|
|
Szerepjáték
(Soul Eater)
| timcsiikee | 2010. 12. 30. 23:23:57 | #10167 |
 Karakter: Justin Law
Megjegyzés: ~ Vége
Közös megegyezés alapján vége
|
| timcsiikee | 2010. 08. 10. 00:00:36 | #6739 |
Karakter: Justin Law
Megjegyzés: ~ Hiyámnak
Justin:
Percek alatt összedobom a táborhelyet, majd leporolva kezeimet fordulok felé. De miért ilyen ledöbbent az arca? Hahh… Oh Kamioh, mondd, hogy annyira jól megcsináltam, hogy elállt a lélegzete is! Nem csak azért mert nagy elismerés, hanem jöhet a szájból szájba légzés elsősegélyből.
- Miért csak egy hálózsák van? – kezdek összezavarodni. Ez akkora baj? Nem hallom, bár szája alig mozog, biztosan suttog, de még épphogy le tudom olvasni.
- Mert ez elég nagy kettőnknek. – felesleges holmikat meg ugyebár nem hozunk magunkkal.
- DE CSAK EGY VAN! ÉS A JOBB OLDALON! – tátogja idegbeteg módra, csapkodni kezd, gondolom kiabál.
- Talán… baj? – kérdezek vissza megszeppenve, de máris érzem előre a kitörni készülő lángcsóvákat lélekenergiájából, így valamennyire felkészülök rohamára.
- EZ ÍGY NEM SZIMMETRIKUS! – tisztán látom, hogy ordítja a szavakat, és csak ekkor jut eszembe mindaz, amit az alatt a kis idő alatt megtudtam róla, amit tudtam. Igaz csak pár órája találkoztam vele, de azt már tudom, hogy a szimmetria a mindene. Oh Kamioh, hogy felejthettem el? Azonnal helyre kell hoznom ezt a hibát. - oda aszimmetria... borzalmas vagyok... valaki öljön meg... – motyogja orra alatt, és már látom, hogy mindjárt lepotyog a motorról, és nem tudom elkapni időben. Ráadásul szemei helyett x formákat vélek felfedezni, ami valószínűleg semmi jót nem jelent.
- Kid-kun – mondom halkan, majd elé guggolva próbálok életet ütni arcába, kevés sikerrel. Hm… Talán valami mással kéne próbálkozni. Mégsem pofozhatom fel nagyon erősen imádatom egyik új tárgyát. Igaz már így is lassan dagadtra ütöttem tökéletes arcát, de legalább egyformán mind a két arcát. Legalább már kezdtek belejönni a szimmetriájába.
Megpróbálok alkalmazkodni lélekenergiájához, hisz ő fegyvermester, én pedig kasza volnék, így össze tudok kapcsolódni vele, csak meg kell találnom a hangot.
Visszateszem a motorra, majd hümmögve gondolkodom el. Azt hiszem nagyjából értem.
- Ne aggódj, Kid-kun! Egy másodperc és rendbe hozom! – lelkesedésem határtalan, hisz bizonyítani akarok neki, és ebben nem gátolhat meg semmi. Szimmetria kell? Megcsinálom!
Pár pillanat alatt rendezem át az egészet, majd visszasietek hozzá, és megragadva testét megrázom, hátha azóta egy kicsi élet visszaszállt csodás testébe.
- Nézd! Most már szimmetrikus! Nézd, Kid-kun! – markom közé véve arcát irányítom vissza a táborhely felé. Végre megmoccan, sőt a vártnál is jobb reakciót kapok, igazi elismerő mosolyt. Oh, Kami-sama, meghalok… Meghalok mosolyodtól!
- Kichiri-kachiri… - tápászkodik végre fel, majd hirtelen szoros ölelést kapok. Azt mondtam a mosolyodtól halok meg? Tévedtem… inkább a karjaidban… Oh, de mily’ dicső hősi, és csodálatos halál lenne, imádott istenem fiának karjaiban meghalni! Nincs is ennél szebb! – Köszönöm Justin! Köszönöm! – teszi még hozzá, és lassan elereszt, mielőtt az utolsó szusz is távozhatna testemből.
- Ugyan Kid-kun! Érted és Shinigami-samáért mindent! Oh~kamioh~ - igen… értük bármit megteszek, akár naphosszat az iskola wécéit is takarítanám, ha kéne. De szerencsére nem kapok ilyen feladatokat, hanem valóban hasznomat veszi Shinigami-sama.
