A halálosan unalmas iskola után Shiro látványa az életet jelenti nekem. Szó szerint karjaiba szállok, nem egy gúnyos pillantást kapva a környéken lévõktõl. Irigykedjenek csak, mit érdekel engem. Csak az számít, hogy Shiro itt van. És ma a parkba visz fagyizni. Mihelyst kiszállunk a fagylaltozó bódéhoz megyünk, már alig várom az édességet.

-Apám megengedte, hogy amíg itt vagyok, a fellépéseken én kísérjelek zongorán. – amíg. Azt sem lenne rosszabb hallani, ha azt mondaná, elhagylak. Mert az végleges lenne. De ez az, amíg egy olyan intervallum, amirõl nem tudom, mikor kezdõdik és meddig tart.
-Akkor nem ártana néha gyakorolnunk. – mit mondhatnék, amivel nem árul el a félelmem?
-Így van. A suliban talán jó lesz. Ott fel van a zongora hangolva. – Az iskolában, vagy nálam. Lényegtelen, hiszen az, amíg határoz meg mindent. Kezemmel szorosan az övébe kulcsolok és vállára hajtom a fejem. Shiro, olyan boldog vagyok veled. Fogalmad sincs. Az sem zavarna, ha a fényesen tündöklõ nap eltûnne, ha a fák nem ontanának tavasszal virágszirmokat. Semmi sem zavarna, ha veled élném meg.
-Igen, ott jó lesz.

~*~

Mihelyst Shiro végez az iskolában átjön a zenesuliba, hogy együtt próbálhassunk. Persze a fél iskola azon a 20 centiméteres kis ablakon csüng, hogy lássa miként táncolnak az ujjai, miként alkotunk meg egy varázslatot. Kérdezgetnek a versenyrõl, néha a magánéletünkrõl, azonban én képtelen vagyok válaszolni a nevetéstõl, Shiro viszont készségesen válaszol minden kérdésre. Olyan édes, hogy legszívesebben a zsebembe tenném, senkinek sem mutatnám meg. Gyermeki féltékenységemnek persze nincs valódi táptalaja, de hát mit tehetnék a természetem ellen?
Mikor végzünk a vizsgadarabokkal Shiro egyedi ötlettel áll elõ. Elõször azt hiszem viccel, de rögtön kiderül, hogy mindent teljesen komolyan gondol. Te jó ég… én meg a versenyképes japán éneklés? Ráadásul Tõle. Méltó vagyok egyáltalán arra, hogy az Õ dalát énekeljem?
Shiro türelmesen próbál oktatni a nyelvre, én azonban sokszor nem bírok magammal, ölébe ülök és csak hallgatom, ahogy a dalt dúdolja. Csodálatos ének, tele van szépséggel, reménnyel, eleganciával… olyan mint Shiro édesanyja. Így képzelem el õt, ebben a dalban. Õ árad minden hangjegybõl, s bár tudom lehetetlen, néha azt érzem, itt van velünk. Ilyenkor akaratlanul elmosolyodom.
Néhány napot Shironál töltök, mikor az édesapja nincs otthon. Tanulok, énekelek, majd mikor mindenbe beleunok, heccelni kezdem Shirot, aki büntetésként csikizni kezd, ahol csak ér, s én olyan hangosan nevetek, hogy belezendül a ház.  

~*~

-Ide is menjünk el!
Nem állt szándékomban igent mondani a sorozatos partikra és különféle eseményekre, de így, hogy már csak alig pár hetünk van, minden percet aktívan szeretnék tölteni vele. Alig várom, hogy végiglejtsünk a fogadásokon, azonban Shiro kevésbé repes. Persze, tudom, hogy miért.
-Gondolom, apáddal beszéltél.
-Igen. – felém tárja széles karjait, amibe úgy mászom bele, mintha most ölelne át utoljára – Azt mondja, hogy két hónap múlva, ahogy befejeztem az utolsó vizsgáimat is, vissza kell mennem.
-Két hónap... – ezentúl gyûlölni fogom a kettes számot- Akkor ki kell használnunk.
-Igenis, asszonyom. – puszilja meg homlokom.
-Holnap délután várlak a suli elõtt. Mielõtt fellépnénk, elõkészületek kellenek! – olyan jókat terveztem!
-Kettõkor várlak.

