egy elégedett mosollyal. Velem nem teheted ezt. Lassan közelebb hajolok felé.
- Ne szórakozz velem Ichiru! – adok hangot gondolatomnak, de ő csak felsóhajt.
- Én nem szórakozok, csak válaszoltam. Mondták már neked zero, hogy ez a hevességed okozza, majd a veszted? – fogaimat csikorgatva állok már vele szemben. Mikor lett ő ilyen szemtelen? Ezt nem bírom tétlenül. Annyi éven át egyedül voltam, és most csak így visszajön ellenszenvesen? Ezt én nem tűröm.
- Hogy mersz azok után idejönni, amit tettél? – mordulok rá, pár pillanatig furcsán pislog fel rám, majd arcomhoz hajolva lehet puszi félét ajkaimra, és pedig az érintéstől ijedten ugrom hátra. Ez meg mi volt? lassan a kijárat felé megy.
- Élvezet veled beszélgetni bátyám… - majd sarkon fordul, és ki is lép a boltíven.
- Ichiru… - súgom magam elé. ajkaimhoz érintve ujjam. Mi a fene volt ez? Biztos hogy nem képzelődtem! Határozottan éreztem, ahogy meg akart csókolni. De vajon miért? Én ezt nem értem. Csak így akart volna eltolni kicsit magától hogy kiszabaduljon? Ilyenre én nem lennék képes. És őt sem ilyennek ismerem. Nagyon furcsa.
Zsebre teszem kezeim és mintha mi sem történt volna, úgy megyek vissza az osztályterembe. Ahogy belépek rá sem nézek, csak felsétálok a helyemre. Ne hidd hogy ezzel megúsztad, addig nem nyugszom, míg válaszokat nem kapok… Ichiru…

~*~

Az éjjeli prefektusi munka elég fárasztó és unalmas. De most hogy már itt fekszem az ágyamban háton, kezeim tarkóm alatt, mégsem érzem magam elég álmosnak. A plafont fixírozom, hátha elalszom végre, de semmi. Hirtelen dobban egyet a fejem, fájón lüktetni kezd, én pedig összegörnyedve temetem arcomat tenyereimbe. Innom kell... Innom kell, vagy megveszek… Vakon előkotorászom éjjeli szekrényem fiókjából a dobozkát, majd kisietek vele a közös fürdő részbe, hogy víz segítségével beszedhessem. A csapnak támaszkodva két oldalt köhécselek néha, a vizet folyatom egyfolytában, majd mikor megnyugodtam, alkarommal törlöm meg ajkaimat. Lassan már ez sem fog segíteni rajtam.
- Zero… - hallok meg egy halk hangot, és azonnal az ajtó felé kapom a fejem.
- Ichiru… - mérem végig. Pizsamában van, ahogy én is. bár különbség az, hogy számomra a pizsama már inkább csak egy boxerből áll – Mit keresel itt? – kérdem meg mély hangomon halkan.
- Egy pohár vízért jöttem. Csak nem zavar? – majd tényleg nem zavartatva magát elindul a csap felé, én pedig félre állok. Meglátja a kissé kiborult bodozt, megfoja, majd megvizsgálja és rám néz.
- Ejnye Zero hát ilyenre szorulsz? – bár lágy a mosolya, benne csillan minden gonosz gondolata és megvetése.
- Válaszokat akarok Ichiru. Miért vagytok itt? Mi céllal? – megtámaszkodom a csap oldalán.
- Már megint a kérdéseiddel zaklatsz… Sosem unod meg Zero? – válaszol míg teleengedi a poharat.
- Tudni akarom az igazat. Amit régen is tettél. Hogy miért tetted, és miért áltál Mellé… - kiissza a tartalmát majd a csap szélére teszi ingerültebben, és felém fordul.
- Még mindig nem érted? – rivall rám, de én közvetlenül elé lépek kiegyenesedve, és lenézek lila íriszeibe. Nem sokkal kisebb nálam.
- Miért csókoltál meg Ichiru? – mondom lágyan, mire némán elkerekednek szemei. Ez az ami perpillanat nagyon foglalkoztat engem. Kissé elpirul.
- Én? – alig hallom szavait, átölelem, hogy menekülésének útját álljam, egyik kezem felcsúszik tarkójára, erősen tartom, majd közel hajolva hosszá mélyen nézek szemeibe. Elkap egy különös bizsergés, ami arra kényszerít, hogy lassan csókoljam meg minél mélyebbre hatóan. Érezni akarom Ichiru…