~*~
A hálózsák két oldalára ülve esszük meg a tűzön készített ételt, figyelve a lángokat. Olyan meghitt… olyan… romantikus.
Néha oldalra sandítok, hogy figyeljem a narancssárgás fényben tündöklő arcát, határozott tekintetét… Ahogy gyönyörködik a lángokban az valami csodálatos. Bár szerintem nincs olyan dolog rajta, ami nem csodálatos. Sóhajtozva kapkodom a levegőt csendben, ahogy a vacsorám végeztével belegondolok, hogy nemsokára egymás mellett fogunk aludni. Egy hálózsákban. Oh Kamioh~ micsoda gyönyör.
Lefekszünk aludni, persze egymásnak háttal indul az egész, de ahogy testének melegét érzem a hátamon, alig bírok magammal. Oh, minő kínszenvedés a sóvárgás vörös lángjaiban. Mit vétettem, ó istenem, hogy ekkora kísértésbe estem? Sőt, már több mint kísértés, ez már maga a megtestesült álom, egyben lehetőség is.
Amióta megláttam, máris hozzá akartam érni, bárhol érinteni, ahol tudom. Hihetetlen, hogy Shinigamis-samanak ilyen gyönyörű fia van. Hisz belőle nem látok mást csak egy maszkot és köpenyt. Ő… ő viszont emberi, tökéletes, és szimmetrikus, akár csak a rigolyája. Habár a hajában az a három csíz nem valami szimmetrikus, de nem fogom megjegyezni neki. Ő úgy tökéletes, ahogyan van!
Nem tudok elaludni, csak fojtottan kapkodom a levegőt, magam előtt tartom kezeimet, mellkasomhoz szorítva. Látnom… látnom kell, ahogyan alszik, biztos minden angyalt megszégyenít vele.
Amikor fordulok meg, érzem, hogy ő is moccan, így akadozva, meg megállva folytatom csak, de azt kell tapasztalnom, hogy ugyan úgy mozog, ahogyan én. Hihetetlen! Még álmában is azon van, hogy szimmetrikusan feküdjünk? Oh Kamioh, micsoda tökéletesség, micsoda szenvedély árad belőle… Viszont rá kell jöjjek, nagyobb kísértésbe estem, mint valaha.
Most hogy látom szuszogni és hortyogni, meg kell valljam nem az, amire számítottam, de számomra még így is csodálatos. Vágyakozva emelem meg egyik kezem, felcsúsztatom a hálózsák takarója alatt, majd mutató ujjammal finoman simítom meg száját. Milyen puha… hahh… Csodálatos.
Ujjamat lassan lehúzom állára, szerencsére nem ébred fel, biztosan ki lehet merülve.
Nyelek egyet, szívem a mellkasomban egyre idegesebben kezd dörömbölni, tapintásom egyre többet, és többet követel.
Tenyeremet lesimítom mellkasára, hogy érezzem a lüktetést benne, majd egyre lejjebb és lejjebb haladva, vörös fejjel meglelem azt, amit ujjaim eddig kutattak. Nem hiszem el, hogy ilyet teszek, mégsem tudok parancsolni saját testemnek. Annyira vágyom rá, és olyan nagy a kísértés, hogy nem tudok neki ellenállni.
Oh, Shinigami fia! Kérlek bocsásd meg bűnömet, de remélem az öröm és gyönyör elvakítja majd haragodat!
Izgatottan simítom meg ágyékát, közvetlen közelről látom, és érzem, ahogy megrezzen teste. Egyre intenzívebben simogatom lent, meg-megfeszül, nyöszörgő hangot ad ki, ami csak egyre bátorít. Arca vörösödik, pihegni kezd, s ekkor kalandozik ujjam zipzárjának fogantyújára, hogy lehúzzam, és az anyagba férkőzzek. Közelebb csúszom testemmel, óvatosan bejutok a ruhaanyagok alá, szívem lassan a torkomban dobog, de lenyelem, és vele foglalkozom.
Amikor megérzem a forró bőrt, a merev testrészt ujjaim alatt, egy jóleső sóhaj szakad fel torkomból, aminek hagját visszafogom, és pár pillanatig így maradva élvezem ki a pillanatot.
