Messzirõl megérzem a vadász szagát és csodálkozom, hogy csak így be tudott jutni a faluba. Az ajtóm elõtt van már, kinyitja az ajtót és egyszerûen besétál.

- Mit akarsz. - morranok rá.

- Jöttelek meglátogatni. Baj? - bajnak baj, fõleg ha apa is megérzi és neki nem sok kell ahhoz, hogy megölje. Csak azt nem értem mit akar tõlem, éreztem nem a húgomat akarja hanem engem, de mért? Annyira különleges lennék? Azt nem hiszem.

- Egyébként, nem is a húgodra vadásztam.

- Sejtettem.

- És magadnak okoztad a sérülést. - hát persze, hogy magamnak.

- Mirõl beszélsz? - teszem az értetlent.

- A találat amúgy is elsuhant volna mellette, még a hajába sem kapott volna bele. Ezt elintézted. - sóhajtja, ezzel nem hat meg, persze lehet benne valami de egy vadász szavában nem lehet bízni.

Elmélkedésembõl apám ereje térit vissza, dühös rettenetesen. Már itt ár a közelben hamarosan ide ér. Az arcomra is kiülhetett az idgesség mert a vadász támadó állásba állva várja mi fog történni. Apám nem változik át rókává van esze, úgy egy kicsit kisebb mint most. Hatalmas dörenésel érkezik meg apám, az ajtó tövestõl kiszakadt a helyérõl. Amint el ül a por, egybõl a vadász nyakát veszi célba ami neki meg sem kottyan, a földöl vagy harminc centire emeli. Vadászom csak vergõdik a kezei között.

- Mit akarsz itt vadász? Azt hiszed nem tudnálak megölni, hidd el szívesen megtenném de ez a válasz most fiamtól függ. - köszi apu.

- Apám ereszd el, kérlek. Hadjakot kettesbe vele, ha bár milyen gyanús mozdulatot tesz megölöm. - nézek elõször apámra majd a vadászra. Apa leengedi a földre, a vadász levegõ után kapkodva áll fel, apám csak dühösen morran egyet de kimegy, nem megy messzire csak a folyosóra ahol anyám és a húgom van.

- Elõször is szeretném megtudni a neved, nem szólíthatlak vadásznak vagy ahogy akarod. - kelek ki az ágyból majd egy poharat veszek a kezembe és az asztalon lévõ kancsóból töltök egy kis vizet, át nyújtom neki, ki veszi a kezembõl nagy kortyjogba issza a vizet.

- Daniel a nevem.

- Akkor Deniel sz én nevem Kitsune. - nyújtom oda kezem.

- Akkor megtudhatom, hogy mit is akarsz tõlem?

- Megismerni téged. 

- Kitsune, létszíves vidd el a húgodat a tó partra hadd játszón egy kicsit. - a húgom tartja egyedül bennem a lelket, ha nem lenne nem is tudom mit tennék.

- Ezra! Gyere lemegyünk a partra, oké? - mindig is imádta a vizet, azonnal beegyezik de mint mindig most is kér valamit.

- Bátyus, ülhetek a hátadon? Olyan szép és nagy vagy akkor! - kis róka szemek mereszt rám, ki tudna ellenállni arany szemeinek.

- Persze, hogy jöhetsz a hátamra de csak akkor ha kiértünk a faluból, tudod a vadászok itt járkálnak. - okosan bólint majd elindulunk, mikor elhagytuk a falut akkor át változok. Hatalmas farkas alakot veszek fel, lehetek fehér róka is de most a testvérem védelme az elsõ. Kis kezecskéivel sikerül a hátamra ülnie, erõsen meg kapaszkodik nyakamba. Elõször szép lassan megyek de a sunyi rókácska arra kér, hogy gyorsítsak, eleget téve kérésének gyorsítok így hamar oda érünk a kedvenc partjára. Míg õ játszik és úszik én addig le heveredek az egyik fa tövébe, nem változok vissza mert ilyenkor minden kis neszt meghallok és ez így van jól.

A nap lassan lemenõben van amikor megérzek egy ismeretlen szagot, hiába van szembe a széllel akkor is megérzem, nem hiába vagyunk mi az erdõ szellemei.

- Ezra! Most szépen haza mész. - már ellent mondana. - Itt egy vadász, indulj el szépen lassan addig én elterelem rólad a figyelmét. Szépen lassan feláll, körbe néz, hogy merre mehet majd elkezd futni, erre várt a vadász is. Azonnal ki lõ egy nyilat amivel nem találja el. Hugóm amint messzebb ért tõlünk azonnal róka alakot ölt majd be szalad az erdõ sûrûbb részére. A vadász követni akarja de én nem engedem, útjába állok és morgok rá, agyaraimat is megmutatom de semmi, a félelem szagát nem érzem, inkább az elégedettség szagát árasztja magából. Szóval csak engem akart elõ csalni, sok ember tudja, hogy az erdõben van egy fenevad csak azt nem tudják, hogy nem fenevad hanem egy védõ istenség aki szembe száll velük ha az kell.

Mélyen a szemeibe nézek lássam kivel van dolgom, de erre most nincs sok idõm. A nyilait tartalmazó kis tartóba nyúl majd kivesz egyet belõle. Nem várom meg míg ki lövi rám, elszaladok elõle, ellentétesen mint húgom.

Kergetõzünk egy darabig, már majdnem be van sötétedve amikor pár róka kölyökbe botlok, az egyik a húgom és még pár falusi. Mi a fenét keresnek ezek itt, meg mondtam Ezrának, hogy maradjon otthon. Hiába vagyok istenség még én sem vettem észre azt a nyilat amit a húgomnak szánt a vadász. Még annyi idõ van, hogy Ezrát arrébb lökjem, a nyíl a bordámba fúródik. A méreg elönt, meg sem érzem a fájdalmat, oda fordulok a vadászhoz majd rá támadok, sajnos a vérzés erõsebb a dühnél, mikor el akarom harapni a torkát vissza változom és rá esek. A súlyomtól azonnal a földre kerülünk. Nagy szemekkel méreget nem hiszi, hogy az a fehér farkas én vagyok, egyedül nyila a bizonyíték rá.

- Azt tudod, hogy most meg is ölhetnélek vadász? - kérdem, majd ki húzom a nyilat, majd feje mellet a földbe szúrom. Le mászok róla és sietek a húgomhoz, majd indulunk vissza a faluba.

Amint a falu közelébe érünk az én erõm is cserben hagy, azt még hallom, hogy apámért kiáltanak de utána semmi. Elnyel a jótékony sötétség, ahol találkozhatok szerelmemmel. 

Miután Rose eltûnt én még beszélgetek édesanyámékkal egy keveset. Felsóhajtok.

- Gyertek, megmutatom a szobátokat. – lassan felállok mire anyám ereimbe fagyasztja a vért.

- Ugyan fiam tökéletes megfelel a te szobád is. – mosolyog, angyalian mire méregetni kezdem.

- Anya miben sántikálsz? – nézek kérdõn mire legyint.

- Mit gondolsz rólam? – néz ártatlan arccal majd végül is elindulunk. Mikor meg akarom mutatni a szobát anyám kapitányosan neki, indul az én szobámnak. Oh, Lucifer… Segíts meg…

- Anya hova mész? – korholom kedvesen.

- Mi nekünk itt tökéletes lesz fiam te, meg hess Rosehoz. – azzal már kezembe is nyom egy alsóandrágot.

- De hát anya!!! – nézek, rá nagy szemekkel mire apám felnevet.

- Hess, hess… - azzal kitol az ajtón és az orromra zárja az ajtót. Remek…

Átmegyek Rose szobájába még a fürdõben vagyok. Mi lesz még itt? A francba most alhatok mellette anyámnak komolyan hajmeresztõ ötletei vannak… Pufogva várom Roset mikor meglát, nagy szemeket mereszt.

- Hát te? - kérdezi kedvesen tõlem.

- Elég nyilvánvaló, ahogy kerülöd a szüleimet - kezdem, de félbeszakít.

- É-én nem is! - tiltakozik rögtön a szégyentõl vörös arccal. 

