|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Sado-chan | 2016. 06. 22. 21:45:40 | #34416 |
Karakter: Markus Forester
Megjegyzés: Kedvesemnek
Ez a nap is úgy kezdődik mint a többi. Nyöszörgéssel és szitkozódással, hogy ugyan mi a francért keltem fel ma is.
Álmos tekintettel pillantok az órámra, még van időm rendbe szedni magam és odaérni a nyitásra… de ugyan minek? Szeretem az aukciókat, árveréseket, az ember bármikor foghat ki olyat, amit aztán vagy megtart, vagy busás felárral eladhat egy gyűjtőnek, vagy egy baleknak… de ez… már az, hogy tudom ki a szervezője sem kecsegtet túl sok sikerrel.
Unottan kelek fel és végzem el a szokásos rutinokat, majd felöltözök és kocsiba szállok. Út közben beugrok még pár helyre, nagyrészt üzleti ügyek miatt… az utóbbi pár hónapban másról sem szól már az életem. Azt hiszem kezdek olyanná válni, mint a szüleim.
Fél órával a kezdés után érek végül oda, na nem mintha ezt bárki is bánná, vagy egyáltalán feltűnt volna nekik.
- Markus?- már csak ez hiányzott
- Carl, de rég láttalak!- erőltetek valami mosolyszerűt az arcomra
- Ezer éve, gyere, bemutatlak valakinek….
Egy bájosnak cseppet sem nevezhető hölgynél állunk meg végül. Valami régi kuncsaft, ha jól emlékszem egyszer már össze futottunk pár perc erejéig… bőven elég volt belőle annyi is.
- Mi szél hozott, Charlotte? Hogy megy sorod?...- szerencse, hogy Carl sokat fecseg, így leköti a nő figyelmét, én pedig kereket oldhatok végre. Ideje lenne valami műtárgyat is össze szednem az ismerősökön kívül, nem kell hogy nekem tetszen, még csak szépnek sem kell lennie, elég, ha elég híres ahhoz, hogy valaki megvegye tőlem.
Végül egy willhelm képen akad meg a szemem. Semmi tehetség nem szorult a fickóba, ennél még én is ügyesebb lennék, de eléggé felkapott, így nem lesz gond megszabadulnom tőle.
Meg is gyűlik a bajom a többi vendéggel, mire megszerzem magamnak, rá is kellett fizetnem egy csomót, de most már nem számít. Már éppen vinném is ki a kocsimhoz, mikor hatalmas csattanással belém rohan valaki, ketté szakítva a vásznak pont a közepénél.
Egy kölyök… mi a francért engednek be ide kölyköket?!
Riadt képpel kotródik arrébb, de egyetlen szót sem bír kinyögni amitől még feljebb megy bennem a pumpa. Amúgy sincs ma túl jó kedvem…
Szikrákat hányó szemekkel nyomom a kölyköt a falhoz, nem kell sok, hogy pusztán a tekintetemmel kibelezzem
- Ne viselkedjen úgy, mint valami barbár! Szálljon le rólam! – suttogja alig hallhatóan.. Még neki áll feljebb?!
- Van fogalmad mennyit ér egy eredeti Willhelm kép? – kérdem paprikásan, de ő csak ficereg tovább, míg ki nem szabadul
- Ha engem kérdez, a festéket sem, amit rápazaroltak... – ezen csak felmordulok, mégha igaza is van, akkor is tönkre tett egy több ezer dolláromba kerülő festményt, és ahogy látom se szándékában nem áll, és még nagyon lehetősége sem lenne visszafizetni mindezt
- Nem elég, hogy az orráig sem lát, de még szenvtelen is! – sziszegem tovább
- És van ízlése... – teszi hozzá, szemmel láthatóan nem érzékeli, mennyire rezeg alatta a léc
- Nem érdekel kölyök, az okozott kárt meg fogod téríteni! - közlöm vele, csak hogy tudja, nem hagyom ennyiben, mire ő csak a hajába túr. Idegesítően higgadt…
- Ha maga mondja…
Fintorogva mér végig a romokon, majd megpróbál eloldalogni, aminek hála újra a falon köt ki
- Ha jót akarsz, nem nyúlsz hozzá... Épp eléggé megcsillogtattad, mennyire értesz ehhez. – sziszegem, mikor hozzá akar nyúlni. Szabad kezemmel össze szedem a darabokat, majd magam után kezdem vonszolni a kölyköt.
- Maga komolyan egy állat!- szinte már üvölti, annak ellenére, hogy egy perce még semmi hangja sem volt.
- Ismerem a fajtád, ha ezt ma este nem rendezed, holnapra kereshetlek... – egyenesen a kijárat felé vonszolom, ahová eredetileg is tartottam. Ő csak kapálózik és nyögdécsel, próbál szabadulni, de esélytelen.
Végül odakint engedem el egy fél pillanatra, míg kinyitom a kocsi hátsó ajtaját, ahová is küszködés után sikerül belöknöm. Rá zárom az ajtó és elfoglalom a helyem a kormány mögött. a Romokat magam mellé dobom, most már semmi értelme vigyáznom rá.
- Azonnal eresszen ki!- már szinte rikácsoló hangon szól, az ő helyében és is így reagálnék, de magának kereste a bajt. Ha nem futna ész nélkül, vagy legalább bármi jelét mutatta volna a sajnálatnak… talán egy kicsivel én is kedvesebb lennék.
Nem is veszek róla tudomást, csak bedugom a kulcsot és elfordítom. A motor felbőg, ő pedig végre kibújik ebből a maszkból. Rémülten kapkodja jobbra balra a fejét, de én csak a gázra taposok és elindulok hazafelé. Az út nem túl hosszú, de egyetlen egyszer sem szólok hozzá, még csak rá sem nézek, persze hallom, ahogy visítozik és kéri, hogy engedjem el, de csak elmosolyodok ezen….ennyire könnyyen nem szabadul.
Mikor haza érünk a karjánál fogva húzom ki a kocsiból
- Eressz már el!- csattan a hatalmas nagy pofon, és látom hogy szinte felrobban…félelem? Düh? Bármi is motoszkál most benne, nem veszi hasznát... ellenem biztosan nem. Mire haza értünk, kellően lenyugodtam, és már azt is kitaláltam, hogyan fogja visszafizetni a káromat.
Megejtek egy halvány mosolyt, mikor végig simítok ütése nyomán, majd hirtelen az ölembe kapom őt és úgy viszem be.
- Ne ficánkolj, különben elejtelek- duruzsolom a fülébe, majd egyenesen az egyik szabad szobába viszem. Hatalmas, világos szoba, saját fürdővel, így nem lehet oka panaszra. Ledobom az ágyra- Itt maradsz szépen, és vissza téríted a káromat, ha nem pénzben, hát másképp- nyalom meg az ajkaimat- a szoba a tiéd, ahogyan a fürdő is, használd bátran- azzal magára hagyom, de a biztonság kedvéért rá zárom az ajtót. Majd pár óra múlva rá nézek, él-e még. Most jobb dolgom is akad.
.oOo.
Délutánra jár már, mire eljutok odáig, hogy benyissak hozzá. Viszek egy kis ételt is, csirkét és salátát, mert a szobában a kis tálkányi makaronon kívül nincs más, ami ehető.
Ahogy belépek meglátom, hogy az ablakban ül és sóvárogva tekint kifelé. Talán a kertet lesi, de az is lehet, hogy a medence nyerte el a tetszését… ha jól viselkedik, talán ki engedem.
Mikor meglát össze rezzen, össze húzza magát, de nem szól semmit. A fal melletti asztalra teszem a tányért és az evőeszközöket, majd töltök magamnak az oda készített borból. Hozzá se szagolt… talán nem szereti?
- Enned kell, különben elgyengülsz. Ne aggódj, nem tettem bele semmi olyat, amitől bajod eshetne… hacsak nem vagy érzékeny a kakukkfűre- szórakozottan játszom a pohárral, néha rá pillantok, de ő csak továbbra is kifelé leseget. Hát jó
Még egyet kortyolok a borból, majd leteszem a poharat és magára hagyom. Szándékosan nem zárom rá az ajtót, úgysem tudja megállni, hogy ne kísérelje meg a szökést… Akaratlanul is elmosolyodok, újra… mostmár biztos.. rég voltam partnerrel… ideje ezt orvosolni…
.oOo.
Leizzadva csoszogok el a fürdőmig, hogy lemosakodjak, majd egy nadrágot kapok magamra, hogy ha a kölyökbe botlok, nehogy zavarában elájuljon nekem.
Math fáradtan szedi össze a cuccait, majd tovább áll. Nincs szükség itt ölelésekre sem szex utáni beszélgetésekre.. egyszerűen megtaláljuk egymást, amikor kell egy kis stressz levezetés.
A földszinti kanapén foglalok helyet, nem is kell várnom sokat, hogy megjelenjen.
- Csak nem szökni akarsz?
