A fény csak egy keskeny csíkban világítja meg, az egyébként teljesen sötét szobát; aminél épp hogy csak ki tudom venni a bútorok távolinak tûnõ alakját. Egy darabig még figyelem a fényben szálló porszemeket, majd inkább újra lecsukom a szemem. Nem akarok felébredni, de nem is akarok álmodni. Még mindig nem tudom melyik a rosszabb.
                Visszafordulok a fal felé, és még jobban összehúzom magam a takaró alatt. Reménykedem benne, hogy egyszer majd eltûnök, nyomok és hátrahagyott fájdalom nélkül. Senki sem emlékezne, és egy szív sem szakadna meg. Annyival egyszerûbb lenne…

Éles csipogás vágja el a csendet és a gondolataim gubancos fonalát. Vontatottan ülök fel, mintha még az ágy és a párnám vissza-vissza húzna. Lassított felvételben nyúlok az éjjeliszekrényemen álló óráért, hogy kikapcsoljam a szûnni nem akaró hangot, ami nap, mint nap emlékeztet rá, hogy fel kell kelnem, ki kell mennem és eljátszanom, hogy élek.

Lassan leteszem a lában az ágyról a szõnyegre: egyiket a másik után. Aztán talpra küzdöm magam, és várok még néhány percig, amíg a ködfelhõk és az álomfoszlányok elszállnak, én pedig egy kicsit visszatérek a valóságba. Üveges tekintettel bámulok magam elé, üres gondolatokkal, zsibbadt, érzéketlen végtagokkal.

Az ajtómhoz csoszogok, erõtlenül lenyomom a kilincset, és kilépek a szobámból: a saját, biztonságos kis zugomból egyenesen a színpadra, ahol reflektorok sora mered rám minden pillanatban. Kivéve most.
                Nincsenek fények, emberek, kérdések, akik egyébként körülvesznek. Fogalmam sincs hová tûnhettek. Anya és apa minden reggel tûkön ülve várják, hogy megjelenjek, és eláraszthassanak a kérdéseikkel, szeretetükkel és törõdésükkel. Általában a húgom is beszáll az ostromba, majd mindhárman figyelni kezdik a reakcióimat. Kameraként felveszik minden apró rezdülésem, szavam, és hamis félmosolyom.

Ezúttal csend van.

-          Hahó! – visszhangzik szerte a házban ez az erõtlen hang, ami egyáltalán nem emlékeztet a sajátomra. Nem érkezett válasz.

Komótosan letrappolok a lépcsõn, és körbesétálok. Egy részem még mindig álmodik; elveszve valahol a messzeségben. Az árnyékok hosszabbra nyúlnak, a fény túl erõsnek tûnik. Valószínûleg az altató hatása, amit három óra körül vettem be. Végigmegyek a nappalin, és benézek a konyhába is, de sehol semmi. Lehet, hogy még fel sem ébredtem.

Aztán megtorpanok az elõszoba félig nyitott ajtaja elõtt, a szemem sarkából észreveszek valami oda nem illõt: egy csíkos füzetlapra írt üzenetet a kistükörre ragasztva. A zsanérok megnyikordulnak, amikor belépek az apró helyiségbe. A tükör elé állok, és próbálom megfejteni anya olvashatatlan kézírását. A betûk hullámozva úsznak a szemem elõtt, még sincs erõm letépni a papírdarabot és közelebbrõl megnézni.

Végül annyit sikerül kivennem belõle, hogy valamiért bementek a városba, és kér, hogy hozzam be a postát.

Semmi kedvem kimenni a házból. Napjaim nagy részét idebenn töltöm, és csak végszükség esetén teszem ki az utcára. Pedig tudom, hogy nincsenek ott… Tudom, hogy nincsenek ott a fekete tornyok, ahogy a démonok és a ropogó lángnyelvek sem… Már elköltöztünk. A félelem és a szorongás is elmúlt, de nem tudok róluk teljesen megfeledkezni.