- Hagyd, hogy befejezzem! - szólok rá gorombán. - Szóval nyilvánvaló, hogy kerülöd õket. De õszintén szólva meg is értem. Anyám nehéz eset. - forgatom meg a szemeimet. - Ki is paterolt a szobámból, ezért vagyok itt.

- Oh... - nyög fel. - De ugye nem itt alszol?

- Most mondtam, hogy kipateroltak a szobámból - mondom ingerülten.

- Oké, ne húzd fel magad - morogja az orra alatt, aztán hozzám vág egy párnát.

Sóhajtva kezdek, el megágyazni a padlón mire figyel és megszólal.

- Gyere, mellém elég nagy az ágy ne feküdj a padlón. – pipacsvörös arccal mondja, mire felnézek rá.

- Biztos ezt akarod csipkerózsika? – bólint és felemeli a takarót. Felszusszanva bújok be hozzá. Olyan piros a pofija hogy egy díjnyertes paradicsom elbújhat mellette.

- Aludj jól hercegnõ. – puszilok arcára mire én is kapok egy puszit.

- Te is… - suttogja, és lassan elalszik.

Figyelem, ahogy békésen szuszog. Miért lódult meg így a szívem? Fene tudja, lehet, már az öregkorral jár. Elmosolyodom kicsit. Szegénykére anya rávetette magát. Megrázom fejemet majd lassan én is átlépem az álmok kapuját.

Másnap reggel arra ébredek, hogy Csipkerózsikát tartom karjaimban. A meleg test érzékelésére testem megremeg kicsit és nagyot nyelek. Lehunyom szemeimet és önzõ módon élvezem, a test melegét ölelem magamhoz. Sokáig így lehetünk, mert megmoccan Rose. Érzékelem, ahogy elvörösödik, magamban kajánul elmosolyodom, de egy percre kihagy egy ütemet a szívverésem, amikor még jobban hozzám bújik. Elmosolyodom magamban végül és szusszanok, mint aki még alszik még jobban magamhoz ölelve. Lassan felpislogok mire az õ csillogó szemeivel találom szembe magamat.

- Jó…Jó reggelt. – dadogja, mire homlokon puszilom.

- Neked is. – mormogom szokásos rossz kedvemmel és nyújtózom. Egyet majd újra megölelem, mire mélyebben elpirul. Jaj de édes. – Menjünk le reggelizni? –nézek, rá kérdõn mire bólint.

- Akkor öhm… Ezt úgy oldjuk, meg hogy én szépen átmegyek pár ruhámért és lezuhanyozom. Addig te nyugodta elkészülhetsz. –lassan elengedem, magamba megjegyzem, hogy nagyon is vonakodva és kikászálódok az ágyból. Gyorsan átsétálok, enyémbe már anyámék ébren vannak, lent beszélgetnek.

Gyorsan lezuhanyozom és felöltözöm. Mire lemegyek, már csak apám van lent. Kezdek, rosszat sejteni rá nézek.

- Hol van Rose és anya? –nézek, szúrósan mire elvigyorodik.

- Kint beszélgetnek. – mondja, jókedvûen mire felmorgok.

Ha anya belekontárkodik valamibe az sosem jó. Fõleg ebbe az esetben, mert azt hiszem, pont abba kezdek beleszeretni, akit felneveltem…

Amíg oda vannak, én körbetelefonálom az üzleteimet hogy valójában mi újság és mi ez a felfordulás. Minden féle választ kapok mire az utolsónál ingerülten rakom le a telefont. Felpattanok, és fel alá kezdek járkálni majd, iszok egy whisky-t. Ha így megy, tovább komolyan felkoncolom valamelyik balfaszt.  

Mikor ebédnél sem jelennek meg még mogorvább leszek. Iszok némi vért igaz nincs rá szükségem, de finom és laktató. Végül összehozok egy szendvicset és elmajszolom, majd megyek tovább dolgozni. Már a vacsora elõtt megjönnek. Csodálom, hogy megérkeztek.

Lassan belibben az étkezõbe a kisasszony felsóhajtok. Már ott ülök az asztalfõn, és rögtön rá pillantok, amint belép. Elmosolyodik, és leül a szokott helyére.

-          -Sokáig elvoltatok- szólalok meg, mikor elkezd enni. Lenyeli a falatot és úgy válaszol.

-          -Aha. Könyvesboltban voltam – mondja, és folytatja az evést.

-          -Ahogy ismerlek megint valami szirupos romantikus tinédzser regényt szereztél be – sóhajtok mogorván.

-          -Így is lehet fogalmazni – vonja meg a vállát és elmosolyodik.

A vacsora többi részét nagy csendben fogyasztjuk el. Végül Rose felmegy, én még beszélek egy kicsit Josh-al. Majd felmegyek a szobámba és bemegyek a magánfürdõmbe, ami a szobából nyílik. Eresztek magamra hidegvizet és próbálom a morcosságomat. Végül befekszem az ágyba.

Elõveszem a könyvet, amit tegnap félbehagytam és olvasni kezdek. Egészen belemélyülök, nem nagyon érdekel a kinti vihar. Halom, ahogy benyit valaki, de ugyan úgy az oldalamon fekszem. Biztos Rose az kíváncsi vagyok mi baj már megint.

-          -Cas… -kezdi elhaló hanggal.

-          -Mit akarsz? – fordulok felé.

-          -Itt-itt aludhatnék? – kérdezi teljesen elvörösödve mikor eszébe jut mennyire kétértelmû is amit kért.  Elõször meglepõdök, aztán összevonom a szemöldökömet.

-          -Nem. Menj vissza a szobádba, hess-hess – fordulok vissza az oldalamra.

-          -De… - kezdi, de egy hatalmasat dördül az ég, és gyorsan leguggol, miközben befogja a fülét. A maciját kiejti a kezébõl és nem sokkal messzebb tõle ér földet.

-          -Na jó, maradj, de a földön az alszol. – mondom, mikor meglátom a reakcióját a dörgésre. Hozzá vágok egy takarót, mire õ hálásan elmosolyodik és odatelepszik az ágy lábához, magához ölelve a macit.

Reggel kellemetlen meglepetéssel kell szembesülnöm. Anyámék ezt a remek alkalmat választották a családlátogatásra. Ha meglátja Roset rögtön össze akar majd vele boronálni, de akkor a világból is kimenekülök az fix. Anya is olyan buzgómócsing, mint a kiscsillag. Felsóhajtok miért áldott meg a sors ilyen két hiperaktív nõvel most komolyan?

- Miért jöttetek anya? Biztos van valami oka. – kérdezem már századjára mire leint.

- Nem látogathatom meg az egyetlen fiamat? Mi van veled Castien?! – néz, rám mire mormogok valamit.

- Egyet kérek ne csinálj semmi marhaságot jó? Épp elég, ha van egy buzgómócsing a családban. – nézek ki morcosan az ablakon.

- Mi a baj Cas? – néz, rám apám mire megrázom fejemet.

Rose nem sokkal ezután lép be a szobába fehér ruhájában vörös haját összefonta, mint mindig. Elmondok, egy imát mikor anyám meglátja, rám néz. Édesanyám kistermetû mogyoróbarna haja válláig ér, de gyönyörû teremtés. Kecses és légies maga a báj. Zöld szemei szinte csillognak. Édesapám pont olyan, mint én. Fekete haj neki szürke a szeme és õ is égimeszelõ. Sokban hasonlítunk mind külsõleg mind belsõleg.

- Õ kicsoda fiam? – néz, rám sokat sejtetõen mire nyomatékosan rá nézek.

- Ne merd azt, amire gondolok, mert most menekülök el itthonról. Világos? – majd intek Rosenak hogy jöjjön oda mellém. – Õ Rose régen egy esõs napon találtam rá és úgy döntöttem felnevelem.

- Szerbusz, kedveském én Cas édesanyja vagyok Heyda a nevem. – mosolyog kedvesen édesanyám és már elõre rosszat sejtek.

- Én pedig az édesapja vagyok Klausz a nevem. – mosolyog kimérten apám õ olyan, mint én. Legalább egy normális van a családban.

- Örvendek, örülök, hogy megismerhetem önöket. – csicsergi Rose.