- Nem tarthatsz fogva.. ez emberrablás!- látom, már össze is szedte magát
- Csak elveszem ami jár nekem- felkelek és közelebb lépek hozzá. nem fogok rögtön a lényegre térni.. ááh, dehogy…játszom vele inkább egy kicsit. Kiélvezem, hogy van egy új játékszerem, akit kényeztethetek, ha azt akarom- Mellesleg, még a nevedet sem tudom- csavarom az ujjamra az egyik hajtincsét
|
| Alysha | 2016. 06. 10. 01:45:29 | #34393 |
 Karakter: Keith Lucien Avanell
Megjegyzés: Kezdés Sado-chan-nek
Ujjaim megremegnek, és fáradt sóhajjal eresztem le kezem. A precízen feszített vászon már le van alapozva, a háttér akvamarin kékje táncol a zöldes türkiz alapon, az ecset hegyén ott pihen az első durva sötét szín, készen arra, hogy megkezdje a brutális kontrasztokat, én meg csak kifejezéstelen nézem a színek kakofóniáját. Ez a kép... Én tudom, hogy a festmény mindig úgy kezdődik, hogy rossz, de... Erre szavak nincsenek. Ez borzasztó. Lassú mozdulattal eresztem le az ecsetet a higítóval átitatott rongyba.
- Szegény drágaság, az öreg Ettson temetése a héten volt... Tudod, övé volt az a galéria... - arcom nyugodt marad, csak pillantásom siklik hátra kócos tincseim fátyola mögül az önképző szakkörnek gúnyolt közös műterem főbérlőjére. Sarkon fordulva sietek el a többi állvány között lavírozva, egy szóra se méltatva a csoportot.
Sajnálom az öreget, de nem úgy, ahogy ők azt gondolják. Sokkal kényesebben érintett az öreg Ettson halála, mégpedig oly' módon, hogy a fia, egészen egyszerűen egyik napról a másikra megvonta az apanázst, ezzel nagyon nehéz helyzetbe hozva... Nem hiányolnám a ficsúr társaságát egy percig se, és repesnék az örömtől, hogy megszabadulok tőle, de így is a kilakoltatás szélén állok.
Az udvar körös körül romos átriummal határolt, kertnek aligha gúnyolható eklektikus dzsungelébe állok meg, és halászok elő egy szál cigarettát. Nem dohányzok, de a szükség törvényt bont. Prüszkölve köhögöm az első slukkot, hátratúrva hosszú tincseim. A hétvégén... A hétvégén lesz egy jótékonysági est. Csupa sznob ember, de a felső tízezer úri mulattsága, és elárverezik pár képem, amit valami isteni sugallatból - és persze a kritikusaim elhallgattatására - felajánlottam, így a meghívottak népes listáját gyarapítom. Olyan lesz, mintha a hiénák közé vetném magam, ha kísérő pártfogó nélkül megjelenek. Megacélozom magam, pedig a torkom már most fojtogatja a kétségbeesés, undor, félelem, hideg pánik vegyes kavalkádja... Máskor is megcsináltam, most sem lesz nehéz...
Tekintetem az ég felé emelem, a verőfényes napsütés, a zöld levelek apró zizegése... Ez az egész csak groteszk mód gúnyolja a helyzetem. Ha pedig mindez nem lenne elég, egyszerűen hetek óta képtelen vagyok festeni, pedig hamarosan kiállításom lesz.
A nők szinte kivétel nélkül az érzékeny érzékiségre, feminim porcelánbabára vágynak... A férfiak pedig egytől egyig hatalomra. Egzisztenciálisan, emberileg... Mintha csak leterítendő trófea lennék, és sokszor... Sokszor annak is érzem magam, és belemegyek ebbe a játékba. Presztízs kérdés, kinek a csinos kiegészítőjeként bukkanok fel, és mivel ritkán váltok, sok a pletyka, és misztikumot keltő ostobaság a személyem körül. Mindegy, hogy ma este férfi, vagy nő akad horoga... De ma valakit meg kell nyernem magamnak, ha nem akarok szégyen szemre apámék után menni. Nem... Inkább bármit, de azt nem hallgatom meg újra, hogy "bezzeg a cselló, az jobban állt a kezedben, mint az ecset", ennél még azaz öreg bankár is jobb, aki elől fél este menekülök, és nyílvanvalóan a művészujjakra tett bókjai nem az ecsettechnikám hivatottak dícserni... Perverz vénember!
A mozdulat, amivel kislisszolok a hátsó ajtón kitérve a bankár elől, zseniális, csak sajnos egyben katasztrófális is. Frontális ütközőpályára navigál egy önjáró képkerettel, ami hatalmasat reccsenve töröl képen, miközben átesek rajta, és cipelőjén is. Hebegném a bocsánatkérésem, de még fel se ocsúdok, mikor a falhoz szegezve találom magam, és a gyilkosan villanó tekintetre, bennem reked a szussz. Ez pusztán egy pillanatig tart, mert a mellkasomba támaszkodó alkar fenyegető erővel igyekszik a további levegő útját is akadályozni.
- Ne viselkedjen úgy, mint valami barbár! Szálljon le rólam! - feszülök ellen a férfinak, de hangom nem emelem meg, nehéz is lenne jelenleg elég szuflát gyűjteni hozzá.
- Van fogalmad mennyit ér egy eredeti Willhelm kép? - morajlik felettem, mire sikerül arrébb tolni magamtól, hogy levegőhöz jussak.
- Ha engem kérdez, a festéket sem, amit rápazaroltak... - lehelem cinikusan magam elé, de a pillanatnyi meglepettségen túl ez nem zavarja meg az agyvérzés lábon való kihordásában a fickót.
- Nem elég, hogy az orráig sem lát, de még szenvtelen is! - hőbörög tovább.
- És van ízlése... - teszem hozzá halk nyugalommal, pedig a közönyöm csak a sokat gyakorolt pókerarcom végett töretlen.
- Nem érdekel kölyök, az okozott kárt meg fogod téríteni! - alig de megremeg a kezem, miközben fáradt mozdulattal hátraszántom a tincseim egy halk sóhajjal. Mi ő? Valami jóstehetség?
- Ha maga mondja... - motyogom megsemmisülten a falnak, pillantásommal a romokat fixírozva. Nem is kár érte... Sőt!
Najó... A keretnek annyi, de a kép még talán menthető, legalábbis, ami a lepelből látszik. Ha tényleg a szíve csücske, a vétel ár töredékéért rendbe lehetne hozatni, igazán nem értem mire fel ez a kiborulás. Már kerülném meg az alakot, hogy szemrevételezzem a műremek megérdemelt piedesztálra emelését, de újra a falhoz nyom, mostmár fél kézzel a vállamra szorítva. Ennek az embernek egy hegyitroll lehetett a felmenői között a markában szunnyadó erőből ítélve. Egy halovány fintorral hagyom kiülni a vonásaimra a fájdalmas grimaszt, tekintetem pedig élesen szegezem a még mindig rajtam időző barna szempárra.
- Ha jót akarsz, nem nyúlsz hozzá... Épp eléggé megcsillogtattad, mennyire értesz ehhez. - sziszegi gúnyosan, én meg karbafont kezekkel végignézem, hogy összenyalábolja a kortárs művészet szennyét, mint valami drága kincset.
Szinte zavartan téblábolok, hogy hogyan tovább, de vesztemre, ennek a szép szál embernek van másik keze is, és úgy markol a grabancomra, mint valami oktondi kisállatra szokás. Tépi a ruhám, a hajamba akaszkodik, és már az sem érdekel, hogy a szomszédos helységben meghallhatják, ingerülten emelem meg a hangom, pedig nálam ez ritka jelenség...
- Maga komolyan egy állat!
- Ismerem a fajtád, ha ezt ma este nem rendezed, holnapra kereshetlek... - morog valahol felettem, én pedig már ujjait próbálom lefejteni magamról, szinte pánikba esve, amikor rájövök, nem félre akar vonni csevegni, hanem egyenesen a hátsó kijárat felé taszigál.
Szerkesztve Alysha által @ 2016. 06. 10. 01:53:01
|
| Geneviev | 2012. 07. 28. 18:12:03 | #22510 |
 Karakter: Luca Rossi
Megjegyzés: ~ Gazdinak
- Luca – suttogja nevemet. Érintése bizserget, ahogyan hűvös tenyerét homlokomra vezeti. De régen öleltem… Tényleg nagyon hiányzott nekem! – még forró vagy. Mire emlékszel még? Olyanra ami tiszta? – érdeklődik. Hmm… Azt tudom, hogy nehezen keltem föl az előző napi buli miatt, de anyuci mennyei palacsintája kicsalogatott az ágyikómból. Aztán-aztán-aztán…
- Hmmm… A bátyámmal voltam koncerten, jól éreztem magam, aztán hirtelen nekem ütközött valaki, és elsötétült minden. Aztán ott volt a póni és… ezt már mondtam – mesélem neki a történteket. Gondolom, anyuci isteni palacsintájára nem kíváncsi, szóval azt kihagyom a történések közül.
Nagy szemekkel pislogok rá, hogy mi okosat fog mondani ezek után, és tovább ölelem Damarcót, mintha még mindig az a kisfiú lennék, aki imádattal csüngött az ő fogadott bátyján. Hm… na jó, nem csak mintha, mert még most is imádattal csüngök rajta, de… ööö… nem. Nem lettem felnőttesebb, hiába vagyok már ilyen öreg.