Oh Kaimoh…
Már csak ettől is felizgulok, nadrágom szűkössé vált, de csak tovább folytatom, és kimenekítve rabságából a fenevadat, mozgatni kezdem ujjaimat vágyán. Egyre hangosabban piheg, lassan fennáll a veszélye, hogy felébred, de nem bánom, innentől nem tudok megállni. Amikor már testem annyira ég, hogy alig bírom cérnával, előcsúsztatom saját erekcióm, és mivel elég közel vagyok, markomban összefogom a kettőt, és azonnal felnyögök az érzésre, ahogyan ő is. Orrunk összeér, folytatni kezdem csuklóm mozgatását, de hogy körbeérjem tagjainkat, mindkét kezemet használom, két oldalról fogva be őket folytatom csuklóim mozgását, résnyire nyitott ajkakkal.
Hirtelen kipattannak szemei, szívem ugrik egy nagyot, és elviselhetetlenül forróvá válik a környezet, a vágy mellé az idegesség párosul, és úgy hat rám, mint egy ajzószer. Nem bírok leállni, csak közvetlen közelről nézek ködös szemébe, teljesen elmerülve a sárga íriszben honoló karikákban, és csak sóhajtozni vagyok képes.
- Kid-kun…
|
| Hiyahiya | 2010. 05. 12. 09:34:02 | #4969 |
 Karakter: Death the Kid
Milyen kellemetlen... a sors szörnyű dintora, hogy Liz és Patty a múltkori kis akciónk során egy cseppet megsérült, s most az iskola gyengélkedőjén az eszméletlen hangulatot élvezve sodor engem a kétségbe és a súlyos aszimmetriába, amit emiatt az apró kis baki miatt kapok.... apám EGY fegyvert jelölt ki nekem. EGYET. ASZIMMETRIKUS LESZEK!
Hogy történhetett ez meg? Hogyan? Hiszen én úgy vigyáztam rájuk, még saját magam is élőjük vetettem, de nem tudtam őket megmenteni attól a kilométeres faldarabtól mely rájuk zuhant szerencsétlenül... akkor épp én is a földet nyaltam egyenesre, így hát nem igazán tudtam azon ügyködni, hogy ő 3D-sben maradjanak...milyen borzalom!
És lám hiába könyörögtem a faternak, hogyne sózzon rám egyetlen egy darab fegyvert, mert az túl tesz minden tökéletességen és nem illő hozzám, ő ragaszkodott hozzá, hogy eme papnak tűnő fiút kapjam társamul.... lehet hogy halál kasza, de a nem varázsol megfelelő szimmetriát... persze... ahogy így a háta mögül, a dübörgő zenétől kis híján halláshalálban elpusztulva megfigyelem maga a csávó tökéletesen megegyezik mindkét felével ergo így tökéletes... kérdés... kettővé oszlik ha fegyverré változik? Mert ha igen, akkor megcsókolom mindkét lábát hálámban...
Halálfélelemmel övezve szorítom magamat hozzá, derekát kezeimmel csápszerűen átkarolva, hogy még véletlenül se szálljak el, mint a győzelmi zászló ebben a száguldásban, melyet ez a csodálatos masina produkál.... ohhh! Micsoda szépséges gép! Minden egyes részlete megegyezik a másik oldalával! Kichiri-kachiri... tény hogy rá emberi alakban jobb nézni, mint a Liz-re és Patty-re... semmilyük sem egyforma, de pisztolyként a világ leggyönyörűségesebb csodái!
Mindegy... a legfonatosabb most az, hogy Eibon egyik kacatja előkerüljön, mielőtt az Arachne és kis förmedvényei megszereznék, ugyan is gyanítom, hogy annak senki sem örülni. Köztük én sem... Minél több találmány kerül a kezünkre, annál többet tudhatok meg Eibon-ról és arról, hogy annak a sátáni feltalálónak mi köze van az apámhoz és a Shibusen-hez, amiben már egyáltalán nem bízom... hiába nyomozok a könyvtárban, az iskolai dokumentumok között semmit nem találok, ami feletépp irritál, mivel én az a fajta ember vagyok, aki szereti tudni, amit tudni kell és ha nem tudja, akkor a tudatlanság megőrjíti...főleg ha az apámról van szó... és ha itt tartunk, akkor Justin-nak semmi hasznát nem fogom venni... megbízik apámban így tuti-frutti, hogy nem fogja elárulni csak azért mert nekem hirtelen hajlamom lett a detektívesdihez... holott ez komoly dolog.