Édesanyám feláll, felém kacsint. – Ha nem bánod most lenne egy kis megbeszélni valónk Roseval ti csak beszélgessetek.

- Anya! Kérlek… - nyögök fel rosszallóan.

- Csitt! – vigyorog, és szegény áldozatát kitessékeli. Biztosan kikérdezi vagy összeboronál minket, jaj, istenem.

- Apa hogy bírod mellette? – nézek segélykérõen mire vigyorogva vállat von.

- Fiam a szerelem nagyúr. – nevet mire én mogorva képpel nézek arra az ajtóra ahol távozott anyám és Rose… Valahogy félek a következményektõl.

Anya és Rose csak ebéd elõtt jönnek vissza. Rose félénken rám mosolyog, és kicsit elpirul. Egyikkõjükrõl másikra nézek rosszat sejtve. Lassan felállok.

- Azt hiszem, megyek, megnézem Josh hogy áll az ebéddel. – mondom mogorván és azzal kimenekülök.

Hallom, ahogy apa mond, valamit anyának mire õ felkuncog majd Roset odahívja magához. Kimegyek a konyhába és fel alá kezdek járkálni.  Josh nem kérdez semmit hisz tudja milyenek a szüleim. Hajamba túrok és egyre idegesebb és mogorvább vagyok. Mikor Josh megy, hogy felszolgálja, a vacsorát visszasétálok. Leülök apám mellé, mellém Rose kerül, apám az asztalfõre ül másik oldalára édesanyám. Felsóhajtok magamban és felkészülök életem legrosszabb egy hónapjára.

Évezredek alatt sem fogom megérteni miért mentettem meg azt a lányt azon az esõs napon. Sosem fogom megérteni, hogy én a démonok egyik legnemesebbje mi a fenéért, pátyolgatok egy ember gyereket. Felfoghatatlan. Még álmomban is ez foglalkoztat és forgolódni kezdek. Másikoldalamon megtalálom a megfelelõ pozíciót és lassan visszaalszom.

A hajnal folyamán többször felébredek. Egyre rosszabbul alszom és isten a megmondhatója hogy vajon miért. A démonok világában is rég jártam már édesanyámékat, ha feleszi a fene akkor lefogják szedni a fejemet abban biztos vagyok bár nem érdekel. Hagy mondják, azért vannak.

Észlelek kintrõl valami halk neszt. Majd hallom az ajtó kattanását, ahogy nyílik, és ahogy záródik. Lépteket az ágy felé. Nem foglalkozom, vele már épp újra álomba szenderülnék,  valaki megérint és rázni kezdik a vállamat nem is kell sokat találgatnom hogy kicsoda.

• -          Cas, ébredj! Hasadra süt a nap! Vár lent a reggeli a kertben – mondja, mire álmos és mogorva szemekkel nézek rá.
• -          Hagyjál – mondom, és nemes egyszerûséggel a fejemre húzom a takarót. – Utálok korán kelni, hagyj!
• -          De… - kezdené, kissé megszeppenve, de félbe szakítom.
• -          Csak menj, hess-hess! – egyik kezemmel ki is nyúlok a takaró alól és az ajtó felé mutatok.
• -          Pukkadj meg! – fújja fel az arcom, mint egy hörcsög, és mielõtt válaszolhatnék kimegy a szobából.

Felsóhajtok és feljebb tornászom magamat az ágyon. Ennyit a pihentetõ alvásról hajamba túrok és nézek az ablak felé. Eszembe jut az a bizonyos esõs nap…

„ – Josh nagyon zuhog, kint az esõ megyek, megnézem jól vannak-e bezárva az ablakok és a kapuk, kérlek, nézd meg a hátsókeretet. – adom utasításba a komornyiknak a munkát.

- Rendben Cas. – azzal el is tûnik én meg kimegyek felsõ nélkül a zuhogó esõbe.

Nagyon hideg szél süvít, így még jobban érzi az ember esetemben démon, hogy mennyire hideg van. Még morcosabban az átlagnál végig nézem az ablakokat majd még mindig morgolódva elindulok a kapukhoz. Ezért utálom az emberek világát. Esõ, hó, jégvihar, tornádó és egyéb marhaságok csapnak bele az ember amúgy is szürke életébe. Már lassan itt is kezdem unni az életemet. Mikor a kapunál járok sírásra leszek figyelmes. Mi a fene?

Elindulok a síró hang irányába és egy égõvörös hajú kislányt találok. Földbe gyökerezik, a lábam mikor közelebb érek, érzem az emberek jellegzetes szagát. Mi a franc? Melyik az a seggfej, aki kint hagy egy gyereket a zuhogó esõben?  Felkapom a kicsit és berohanok vele. Elgondolkodok, mikor velem szembe jön a komornyik.

- Mi van a kezében uram? – néz értetlenül.

- Zsebpisztoly… Szerintem mi a franc? Ember gyerek te sötétablak… Nem igaz hogy nem érzed az illatát. – morgom morcosan.

- Ember gyerek? – tátogja, mire felsóhajtok.

- Igen ember gyerek… Van két füle, két lába, két keze, két szeme, egy egész teste, egy orra meg egy szája… Haja meg mi egyéb jellemezzem még? – mondom harapósan. – Úgyis unalmas a földi élet így felnevelem. Rose nevet kapja hisz olyan a haja, mint egy gyönyörû vörös rózsáé. Holnap bemegyünk a városba és veszünk, neki ruhát utána meglátjuk, mit tehetünk…”

Felsóhajtok, mikor lepereg elõttem az a bizonyos nap. Pokolba velem mikor magamhoz vettem csak az a szomorú most már nem bírom elszakítani magamat tõle. Olyan gyönyörû… Mi a fene van veled Cas? Ne légy balfék hisz apjának tekint. Elfintorodom és felkelek. Felöltözöm, hajammal nem is foglalkozom egy újabb elcseszett nap lesz ugyan úgy, mint a többi. Lassan lecsoszogok, mikor meghallom, Rose hangját megállok egy pillanatra.

• -          Josh, délután lekísérnél a faluba? – kérdezi.
• -          Természetesen. Mit szeretne vásárolni?
• -          Egy kalapot – mosolyodik el, aztán valószínûleg megpillant engem ehhez mindig különleges érzéke volt, hogy kiszúrjon engem.

Kócosan, lassú léptekkel megyek oda az asztalhoz és leülök. Szinte azonnal kiszúrom a kötést kezén, a kisasszony persze egy gyors mozdulattal próbálja elrejteni az asztal alatt a sérült kezet, és elfordul.

• -          Mit csináltál már megint a kezeddel? – kérdezem szinte már unottan.
• -          Semmi közöd hozzá – fújja fel az arcát, mint mindig elnyomok magamban egy sóhajt.
• -          Ne viselkedj úgy, mint egy kisgyerek. Már nem vagy az – mondom, és elkezdek szedni magamnak a reggelibõl.

Feláll az asztaltól és bemegy a házba. Felsóhajtok fáradtan.

• -          Josh megteszed, hogy hozol nekem házi vért?  - mondom hajamba túrva.
• -          Hát persze. – azzal eltûnik és megjelenik egy nagy pohár házi vérrel. Elveszem tõle és felszusszanva kortyolok bele.
• -          Mond… Tervez valamit mára a kis pukkancs? – nézek a komornyikra mire mosolyogva megrázza, a fejét majd bólint. – Na és mit? – nézek kérdõn.
• -          Kalapot szeretne venni így bekísérem. – mondja nemes egyszerûséggel. Nõi hóbortok… Sohasem fogom megérteni.
• -          Vigyázz, rá, mert ha baja lesz, a nyakadat kitekerem. – mondom halálos komolysággal.
• -          Tudod, jól mindig vigyázok rá. – néz, rám mintha a lelkembe látna, beleborzongok, majd felállok.
• -          Majd az ebédnél vagy a vacsoránál találkozunk. Kitudja, mikor tudod hazarángatni. – morgom és bemegyek a házba.