Vörös fejjel kapom el az utolsó pillanatban a szökni próbálkozó takarómat, amivel meztelen testemet takarom el, bár érdekes módon a takaró simogatása túlságosan élvezetes számomra. Mint ahogy Damarco érintése is. Miért… VÁ!! Miért van merevedésem?!
- Mi történik velem? – remeg meg a hangom. Ez ijesztő!
Mikor végig simít felkaromon, tisztára elönt a forróság, amitől fölnyüszítek. Pipacs piros arccal próbálom magam visszafogni, de annyira jó érzés! Szinte kábulatban hagyom, hogy leültessen az ágyra, és ő meg elém térdeljen. Karomból kiinduló forróság egészen ágyékomig hatol, amitől nagyon-nagyon fura érzésem lesz. Jajj…
- Luca – szólít meg halkan, de valahogy most nem érzem megnyugtatónak a hangját. Heves lélegzetvételek közepette kapkodom ide-oda a fejem, hátha találok valami magyarázatot, vagy esetleg menekülési útvonalat, de semmi. Mi a franc történik velem?! – Elraboltak téged – jelenti ki komolyan Damarco, amitől képtelen vagyok nem rá figyelni. Ho-hogy?! - Aztán hogy ne ébredj fel bedrogoztak, és megpróbáltak eladni. Ezért reagál így a tested – meséli, és ha nem érezném magam ilyen kábának, nem is hinném el a történteket. Még hogy engem elraboltak?
De ha ez nem igaz, akkor mégis miért reagálnék így Damarco érintésére?! Miért ilyen jó, hogy simogatja a karom? Mintha teljesen máshol simogatna, olyan hatással van rám. Anyuci, apuci, Gio, fééééleeeeek!
- El… eladni? Elraboltak? – kérdezem kétségbeesve. Dededede… én most itt vagyok, biztonságban Damarcónál. Akkor biztosan nem történhetett velem semmi rossz, hiszen… hiszen megmentett! Az én hősöm megmentett engem. Mennyit álmodoztam róla, hogy nem másokat ment meg, hanem nekem segít egyszer… és most megtörtént. – De megmentettél ugye? Láttalak, hogy ott voltál, és most itt vagyok. Nálad vagyok ugye? – kérdezem boldogan. Válasznak bólintást kapok, de szinte észre sem veszem, hiszen közben ujjaimat simogatja, cirógatja, ami bizsergető érzést okoz egész testemben. Nagyot nyelve teszem keresztbe lábaimat, takarva egyre keményebb merevedésemet, hátha még nem szúrta ki Damarco szemét. Igazán kellemetlen lenne, ha észrevenné, biztos mérges is lenne amiatt, hogy mégis milyen elfuserált fiú vagyok én. Pedig… pedig nem is szeretem a fiúkat! Vagy… mégis? Nem! Nem, ez biztos csak a drogtól van. Igen, csak ez lehet a magyarázat! – És… ez az izé… Mikor múlik el a hatása? – kérdezem zavartan.
- Nem fog – jelenti ki Damarco határozottan. Mi?! Nem!
- Mi? Az nem lehet – csattanok föl kétségbeesve, és az előttem térdelő férfi felé hajolok.
- Sokat adtak ami túl sok a szervezetednek. Ha nem elégíted ki magad akkor sokáig így maradsz. – Hogy? Mi?! Nenenenene! – Hadd segítsek – búgja csábítóan, és megfogja a takarót tartó kezemet, hogy levegye róla.
- Ne! – kiáltok föl ijedten, és még szorosabban megmarkolva a takarót, elfordítom a fejem. Ez olyan zavarba ejtő! – Majd… majd megoldom.
- Luca, hadd segítsek. Nincs ebben semmi rossz. Így sokkal könnyebb lesz, a te tested még kissé gyenge – mondja megnyugtatóan, és… igaza van. De ez akkor is zavaró, ésésés… és nem akarom, hogy ilyennel fáradjon! Biztosan csak egy nyűg vagyok számára, akit nem csak, hogy meg kellett mentenie, még a belé nyomatott drog miatt ki is kellene… khm. Mamiiiii! - De… nem akarom, hogy te… hogy ilyennel fáradj és… - motyogom zavartan. Szavaim sóhajokba fúlnak, egyre nehezebben viselem a férfiasságomat simogató takaró lágy érintését. Bárcsak Damarco simogatna… De nem! Luca Rossi, nem gondolhatsz ilyenre! Meg van tiltva.
- Mondom, ne aggódj. Majd én segítek. – Suttogása, leheletének csiklandozása még inkább fölkelti vágyamat, hát még mikor nyakamhoz hajol. Nyöszörögve húzódok hátrébb, próbálva magamat eszméletemnél tartani, de ha ilyen közel van hozzám, képtelen leszek továbbra is észnél maradni. Az meg… enyhén szólva kellemetlen lenne.
- Damarco – nyögöm.
- Csak engedd el magad – dorombolja. Az összes értelmes gondolat kiröppen fejemből, és nem marad más, csak Damarco ajkainak érintése a nyakamon, vállamon. Nem is érzem, mikor szedte le rólam a takarót, már csak azt érzem, mikor megérinti péniszemet. Jajj, mami!
Simogatja, masszírozza, közben nyakamat csókolgatja, mellkasomat simogatja. Úgy érzem, elolvadok érintéseitől, mindenhol magamon érzem mindenét. Elveszítem minden épeszű gondolatom, és nem marad más csak a kéj.
Min… mindjááááááh!
Percekig nem vagyok képes semmi másra, csak pihegésre. Úgy érzem, nem is fekszem, hanem lebegek valami sűrű, tejfehér ködben, ahol nincs más rajtam kívül, csak Dam tehetséges ujjai, és ajkai, egészen addig, amíg egy picit kezdek magamra találni, és érzékelni nem kezdem, hogy bizony nem kerültem másik univerzumba, mert még mindig ugyanabban a szobában vagyok, Damarcóval magam fölött. Hehehe, pedig olyan jó lett volna, ha tényleg egy másik univerzumba kerültünk volna! Ott akkor nem lett volna ilyen ciki, hogy kielégített. Meg aztán akkor nem lett volna senki más se rajtunk kívül, és még a köd is tiszta viccesnek tűnt.
- Az ágy melletti ajtó mögött van a fürdőszoba. Nyugodtan frissítsd fel magad. Mindjárt hozok valamit enni – suttogja, és már nincs is itt. Most ő ilyen gyors, vagy csak én vagyok ennyire lassú?!
- Damarco – szólalok meg, föltápászkodva, magamra tekert takaróval. – Ma hazaviszel? – a kérdezem reménykedően, hátha végre hazajutok a családomhoz, és elfelejthetem ezt a kellemetlen incidenst. Nem akarom, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben emlékezzen rám! Ez olyan megalázó… ő olyan nagy, és erős, vele biztosan nem történne meg ilyesmi. Én bezzeg… velem mindig ilyenek történnek.
- Nem lehet – jelenti ki. HOGY?!
- Mi? Miért nem? – kérdezem meglepődve és kicsit kétségbe is esve.
- Még nem lehet, pihenned kell. Sok dolgon mentél keresztül – mondja, amit meg is értek, de… nem igaz! – Mindjárt hozok enni – vált témát, és már nincs is a szobában, eltűnik amögött az ajtó mögött, ahol nemrég belépett. Nem is volt olyan sok ideje, és azóta mennyi minden történt…
Fáradt vagyok.
Aludni akarok.
---*---*---*---
Nem tudom, mennyi idő múlva, puha simogatásra ébredek. Félálomban fordulok arrafelé, amerről a meleget érzem, és még jobban odabújok. Jó érzéssel tölt el az, hogy nem egyedül vagyok az ágyamban, hanem valami van még mellettem. Kemény dolognak csapódok, de mégis egész puha, így teljesen annak a dolognak simulok. Dorombolásszerű hangot kiadva fogadom az arcomon, majd a testem többi részén történő cirógatást, és mikor az a valami, ami eddig simogatott, a fenekemhez ér, öntudatlanul nyomom bele a popsimat a meleg érintésbe.
- Mrr – nyögök föl, ahogyan az érintés segítségével még közelebb kerülök a meleg dologhoz, és öntudatom peremén egyensúlyozva nekinyomom ágyékom annak a puha valaminek.
Mivel még biztos csak álmodom, hiszen az ágyamba nem szokott senki sem bemászni, felszabadultan mozgatom csípőmet, valami egyre keményedő dologhoz préselve. Fenekemet masszírozza az érintés, ami, ha ez egy álom, biztosan egy kézhez tartozik. Ha ez kéz, akkor pedig az a meleg valami, aminek neki lökdösöm a csípőmet, az egy test.
Halk sóhajjal mozdítom meg én is a kezem, és a test csípőjétől kezdve, fölsimítok annak a valakinek a mellkasáig. Izmos, erős testet tapintok, nem pedig lágy húst – férfi lenne az illető? Arcát nem látom, homály fedi, de most, hogy rájövök a nemére, hirtelen azt is megértem, hogy mi volt az a puha valami, ami most már keményen feszül merevedésemnek – egy másik merevedés.