Mindegy... első számú feladat Eibon újabb eszközének felkutatása. Tehát erre kell koncentrálnom... koncentrálj. Koncentrálj. Persze ez a feladat valamilyen okból kifolyólag nehezen megy, ugyan is ha a hátam mögött szinte újra élesztésszerűen olvad össze a zene dübörgése a szívdobbanásommal, akkor nem könnyű.... ezt nem értem.... minek neki ide is zene, ha egyszer a fülében is bömböl? NEM IS HALLJA! MINEK ORDÍT EZ? Nem szeretném ha az éjszaka közepén egy medve mondjuk csak úgy viccből megkóstolna... SZIMMETRIKUSAN HATANÁ LE A LÁBAIMAT! MI VAN HA CSAK EGY KEZEM TÉPNÉ LE? A saját kezem még sem operálnám le csak azért...
Egy ideig még bírom, hogy zsong a fejem, és szinte szemeim előtt táncolnak a hangjegyek, melyek kiszűrődnek a gigantikus mélynyomókból, de egy idő után kezdem úgy érezni, hogy dombhártyám már rég légáteresztő képes, és vígan ereszti be agyamba a hideg levegőt, melytől egyszerre fájni, később pedig fájni kezdek mindenhol, hogy végül azt az effektust keltsem, amit Blackstar szokott egy végigfigyelt óra után... fél percre attól, hogy kifolyjon az agya a fülén, akár egy csodás leturmixolt gyümölcs juice...
Így hát összeszedve minden megmaradt idegállományom, s józan ítélőképességem nem verni kezdem a mellkasát, mint egy megveszett majom, hanem papi ruháját megráncigálva hívom fel magamra figyelmét, de lévén, hogy süket is, de hozzá hála a sötétnek még vak is, nem igazán érti mit is szeretnék elérni azzal, hogy kis híján leszaggatom a ruháját...nos... én szeretnék tökéletes maradni, és őt is csík addig kedvelem míg szimmetrikus. Tehát nem ütöm meg, mert egy monokli és egy dudor feldöntené ezt a csodás harmóniát... így várok, várok türelmesen, míg meg nem állunk, s nem fordul felém kérdően, látszólag egyáltalán nem értve miért kezdek egyre idegesebb és idegesebb lenni...
- Mi az, Kid-kun? Szerinted álljunk meg? – érdeklődik, mintha egyáltalán nem látszana rajtam, hogy az idegbaj szélén állok, ezért karom hiába minden shinigami hidegvérem lendül, s csodásan találja el pont középen a pap kezdemény fejét ezzel egy a szimmetriáját egy cseppet sem megzavaró dudort varázsolva szőke feje tetejére…Milyen csodálatos ütés! Mostani pontossággal púposodik! Kichiri-kachiri! Ohh…
- Kapcsold ki a mélynyomót! – próbálkozok meg kifejezni, hogy olyan hangos a zene, hogy két percen belül átsüvít a szél a füleimen keresztül, s reménykedek, hogy képes megérteni, amit közölni próbálok… persze lelkiekben már nyugodtan élvezem csodás szimmetriájának minden részletét, amit sikeresen idevarázsoltam… ohh mi lenne, ha nem is változna fegyverré? Így is csodálatos lesz! Irányítani fogom mint egy marionett bábut! Hahh! A harmonikus és csodálatos harc kedvéért így marad! Én pedig megiszom egy csésze teát míg küzd…
- Nem kell kiáltani, úgy is megértem – hinti el ártatlanul, egy kicsit később melytől egy percre elcsodálkozom… hogy lehetséges ez? Hiszen a fülében bömböl a zene, kint bömböl a zene, és halláskárosult már, így nem lehetséges az, hogy értse és felfogja is hallójáratain keresztül, amit épp elaktivitizek neki…
Persze mikor végre megszűnik a borzalmas ricsaj, mely épp a fülem szüzességét vette el, már kezdek gyanakodni, hogy az a zene még sem dübörög annyira a koponyájában, mint hittem… hhm… apám is maga egy rejtély, de úgy tűnik, minden követője flúgos annyira egy kicsit, hogy legyen mit titkolnia… ott van Spirit-san. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy csupán az én lelki békémért tette vagy szimplán egy sátánista felekezet tagjaként hord fejjel lefelé mutató keresztet imitáló nyakkendőt… tény hogy szemet gyönyörködtetően pompás látvány, mikor beúszik elém majdnem tökéletes képe, s hogy ne kapja ideggörcsöt csakis a szemmagasságban lévő mellkasára koncentrálok, akkor aranyszín szemeim úgy csillognak, mint a 80 wattos égő, de ez azért… ki tudja, mikor áldozza fel apámat sajátmagának!
