- Még nincs itt mindenki – hívja fel a figyelmet egy apró, kellemetlen tényleg apjának figyelmét az én drága barátom. Tényleg… csodálkoztam is, hogy hogy lehet ilyen csend, de akkor azért, mert nincsen itt az a féltékenykedő fúria, aki már csak azért is lenyakazná Zeuszt, mert rá mert nézni egy szép női kebelre. Na, igen, ezért nem fogom én sohasem elkötelezni magam! Hah, mégis hogy nézne ki, ha pont a szerelem istene kötelezné el magát? Még a végén azt hinnék, hogy kopik a varázsom, és nincs, akit el tudnék csábítani… minő bolondság.
- …mindenki ismerkedjen nyugodtan a számára ismeretlen istenekkel – hallom meg Zeusz szövegelésének nekem tetsző részét, mire azonnal talpra is pattanok. Kivételesen szófogadó kis isten leszek, és tényleg megismerkedek az ismeretlenekkel. Jobban mondva… az ismeretlen egyiptomiakkal. Mindig is érdekelt, hogy milyen lehet egy állat fejű istenséggel csinálni. Vajon a szenvedélyük, és a viselkedésük is állatias az ágyban? Mert, hogy alap esetben olyan merevek, és unottak, akár a jégszobrok, az is biztos. Csak tudnám, hogy csinálják, hogy egyiptomi isten létükre, konkrétan jégtömbök keringenek a vérükben… mi van, így tartják hűsen magukat a forróságban, vagy mi?!
De nem baj. Majd mi teszünk róla, hogy ne legyenek ennyire kis jégkásák. Hogy ki az a mi? Hát én, és rosszalkodásban hű társam, aki épp próbál meglógni valamelyik megtréfált istenség elől, ám az én látószögemből nem tud kikerülni, és amint megpillantom, már vadászom is le.
- Láttad őket? Az egyiptomiakat? – kérdezem mély, doromboló hangon a füle mellett. Tudom, hogy milyen hatással van rá a hangom, hiszen minden alkalommal, mikor ágyba csábítom, ezt szoktam használni, ám most nem (csak) őt akarom elcsábítani. Persze… én bármikor szívesen benne vagyok egy négyesben, sőt, egy több személyes, isteni orgiában is, amivé tervezem átalakítani ezt a nyomorult tanácskozást, ám nem hinném, hogy ez a két világklasszis jégdarab örülne, ha a viszonylag elsőjüket egy halom másik istennel kellene élvezniük. Bár ki tudja…? Lehet, hogy ők kifejezetten erre élveznek…
- Melyikeket? – kérdi. Most fölfortyanhatnék, hogy na, vajon?!, de mivel túl sok itt az új, dögös istenség, így nem sértődök meg, egyszerűen csak arra fordítom a fejét, ahol az egyiptomiak ácsorognak, megtartva mindenki mástól, de egymástól is a távolságot. Tiszta furák, én képtelen lennék megélni anélkül, hogy ne támadnék le mindenkit úton-útfélen.
- Mekkora áll… mpf… - kiáltana Hermész, ám még épp idejében akadályozom meg abban, hogy rikkantásával mindenki tekintetét magunkra vonzzuk. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy kik is a jelenlegi kiszemeltjeink. De persze a két egyiptomi már régóta tudja, hogy nem menekülhetnek meg, nem csak vizslatni fogjuk őket, teljes lelki nyugalommal tuszkolom feléjük Hermészt, aki hamarosan már önszántából közelít kettejük felé. Na, azért, nem hiába vagyunk mi barátok! - Jéééé, látom beszereztél napvédőt! – kiált föl, mikor közel érünk hozzájuk, a beazonosíthatatlan állatfejűnek címezve a mondandóját, akin látszik, hogy nem igazán volt kedvére ez a megszólalás.
- Zeusz azt mondta, ismerkedjünk… - vágok közbe, még mielőtt rituálisan meggyilkolná az egyiptomi az egyetlen olyan lényt, akivel nem csak testileg vagyunk szinkronban, hanem még barátok is vagyunk. – Nos, ismerkedjünk! – vigyorgok teli szájjal mindannyiukra, bár legfőképpen a sakálfejűre. Hát eszem azt a morcos kis pofikáját! Na, jó, nem… éles fogait elnézve, inkább ő enné az enyémet, de nem, az túl szép ahhoz, hogy sakál eledel legyen belőle.
- Amor vagyok, a rómaiak szerelem istene. Ő pedig Hermész, a görögöknél a tolvajok, kereskedő és művészek pártfogója, valamint a hírnök – mutatkozom, és mutatom be a mellettem állót, miközben újra átkarolom.
- Bah, már abba elfáradok, ha csak végighallgatom a munkarendem – morogja Hermész, akinek szokása ezen panaszkodni, pedig igazán nem is csinál semmit a mások bosszantásán, és Zeusz szerelmeslevelei hordozgatásán kívül. De nem gond, át tudom érezni helyzetét, én is bele szoktam fáradni, mikor az embereket kell lövöldöznöm a nyilacskáimmal… sokkal jobban szeretek… hogy is mondjam?… kitapasztalni a természet legszebb ajándékát, mint dolgozni.
- Anubis vagyok, ő pedig Széth. És nem ismerkedni jöttünk, csupán a tanácsra… - Úúúúúú! Hát ez a pasi aztán eszméletlen! Hogy lehet az, hogy még sosem találkoztam vele, ennyi évezred eltelte ellenére? Aww, még a karomon is fölállnak a pihék a mély, doromboló hangjától!
- De savanyú – sóhajtja Hermész, én pedig egyetértően bólogatok. Lehetetlenség, hogy egy ilyen hülyeségre az isten csak kötelességből jöjjön el, nem pedig ismerkedés miatt. Akkor hol lenne benne a móka, az izgalom? No, nem baj, majd mi bevezetjük őket az életbe, hogy ne csak létezzenek, de élvezzenek is!
- Ugyan, ugyan, hagyjátok, hogy megtanítsunk titeket szórakozni – vigyorgom sokat sejtetően. Hermész eléggé ismer, nem csoda, hogy csodálkozva rám kapja a tekintetét. Most mondja azt, hogy nem gondolkozott el ő is azon, hogy mi lenne, ha ők, meg mi…! Vagy ne mondja, úgyse hinnék neki.
Gondolataimból egy morcos morgás rángat ki, ami Anubisz felől jön. Kerek szemekkel figyelem az éles fogakat, melyekkel dühödten vicsorog rám, de nem tehetek a természetemről, még ebben az eléggé fenyegető helyzetben is csak arra tudok gondolni, hogy vajon az ágyban is tud ilyen szenvedélyes lenni, mondjuk, miután feldühítettem?
- Nem tűröm el ezt a fajta arcátlanságot, egy magadfajtától! – Suttogása talán még fenyegetőbb, mint az előbbi morgása, pedig az azért eléggé nagy szó, de szerencsére van olyan csábító is. Persze, nem direkt, hiszen érződik rajta, hogy nem jókedvében suttog, hanem azért, hogy visszafogja magát, és ne kezdjen el mondjuk… rántottát készíteni a tojásaimból, de talán pont ez adja meg neki a kellő szexualitást. Mintha egy kriptába csábítana, ahol kínzások közepette megerőszakolna… álmaimban talán. Ahogy elnézem, jelenleg előbb készítene belőlem isteni mártást, mint hogy be tudjam csábítani ágyamba, de nem adom fel! – Jobban tennétek, ha megtanultátok, hogy hol a helyetek – fenyegetőzik. Hát még ilyet!
- Nem értem mire célzol, Anubis – mondom a nevét csábítóan, kellően ártatlanul ahhoz, hogy tudják, hogy igaza van a célozgatásával, ám ne lehessen emiatt rám támadnia. – Ez csupán csak egy baráti gesztus volt a részemről, de te durván elutasítattál minket. Sőt! Még meg is vádoltál! Felháborító – bosszankodok, és sóhajtva kifújok egy hajtincset a szememből.
- Nem hiszem el, hogy ezt pont a föld legnagyobb kurvájának a szájából kellett hallanom… - veti ide nekem tiszta megvetően, mintha igaza lenne, és meg sem várva válaszomat, elhúz a két egyiptomi, itt hagyva engem úgy tátogva, akár egy partra vetett hal.
- Ezek… ezek most lekurváztak? – nyögöm ki. Oké, hogy sokan gondolják ezt rólam, nem értve, hogy ez az én lételemem, de még sosem mondták még ki így nyíltan. Pedig igazán tudhatnák, hogy én nem vagyok kurva: igaz, töménytelenül szexelek, de nem pénzért!
- Bizony – bólogat Hermész, aki egy kicsit még mindig fehérebbnek tűnik az alap színénél, gondolom, nem tett jót neki, hogy meg lett fenyegetve egy hatalmas, erős állkapocs által. Engem az a része kevésbé érdekel, ám azt egyáltalán nem szeretem, ha a jó híremet pocskondiázzák.
---*---*---*---
Végül Héra is sikeresen megérkezik, a szokásos királynői magatartását felvillantva, kényelmesen helyet foglal, és kezdődhet is a Halhatatlanok Tanácsa. Kényelmesen elhelyezkedek a széken, magyarán majdnem teljesen elnyúlok az asztalon, hogy minél kényelmesebben tudjak aludni, és csak messziről hallom az istenek hangjait, kifejezetten nem is figyelek rájuk, inkább csak azt érzékelem, hogy ki milyen stílusban beszél. Siva hangja például igazán szép, nőies, kissé kellemetlen, fennhéjazó felhanggal. Zeuszé meg inkább olyan idős bácsis, akiből az ember ki sem nézné, hogy egy vén kujon. Már aludnék el, mikor egy viszonylag ismeretlen hang szólal föl, aki valami végzetesről számol be. Nem pattanok föl, nem nyitom ki a szemeimet, de úgy érzem, mintha valami végérvényes dolgot mondana ki. Azt, hogy az emberek már nem akarnak emberek maradni többé.
Árész viszont közbe fecseg, még mielőtt leülepedne a dolog mindenkiben, és csak azt éri el, hogy az a kedves, édes egyiptomi istenecske, aki a nemrégiben fogászati bemutatót tartott nekem, megszólal.
- A kicsinyességed sérti megnevezett valód eszményi értékét, Árész – suttogja, és székcsikorgást hallok meg, ami azt jelenti, hogy föláll. – Ha csak ennyiről akartok társalogni, akkor engedelmetekkel, én most távoznék – mondja, és még éppen el tudom kapni egy utolsó pillanatra alakját, még mielőtt eltűnne a semmiben. Hát ez… igazán lenyűgöző előadás volt a részéről.
Ráadásul, képes volt maga után hagyni egy csapatnyi elnémult istenséget, akik lassan, de biztosan rátalálnak a hangjukra, és elkezdenek háborogni, Árésszal az élen. De persze nem az emberekről szól a vita, mert miért is róluk szólna, és arról, hogy mit kell velük kezdeni, hanem hogy kinek van igaza: Árésznak, mert nem hallgatott rá Anubisz, vagy az egyiptominak, mert eltűzött erről a helyről, még mielőtt kitört volna az isteni vita. Bahh… pedig igazán maradhatott volna, én szívesen gerjesztek a vitából orgiát, amiben örömmel vettem volna, ha részt venne.