Remegõ kézzel nyitom fel az ismerõs borítékot. Lassan tépkedem a ragasztó mentén, a szakadó papír hangja már-már bántja a fülem. Nem akarom kinyitni: a kezem és az agyam is ellenkezik, valamiért mégis folytatom a fekete boríték szaggatását, egészen addig, amíg elõ nem kerül belõle egy háromba hajtott lap. El sem kell olvasnom, hogy tudjam mi áll benne. Csak a szokásos, évi értesítés a beiratkozásról.

Már nem is tudom hányadik éve hajtogatom szét ugyanazt a levelet, csak hogy elmondhassam magamról: elolvastam és tudomásul vettem a leírtakat, DE nem megyek vissza. Ahogy idén is kihajtogatom a régen még puhának, most szinte fájdalmasan érdesnek tûnõ levélpapírt, egy másik – valamivel kisebb – hullik ki belõle.

Ez új. A földön landolt, pirossal írt levél felé nyúlok.

FIGYELMEZTETÉS!

A fent említett tanulónk, bizonyos Kira a tavalyi évben töltötte harmadik és egyben utolsó halasztott évét. Amennyiben idén sem válaszol a beiratkozással kapcsolatos leveleinkre és nem tér vissza az intézményünkbe, hogy befejezze tanulmányait, kénytelenek leszünk eltanácsolni.

Tisztelettel:

Halálkasza

Egy pillanat alatt megfagy ereimben a vér.

A látóterem peremén fekete foltok kezdenek táncolni, és minduntalan egyre beljebb merészkedni, ahogy eljut a tudatomig a vörössel írt, vastagon szedett betûk ordítása. A szívem majd kiugrik a helyérõl, feszít a mellkasom és nem kapok levegõt. Fülemben vér dobog, és nem kapok levegõt.

Zilálni kezdek, levegõ után kapkodni, mert úgy érzem, megfulladok. A gondolataim életre kelnek, és megrohamoznak, leterítenek, és a földre szorítanak. Még a fájdalmat is érzem.

Vissza kell menned… vissza kell menned… vissza kell menned… - visszhangozzák – Vissza kell menned oda ahol minden megtört, a fekete kastélyba ahol nap-mint nap démonok hívnak táncra. Ahol vér és veríték folyik össze, feketeség, fájdalom, sötétség… Ott romlott el minden, ott fordult ki a önmagából a világ… Összedõltek a díszletek, és megláttad mögötte a valóságot… Igen, ez az… oda kell visszamenned… A VALÓSÁGBA.

A látásom elhomályosul, a fekete foltok eltakarnak mindet.

El fogok ájulni.

A saját ágyamban térek magamhoz. Kipattannak a szemeim, és túl hirtelen ülök fel. Egy pillanatra megszédülök, de nem hagyom magam visszazuhanni a párnák és a sötétség közé. Verejtékben úszom, a hajam csatakosan tapad a fejemhez és a nyakamhoz. Szinte kiugrom az ágyból, kivágom az ajtóm, és letrappolok a földszintre. Már a lépcsõrõl hallottam a többiek hangját.

Anya és apa a konyhában ülnek, Lilly-t pedig nem láttam, valószínûleg a szobájában lehet. Minden kábaság és álmosság elillant, a szívem újra verni kezdett a végtagjaim pedig engedelmeskedni a parancsaimnak. Mintha a testem újra életre kelt volna, persze teljes mértékben tisztába vagyok vele hogy ez csupán az adrenalin hatása.

A szüleim szorosan egymás mellett, egymás kezét fogva olvasgatják az Akadémiáról kapott levelet, és csak akkor néznek fel, amikor meghallják a lépteimet.

-          Kira! – kiált fel anya – Vissza kéne menned, és aludnod egy kicsit… - Feláll a székrõl, amin eddig ült, közelebb lép, és megnyugtatóan simogatni kezdi a hátamat. Csakhogy ezzel most semmit sem ér. Szó nélkül ledobom magam az apával szemben lévõ székre. – Késõbb is megbeszélhetjük… - próbálkozik tovább anya, mire csak némán rázom a fejem. Minél hamarabb túl akarok lenni ezen az egészen.

-          Hagyd csak – fordul apa anyához, majd vissza hozzám – Szóval?