~*~

Mielõtt Shiro értem jönne, megteszem azt, amit meg kell tennem. Ha ez egy film lenne, most a Karib-tenger kalózai fõcímdala passzolna ide leginkább. Mielõtt kezembe veszem a telefont mély levegõt veszek majd tárcsázom Shiro édesapját. Japánul köszön a telefonban, azonban mikor hallja, hogy én vagyok az, átvált franciára. Meglepett és kissé haragos hangja folyton rám akarja tenni a telefont, de engem nem lehet ilyen könnyen lerázni. Elmondom, hogy bizonyára tudja, Shiro egy jótékonysági koncerten fog kísérni, szeretném, ha eljönne, hiszen soha egyetlen egy fellépésünkre sem tette be a lábát, de még csak utána sem találkozott Shiroval. Soha nem dicsérte meg, ezért nyomatékosan megkérem, hogy ezen a koncerten vegyen részt. Persze takarózik, nincs ideje. Nem tudja kivel áll szemben… lyukat beszélek a hasába. Elmondom, hogy Shiro mennyire szeretne bizonyítani, hogy ez sokat jelent neki. És nekem is. Legalább ennyit adjon, meg mielõtt elveszi tõlem. Azán jön a kegyelemdöfés, hozzá vágom, hogy a felesége igen csalódott lenne, ha visszautasítja. Nem lesz több ilyen lehetõség, ezután mát nem látja a fiát, ahogy százakat ejt rabul a játékával. Végül csak annyit mond, rendben. Bingó! Boldogsággal telve leteszem a telefont és rózsaszín felhõben úszkálva akkor térek újra magamhoz, mikor Shiro durcásan megszólít.

-Megállj csak! – hát igen… ha elõre szólok, sosem jön el. És ez egy fontos esemény lesz! - Majd hamisan fogsz énekelni, ha más hangfekvésben zongorázok! Akkor majd magyarázkodhatsz!
-Mintha te engednék bármikor is, hogy elrontsam az énekemet. – mosolygok rá gyermetegen.
-Akkor majd én festem be a hajad álmodban. Valami szép színre. Mondjuk természetes zöldre.
Nem csak mi, de még a fodrász is elneveti magát Shiro durcáskodásán.
-El se hiszem, hogy mikre veszel rá.
-Ha már csak kevés idõnk van, használjuk ki. – fogom meg a kezét és rámosolygok. Még egyszer utoljára
mi leszünk az Arany páros. Úgy fejezzük ezt be, ahogy elkezdtük. És ehhez hát… a haj is hozzátartozik. -Ahogy akarod, angyalom. De ez után aztán tényleg elmegyünk azt a filmet megnézni. – hát hogyne mennénk! - Ezt vártad, nem?
-Rendben. Úgyis lefoglaltattam már a jegyeket.
-Ó, te kis huncut koboldlány!  

~*~

Nagyon kedvelem a mozit, sokkal jobb, mint otthon, számítógépen nézni a filmeket. A legfelsõ sorban ülünk, kukoricát nassolva és üdítõt szürcsölve, ám egy kis pajkosságra mindig akad idõnk. Akár két óvodás, úgy hülyéskedünk a kukoricával, halkan nevetve. Azért igyekszem a filmre is összpontosítani… ellenben vele.

-Figyeled a filmet? – súgom halkan, miközben ujjaimmal gyöngéden megsimítom a tenyerét.
-Hát persze. Ennél szebb és csodásabb filmet keresve sem találnék. – remélem, nem látja, hogy teljesen zavarba ejt mézédes szavaival, így pirulva legyintek.
-Szólhattál volna, ha nem érdekel.
-Rose... Engem minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Minden. – hosszú ujjai fülem mögé söpörnek egy tincset. Úgy érzem az egész univerzumban csak mi ketten vagyunk. Tekintetével még a félhomályban is magához láncol.
-Ma este szabad vagyok... – merthátazértna.  
-Apám sincs itthon... – akkor biztosan átmegyek! - De van fagyink otthon... – lélekben már ott is vagyok.

~*~

Nagy elhatározásra szántam el magam! Külön fogok költözni. Már Velence óta gondolkodom a dolgon, de mikor Shiroval éppen nem az éneklést gyakoroltuk, hanem hogy hogyan kell fejjel lefelé csókolózni – nem is értem hogy jutott eszünkbe, vagy mibõl gondoltuk, hogy mást kell csinálni – anyám kopogás nélkül benyitott és ami a legrosszabb egyáltalán nem zavartatta magát, csak kivitte a szennyes edényeim, megdorgálva, hogy jó lenne felnõttként viselkednem. Shiro persze csak nevetett én tomboltam.

