Gondoltam, jobb, ha egy kicsit hagyom pihenni a dolgokat, így ott hagyva Willt, összeszedtem Annácskámat, és elindultunk haza. Persze a kis drága nagyon furcsállta, hogy Will nem jön velünk, de megmagyarázom neki, hogy majd ott fog lakni nálunk, csak idõre van szüksége, hogy rendbe kapja  a lelki világát. Nem nagyon érti mirõl beszélek, de édesen bólogatva szinte issza szavaim. Willért pedig nem aggódom, mivel azóta is szemmel tartatom õt, és ugrásra készen, már meg is rendelem neki a szükséges szervet, hogy ha kell azonnal legyen. Ez egy igen kényes mûvelet, de bízom magamban és a szervezési készségeimben. Az estét Anna társaságában töltöm, és csak játszunk, de sokat gondolok Willre, tudom, hogy nem érzi jól magát, és valószínûleg magányos, de ez volt a célom, így legalább érzi, hogy tényleg csak én maradtam neki. Gonosz lennék? Talán, de nélkülem halálra van ítélve, és a makacssága miatt kell ilyen alattomos módszerhez folyamodnom. Játék közben hív Matteo, hogy Will, rosszul van és kihívták a mentõket, de mivel elõrelát fiúk, és nem mindegy melyik kórházba viszik, így átvették a mentõsök szerepét és õk maguk szállították kórházba. Azonnal összekapom magam, és Annát a dadusára bízva megyek be a kórházba. A szobájába lépek és az ágyhoz sétálva megsimogatom a fejét. Már beszéltem Johannal, és lefixáltuk, hogy mikor lesz a mûtét. Végre kimászik a takaró alól, és szemembe néz.

- Sajnálom, hogy gondot okozok. – suttogja, de nem okoz gondot, pont ez a baj vele, folyton azt hiszi mások terhére van., de az én dolgom, csak a makacsság nehezíti meg.

- Hidd el, nem okozol gondot, inkább a makacsságoddal, hagyd, hogy segítsek. Vagy ha inkább idegenekhez szeretnél kerülni, ám legyen. – Kihúzom kezem és felállok, mert látom rajta, hogy egyre csak sápad, és verejtékezik a homloka, ez semmi jot sem jelent, de tudni akarom, hogy jobb belátásra tért e.

- Nem akarok gyámot. – feleli halkan, talán szégyelli magát mert szemeit is lesüti. Elõttem aztán nem kellene ilyesmit éreznie.

- Akkor mit szeretnél? – kérdezem komolyan, de már nem tud felelni. Zihál és lábait felhúzza. Rosszul van, ez nyilván való.

- Na…gyo…n f…á…j. – egyre rosszabbul van, és már az szív roham szélén áll. Azonnal szólok Johannak, és pillanatok alatt, nagy rohangálás alakul ki, a kórteremben. A nõvérek egymásnak beszélnek, Johann pedig utasításokat ad. Kicsit félre állok, hogy ne legyek útban.

- Karmine, jössz te is? – kérdezi, mert mi már megbeszéltük, hogy én asszisztálok a mûtéthez.

- Egyértelmû, ez nem is kérdés. A szív is hamarosan megérkezik. – veszem le zakóm, és elkezdek beöltözni a mûtéthez. Drága barátom persze nem nagyon tetszik ez a megoldás, hisz nem egy szervdonor szívét hozom Willnek, hanem ukrán barátainktól rendelem.

- Nem szeretem az ilyesmit, ez egy kórház… - morran rám, de csak csúnyán nézek rá.

- Fogd be, és tedd a dolgod. Ez egy kórház, és neki szívre van szüksége, a donorlistán lehet elsõbbséget élvezne a kora miatt, de neki most kell, és nem a jövõ héten…  - veszem le ruhám és amíg stabilizálják állapotát. Azonnal a mûtõbe viszik és mind a ketten bemosakszunk a nagy mûtéthez. Na igen ez nem egy egyszerû mûvelet, hisz egy emberrõl van szó, és mivel nem épp legális a szerv származása, így teljesen titokban zajlik és csak Johannal tartózkodunk benn, no meg néhány nõvérrel.

- Miért olyan fontos neked ez a fiú? – érdeklõdik mûtét alatt, végül is van idõnk beszélgetni.

- Mert felelõsséggel tartozom érte… Akár hogy is, mikor a családja az én kertemben halt meg, a családom részévé vált és te nagyon jól tudod, hogy mit jelent számomra a család.

- Igen tudom, akkor mentsük meg, és hallgassunk egy kis zenét… - int az egyik nõvérnek, aki bekapcsolja a magnót. Ezek után mindenfélérõl beszélgetünk, de Willrõl nem kérdez semmit, számára már nyílván való, hogy mi a mozgatórugóm. A majd 8 órás mûtét végére már sem a derekam, sem a lábam nem érzem, de ezzel Johann is így van. A lényeg, hogy sikerült, legalábbis egyelõre nagyon úgy tûnik. Willt kiviszik a mûtõbõl, mi pedig kicsoszogunk.

- Anyám már emlékszem miért hagytam ott az orvos szakmát… - nyöszörgöm, miközben ledobálom magamról a véres ruhákat.