Bár, még ez is viccesebb, mint hallgatni Zeusz hülyeségeit, mert így legalább lehet mozizni, és tanakodni, hogy kinél fog hamarabb elszakadni az a bizonyos cérna, és ki fog hamarabb beverni kinek. Sajnos, mint minden jónak, ennek is vége szakad egyszer, és Zeusz dörgő hanggal fölcsattan:
- Térjünk vissza a tanácskozás tárgyaira, az emberekre. – Szavainak viszont, nem éppen olyan hatása lesz, amilyenre számított, és számítottam, ugyanis Phobosz nevetni kezd. Jéé! De jól áll neki, ha nem vág mindig olyan morcos képet! Azt hiszem, ha már az egyiptomiról le kellett mondanom, a másikat meg Hermész nézte ki magának, tökéletesen el fogom tudni magam foglalni ezzel a kis feketeséggel is.
- Túl sokan vannak, attól annyira bátrak. Legalább a felük ki kellene irtani. – Hádész hangja elvágja az eddig beszélőket is, és többen vagyunk, akik elgondolkoznak szavain. Hát, nem is tudom… Akkor nem lenne kevesebb a munkánk? Báár… egész jó lenne, ha nem lenne ennyi dolgunk, sokkal több időnk maradna a sokkal élvezetesebb dolgokra!
- Ugyan már… Nem ott van a gond, hogy sokan vannak – próbál ellenkezni Zeusz, aki nem akarja, hogy szeretett emberkéinek nagy része kipusztuljon. Mondjuk, meg tudom érteni, végül is, elég hosszú múltja van az emberekkel, hosszabb, mint bármelyikünknek.
- Miért nem szavaztatjuk meg? – veti föl Árész, amit úgy tűnik, Zeusz is jó ötletnek tart, és int, hogy na, akkor szavazzunk, ám valami ismét megzavarja a tanácskozás viszonylag nyugodt mederben való csörgedezését, mégpedig az egyetlen itt maradt egyiptomi istenség felszólalása.
- Az efféle viselkedés nem méltó hozzám – morogja, mire mindenki felé kapja a tekintetét. Én is, ám kíváncsi vagyok Hermész hozzáállására a dologról, így inkább visszavezetem rá a pillantásomat, és látom, hogy teljesen el van varázsolódva. Na, jó, nem, de látszik, hogy őt legalább ugyanannyira vonzza ez az állatka, mint ahogyan engem Anubisz, ha nem jobban. No, jó, akkor nem fogom lecsapni a kezéről, sőt! Játszadozzon csak nyugodtan el ő vele, hiszen ők egy olyan párost alkotnának, hogy ha emberek lennének, már rég szerelemre gyújtottam volna őket egymás iránt.
Idő közben Széth és Árész is vitába keverednek, drága jó háború istenünk pofázása miatt, ami egy igen átgondolatlan mondattal teljesedik ki:
- Mit tudhat a csatározásról egy magadfajta herélt szamár? – A hatás azonnali: Széth csak azért nem gyilkolja örök halálra Árészt, mert Loki előtűnik a semmiből, és megállítja a támadást. Ő lett volna az utolsó, akire gondolok, hogy meg fogja állítani a feldühödött istent, pláne, hogy hallgatni fog Zeuszra, aki Széth elvezetését parancsolja, ám meglepő módon tényleg azt teszi a bajkeverés skandináv istene, amit Zeusz parancsol. Fura…
A tanácskozás további része óriási vitába fullad, így Hermésszel néma szemezéssel megbeszéljük, hogy mi most húzunk innen, mert hiába vicces nézni a marakodást, ha jelenleg az itt levő istenek nagy százaléka inkább egy veszett hörcsögcsordára hasonlít, akik még csak nem is tudnak rendesen bunyózni. Magyarán dög unalom.
- Elmenjünk? – kérdem Hermészt, aki végig pillant a termen, és megrázza a fejét.
- Ne, szerintem maradjunk itt, találjunk ki valamit, és figyeljünk, hátha közben mégis csak egymásnak esnek tettekben is – javasolja, mire egyetértően bólintok, és az egyik elhagyatott székre lecsüccsenek, ami az asztal pontosan másik oldalán van, mint ahol a vitatkozás zajlik. Hogy miért elhagyatott a szék? Mert mindenki fölpattant, hátha úgy jobban tudják érvényesíteni a saját gondolataikat. Hát persze…
- Ellaposodott a parti – hallom Hermész sóhaját mellőlem, ami elég hangos ahhoz, hogy ne nekem szóljon, és halk, hogy úgy tűnjön, mégis csak nekem mondja. Egyetlen pillantást elég az ajtó felé vetnem, és látom, hogy Hermész kiszemeltje közeledik, és már tudom is, hogy mit fogunk csinálni. Vagyis… azt tudom, hogy pár pillanat múlva én mit fogok csinálni, és hogy a továbbiakban ők mit fognak tenni, de hogy én mit… azt még ráérek eltervezni.
- Ahogy mondod! – bólogatok vigyorogva. – Épp itt az ideje, hogy felrázzuk – jelentem ki, és már itt sem vagyok. Vagyis itt vagyok, csak nem ott. Íjam készenlétben, és egy csodálatos, fantasztikus, lehengerlő lövés után egy szívecske landol szeretett állatkánk hátában. Jó szórakozást, Hermész!
Hogy a többiek se maradjanak ki a mókából, mindenkibe, aki itt van, nyilat lövök, hogy egy hatalmas orgiává fullasszam a tanácskozást, hiszen minek vitatkozni, ha lehet szexelni. Hamarosan hat is a nyilam, nem hiába vagyok én a legerősebb szerelem isten, és már egyre több pár kezd nyílt akcióba, amin senki sem döbben meg, hanem mindenki követi példájukat. Ám, hopp! Nicsak, ki van itt?
- Csak nem Anubisz tisztelt meg minket a jelenlétével? – kérdezem vigyorogva, látván a megdöbbenést vakító szemeiben. Határozott léptekkel felé sétálok, miközben kerülgetem az egymásnak eső, vad, szenvedélyes isteneket. – Hiányoztam? – kérdezem. Persze, tudom, hogy az volna az utolsó, amit irányomban érezne, de a remény hal meg utoljára, vagy nem ezt szokták mondogatni az emberek?
- Mit tettél Széth-tel?! – morrantja kérdését, válaszra sem méltatva. Dühödten, és undorodva méri fel a környezetét, szinte tapintható a megvetése minden egyes ittlévő isten irányába, pedig ha nem lenne ilyen prűd jégcsap, akkor megérthetné, miért is olyan nagyszerű ennek az orgiának a gondolata. De persze milyen más is lehetne, hiszen az én ötletem…
- Csak feloldtam kicsit a gátlásait. Nyugi, semmi olyat nem fog csinálni, amit ne akarna már amúgy is, csak egy kis ösztönzést adtam neki. Nem úgy, mint a többieknek… - pillantok a mellettünk hevesen egymást kényeztető Loki-Árész párosra. Milyen párosok nem kerekedtek ki… durva, de mókás.
Már látom, hogy kezdi elveszíteni a türelmét velem szemben, és kezdene visszatérni a napközbeni fej-leharapós énjéhez, mikor egy szívesen látott alak tűnik föl a közelünkben. Fekete bőre csak úgy rikít a színes, fényes teremből, ezért lehetetlenség eltéveszteni, ugyanis hiába vannak itt fura népek, rajta kívül csak két olyan isten van jelenleg itt, aki alapból kilóg a környezetből, de az egyik éppen drága barátommal van elfoglalva, és vele csinál mindenféle élvezetes dolgot, míg a másik itt áll velem szemben. Valamennyire van önfenntartó ösztönöm, így feltűnésmentesen megpróbálok kicsit hátrálni, és nyilamat készenlétben tartani, hogy ha kell, bármikor használni tudjam rajta is az erőmet, ám szerencsére nem kell, ugyanis Phobosz drága tökéletesen eltereli rólam az egyiptomi állatocska figyelmét.
Állatocskáról jut eszembe: vajon Hermész bevállalja, hogy úgy szexel Széth-tel, hogy annak állat feje van? Na, majd muszáj lesz megkérdeznem!
- Már épp menni akartam érted, hogy ne maradj ki a jóból! – nevet Phobosz felszabadultan. Öööö… hupsz! Lehet, hogy neki kissé… elméreteztem az adagot? Még sosem láttam felszabadultnak, hát még kacérnak nem. Így olyan fura, de persze menő is! Jól áll neki a dolog, igazán jól.
- Te… - kezdi Anubisz borzongató hangján, ám elakad, így nem tudom, hogy mit, és kinek akar mondani, hiszen egyikünkről a másikunkra néz felváltva, majd mindenféle magyarázat nélkül sarkon fordul, és elvágtat. Kicsit zavartan toporgok, mert nem tudom, mit tegyek: beleugorjak-e én is az orgiába, vagy sem, ám mikor rájövök, hogy döngő, dühös lépteivel mi is a lehető legvalószínűbb célpontja, szárnyra kapok, és már repülök is Anubisz után, hogy lehetőleg még előtte érjek Hermészékhez, hogy megakadályozzak valami előre meg nem jósolható katasztrófát.
Bár nem tudok előtte odaérni, legalább egyszerre érkezünk meg, mert amíg ő nem tudta, hová is kell jönnie, addig én még a rövidebb útvonalat is tudtam, ám tudom jól, hogy hiába próbálnék ellenkezni vele, könnyedén ki tudna iktatni szép, és kevésbé szép módokkal. Szóval inkább fogom nyilamat, és felé célzok.
- Állj! – kiáltom, még mielőtt egy laza mozdulattal betörné Hermész lakosztályának ajtaját, és szépen lassan felém fordul.
- Mit akarsz tenni azzal? – morrantja, és dühödt morgásával tényleg emlékeztet egy támadásra kész sakálra. Már csak azon csodálkozom, hogy még mindig élek, és nem támadott meg engem. Na, nem mintha nagyon akarnám, mert nem, csak furcsállom. Lehet, hogy az agyára ment az újdonság varázsa?
- Ha téged is meglőlek, akkor már nem lenne indokod betörni hozzájuk, hiszen te is pontosan ugyanazt akarnád tenni, amit jelenleg itt minden más isten is. De persze nem muszáj, hogy meglőjelek, elég, ha önszántadból lefekszel velem – ajánlok föl egy másik alternatívát, amiről tudom, egyszerűen TUDOM, hogy nem életképes, ahogyan úgy veszem észre, én sem vagyok az, hiszen Anubisz közelében még a szokásosnál is hamarabb beszélek, mint ahogyan gondolkoznék. Bár nem tudom, mit kellene ezen gondolkozni. Tök mindegy, milyen volna a körítés, így is, úgy is azt akarom: Anubiszt.
Még mielőtt föleszmélnék, lendül a keze, és már be is van törve az ajtó. Látom, hogy a két igencsak elfoglalt magárka ijedten rezzen össze, és csodálkozva pislognak a hozzájuk betérő istenségre, aki csak undorodva fölhúzza ínyét a fogairól.
- Most azonnal elmegyünk innen – jelenti ki jeges hangon Széth-nek címezve mondandóját, ám én ezt nem hagyhatom, hisz látom Hermészen, milyen jól érezte magát eddig, és döntök.
Egy életem, egy halálom, hát én bizony belelövöm a nyilamat Anubisz hátába!