Találtam egy igen csak kellemes kis házat Párizs külvárosi részén, illetve egye galéria lakást a belvárosban. Ám az elõbbit fogom választani, teljesen lenyûgözött az ott található téli kert, a kandalló, a letisztul fehér falak. Kissé vidékies stílusú, de én beleszerettem, az ára sem olyan borsos. Shiro is imádni fogja ezt a romantikus vityillót. Meglepetésbõl a vizsgám után oda megyünk, fõzök neki és egész éjjel fent leszünk. Beleborzongok a gondolatba, ahogy a télikertben a szófán fekszünk, Shiro átölel, és japán legendákat mesél. Azt akarom, hogy mindig ott legyen velem. De olyan kevés idõ maradt…

~*~

A koncert és fogadótermek mindannyiszor csak úgy nyüzsögnek az emberektõl. Minden fellépésünk sikeres volt, ám a mai a döntõfontosságú. Ma tökéletesnek kell lennie.  Shiro apja is a közönség soraiban van, nem hibázhatok. A tükörben még utoljára megigazítom a hajam, ám Shiro elkapja a kezem.
-Nyugodj meg, kedvesem, semmi gond. Hiszen tökéletesen tudod, és szinte már japán lehetnél ezzel a kiejtéssel. – hirtelen elkap az aggódás. Mi van ha az apja feláll, mikor meghallja ezt a dalt és egyszerûen kisétál? Örökre magamra haragítom… vagy ami a legrosszabb, Shirora és azt nem tudnám elviselni. - Történt valami?
-Nem. Vagyis de, de ez semmiség, mert..
-Még két perc! – lenyelem a szavaim és mélyeket lélegzem.
-Ne aggódj. Gyönyörû vagy. – ismét zavarba hoz - Kár, hogy nem lehet rádnyomtatni a nevem mondjuk, hogy senki se sóvárogjon utánad...
-Ne legyél bolond... – ó, egek, hiába púderes az arcom, most biztos olyan piros lett, mintha összekentem volna - Most hogy állok így ki a színpadra? Mint egy paradicsom...
-Szerintem tökéletes vagy... – megcsókol, majd megfogja a kezem - Sok sikert.
Bólintok, s amint elindulunk a színpad felé a szokásos komolyságot öltöm magamra. Hiába idegeskedem, a rutinom nem hagy cserben. A színpad közepén Shiro leül a fehér zongora elé és végigfuttatja ujjait, megkezdve a varázslatot. Rám pillant, ahogy ilyenkor mindig, hogy meggyõzõdjön róla, kezdhetünk. Lágyan bólintok, majd a zongora felcsendül.
Végignézek a közönség sorain. A szüleim az emeleti páholyban ülnek, rájuk mosolygok, majd tovább haladok. Végigstrázsálom az egész közönséget, ám a keresett személyt látom meg utoljára. Hangom majdnem megtörik, mikor Shiro apja az elsõsorban felénk néz. Hát elfogadta a jegyet! Itt van! Nem hittem, hogy eljön, de még is itt van. És hallani fog minket, ahogy mindent beleadunk. Mert ma, csak neki és a feleségének énekelek. Minden hang hozzájuk szól.
A közönség egyik nagy kedvence az Ave Maria közben Shiro ujjaiból tör elõ, amely a játékán is látszik, de csak én veszem észre, ám azt a keveset is hangom palástja alá bújtatom. Már biztosan tudja, hogy itt van.