- Tudtommal, nem ez volt az okod, de igazad van, nem szívesen vállalnék be ma még egy mûtétet… - neveti el magát. Egy jó erõs kávé és egy cigi után visszaveszem ruháim és beülök Will szobájába. Még pár napig altatni fogják, hogy a szervezete regenerálódjon, de nagyon jó esélyei vannak. A nap hátralevõ részét bent töltöm nála, egy magán szobában, ahová senki sem jön be. Persze Annát nem teszem félre, és az oviba elviszem, minden nap. Az üzleti ügyeim viszont Matteora bízom és csak Willel törõdöm. Mikor felébresztik is ott vagyok mellette. Szemeit lassan nyitja ki, és fájdalmasan nyöszörög.

- Mi történt…? Hol vagyok?... Nagyon fáj, és nehéz… - nyúl mellkasához, hogy levegye a homokzsákot, de megfogom kezét és elveszem onnan.

- Semmi baj, az egy homokzsák, lenyomja a mellkasod, mivel kapták egy új szívet… Maradj nyugton és ne piszkáld, tudom kellemetlen, de azért bírd ki oké? Ha fáj adok fájdalomcsillapítót… - simogatom meg kezét és elmosolyodom.

- Egy hajszálon múlt, ugye tudod? – kuncogom el magam. Értetlenül néz rám, és szemei könnyekkel telnek meg.

- Ne sírj oké? Eszemben sem volt hagyni, hogy meghalj… Miután kiderült, hogy a cirkusz cserben hagyott téged, én figyeltettelek, hogy ha bajod esne azonnal értesítsenek… A donorlistán pedig az élen szerepeltél, így alig néhány óra alatt kaptál szívet, ezért nem vártunk beleegyezésre… Ráadásul gyerek vagy még, nem dönthetsz a sorsodról magad… - mellé ülök és egy kicsit feljebb nyomom a fájdalomcsillapító adagját.

- Nem haragszol rám? Amiért makacskodtam… és visszautasítottalak? – kérdezi halkan, és már megint visszakanyarodunk a régi lemezhez, hogy õ nem ér semmit, és csak mások terhére van. Ez a baromság kezd már bosszantani, de most elnézem neki, hisz rossz állapotban van.

- Nem haragszom… Ekkora buta kérdést is csak te tehetsz fel… A szüleid a kertemben haltak meg, és te kérdezel tõlem ilyesmit? Ne viccelj… és ne törõdj most ezzel, csak a gyógyulással, mert azért az még odébb van… Pár nap múlva iszonyatosan fogsz köhögni. A szívhez nem egyszerû hozzá férni. Át kell fûrészelni a bordát, igazi hentes munka… szóval a szervezeted ki fogja a sok szart dolgozni, de igyekezz nem túl durván köhögni… - magyarázom el, majd elõveszek egy nagy piros szív alakú párnát. Jó kemény, szépen ki van tömve.

- Ha köhögsz, ezt szorítsd a mellkasodra… a homokzsák, holnap lekerül… - kedves vagyok és megértõ, ami hozzám képest igen szokatlan, hisz alapban igazi maffia vezér vagyok. Arrogáns, és követelõzõ, a gyengeség idegesít, ahogy az önpusztítás is, de Will valamiért nem idegel föl, pedig szinte mindet produkálja.

- Köszönöm… -  suttogja, és mellkasára teszi kezét. Tudom, hogy fájdalmai vannak, hisz ez tényleg egy nagyon komoly mûtét volt, de túl van rajta, és a szervezete sem dobta ki a szervet, így nyerõ helyzetben vagyunk.

- Nincs mit… Pihenj, pár nap múlva hazaviszlek, magamhoz, egy szép vendégszoba vár rád, ami attól a pillanattól, hogy beköltözöl, már nem vendégszoba lesz, hanem a tiéd. Persze, csak ha nem akarsz inkább állami gondozásba kerülni? – nézek rá és egyik szemöldököm felhúzom. Csak remélhetem, hogy végre feladja ezt az értelmetlen küzdést, mert van még pár trükköm, amivel itt tarthatom, de jobb neki, ha nem ellenkezik.

- nem akarok a terhedre lenni…

- Nem vagy a terhemre, csak akkor, mikor az utcáról kell összekaparni téged, ahelyett, hogy egy kényelmes és meleg ágyban pihengetnél, ahogy minden normális beteg teszi…! – morranok rá, de elég finoman. Veszi a lapot, hogy ne idegeljen ilyenekkel, mert fáradt és nyûgös vagyok. Bólint, amit igennek veszek, és felállva egy puszit adok homlokára.

- Helyes… Most haza kell mennem, hogy lezuhanyozzam, meg aludjak pár órát, de Matteo itt lesz veled. – értetlenül néz rám, ahogy felállok és kinyitva az ajtót intek Matteonak. Azonnal bejön, és a képére van írva, hogy kicsit sem tetszik neki, a felügyelet.

- Õ Matteo, kicsit bunkó, de ilyennek született, ez ellen már nem tehetünk semmit, viszont megbízható, és legalább nem leszel egyedül, ha kell valami, egy kávé, vagy masszírozza a lábad, õ készségesen teljesítni… Igaz Matteo?  - lököm meg a srácot, mire bólint és leül egy székre.

- Persze, már hogy a viharba ne… - morogja az orra alá. Még intek egy pát és megyek a dolgomra. Matteo eközben egy szót sem szól, csak az újságot olvassa.  Eközben én hazafelé tartok és nem vágyom másra, csak egy kellemes fürdõre, és egy alvásra. Már napok óta nem aludtam, szinte semmit, és most legalább megnyugodhatok, hogy Will biztonságban van, és meg sem szökik, hisz alapos felügyelet alatt hagytam. Bár nem tudom, meddig jutna, egy új szívvel, de ebbõl a srácból, bármit kinézek, még egy ekkora marhaságot is. A makacssága alapvetõen tetszik, hisz ez az erõt sugallja, de az önpusztítása, és, hogy semmibe veszi önmagát az nem. Ez meg fog változni, mire rendbe jön a szíve, annyi önbizalma lesz mellettem, hogy azt sem tudja, majd mihez kezdjen vele. A kádban ücsörögve elmélkedem, mikor Annácskám jelenik meg az ajtóban, kedvenc babája társaságában.