 
 


timcsiikee2009. 06. 21. 16:51:49#923
Karakter: Kölcsön Zero (esti tagozatos kollégium)



Zero:
 
Félhomály uralta szobában, langymeleg levegő ölel körül, néha hűvösebb fuvallat ér egy irányból. Ahogy erőmből telik, résnyire nyitom szemem, először csak foltokat látok. Mocskos és vértől bűzös aura vesz körül, ahogy kezem először a parkettára érintem érzem, hogy valami nedvesbe értem. Felemelem, és közel emelem arcomhoz, hogy jobban szemügyre vegyem.
Vér… Meleg, vöröslő vér…
Ahogy tisztul látásom, megpillantom azt az undorító nőszemélyt, mögötte egy kisebb termetű alakot.
Ez... Ez Ichiru.
Erőtlenül felé kezdem nyújtani karom, ujjaim előre merednek kapaszkodót keresve.
- Ichiru… menj innen… Menekülj… - nyöszörgöm elgyengülve, néha maszatossá válik előttem a látvány, csak rám néző alakját látom, majd minden elsötétül… Nem marad más, csak az elnyelő feketeség és a kínzó néma csend…

~*~

Sötétség… fülemben kellemes zene csendül, kopogó cipők és nevetések, cseverészések, sutyorgások hangja. Hátam egy hideg kőnek támasztom, karjaim mellkasom előtt keresztben. Lassan felnyitom szemhéjaim, és a táncoló diákok tömegének látványa tárul fel előttem. Mintha abban reménykedtem volna, hogy ha csak lehunyom pár pillanatra a szemem, akkor máris máshová kerülök. Miért is vagyok itt? Ja igen… Igazgató „kérésre”. De semmi kedvem szórakozni. Inkább csak nézem a tömeget, felügyelem a rendet, és néha Yuukin tartom a szemem. Muszáj, hisz olyan gyakran kerül különösebbnél veszélyes helyzetekbe, mintha mágnesként vonzaná a bajt. Persze nem mindig ő kerül ki ezekből rosszabbul, hála felügyeletemnek. Ennyi erővel a prefektusi munkát is végezhetném egyedül. Igaz akkor nem lenne valaki, aki leállítana, mikor egy éjszakai tagozatost épp szétpuffantani készülök a Bloody Rose-al.
Mikor legutoljára láttam, az erkélyen volt azzal a vérszívó fenevaddal.
Épp arra felé terelem tekintetem, de a függönyök mögé pillantva nem látok mást, csak hogy a Kuran egymagában áll, karjai leengedve maga mellé, és egy pont felé néz. Hová lett Yuuki?
Épp ekkor szólít meg egy lány, táncra szeretne hívni.
- Bocsi… de most nem… - utasítom vissza, hozzám képest kedvesen, majd lazán ellököm magam a faltól, és elindulok ki az erkély felé.
- Hé Kuran – vetem oda neki, hátamban már nem egy képzeletbeli kést érzek fúródni, szúrós tekintetektől övezve – Hol van? – kérdezem hangomban enyhe ingerültséggel.
- Nem megmondtam, hogy te vagy Yuuki pajzsa? – veti oda nekem lágyan csengő, és annál idegesítőbb hangján, mire fogcsikorogva ráncolom össze szemöldököm, miközben a sötét fák közé terelődik tekintetem. A francba!
Azonnal levetem prefektusi karszalagom, ledobom, majd egy jól irányzott ugrással vetődöm le a nem túl magasan lévő erkélyről a kertbe, végül észvesztő futásba kezdek. Az az idióta lány, már megint mibe keveredett?
Egy elhagyatottnak látszó épületben érzem meg jelenlétét. Azt hiszem ez a régi est tagozatos kollégium lesz. Mit kereshet itt?
Arra felé veszem az irányt, berontok a nagy épület bejárati ajtaján, majd felrobogok a lépcsőn, és végül vére illata után szaglászva meg is találom. Friss seb van még rajta, könnyen megérzem.