Tudatom kába, de nem mondhatnám, hogy emiatt nem érdekel az, hogy egy férfit képzelek magam mellé. Ha emiatt lenne, egy kis rémültség, vagy valami más ilyen érzés megjelenne bennem, de nem érzek semmi ilyet, csak megnyugvást, hogy egy férfi karjai között vagyok, nem pedig egy nőében.
Sóhajaim egyre gyakoribbá válnak, ahogyan egyre gyorsabbá válik az iram. Keménységünk egymásnak simul, az érzés pedig egyszerűen hihetetlenül fantasztikus. Soha nem éreztem még ilyet, főleg, hogy közben a kéz még a meztelen fenekemet is tapogatja, szorongatja, masszírozza, és ettől csak még inkább fölizgulok. Én sem tétlenkedek, kezemmel felfedező útra indulok az ismeretlen testén. Álmomban egy tökéletes testű férfi alakja jelenik meg, és nem bírok magammal: fejemet előre lendítem, és számat hozzáérintem a kidolgozott izmokhoz. Mellkasát csókolgatom, majd mikor ez nem elég, és kényelmetlennek is érzem a pozíciót, kiegyenesedek, és a nyakára adok csókokat. Fogaim szinte fájnak, hogy nem érezhetik ők is a férfi testét, így a nyakába harapok. Halk morranást hallok meg kábán magam mellől, de nem foglakozom vele. Biztosan csak egy kocsi zaja…
A finom bőr érzése még jobban elárasztja a testemet izgalommal, és egy utolsó lökés után elmegyek. Ismerős, tejfehér ködben lebegve még érzem, hogy képzeletbeli partnerem is követ a kielégülésben, majd nincs már más, csak a lassan feketébe hajló, magányos űr.
Újból elalszom.
---*---*---*---
Hol vagyok?! – pattanok föl hirtelen ülésbe. Nem tudom, mi ébreszt föl, de már az első pillanatban, mikor kipattannak szemeim, tudom, nem otthon vagyok. Ijedten nézek ide-oda, és próbálok rájönni, hogy akkor mégis hol lehetek. Egy modern szobában vagyok, ahol…
- D… Damarco? – kérdezem ijedt hangon, és kikukucskálok az ágy mögül. Egy egyszerű fehér nadrág, és szintén fehér ing van rajta, ami annyira jól áll neki. – Damarco! – kiáltok föl, és ingadozó lépteim ellenére hozzá sietek, és megölelem. – Mit keresek itt? – kérdezem a mellkasába fúrva fejemet. Férfias alkata kis irigységgel tölt el, mert én még vékonyabbnak, és nyeszlettebbnek tűnök mellette, de nem engedem el, csak még szorosabban ölelem át.
Hát nem álom volt? Én tényleg Damarcónál vagyok? De hát… hogyhogy?
Ó, basszus! Bedrogoztak! Akkor azért érzem ilyen furcsán magam. Meg… jujj! Álmomban egy férfi elégített ki, ami hihetetlenül jó érzés volt, de előtte… Előtte tényleg kielégített egy férfi, mégpedig Damarco! És én élveztem. Még ha a drog miatt is történt meg, nem csak azért élveztem.
Hát… én… öh… most meleg vagyok akkor? Egy nyavalyás kis buzi lettem, aki élvezi, hogy egy nála sok-sok évvel idősebb férfi elégíti ki? Jajj, mami, csak meg ne tudja Damarco, mert akkor biztosan kiakadna. Hiszen ő csak azért tette ezt, mert aggódott értem, és ha már megmentett, segített a drog mellékhatásának csillapításában is, nem pedig azért, mert annyira tetszenék neki. Neki felesége is volt, és bár a tévéből tudom, hogy elváltak, valószínűleg van egy csomó gyönyörű barátnője.
Szóval, nem tudhatja meg, hogy én egy elfuserált buzi lettem valamitől, valószínűleg a drogtól. Vagy legalábbis remélem, hogy a drogtól, nem pedig mástól. Minél előbb el kell innen tűnnöm, mert tényleg nem tudhatja meg. Félek, mit gondolna rólam. Jobb lenne, ha kisgyerekként emlékezne rám, mint egy bedrogozott fiúként, akit neki kellett kielégítenie.
Jajj, mamiiii, haza akarok menniiiiii!
Fölállok, hogy kimenjek az ajtón, aztán a lakásból is, de már ez első lépéskor elakadok. Én… meztelen vagyok! Ráadásul… jajj, mamám, lehet, hogy a férfi csak álom volt, de az elélvezésem igen is valóságos. Kerek szemekkel nézem a combjaimon folydogáló fehér ondót, és teljesen elvörösödök. Hiper gyorsan ugrok vissza az ágyba, mint egy megriadt nyuszika a bokorba, és azonnal magamra rántom a takarót, hogyha esetleg bejönne Damarco, akkor ne kelljen azzal szembesülnie, hogy én egy ilyen kéjenc buzi vagyok, akinek nem volt elég, hogy a világ leghelyesebb rendőrfőnöke kielégítette, de még egy ismeretlen férfiról is álmodnia kellett, amitől el is élvezett.
- Fölébredtél? – riaszt meg egy hang. Jujj, basszus, Damarco! Ugye nem látott meg meztelenül, spermás lábakkal? Giooooo, ments meeeg! Én ehhez még kicsi vagyok, nem kellene nekem ilyeneket átélnem, főleg nem egy férfival! Mármint… átélni átélhetek, de naaa! Gio, kérlek, ments meg innen, és magamtóóól! Ugye ezt ki lehet nőni, és csak a drog hatása miatt volt?!
- I-igen – motyogom pipacs piros arccal, és elfordulok tőle. Túl jóképű, és túlságosan emlékeztet mind a történtekre, mind az álombéli férfira. Meg arra, hogy hirtelen elkezdtem észrevenni, hogy milyen helyes is valójában. Hülye drog! Ez az egész annak a hülye drognak a hibája, amit belém nyomtak. Biztos vagyok benne, hogy amint kikerül a szervezetemből, meggyógyulok, és már nem fogom észrevenni, hogy mennyire jól néz ki Damarco.
Kezeimmel zavartan matatok a testemet elfedő takaróval, és csak szempilláimon át vagyok képes rápillantani, hogy bármikor lecsukhassam szememet, hogy ne is láthassam. Hátha, akkor ő sem lát, jó struccpolitika szerint.
- Készítettem neked enni. Behozzam, és itt eszed meg, vagy esetleg előtte lezuhanyozol, és kijössz a konyhába? – kérdezi Damarco. Hogy is hívtam régen? Dam? Igen, Damnak. Akkor annyira illett hozzá, most viszont ő már egy komoly férfi, akinek nem kellene magamfajta fura fiúkkal barátkoznia. Hogy telik az idő, és mennyi minden történt azóta…
- Először… azt hiszem, lezuhanyoznék – motyogom, kerülve pillantását. Nem kellene tudnia, hogy a rám száradt ondót akarom lemosni magamról. Gyomrom hangosan kordul meg, ami hangos nevetésre készteti Damarcót. Szúrós szemekkel pillantok rá a nevető férfira, de… mikor meglátom, hogy mennyire megváltozik ezzel az arckifejezése, mennyivel jobban hasonlít így a régi énjére, nem bírom ki, és én is elnevetem magam. Úgy hiányzott! Nem tehetem meg, hogy elrontom az újra találkozásunkat azzal, hogy elkezdem észrevenni őt úgy, mint egy férfit. El kell felejtenem.
Igen, el fogom elejteni, ki fogom verni ezt az elfuserált gondolatot a fejemből!
- Merre is van a mosdó? – kérdezem az ajkamat harapdálva. Tudom, hogy mondta, hogy valamerre van, de hogy merre…? Na, arra nem emlékszem.
- Ott van, melletted – mutat az ágy melletti ajtóra. Jéé, tényleg!
- Köszönöm – pirulok el feledékenységem miatt, és várakozóan rápillantok Damra, hogy menjen ki, mert… mert… mert csak!
Pillanatokig értetlenül néz rám, hogy miért nem álltam már föl, miért nem megyek zuhanyozni, de aztán leesik neki, hogy játszom a szégyellős szűz kislányt. – Láttalak már ennél sokkal kevesebb anyaggal takarva is – mondja, vagy még inkább dorombolja gerinc-bizsergető hangon, amitől csak még inkább elpirulok. Hogy lehet rám ilyen hatással?! Ez nem jó, nagyon-nagyon nem jó!
- De az máááás! – kiáltok föl zavartan, és kezemmel hessegetni kezdek. Nem biztos, hogy a legjobb dolog a saját házában így viselkedni vele, főleg, miután ennyi mindent tett értem, de biztos megérti. Ugye megérti? – Kérlek, Dam, menj ki! – kérlelem boci szemekkel, hátha az hat neki. Nem akarom, hogy lássa a nyomaimat az ágyon! Az olyan ciki lenne, hiszen ő nagy, erős és tapasztalt férfi, vele már biztosan nem történik meg ilyesmi, hogy egy álomtól elélvezzen. Főleg nem egy férfiról szóló álomtól.