- Karmine… Will jobban van? Mikor jön haza hozzánk? – kérdezi szomorúan.

- Jobban van, és nemsoká haza jön… Aggódsz érte?

- Igen, mert olyan aranyos és szomorú arca van… és azt mondtad én fogom ápolni õt… - csillannak meg szemei, és végre kibújik a szög a zsákból, hogy valójában ápolónõt akar játszani szegény fiúval.

- Gyere ide kincsem… - intek ujjammal, és azonnal engedelmeskedve kép oda hozzám. Megfogom copfját és lehúzva adok neki egy puszit.

- Na ez nem jó… - rázza meg arany fürtjeit.

- Imádlak kishercegnõ, de Will nem egy baba… Segíthetsz körülötte, de nem nyúzhatod oké? – hevesen bólogat és kirohan a fürdõbõl, én pedig végre, ismét átadhatom magam a pihenésnek, legalábbis azt hiszem. Egész végig zaklatnak, és miután kikászálódom a kádból, a telefonom kezd csörögni, így megunva az egészet, felöltözöm és visszacsörtetek a kórházba Willhez. Ott legalább nyugtom van a sok vérszívótól. Will alszok, Matteo, ugyan abban a pozícióban ül és néz ki a fejébõl, mint egy zombi.

- Azt hittem alszol? – suttogja, ennyi tapintat még belé is szorult.

- Képtelenség… Majd itt alszom… Intézkedj helyettem a hívásaim átirányítottam a te mobilodra.. . – bólint és lelép. Nagyon nem tud érdekelni, hogy tetszik e neki az ötlet, hogy még az én dolgom is az õ nyakába szakad, ez van, én irányítok õ meg végrehajt. Leülök Will mellé, és nézem ahogy alszik, de tényleg fáradt vagyok, így szemem lassan lecsukódik és elalszom. Fejem lecsuklik és Will párnáján landolok, kissé féloldalas pozícióban. Most még ez sem tud zavarni, kimerült vagyok.