-          Csak arról van szó, hogy vissza kell mennem… nem? – kérdezem a szokásosnál valamivel könnyedebben, mégis, úgy érzem, minden szónak ólomsúlya van.

-          Nem kötelezhetünk rá, hogy visszamenj, csak azt kérjük, gondold meg. – kezdi apa megfontolt hangon. Minden egyes szóra külön gondot fordít, véletlenül sem akar rosszat mondani.

-          Vannak más iskolák is… - hozom fel az ötletet, bár elõre tudom, hogy hiába.

-          Nézd kincsem, a többi iskolába nem biztos, hogy felvennének… ráadásul az Akadémiára továbbra sem kell tandíjat fizetnünk. Tudom, hogy önzõség ezt kérnünk, de próbáld meg! – próbált a lelkemre beszélni anya is.

Valójában persze tudtam mi a helyzet. Azért kéne visszamennem, mert nem állunk túl jól anyagilag, így részemrõl más iskola nem jöhet szóba. Ráadásul most még többet próbálunk spórolni, mert Lilly jövõre kezdi a sulit, bár õ máshol.

Már nem akarok elájulni. Nem kapok rohamot, nem kezdek fuldokolni. Csak csendben ülök az asztalnál és érzem, ahogy széthullik bennem minden. Nem akarok vissza menni… Nem tudok visszamenni.

Azt mondják „nem köteleznek rá” és hogy „nem muszáj visszamennem” de valójában nincs választásom. Marionett bábú vagyok, akit damilokon rángatnak, és nem számít, milyen erõsen próbálom elszakítani a szálakat, túl gyenge vagyok.

-          Gondolj Lilly-re… - töri meg a csendet apa.

-          Tudom – felelem.

-          Ha szeretnéd, beszélhetünk doktor Allan-nel, hogy menjen veled, és esetleg szóljon a tanároknak a dolgokról. Talán segíthetne… - folytatja, mire a szavába vágok.

-          Nincs rá szükség… ha kell én is el tudok mondani mindent. – Fel akarok állni, kihúzni a fiókot, elõvenni a konyhakést, és elvágni mindent. Elvágni ezt a beszélgetést, az egyik ütõeremmel együtt az életemet és a szenvedést.

De nem lehet. Túl könnyû lenne, én pedig nem érdemlem meg a könnyû véget. Szenvednem kell, és abba kéne hagynom, hogy gondot okozok a családomnak. Ahogy ez az egy mondat átsuhan az elmémben, rájövök, mekkora hülye is vagyok. Nem kéne gondot okoznom nekik. Fõleg nem Lillynek. Teljesen igazuk van, az lenne a legjobb, ha visszamennék. Már megint próbálom tagadni, pedig borzalmas vagyok…

-          Visszamegyek – jelentem ki egyszerûen. Anya és apa meglepetten összenéznek, majd elmosolyodnak.

-          Büszkék vagyunk rád!

A tanévkezdés megállíthatatlanul közeleg, mint egy fékevesztett vonat. Allan azt javasolta, hogy próbáljak több idõt tölteni odakinn, szokni a frisslevegõt és az embereket. Esetleg látogassak el az Akadémiára néhányszor, csak hogy szokjam a dolgokat, hogy ne törjön majd rám rögtön az elsõ nap pánikroham. Az utolsó részt már csak én tettem hozzá gondolatban.

Apáék is bíztatnak, és mindent megtesznek, hogy némi életkedvet leheljenek belém, bár nem sok sikerrel. Próbálok néha mosolyogni, „élettelibbnek” tûnni – bármit is jelentsen ez – és több idõt tölteni Lilly-vel.

Mire észbe kapok, már sárgulnak a levelek, és a nyár utolsó hete is véget ér, én pedig azt kívánom, bár elütött volna az a rohadt vonat.

Már a bejárati ajtó elõtt kötöm a cipõmet, amikor meghallom a húgom közeledõ lépteit. Még csak hat éves, és természetesen az az álma hogy hercegnõ lehessen. Ma is egy rózsaszín, fodros ruhában libben be az elõszobába.