- Miért? Meghallod amit mondok? – teszem fel nagy dilemmám tárgyát, ami az elmúlt két percben nem hagy nyugodni, és felzaklatja normálisnál kicsit nagyon kíváncsiságomat a kelleténél sokkal ferdébb és brutálisabb magyarázatokat kreálva… elképzelhetetlennek tartom, hogy a szemével hall, vagy esetleg a nyakán harmadik szem helyett plusz pár fül lenne, így inkább hagyatkozok arra, hogy csodálatos mentalista képességekkel rendelkezik és a gondolataim hallja nem azt, amit épp krákogok neki… ez a rosszabbik eset…
- Nem, csak tudok szájról olvasni – mutat ujjaival szájára, melyekkel szépen artikulálva ejti ki szavait, mint egy bemutatva, hogy amit én itt elmimikázok neki, ő azt nagyon is érti, ami nem jó mert ha így olvas az arcomról, akkor kénytelen leszek szobor taktikára váltani… nem lenne jó, ha minden gondolatomat a homlokomról olvasná le… Liz szerint a homlokomra van írva, mint gondolok. Biztosan az olykor túlsúlyos agressziómra céloz…
- Már sötét van, lehet le kéne táboroznunk – vetem fel az ötletet szemimet körbe hordozva a sötét tájon, figyelmesen kutatva a gyanús elemek után… persze pár érdekes színű bogyón kívül semmit nem találok, de jó biztosnak lenin, hátha az egyik bokor mögül elő ugrik egy ellenség, hogy csodálatos harmóniámat szándékoltan akarja károsítani… ezt pedig nem engedhetem! Így is négy órán keresztül a tükör előtt kotoltam, mire sikerült ismét szimmetrikusra vágni a hajamat, melyből egy csodálatos tincset a múltkori edzés során Blackstar olyan galádul levágott… minden tagom remegett már, az ingemet folyékonyra áztattam, szemeztem ezzel az átkozott három csíkkal is , amitől még idegesebb lettem, amely idegességtől türelmetlen lettem, amely türelmetlenségtől fennállt a hiba veszélye, amitől kétségbeesetem és így keveredtem az őrület szélére, de végül is sikerült…
Hirtelen simul egy tőlem idegen kéz combomra, melytől villámcsapás szerűen ér a felismerés, hogy valaki megérintett, és az nem fog jól járni, mert intim kincsemhez közeli terület tiltott terep, így fejemet reflexszerűen a bűnösre kapva készülök fel a támadásra… persze ebben meggátol az, hogy a két pisztolyom nincs nálam, amit ilyenkor rendszerint valaki agyáig dugok fel… nem mintha olyan sűrűn taperolnák a combomat ilyen kedvesen…
- Te meg mit csinálsz? – érdeklődöm meg újdonsült partneremtől félreérthető lépésének okát, amire a hatalmas kék szemekkel való pillázáson kívül ötpercnyi hatásszünet ideéig semmi okosat nem tud felmutatni, ami egyre gyanúsabbá kezdi varázsolni az amúgy is érdekes helyzetet… különben is. Hogy néz már ez ki! Tegye a másik kezét is a másik combomra! Így nem szimmetrikus! Ha már egyszer engem akar markolászni az a minimum, hogy két oldalról támad, különben a harmónia hiányában kínhalált halok…
- Majd én megcsinálom a táborhelyet, ne fáraszd magad ezzel! – kiáltja lelkesen, hogy szarrá szuggerált kezét eltávolítva pattanjon fel akár egy rugós játék, s masírozhasson el megalkotni álmaim táborát ezzel eleget téve az elé állított elvárásoknak… hhm… tetszik a lelkesedése, bár fogalmam sincs minek pörög úgy, mit egy búgócsiga… csupán mértani pontossággal kell elhelyeznie a hálózsákokat, a tűz két oldalára, mely szimmetrikusan lángol, mert ez az ÉN elmémben létezik. Ha nem teszi, megverem. A természet ne merjen velem dacolni azok után, hogy egy isten leszármazottja vagyok! Amit megjegyzem még mindig nem értek tekintve, hogy apám elvileg egy maszkból, egy szakadt köpenyből és két giga nagy tockosra termett kézből áll...ennek is utána kell járnom... majd meglesem fürdés közben... szokott egyáltalán fürödni? Most hogy belegondolok egyre furcsább a dolog... talán nem kéne dilemmáznom rajta...