Az utánunk rohanó Phobosz meg már csak azt láthatja, hogy én a levegőben csapdosva szárnyaimmal, meglövöm Anubiszt, aki lassan, mintha csak egy lassított felvétel volna, megfordul, és semmi jót nem ígérő tekintetébe bámulhatok.
Ó-ó… kérlek, nyilacskám, ne hagyj cserben! Még nem akarok meghalni…
Egyre fájóbban érint a világ változása. Már senki se imádkozik hozzánk, nem félik, mi lesz, ha tivornyáznak, erkölcstelen életet élnek. Nem tartanak attól, mi történik, ha Anubisz ítélkezik majd felettük. Hol vannak a régi nagy uralkodók? Amenhotep,Tutanhamon, Ehnaton? Ők képesek voltak tisztelni minket, nem pedig botor marhaságokkal álltak elő.
Épp az önmarcangolásom közepette érzem meg, hogy valaki a területemre lép. Ó, istenek, mit vétettem, hogy már itt, a sivatag közepén sem lehetek egyedül?! Mindenesetre halandó alakot öltök, utálok a felszínen a saját bőrömben mutatkozni.
Egy sugárzó képű taknyos áll előttem… meglehetősen örül valaminek, ám vadalma vigyorának okát inkább nem firtatnám.
- Helyi isten nincs? – kérdi végül, bennem pedig lávaszerűen fortyan fel a gyűlölet.
-A tiszteletlenséged a halálvágyad tükrözi, vagy egyszerűen hülye vagy? – csúszik ki a számon.
Egyébként sosem elegyednék szóba egy ilyen botor pondróval sem, de évezredeken át nyugvó kíváncsiságomat felkeltette valami. Talán a lüktető húsának a szaga.
- Gyűlés van az Olümposzon, és én vagyok a meghívó. Apropó, nálunk nincs ilyen méretes árnyékot adó piramis, így ajánlanék némi naptejet, különben égés lesz belőle! – mondja immáron a levegőből.
Kedvem támadna porrá zúzni a csontjait, de most csak egy grimaszra futja. Azt hiszem, a csatározások kissé kimerítettek, mert úgy érzem magam, mint egy aszott múmia. Ezért is idegesíthet ez az élettel teli kis szörnyeteg.
A birodalmam oltalmában töprengek azon, miféle gyűlést hívhatnak össze. Számtalan istenség van, csak nem odacsődítik mindet? Ostobán vihorászó, élvhajhász szajhák és hangosan óbégató, borvedelő naplopókkal kell múlassam a drága időm? Jobb szeretem a hideg, csendes köveket, amik csendes oltalmukba zárnak, és nem kell attól tartanom, mikor ér hozzám egy parfümgőzben úszó kebel, vagy hennázott kéz.
Morogva kapom magamra a sentimet, és rontok „kedvenc” sakálfejű istenem lakába. Balszerencsémre még meg is várat, így nem titkolt dühvel pofozom rá a súlyos ajtókat. Gyűlölöm, ha úgy kezelnek, mint egy kisgyermeket.
- Mit volt olyan lehetetlenül sürgős? – járul elém, akár egy büszke dáma.
- Mint már mondtam, a görögök összehívtak a tanácsot, s ezúttal kegyeskedtek minket is meghívni rá – jelentem ki szárazon.
- Még mindig nem értem, hogy erről nekem miért is kell tudnom. Nyomatékosítanám, hogy egy cseppet sem vagyok hajlandó elmenni arra a nevetséges gyűlésre. Nem érdekelnek az indokait és gyermeteg dührohamaid. Nem fogok elmenni, nem az én világom, hogy bájvigyorral hallgassam az ostoba vicceiket.
Ezernyi érvet tudnék a fejéhez vágni, vagy akár itt is hagyhatnám, de Ammut fogainak csattogásától mindig is viszolyogtam. Igaz, a világ nem létezne nélkülem, de nem vágyom rá, hogy egy vén pikkelyes lakmározzon belőlem. A dühömet fékezve harapok a nyelvemre, majd jóval higgadtabban szólalok meg, mint azt elvárták tőlem.
- Szeretném, ha ott lennél – nyögöm ki végül alázatosan.
- Mégis miért? – kérdi. – Kötve hiszem, hogy bájos társaságomban lelnél vigaszt…
- Nem sokan maradtunk, Anubis. Lassacskán mindenki rabja lett a halandóság fényes oldalának, nem értenék meg, hogy mit jelent az, hogy összehívták a tanácsot.
- Megfogtál – pillant rám némi csönd után. – Mindazonáltal továbbra is fenntartom azon véleményemet, miszerint még mindig választhatnál másvalakit társadul…
- És mégis kit? – mordulok fel. – Oziriszt?! Netán a drága Hóruszt? Az önelégült Rét?
- Fogd vissza magad! Tudd, kivel beszélsz, kölyök!
Ettől a megszólítástól mindig megremegek. Gyűlölöm, hogy így szólít, és ezt pontosan jól tudja. Fikarcnyit sem bölcsebb nálam ez az önelégült páva, mégis olyan méltóságteljesen verdes a szárnyaival, hogy kis híján megvakít.
- Felesleges emlékeztetned – sóhajtok fel végül. – Veszítettem.
- Ha nem járok közben, a hatalmadtól is elbúcsúzhattál volna.
- De jó nekem.
Minden vitánk alkalmával emlékeztet rá, hogy neki köszönhetem a hatalmam… és közvetett módon a férfiasságom is.
- Legyen – feleli végül, én pedig alig akarok hinni a fülemnek.
Örömömet képtelen vagyok leplezni, széles vigyor terül el a képemen, ahogy közelebb hajolok hozzá .
- Tudtam, hogy én nyerek!
Fájdalmasan felsóhajt, majd egy halk „kölyök” kíséretében távozásra int.
Az Olümposz kapujában állva döbbenek rá, mennyire nagy hibát követtem el azzal, hogy eljöttem. A fény bántja a szemem, az orromba szökő, tömény illatok miatt pedig borzasztó fejfájás gyötör. A vérem olyan gyorsan szaladgál az ereimben, hogy attól félek, a végén még kirohan a testemből. A sok idegen istenség láttán elkap a hányinger.
- Nyomasztó mennyire emberiek… - jegyzem meg gondolkodva.
Eszembe jut, mennyivel szívesebben hűsölnék a szikomorfák árnyékában, és ez az érzet csak erősebb lesz, ahogy megpillantom a míves betűkkel díszített névtáblámat a dúskeblű istenség mellett. Hirtelen a nevére sem emlékszem, a pillantásom a melleire kúszik. Bár hányszor eszembe jut a testiség akármelyik formája, elfog a gyűlölet. Szikrázó tekintettel foglalok helyet, és próbálom figyelmen kívül hagyni a felkaromnak nyomódó kebleket. Szerencsére, az a nyomorult főistent is ideeszi a fene, így hangos köszöntésbe is kezd. Nemigen figyelek arra, amit mond, lefoglal, hogy minden idegszálammal a mellettem ülő nő ostromát verjem vissza. Persze észrevétlenül. Nem hiányzik egy sivító szajha is még a gondjaim hosszú listáján.
A gyűlést az akadékoskodó Héra jelenlétének hiánya miatt ideiglenesen feloszlatják, majd az „ismerkedjetek össze” címszó alatt összeeresztik a sok állatkerti látványosságot. Az utam Anubiszhoz vezet, ő az egyetlen itt, akihez egyáltalán szólni kívánok. Még arra sem méltatom a többi léhűtőt, hogy emberi alakot öltsek. Bámulják csak a hosszú pofámat.
- Meddig fog ez tartani? – kérdi bosszúsan, mikor mellé lépek.
- Ki tudja… Órákig, napokig. Az is lehet, hogy hónapokig.
Ha nem lennék benn biztos, hogy az állkapcsa tökéletesen illeszkedik a pofájához, azt hinném, már a földön koppan. Hitetlenkedve néz rám, én pedig inkább szemügyre veszem a sok istent. Egytől egyig szánalmas mind. Aztán a tekintetem megakad két fiatal istenségen. Az egyik veszettül ismerős, és amint felidézem a bárgyú vigyorát, eszembe jut, hogy ki is az.
- Jéééé, látom beszereztél napvédőt! – kurjantja, mikor fájdalmasan közel érnek hozzánk.
Ha tehetném, egy jól irányzott ütéssel leválasztanám a fejét a nyakáról, majd vígan kacarászva figyelném, ahogy a becses kobakja végiggurul az Olümposz undorítóan fehér lépcsősorán.
- Zeusz azt mondta, ismerkedjünk… nos, ismerkedjünk!
A fejem még inkább hasogat, ahogy az éles hang késként hatol az agyamba.
Túlesünk a formaságokon. Két undorító, európai istennel van dolgunk. Amor és Hermész. Több dolgot nem jegyeztem meg róluk, arra sem méltatom őket, hogy egyáltalán rájuk nézzek. Anubiszra hagyom a társalgást.
A párbeszéd cseppet sem olyan irányba halad, ami kedvező lenne számunkra. Burkoltan ágyba kíván csábítani a gaz istenség. Igaz, hasonlóan szép férfiúkkal terveztem életem első szeretkezését, ám most, hogy itt állnak előttünk, valahogy cseppet sem találom vonzónak őket. Talán a fékevesztett modor az, ami miatt Anubis ennyire kijön a sodrából, ezért még időben közbelépek. Vádak, felháborodás… ez még nekem is sok.
- Nem hiszem el, hogy ezt pont a föld legnagyobb kurvájának a szájából kellett hallanom… - mordulok fel, majd elsétálok.
Tökéletes kilépőt biztosítottam magamnak, a két luki nyúl még most is csak pislog utánunk.
- Hová lett a híres hidegvéred? – kérdem a társamat kicsivel odébb.
- Nem viselem túl jól a társaságot – feleli.
Ebben biztos voltam, én sem tűröm túl jól az efféle magatartást.
A gyűlés hamarosan teljes létszámúnak mondható, így újból helyet kell foglalnunk a nagy asztalnál. Kíváncsian fürkészem a főisten arcát, aki gondterhelten végül kiböki, miért is gyűltünk össze.
- Most, hogy drága nejem is megérkezett… Az ok, amiért összehívtam a Halhatatlanok Tanácsát, az a halandók viselkedése.
A halandók szó még percekig visszhangzik a fejemben. A döbbenet leplezetlenül ül ki az arcomra, ám ahogy látom, Anubis is legalább olyan meglepett, mint én. Szerény személyemet a legcsekélyebb módon sem foglalkoztatják a halandók ügyes-bajos dolgai, ezért nem értem, mi végre mertek egyáltalán iderángatni. A főisten kijelentése apró vitát szül, minek az eredménye az, hogy az egyetlen támaszom kiviharzik a teremből. Döbbenten bámulok utána, ám nem pattanok fel, hogy maradásra bírjam. A végén még azt hinnék, összeszűröm vele a levet.
A társam távozása nagy port kavar maga után. Az istenek sorra igyekszik túl üvöteni egymást, ám egyhamar annak a rohadék Árésznak az öblös kiáltását hallom meg kiszűrődni a zsivajból.
- Hát ez felháborító! – csattan fel - Azt hiszi, hagyhatjuk, az emberek azt tegyék, amit akarnak anélkül, hogy magukra vonnák a haragunk?! És ez az Anibus is… Hogy merészel itt hagyni minket?!