Néhány dal után szükségem van egy leheletnyi pihenõre, így Shiro bravúros billentyûjátékkal nyûgözi le a közönséget, majd mikor látja, hogy készen állok a japán dallamra vált. A karmester és néhány más hangszer is becsatlakozik. Varázslattal vonjuk be a termet, egy külön világot teremtünk, melyben nem létezik más csak a zene. Nincsenek emberek, csupán a lelkük lebeg, szárnyal a hangjegyek közt. Szemeim néha lecsukom, és elképzelem, miként énekelte Shiro édesanyja ezt a dalt. Az õ hangja biztosan kecsesebb volt, hiszen volt benne valami utánozhatatlan báj, amit nem lehet megtanulni, ezt csak õ birtokolta, de azt hiszem, nem hozok rá szégyent. A közönség olyan csendben van, amely elárulja, hogy nem a nyelv, nem a darabválasztás némította el õket, hanem az elõadás és ennél szebbet egy mûvész nem kívánhat. Shiro édesapjának tekintetét végig magamon érzem. Õ is áldozatul esett a zenének, tagadhatatlan!
Mikor véget ér a dal, s ezzel az est is a közönség jó néhány másodperc után ocsúdik csak fel, de utána eszeveszett tapsolásba kezd. Shiro mellém lép, megfogva a kezem és együtt hajolunk meg. Még soha, nem hallottam így a közönséget. Életemben elõször érzem azt, hogy maradandót alkottunk. És csak is miattad van Shiro.
Azt hiszem egy kicsit mindketten megilletõdtünk, hiszen vége, egy jó darabig nem játszunk együtt, bennem még is a teljesesség érzése lángol fel. Olyan nyugodtnak érzem magam, befejezettnek. Minden úgy sikerült, ahogy terveztem, mindent megkaptam, amit akartam. Mindent, amit csak lehetett.  Shiro kezét szorítom, ezüstös haja kissé eltakarja a szemét, ezért felé fordulok, hogy kisöpörjem belõle az ismerõs tincseket, de szabad keze megfogja az enyém, hogy ajkával halovány csókot leheljen rá.  Érzem, ahogy finoman megremeg, s mikor kihúzom a kezem, hogy arcára tehessem, látom, hogy szemei néma könnyekben úsznak. Kavarog a tekintete, boldognak látom, hiszen mosolyog, de ez az érzés még is könnyeket csal ki belõle. Mellzsebébõl elõveszem a szépen behajtogatott selyem zsebkendõt és gyengéden letörlöm az arcát, majd orrára puszilok.

- Megígértem édesapádnak, hogy az öltözõben találkozunk vele koncert után. – bólint, majd kezét nyújtja, hogy belékaroljak. Gratulációk közepette indulunk el vissza, de még mielõtt az öltözõ folyosójára érnénk, Shiro megállít.
- Rose, te ma olyan boldogságot adtál nekem, amit én nem tudok – ujjai arcomra simulnak, homlokát az enyémhez érinti.
- Már megtetted.  – orrára piszézek, majd szó szerint tovább húzom.
Éppen csak beérünk az öltözõnkbe, mikor kopogást hallunk. Még utoljára megnézem magam a tükörben, majd beinvitálom Shiro édesapját.
Jól szabott öltönyt visel, haja elegánsan van elsimítva. Mosolyogva egy fotelre mutatok, hogy bátran foglaljon helyet, de csak int.
- Köszönöm a meghívását és, hogy ilyen sok figyelmet fordít a fiamra. Ön valóban rendkívül tehetséges hölgy. – mondja mintegy elismerõen, de van valami furcsa rezonancia a hangjában, amely nyugtalanná tesz. – A feleségem… nagyon szerette ezt a dalt. Évek óta nem hallottam senkit, aki így énekelte volna.
- Shiro tanította meg nekem. – mosolygok, és mellé lépve fogom meg a felkarját. Apa és fia most elõször néznek egymásra… rengeteg kimondatlan szó lebeg körülöttük, szavak, amelyek szinte ordítanak a némaságban.
- Valóban? – nem lepõdik meg, hiszen ki más lehetett volna. Arca feszült lesz és ebben a pillanatban jövök rá, miért viselkedik így. A kemény vonások mögött meghatódottságot fedezek fel, ott van az apró sóhajokban, a furcsán mozgó szemiben. Elbújik a szavak mögött, hogy senki ne láthassa, talán azért, mert szégyelli, nem tudom, de látom, hogy így van. És ez volt a célom. Hogy emlékezzen, az, akiben a felesége még mindig él, a saját fia. Minden, ami õ volt, ott van benne, de nem hagyja kivirágozni.  - Sore wa anata no Oka-san no koto o omoidashimasu. / Édesanyádra emlékeztet / - bármit is mond, a hangja kedvesen csendül meg.
- Watashi ni. / Engem is. / - válaszol Shiro mire szája apró mosolyra húzódik. A levegõben lévõ keserûség kezd elpárologni.
-Shiro, aishiteimasu ka? / Szereted õt? / – nem szólok azért, amiért nem értem egyetlen szavukat sem. Az, hogy beszélnek, nekem éppen elég.
- Watashi ga kotoba de jōshiki-ka suru koto wa kon'nandearu kare no tame ni kanjiru monodesu. / Azt, amit iránta érzek, nehéz lenne szavakba önteni /.
- Ha gondolja, szívesen kimegyek néhány percre! – ajánlom fel még is.
- Ne, kérem, nem szükséges, sajnos mindjárt indulnom kell.  – igazítja meg zakóját, majd torokköszörülések közepette az ajtó felé fordul, de nem lép ki rajta. – Ön ma emlékeztetett engem egy nagyon fontos dologra. – hangja annyira gyengéd lesz, hogy még én is meglepõdöm, nem beszélve Shiroról. -  Köszönöm.
- Ha a dalra gondol, az Shiro ötlete volt, én csak
- Nem, egy egészen más dologról van szó. – szája apró mosolyra húzódik – Tudom, ez már nem sokat jelent, de bármikor szívesen látjuk. Akár itt Párizsban, akár Osakában.
- Köszönöm, nagyon kedves öntõl. – szomorú boldogság kúszik végig a testemen, már ha van ilyen érzés. Shiro apja bólint majd, ahogy kilép, egy nõ váltja fel, károgva, hogy szeretnének készíteni velünk néhány interjút. Shiro udvariasan kiküldi, hogy majd szólunk, mikor alkalmas lesz. A nõ durcásan bevágja az ajtót, orra elé mormolva, hogy beképzelt gazdag kölykök, vagy valami hasonlót, de a legkevésbé sem érdekel a véleménye.
Shiro leveszi a zakóját, majd karjai közé von. Állát a fejem tetejére biggyeszti.
- Szeretnéd tudni, hogy mirõl beszéltünk?
- Mivel kotnyeles vagyok, természetesen általában mindenrõl tudni szeretnék – nevetek – De ma nem. Az, hogy édesapád rám mosolygott nekem bõven elég. Lényegtelen mirõl beszéltetek. Azt, ami fontos, szavak nélkül is értettem. – felnézek rá, majd apró puszit nyomok ajkaira. – Menjünk haza.