- Vigyázok rád, jó? Nem hagyom, hogy a rossz bácsik bántsanak… - kis hercegnõm, mint mindig, most is adja önmagát. Elmosolyodom és megsimogatom buksiját.
- Mindjárt jövök vissza, pihenjetek. – nézek az ágyamban fekvõ fiúra és kimegyek, hogy lerendezzem ügyes bajos dolgaim. Még alig érem a lépcsõt, mikor a cirkusz igazgatója, nagy hévvel robog felfelé.
- Hol van Will? Azonnal látni akarom, most a családja mellett a helye. – mégis ki a fenének képzeli ez a fazon magát, hogy így ordibál velem a saját otthonomban? Nagyon feldühít, de igyekszem visszafogni indulataim, hisz egy egész rendõr falka tartózkodik házamban, akik csak a megfelelõ alkalomra várnak.
- A fiúnak egy jó kórházra lenne szüksége, nem magára… tudtommal a családját meg most veszítette el, így maga lenne az aggódó nagybácsi? – kérdezem gúnyosan,mire mérgesen néz rám, és elmegy mellettem.
- Nem vagyok nagybácsi, de a családunk része, és mind mellette állunk ezt tudnia kell, szóval beszélek vele, ha törik, ha szakad. – vágja fejemhez. Nehéz csillapítani önmagam, de igyekszem megõrizni hidegvérem és utána megyek. Beront a szobába és azonnal a srác felé indul. Normál esetben már úgy vágtam volna ki, hogy a lába nem éri a talajt, de ez egy rendhagyó eset.
- Will. – leül mellé, és átölelve mind a ketten sírni kezdenek. Ez mekkora szánalom már, nem értettem az ilyesmit soha és most sem vagyok képes felfogni. A család fontos, de ez a nagy sírás-rívás, mintha bárkin is segítene. Az persze lényegtelen, hogy a srác közben egy kisseb infarktuson esett át.
- Mi lesz most velem anyáék nélkül? – kérdezi zokogva.
- Vigyázunk rád, hiszen mi egy nagy család vagyunk. – micsoda szánalmas duma, egy nagy család mi? Akkor mégis hol voltak, mikor a golyók röpködtek a kiscsávó feje körül?
- Én is menni szeretnék. – próbálkozik felállni, ami nyílván nem fog menni, de had próbálkozzon.
- Most még nem mehetsz el, mert nem vagy jól, amint rendbe jössz tárt karokkal fogunk várni. – ez most komolyan beszél?Gondolkodom el miközben õket nézem, talán még pofákat is vágok, de most nem tudom visszafogni. Szerintem ez a fazon azt sem tudja milyen állapotban van Will. Nem fog rendbe jönni, maximum, ha új szívet kap. Ehhez viszont meg kell állapodnia egy helyen és donorlistára kerülni. Csak nézem, ahogy a férfi dölyfösen távozik a szobából, Will, pedig erõtlenül hull vissza a párnára, nekem viszont dolgom van, a rendõrök várnak rám így én is megyek, de ismét nem jutok messzire, és az egyik álltalam jól ismert nyomozóba botlok.
- Jó napot uraim, azt hittem odalenn várakoznak. – de most komolyan, az én házam ez még egyáltalán?  Ki be, járkál mindenki, mintha átjáró ház lenne.
- Úgy hallottuk, idefönn van egy szemtanú, akinek a szülei az áldozatok közt vannak, ki kell hallgatnunk, most azonnal. – meg sem várják, hogy engedélyt adjak rá, bár nincs is szükségük ilyesmire, hisz készültek, egy szép házkutatási engedéllyel. Remek, felforgatják a házam és még csak bele sem szólhatok, ez nem az én napom.
- Uraim a srác nincsen jól, maguk is láthatják, hogy ínfúzióra lett kötve. – magyarázom, de nem figyelnek rám.
- Uram hogy hívják? – kérdezik.
- Will… William Kiriya. – suttogja, valójában még beszélnie sem kellene ilyen állapotban. Ezért rühellem a zsarukat, egy csepp jóérzés sem szorult beléjük, ráadásul mint a marhák, olyan kérdéseket tesznek föl, ami nevetséges.
- Azt megtudja mondani, hogy a szüleinek voltak e ellenségei? – ezt most komolyan kérdezik? Húzom fel szemöldököm s az ajtó félfának vetem hátam. Annácskám értetlenül ül az ágyon és a rendõröket figyeli. Azt már megtanítottam neki, hogy a rendõrök jelenlétében meg se szólaljon.
- Nem. – feleli pityeregve. Ebbõl már kezd elegem lenni.
- kérem, most távozzanak, ne zaklassák fel, így is gyenge. – jövök el az ajtótól és kitessékelem õket, de csak finoman. Amint kitessékeltem õket, közlöm velük, hogy egy pillanatra még bemegyek Willhez, addig õk menjenek le a halba, amint végzek azonnal rendelkezésükre állok. Bemegyek és magam mödött becsukom az ajtót, amit felé fordulok látom, hogy az istennek nem képes nyugton maradni és fölállva, próbál valahová eljutni. Annácskám igyekszik segíteni neki, de az õ parányi testével ez nem megy neki könnyen. Odasétálok hozzám és megtámogatom.
- Feküdj vissza, nem vagy jól. – utasítom és megsimogatom arcát. Finom puha a bõre, kár áte, hogy a halál már dörömböl ajtaján..
- Inkább meghalok, minthogy éljek. – suttogja ezt az oltári nagy baromságot. Ó mamma míja mégis mit vettem én a nyakamba, ez a srác, nem normális, ha ilyeneket mond. Most mégis mit kezdjek vele, a gyöngéd gondoskodás nem erényem, ezt még Anna is tudja, persze õ kicsit más, hisz kislány és akkor is kiharcolja magának a gyöngédségem, ha én nem akarom.