Érdeklődve, keresztbefont kezekkel szépen a robogón ücsörögve figyelem, ahogy Justin egy másodperc alatt varázsol takaros kis táborhelyet az előttünk lévő fél dzsungel állapotú bokorrengetegből, ami persze könnyen megy neki, mivel karjaira kis pengéket vagy valami hasonlókat varázsolva úgy kaszabolja a gazt, hogy az kis híján sikítva fut előle, csakhogy megőrizze levelei és egyéb részei épségét, mielőtt a szőke shinigami imádó túlzott lelkesedésében vegetát aprít belőle... ajánlom neki, hogy tökéletes legyen a hely, vagy vele verem szét... vagy nem megyek bele... vagy... vagy csinálok egyet magamnak! Lehet, hogy jobban járnék...
Egy perc alatt összedobja a komplett alvóhelyet, s mint egy jóllakott óvodás úgy dörzsölgeti meg kezét, miközben véleményem iránt érdeklődve ismét felém sandít, s ahogy észreveszi döbbent egyre sápadó arcomat, kezdi kapizsgálni, hogy valami nincs rendben... egy hálózsák van... EGY HÁLÓZSÁK VAN!? A JOBB OLDALON! MIÉRT CSAK EGY VAN?
- Miért csak egy hálózsák van?- bukik ki belőlem az első normális kérdés halk egércincogás szerű hangon, már nyilván ez neki fel sem tűnik, csupán abból tudja, milyen fezsült leszek perceken belül, hogy arcom mozdulatlan, szemeim nagyok, mint két csészealj, és homlokomról úgy folyik a verejték, mint egy random vízesés... ez... ez borzalmas... még a tűz lángjai is balra lejtenek nem középen csapnak az ég felé... milyen... milyen egy szörnyű ember vagyok... nem érdemlem meg az életet... semmire kellő vagyok... szipp... meg kéne halnom... szipp... faljon fel egy medve!
- Mert ez elég nagy kettőnknek.- magyarázza meg a harmónia romlásának eme fontos tényezőjét miután kisilabizálta alig mozgó szám mit lehel a nagy világba utolsó sóhajként a halál és a testüregekből kitörő vérözön előtt, melyet perceken belül szökőkút módjára fogok produkálni... persze előtte megfojtom, és beleágyazom a legközelebbi fába...
- DE CSAK EGY VAN! ÉS A JOBB OLDALON!- kiáltom el magam az idegbetegség szélén állva,még mindig szigorú és folyamatosan sötétedő arccal, mely fölött összecsapnak a villámok, amiket már ős észlel, így csupán zavartan értetlenül ép hátra egy lépést, nehogy haragom előbb sújtson rá, mint a kis villám a fejem fölött...
- Talán... baj? – szedi össze bátorságát, hogy feltegye a kérdést, szőke üstökét vakargatva ezzel is jelezve, hogy még mindig ne esett le neki, milyen fatális hibát vétett azzal, hogy EGYETLEN hálózsákot hozott és azt sem közepére tette... nem hiszem el... borzalmas vagyok... nincs harmónia... oda szimmetria...
- EZ ÍGY NEM SZIMMETRIKUS!- sikítom kikelve magamból, hosszú sugárban kitörő könny áradatott produkálva, önműködő öntözőrendszerként funkcionálva az erdei növények számára, melyek vígan isszák aszimmetriának köszönhető tökéletesen egyforma könnysugaraimat... ez... nem vagyok méltó arra, hogy éljek... még egy ilyen egyszerű dologra sem vagyok képes... borzasztó vagyok...- oda aszimmetria... borzalmas vagyok... valaki öljön meg...- ájulok a földre orromból és számból együttesen ömlő vérfolyammal, mely vígan segíti előre korai halálomat... bágyadtan zuhanok a robogóra, vígan áthajolva rajta bágyadtan, mintha egy rongybaba lennék, mely vért ömleszt magából...
Ám hős megmentőm, akár egy igazi szőke herceg papi reverendában úgy ugrik hozzám, s ijedten kezdi pofozgatni arcomat, mintha ez segíthetne... csak akkor, ha szimmetrikusra pofozza az arcom, és mind két orcámon ugyan olyan átmérőjű lila és piros folt keletkezik... ha nem meghalok... ennél is jobban...
Ahogy kezdi kapizsgálni, hogy ez így nem fog menni egy szempillantás alatt ejt vissza hatalmas koppanással a motorra, hogy elillanva helyre tegye hatalmas hibáját, melyet akkor vétett, mikor azt hitte, hogy harmonikussá tette az alvóterületet... jézusom... meghalok...