Szinte betöröm az ajtót, úgy csapom ki, meglátom azt a vámpír nőt, aki annak idején lemészárolta az egész családomat, és hirtelen felgyülemlett dühtől vezérelve fenyegetem meg hogy engedje el Yuukit. Meg sem várom hogy mozduljon vagy válaszoljon, azonnal előkapom fegyverem, és rá szegezem. Mivel Yuuki ember, neki nem árthat, akkor sem, ha maga elé tarja.
Hirtelen szélsebes susogást hallok, és magam elé kapom pisztolyom, hogy kivédjem az éles kardcsapást. Kis fényt bocsájtó szikrák pattannak ki, egy személy erőszakosan nyomja nekem katanáját, minden mozzanatában lehet a dühöt érezni.
- Elég legyen, hát így kell üdvözölni két rég nem látott testvérnek egymást? - hallom a kanapé felől az idegesítően lágy hangot, ami úgy látszik a nemes vámpírok nem kis erénye, ami irritáló is.
- MIII? – kapok észbe, azonnal az előttem állót kezdem végigmérni, leereszti fegyverét, majd szemén lévő maszkjához nyúl.
- Üdv bátyám! – köszönt egy gunyoros mosollyal, amint leemelte arcáról és én csak hitetlenkedve állok vele szemben, belenézet abba az ismerős lila szemekbe, amiket már évek óta nem láttam. Ez lehetetlen.
- Azt hittem meghaltál! – szakad ki belőlem ismét az ingerültség, és magam előtt suhintok egyet karommal és a kezemben lévő pisztollyal. Arca semmit sem rezdül kijelentésemre, csak gunyorosan lesüti szemeit.
- Semmit sem változtál… - veti oda nekem szemrehányón, és ezzel még jobban fel tud idegesíteni. A szeretett öcsém, akiért mindent adtam volna… Így elárult?
- Hogy tehettél ilyet? Megöletted a szüleinket!
- Nem tudsz te semmit! – emeli fel végre ő is a hangját, és rám mereszti szemeit. Nem válaszolok, állom a farkasszem tekintetet, hosszú pillanatokig csak gondolataimba emlékeimbe és érzéseimbe merülve nézek rá. A saját öcsém árult el…
Egy vámpír mellé állt, egy tisztavérű mellé, aki megölte a családom.
Elszakítva tőle tekintetem suhanok el mellette, és fegyverem, a már mögötte álló Shizukára szegezem, és lőni kezdek nem is egyet. Egy találat meg a hasába, a többit egy különleges anyagú lepellel védi ki. Közben Ichiru is rám támad, miután ijedezve szólongatta a vámpírfajzatot. Ismét fegyverem szánjával védem ki ütését, és olyan erővel nyom, hogy visszafogni alig bírom.
- Azt hiszed, hogy ennyivel megölhetsz? – kuncog halkan a nő, miközben kisétál mellettem az ajtón. Meghallom csengőjét, és ez fejemben felerősödve többezek kongást idéz elő, mitől erőtlenül rogyok a padlóra. Érzem ahogy vérszomjam veszélyesen kezdi testem uralni, szemeimben felvillan a vöröslő fény. Fél szemmel felnézek öcsémre, aki megvetve tekint le rám, egy laza mozdulattal helyezi hüvelyébe a katanát, majd kisétál.
- Még látjuk egymást… - köszön el egyszerűen, és hiába nyúlnék utána, meg sem hallja nyöszörgő szólításomat.
Yuuki siet mellém, majd meglátom régi mesterem, amint elhalad az ajtó előtt. Hová megy? Miért van itt ő is? Yuuki kiszalad utána percekkel később, majd mikor már az ájulás szélén állok, egy erős kar húz fel, átveti válla felett az én karom, és vonszolni kezd. A hangokat is már csak topmán hallom.