- Ne mondj ilyet. – mondom és mivel még sírva is fakad, tehetetlenségemben megölelem, hátha egy kicsit lecsillapodik, erre persze nem sok esély van. Ismét megérzem karcsú törékeny vonalait, szinte csak a csontját tudom ölelni, attól félek ha megszorítanám szét málna a kezemben és egy rakás csonthalom maradna utána.
- Kármine, itt fog veled aludni William? – kérdezi Annácskám nagy szemekkel. A kérdése nem véletlen, hisz gyakran alszik az ágyamban fiú, de azok más okból kerülnek oda. A részletekbe inkább bele se menjünk.
- Meglehet, mit szólnál hozzá, hogy hagynánk Williamat pihenni, addig kibontanánk az ajándékaidat? – felelem, miközben visszatessékelem Willt az ágyba, majd fölemelem kishercegnõm.
- Éljjjen. – ficánkol és kikecmeregve karomból már rohan is lefelé, hogy végre megkaphassa a szülinapi ajándékokat.
- Hé, jól vagy? – kérdezem, mire egy fejrázást kapok. Számomra ez egy igen erõs nemet jelent, amit nem csodálok. Zsúfolt és gondolom szörnyû napja volt. Betakarom, ahogy oldalra fordul és felállva elindulok az ajtó felé, még egy pillantásra visszanézek és kicsit megcsóválom a fejem, mert érzem jó sok bajom lesz még vele. – Pihenj. – ezzel ki is megyek és becsukom az ajtót. Csak remélhetem, hogy megfogadja a tanácsom és megpróbál aludni. Így utólag eszembe jut, hogy talán adhattam volna neki egy kis nyugtatót, de a rendõrök teljesen kizökkentettek a kerékvágásból. Lemegyek a halba és elbeszélgetek a tiszturakkal, amíg drága kis angyalkám a játékaival játszik. Alig 20 perc alatt meg is unkák, hogy semmi érdemlegeset nem találtak és szépen elsonfordálnak. Annám felé fordulok.
- Kicsim marad itt és jász nyugodtan, én ránézek a vendégünkre, úgy sejtem ráférne egy nyugtató.- a kis drága bólint, de fel sem néz, anyira bele van pistulva játékaiba. Ezen elmosolyodom és intek az embereimnek, hogy azért vigyázzanak rá, ki tudja mi leselkedhet még a környéken. Természetesen, ezeket szavakba nem kell öntenem, hisz embereim, minden rezdülésem ismerik és felismerik, mit kíván meg a helyzet. Felcsörtetek a szobába, de már nem találom az ágyában. Körbenézve, neszezést hallok a fürdõbõl. Azonnal a hang irányába indulok, mert nem értem mi a fészkes fenét akar odakinn. Mikor belépek, a mosdó széle tiszta vér és vízbe lógatva a kezét igyekszik minél több vérétõl megszabadulni.  Hirtelen önti el a szar az agyam és kirántom kezét a vízbõl, majd egy szép pofonnal jutalmazom eszes tettét. Nem adok bele erõt, éppen csak, hogy érezze mekkora marha is valójában.
- beléd mégis mi a fene ütött? Kis hülye? Azt hiszed, a halál a megoldás? – vágom fejéhez mérgesen, miközben letépem ingem karját és rákötöm csuklójára, hogy elállítsam a vérdzést. Erre persze nekem esik, és kicsit hisztizni kezd.
- Meg akarok halni ige, nekem senkim sincs… a szüleim voltak az egyetlenek és most már nincs értelme élnem!! – erre megállok és lassan emelem rá tekintetem, annyira feldühít ezzel a hisztivel, hogy alig bírom türtõztetni magam. Még a kezét sem hagyja normálisan lekötni, így ismét kap egy pofont, de most jóval higgadtabban nézek rá. Így sajnos kissé ijesztõ külsõút veszek föl, de azt akarom maradjon végre nyugton.
- Lecsillapodtál? Vagy le kell szedáljalak? – morgom. Látom szavaim komolyan veszi, amit jól is tesz, mert komolyan gondolom, ha nem állítja le magát úgy benyugtatózom, hogy moccanni sem fog. Könnyei persze ismét elerednek, mivel nem biztos, hogy a pofon a legmegfelelõbb nyugtató ebben a helyzetben, sajnos én nem tudom az ilyesmit kezelni, egy férfitõl elvárom, hogy az is maradjon, még a partnereimtõl sem viselem a nyafogást.
- El akarok menni… - suttogja, de legalább már hagyja magát. Egyre vacakabbúl néz ki és már megint sápad lefele, ez persze a vérveszteségnek is köszönhetõ, de a szívének is.
- Majd megbeszéljük, most higgadj le és figyelj végre rám. – fogom arcát két kezembe és szemébe nézek.
- Megértem, hogy kilátástalannak látsz dolgokat, bár nem látszik ebben a pillanatban, õszinte részvétet érzek irántad. Az én házamban veszítetted el a szüleid, így részese vagyok a tragédiádnak. Én is veszítettem már el szerettem nem is egyszer, de ezért nem vághatok eret magamon. Hová jutna a világ, ha mindenki öngyilkos lenne, miután elveszítette szüleit?? Az az igazgató vagy ki, megértem, hogy szükséged van támogatásra, de hidd el fogalma sincs mire van szükséged, ne dõlj be neki, mert a halálodat fogja okozni. – mondom határozottan, miközben letörölgetem karjáról a maradék vért. Nem szól egy szót sem, de látom azért elgondolkodott, mondjuk nem hiszem, hogy szavaim hatották meg. Lassan fölemelem és ismét a karomban köt ki. Az ágyamhoz viszem vissza és szépen visszafektetem újra.