Felérek a szobába és belenézek a tükörbe. Megfésülködöm, mert úgy nézek ki mintha egy madár raj ment volna végig fodrászként és szénakazalt csinált belõle. A ruhával nincs gond még gyorsan ellenõrzöm az ablakot és lemegyek. Mint minden „normális” élõlény én is dolgozom. Ha lehet ezt annak nevezni, hogy otthon ülök és telefonálgatok. Felhívom különbözõ démon alattvalóimat, hogy megbizonyosodjak mindenrõl. Épp leteszem a telefont, amikor Rose viharzik be a maga egyéni stílusával. Végigmérem unott fejjel.

• -          Mész a városba? – nézek rá kérdõn.
• -          Gondolom, Johntól tudod. – sóhajtja, színpadiasan mire morgok az orrom alatt valami nem publikusat.
• -          Éles az eszed mit mindig. – morcogom mire átkarolja, hátulról nyakamat mivel ülök.
• -          Ezt bóknak veszem, sietünk vissza. – csicsergi és arcon puszil.
• -          Na hiszen, ha téged beszabadítanak egy üzletbe napestig ott vagy. No, hess-hess, dolgom van. – hessegetem.
• -          Mintha annyira vásárlás mániás lennék. – fújja fel arcát, mint egy kis hörcsög mire megpuszilom, isten tudja milyen okból. Teljesen elpirul, mire megeresztek egy vigyort.
• -          Sietek vissza. – dadogja, és mint a szélvész távozik is.

Helyes legalább nyugtom lesz, de várjunk csak… Mi ez a kedvesség tõlem? Kiráz a hideg és megrázom fejemet. Cas te megbuggyantál úgy tûnik…

Természetembõl fakadóan hajlamos vagyok engedményeket tenni, amennyiben a kialakulóban levõ helyzet az én malmomra hajtja a vizet, s szórakozásomra. Hallom, hogy meglép, visszahajtom a fejem a földre, és lehunyom a szemeimet. Érzem és látom alakját elbotorkálni, messzebb és messzebb került tõlem, és ez így van helyén.

Vadóc és virgonc.

Úgyis kezdtem már beposhadni.

Egy kis vadászat, rohangálás nem fog megártani, sõt. Örömmel várom. De legközelebb szerintem kivágom a hangszálait és megégetem tûzzel, hogy ne tudjanak visszanõni. Ingerlékennyé tesz, ha két mondatnál többet vág hozzám, vagy egy egész monológot vág le tõmondatokból.

A napfény végignyal a hátamon, de mivel közeleg a telihold, teljesen hidegen hagy az égetõ napsugarak nyaldosása. Meg sem érzem.

Túl sokat fecseg, túlságosan meggondolatlan. Ha egy kicsit odafigyelne a lépéseire, örökre eltûnhetne, bottal üthetnék a nyomát, hiszen nemesi fajból való, egy csettintésébe kerülne egy egész várost az uralma alá hajtani.

Csakhogy túlontúl is vakmerõ.

Fogalma sincs, hogy a világ, amiben most él, hány évszázad alatt alakult ki, és mennyi minden történt addig, ameddig Õ tervben sem volt.

Nem tudja az élet rendjét.

Ami elég nagy bûn ahhoz, hogy megvonják tõle.

De mit várunk egy elkényeztetett, fenséges faj leszármazottjáról? Elzárták mindentõl, ezért szökött meg, ez számomra is világos. Ahogy az is, hogy merre tart. Van egy hely, amire sokan félnek rábökni a térképre, keményebb, mint Dubai. A vadászoknak öngyilkosság oda egyedül besétálni.

Kár, hogy nem vagyok átlagos vadász. Igazán… jó élmény lenne, és megtapasztalnám újra azt, mint a régi szép idõkben. A túlerõt. Mikor elsöpörnek magukkal, fáj, izzaszt és tép. Régen volt, nagyon rég.

Ráérõsen feltápászkodom, s megigazítva a ruházatom pár határozott mozdulattal, s felrúgom az összes kést a kabátzsebekbe. Felfelé ránduló szájszéllel konstatálom hatalmas hibáját.

Elvitt egyet.

Ennél egyszerûbben meg sem húzhatta volna azt a vonalat, amin sétálva követhetem. Ostoba és gyermeteg. Egyelõre fél. És ameddig fél, elvezet magához, akaratlanul is. Több ezernyi eszközt ad a kezembe, amirõl úgy gondolja, hogy említésre sem méltó.

***

Az egyik másom Toronto közelében lõdöröghet, azonban nehéz lesz felkutatni, mivel fõleg információszerzésbõl van itt. Egykedvûen követem a síneket a természet felszínén oda, ahová vezetnek. Ráérõsen ballagok, ez a suhanc úgyis hamar horogra fog akadni, nem okoz majd nehézséget az, hogy megtaláljam. De hogy megtartsam, és saját magam is visszafogjam, annál inkább.

El kell húznom az orra elõtt a mézes madzagot.

Tudom, mire vágyik, és nálam jobban senki nem tudhatja, hogyan valósíthatná meg álmait. Egyelõre még futtatom, szeretem a kihívásokat, legalább újra mozgásban leszek. Biztosíthatok neki szabadságot és egyedüllétet, ameddig ez a tény fennáll, sokszor fog hezitálni ez miatt, fõleg hogy tudja azt is, hogy kinek dolgozom és ki bérelt fel.

Viszont még hírbõl sem ismer, pedig ha egy kicsit otthon odafigyelt volna, vagy a tanárára sokkal jobban ügyelt volna, tudná, hogy jelenleg kivel és milyen játékot játszik.

A kövek hangosan hörögve ropognak a csizmám alatt, kezeim zsebemben pihennek, ahogy a sínek között sétálok a lemenõ nap fényében, a horizont felé. Érzem a vörös fényt, ahogy átmelegít a csontjaimig, de nem tesz bennem kárt, csupán a húsom lesz puhább és melegebb. Szél söpör végig a fáktól mentes vidéken, oldalt a bokrok fáradtan sóhajtanak fel, s reccsennek mélyet, keményet.

Tudom, merre jársz.

***

A városban nehéz feltûnés nélkül megmaradni, fõleg úgy, hogy a népesség fele vámpíri ivadék, akik megszöktek otthonról. A begyûjtésre váró áldozatok úgy hemzsegnek itt, mint a világ legnagyobb szárazföldi hadserege. Ahogy végigpillantok a járdákon magukat kelletõ lányokon és a bárokból kilépõ férfiakon, ezernyi arc ugrik be, akiket régebben felajánlottak munkaként.

A világon tíz ilyen város található, mindegyik züllött és romlott. Emberi szempontból. De ez az összes vámpírfajzat melegágya, itt élhetik ki magukat, mivel minden az övék. A rendõrség, a posta, szállodák, a sarki gyorsétterem a következõ keresztezõdésnél. Mindenhol õk uralkodnak, apró kis kerületeket alakítottak ki maguknak, de az emberekkel ellentétben ritkán kerülnek egymással összetûzésbe.

Élvezik az életet, biztonságot akarnak és hatalmat, ami eddig nem adatott meg. Így szaporulatuk egyre csak nõ, egyre több ember fertõzõdik meg, ebbõl látszik, hogy mégsem annyira elõrelátóak. Csak abban óvatosak, hogy más vámpírokat ne bosszantsanak fel, nehogy azok rájuk hívjanak egy Vadászt.

Ahogy lassan haladok a mellékutcákról egyre bentebb, megérzem a késem jellegzetes, pulzáló energiáját így nem esik nehezemre megtalálni a szállodát, ahonnan hallani lehet a zenét és a vele éneklõ üvöltõt, akinek hangjában halványan ott rezonál a természetfeletti hang is.

Felugrom az ablakhoz és már bent is vagyok, prédám szórakozottan táncolva csapkodja magát jobbra-balra, élvezettel válik eggyé a zenével és hajából a vízcseppek úgy spriccelnek szét, mintha valaki bekapcsolt volna egy locsolóberendezést a kertjében.

Ráérõsen a rádió mellé lépek, míg Õ beszedi a nadrágot és a póló után nyúlva tovább táncolna a fürdõszoba mellé, de mikor a szeme sarkából szórakozottan szétnéz, észrevesz.

Ledermed, felfogja amit lát, így félelem keríti hatalmába és kétségbeesés.