- Ne aggódj, Kid-kun! Egy másodperc és rendbe hozom!- rikkantja, mint a hajnali rigó, aki macska eledel akar lenni, vagy Soul, mikor Blair koránreggel rámászik egy kis hancúr reményében... komolyan mondom néha én is megirigyelem azt a fickót... ha egy ilyen lány mászna rám minden reggel... zavarban halnék meg, de legalább boldogan! Két kéz ragadja meg vállamat, s még mindig bekómált alakomat megrázogatva egy kicsit fogja pofimat két mancsa közé kétségbeesetten, hogy maga felé iránytava terelje rá egymásba koncentrálódó aranyszín íriszeimet...- Nézd! Most már szimmetrikus! Nézd, Kid-kun!- áll félre, hogy magas személyével eddig kitakart csodálatos látképet szemeim elé tárja, ezzel ismét életet lehelve belém...
Halvány kis mosollyal, kis piros pírral arcomon szemlélem, ahogy a tűz előtt tökéletes középpontossággal fekszik a hálózsák, mögötte a tűz olyan szép ívben lángol szimmetrikusan, hogy szinte képzeletemet is felülmúlja, és még a borok is tökéletes hasonlóságban állnak leaprítva, hogy mintegy csodás keretet adjanak ennek a csodálatos idilli képnek... gyönyörű... tökéletes... SZIMMETRIA! Elképzelni nem tudom hogy vette rá a lángokat, hogy tökéletesen csapdossanak, de bármivel tette kivívta a tiszteletemet... Justin... életem megszépítője!
- Kichiri-kachiri...- sóhajtom ámulattal, ujjimat elvarázsolt állapotban összefonva magam előtt, hogy így adjak hangot elragadtatásomnak, melyet két percen belül Justin szoros, csontropogtató ölelésben fejezek ki felé, hadd érezze milyen csodálatos az, mikor a szimmetria örömében szeretgetem meg egy kicsit, amiért helyre hozta azt a borzalmat, amit engedtem megszületni...- Köszönöm, Justin! Köszönöm! – pillázok rá csillogó szemekkel, könnyekig meghatódva, melyre ő a zavart píron keresztül semmit nem tud reagálni úgy két percig, hogy később egy kedves mosollyal veregethesse meg hátamat mint két kezével... ohh... ügyel rá! Micsoda csodás fegyver! Talán még is szeretni fogom...
- Ugyan Kid-kun! Érted és Shinigami-samáért mindent! Oh~kamioh~ - emeli színpadiasan mellkasához egyik kezét, hogy fennkölt arckifejezéssel, elnyújtva elragadtatott sóhaját fokozza az emelkedett hangulatot, mely ebben a pillanatban tökéletesen átjárja szerény táborunkat... igen... micsoda tökéletes perc!
Úgy tűnik tévedtem vele kapcsolatban... csodás helyettesítő fegyver lesz, míg Liz és Patty élvezik a pihenést... ha így a kedvemre tesz, pusztán azét mert shinigami vagyok, akkor életem minden percét övezni fogja a szépséges szimmetria.... kichiri-kachiri!
|
| timcsiikee | 2010. 05. 12. 09:33:14 | #4968 |
Karakter: Justin
Justin:
Oh Kamioh. Te, odafenn, ki tündökölsz abban a körbezárt csodásan mesés szobában. Úgy örülök, hogy újra hívatott magához, mindig megtiszteltetés a hasznára lenni, ha segíthetek bármiben! Akár a wécéjét is kipucolom, csak hasznos legyek. Oh én halálistenem, remélem valami különleges feladatot oszt rám, mert persze a kisebb munkákat is meg kell becsülni, de az igazi harci feladatok az én rangomra valók. Tudtommal nem sértettem meg, így nem hiszem hogy alacsony beosztású feladatra „méltatna engem”.
Elérek a kijelölt ajtóig, amit már jól ismerek, s a hosszú folyosó, mely hozzá vezet egyszerűen csodálattal tölt el. Mind mind mind mind guillotine. Hahh… mintha csak nekem szólna, mintha csak az én megbízhatóságomra támaszkodna, mintha engem jelképezne az összes. Olyan büszke vagyok, hogy ilyen „dekorációt” választott a folyosójának. Igazán.
Mire odaérek, és fellépek a pár lépcsőfokon, látom az én csodálatos istenemet, vele szemben, azaz nekem háttal pedig egy fekete ruhás fiút. Hm… ismerős valahonnan, mégis idegen számomra.
- Üdvözöllek, Ó hatalmas Shinigami-sama – hajolok meg kecsesen előtte, fél térdre ereszkedve – Miben állhatok szolgálatodra ez alkalommal? – felemelem fejem, és ráemelem tekintetem, de… nem látok semmit. Csak néz… Én is nézem. És ő is néz.