- Megyek már, megyek! – nevet föl, mint régen, és kimegy. Miután becsukódott mögötte az ajtó, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és kitakarózok.
Na, azt hiszem, el kell kezdenem keresgetni valami ágyneműt. Csak abban reménykedek, hogy ebben a szobában van valahol, mert nem akarok addig kimenni innen, amíg le nem zuhanyoztam, valami ruhát föl nem vettem, és el nem tűntettem a nyomaimat a lepedőről.
De utálok én tinédzsernek lenniiii!
Haza akarok menni…
|
| timcsiikee | 2012. 05. 14. 20:13:50 | #20935 |
 Karakter: Damarco Conti
Megjegyzés: ~ Genemnek
Marco:
A hálószobába viszem, és elfektetem az ágyon, azt a kevés ruhát pedig leveszem róla, ami eddig rajta volt. Betakarom. Az ajzószer és drog hatása benne lesz sokáig, ha pedig még sosem nyúlt ilyesmihez az is lehet, hogy addig míg meg nem könnyebbül. De míg alszik nem nyúlok hozzá, az nem lenne elég… élvezetes.
- Luca – súgom halkan, arcán végigsimítva. Gyönyörű, ahogy alszik. Az évek megszépítették, kicsit érettebbé mégis sokkal szebbé varázsolták, fiús bájából mégsem vesztett. Felállok az ágyról, hogy átvegyem ruházatomat, majd kimegyek.
Épp hogy bezárom az ajtót, mozgolódást hallok meg, így visszalépek a szobába. Hangos puffanás.
- Luca? – feje búbja lóg ki az ágy mögül, majd követi őket egy szempár.
- D… Damarco? – hangja kissé magas talán az idegességtől vagy még mindig ilyen lenne? – Damarco! – ismétli nevemet bátrabban, felpattan a testére csavart takaróval, és nekem csapódva ölel meg. Emlékszik egyáltalán valamire? - Mit keresek itt? – Úgy tűnik, hogy nem. Összeszorul a mellkasom ahogy látom mosolygó arcát. - Hiányoztál! Azt ígérted, hogy néha föl fogsz keresni! – tudom jól, de nem tehettem… egyszerűen nem. Viszont a sors összemosta útjainkat. Folyamatosan ölel, és igyekszem nem szorosan viszonozni, csak mereven nézek le rá, figyelve minden rezdülést. Mikor fog rájönni? - Hogy kerülök ide? – körbenéz - A szoba! Valamilyen furcsa helyen voltam, ahol valami nehéz dolgot tettek a nyakamra és a kezemre, meg volt ott egy… póni?, és te is! – Ezek szerint most először találkozott kábítószerrel. Visszanéz rám - Megmentettél!
- Luca – súgom halkan nevét. Egyik kezem a vállán támaszkodik meg, a másikkal feltűröm tincseit és a homlokára tapasztom – még forró vagy – súgom halkan. – Mire emlékszel még? Olyanra ami tiszta?
- Hmmm… - csücsörítve elkezd gondolkodni, míg én óvatosan a rajta lévő takarót pedzegetem. – A bátyámmal voltam koncerten, jól éreztem magam, aztán hirtelen nekem ütközött valaki, és elsötétült minden. Aztán ott volt a póni és… ezt már mondtam – bájos arccal néz fel rám ismét. Amikor majdnem leesik róla a takaró elenged, nem ölel tovább, hanem gyorsan maga köré tekeri kivörösödve. Lassan úgy néz ki, hogy észreveszi, hogy a súlyos anyag alatt bizony a teste reagál a legapróbb simításra is, még a szövet érintésére is. – Mi történik velem? – kissé megremeg a hangja. Felkarjait megsimítom mire aprót nyüszít, de letolom az ágyra és a szélére ültetem, én előtte fél térdre ereszkedem. Most nagyjából én nézek rá felfelé, de nem vagyok tőle így sokkal alacsonyabb.
- Luca – szólítom halkan, hogy nyugodjon meg, bár épp készülök kiborítani. Ide-oda kapja a tekintetét, mellkasa előtt szorosan markolja a takarót, majd mikor másodszorra szólítom, végre a szemembe néz. Komolyan nézek rá. – Elraboltak téged. Aztán hogy ne ébredj fel bedrogoztak, és megpróbáltak eladni. Ezért reagál így a tested.
Végigsimítok felkarján, majd vissza felfelé egészen kezéig, hogy ráfonhassam ujjaimat. Szemei kitágulnak, pupillája összeszűkül a félelemtől, ajkai megremegnek.
- El… eladni? Elraboltak? – szaporábban veszi a levegőt, lenéz majd vissza az arcomra. Sóhajt egyet – De megmentettél ugye? Láttalak, hogy ott voltál, és most itt vagyok. Nálad vagyok ugye? – Bólintok. Ujjait simítgatom. Ujjaimon érzem heves szuszogását. Lábait összeszorítja, keresztbe teszi. – És… ez az izé… lesüti szemeit, arca megint kipirul és oldalra néz. – Mikor múlik el a hatása?
- Nem fog.
- Mi? Az nem lehet – hajol közelebb, riadtan.
- Sokat adtak ami túl sok a szervezetednek. Ha nem elégíted ki magad akkor sokáig így maradsz – nehezen veszi a levegőt, akaratlanul is hagyja eluralkodni testében a kábító agyagot. Az aggodalom csak mélyebbre löki. Nekem ez most jól jön. – Hadd segítsek. – búgom halkan és megpróbálom a takaróról lefeszíteni kezét, de azonnal visszarántja.
- Ne! – Kicsit oldalra is fordul és már két kézzel markolja mellkasán a csomóba gyűrt takarót. – Majd… majd megoldom.
Elmosolyodom.
- Luca, hadd segítsek. Nincs ebben semmi rossz. Így sokkal könnyebb lesz, a te tested még kissé gyenge. – Egyik kezét elemeli tenyérrel felfelé, ujjait begörbíti ökölbe, majd vissza. Gondolom zsibbad minden ujja és rájön, hogy igazam van.
- De… nem akarom, hogy te… hogy ilyennel fáradj és…
- Mondom, ne aggódj. Majd én segítek – kissé felegyenesedek, nyakára hajolok, hogy egy kis csókot hintsek rá, de válaszként összerándul nyaka, és csukott szájjal nyöszörög valamit.
- Damarco – hangja remeg, vágyam feléled, de nem támadom le most azonnal. Túl könnyű lenne, túl egyszerű és lehet teljesen fel sem fogná. Nem… majd később. Most kicsit türelmesnek kell lennem… Csak egy kicsit.
- Csak engedd el magad – vállára kis csókot hintek és végre sikerül lefejtenem ujjait a takaróról, ami így ölébe esik. Nagyon helyes.
Egyik kezemmel az ágyon támaszkodok, a másikkal kisimítom öléből a leesett takarót, szemem végigpásztázza gyönyörű testét és a hasának feszülő farkincát. Milyen szép, milyen ártatlan és érintetlen. Többet akarok látni… még többet.
De nem lehet.
Alhasát cirógatom ujjaimmal, majd megérintem vágyának végég mire kicsit megugrik. Simogatni kezdem, lassan a kezembe veszem és masszírozom, így lassacskán felenged. Elérem nyakát, kóstolgatom apró csókokkal, másik kezemet szabaddá téve mellkasát simogatom, ujjaimmal elidőzve a mellbimbóknál. Aprók és peckesek, kis harapni valóak. De most csak finoman. Lassan megremeg egész teste, apró lélegzetvételekkel próbál levegőhöz jutni, szemeit lehunyja, hátra veti fejét. Egy hosszabb nyögés, és máris elélvezett. Gyors volt… túl gyors. Ez van ha tele van tömve minden féle szarral. Kábán hátraesik az ágyon, talán visszazuhant a félájult állapotba is. Jóízűen lenyalogatom ujjaimat. Keserédes, csodálatos íz. Az övé.
Amennyi cuccot belenyomtak, lehet hogy egy nem is volt elég, de van olyan érzésem, ha megint én csinálnám, nem bírnám magam visszafogni. Szemén látom hogy nincs teljesen magánál. Az ágyra hajolok pont fölé, megtámaszkodom teste mellett, fél kézzel arcát simogatom, homlokára puszit nyomok.
- Az ágy melletti ajtó mögött van a fürdőszoba. Nyugodtan frissítsd fel magad. Mindjárt hozok valamit enni – súgom orrára, majd pár pillanat után felegyenesedem róla. Már az ajtón lépek ki, mikor utánam szól.
- Damarco – visszafordulok az ajtóból. Megint felült, és a takaró egészen a nyakáig fel van húzva. – Ma hazaviszel? – a hangjából egyszerre érződik csalódottság ugyanakkor mérhetetlen vágy a megnyugvásra. Megrázom fejem.
- Nem lehet.
- Mi? Miért nem? – meglepetten hajol kicsit előre.