Semmi új.

Lassan lépek oda hozzá, mígnem elérem a megfelelõ távolságot. Alakja tiszta víz, alatta a szõnyeg fuldokolva nyeli a vizet, szinte látom, ahogy a szálak nagyra tátják a szájukat és nyeldekelnek. Gyönyörû bõre van, amit a fehér törölközõ kihangsúlyoz, de az orromat megcsapja a rózsás illat, így abba is hagyom a mustrát.

- Hogy találtál meg?

Túlságosan is nyilvánvaló.

Odalépek hozzá míg Õ hátrál, elmarom kezét testétõl, hogy megérezzem a testében száguldó vér mennyiségét. Eszem ágában sincs a kezénél fogva húzni magammal, inkább teszem eszméletlenné és úgy viszem el.

A mennyiség több mint elegendõ, de nincs teljesen a maximumon, ráadásul a meglepetés ereje az én oldalamon áll. Ezt bizonyítja a heveny légzés, a folytonos és gyorsuló mellkas emelkedés, valamint a rezignált testtartás.

Kitépi kezét az enyémbõl, amit hagyok neki, az ellenõrzés már megtörtént, neki pedig fel sem tûnt. Ha rendesen megtanították volna az alap védekezési formulákra az agyonkényeztetés helyett, tudná, hogy ezt nem szabadott volna hagynia.

- Legalább hagyj felöltözni, SEGGFEJ!

Ellépek tõle, lustán összefonom magam elõtt a karjaimat és várok. Rajtam ez ne múljon, csak tessék.

- Fordulj el, idióta! – kezd el úgy beszélni hozzám, mint egy értelmi fogyatékoshoz, ráadásul még mutogat is hozzá, mintha nem fognám fel, mit akar. Felhúznám a szemöldököm, de ezzel csak azt érném el, hogy lássa: ki tudom magam fejezni. Egyelõre minden maradjon meg nekem úgy, ahogy én szeretném.

Mikor elfordulok tõle, tudom, hogy le akar lépni.

Már kint is van az egyik közeli villamosvezetéken, onnan küld nekem egy csókot majd elszelel, mintha soha nem is lett volna itt. Rátámaszkodom az ablakpárkányra, ahogy követem hihetetlenül sebes mozgását.

Ki vagyok én, hogy olyan gyorsan befejezzem?

***

A zene hangos, odalent önfeledten táncolnak a fiatalok. Õskövület vagyok hozzájuk képest, a legtöbb vámpír urat is lekörözöm öregségben. Ez van, így jár az, aki korán kel.

Felmászom a tetõre, a szellõzõ tetejét egykedvûen nyitom fel, és nyúlok bele, kitépve egy jókora gumicsövet a számtalan kábel közül. Leharapom a végét, majd a kabátomból elõveszek egy borosüveget, melynek tartalma távoli rokonságban sincs a szõlõvel. Mutatóujjam karmát a dugóba nyomom, és halk pukkanással kirántom belõle a parafát. A lötty jellegzetes illata megcsapja az orrom, olyan, mintha tömjént tömködnének az orromba folyamatosan.

Felemelem, és egy határozott mozdulattal a gumicsõbe nyomom a nyakát. Hallom a gurgulázó hangot, ahogy a levegõ kinyomja a folyadékot a csõbe, hallom, ahogy végigszalad rajta, csobogó hanggal.

A következõ üveg felsejlik a sötétben a kezeim között. Kettõvel bõségesen megleszek, úgyis figyelemelterelésnek, illetve tisztításra kell. Marad még egy üveggel, ha netalántán megszomjazna a fiatal hölgy. Kötök egy csomót a csõre, és visszateszem a szellõzõ tetejét, mintha mi sem történt volna. Megmasszírozom a jobb karom csuklóját, hangos ropogással engedelmeskedik a csont, bõröm éjfeketére változik. Nehezen visszafogom az elváltozást, hogy megakadályozzam azt az esetleges hibát, hogy felfedjem trükkjeim tárházát bárki elõtt is.

A szórakozóhelyre úgy jutok be, hogy az õröknek fel sem tûnik, hogy egy csoport fiatal között sétálok be én is, csöppet sem véve sietõsre a dolgot. Sõt, még az egyik kamasztól sikerült is cigit kapnom, bódult állapotában az apjának hisz, szabadkozva nyomja a kezembe a dobozt, hogy õ ugyan nem gyújtott rá. Így még könnyebben sétálok be a biztonsági bejáraton, mint bárki a magamfajták közül valaha is.

Nem telik sok idõbe megtalálnom a vibráló, felsõbbrendû energiát, nevezetesen a táncparkett közepén. Ráérõsen lépek utána, szemeimet mindvégig rajta tartva, testalkatomnak köszönhetõen arrább söpröm a nem odavaló, veszettül magukat dobáló emberekkel vegyes vámpírokat. Nekem jelenleg nem õk kellenek…

Hanem a középen tomboló.

Odalép hozzám, lépte könnyed és ruganyos, alig érinti a talajt, izzó szemei pedig arról tanúskodnak, hogy a tõlem való félelmében teljesen feltöltötte magát. Szája kihívóan formálódik mosolyra, kezét emeli, de mivel nem érzek fenyegetettséget, hagyom neki, hogy hozzám érjen. A vértõl teljesen átmelegedett ujjai a hajamba szaladnak, aprón megborzolva azt.

- Csak nem bulizni jöttél… vadász? – körülöttünk többen lemerevednek a rémülettõl, hallom, ahogy a halott szívek a bennük pezsgõ szívtõl hangosan, keményen dobbannak egy hatalmasat. Szélesebben mosolyodik el, élvezi, hogy hatással lehet a környezetére. Talán ezért is szálka lehetek a szemében.

Rezzenéstelen arccal nyúlok a zsebembe, hogy kivegyem az öngyújtót és lustán pattintom fel a tetejét. Még mindig vészesen közel áll hozzám, érzem, ahogy forró lehelete végigsöpör az arcomon, mint a pestis.

Ha arra gondol, hogy a tömeg meg fog akadályozni, téved.

Ezek ha mind rám is támadnának, kevesek lennének, pár másodpercre tudnának feltartóztatni, amíg Õ elillan. De ahogy a vörösben úszó, kacér szempárt figyelem, eszében sincs menekülni.

Ebbõl harc lesz.

- Na, mi lesz? Nem táncolsz velem? – hangja csábító és vad, fülemben ütemesen lüktet a benne száguldozó vér ritmusa, nyakon öntve az ocsmány, istentelenül dallamtalan zene, ami a hangszórókból árad. Megannyi fény és gépszagú füst kering körülöttünk.

Egy kattintás, meggyullad a gyújtó és feldobva várom, hogy megérintse a tûzjelzõ készüléket. Hangos sipítás és szirénázás, közelebb lépek a lányhoz, gondosan rálépve a lábára, amit nem igazán díjaz. Gúnyosan elhúzza a száját, nyilván mindjárt körberöhög, hogy ez mire volt jó…

Bekapcsol a locsoló berendezés, több tucatnyi földönkívüli sikoly és már menekülnek is ki az emberek nyomában a vészkijáratokon, mint akiket nyúznak. Égett vámpíri hús terjeng a füsttel vegyített, használt levegõszagú tánctéren, aprón oldalra billentem a fejem, Õ pedig elugrik tõlem.

Vége a mókának.

Hátra lebbentem a kabátomat két kezem felemelve hívón csalogatom magam felé, kézfejemet testem felé mozgatva. Halkan felnevet, a zenére karcsú teste meghullámzik, merészen simít végig az oldalán, majd egy pillanat alatt nekem ront.

Könyökkel hárítom ütéseit, lábainak hihetetlenül gyors mozgását igyekszem a legkönnyedebben kivédeni, tudom, hogy a kifárasztás hiábavaló, de nem fogok feleslegesen csapkodni a karjaimmal. Nem enged közel magához, tudja, hogy lehet akármilyen erõs, a pillantásom hipnotizál, így inkább lehunyva a szemeit egy mosollyal átadja magát ösztöneinek.