Legszívesebben képen törölném, ám a háttérben kuncogó Hermész jobban leköti a figyelmem. Úgy látom, tökéletesen elvan azzal a kékhajú szörnyűséggel, aki jókat derül azon, milyen képet vágnak isten társai. Az ilyeneknek mázsás kőtömbök alatt lenne a helyük, így méltán mondhatnám, hogy lapos a humoruk…
A tanácskozást végül visszaterelik az eredeti medrébe, és fennhangon kezdenek tárgyalni a halandókról. Unottan figyelem, ahogy átszellemülten diskurálnak, majd összerezzenve kapom a fejem a túlontúl hangos Árész felé.
- Miért nem szavaztatjuk meg? – mennydörgi.
- Az efféle viselkedés nem méltó hozzám – morgom, mire hirtelen csend áll be a zajos terembe.
- Mire véljem a viselkedésed? – fordítja felém a tekintetét.
Azt hiszem, Anubis után jobb vetélytársat már nem is találhatott volna.
- A felesleges szócséplés helyett inkább követném a társam példáját. Ennek a tanácskozásnak nevezett sárdobálásnak semmi értelme.
- Megfutamodnál? – sziszegi Árész.
- A sok csatától kemény lett a fejed? – sziszegem. – Mit nem bírsz felfogni azon, amit mondtam?
- Mit tudhat a csatározásról egy magadfajta herélt szamár? – vág vissza önelégülten.
Érzem, ahogy az orrlyukaim kitágulnak, a pupilláim résnyire szűkülnek, majd megrándul a karom. Egy jól irányzott mozdulattal hozzávágom a tányérom, és már lendülnék is át az asztalon, de a semmiből előtűnő Loki a karom után kap. Talán idejében rájött őkelme is, hogy a bajkeverés most nem lenne ideális, ezért nagy nehezen lefejt a széles asztalról, és Zeusz parancsára az egyik sötétebb folyosó felé von. Dühöngve lököm el magamtól, majd húzom végig a karmaimat a hideg kőoszlopon.
- Szerencséd, hogy még a helyén a fejed – szólal meg flegmán.
- Ó, igazán? – tettetek némi meglepettséget.
- Porrá zúzott volna – von vállat.
- Mégis kinek nézel te engem?! – förmedek rá.
- Egy köszönöm is elég lett volna – fintorog rám, majd jobbnak látja odébb állni.
Dühöngve járkálok fel-alá a szűk folyosón, majd a zajok elhalásával az én haragom is csillapodni tetszik. Tábort verek az egyik kőoszlop tövében, míg teljesen meg nem nyugszom. Az árnyvilág sötétje után túl sok volt nekem a fény és a megannyi zaj. Az istenek közelségéről pedig ne is beszéljünk. Anubisznak igaza volt. A távozása volt a legjobb ötlet, ami ezen a rohadt gyűlésen eddig megszületett. Az lesz a legjobb, ha magam is felhúzom azt a bizonyos nyúlcipőt, és visszatérek a birodalmamba. Talán nem veri majd senki az ajtóm, hogy a hiányom keltette űr mardossa a lelkét…
El is indulok a fény felé, ahol megpillantom a kis csoportba verődött isteneket. Csendben suspitolnak, úgy tűnik, az indulatok végül elültek. Akkor aztán megpillantom a két bajkeverőt, ahogy egymás mellett ülve diskurálnak.
- Ellaposodott a parti – sóhajtja színpadiasan Hermész.
- Ahogy mondod! – bólogat Amor – Épp itt az ideje, hogy felrázzuk.
Még látom azt a sejtelmes mosolyt szétterülni a szerelemisten arcán, majd arra eszmélek, hogy se híre, se hamva. Helyette Hermész önelégült képe tódul az arcomba. Ösztönösen hátrébb lépek, hogy némi láthatatlan védőfalat vonhassak közénk. Nem szeretem a testi kontaktust.
- Nem örültem volna, ha az a mamlasz Árész betöri a képed – vigyorog rám.
- Mintha lett volna alkalma – morgom.
- Igazad van. Egy ilyen erős… hogyishívjáknak a fél fogára sem lenne elég – kuncogja, majd a felkaromra markol.
Hangosan morogva rántom el magam tőle, és lépek megint hátrébb. Ez a fiú túl sokat enged meg magának.
- Ne érj hozzám! – vicsorgok rá.
- Miért ne? Egész bájos vagy, mikor dühöngesz – kuncogja.
Furcsa mód jól esnek a bókjai. Kellemes melegség árad szét a mellkasomban, ahogy őt figyelem. Valami földöntúli boldogság kezd a hatalmába keríteni, bár az okát nem sikerült eddig felfedeznem. A fiút bámulva azonban egyre erősebb ez az érzet. Feltűnik, milyen szép a haja, milyen karcsú a dereka, és a nyakszirtje felől valami eszméletlenül édes illatot áraszt. Oda is hajolok, hogy megszimatoljam, mire halkan nevetve behúzza a nyakát.
- Csikiz – búgja.
Valahol itt döbbenek rá, hogy bődületes marhaságot csináltam, ezért ijedten kapom el a fejem tőle.
Csak a karmaim koppanását hallom a hideg kőpadlón, ez zökkent ki egy kicsit a bódulatból. Az azonban, hogy az életmentő kijárat felé pillantok, gyakorlatilag a vesztemet okozza. A széles asztal körül minden istenség… paráználkodik. Árész az erős karjai közt tartja Hérát, míg Siva Hóruszt kényezteti. Döbbenten pislogok az eszüket vesztett istenekre, ám az utolsó dolog, amire még emlékszem, az az ajtóban álló Anubis majdhogynem rémült tekintete.
Amint megérzem Hermész apró ujjait a hátamon felsiklani, újból elönt a bódulat.
- Gyere, semmi kedvem ezekhez – suttogja, majd a sötét folyosó felé von.
Engedelmesen követem, míg végül egy hatalmas hálószobába nem lök. Megbabonázva figyelem a hófehér, baldachinos ágyat, a nagy, aranyozott tálcákon pirosló, érett gyümölcsöket. Hirtelen kedvem szottyan ebben a szobában élni. Minden nap finom ételeket enni, mulatozni, pláne, ha még szeretőm is akadna.
Erre a gondolatra mintha varázsütésre érezném meg Hermész lágy csókját a hátam közepén. Beleremegek, ám az agyamat elöntő bódulat nem engedi, hogy gondolkodjak. Emberi külsőt varázsolok magamnak, majd 180 fokos fordulatot veszek, és a fiú arca után kapok. A két kezem közé szorítom, majd az ajkai után kapok. Még sosem csókoltam meg senkit, nem is tudom, hogyan kell, így ösztönösen vezetem a nyelvem a szájába. Ő jóval gyakorlottabban irányít, kicsit lassabbra veszi a tempót. Halk cuppanással választja szét az ajkainkat, majd nyúl a sentim derekához, és oldja le rólam. A színes darab a földre hullik, én pedig belesüppedek a puha ágy fehér ágyneműi közé. Hermész fürgén mászik fölém, majd csókol meg a saját tempóját diktálva, így nem szalasztom el az alkalmat, és végigsimítok a kecses hátán. Megborzongok, ahogy a forró bőrt a tenyerem alatt érzem. Sosem hittem volna, hogy ez ennyire gyönyörű.
A fiatal isten becéző ajkaival a nyakamat kényezteti, gyakorlott ujjaival pedig a testem minden pontját feltérképezi. A mellkasom, majd a hasam cirógatja, én pedig nem tudok ellenállni a gondolatnak, így a farpofáira markolok. Nyögve szorítom a markomba a hamvas ülepet, még sosem láttam ennél szebbet. Ő csak huncut mosollyal figyeli, ahogy kéjhullámok öntenek el a teste látványától, majd szinte kacagásban tör ki, mikor a markába fogja a férfiasságom. Nyüszítve marok a takaróba, hiszen sosem éreztem még ilyen vágyat. Úgy érzem, a testem szétszakad ettől az elsöprő erőtől. Isten létemre is túl kevés vagyok ahhoz, hogy ennek a mennyei gyönyörnek a részese lehessek.
- Maradj velem – kuncogja a fiú.
Másra sem bírok figyelni, mint a keze ütemes mozgására, ami hirtelen abbamarad. Elégedetlenül morranok fel, ám hirtelen nedves falakat érzek a pulzáló hímtagom köré záródni. Résnyire szűkült pupillákkal pillantok a fiúra, aki elmélyülten játszadozik velem. A látvány, ahogy nyáltól síkosan csúszok ki-be a szájába, elveszi az eszem. Képtelen vagyok tovább gátat szabni a feltörő érzetnek, így hagyom, hogy a vágy hullámai elsöpörjenek, és a szájába élvezzek.
Lihegve nyögdécselek, és szorítom a fehér takarót. Már nem érdekel a tanácskozás, a halandók problémája, a többi ostoba istenség üres fecsegése. Feltárult előttem egy olyan világ, amiből sosem tudok eleget kapni, de talán ez a fiú segíthet abban, hogy minél több ideig élvezhessem ezt az újszerű érzést.
Döbbenten meredek a tükörre, egy számomra ismeretlen, ijesztő lény bámul belőle vissza rám.
Elvileg a tükörnek a tükörképem kéne mutatnia, de az a valami, amit most látok kizárt, hogy az legyen.
A bőröm mindig csodás, és napbarnított, ellentéte annak a fakó hullaszínnek, amivel a velem szembenálló büszkélkedik. És a hajam… Soha nem volt még egy ősz hajszálam se. Erre most… Egy éjszaka alatt kifehéredett volna minden tincsem???
Az arcom felé nyúlok, hogy megcsíphessem, és felébreszthessem magam ebből a fehér rémálomból, amibe kerültem, de mielőtt elérhetném, hozzám hasonló színt öltött nyakláncom a mozdulatom következtében kiesik kezeim közül, és a földön köt ki.
Emiatt pedig mintegy varázsütésre visszatér eredeti, észbontó külsőm, előttem pedig minden olyan világos lesz, mint a nap.
- HERMÉSZ! – ilyen csúfságot senki más nem mert volna velem tenni.
Jó dolog a tréfa, de csak akkor, ha én tehetem másokkal. Ha velem szórakoznak, azt már nem szeretem, gyors, haragos léptekkel indulok el arrafelé, amerre sejtem, hogy van az a bajkeverő.
- Hermész, te kis…! – nem találok rá megfelelő szót, amikor végre ráakadok. Az egyik díszes ablakban ücsörög, és amíg meg nem szólítottam, biztosra veszem, hogy gaztettén vigyorgott.
Miután majdnem kibucskázik az ablakon hangom hallatán, szemtelenül bukfencezik mellém, és hatalmas, ma született bárányhoz hasonló szemekkel mustrál.
A büntetését várja?!
- Áhááá, a nyaklánc! – bök pár másodperc után a plafonra, aztán már hátrál is el a közelemből.
Jogosan teszi, hogy fél, borzasztó dühös vagyok rá. Nem elég, hogy bosszant, még el is felejti gaztettét?!
– Vagyis izé… akarom mondani, nyakláncot kell vinnem az anyádnak, apád küldte, és sietős, szóval én most huss, de azért jó volt veled csevegni... – huss?
- Na nem! – kapom el - A kedvenc nyakláncom teljesen fehérre van festve, mikor felhúztam, én is fehér lettem! Ezt most nem úszod meg, nincs az az isten, aki ezt is elnézné neked! – huss… Persze… Csak szeretné. Addig leszek az apja nyakán, amíg szigorú büntetést nem szab ki rá.