Átöltözünk és nem törõdve semmivel, taxiba ülünk. Megbeszélem Shiroval, hogy jöjjön még át hozzám egy kicsit, együnk, beszélgessünk… csináljunk teljesen hétköznapi dolgokat. Persze igent mond, de érzem rajta, hogy annyi minden kavarog a lelkében, talán jobb szeretne egyedül lenni. Én viszont vagyok ma olyan önzõ, hogy semmibe vegyem ezt a kívánságot és magamhoz láncoljam.

A szobámba érve hirtelen teljesen zavarba jövök. Jesszusom, mekkora kuplerájt hagytam… minden tele van kottákkal, félig teli kávés csészékkel, a ruhákkal, a fehérnemûimmel. Az íróasztalomon minden ki van borogatva, teljes a káosz. Mikor becsukom az ajtót, mélyet sóhajtok… halálosan ciki. Hogy fogok így egyedül élni? Nagyon sürgõsen el kell kezdenem, hozzászoktatni magam a takarításhoz. Vagy mihez.

- Ne haragudj… - legalább a kínosabb dolgokat felszedem a földrõl, ágyról, zongoráról.

- Engem, cseppet sem érdekel, hogy néz ki a szobád. Bár, hogy ez hogy került ide, arról sejtelmem sincs – veszi le a zongora fedelén található fehér melltartóm.  – Nem vagy az a szemérmes fajta ugye? – nevet, én pedig kikapnám a kezében található holmim, de túl magasra emeli ahhoz, hogy elérjem.

- Shiro! Talán haza akarod vinni? Ha elõbb megkérsz, szívesen adok egy komplett kollekciót, amivel aludhatsz! – pirítok rá durcásan, ugyan akkor nem bírom ki nevetés nélkül.