Úgy érzi, mindenre remekül felkészült és erõsen koncentrál arra, hogy az eddig rólam megszerzett csekélyke információk alapján cselekedjen.

Üt, vág, jól irányzott mozdulatokkal támadja a létfontosságú szerveket, néha ki-kicsap, mintha csak csalogatna. A szenteltvizes táncparkett még csak meg sem égeti a talpát, ereje teljében küzdünk meg most egymással.

Csak kár, hogy ma telihold van.

Légies és mégis torz vámpíri mozgással felkapaszkodik a reflektorok közé, s míg a szemembe világít az összes szerkezet, odafent nesztelenül váltogatja pozícióját, hogy megfelelõ helyzetbe kerülve véget vethessen ennek a hajszának, ami nyilván frusztrálja. Emiatt is ivott annyit.

A zene bömböl, de ez nem akadályozza a hallásom.

A fények égetnek, de ez nem akadályozza a látásom.

A talpam alatt iszapossá vált a szenteltvíz a porral, de ez nem akadályozza a mozgásom.

Mit hihet?

Unottan lépek oldalra, mikor elzúg mellettem, nyilván arrább akart rúgni, hogy belefejeljek az egyik zajládába. Haja lendül és száll, ahogy felém fordulva hátracsapja. Szemei világítanak, akárcsak a két neoncsõ, a hely elõtt.

Kivár, rájött, hogy nem fogok támadni. Nyilván gondolkozik, hogyan tehetné hasznossá a beállt csendet és hogyan használhatná fel azt, hogy élve akarom Õt hazavinni. A buktató abban van, hogy nem emlékszem arra, hogy megígértem volna az élve dolgot.

Azt hiszem, csak biccentettem.

- Mi van? Ehhez is lusta vagy? Hogy támadj? – az elõzetes torz pozitúra felváltja a nemesi, büszke testtartás, úgy pillant rám kacéran és mégis hihetetlenül lenézõen. Ujjain szép körmei megnagyobbodtak, de megtartja lényének kulturált és fennkölt formáját.

- Nem szólsz semmit? – kezd dühös lenni, ami nekem csak jó. Ha elveszti az önkontrollját akkor könnyedebben befoghatom. Mozdul, sebesebben, mint azt egy egyszerû vámpíri szem követni tudná, de egy farkasé… Látom az izmok hullámzását a tetoválás alatt, a minta szinte külön életre kél, hogy minden porcikáját elönti a harc és játszadozás édes íze.

 - Amelia – szólalok meg egy mérhetetlenül hosszú perc után, mire kikerekednek a szemei, az izmok engednek a feszült szorításból, mire megragadom a karját és egy íves dobással a hátsó ajtó felé hajítom testét. Hatalmas durranással érkezne a falra, de elsõ döbbenetébõl kilábalva talpai kecsesen és megcsúszva bár, de megtapadnak vízszintesen a falon.

- Senki sem szólíthat így… - sziszegi, érzékeny pontra tapinthattam és mivel az elsõ hatás megvolt, következhet a második: flegmán vállat vonok a kijelentésére, ez körülbelül azt jelenti, hogy kit érdekel.

Sikeresen felhúzza magát, de okosabb Õ ennél, így észreveszi mit akarok, s egy sanda pillantással, halvány mosollyal ereszkedik le a falról. Lábai alatt halkan locsog a víz, a füstöt gyártó gép egy pillantásomra jobban okádni kezdi a füstöt.

- Nem veszem be ezt az ósdi trükköt – mondja negédesen, mintha ezzel leleplezte volna trükkjeim teljes tárházát. – És most mi lesz?

A füst egyre nagyobb, lehunyom szemeimet és kezeim a zsebembe csúsznak, míg Õ bosszankodva lép közelebb majd hátra. Tudja, hogyha a füstbe lép, velem találkozik és érzékei hiába magas szintûek, egy rossz mozdulat és a szemeimbe talál nézni. De ha ott marad a helyén, akkor nem tud ennek véget vetni.

Márpedig nem akar örökké üldöztetve maradni.

Végül földöntúli sebességgel nyargalja körül a képzõdõ füstfelhõt, amely már olyan tömött, hogy egy halandó elájulna. Kellemesen és ráérõsen ácsorgok a füstben, ami olyan, mintha egy ketrec lenne és az engem megtámadni akaró vadállat kívül körözne.

De alig surrog körül párszor, mikor riadt nyikkanással vegyes dobbanással megáll és ütlegelni kezd valamit teljes erõbõl. Mély döndülés, feltéphette a kijárati ajtót, de mivel az nem engedett, így tokostól szedte ki a helyérõl.

Mégis elmenekül.

- Eressz! Eressz! – kemény csattanás, valamit megfoghatott és hozzávághatott valakihez. Fémes surranás egy ezüstkés pontosan a fejem mellett zúg el. Remek, tökéletes idõzítés. – Hogy kerültél ide te mocskos szemét?!

Kicammogok a füstbõl, ráérõsen figyelem kapálózó alakját, ahogyan az egyik másom vasmarokkal szorítja. Hátracsapja fejét, nyilván fejelésnek indulhatott, de a másom sem az a heves fajta, így csak arrább billenti a sajátját.

Mikor meglát maga elõtt és maga mögött, akkorára kerekednek a szemei, mint két ezüsttálca. Szótlanul lépek elé, másom fentebb emeli, hogy a szemeibe nézhessek. Természetesen még így sem adja könnyen magát, rúg és kapálózik, harapni is próbál, de elõbb még jó szorosan összeszorítja a szemeit, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetemmel.

Ez sem kihívás.

Egy kemény mozdulat, bal mellére fogok, mire szörnyülködve felsikolt, szemei kipattannak és máris elkapom ezt a gyenge pillanatot: ellazul. Két kezemmel emelem fel a fejét és mélyülök el elméjében annyira, míg teljesen fel nem térképezem. Legutóbb ez nem adatott meg, mivel akkor még nem hajlottam arra, hogy újra és újra elengedjem, mert érdekesnek találom ezt a fajta vadászatot.

Kábán tûri, hogy átvegyem klónomtól, aki lustán biccent egyet és eltûnik az éjszakában.

***

A közeli mocsaras területen egy egyszerû kis viskóban teszem le a testét, jobbára inkább ledobom és nekilátok annak, hogy megfelelõen rögzítsem. Zsebembõl elõkerül egy lámpa, amit az egyik közeli dobozra teszek és egyenesen a szemére irányítom. Bekapcsolom, így a kába pislogást felváltja az ordítás és a sikoltozás, az ultraibolya fény hihetetlenül legyengíti õket, ha közvetlenül a szemükbe fúródik.

- KAPCSOLD KI! – sikítja, de eszem ágában sincs megtenni azt, amit kér. Közelebb lépek hozzá, s elégedetten konstatálom, hogy sikerült eléggé legyengítenem ahhoz, hogy nem bírja eltörni vagy elszakítani a láncokat, de nekem tudna támadni, ha közelebb mennék.

Leguggolok hozzá, fejével követi a mozdulatot, így szemhéja lentebb ereszkedik és meggátolja a teljes retinakiégést. Szemei villognak, de a testén látszódik, hogy még mindig fél.

Váratlanul mérhetetlen felháborodás csap fel benne és egy jól irányzott köpéssel igyekszik beteríteni az arcomat. Felemelem a kezem és a kesztyûs tenyeremen csapódik a váladék, amit kimérten a vádlijára kenek.

- Te… PERVERZ! – rángatózik, de ahogy a szeméhez ér a fény, újból felsikolt.

Nyilván észrevette, hogy roppantmód élvezem, hogy egyszer megfogom, majd elengedem. Újra elkapom és újra menekülni hagyom. A szórakozás ezen formáját régóta nem ûztem, kellemes emlékeket ébreszt bennem, valahányszor elindulok vadászni… Rá.

Rámutatok, majd magadra, de nem értékeli, fröcsögni kezd, de a végére megremeg a hangja:

- Nem értem a pantomimet! A francba, bebizonyítottad, hogy tudsz beszélni! Szólalj már meg! – rángatja a láncokat, hogy kikerüljön a lámpa fénykörébõl, de úgy viszont teljesen kicsavarná a testét és elszorítaná a véráramait. Nem meglepõ, megteszi. – Mi ennek az EGÉSZNEK az értelme?