- Arra még nem gondoltál, hogy egy kis fehér feldobja a színvilágod? – ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyunk halandók, addig szorítanám a torkát, amíg el nem fogyna az összes levegője.
Bár… Így is gondoskodni fogok róla, hogy örökre megjegyezze, velem nem húzhat újat, dühösen mesélem el urunknak a nyakláncommal történteket, és kicsi Hermész fia reakcióját.
- Hermész… - Zeusz annyira elpuhult az évek folyamán… Nem is értem, miért még mindig ő a főisten, dühösen markolom tovább foglyom grabancát.
- Sajnálom Phobosz, és ne aggódj, megbüntetem a fiamat, kezdetnek szobafogság, és…
- Akkor nem tudom elvégezni a feladataim! – feladatai? Az ücsörgésre célzott?!
- Most nincs is. – hát ez az…
- És mi van a szerelmes levelekkel, amiket te…
- Hermész!
- … neked küldtek – cehh… Na persze... Apucit úgy látom anyucija féltékeny természetével tartja sakkban.
- Igaz… - dörmög az öreg színpadiasan- Akkor, ha már úgyis a munkaköröddel védekezel, az előkészületek után, mint a követünk, felkeresel a világ összes vallásából egy-két istent!
- Az összesből? – hiába ellenkezik a feladat ellen, ez se akkora büntetés, mint amekkorát érdemel.
- Az összesből, és nincs vita!
- Tárgyalás berekesztve! – rikkantja erre, ami miatt engednem kell, hogy dudorászva elröppenjen, gyilkos tekintettel nézek utána.
Nagyon meg fogom dolgozni egyszer a közeljövőben még a tettéért, egy olyan segédeszközzel, ami az általa olyannyira kedvelt fehér színben tündököl…
- Mielőtt megkérhetnél, hogy segítsek az előkészületekben szólok, - fordulok vissza Zeusz felé - hogy nekem még dolgom van.
Sok Isten lófrál tétlenül, bízza meg őket pakolással. Nekem ki kell pihennem a Hermész okozta sokkot mielőtt még ráncosodni kezdene a bőröm.
***
Úgy érzem, kevés ideig tartott pihentető alvásom, morcosan várom, hogy mindenki megérkezzen, és elkezdődjön a gyűlés.
Sokkal jobb lenne a kedvem, ha Mithrásszal tölthettem volna pár órácskát, de ő most apámmal van elfoglalva, rám se nézett, mióta elkezdte Árész befűzni.
Bár…
A kedvem akkor is jobb lenne, ha nem pont azokkal a semmirekellő emberekkel kellene foglalkoznunk, akik lassan már kutyaszámba se vesznek minket.
Sőt… Akkor is, ha nem vágódott volna le mellém az, aki már megint tönkretette a napomat.
De nincsenek nagy igényeim, valamennyire már az is boldoggá tenne, ha Hermész nem vigyorogna át az asztal fölött olyan széles mosollyal barátjára, Amorra, mint ahogy azt teszi.
- Mivel mindenki sikeresen megérkezett, úgy vélem, kezdhetjük is – küld felénk Zeusz olyan gyönyörű mosolyt, mialatt felkel székéből, ami miatt jelenleg meg tudnám ölni - Az első Halhatatlanok Tanácsát ezennel megnyitom.
Hurrá…
Apám, és Mithrász egymásnak esett, hogy az előbb még egy egyiptomi istenséggel flörtölni próbáló anyám agyát húzzák, boldogságomra már nem találok szavakat.
- Még nincs itt mindenki – motyogja unottan az asztalra támaszkodva Hermész, Zeusz érdeklődve néz rá, majd körbe a teremben, csodálom, nem ered el az orra vére attól, ahogy egy-egy istennő formás melleire fókuszál…
- Apám… A feleséged? – szólal meg ismét Hermész, amire végre az öreg ismét megpróbál posztjához méltón viselkedni:
- Jaaaa – köszörüli meg a torkát - Ami azt illeti, Héra hamarosan megérkezik, addig mindenki ismerkedjen nyugodtan a számára ismeretlen istenekkel!
Ismerkedni?
Cehh… Persze…
Még mindig nem sikerült magam összeszednem teljesen az után a kis csíny után, amit Hermész művelt velem, tökéletesen látom az asztal csillogó felületében, hogy pár tincsem most se áll úgy, ahogy kéne nekik, fel nem kelek innen, és társalgok másokkal addig, amíg nem muszáj.
Ha nem lennék tisztában azzal, Zeusz milyen bőrégető, és egyben csúnyító villámcsapásokkal jutalmazna lelépésemért, simán itt hagynám ezt az egész hacacárét is.
- Helló fiam! – karolja át a vállamat Arész, szemforgatva kérdem meg arról, mi a bánata.
- Ohh nekem semmi… - dob egy puszit a nem sokkal távolabb álló Mithrász felé, aki most egy szürkéskék hajú, szép vonású Istennel beszélget – Mondtam már neked, hogy kifejezetten jó ízléssel tudod kiválogatni a partnereidet? – amint vége a tanácskozásnak, tovább fogom kutatni azt a szert, amitől halandó lesz, és megölhetem.
- Egy párszor már említetted ezt, miután lecsaptál a kezemről valakit, úgyhogy kezd unalmas lenni – mosolygok, pontosabban vicsorgok rá vissza, mielőtt felkelnék, és eloldalaznék a közeléből az egyik sarok irányába.
Gyűlölöm azt, hogy amikor éppen összeveszik Aphroditéval, előlem nyúlja le az Isteni fiúcskák. Deimoszt, vagy Anterószt miért nem zaklatja sose?!
- Bocsánat… - kérek elnézést attól a skandináv istentől, talán Lokitól, akinek nekimentem, aztán már el is foglalom a helyem a sarokban.
Általában ezen a helyen mindig nyugi van, csöndben tudok pihenni addig, amíg Héra be nem libeg a terembe, és újra helyet kell foglalnunk.
***
- Most, hogy drága nejem is megérkezett – szólal meg ismét Zeusz a teremben kialakult zsivaj elcsitulásakor – Az ok, amiért összehívtam a Halhatatlanok Tanácsát, az a halandók viselkedése.
- Ha szabad megkérdeznem – vág szavába Siva, mialatt egy elegáns mozdulattal körbemutat a teremben ülőkön - mégis mi szükség ránk ebben az ügyben? Tisztelettel megjegyzem, Zeusz, hogy a te embereid kicsinyes könyörgései egy hangyányit sem izgatnak. – jó kezdet… Csak így tovább… Egy veszekedés most tényleg feldobna.
- Az egész világgal van gond – adja fel ellene a küzdelmet papucska fájón hamar, és ül le - Az összes halandó a földön a mi magasságunkra áhítozik. Gondolom, ezzel a problémával már ti is találkoztatok.
- Hallottam a hangjuk suttogását. Egyes szekták olyan rítusokat végeznek és végeztek el, amivel egyes kisebb fajtársunkat magukhoz láncolták – szólal meg most egy idős indián istenség.
- Arról nem is beszélve, hogy építményeikkel sértik hatalmunkat! – ad hangot a véleményének Árész is, ha Anubis nem horkanna erre fel, lehet, én szóltam volna be neki valamit, és nem hátradőlve hallgatnám tovább az egyiptomi Istent:
- A kicsinyességed sérti megnevezett valód eszményi értékét, Árész – külön tetszik, hogy beszéde közben fel is áll, hogy még többen fordíthassák felé a tekintetük – Ha csak ennyiről akartok társalogni, akkor engedelmetekkel, én most távoznék.
Szavainak megfelelően meghajol, aztán már megy is, társa, nameg az összegyűlt tömeg nagy részének bosszúságára, vagy épp döbbenetére.
Sajnálom az egyiptomi istenség elvonulását, előbb, vagy utóbb remélem, Zeusz utána megy, vagy küldet.
A gyűlés jelenlétében talán elviselhető lett volna.
Már azzal, hogy apám szidta, és lekicsinyelte azt a problémát, amit az Istenek atyja felvetett elérte, az egész tanácsteremben olyan néma csend vegye át az uralmat a halk, innen onnan hallatszó pusmogás felett, mint amilyen általában a temetőkben szokott lenni, mialatt a különböző származású Istenek arca is a lehető legkülönösebb érzelmek hatására merevedett meg.
Végre én is elfelejtettem a bánataim, mialatt pár Istenhez hasonlóan hatalmas vigyorral nézem társaim, legszívesebben a kezeim dörzsölgetném össze addig, amíg arra várok, hogy mindenki felolvadjon a sóbálványságból, és kitörjön a balhé.
Kár, hogy pont most nem hoztam pattogatott kukoricát…
- Hát ez felháborító! – kezdődik… - Azt hiszi, hagyhatjuk, az emberek azt tegyék, amit akarnak anélkül, hogy magukra vonnák a haragunk?! És ez az Anibus is… Hogy merészel itt hagyni minket?! – háborog fellengzően Arész, szavai hatására a többiek is kapcsolnak, hol halkabban, hol hangosabban kezdik tárgyalni azt, melyik Istennek volt igaza.
Úgy, mintha ez a csekélység lenne a világ legfontosabb kérdése.
- Látom te is úgy élvezed, mint én – jegyzem meg a halkan kuncogó Hermésznek, apró biccentéssel jelzi, hogy igen, mielőtt még az asztal alá bújna, és átosonna a hozzá hasonlóan jól szórakozó Amorhoz.
Most már semmi kedvem elmenni innen, hátradőlve sandítok Zeusz, és Héra felé. Kíváncsi vagyok arra, ők mikor kezdenek el bekapcsolódni.
Nem kell sokat várnom arra, hogy Zeusz paprikapiros arccal felmorduljon:
- Térjünk vissza a tanácskozás tárgyaira, az emberekre - szavai miatt már nem bírom visszafogni a nevetésem, hangos kacagásban török ki, miközben az alvilág ura is megszólal:
- Túl sokan vannak, attól annyira bátrak. Legalább a felük ki kellene irtani. – végre abba tudom hagyni a nevetésem, nem is hangzik hülyeségnek az, amit mond.
Kevesebb ember, kevesebb gond, páran egyetértőn biccentünk Hádész felé, de Zeusz megrökönyödve áll fel, és akadályozza meg, hogy terveket eszeljünk ki az emberek egy része kiírtására:
- Ugyan már… Nem ott van a gond, hogy sokan vannak. – dehogynem… Ráadásul szemtelenek, akaratosak, és nemtörődömök is.
Bár… Az biztos, hogy unatkoznék, ha nem lenne egy sem, akit bosszanthatok.
- Miért nem szavaztatjuk meg? – dörren Aresz, mivel többen egyetértőn biccentenek, Zeusz arra kéri a társaságot, hogy emeljék fel azok a kezük, akik az emberek egy részének a kiirtására szavaznak.
Hülye kérdés, a nevemtől zeng az Olümposz. Nem csoda hát, hogy elégedett vigyor kúszik az arcomra, ahogy az egyik márványkeretű ablakban ücsörgöm. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, Poszeidón most jött rá, hogy lecsempésztem egy olajfát a palotájába, kellemes kis emlékeztetésül, hogy vesztett Athéné ellen, mikor Athénért versenyeztek.