-          Hová mész? – kérdezi kíváncsian.

-          Csak a suliba – válaszolok. Tekintetem futólag találkozik a tükörképemével, és sikerül megállapítanom, hogy a szemem alatt húzódó sötét félholdak egyre rosszabbul festenek. Úgy nézhetek ki mint aki már hetek óta nem alszik rendesen.

-          Miért? – kérdez Lilly újra.

-          Mert muszáj. Jövõre neked is kell majd.

-          Veled mehetek? – kérdezi hatalmas, reményektõl csillogó szemekkel, amire nem lehet nemet mondani.

-          Lilly! – hallatszik anya kiáltása, a konyha felõl – Gyere, segíts egy kicsit!

-          Oké! – lelkesült fel, és rólam teljesen megfeledkezve rohant is vissza. Lilly egyébként nagyon okos, nálam is jobb adottságai vannak, az egyetlen gyengéje a figyelem. Nehezére esik koncentrálni, de ha megkomolyodik ezt is kinövi majd.

Anya kitûnõ idõzítésének hála sikerült kislisszolnom az ajtón mielõtt Lilly rám akaszkodott volna. Amint kilépek az ajtón a napfényben fürdõ utcára, rájövök, hogy ez még mindig idegen nekem. A Nap még alacsonyan jár, de máris ontja magából a fényt.

A közeli buszmegálló felé indulok. Zavaróan nagy a csend, bár normális, ha figyelembe vesszük, hogy tulajdonképpen még csak reggel hét van. Nem bírom elviselni, ezért a fülhallgatómért kezdek kotorászni a zsebemben, és az MP3-mamért. Amint meghallom az elsõ számot, kezdek megnyugodni. Segít kikapcsolni a gondolataimat.

Egy rövid séta után érek a megállóba, ahová néhány perc várakozás után meg is érkezik a busz, szokatlanul pontosan. Felszállok, hátrasétálok, levágom magam egy ablak melletti ülésre és negyedóráig csak bámulok ki a fejembõl, továbbra is zenét hallgatva.

Aztán megérkezünk.

Amint leszállok a buszról sûrûn épített házak tornyosulnak fölém, eltakarva a felkelõ napot. A legkülönfélébb színes épületek, macskaköves utcák, lépcsõk, és régies stílusú utcalámpák között elfog valami érzés, ami olyan, mint a nosztalgia, csak épp nem túl pozitív értelemben. A busz szinte rögtön el is tûnik – már nincs visszaút.

Elfehéredett ujjakkal szorítom az oldaltáskám vállpántját, mintha kapaszkodó lenne, és elindulok. Ha akarnék, sem tévedhetnék el, a többi háznál magasabban álló Akadémia épülete, a pirosló kupoláival és fekete falaival emelkedik fölém. Úgy érzem elveszek a kora reggeli utcára vetett árnyékában.

Erõt veszek magamon és elindulok felé.

Mire felérek az utolsó lépcsõfokon is, már szabályosan lihegek, a pulzusom pedig az egekben – és ez egyszer nem a pánikroham, hanem a néha végtelennek tûnõ lépcsõsor miatt. Ez mindig is ilyen magas volt?

Aztán rájövök, hogy nyilván nem lett hosszabb az évek során, csak én nem vagyok edzésben. A többi diák épphogy csak szálingózik, nem sokan érkeznek ilyen korán. Ahogy megpillantok egy másik srácot azonnal rájövök milyen kicsi is vagyok hozzá képest. Talán alacsonyabb nem is, de vékonyabb biztosan. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, és nem tudom rávenni a lábaimat, hogy meginduljanak. Csak toporgok az épület és figyelem a többieket, akik közül néhányan már most megámulnak. Remek… már az elsõ nap kiszúrják, hogy nem vagyok normális.

Még ismerõseim sincsenek, mert a volt osztályom már végzett. Semmi sem változott, csak a diákok, bár nem igazán sajnálom. Még így is jobb, mint az, amikor rólam suttogtak a folyosókon, a szünetekben és azt hitték nem hallom õket.