- Csókolj meg. – nem kell kétszer mondania, azonnal ajkára hajolok. Kezeimbõl kiejtem az eddig összeszedett dolgokat és szorosan magamhoz húzom. Mikor így csókol meg, a vágy olyan mélyen kezd el kínozni, hogy alig tudok uralkodni magamon. Érzem, ahogy könnyedén felemel, én pedig minden testrészemmel igyekszem rátekeredni, akár egy inda.
A szívem hevesen dobog forró csókjaitól, testem csak úgy hullámzik erõs kezei alatt. Halkan szívom be finom illatát, míg az ágyra fektet, majd felém hajolva egy hosszú pillanatig mélyen a szemembe néz. Ha nem lenne sötét, biztosan látnám magam a tiszta szemtükrében, most azonban csak ugyan azt a csillogó és erõteljes szenvedélyt érzem, ami bennem is munkál. Az eszem felmondja a szolgálatot, lassan már csak az ösztön énem dolgozik. Míg Shiro lassan végigcsókolja a nyakamat és kulcscsontomat, halkan sóhajtok, egyre többet akarva tõle. De nem kell mondanom, pontosan érzi, tudja, mire gondolok és úgy is tesz, hogy az õrületbe kergessen a kéjjel. Shiro gyengéden oldalra fordít, mögém helyezkedik belehajolva hosszú hajam sûrûségébe, majd egyik kezét arcomra teszi és maga felé fordítva kér csókot tõlem. Epedve esem neki, miként õ nekem és hagyom, hogy a gyönyör irányítson mindkettõnket.

Mikor kinyitom a szemem a komódon lévõ vekkerre pillantok. Hajnali két óra van. Hirtelen egy árnyat látok megmozdulni a függöny mellett. A lepedõbe kapaszkodom, néhány hosszú pillanatig végigfut rajtam a rémület, melyet Shiro halk kuncogása tör meg.

- Szellemet láttál?
- A szívbajt hozod rám! Mit csinálsz?
- Niko kaparta az ablakod és beengedtem. – ül le mellém az ágy szélére, majd megpuszilja a homlokom. – Offenbach is lesz a vizsgadarabjaid között, ha jól láttam. Az Olympia áriát választottad igaz?
- Igen, de a tanárnõm szerette volna. Én Nem ragaszkodtam hozzá. María de Buenos Aries… az a darab, ó, valami gyönyörû.  https://www.youtube.com/watch?v=UDdVkhZtkDI Egészen lázba jövök tõle. És ennél a darabnál zenekar is csatlakozik hozzád. Már alig várom. – felkelek az ágyból és felveszem a köntösöm. - Énekelni szeretnék. Taníts nekem egy japán dalt, úgy szeretném! Kérlek!
- Rendben. – mosolya csibészesen terül el arcán – Van is egy kedvencem. Otona no Ookami. A felnõtt farkas. És nem olyan nehéz. 
Shiro elõször leírja nekem a szöveget, majd elkezdi eljátszani a kíséretet. Egészen elbûvöl, a zene minden porcikámba beférkõzik, simogat, becéz, kérlel… érzem, ahogy egyé válok a zongoraszóval, Shiro velem énekel a bizonytalan részeknél, de mire felkel a nap, ha rossz kiejtéssel és néha értelmetlen humbugokkal is, de már egyedül énekelek. Csak õ tudja kihozni belõlem ezt… normál esetben sosem lennék képes megtanulni egy idegen nyelvû dalt ilyen szinten. De Shiro olyan varázserõvel bír, ami tényleg megbabonáz. Mintha napokig tanultam volna, közben alig telt el pár óra.

Mikor legközelebb az órára nézek már elmúlt tíz.
- Lassan mennem kell.
- Tudom. Jövõ héten kezdõdnek a zenekari próbák. Eljössz, hogy átvegyük néha a darabot?
- Természetesen. – áll fel nyújtózva a zongoraszékrõl, majd nadrágjához immár a többi ruháját is visszaveszi.  – Elképesztõ vagy néha. Nem fér a fejembe…
- Miattad van.
Még átbeszéljük, hogy pontosan melyik napokon és mikor próbálunk ketten, mikor az iskolában, majd alig fél óra múlva a házunk elõtt állunk, míg befut Shiroék sofõrje.
- Akkor holnapután. – megcsókol, majd beszáll az autóba.
- Igen. Ja, és hamarosan lesz  egy meglepetésem. – nevetek – De most nem viszlek el fodrászhoz, ígérem!
- Sajnos már nem tudok ilyeneket elhinni neked. – nevet, majd becsukja az ajtót, én pedig egészen addig nézem az autót, míg az apró ponttá zsugorodik.