Csönd.

- Jól esik? Élvezed?!

Bólintok.

Elképedve, õszinte meglepettséggel bámul rám, egy intésemre a lámpa mozdul és a szemébe világít.

- ÁHH!

Odanyúlok az arcához és úgy intézem, hogy a szemeimbe nézzen. Telepatikus úton világosítom fel arról, hogy mik a jelenlegi esélyei.

Vagy most megfogom és hazaviszem, az édesapja pedig bezárja egy örök életre egy földalatti ketrecbe, ahová hetente egyszer ledobnak hozzá egy aszott, de még élõ öreg testet, hogy csillapítsa szomját vagy…

Hozzáadják egy olyan aranyvérû vámpírhoz, aki elõbb megnyúzza majd aztán közösülve vele babagyárat csinál belõle, vagy…

Beáll mellém Vadásznak -elvetendõ ötlet és meglehetõsen morbid-, vagy…

Vagy játszhatunk így még egy kis darabig. Megvédeném más vadászoktól és erõs vámpíroktól, kitombolhatná magát, de mindig elmarnám a grabancát és kiélhetném a vadászösztöneimet, miközben Õ szépen fejlõdik abban, hogy kicselezzen engem.

Évszázadok óta nem éreztem magam ilyen jól és akármennyire is bizarr a helyzet, kezdem megszokni, hogy utána rohangálok.

Sikoly.

Volt rá ideje.

Némán emelem fel az elcsendesedett testet, és a vállamra dobva kisétálok az elhagyatott vonatállomásról. A legtöbb gazdag vámpír úgy hiszi, hogyha mocskos és undorítóan szakadt helyekre bújik el, ott sosem fedezik fel, hiszen világ életében a fényûzést és a pompát szerette, erre építenek védekezési alapot. De arra nem számolnak, hogy ez - amíg világ a világ- evidens marad. A drága holmikat a vagonban hagyom, nem azt kérték, hanem a nõt.

A sínek között elszórt kavicsok hörögnek lábaim alatt, ahogy lépek, pillantásom elrohan a kopott fákon és rozsdás berendezéseken, hogy az egyre jobban világosodó horizont magára vonja a minden figyelmemet.

Csodaszép a hajnal.

Karomról visszahúzódik az éjfekete szín, újra régi színében tündököl, áldozatom derekán ujjaim ismét normálisak. Felpillantok a halványan pislogó csillag áradatra a fejem fölött, nem törõdve azzal, hogy kliensem épp most keni össze a hátam.

Én mozdultam hirtelen, látszik, hogy kezdek lustulni.

Több mindent kellene elvállalnom.

Aki felbérelt, ujjongva és megnyugodva szorítja meg karosszékének karfáját, felsóhajtva bökdösi meg a halott fejét drága olasz cipõjében. Elégedetten int, egy dobozt hoznak számomra, tele ékszerekkel, de csak a fejem ingatom. Mi vagyok én?

- Ó… elõnyben részesíti a készpénzt? – újra int, ezúttal egy aktatáskát hoz elém egyik szolgája, ujjaim ráfonódnak annak fogantyújára, és testem mellé eresztem. Nem számolom meg. Sosem szoktak becsapni, mert a dolog kellemetlenné fajulna az Õ részükrõl.

Csönd.

A vámpír megköszörüli a torkát, laposan pislog rám bozontos, szõke haja mögül.

- Lenne még egy megbízása.

Türelmesen várok a helyemen, a szõnyeg még csak nem is szusszan.

Nyel egyet.

- Igazából nem én adnám a munkát. Egyik nagyon jó barátom, Varham kérné az Ön segítségét – hangja kimért és kicsit feszült, van egy halvány, apró él a hangjában, mi bizonytalanságot okoz.

Kintrõl a szél beront, fellebbentve a nehéz függönyöket, egy pillanatra napfény árasztja el a termet. Visítás támad, a cseléd feje az én prédám mellé hull, immáron két hulla fekszik a drága kárpiton. Lihegve szorítja arcára véres zsebkendõjét, arca megpirult, de nem égett meg.

- A lányáról lenne szó. Elszökött otthonról. Arra kéri, hozza haza. Épségben – nyomja meg egy kicsit az utolsó szót, mire biccentve megfordulok és kifelé veszem az irányt. – Meg sem kérdezi, hogy néz ki, vagy hogy mi a neve?

A kilincset tenyerembe simítva nézek rá, ajkaimon végigsuhan egy szórakozott mosoly. Kinek van szüksége efféle marhaságokra? Különben is… az a zsebkendõ egyéni illataromát tartalmazott. Bizonyosan ajándékba kapta. Ha Varham illata lengedezik körülötte, nem lesz nehéz az édeslányát megtalálni.

 Hajam meglebben, ahogy elhagyom a termet, s ahogy az ajtó nyelve kattan a zárban, odabent többen felsóhajtanak.

Milyen gondterheltek manapság az elõkelõ vámpírok.

***

A szórakozóhely tetején üldögélve megcsap a közelgõ esõ párás, friss illata. Megemelem az arcom, hogy jobban tincseim alá férkõzzön a hûvös szél. A kemény basszusnak köszönhetõen az egész épület remeg, a neonfények élesen villannak fel minden másodpercben. A város megrészegült. Bódító illatok, vibráló fények, különbözõ hangok tombolnak az utcákon, épületekben, legyen az rémálom boldog vagy ábránd.

Csend van, és mégis zajlik az élet.

Az oldalsó ajtó kinyílik, bentrõl a villogó fények kicsapnak a szutykos aszfaltra, két árnyék megnyúló sötétsége jelzi számomra, hogy kijöttek páran. A zene meglódul és igyekszik meghódítani az utcát, de hamar visszaszorul a négy fal közé.

Az ajtó bezáródik.

Ismerõs illat csapja meg az orromat, halkan szippantok belõle, hogy végleg megjegyezzem. Csak itt-ott, foltokban más az aromája, mégis szinte teljesen ugyanaz. Tehát még nem szívott vért ma este. A jóllakott vámpírt nehezebb megtalálni, mint az üres gyomrút.

- Mondd, mi a neved? – kérdést fellebbenti elém a szél, a játékos és csábos hangnem vadászatot jelent. Az elõtte álló fiú megbabonázva mered a számára leírhatatlan szépségû lányra, akinek dús ajkai kacér mosolyra húzódnak. Izzó szemekkel és meglibbenõ kabáttal figyelem a színjátékot a tetõrõl.

Furcsa.

Nem érzem rajta a tisztátalanság jegyeit. Felpillantok az égre, a Hold háromnegyede szelíden lángol, ennek köszönhetõen a szaglásom érzékenysége az egekbe szökik.

Ártatlan játék csupán.

Éhes.

Közömbösen figyelem, ahogy elsöprik karcsú ujjai a fiú félhosszú, aranybarna tincseit, nyakára lehel csókot, s a vámpír teljesen elkápráztatta áldozatát. A test félig kábulatba esett s mégis izgalmi állapotban ég, szinte megrészegülve hagyná, hogy a lány vérét vegye.

 Lábaim mozdulnak, s a következõ pillanatban tenyerem a szájára tapad, szabad kezemmel pedig rávágok egyet a fiú nyaki idegeire, mire ájultan csuklik össze. A lány ellenkezik, szemüvege koppan az aszfalton, szilárdan tartom a fejét, mielõtt még harapna. Kezeit könnyedén lefogom, néma sikolyait s ordításait tompán hallom csak, markom elnyeli a legkisebb fonémát is, mely elhagyná ajkait.

Vergõdik, közös árnyékunkban csak az enyém tudja a dolgát, stabilan, rezzenéstelenül áll. Illata felrebben, ahogy ellenkezik, mélyen az agyamig száll. Megperdítem, és egy pillanatig a szemeimbe néz.

Majd utána ájultan és megbabonázva a karjaim közé hullik, a vállamra dobom, napszemüvegére lépve elindulok a vasútállomás felé. Ezt nevezik talán a Sors iróniájának.