- Talán igaz, de akkor sem fogok maradni, õket legalább ismerem és számtok nekik.. – suttogja alig hallhatóan, talán õ sem hiszi el igazán amit mond. Most viszont fölösleges lenne ezen vitatkozni vele, túlságosan belesüppedt az önsajnálatba.
- Jól van, ahogy gondolod, de most pihenj… Kapsz egy kis nyugtatót, hogy tudj aludni… A szívednek sem tesz jót ez a sok stressz. – veszek elõ egy újabb fecskendõt és egy kis nyugtatót tolok be neki, amitõl lassan kezd elpilledni. Könnyei viszont tovább potyognak. Betakargatom és az egyik szekrénybõl elõveszek egy kötszeres dobozt. Nagyon óvatosan kötöm ki csuklóját és egy rendes nyomókötésre cserélem a rongyokat. Mire végzek már alig van magánál.
- Itt maradok veled… - suttogom és megsimogatom arcát. Az a kéz, ami nem is olyan rég, szép pofonnal jutalmazta, most lágyan simít érzékeny bõrére, amitõl kicsit összerezzen.
- Nem akarlak én bántani… csak nem bírom a hisztit. – fejtem ki, és egy bólogatást kapok, ami igen erõtlen és a végére teljesen bealszik. Talán nem is vette amit mondok. Jó darabig ücsörgök mellette és közben szépen megvizsgálom milyen állapotban is lehet valójában. Még így mûszerek nélkül is megtudom állapítani, hogy sürgõs segítségre szorul. Sajnos, nem tudom, hogy fogom magam mellett tartani, ha nem hajlandó velem maradni. Talán ha megszabadítom a cirkusztól és végleg magára marad. Gondolkodom el. Igen ez lesz a megoldás, megszabadulok azoktól a marháktól. Ezzel a gondolattal állok fel és hagyom magára, majd az egyik megbízható emberem küldöm be hozzá, hogy ne hagyja, hogy kárt tegyen magában, mikor felébred. Annácskámat ágyba fektetem, átöltözöm és már indulok is a cirkusz felé. A zsaruk persze követnek, de a sofõröm jobb annál, minthogy ezt ne vegye észre és ne orvosolja. Pillanatok alatt rázza le õket, bár így az út kicsit zötyögõsre sikerül.
- Elnézést uram… túl tapadósak mostanában.
- Semmi baj. Most már célirányosan. – teszem még hozzá. Megérkezve a cirkuszhoz, azonnal az igazgató után nézek. Meg is találom az egyik lakókocsiban. Bekopogok mire nagy dölyfösen kinyitja az ajtót.
- Mit akar? – kérdezi nem túl kedvesen.
- Üzletelni. – felelem.
- Üzletelni? Mégis mirõl? – néz rám értetlenül. Körülnézek és belököm a kocsiba, mire nagyot nyekken a falán és rám kiált.
- Mi a fenét képzel magáról? – persze némi félelem is párosul hangjához, de engem nem zavar. Odamegyek hozzá és megragadom a grabancát, majd még jobban nekicsapom a falnak.
- Pofa be, dagadék. Az ajánlatom nagyon egyszerû és a fõ tárgya Will. Szépen összepakolja a kis cirkuszát és olyan messzire megy tõle, amennyire csak tud, vissza se néz és nem beszél vele soha többé. Will mától az én gondom, felelõsségem stb… Maga nem tud gondoskodni róla. – fejtem ki mire mégis közbevág.
- De igen… nem mondunk le róla, a családunk része… mi vigyázni fogunk rá. – legénykedik, mire gyomorszájba vágom. Ettõl összerogy és köhögni kezd. Ellépek és leköpöm, majd belerúgok.
- Még, hogy tudod, te mocsok… Kórház, gyógyszerek, vizsgálatok, ha kell szívmûtét? Ezeket mind finanszírozni fogod te kis korcs? Erõsen kétlem. Tudom én jól mire pályázol… Egyedül van, védtelen, láttam ahogy ránézel… ha a közelébe mersz jönni, megajándékozlak egy szép spanyol nyakkendõvel. Ugyan nem az én stílusom, de egy ilyen ocsmány féregnek jól fog állni, mint amilyen te vagy… - köpöm le újra, majd ismét pofán rúgom.
- Reggelre itt se legyetek, vagy nem állok jót tetteimért. fejezem be mondandóm és egy zsepit elõvéve letörlöm cipõm orrát, a rákerült vér miatt. A pasas alig bír mozogni, szóval valószínûleg felfogta mit is fog kapni, ha nem fogadja meg felebaráti jótanácsom. Kisétálok a lakókocsiból, mintha mi sem történt volna és a kocsimhoz megyek.
- Siker uram?
- Majd kiderül, de jöjjetek ide a fiúkkal és segítsetek nekik összepakolni, ha valamelyik ellenkezik ólmot neki, de csak diszkréten. – ülök be hátra, mire az emberem bólint és szépen hazavisz. Otthon azonnal fölmegyek Willhez és mivel nincs ébren, elküldöm az emberem és levetkõzöm egy alsóra, majd befekszem mellé az ágyamba. Szinte azonnal elalszom és hajnalban a telefonom ébreszt. Kinyitva a szemem Will arcával találom szembe magam, és hogy koalamaciként fonódik rám. Átölelem és fölveszem a telefont.
- igen?
- Az éjjel jól alakult, minden simán ment.
- Ezt jó hallani… - ezzel le is rakom, mert Will ébredezni kezd. Ahogy meglátja milyen pózban fekszik rajtam felpattan és arrébb húzódva teljesen kipirul.
- Elnézést… - suttogja.
- Semmi baj, nem zavart kicsit sem… - ülök fel és és visszadöntöm.
- Ma kórházba megyünk, aztán ha minden rendben van, visszamehetsz a cirkuszhoz, így megfelel?
- Igen… - bólogat. Persze tudom nincs hová mennie, de nem fogom elmondani, hogy kiüldöztem õket a városból, sõt az országból is.
- Viszont azt azért tudd, hogy rám számíthatsz.