~*~

Az elkövetkezõ napok mindkettõnknek sûrûn telnek. A közös próbákon kívül nem sok idõt tudunk együtt tölteni, készülünk a vizsgákra. Engem leköt a szolfézs, zenetörténet és irodalom, a vizsgadarabok, õt pedig a statisztika, gazdaságtan és jogtudomány. Néha elmondja, hogy milyen furcsa és komplex dolgokat tanul, amikbõl egy kukkot sem értek, elcsodálkozom, hogy milyen agya lehet, ha ezt is meg tudja tanulni. Azt hittem az ember vagy humán, vagy reál beállítottságú. Úgy tûnik õ csodabogár, ezért néha el is kezdem így hívni.
A költözéssel kapcsolatos dolgok is nagyon jól mennek. A holmim nagy részét már odaszállították, ami bajos, az a zongorám átszállítása. Szerencsére nekem csak annyi lesz a dolgom, hogy beköltözzem, Mari és néhány másik lány rendezik be a lakást az utasításaim szerint. Ennyit még megengedek, magamnak mielõtt teljesen a magam urává válok.
A szüleim persze nem örülnek neki, hiszen miért is akarok elköltözni, mikor a házunk így is hatalmas, több kihasználatlan szoba van, anyám szerint ha költözni szeretnék, költözzek az egyik ilyen szobába. Van humorérzéke.
Shiro szerencsére mit sem sejt az egészbõl. Már alig várom, hogy lássa. Hogy meg fog lepõdni! A télikertben lesz két bonsai fa is, remélem sikerül életben tartanom õket.
Shiro vizsgái már zajlanak egy ideje, eddig nagyon eredményesen szerepel. Az édesapja biztosan örül neki… én pedig rettentõ féltékeny vagyok, hogy képes ennyi mindent megtanulni?
Az írásbelim a jövõ héten lesz, majd a rákövetkezõ héten jönnek az énekvizsgák. Ahogy azt vártam, én fogok zárni… kifejezetten kértem, hogy elõre tegyenek, mert Shiro is azon a héten… azon a héten. Nem is akarok erre gondolni. Még nem. Van még egy kis idõ.
Gondolataimból a telefoncsörgés ráz fel. Egy férfi hang szól bele, Daniel Dionként mutatkozik be. A Joyeux Színház igazgatója.
- Szeretnénk felajánlani önnek egy szerzõdést.
Egy szerzõdést. A verseny után is kaptam felkéréseket, de, hogy Daniel személyesen felhívjon… óriási megtiszteltetés. Természetesen igent mondok, mire szóban felvázolja, hogy mire is gondoltak pontosan. Felvennének a következõ két évadra, fõszerepre. Hangja csak úgy ugrál, jobbnál jobb dolgokat mond, én pedig fel-le járkálok a házban örömömbe. Azonban mihelyst leteszem a telefont, végigszalad rajtam a lelkifurdalás. Nem volt opcióban, hogy leszerzõdöm egy színházzal és tudom, bármit fognak mondani, szeretném elfogadni a felkérést. Igazi ugródeszka lenne. De így teljesen kötötté válok. Eddig azt beszéltük, hogy bár Shiro messze lesz tõlem, a világ másik pontján, bármikor meglátogathatom, akár hetekre is. Így viszont, aligha marad idõm Japánba repülni, nem hogy ott maradni. Az édesapja pedig nyilván nem azért költözteti el, hogy aztán ingázhasson Párizs és Osaka között. Kezembe temetem az arcom. Mit tegyek, mit tehetek?