Lábai tehetetlenül lógnak vállamon, tornacipõje folyamatosan bökdös, hosszú haja melegíti a hátam. Drága és egyedi illat árad belõle, mely édesapjának eszenciájára emlékeztet. Ez mégis más…

***

Ledobom a vagon egyik sarkába, megkötözni teljesen felesleges, vámpír, ráadásul a legerõsebbek közül való, képes lenne akár a gyémántot is puszta kézzel homokká õrölni. Leülök az egyik ládára, de mielõtt még elmerengenék bármin is, a Hold alattomos módon bekukkant a vagon tetején levõ résen, melyet nyilván akkor okoztak a munkások, mikor kitépték az áramszedõket. Végigömlik a fehér fény, csíkban a lány felé fut, megvilágítva annak ernyedt testét.

Ha jobban szemügyre veszem, tényleg eléggé fiatal. A bõrén még nem alakult ki rendes keménységû páncél, a halványan megcsillanó hajtincsek is még gyermekkori állapotukban ragyognak. Kicsit fejletlen még, bizonyára pár évtizede létezik csak. Ruházata lenge és tépett, nem vagyok meglepve rajta, a szórakozóhelyeken mostanában a szûz melltartó hordása dívik, ez még elfogadhatónak mondható egy habparti keretében. Tetoválása lazán terjed szét jobb karján.

Ha ezt az apja meglátja, letépi neki, és újat hozat.

Bár egy tisztavérû nem kenné össze saját gyermekének véráramait egy egyszerû kis vámpíréval.

Lassan ébredezni kezd, ahogy felpislog, megláthatom földöntúli szemeit, de homályos pillantása elárulja, hogy nincs igazán képben. Halványan felemelem az egyik szemöldököm, végignézve, ahogy körbetapogat mindent.

- Hol a… Hol vagyok? – kapaszkodik meg egy ládában amire fellendíti magát, vállát fáradtnak tûnõ mozdulattal veti a vagon oldalának. Felhúzza az orrát, nyilván megérezte a rozsda kellemetlen, szúrós szagát. Végighordozza tekintetét az Õt körülvevõ pocsék környezeten, majd nyilván felfedezte a Holdat az apró ablakon.

- Mi ez az ocsmány szag? Förtelmes… Soha többet nem iszom részeges alakokból… - megrázza fejét, megszédül, de végül sikeresen talpra áll, és lassan körbejárja a vagont. Fel sem tûnik neki, hogy a sarokban üldögélek, érdeklõdve figyelem felfedezõ lépéseit, melyek nesztelenül surrannak a nyikorgós padlón.

Ráfordítom a tekintetem, és világító szemeimet rögtön kiszúrja. Hátrahõköl, kezében máris egy félig szétmállott pajszert szorongat.

- Ki maga? Elrabolt? Mi ez az egész? Azt ajánlom most kopjon le, mielõtt még… - hadarja fenyegetõen egy szuszra, látom feltámadt a harci kedve és virgonc lett pillanatok alatt. Meglengeti a kezében levõ fegyvert, mintha úgy akarna elhessegetni.

- Süket vagy!? Kopj le öregem! – csattan fel hangján, végighúzza ideiglenes fegyverének végét egy ép fém felületen, a vérfagyasztó csikorgásra csupán felemelem az egyik szemöldököm.

- Ezt nem hiszem el! Na jó, én leléptem! – toppant dühösen, én pedig végignézem, ahogy kilép. Sikoly, én pedig kegyesen utánakapok, megragadom a grabancát, és felemelve a levegõben megfordítom, hogy az arca felém legyen, mint egy macskát.

- A LEVEGÕBEN LÓGUNK?! MIFÉLE NORMÁLATLAN ÁLLAT GONDOLJA ÚGY, HOGY… HOGY JÖTTÜNK FEL? NORM… - kezdi hatalmas lendülettel, még jó, hogy nem vágja csípõre a kezeit a levegõben lógva. Azonban hirtelen elhallgat, és a szemeimbe bambul, így esélyem van végre rendesen megnézni az arcát.

Hm.

- Vadász? – kérdezi megilletõdötten, mire biccentek, és bevonom a biztonságos, szilárd talajra, elengedem a ruháját, kimérten végignézek rajta. Törékeny és gyenge. Mint minden nõi vámpír, különösen, ha fiatalról van szó.

- Az apám bérelte fel?

Még a szempillám se rezzen.

- Nem! Nem engedem, hogy hazavigyen!!! – vág egy hatalmasat a mellkasomra, de utána elkapja a kezét, és dörzsölni kezdi. – Meg fogom nehezíteni a dolgát! Mindenegyes másodpercemben arra fogok törekedni, hogy valamiféle módon megszökjek! – mutatóujját parancsolón szegezi rám, pillantása szikrázik, akárcsak a jégcsapra verõdõ hajnali csillogás.

Miután erre sem kap kielégítõ, sajnálkozó választ, tovább tombol.

Mit szakasztottak a nyakamba…

– Tudja milyen szar ott élnem?! Mikor minden meg van mondva, mikor mindennek szabálya van… ne vigyen vissza, nem tudnék ott élni megint! Megkeserítem az életét!!!

Leülök az egyik ládára, és végighallgatom az erélyes monológot, ami hol erõsebb hol gyengébb, de a hangja végeláthatatlanul ömlik a torkából. Fáradtan beletúrok a hajamba közel tíz perc után, majd magamhoz intve torkon ragadom, megakadályozva, hogy tovább fecsegjen.

Tényleg meg fogja keseríteni az életem.

De elég messzire eljutott, beletelik pár napba, míg visszaviszem. Neki nem okoz problémát a napfény, de nem áll szándékomban vért adni neki. Ha ehhez tartom magam, gyenge lesz és béna, remélhetõleg hallgatni is fog, mint a sír. Ahogy kellene. Sápadt és karcsú ujjait felfutnak az enyémekre, megpróbálja lefejteni torkáról õket, hasztalan.

Végül bólogatni kezd, hogy megértette a dolgot.

Elengedem hát.

Letottyan a földre, majd a sarokba hátrál, villogó szemekkel méreget.

És kinyitja a száját, hogy rám zúdítsa életem legjobban válogatott és legpazarabb szavakkal rendelkezõ szidalmazását, ahol az ismeretlen szüleimet, a hazámat, a lelki világomat, és tulajdonképpen mindent lehordott, ami egy pillanatra is megfogta az agyát.

Kinézek az ablakon, a Hold még mindig ezüstösen izzik, hátulról hallom méltatlan csacsogását:

- Figyel rám egyáltalán?! ÉRTI MIT BESZÉLEK!? – hirtelen elhallgat, szinte felsóhajtok a megkönnyebbüléstõl. – Lehet, hogy nem is beszéli a nyelvet… de hát biccentett meg minden… vagy ez ukrán? Fordítva vannak a gesztusok?

Magában beszél…

Tök mindegy hogy, de beszél.

Pár perc múlva felpeckelt szájjal, visítva kapálózik a hátamon, közömbös arckifejezéssel élvezem a félig-meddig csöndet. Keresnem kell egy másik helyet, ahol a hölgyemény átvészelheti a nappalt. Itt túl sok élõhalott császkál a föld alatt, mostanában, még az kéne, hogy esetleg kárt tegyenek benne.

Egy lepukkant panelház romos tetõterére esik választásom, ahová letéve a Királylányt úgy döntök, hogy alszom egyet. Alig hunyom le a szemem egy órára – nagyon nehezen tudok elaludni, fõleg így telihold közeledtével – máris hallom motoszkálását. Kiveszek egy kést a kabátomból, és a penge végét megragadva eldobom.

Majd egy másikat.

Egy újabbat.

Még egyet.

Több tucatot.

Másik oldalamra fordulva hallom a döbbent és ijedt csendet, de nem sokáig örülhetek… felcsap a felháborodott sivalkodás a szájpecken keresztül, mivel az ezüst pengékkel körberakott alakja moccanni sem bír. Körbe lett rajzolva, akárcsak egy gyilkossági ügynél az áldozat.

De azok legalább mint minden rendes hulla, csendben vannak.

Neki láthatólag nem megy.