Oh~ Kamioh~
BAMM.
Akkora löketet kapok hátsómba, hogy kiesik a fülhallgatóm is.
- Hö? – pislogok fel, majd meghallok egy karcos mégis érdekes hangot.
- Azért hívtalak ide Justin-kun, mert lenne egy feladatom számodra.
- Oh, mondd én Kami-samám! – mosolyodom fel rá, a fülhallgatóim még a nyakamban lógnak.
- Te leszel most a fiam fegyvere, mert a társai lesérültek, viszont egy fontos feladatról lenne szó.
- Fiad? – pislogok rá értetlenül, majd oldalra fordítom tekintetem, szemügyre veszem a laza fiút, majd visszanézek az én istenemre – Ő a fiad? – mutatok hátra ujjammal, mire csak oldalra biccenti fejét.
- Igen, Justin-kun – válaszol egy kis idő után.
Egy feladatot kapok, az ééén Kami-samam fiával. EZ ITT A MENNY!
- Oh~ Kamioooh~ - rikkantom vidáman, és feltápászkodom, egyik kezem szívem fölé helyezem, a másikkal lendítek egyet oldalra – Bármilyen, bármilyen feladatot elvállalok!
- Egy Eibon eszköz után kéne néznetek – mondja ki végül, és csak értetlenül pislogok rá.
- Eibon?
~*~
((zene))
Már egy ideje utazunk, és egy erdős területen haladunk át a robogómmal, mögötte szól a mélynyomó, ugyan ez szól a fülemben is. Mögöttem pedig Shinigami-sama fia Kid, hasamnál ölel át.
Oh~Kamioh~ micsoda kiváltság. Úgy érzem azonnal beleélvezek a gyönyörbe, hogy egy ilyen feladatot kaptam, nem számítottam rá, tényleg. Ohh… vajon a tisztelet tette szűkössé a nadrágomat is? Hahh… Olyan izgatott vagyok… több szempontból is, alig bírok magammal.
Mikor rángatni kezdi ruhámat egyszerre két kezével, hátra fordulok, de nem látom az arcát. Nem csak azért, mert nem tudok teljesen hátra fordulni, hanem azért is, mert már eléggé besötétedett, így csak félhomály segít a tájékozódásban.
Megállok, és felé fordulok.
- Mi az, Kid-kun? Szerinted álljunk meg? – válasz helyett először csak egy ütést kapok pont a fejem búbjára.
- Kapcsold ki a mélynyomót! – ordít rám, persze csak a mimikájából tudom leolvasni, hogy hangosan beszél. Még szerencse, hogy ő nem hord maszkot meg semmit, hanem tudok a szájáról olvasni.
Milyen szép szája van.
- Nem kell kiáltani, úgy is megértem – Fejem simogatva egy egyszerű kattintással megszűntetem a zenét, és már csak a fülhallgatómban szól tovább.
- Miért? Meghallod amit mondok? – halkul el, és komolyan néz rám, kissé értetlenül.
- Nem – mosolyodom el, és két kezemmel egyszerre mutatok a szám felé – csak tudok szájról olvasni – teszem még hozzá, majd leeresztem karjaimat.
- Már sötét van, lehet le kéne táboroznunk – mondja oldalra nézve, de csak dermedten ülök még mindig vele szemben. Hajh… akkora a kísértés bennem. De meg akarom érinteni, meg mást is, de egyelőre csak ezt. Csak egy kicsit.
Combjára teszem kezem, bizseregni kezd a tenyerem. Ugyan olyan mint egy ember, és bár tudom, hogy ő is ember, de mégis mennyei a tudat, hogy ő Shinigami fia. MEGFOGTAAM! Most már boldogan szállok majd a mennybe!
- Te meg mit csinálsz? – fordul vissza, de kezem még mindig nem veszem el, csak ártatlanul nézek a szemébe, mint a cica, aki azt akarja jelezni, hogy nem ő borította fel a cserepet, már úgy volt amikor bement. Most ki kéne találni valami egyszerű kifogást arra… hogy miért tapizom. Nem lesz egyszerű… Hm… gondolkozzunk egy kicsi.
- Majd én megcsinálom a táborhelyet, de fáraszd magad ezzel! – rikkantom vigyorogva, és levetődöm a robogómról. Olyan táborhelyet csinálok neked Oh Kid-kun, hogy eláll a lélegzeted is. De azért ne nagyon, még azt szeretném, ha életben maradnál.
|
|