- Még nem lehet – komolyan nézek rá, hagyva egy kis hatásszünetet – Pihenned kell. Sok dolgon mentél keresztül. Mindjárt hozok enni.
Magára hagyom. Kényelmesen megiszom egy kávét, majd reggelit készítek. Hagynom kell, hogy felfogja a dolgokat, s majd ha kitisztult a feje, felvilágosítom. Most hagyom, hogy felfrissítse magát.
|
| Geneviev | 2012. 05. 13. 13:11:49 | #20912 |
Karakter: Luca Rossi
Megjegyzés: ~Timcsi drágának
Haaa-aaa-amm.
Hátam ívbe feszül, ahogy egy jóleső nyújtózkodással kilazítom az alvástól beállt izmaimat. Pár pillanatig ebben a pozícióban maradok, majd egy kisebb nyögéssel fölveszem eredeti, félig fekvő, félig ülő pozíciómat. Az álmosságtól összeragadó szemekkel körül nézek, és látom, hogy a szobám fényárban úszik. Márpedig minden este el szoktam húzni a függönyt, sőt, és a zsalut is be szoktam csukni.
- Hasadra süt a nap, kicsim! Ideje felkelni, a bátyád nem sokára itt van. Tudod, hogy megbeszéltétek, szülinapod alkalmából elvisz valahová ma, mert holnap nem ér rá. – Ja, hogy anya miatt fürdőzik a napsütésben a szobám! Így már értem… Okés. Már azt hittem, hogy én felejtettem el elsötétíteni, de akkor nem.
- Nem felejtettem el – nyammogom még egy nagyot ásítva, és hátradobom magam. Lemerült az elem. Kész, passz, ennyi volt, nincs tovább.
- Na, kicsim, kelj föl! Még reggelizned is kell! Képzeld, a kedvencedet, palacsintát készítettem! – csalogat ki anya az ágyikómból. Ez gonoszság. Tudja jól, hogy imádom a palacsintát, ő viszont évente csak pár alkalommal hajlandó készíteni, mert hogy az nem egészséges.
- Fogadjunk, hogy előre kiterelted ezt! Tudtad, hogy a tegnap este után álmos leszek, és galád módon, hogy kikeljek az ágyból, palacsintát készítettél! – vádolom meg, ahogyan talpaim földet érnek. Ültemből pillantok föl anya mosolygós arcára, aki csak egy sejtelmes mosollyal válaszol és pici puszit nyomva arcomra, kilibben a szobámból, beengedve a gyomorkorgató palacsinta illatot.
Ahh, föl kell kelni. Nyüglődve fölállok, bár kicsit megszédülök a tegnap este utóhatásai miatt. Fejem picit hasogat, mert bár nem is ittam olyan sokat, és inkább csak koktélokat ittam – ahh, Istenem, az a finom Pinã Colada…! -, mégis, kicsit becsiccsentettem, és most fáj tőle a fejem. Jajj, mamám, borogass! Tegnap, vagy még inkább, ma hajnalban a barátaimmal ünnepeltük meg a huszonegyedik szülinapomat kis alkohollal, karaokéval, meg ilyenekkel, ma a bátyámmal fogom, holnap pedig anyáékkal, és az engem megajándékozó szomszédokkal. Ugye, hogy nekem milyen jó?
Mindenki hogy gondol rám… A barátaim tök jó kis bulit szerveztek nekem, a bátyám valami meglepi helyre visz majd el, anyáék meg minden évben együtt sütik a tortámat, amit nem szabad látnom, hogy éppen milyen alakzatút készítenek.
Csak a fejem ne fájna ennyire…! Akkor minden tökéletes lenne. Kellett nekem hajnali négyig maradnom… De tök jó volt a buli, szóval megérte! Még sosem volt szülinapi bulim. Nem is tudom, miért. Mármint úgy értem, ahol csak mi, fiatalok lettünk volna. Olyan mindig, hogy a család összegyűlik, és a rám gondoló emberek be-becsöngetnek jókívánságokkal, és ajándékokkal, de ez volt az első szülinapi bulim, ahol csak a barátaimmal voltam együtt. És tök jó volt!
A fejem hasogatásától kísértetve kisétálok a szobámból, és lecaplatok a konyhába. A fa bútor illatára, mint mindig, most is elönt a biztonság érzése. Nem tudom, miért, de ha megérzem a konyha fabútorának az illatát, elönt valamiféle biztonságérzés. Szeretem ezt az érzést. Viszont, amit még ennél is jobban szeretek, az a palacsinta mennyei illata. Mint egy szagot fogott kiskutya, úgy loholok a palacsinta felé, mit sem törődve a fejfájásommal.
- Jé, csak nem fölkeltünk? – tettet csodálkozást apa, kikukkantva az újsága mögül. Csak egy nyelvnyújtással válaszolok, és elsietek mellette, mert nem látom, hogy az asztalon lenne a palacsinta. Szélvészként robogok a tűzhely mellé, ahonnét a finom illatok szállingóznak. Jó nagy adagpalacsinta tornyosul már, és próbálok elcsenni egyet a sok közül, hátha anya nem veszi észre, de ez már eleve elvetélt ötlet.
- Asztalnál eszünk! – figyelmeztet anya, kezében a palacsintasütővel. Eléggé félelmetes látvány, no meg persze vicces is, de nem merek nevetni, így csak fülemet-farkamat behúzom, és a palacsintás tányérral együtt az étkező asztalhoz vonulok. Leteszem szó szerint édes terhemet, és visszamegyek egy tányérét, illetve Nutelláért, és eperért. Pocikám éhesen várja már, hogy végre belé tömködjek jó sokat ezekből a finomságokból, így nem is váratom túl sokáig, gyorsan az asztalra pakolom a dolgokat, és egy jó nagyot merítve a Nutellás üvegből, megkenem vele a palacsintát, és egy harapással lenyugtatom éhező ízlelőbimbóimat. Az ízektől a mennyekben érzem magam. A Nutella édes íze, és a palacsinta kicsit semleges, de szintén édes íze fenségesen illenek egymáshoz, de mégis akkor lesz igazán jó az összhatás, mikor egy finom, érett eperszemet is a számba teszek. A külvilág zajai mind eltompulnak, egyedül maradok a saját kis világomban a reggelimmel. Az eper leve lecsordul a számról, de még időben kapom el nyelvemmel, hogy ne kenjen össze. Imádom az epret. A Nutellát is. A tejet is.
Tényleg, tej! Az kell még ide, ehhez az íz orgiához. Föl is kelek, és a szüleim elnéző pillantásaitól kísérve a hűtőhöz sétálok. Ők már megszokták, hogyha palacsinta van a láthatáron, hozzám se lehet szólni, mert úgyse hallom meg, annyira el vagyok a saját kis világomban. Visszafelé sétálva kinyújtom a nyelvem, majd fogom, és az üvegből kezdem el inni a tejemet. Ez csak, és kizárólag az enyém, mert bár anyának is laktóz mentes tejre lenne szüksége, de mivel ő nem szereti, így csak én iszom ezt a tejet, apának ott van a rendes tej.
Visszaülve az asztalhoz, ismét elmerülök a palacsinta édes világában, minden mást kizárva gondolataim közül. Nem számolom, mennyit eszem, de minimum öt darab biztosan lecsúszott, egy égész tálka eperrel, és fél üveg Nutellával egyetemben. Még szerencse, hogy anya alkatát örököltem, és nem tudok hízni, különben ilyenkor nagyon-nagy gondban lennék.
Lassan kezd tele lenni a hasam, meg az eper is elfogyott, szóval szépen fokozatosan visszatér a többi érzékem, nem csak az ízlelőbimbóim, és meghallom, hogy bátyus is itthon van.
- Áh, visszatértél közénk, Luca? – kérdezi bátyám nagyban vigyorogva, és beleborzol kék hajamba. Morgolódva húzom el fejemet, de mikor Gio ölelésre tárja karjait, nem tudok ellenállni, és boldogan vetem magam ölelésébe. Olyan régen találkoztunk, megvan az már egy hete is.
- Hová viszel? Hová viszel? – pattogok neki izgatottan. Az édesség föltöltötte a hajnalban lemerült elemeimet, és már élénken, egyben türelmetlenül várom, hogy végre megtudjam, hová akar elvinni. Még anyáék is titkolóznak, hogy mit fog mutatni nekem Gio.
- Titok! – nyújtja ki a nyelvét, és fölküld, hogy öltözzek föl valami menőbe. Csodálkozva, de megteszem, és az övtáskámat vállamra kapva, útra készen is állok. Gio ezt csak nevetve fogadja, de nem szól semmit. Anyáéknak egy-egy puszit nyomok az arcukra, és be is pattanok a bátyám kocsijába. Ő is követ, de még mindig nem mondja, hogy hová megyünk. Bárhogy is kérdezgetem, nyaggatom, taktikázok, nem tudok kifogni rajta, és nem árulja el.