-Hahó? – Shiro hangjára zavartan összerezzenek. Rémülten pillantok fel… hát persze, ma is próbálunk. – Talán mást vártál? – mosolyog, majd megpuszil és belekortyol a narancslémbe.
- Nem – gyorsan elfordulok, és a fürdõszobába megyek. Becsukom az ajtót és a tükörbe nézek. Az érzelmeim mindig, de mindig ott ragadnak az arcomon! El kell tüntetnem õket, Shiro kész szkenner, nem akarom ezt most megbeszélni vele. Össze kell szednem magam, méghozzá azonnal. Mélyet sóhajtok, majd mosolyogva kimegyek.
- Kezdhetünk? – kérdezem.
-Persze! – Semmit sem vett észre. Azt hiszem, ha tudat alatt is, de azért megtanultam Shirótól hogyan kell eltüntetni az érzelmeinket. Mikor a zongora felcsendül, belépek a megfelelõ helyen és énekelni kezdek.  A szemem ide-oda járkál a szobában. Minden, amit tanultam végre értelmet nyerne. Kamatoztathatnám a tudásom, és talán már európai országokba is elhívnának. Nem akartam mással énekelni soha csak vele… most még is azt érzem, ezt az esélyt nem szalaszthatom el. Ez egy kapu, amin ha most nem lépek be, késõbb már nem lesz esélyem. Ahogy ezen gondolkodom, észreveszem, hogy nem hallom a zongorát.
- Miért hagytad abba? – kérdezem megszeppenve.
- Még kérdezed? Hol a fenében jársz? Nem vagyok hozzászokva ehhez a csapongó stílushoz tõled. – teszi karba a kezeit.  – Mi van veled?
- Csak egy kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész nem tudom, miért kell rögtön belém kötni! Talán te nem szoktál elfáradni tökéletes úr? – hangom gúnyosabb, mint kellene. Miért beszélek így vele, mikor semmit sem tett. Valahogy olyan mérges lettem.
- De igen, és ha tudni szeretnéd most is rohadt fáradt vagyok,de tisztellek téged annyira, hogy a tökéleteset nyújtsam, hiszen hamarosan vizsgázol.
- Ó jézusom… - forgatom meg szemeim és ellépek a zongorától – Hagyjuk ezt.
- Rendben. – hangosan csattan a billentyûfedõ. A szobában pillanatok alatt rázó, feszült légkör lesz. Nem kaptunk össze a velencei út óta. – Rose, ez nem nekem fontos – áll fel, majd lehatja fehér ingének ujjait és az íróasztalhoz lép. Rápillantok, az õ szemei azonban valami másra néznek. – Áh, hogy ez itt a probléma…
Zene(annyira jó szerintem)

- Mirõl beszélsz?
- Találkozó Daniel Dionnal szerdán 5 órakor. – hangjában visszafogott dühöt érzek. – Szerettél volna tájékoztatni errõl?
- Persze, hogy szerettelek volna! – hogy hagyhattam ott azt a cetlit? – Ma tudtam meg. Meg akartam beszélni veled, csak nem most.
- Vagy úgy… akkor mikor? Miután elutaztam? Vagy mikor Rose, mikor akartál szólni? Gondolom, szerzõdést ajánlottak fel.
- Igen, azt. A vizsgáim után szerettem volna megbeszélni veled.
- Megbeszélni… kedvesem, ugyan mit? – fordul felém – Ostobaság lenne õt elutasítani, ezt mindketten jól tudjuk. És azt hiszem, te nem is akarsz nemet mondani. Viszont te is és persze én is tudom, mivel jár, ha igent mondasz. Illetve amikor.
- Még egyáltalán nem döntöttem el.
- Mi tart vissza? – gúnyos mosolya azonnal kihoz a sodromból és olyat mondok, amit azonnal megbánok.
- Te, te tartasz vissza! - Szemei elszürkülnek, és úgy néznek rám, amitõl menten elsüllyedni lenne kedvem. – Nem úgy értettem, csak
- Pontosan tudom, hogy értetted. – hangja haragos és mély lesz – Emlékszel, mikor azt mondtad mindegy hol énekelsz, csak velem legyél? – szavai szúrósak, minden hang megsebez.
-De te elmész! Mit vársz tõlem? Hogy adjak fel én is mindent, ahogy te tetted? – indulataimnak egyszerûen képtelen vagyok gátat szabni – A fenébe is, Japánba költözöl!
-Meg sem fordult a fejedben, hogy akár velem jöhetnél? – megrökönyödve állok, farkasszemet nézve vele – Azt hiszed nekem könnyû volt mindent félredobni? Fogalmad sincs róla min mentem keresztül érted! Tudod, kettõnk közt az a különbség, hogy bár te gyáva tettnek minõsíted, én kész voltam mindent eldobni, ezt meg is tettem, de te semmirõl nem vagy hajlandó lemondani értem! – utolsó szavait már egyenesen rám ordítja. Annyira megilletõdöm, hogy képtelen vagyok megszólalni. Hogy lehet egyik percrõl a másikra idáig jutni? És hogy vághat hozzám ilyesmiket? – Nem vagy már gyerek. – utolsó megjegyzése egyenesen a szívembe hatol, akár egy mérges fullánk.
- Most pontosan úgy beszélsz, mint az apád.

Elfordulok tõle, ám hallom ahogy kezével a kilincs után nyúl. Ugyan, mit mondhatnánk még egymásnak?