Drága, kicsi unokahúgom 6. születésnapjára készülõdünk, már hetek óta rágja a fülem miatta, hogy mégis milyen meglepetést fogok neki csinálni. Nem is értem, miért tõlem várja a meglepit, ja persze, mert a barom apja nem törõdik vele, és már most érzi, hogy rá nem számíthat. Még a szülinapi ajándékát is én vettem neki, mert mióta húgom, az õ édesanyja meghalt, mindenrõl én gondoskodom, ami vele kapcsolatos. Elvettem apjától, mert az olyan mélyre csúszott, ahonnan már nincs kiút. A készülõdés elég nehezen megy, mivel titokban tartani, a dolgokat egy ilyen eszes kislány elõl nem egyszerû, persze azért megoldom, hisz az én aranyom, csak egyszer lesz 6 éves. Reggeli kávézgatás közben, egy hirdetés akad a kezembe, egy cirkuszról, ami csodaszép városunkba látogat ezen a héten. Ez tökéletes lesz gondolom hirtelen és el is határozom magamban, hogy ez lesz a kicsim meglepetése.  Másnap össze is kapom magam és két emberem kíséretében elmegyek az elsõ, megnyitó elõadásra. Én nem rajongok a cirkuszért, rühellem az idióta bohócokat, de a kishercegnõm imádni fogja, annyira ismerem már. Az elõadás végén, megpróbálom megkeresni, az illetékest, hogy beszéljek vele, de nagy a káosz, így nem igazodom ki. Mint mindig, most is elegáns és makulátlanul tökéletes vagyok. Ahogy nézelõdöm, hogy kivel beszélhetnék, egy halk, félénk hangú fiú szólít meg. Leveszem szemüvegem és felé fordulok.
- Segíthetünk? – kérdezi kedvesen, mire elmosolyodom, azzal a tipikus sármos vigyorommal. Nagyon kis, helyes, kár, hogy olyan sápadt, mint egy hulla.
- Igen, a Cirkuszt ki szeretném bérelni holnap délutánra egy teljes elõadás erejéig. – Mondom, mintha ez a világ, legtermészetesebb dolga lenne. A fiú a mellette álló törpére néz, aki bólint és már el is rohan. Remélem az igazgatóért megy, és nem megijedt tõlünk. Embereim tisztes távolból figyelnek, nehogy bajom essen. Na nem mintha nem tudnám megvédeni magam.
- Köszönjük, hogy minket választott és szerintem ez megoldható. – Szólal meg újra. Hangja kicsit rekedt, amolyan természetellenesen, mintha fulladna. Szemei alatt szürke karikák húzódnak és kicsit be van vérezve az egyik szeme. Ez szakmai ártalom nálam, de azonnal kiszúrom, ha valaki beteg. Persze ennyibõl lehet sok baja, de nem egészséges az biztos.
- Nincs mit, jól vagy? – kérdezem, mert úgy fest, mint aki mindjárt feldobja a talpát. Nem szeretem, ha a környezetemben halnak meg, a végén még rám kennék, hisz a zsaruk, folyton zaklatnak.
- Persze jól vagyok. – válaszolja. Na persze, ha õ jól van, akkor én haldoklom, csak átvetítem õrá, de ha õ jól érzi így magát, akkor legyen. Nem az én dolgom. – Hogy - hogy ki szeretné bérelni a Cirkuszunkat? – kérdezi újra.
- Az unokahúgom születésnapja lesz, ezzel szeretném meglepni. – válaszolom neki, amolyan semmilyen stílusban, mert titoknak nem titok, de nem nagyon szoktam kiteregetni, az éppen aktuális szándékom. Inkább megtartom magamnak, viszont ez a fiú, még így betegen is megfog, bár az is lehet, hogy pont emiatt fog meg. Valamiért tudni akarom, hogy mi lehet a baja. Épp rákérdeznék, mikor megjelenik a törpe és magával hozza a cirkusz igazgatóját.
- Köszönöm Will. – Bólint és elmegy.
- Viszlát. – köszön el és visszamegy az egyik lakókocsihoz, azzal a törpével.
- Viszlát… - felelem, majd az igazgató felé fordulok, hogy megbeszéljem vele a részleteket. Néha a lakókocsi felé nézek, mert olyan érzésem van, mintha figyelnének, de gyorsan elhessegetem és visszatérek az igazgatóhoz. Miután megbeszéljük a részleteket, kezet fogunk és lelépek az embereimmel és folytatom az elõkészületeket, hogy holnapra minden tökéletes legyen az én drága kishercegnõm tiszteletére. Másnap már kora reggel elkezdõdik a készülõdés, a kertet rendezgetik, ami elég nagy. Tartozékai, egy úszómedence hatalmas füves terület egy tõ, és rengeteg nõvény, fák és virágok. Persze maga a ház is hatalmas és elképesztõen van berendezve. Én magam alig érek rá, de kishercegnõm, egyfolytában a nadrágom mellett lohol, hogy ne maradjon le semmirõl. Lassan megérkeznek a cirkuszosok is, és az a srác is velük jön. Ma sem fest túl jól, de egy fokkal azért mégis jobban, mint tegnap.
- Jó napot, ott lesz a maguk helye, készítsék elõ az elõadást és. ha bármire szükségük van, csak szóljanak. Annácskám most is a lábamnál áll és érdeklõdve nézi, hogy vajon kik lehetnek az ismeretlen vendégek. Csodás kék szeme és hosszú aranyszõke hajacskája ki van engedve. Tényleg olyan akár egy kisangyal. Mire a cirkusz elkészül, már a vendégek is befutnak a hatalmas csomagokkal, és a torta is a helyére kerül. Annácskám egyre izgatottabb, de türtõzteti magát, felmegy átöltözni, hogy illendõ ruházatban tudja fogadni az ajándékokat, addig én beszélgetek a vendégekkel. Minden jól alakul, jól alakul és az én drága kiscsibém is remekül érzi magát, önfeledten játszadozik a többi gyerekkel, mikor az egyik emberem jön oda hozzám és a fülembe súg. Nagyon ideges leszek és Annára nézek, majd elmegyek vele. Kint a ház elõtt az édes apukája balhézik, tök részegen az embereimmel, hogy be akar menni, lánya születésnapjára. Valami faszom babát szorongat a kezében, ami elég csapzott, és még be sincs csomagolva. Szánalmas senki van pofája idejönni. Dühösen megyek oda és állok meg elõtte.
- Van pofád így idejönni, te senkiházi féreg! Ha elrontod Anna szülinapját, magam belezlek ki erre megesküszöm!! – förmedek rá, mire még kakaskodni kezd, mintha igaza lenne.