~*~

Több napig a gyengélkedőben… nem egy leányálom… Főleg, hogy nem is a szokványos gyengélkedőn voltam, hanem egy szinte csak nekem kialakított szobában. Azóta sem tudom, hogy mi van velük, hogy Ichiru és az a vámpír merre lehet… Nem mondtak nekem semmit.
Zsembre dugott kezekkel indulok az osztályterem felé, ahol már várhatóan minden osztálytársam benn csücsül. Most készülhetek fel a csodálkozó szemekre, és a sutyorgásra, hogy vajon hol is voltam eddig. Nem szeretem a pletykákat.
Yuukit sem láttam azóta, nem is engedték volna be hozzám, igaz azt nem tudhatom, hogy egyáltalán tudta, hogy hol vagyok. Ő is biztos bent van már. Felkaromról már a prefektusi szalag nem maradhat le. Előre biccentett fejjel haladok a néma, üres folyosón, csak cipőm kopogása kongatja meg a rideg falakat egy kicsit, és ezek a hangok verődnek vissza róla, kicsit nagy ricsajt csapva ezzel.
Megérkezem a kiszemelt ajtó elé, majd egy határozott mozdulattal nyitom ki, mogorva szemekkel nézve a bent ülőkre. Úgy látom a tanár még nem érkezett meg szerencsére.
Azonnal körbevizslatom a termet, de alig teszek befelé két lépést, máris megakad a szemem.
Ez nem lehet…
Ichiru?
Most nem tehetek semmit, mert túl sok az ember körülöttünk. Vajon Ő mit keres itt? azt hittem rég melegebb éghajlatra mentek, erre itt van még? Róla sem tudok még semmit. Mit csinált azalatt míg nem láttam?
Visszaöltöm szokásos formám, és állom a pillantásokat, ugyan úgy zsebre dugott kézzel indulok fel szokásos helyemre, senkire sem nézve, előre biccentett fejjel. Csak pár pillanatra állok meg mellette, de egy szót sem szólva megyek tovább.



Az óra látszólag nyugodtan telt el, számomra is csak azért volt nagyon nyomasztó, mert folyton őt figyeltem. Nem megy ki a fejemből a gondolat, hogy sok éve halottnak hitt öcsém most itt ül előttem, és szolgasorba beállva láthatom újra. A legrosszabb, hogy önszántából teszi mindezt. Vagy őt is irányítaná?

Az óra után mindenki csapatokba gyűlve beszélget, egy kisebb csoport pont köré is gyűlik.
Felállok helyemről, majd leindulok a lépcsőkön, megállok mellettük.
- Beszédem van veled… - vetem oda halkan, majd kimegyek a teremből, aztán a kinti folyosóra sétálok. Fél füllel hallom még, hogy a kérdezgetőktől viccesnek ható szöveggel köszön el, majd utánam lép. Megvárom míg utol ér, majd ahogy a falnak támaszkodik, feje mellé csapom kezemet a hideg falnak.
- Mit keresel itt? Miért vagytok itt? – morgom, végig a szemébe nézve közelről. Vissza kell fognom magam, mert most is bárki figyelhet minek ha nem direkt, akkor akár véletlenül is. Mindent tudni akarok!



Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 06. 21. 20:09:50


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).