Bár az is lehet, hogy Hádész találta meg a rózsaszín ágyneműjét, amit csupa unokaöccsi kedvességből cseréltem ki az eredeti feketéről.
Oh, vagy Árész hiányolja a legújabb kardját, amit Héphaisztosznak vittem el beolvasztani?
- Hermész, te kis…! – Kis híján kibucskázok az ablakon, mikor közvetlenül mögöttem szólal meg a nem rég még a palota másik végében ordító istenség. Uh, basszus, ez Phobosz…
Egy hátra bukfenccel landolok mellette, és ártatlanul csillogó szemecskékkel nézek fel a sötétbőrű, kissé idegesen tajtékzó istenre.
Oké, mit is vétettem ellene? Mert a kérdés tényleg nem az, hogy vétettem e, hisz magamat ismerve arra tudom a választ. Viszont hiába agyalok, perpillanat nem jut eszembe mivel sikerülhetett így felhúznom őméltóságát… Ömm…ömm…
- Áhááá, a nyaklánc! – szúrom mutatóujjamat nagy büszkén a plafon felé, de a következő pillanatban, ösztönös hátrálásba kezdek, látva Phobosz arcán a végigszántó dühöt. – Vagyis izé… akarom mondani, nyakláncot kell vinnem az anyádnak, apád küldte, és sietős, szóval én most huss, de azért jó volt veled csevegni...
- Na nem! – morran fel, és elkapva a grabancomat, a trónterem felé kezd csörtetni. – A kedvenc nyakláncom teljesen fehérre van festve, mikor felhúztam, én is fehér lettem! Ezt most nem úszod meg, nincs az az isten, aki ezt is elnézné neked!
Oh igen, valószínű, hogy pont egy nyaklánc miatt kapok majd súlyos büntetést… Nah de inkább nem szállok vitába vele, kényelmesen összefont kezekkel, a padló fölött lebegő lábakkal hagyom, hogy vontasson apám elé. Mert igen, ilyenkor mindig mindenki oda visz.
- Arra még nem gondoltál, hogy egy kis fehér feldobja a színvilágod? – érdeklődök, mire rászorítva a felsőmre, megfoszt némi levegőtől. Prüszkölve lazítom meg a felsőm, és veszem tudomásul, hogy drága, távoli rokonomnak még mindig nincs több humora, mint eddig. De legalább fejemet nem vette, ezt elkönyvelhetem sikernek.
- Hermész… - sóhajtja drága apukám, miután meghallgatta a mellettem fújtató istent, aki a biztonság kedvéért még mindig engem szorongat. Jól tippel, reppennék, ha tudnék.
Ártatlan, kiscica szemeket villantok az Olümposz urára, és máris látom, ahogy az eredetileg dühös pillantása kezd meglágyulni. Hehe, bingó!
- Sajnálom Phobosz, és ne aggódj, megbüntetem a fiamat, kezdetnek szobafogság, és…
- Akkor nem tudom elvégezni a feladataim! – kottyantom közbe.
- Most nincs is.
- És mi van a szerelmes levelekkel, amiket te…
- Hermész! – csattan fel apuci, aggódó pillantást vetve Hérára, aki máris gyanakvóan húzza fel a szemöldökét.
- … neked küldtek – szépítek a dolgon vigyorogva, megkönnyebbült sóhajt váltva ki Zeuszból, és rosszalló pillantást Hérából. Persze, neki az se tetszik, ha férjecskéjének küldözgetik a nyálas üziket, de megint tombolna, ha megtudná, hogy a nálam lévőkön a feladó a mellette ülő.
- Igaz… - mormolja apám maga elé, majd gondolataiba merül. – Akkor, ha már úgyis a munkaköröddel védekezel, az előkészületek után, mint a követünk, felkeresel a világ összes vallásából egy-két istent!
- Az összesből? – esik le az állam, számba véve, hogy ezek közül hány területről tiltottak ki a vicceim miatt.
- Az összesből, és nincs vita!
- Tárgyalás berekesztve! – teszem hozzá, mert Phobosz arcát elnézve, ő nem szívesen hagyná ennyiben a dolgot. Mégis kénytelen elengedni, én pedig elsasszézva a közeléből, dudorászva indulok meg kifelé a trónteremből, mikor valami szöget üt a fejemben.
- Előkészületek?
~oOo~
Kellett nekem kérdezni… Mindenesetre ráérősen pakolgatom a székeket Apollón társaságában, aki fejét ingatva hallgatja délelőtti akciómat. Szerinte Phoboszt kár volt magamra haragítani, mert az apjánál is durvább tud lenni.
Huh, ezt most vajon az ágyban való viselkedésére értette, vagy sem? Bár nem hallottam még róla, hogy Apollón összefeküdt volna Árésszal, de ki tudja…? Mondjuk én, hisz barátom mindent elmond nekem, meg egyébként is, ha egy kis akcióra vágyik ott vagyok neki én. Ha éppen kedvem van aláfeküdni. Ha meg nincs, akkor…
Gondolatmenetemből ismerős hang zökkent ki, és ahogy a bejárat felé kapom a pillantásom, meg is pillantom Amort, ahogy apámmal társalog.
Felcsillan a szemem, és már támadnám le barátomat, mikor apámnak eszébe jutok. De jókor…
- Hermész, mostmár ezt be tudjuk fejezni nélküled is, úgyhogy indulhatsz is összeszedni az isteneket. Ne felejtsd el, mindenhonnan maximum három isten jöhet, de minimum egynek muszáj – figyelmeztet, miközben melléjük reppenek. Vigyorogva szalutálok egyet Amornak, majd indulok is.
Minél előbb túl akarok lenni a dolgon, hogy visszajőve mesélhessek barátomnak. Ő tuti nem rosszallná a csínytevésem, sőt, kifejezetten élvezni szokta az ilyesmiket.
Mondjuk arra kíváncsi lettem volna, mi szél hozta ide. Vagy numeranumera, vagy engem keresett, vagy a kettő együtt, hehe.
Az már kevésbé hehe, hogy micsoda utazás áll előttem… Jó, oké, sokkal gyorsabb vagyok, mint a legtöbb isten, de hé! A világot kell bejárnom, csak mert apucinak társasághoz szottyant kedve!
Fintorogva célzom meg elsőnek az európai istentestületeket remélve, hogy nem koncolnak fel kapásból mindenhol.
Nem tehetek róla, hogy olyan jó volt poénkodni velük. Például vegyük a kelta istenségeket, azok tökre el vannak határolódva tőlünk, és azzal, hogy egyszer szétszórtam a cuccaikat Európában, csupán segítettem nekik az ismerkedésben. Nem mindenki díjazta…
Nah, hozzájuk bekopogni nem volt buli… Mondjuk mennyi ész kell már ahhoz, hogy hozzám vagdossák a cuccokat, amiket nem rég gyűjtöttek össze? Mindegy, az üzenet átadva, jönnek, ha jönnek.
Kövinek, nézzük a skandináv mitológia isteneit.
Őket már kissé óvatosabban közelítem meg, de a nagy bámészkodás közben csak nekicsapódok valakinek.
- Hermész? Nocsak…
- Loki… - mormolom, fájó orromat dörzsölve. Rá se kell néznem, megismerem a hangjáról. Nah, szakmabeli… mármint bajkeverő, csak ő kissé durvábban űzi a dolgot. Az én hülyeségeimbe még nem halt bele senki, főleg nem az istenek kedvenc aranyifjúja. Oh, igen, Baldr haláláról is tudok ám! – Nem zavarok ám sokáig, csak istenek tanácsa! Most! Az Olümposzon! – hadarom el, hogy minél előbb leléphessek.
Nem azt mondom, hogy félek tőle, de azért na… Nagyobb, és erősebb nálam, ráadásul nem a kedvességéről híres, pedig ahh… jóképű. Most éppen.
- Léptem! – jelentem ki, és már huss is!
Keressünk valami melegebb környéket, szóval irány dél!
Nem igen tudnék minden afrikai törzs hitvilágából összeszedni isteneket, mert megszámlálhatatlanok, így a fölöttük álló, egyiptomi isteneket keresem fel. A piramisoknál érek földet, és a forróságtól már lóg a nyelvem, pedig nálunk sincs sarkvidéki éghajlat.
Az igazság az, hogy ha jártam is erre, kapcsolatba nem igen kerültem helyi istenekkel. Így most fogalmam sincs, hol kéne keresnem őket. Fogom magam, és szórakozottan megkopogtatom a mellettem emelkedő piramis kemény kövét. Nem számítok rá, hogy a lakók életjelet adnak, így nyekkenve ugrok egyet, mikor megremeg az építmény, és a félrecsúszó kövek közül, egy alak bukkan elő.
Tétován figyelem a látszatra ifjúnak tűnő, őszes hajú istent, aki kifejezéstelen arccal, hűvösen mér végig. Valahogy, nem egy ilyen sápatag illetőt képzeltem volna Afrikába, de tény, hogy piszok helyes.
- Helyi isten nincs? – csúszik ki a számon, mire hidegen vonja össze a szemöldökét.
- A tiszteletlenséged a halálvágyad tükrözi, vagy egyszerűen hülye vagy? – szólal meg jeges hangon. Akaratlanul is vigyor kúszik az arcomra, bár a kisugárzását tekintve, inkább félnem kéne. De egyszerűen teljesen fel tud dobni, ha valakiben potenciális áldozatot találok a csínyeimhez. Még ha eléggé neccesnek is tűnik, hogy később épen megúszom, az ilyen személyiségeket a legnagyobb buli felhúzni. Ha Phoboszt eddig mindig túléltem, ő se okozhat gondot. Remélem azok közt lesz, akik eljönnek a tanácsra.
- Gyűlés van az Olümposzon, és én vagyok a meghívó – jelentem ki, majd kissé eltöprengek a szavak kétértelműségén. Mindegy, a lényeget leszűrhette belőle, úgyhogy a levegőbe lendülök, mielőtt kedve támadna kidobni a meghívóját. – Apropó, nálunk nincs ilyen méretes árnyékot adó piramis, így ajánlanék némi naptejet, különben égés lesz belőle!
Megvillan a szeme, én pedig vigyorogva szalutálok, és sebesen eltűnök a szeme elől.
Irány Japán, arra is régen jártam. Pedig onnan még ki se tiltottak, hála Suijinnek a vizek istenének, mert a védelmemre kelt, miután felhúztam az egyik sárkány istent. Az tényleg nem volt szándékos, bár így utólag visszagondolva, talán nem kellett volna a gömbjével focizni. Részlet kérdés…
- Suijin! – rikkantom el magam a vízparton, ahol a legtöbbször fellelhető. Nem is telik bele túl sok időbe, és a kék hajú istenség fel is bukkan.
- Hermész? Ugye nem keveredtél megint bajba? – sóhajtja halkan. Elvigyorodva ingatom meg a fejem, mire megnyugodni látszik.
- Ezúttal hivatalosan vagyok itt, hírt hoztam az istenek gyűléséről, amit az Olümposzon tartunk – szavalom el gyorsan.
- Istenek gyűlése? Mindenhonnan?
- Jaja, nagyjából. De mindenhonnan minimum egy isten, maximum három. Ha jól emlékszem… - túrok a hajamba jókedvűen, majd a levegőbe lököm magam. – Ott találkozunk, én repülök tovább!
Búcsút int, majd eltűnik a vízben. Ha jól tudom, ő a vizeken keresztül tud közlekedni a legjobban, de nem biztos. Posszeidonnak például delfin fogata van.