- Jogom van látni… az én lányom… te meg elveszed tõlem.. – alig bír beszélni, és még bûzlik is. Az embereimre nézek.
- Azonnal tüntessétek el, mielõtt a kishercegnõm meglátja ezt a rakás szart itt elõttem. – adom utasításba, mire meglök engem.
- Nem megyek! Látni akarom!! – ordítja. Nagyon felhúzott, egyre idegesebb vagyok. Kezem ökölbe szorul és egy hatalmasat verek be neki, amitõl azonnal el is ájul.
- Mondom tüntessétek el!
- Igen is uram… - felelik. Megigazítom zakóm és oldalra pillantva meglátom azt a cirkuszos srácot, aki ledöbbenve néz rám. Elindulok felé, é talán kicsit mérgesebben nézek ki még mindig, mert hátralép.
- Állj meg a végén hanyatt esel… A kislánynak odabenn, meg ne említsd, hogy itt volt az apja érted? – nézek szemébe, mire bólint. Ismét szemét kémlelem és felemelve kezem megfogom arcát és közelebb hajolok.
- Le kéne pihenned… - Suttogom, majd ellépek mellõle és visszasétálok a buliba, mintha mi sem történt volna. A buli tovább folyik, kishercegnõm lekesen rohan oda hozzám és a karomba ugrik.
- Karmine, ez a legjobb szülinapi buli egész életemben… - neveti édesen és megpuszilja arcom, amit viszonzok neki azonnal. Imádom, õ a egyetlen igazán fontos személy az életemben és bármit megtennék a boldogságáért.
- Nem mondod… akkor miért nem játszol inkább? SA gyerekek csak rád várnak… - mosolyom el és megölelem, majd lerakom a földre. Épp elrohanna. mikor egy lövés dördül el és az egyik cirkuszos fazon holtan esik össze, aki éppen elém lép. Neki pechéra, nekem viszont mázlimra. Azonnal magamhoz ragadom Annát és felnézek.
- A francba, mesterlövész, mindenki be a házba!! – kiáltom el magam, mire mindenki pánikszerûen kezd el rohangálni, és a ház felé veszik az irányt, a mesterlövész újra lõ és újra, pillanatok alatt, csak úgy röpködnek a golyók és Annácskám, sírva fakadva kapaszkodik belé. Persze én pillanatnyilag csak vele foglalkozom, hogy biztonságos, helyre tudjam juttatni, az embereim pedig igyekeznek kiszúrni, honnan is lõhet a fazon. Bemegyünk a házba, de addigra, jó pár cirkuszos és vendég is holtan hever az udvaron. A ház persze teljesen biztonságos, de nekem eszemben sincs itt maradni. Leteszem kicsikém és az egyik emberemre bízom, hogy vigyázzon rá, majd fegyvert fogok és kimegyek. Persze mindig fedezékbe és figyelem a mesterlövész helyét, ahogy a kint lévõ embereim is. Folyamatosan lõnek, és ahogy kõrbe nézek, meglátom azt a fiút, amit két holttest fölé görnyedve, zihál és zokog egyszerre. Mégis mi a fenét mûvel? Odamegyek hozzá és lerántom a holttestrõl, mire kapálózni kezd, és ordiblni.
- NEEEE…. anya, apa… - azonnal vágom, hogy kik haltak meg, de most nem tudok ezzel foglalkozni. Fedezékbe viszem és a falnak tolva lecsusszantom a földre. Alig kap levegõt és valószínûleg a mellkasa is fáj.
- Most maradj nyugton… szorít a mellkasod? – bólogat, de könnyei tovább folynak. Belenyúlok a zsebembe és egy egyszerû inhalálót veszek elõ, amit a kezébe nyomok.
- Anna asztmás… tudom, hogy te nem az vagy, de most ez is megteszi, hogy oxigén jusson a tüdõdbe, onnan meg a véredbe… a szíved mindjárt megadja magát, szóval használd, vagy 5 puffot. – nyomom a kezébe, mire beszívja az általam adott mennyiséget. Intek az embereimnek, hogy cserkésszék be, de én inkább maradok, mert nem akarom magára hagyni a srácot. Mától ugyanis az én felelõségem ez a fiú, hisz a szülei az én otthonomban haltak meg, ez nálam elv, amihez minden esetben tartom magam. Bármelyik emberem gyerekét magamhoz venném, ha az apja és az anyja is meghalnának. Mikor végre lecseng a balhé a srác még nincs jól, de legalább kap levegõt, ami azért mégis elõny.
- Most már vége… - suttogom, és megsimogatom arcát.
- A szüleim… - néz rám könnybe lábadt szemekkel. Megölelem, és csak akkor érzem meg igazán, milyen vékony és törékeny is valójában. Felemelem és a karomba viszem be a házba.
- A bulinak ezennel vége… mindenki menjen szépen haza… - elmegyek fel a hálószobámba és lefektetem a fiút hatalmas ágyamra, majd egy szekrényhez megyek és tût, meg fecskendõt veszek elõ, egy ampulla orvosságot is, amit felszívok. Tudom hogy ezt a gyógyszert szedi, de így oldva jobban hat.
- Orvos vagyok… ez jót fog tenni… - ülök le mellé és vénájába fecskendezem az anyagot. Szegényke, csak mereng a semmibe, valószínû a szüleit siratja.
- Hol vannak a szüleim? Látni akarom õket… - mondja, mikor a beadott anyag már kezdi kifejteni hatását.
- Láthatod õket, de csak késõbb, már halottak, segíteni nem tudsz, de attól még te nem halhatsz velük… - takarom be, és pulzusát kezdem mérni. Még nem akarom, említeni neki, hogy magamhoz veszem és segítek neki, mindenben, hisz volt neki éppen elég izgalom mára, és a gyász, nagyon komoly dolog. Ahogy mérem pulzusát, az egyik emberem jön be az én kishercegnõmmel.
- Karmine, beteg a fiú? – kérdezi édes hangján és hozzám rohanva megölel.
- Rosszul van igen… sajnálom a szülinapod…
- Semmi baj… - emberem szakít minket félbe, egy krákogással.
- Uram, a rendõrség, megérkezett.
- Remek… Anna, maradj itt Williammal, és vigyázz rá rendben? – simogatom, meg buksiját mire bólint és befekszik a fiú mellé.
- Vigyázok rád, jó? Nem hagyom, hogy a rossz bácsik bántsanak… - hõsködik, mire elmosolyodom.
- Mindjárt jövök vissza, pihenjetek. – mondom és kisétálok a szobából.