Csodálkozva veszem észre, hogy elhagyjuk a várost, és dél felé indulunk. Hosszú-hosszú órákon keresztül utazunk beszélgetve, és csak néha állunk meg egyet pihenni, meg egyszer enni, illetve fölvásárolni útközbeni nassolnivalónak. Szeretem az Autogrillt. Nem csak, hogy a Capri szendvicsük isteni, és már egytől jól lehet lakni, minden található a boltjában, kezdve a pici Nutella életben tartó csomaggal, egészen a LemonSodáig, és a Pringlesig. Vajon meddig megyünk, ha ennyit kell föltankolnunk?
Hát, bárhogy is kérdezgetem, nem tudom meg, így inkább elalszom.
Kanyargós, hányingerkeltő úton ébredek föl. Ha balra tekintek, ott a tenger, jobbra sziklafal van. – Hol vagyunk? – kérdezem, de mielőtt még válaszolhatna, meglátom az igen jellegzetes házikókat, no meg a város határát jelző táblát. – Reggio di Calabria? – kérdezem meglepődve. Nem is tudom, mi van itt. Mármint tudom, de azt nem tudom, hogy mi olyan, amit meg akarna nekem mutatni Gio. Kérdéseimre még mindig nem érkezik válasz, szóval inkább csak csöndben, a rádiót hallhatva figyelem, merre megyünk. Egy nagy, elvileg üres térre érkezünk, ami gyakorlatilag viszont tele van emberekkel. A kocsit csak nagy nehezen tudjuk leparkolni, de végül sikerül, és immár gyalogosan megyünk a téren felállított pódium felé. Szemeimmel valami támpontot keresek, hogy mire jöttünk, és hamarosan választ is kapok egy óriásplakát képében.
- Subsonica koncert! – visítok fel, és Gio nyakába vetem magam. Imádom ezt a zenekart! Minden CD-jük megvan eredetiben, de még sosem voltam koncertjükön. Végre eljutottam egyre! Ez hihetetlen! – Imádlak! – kiabálom, hogy értse a tömeg zaján át, majd elengedem, és gyorsan előre furakszom, hogy közelről láthassam őket. Giot elhagytam valahol, de mindegy, nálam a mobil, majd koncert után megtaláljuk egymást.
Perceken belül kezdődik a koncert, és ahogyan a Questo Domani első akkordjai felhangzanak, a tömeggel együtt én is üvöltésben török ki. Juuuj, végre egy Subsonica koncert!
A többiekkel együtt én is végig üvöltöm, és pörgöm az egész koncertet. Egyik jó szám követi a másikat, és már kezdek fáradni, de a zene továbbra is pörgésre késztet. Párszor véletlenül nekimegyünk a másiknak, de koncerten elnézhetőek ezek, ám mikor egy nagydarab hapsi jön nekem, és majdnem fölborít, és még nem is kér bocsánatot, kicsit fölháborít. Már épp szólalnék meg, mikor egy test hozzám simul, és tenyeret érzek meg a számon, aminek furcsa szaga v…
---*---*---*---
Egy furcsa, sötét helyen térek magamhoz. Furcsán kábának érzem magam, és nem igazán tudok semmit se fölfogni a környezetemből. Vicces embereket látok, mindenféle űrlénynek öltözve, és furcsa zene is megy. Gurgulázó nevetéssel próbálom elkapni a fejem fölött kergetőző nyalókákat, amiknek furcsa mód lábaik vannak, de mindig kikerülik a kezemet. Pedig most szívesen ennék egy nyalókát…
Hihihi, az ott egy póni? Vajon mit keres itt egy ilyen helyen a póni? Egyáltalán… milyen hely ez? – jut át az agyamat borító ködfátyolon át a kérdés. Megpróbálom megerőltetni az agyamat, hogy magyarázatot találjak arra, hogy hol és miért vagyok, de semmi. Mintha egy üres, fehér ködben lebegnék. Egyedül a fájdalom érzete ráncigál vissza az előbbi szobába, ahonnét eltűnik a póni, és helyét egy nagydarab fickó veszi át, aki valami furcsa, nehéz súlyt tesz a kezeimre, és a nyakamra. Lassan dülöngélve próbálok szabadulni szorításából, mert nem tetszik nekem ez a fickó, de erősen talpra rángat, és maga után ráncigál. Héj, póóóóni, gyere vissza, és vigyél el innen! Mindegy, hogy hová, csak innen el…
- Azt mondtam ereszd el - hallok meg egy halk, és fenyegető hangot. Valószínűleg csak képelem, hogy hasonlít egy általam ismert férfi hangjára, de nem biztos. Álmosságommal küszködve próbálom kinyitni szemeimet, de nem igazán akarnak engedelmeskedni utasításaimnak.
A hangok összemosódnak, de akkor is sikerül kinyitnom szememet, és egy oly régen látott arc kerül a látóterembe. Damarco…? Biztos csak álmodom. De… akkor is, szép álom. Most már nyugodtan hagyhatom, hogy magába szippantson a sötétség.
---*---*---*---
- Luca – hallok meg egy halk, élőben régen hallott hangot magam mellől. Nyűgösködve, iszonytató fej-, és nyakfájással fordulok oldalra, és húzódok arrébb a hang forrásától. Félálom határán egyensúlyozva, próbálom a mérleget az alvás felé billenteni, de egy könnyed, cirógató érzés hatására lassan kinyílnak szemeim. Na jó, inkább picikét fölnyílnak szemhéjaim.
- Mrr… - morgok, hogy minek kellett fölébresztenie anyának, hiszen én még bőven aludni akarok, még akkor is, ha ma van a szülinapom, de… - HOL VAGYOK?! – pattanok föl hirtelen ülésbe, ahogyan realizálom, ez bizony nem az én szobám. Egy hófehér falú szobában találom magam, amiben fekete színű bútorok dominálnak. Az ágynemű is fehér, de minden más fekete. Ijedten pillantok ide-oda, hogy hátha van valami támpont, hol lehetek, de sehol semmi. Se egy kép, se egy ember – semmi.
A gyomromból kínzó, szorongató érzés kúszik egyre följebb, hogy a szívemet heves dobogásra, a torkomat meg egy gombóc általi elzáródásra késztesse. Hol vagyok?! Mit keresek itt?! Anyaaaa! Apaaa! Giooooo! Valaki!
Hirtelen nyílik ki az ajtó. Rettegek, hogy ki fog bejönni, és mit akar majd velem tenni, így az ágy és az ablak közti kis részre vetem magamat, és takarót is gyorsan magamra rántom, mintha az megvédhetne bármitől.
- Luca? – kérdezi egy mély hang, amit álmomban is hallottam, és bárhol fölismerném. Ahányszor a tévében láttam, és izgultam érte egy-egy végül sikeres akció közben, bármikor fölismerném. Damarco.
- D… Damarco? – kérdezem ijedt hangon, és kikukucskálok az ágy mögül. Egy egyszerű fehér nadrág, és szintén fehér ing van rajta, ami annyira jól áll neki. Olyan régen láttam élőben! Hiányzott… Ezt eddig is tudtam. De most valahogyan még jobban érzem, mint eddig, hogy mennyire más volt nélküle minden, és mennyire hiányzott. – Damarco! – kiáltok föl, és ingadozó lépteim ellenére hozzá sietek, és megölelem. – Mit keresek itt? – kérdezem a mellkasába fúrva fejemet. Férfias alkata kis irigységgel tölt el, mert én még vékonyabbnak, és nyeszlettebbnek tűnök mellette, de nem engedem el, csak még szorosabban ölelem át.
Ahogy ölelem, úgy érzem, teljesen biztonságban vagyok, hiszen mellette semmi bántódásom, semmi bajom nem eshet. Fölnézek komor arcába, és rámosolygok. Úgy hiányzott! – Hiányoztál! – vallom be halkan. – Azt ígérted, hogy néha föl fogsz keresni – durcázom, de nem gondolom komolyan. Rendőr főkapitányként biztosan nagyon sok dolga van, nincsen ideje olyan kis senkikre, mint amilyen én vagyok. Viszont… Ami fontosabb dolog annál, hogy örvendezzek az újbóli találkozásunkon, az az, hogy mi történt.
- Hogy kerülök ide? – kérdezem meg ismét, egy kis válaszolási lehetőséget sem hagyva Damarconak. – Arra emlékszem, hooooogy… - kezdem, de elgondolkozom. Fejembe éles fájdalom nyilall, de nem foglalkozom az érzéssel, hanem visszaemlékezni próbálok. Reggeli. Elindultunk Gióval. A koncert. – A szoba! Valamilyen furcsa helyen voltam, ahol valami nehéz dolgot tettek a nyakamra és a kezemre, meg volt ott egy… póni?, és te is! – hadarom a dolgokat, amik eszembe jutnak. – Megmentettél! – kiáltok föl, és csillogó szemekkel Damarcora nézek. Nem zavartatom magam, hogy eddig nem szólalt meg, de most már igazán jó lenne tudni, hogy mi az ő szemszöge, így inkább elhallgatok, és várom, hogy megszólaljon.