Mindenki tudta mi történt, ki-ki látta, kinek a tanár mondta vagy a szülei, de voltak olyanok is akik a pletykák után tájékozódtak. Utáltam õket, mert percrõl percre emlékeztettek arra, hogy mennyire eltoltam, hogy én voltam a hibás, hogy mennyire kár, mert legalább õ tehetséges volt.

Most csend van. Senki sem suttog, senki sem szól egy szót sem. A hûs reggeli levegõben minden nyugodt és békés. Nagy levegõt veszek, ahogy Allan is mondta mindig, és elindulok a fõbejárat felé – mintha egy éhes fenevad szájába tartanék.

-         Jól van gyerekek, üljetek le! – csapta le a mappáját a tanári asztalra Halálkasza tanár úr. Semmit sem változott mióta elmentem – Érkezett hozzánk egy új diák, de most nem mutatom be. A névsorral sem húzom az idõt, szóval vegyétek elõ a tankönyveteket, és nyissátok ki a 36. oldalon! – egy pillanatra felém sandított, én pedig némán hálálkodtam magamban, hogy nem kell felállnom és magamról beszélnem az osztály elõtt.

Még mindig próbál jófejnek és lazának tûnni, ahogy már akkor is. Körbepillantottam a teremben, de csak egy rakás egyformának tûnõ embert láttam magam körül, akik a könyvüket lapozgatják. Követtem a példájukat, de hiába próbáltam odafigyelni a tanár magyarázatára, és követni az órát, a gondolataim állandóan elkalandoztak. Emlékek peregtek le a szemem elõtt, és a régi osztálytársaim arcai. Kíváncsi lennék, mi lehet velük…

                Az óra végét jelzõ csengõ megváltás volt, bár a többiekkel ellentétben én a teremben maradtam. Viszonylag hátul ültem így nem voltam túl feltûnõ, szerencsére senkinek sem szúrtam szemet, mint az „antiszoc új gyerek”.

   Halálkasza tanár úr még pakolt, mikor az utolsó gyerek is elhagyta a termet rajtam kívül. Határozott léptekkel indult õ is az ajtó felé. Egy pillanatra megtorpant, visszanézett, és talán mondani akart valamit, de végül nem tette. Visszadugtam a fülesem a fülembe, és a padra hajtott fejjel élveztem a zenehallgatás és a magány nyújtotta megváltást.

                Ez így ment napokig. Reggel bementem az iskolába, túléltem az órákat, és amint tudtam hazamentem. Délután nem maradtam ott, és terepre sem mentem, mert nem volt partnerem. Nagyon reménykedtem benne, hogy sikerül kihúznom így az év végéig, utána pedig magam mögött hagyni ezt az egész rémálmot.

                Lehajtott fejjel jártam a folyosókon, és messzirõl kerültem a faliújságot, amire a különbözõ küldetéseket tûzték ki. A terembõl maximum az ebédszünetben mentem ki, és lassan kezdtem megszokni ezt az egészet. Anya szerint sokkal jobban nézek ki, mert végre kijárok a házból, és csinálok is valamit. Én mondjuk, nem érzem magam kifejezetten jól.

                Még mindig altatókkal alszom, és továbbra sem igazán van olyanom hogy „jó kedv”. A gondolataimból építetek magam köré falakat, amik mögé elrejtõzhetek az emberek elõl, hogy ne kelljen beszélgetnem, vagy a szükségesnél többet együtt lennem velük. Továbbra is a szobám és az ágyam a kedvenc helyem.

                Aztán az egyik pillanatról a másikra megfordulnak a dolgok: a békésen unalmas, szürke hétköznapok üvegszilánkokként törnek ezernyi szilánkra.

                Az ebédszünetben ülve az udvaron egy fa alatt, az egyik lelkekrõl szóló kötelezõ olvasmányunkat bújtam. Szinte el is felejtettem, hogy régen mennyire érdekelt a téma. Egyszerre könnyed léptek fûben zizegõ hangjára kapom fel a fejem.

                Egy lány áll fölöttem. Hatalmas, égszínkék szemei fürkészve néznek le rám; eperszõke hajába belekap a szél.

-          Szia! Mit olvasol?