---*---*---*---
Alaposan kipurcanok, mire minden istentársadalomhoz eljutok, így megkönnyebbülve huppanok le Amorral szemben, mikor végre visszaérek az Olümposzra. Mellettem Phobosz foglal helyet, aki nem rest gyilkos pillantással köszönteni, de én csak bájosan rámosolygok, majd viszonzom Amor pillantását és üdvözlő vigyorát.
- Mivel mindenki sikeresen megérkezett, úgy vélem, kezdhetjük is – áll föl az asztalfőről drága apám. – Az első Halhatatlanok Tanácsát ezennel megnyitom.
- Még nincs itt mindenki – jegyzem meg, mintegy mellékesen, az asztalra könyökölve. Apám meglepetten pillant rám, majd körbefuttatja a tekintetét, keresvén a hiányzó láncszemet, de tekintete túl sokat időzik el egy-egy csinos istennőn. Lepetézek… - Apám… - szólalok meg a szemem forgatva, és a mellette üresen árválkodó székre bökök. – A feleséged?
- Jaaaa – esik le neki végre, és hogy visszanyerje határozottságát, a torkát köszörülve fordul ismét az egybegyűltekhez. – Ami azt illeti, Héra hamarosan megérkezik, addig mindenki ismerkedjen nyugodtan a számára ismeretlen istenekkel!
Erre kitör a hangzavar, és felbolydul az egész terem. Még jó, hogy hatalmas, így nem lesz túlzsúfoltság. Én gyorsan elslisszolok Phobosz mellől, mielőtt a sokaságot kihasználva, el találna tűntetni. A következő pillanatban pedig Amor veti rám magát hátulról, és a nyakamat átkarolva hajol a fülemhez.
- Láttad őket? Az egyiptomiakat? – duruzsolja pont azon a hangon, amivel ágyba szokott csábítani.
- Melyikeket? – nyekkenek a súlya alatt, mert valljuk be, hiába nem nagy darab, engem nem arra találtak ki, hogy jól bírjam a földbeépítést.
- Szerinted? Őket! – fordítja a fejem kissé jobbra. Ha a sápatag srácot keresem, akit nem rég láttam, hát nagyon mellé lőttem. Nagyjából három lépésre tőlünk, két egyszerre rémisztő, és lenyűgöző alak áll egymás mellett, és mégis bizonyos távolságot tartva a másiktól.
- Mekkora áll… mpf… - Kiáltásomat Amor fojtja belém, betapasztva a számat, de mivel már így is felhívtuk magunkra a figyelmet, lazán közelebb húz hozzájuk.
Elkerekedett szemekkel figyelem a félig állat, félig ember isteneket. Nem az, hogy még nem láttam hozzájuk hasonlót, de valahogy Rétől a sólyomfejével kevésbé tartottam, mint a két kutyára hajazótól.
- Jéééé, látom beszereztél napvédőt! – csúszik ki a számon, mikor Amor elhúzza a kezét, én pedig a kisugárzásából felismerem egyiküket. Az őszes hajú ipse, kicsit más kiadásban. Megvillannak a szemei, de Amor közbeszólása elejét veszi a vitának… vagy felaprításomnak.
- Zeusz azt mondta, ismerkedjünk… Nos, ismerkedjünk! – vigyorog rá bőszen a két istenre, de tekintetét főleg a még számomra is teljesen idegen vonja magára. Bár ha jól emlékszem a gyorstalpalóra, amit Ré adott egyszer, talán az ottani holtak istene lehet.
- Amor vagyok, a rómaiak szerelem istene. Ő pedig Hermész, a görögöknél a tolvajok, kereskedő és művészek pártfogója, valamint a hírnök – szavalja barátom, újra átkarolva.
- Bah, már abba elfáradok, ha csak végighallgatom a munkarendem – mormolom, majd felpillantok a két egyiptomi istenre.
Némán pillantanak egymásra, és már azt hiszem meg se szólalnak, mikor a számomra is idegen végre felénk fordul.
- Anubis vagyok, ő pedig Széth. És nem ismerkedni jöttünk, csupán a tanácsra… - zengi mély hangján, amibe egészen beleremeg a gyomrom. Látva Amor felcsillanó tekintetét, neki tökéletesen elnyerte a tetszését.
- De savanyú – sóhajtom színpadiasan.
- Ugyan, ugyan, hagyjátok, hogy megtanítsunk titeket szórakozni – vigyorog rájuk Amor, mire kissé nekem is leesik az állam. Arra gondol, amire gondolom, hogy gondol? Beteg gondolat… Bár Széthet bevállalnám, ha éppen megembereli magát. Aztán ha Anubisnak is van emberi alakja, benne vagyok a buliban. Így azért félek tőlük.
Ha ők harapnának csak úgy spontán, mikor belelendülnek, azt hiszem megsínylenénk. Csakhogy elnézve őket, a lendület eléggé távol áll tőlük. Még jó, hogy istenként azért kevesen akadunk fenn a különös külsőkön.
Olyan régen szórakoztam már utoljára… Megvan az már vagy tíz órája is. Sőt, lehet, hogy még több is…
Lássuk csak, ki lenne vevő egy kis… hogy is mondják?... etye-petyére? Itt, Rómában, sajnos senki. Viszont, esetleg átruccanhatnék egy picikét a görög rokonékhoz. Ott vannak kedvemre való istenkék. Példának okáért, Aresz. Ja, nem, ő nem jó. Ő Aprhoditét baszogatja, aki elég féltékeny természet ahhoz, hogy hogy ne engedjen közel engem a pasijához. Pardon, férjéhez. Mert ugye összeházasodtak, ha jól tudom, jó pár éve. Pedig a régi szép időkben még hármasban is csináltuk. De aztán elvileg beleszeretett. Na persze, Aphrodite és Aresz csakis annyira szerelmes típusok, mint én. Na, de már más idők járnak, ők elvileg boldog családot alkotnak jó pár gyerekükkel. Ehh, igen, lebuktam, tudom, hogy férj és feleség, ráadásul gyerekeik is vannak. Hogy ne tudnám? De mégis, az furcsa, hogy mostanában nem hívnak engem is szórakozni. No, mindegy.
Akkor talán lehetneeee… Nem is tudom. Most ahhoz lenne kedvem, hogy valaki jól beledöngöljön a földbe. Vagy felhőbe. Vagy akárhová, csak megrakjanak. De ha jól számolom, akkor perpillanat nincsen senki olyan elérhető aktív, aki az esetem lenne, pláne, hogy még szabad is. A francba már!
Viszont, ha esetleg én tömködhetném valakinek a becses hátsóját, akkor ott van Hermész. Ha jól tudom, semmi dolga nincs most. Se Zeusz, se más nem adott neki semmi feladatot, legalábbis én nem tudok róla. Jó, hát nincsenek túl közel hozzánk, szóval pontosan nem tudhatom, de próba cseresznye, nem igaz? Dehogyis nem! És talán Apollóval sincs annyira elfoglalva, hogy egy pár órácskára ne lenne ideje velem lenni. Reménykedjünk…
Szárnyaimat kitárom, és kiröppenek égi szobám magasan fekvő, vagy inkább lebegő ajtaján. Na, ne már, hogy nekem az ajtó a „földön” legyen…! Így legalább nem kell félnem azoktól a pofátlan istenektől és istennőktől, akik be akarnak tolakodni a magánszférámba. Persze, ha valaki isten, még ez sem állíthatja meg őt, na de azért ettől csak veszik az adást… Hiszen eddig még csak háromszor kaptam rajta kettejüket a cuccaim közti fötöréskor: kétszer Junnot, egyszer meg Terrát. Ezek a nők… Pláne istennők!
Róma fölött repülök el, ahol látom, nagyban építkeznek azok a szorgalmas kis emberkék. De minek dolgozni? Egy ilyen szép, nyári napon mindenkinek kéne keresnie magának párt, akivel a fényes Nap alatt egymáséi lehetnek. Nem pedig építeni egyre magasabb, és magasabb épületeket!
Egyet gondolva, megváltoztatom repülési irányomat Görögországról a római emberek közelébe, tehát egy szép kis zuhanórepülést mutatok be. Ah, milyen kár, hogy senki sem látja a gyönyörű mutatványomat, tehát nem is értékeli senki… Na, de mindegy is. Zuhanás közben előkapom íjamat és nyilaim is megjelennek. Csak úgy, vaktában lődözni kezdem őket, és a nagy része talál is.
A hatás azonnali (milyen is lehetne más, hiszen ezek az én édes kis nyilacskáim) – az emberek azonnal eldobnak mindent a kezükből, és egymásnak esnek. Természetesen jó értelemben. Itt három férfi, ott két nő, amott egy két férfi és egy nő… Mindenféle párok születnek.
Dolgom végeztével elvigyorodva tűntetem el kezemből a kavarodást, zűrzavart okozó tárgyakat, és immár tényleg az eredeti úti célom felé repülök. A Földközi-tenger fölött sirályok társulnak mellém. Vijjogva repülnek mellettem, a lemenő Nappal a hátunk mögött.
Hah, egy csomó időt eltölteni repüléssel, mikor a mi isteni családunkból is simán választhattam volna valakit… Na ja, de mégis kit? Senki olyan nincs, aki kedvemre való lenne, és szabad, vagy esetleg egy hármast akaró pár egyik tagja lenne. Milyen szerencse, hogy van egy halom isten a világ különböző országában, különben már rég begyöpösödtem volna az egyetlen pártól, mint a többiek. Mondjuk a görögökön kívül még nem igazán próbáltam ki senkit. Na jó, egy-egy kivétel azért akadt, mint például Hórusz, mikor átutazóban volt nálunk, meg asszem valamelyik indiai isten is, aki Jupiterhez jött anno követként, de más nem. Akik nem a mediterrán országokból származnak, azok mind olyan… sznobok és furák. Hidegek. Pedig Hórusz milyen szenvedélyes volt, de utána mikor mással próbálkoztam, az teljesen az ellentéte volt. De ah, muszáj lesz lassan beújítanom egy egyiptomi szeretőt! Az indiai viszont nem volt olyan nagy szám, meg nem is izgatnak annyira. Jó, jó, igazán sokat tudnak a szeretkezés művészetéről, de mivel valamiért a nőket jobban preferálják az indiai férfiak, ezért annyira nem érdekelnek… Micsoda pazarlás, mert azért vannak jól kinéző indiai istenek is!
Jaj! Azt hiszem, még volt valami japán istenke is. Az érdekes, szürkéskék hajára, és tengert idéző szemeire emlékszem, melyek annyira elsötétültek elélvezéskor, mint a viharos víz. Igen, ő is volt! Hmm… Ő egész tetszetős volt. De az jó régen lehetett, ha már annyira nem emlékszem a részletekre, hát még a nevére. Régebben, mint Hórusz, az biztos.
Hmm… Lehet, hogy szerveznem kéne egy szex-körutat magamnak… Végig repülhetném az egyes országokat, és megszexualizálhatnám a különböző istenségeket. Micsoda ötlet! Hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe?! Már csak valami jó kis légáramlatot kellene majd találnom, hogy csodás szárnyacskáimat ne terheljem meg túlságosan a sok utazással. De tuti, hogy megcsinálom ezt a túrát! Viszont lehet, hogy majd keresek magamnak egy társat az útra, hogy ne csak egymagam próbáljak ki másokat is… Vajon Hermész mit szólna, ha megpróbálnám elcsábítani erre az útra? Ah, de neki sok dolga szokott lenni. Akkor majd még eldöntöm.