Hiányzott nekem…
|
| timcsiikee | 2012. 05. 11. 19:14:04 | #20876 |
Karakter: Damarco Conti
Megjegyzés: ~ Genemnek
Marco:
A sötét éjszakát még sötétebb alakok uralják. Én kivétel vagyok. Miért is? Talán mert egy egész állam az egyik legbecsületesebb embernek hisz. Bár sose lehet tudni mit hisznek az emberek és mit mutatnak ki. Ahogy az én esetemben is él. Tiszteletre méltó? Igen egyik jelző amivel illetnek. Illik is rám, ha kitartásról és törekvésről van szó. talán túlképzelem magam, vagy beképzeltnek is nevezhetnének, de én csak a tényeket közlöm. Nincs ezen mit színezni.
Ironikus érzés ahogy rendőrként egy maffiacsoport rendezvényére kocsikázom. Ilyenkor egyedül utazom. Ha amatőr lennék napszemüveggel rejteném el arcomat hogy ne legyen teljesen felismerhető, de éjszaka ez kissé érdekesen nézne ki. Azonnal lerína rólam, hogy nem stimmel valami és ez figyelem felkeltő.
„Nézd, az a pasas napszemüvegben van.” „Olyan ismerős ez nekem” „Te, nem ő az országos rendőrfőnök?” Körülbelül így zajlana le. Persze vannak alakok akik ezt a szemüvegesdit éjszaka eljátsszák, de azok általában hétköznapi emberek számára ismeretlen alakok. Csak annyit jeleznek vele, hogy arcuk egy részét kívánják eltakarni esetlen hogy ő nagyon kemény csávók. Minden féle eshetőség lehetséges. A fővárosban minden megtalálható, ami még néha a képzeletet is felülmúlja, pedig az nem könnyű.
Mottó, minden lepel alatt. A felszínes nyugalom és béke sokkal jobb, mint egy köztudott káosz. Az édes tudatlanság sokszor életeket menthet.
Befordulok az egyik utcán, majd leparkolok egy népes étterem előtt. Elmúlt kilenc és ilyenkor kezdődik a legforgalmasabb időszak egy étteremben, ahova minden féle rangú és módú emberek megfordulnak.
Innen három utcányira van egy bár, ami a felső szinten egyszerűen csak egy bár, semmi más. Egyszerű emberek italozó és szórakozóhelye éjjel-nappal. Kéthavonta egyszer, itt folynak az egyéb kereskedelmek és aukciók, ahova csak VIP meghívóval rendelkezők juthatnak be. Bárki, aki együgyű módon próbálna bejutni, esélytelen hogy valaha is megtalálja a lefelé vezető ajtót.
A helyiséget csak ezen az ajtón keresztül lehet megközelíteni. Építészeti vizsgálatok alatt befalazzák, vagy ha az épület alatt kívánnának alagutat fúrni, régi szemétlerakóként van bejelentve így érinthetetlen és a köztudat előtt elzárt ez a terület. Egyszerű simlis sminkelése a fekete üzleteknek. Ha bárki nyomozna is, nem talál semmit.
Könnyű volt elintézni.
A bárpultnál ülő fazon tiszta, fehér kendővel törölgeti a poharakat, mint mindig amikor épp nem kérnek italt. Bár nem először járok itt, sőt bárhol felismerném ezt az arcot, viszont a nevét soha nem kérdeztem. Nincs is rá szükség és nem mintha érdekelne, egyszerűen csak nem beszélünk egymással. Mikor meglát, biccent én pedig a hátsó bejárathoz megyek. Elhajtom a függönyt. A nagyobb helyiséget csak pavilonok választják el egymástól és a kéjelgő hangok átfolynak egyik szegmensről a másikra. Nem is zavartatják magukat, amikor belépek. Ahhoz képest, hogy rálátni minden fazonra, teljesen nyugodtak. Az egyik ötvenes pasas az országos nemzeti bank elnöke, a szélső pedig egy bíró. Mind szépséges fiatal fiúkkal enyelegnek. Csal egy pillantást vetek rájuk akaratlanul, és haladok is tovább. A földön egy nyitott csapóajtó helyezkedik el, mélyesztett kerettel, s egy lépcső vezet meredeken lefelé. Már könnyű a járás errefelé.
A lenti nagy helyiséget háromnegyed-egynegyed arányban egy függöny választ ketté, a nagyobb területen székek helyezkednek el, többen már helyet is foglaltak akik az aukción vesznek részt. Már el is kezdték.
Egy szőke fiút vezetnek elő a függöny mögül. Félmeztelen, felsőtestét is csak egy kigombolt ing fedi ami vagy két számmal nagyobb rá. Nyakában lánc, szájpecek feszük arcán és állán apró nyálcsepp jelzi, hogy teljesen kába és a drog hatására minimálisra csökkent az önkontrollja. Szinte hagyja, hogy szín elé vezessék, majd lenyomják a földre szétterpesztett lábakkal. El sem kezdik a felvezető árat kikiáltani, máris kezdődik az alkudozás. Pénzdobáló, vén, kiéhezett kujonok. Mindent megkaptak az életben, és unalmukat különlegességekkel űzik.
Hogy én miért vagyok itt, mikor nem igazán illek bele a tömegbe? Talán egy kicsit, hisz az életben sok mindent elértem, de nem szórom a pénzt ilyenekre.
Egyszerűen a kíváncsiság vezérel.
Nem ülök le a székek egyikére, hanem megkerülve az egészet a súlyos függönyök mögé lépek határozottan és kimérten. Adriano azonnal észre is vesz.
- Marco, végre, hogy eljöttél. Pár fiú szemléjéről sajnos már lekéstél.
- Nem probléma, nem mintha bármikor is vásárolnék.
- Pedig régóta ígérgetem, hogy egyet ingyen elvihetsz.
- Lehet, de nem élek vele, grazie. -
- Pedig mindig egyre szebb az áru. Azért nézz csak körül. Semmit sem bízok a véletlenre. – ezzel nem vitatkozhatok. Valóban mindig egyre különlegesebb fiúkat szereznek. De vajon honnan? Néha megjegyzik azt is, hogy hogyan cserkészték be, vagy ha nem is kürtölik szét, ők maguk mindent jegyeznek. Ez a másik oka annak, hogy itt vagyok. Minden alkalommal a fiúkat megfigyelve kapok egy fényképes aktát, amit csak itt nézhetek meg. Még szerencse, hogy j a memóriám. Minden aktában benne van kit, hol fogtak el, mi a neve és adatai. Megjegyzem azt is, kivette meg így ha nyomoznának utánuk, tudok irányítani.
Először rá sem nézek a fiúkra, csak elsétálva mellettük a szélső, elkerített, irodának nevezett asztalrészhez érünk, amin az akták pihennek. Lassan olvasgatni kezdem őket. Kép fixíroz, név, adatok, elfogás helye és körülménye. Ennyi elég is. A tulajok listáját később is megkapom.
A legutolsó akta megragadja a figyelmem. Olyan ismerős ez az arc, de kék haj… soha nem láttam még ilyet.
Név: Luca Rossi.
Belém nyilall a felismerés.
Nem… ez nem lehet.
Újra a fényképet fixírozva lassacskán összeáll a kép. Igen hasonlít… érettebb, idősebb, de hasonlít. Ő az.
- Hol van ez a fiú? – fordulok kissé indulatosan Adriano felé. Egy futó pillantást vet a képre.
- A kis kékség? Ő az utolsó, mindjárt sorra kerül. – jegyzi meg hanyagul de be sem fejezi a mondatot másik elsuhanok mellette.
Miért nem vettem észre? Bár ilyen hajjal fel sem ismertem volna, ha látom sem. Az utolsó. Épp a függöny előtt áll, előtte egy barna fiú. Egy pasas tartja míg az aukciót vezető érte nem jön.
- Ereszd el! – förmedek rá, fenyegetően halkan.
- Nem – válaszol a szemüveges alak komoran.
- Azt mondtam ereszd el. – nyúlnék zsebem felé, amikor azonnal közénk toppan Adriano, és lefogja a karom.
- Engedd el, Luigi – a pasas tétovázik, de leveszi a fiú csuklóiról és nyakáról a bilincset. Mintha csak ez tartotta volna eddig, térdre esik és előre hajol, de leguggolok mellé és megtartom. Fél kézzel oldom ki szájpeckét. Gyakorlott vagyok.
- Adriano – szólítom meg halkan, miközben karjaimban tartom a kába szépséget. Pillái néha felnyílnak, talán lát is engem, szája sarkában egy aprócska mosoly lapul meg, majd lehunyja szemeit, és szuszogni kezd, mintha csak megnyugodott volna. Halkan folytatom tovább – Most az egyszer váltom be az ígéreted.
- Ő kell? – kérdez vissza hasonlóan halkan, ahogyan én beszéltem. Felnyalábolom a karcsú, törékeny testet. Összébb húzom ruházatát amennyire tudom.
- Holnap eljövök az eladási listádért – válaszolom egyszerűen. Egyértelmű, hogy el akarom őt vinni. Pedig eddig sosem kértem egy szívesség visszafizetését. Eddig… azt tartottam egyenlőnek, hogy a vezetői posztért cserébe szemet hunyok az ügyleteiken. Változott a helyzet.
- Soha nem hittem volna, hogy így látlak újra, mio caro. Sohasem hittem volna, hogy így lesz… de most az enyém vagy.
|
|