Höh, lehetne Phobosz is! Na, arra lennék én kíváncsi… Jól néz ki, nem az, csak éppen a jelleme hagy némi kivetnivalót maga után. Enyhén szólva. Csak egy icike-picikét, egy csipetnyit ijesztő. No, de mindenkin lehet változtatni. Biztos vagyok benne, hogy rajta is. Egy kis kiadós szex kell, és máris megváltozik az ember, vagy isten. A több évezredes tapasztalataim legalábbis ezt mutatják.
Lassan közeledek a görög szigetvilág felé, és látom, itt is nagy építkezésben vannak az emberek. Mégis mi a franc történt itt? Mármint az emberek világában? Valamiféle építkezési-világnap van, vagy mi, hogy nálunk is, itt is nagyban építkeznek? De nem ám kis kertes házakat! Nem, nagy felhőkarcolókat.
No, mindegy. Ha az építkezéstől poros izzadtságban akarnak fürdeni, ahelyett, hogy az egymással való közelebbi megismerkedés miatt lubickoljanak a különféle testnedvekben, az ő bajuk. Teszek rá!
Meg a francokat! Mi van ezekkel a nem normális idiótákkal, hogy ilyen baromságokra pazarolják energiájukat?! Hát nem lenne sokkal, de sokkal jobb szórakozás, ha szexelhetnének, szeretkezhetnének, baszhatnának, kefélhetnének, vagy hívjuk akárhogy, amit csinálhatnának? Nem értem én ezeket az alsóbbrendű kis senkiket, akiket nem tudom felfogni, miért is hagytuk még meg. Ehh…
Na, de miért is foglalkozzak ezekkel az ostoba emberekkel, ha egyszer végre itt vagyok, görög rokonainknál?
- Amor, hát te? – kérdezi meglepetten Artemisz, kivel az Olümpuszon futok össze, majdnem szó szerint. Engem is meglep, hogy itt találom, hiszen nem nagyon szokott itt lenni. Ő mindig a drága erdei állataival van elfoglalva. Biztos csak azért, mert szüzességi fogadalma miatt nem tud mit kezdeni magával. Hát, igen, vele ezért sem szoktam valami sokat összejárni. Nincs közös témánk. Egy szűz, és a szerelem istene? Höh…
- Hermészt keresem – válaszolom intenzív szemöldökmozgatással. Artemisz nagyokat pislog, de végül csak rájön, hogy mit is jelent a szemöldök-húzogatásom és sokat sejtető vigyorom. Ezt onnan tudom, hogy ingerülten elcsörtet a közelemből, de szerencsére még ideveti nekem, hogy Apollóval találom. Hát hol máshol lenne az istenek hírnöke? Viszont… jó, jó, Apollóval van, de mégis hol?! Csak megtalálom, nem igaz? De. Szóval föl is röppenek, és Hermész keresésére indulok. Hosszú, hosszú, ürességtől kongó folyosókon vezet át az utam. A mi fehéres, krémszínű márvány falainkkal és hószín felhő padlóinkkal ellentétben itt a padló is ki van rakva márvánnyal. Fekete-fehér négyzetek mindenütt a talpazaton, amerre csak nézek. Szemem belekáprázik, de mindig is szerettem ezt a padlót. Olyan… vicces. A folyosókon fehér szobrok sorakoznak egymás mellett, és az emberi társaikkal ellentétben ezeken nem látszik meg az idő vasfoga, pedig a többség idősebb az emberiségnél is. Itt-ott elvétve látni egy kis vérvörös rózsacsokrot. Gondolom, Aphroditének túl egyhangú volt így, amit nem is csodálok, mert a rózsák élénk színe, és bódító illata nélkül kicsit tényleg sivár lenne.
Mikor a folyosó végére érek, akkor döbbenek rá, hogy hol is vagyok. Az istenek palotájának folyosóinak szokásuk össze-vissza tekergőzniük, úgy, hogy a benne sétáló, repülő lény mindig oda jusson, ahová akar, vagy épp fordítva, teljesen máshová. Na, nálam valószínűleg az utóbbi történt most, ugyanis a trónterem előtt állok. Vagy nagyterem, esetleg istenek csarnoka előtt, attól függ, ki hogy hívja. Tudomásom szerint mindenhol van ilyen, vagy legalábbis hasonló, ahol az istenek összegyűlnek tanácskozni. Mindenkinek megvan a saját, névre szóló helye, ami az adott istenre jellemzően néz ki. Sajnos nem mi díszíthettük föl Rómában, akarom mondani Olaszországban, a saját trónunkat, ezért az enyém tele van rózsaszín szívekkel. Gáz, mi? Azt hiszem, sehol sem az adott isten díszíti föl, hanem születésekor, istenné válásakor a trón maga díszül ki, bár ebben nem vagyok teljesen biztos.
Belépve a terembe, fölkészülök az ízlésficamra, ám a látvány, ami fogad, teljesen felkészületlenül ér, és meglepődöm. A falak menti trónszékek helyett most egy nagy, hosszú asztal foglalja el a helyet, székek tömkelegével mellette. Itt meg mi a franc történik?!
- Áh, Amor! Jó, hogy jössz, legalább akkor Hermésznek nem kell hozzátok is elmennie, elég lesz mindenhova máshova - szólít meg Zeusz, a görögök fő istene, és az említett felé int. Csak most veszem észre a sürgés-forgást, ami itt van. És Hermész tényleg itt tartózkodik, Apollóval együtt, és éppen… székeket rendezgetnek?! Uram, Jupiter, mi van itt?!
- És megtudhatom, hogy itt mégis mi folyik? – érdeklődöm kedélyesen, de elszörnyedve. Ez… bizarr.
- Természetesen! Az istenek első tanácsának összehívására készülünk – válaszolja. Fejem mellett, mint azokban a fura japán mesékben láttam, megjelenik egy csepp. Istenek első tanácsa? Ahha… És az mégis minek? – Jut eszembe! Hermész, mostmár ezt be tudjuk fejezni nélküled is, úgyhogy indulhatsz is összeszedni az isteneket. Ne felejtsd el, mindenhonnan maximum három isten jöhet, de minimum egynek muszáj – figyelmezteti az istenek hírnökét, aki mellénk röppen. Vicceskedve szalutál egyet, és el is indul. Basszus, még csak nem is beszélhettem vele! No, nem mintha beszélgetni akartam volna vele, de akkor is! Azért jöttem ide, hogy aztán szexelhessek egy jót, erre EZ történik… Ilyen pechem is csak nekem lehet.
Zeusznak – aki már amúgy sem figyel rám – hátat fordítva az asztal mellé sétálok. A székek előtt, az asztalon kis, díszes kártyácskák sorakoznak. Anubisz, Loki, Siva, Apolló… csupa-csupa istennév. Heh, ezek lennének az új isteni trónszékek?
No, de várjunk csak! Anubisz? Loki? Siva? Ezek nem görög istenek. De nem ám! Siva mondjuk annyira nem érdekes, de Anubisz… na az már igen, meg Loki is. Hogy is volt? Egyiptomi szeretőt akarok beújítani? És meg akarom látogatni a különböző vallások isteneit egy kis… testbéli tapasztalat cserére? Háhá! Úgy tűnik, éppenséggel a mondabéli hegy indult meg Mohamed felé. Na jó, talán mégis csak jó indoknak tűnik, hogy Hermész emiatt ment el… Ha helyes, szexelni vágyó, vagy épp nem vágyó, de simán rávehető istenekkel tér vissza, akkor nyugodtan, sőt, még többet fogom elküldeni ilyen küldetésekre! Sokkal jobb szórakozásnak tűnik másokat is kipróbálni, mint a megszokott, bejáratott isteneken végigmenni.
---*---*---*---
Csak úgy özönlenek a különböző istenek. Én már a saját helyemen unatkozom, pár görög istennel egyetemben, és arra várunk, hogy mindenki megjöjjön. A megérkezésem utáni lelkesedésem láthatóan megcsappant, mikor kiderítettem, miért is hívja igazából össze Zeusz az istenek tanácsát. Nem ám az én elgondolásom miatt, hogy „tapasztalatot” cseréljünk, hanem hogy kitaláljuk, mit csináljunk az emberekkel, akik az istenek világára áhítoznak. Nos, ezzel legalább megtudtam, miért is építkeznek olyan serényen az emberkék, de ez az ok eléggé uncsinak tűnik. A közben érkezők között észreveszek ez ismerős, kékes hajú alakot. Ez nem az a japán istenke, akivel egyszer együtt voltam? De! Hm, talán valamikor fölújíthatnánk ismeretségünket valamikor…
Még jó pár üres hely van, szóval elfoglalom magam, és Phobosszal kezdek el szemezgetni. Helyes kis istenke, és igazán különleges a sötét bőre, de annyira egy antipartyarc. Sajnos. Pedig őt is szívesen kipróbálnám… De egyelőre elégedett volnék már csak azzal is, ha nem hagyná figyelmen kívül égető tekintetemet, és viszonozná pillantásomat. De nem teszi. Ejj…
Sokáig bámulom, de egy idő után két érkező alak vonja magára figyelmemet. Állatfejűk egyből árulkodik egyiptomi származásukról, hát még ruházatuk, mely szinte csak egy szoknyaszerű izéból áll. Lenyűgözőek. Lélegzetállítóak. Lehengerlőek. És kibaszottul úgy néznek ki, mint akiknek égető szükségük lenne egy kis szexre, mivel eléggé merevnek tűnnek, és nem éppen a jó helyen, jó értelembe véve.
Lassan minden hely foglalt lesz, tehát nagyon úgy tűnik, kezdeni fogunk. Szemben velem Hermész foglal helyet, akire egyből rávigyorgok. Ő pillantásomat is, vigyoromat is viszonozza, nem csoda hát, hogy talán őt bírom leginkább az istenek közül. Hasonlóak vagyunk.
- Mivel mindenki sikeresen megérkezett, úgy vélem, kezdhetjük is – áll föl az asztalfőről Zeusz. – Az első Halhatatlanok Tanácsát ezennel megnyitom – zengi a főisten. Halkan felnyögök – előre érzem, hogy uncsi lesz. Tekintetem végig siklik az itt összegyűlteken, és nyálam majd’ kicsöppen a sok szemet gyönyörködtető pasi látványára. Azokéra, akiket még sosem láttam, de azokéra is, akiket sűrűn. Hm, na jó, egész jó ötlet ez a tanácskozásdi, bár mondjuk nekem más terveim vannak a szájkoptatásra. Történetesen… Mi lenne, ha én egy orgiává változtatnám az emberek megleckéztetésére összehívott gyűlést?
Szerintem? Jó móka. Más szerint? Kit érdekel! Úgyis mindig is ki akartam próbálni a különböző nemzetiségű istenekkel aaa… nyelvérzékemet.
Egyedül vagyok, nagyon egyedül. Keresem a megfelelő párt, de
erről apám nem tudhat. Minden hónapban teliholdkor, felküldöm a Földre a jobb
kezemet, hogy nézzen szét, hátha van olyan, aki legalább egy kis időre a
kedvemre tesz. Nincs ez másképp most sem. Általában, akik bírják Thoniu
„kiképzését”, azok engem is el fognak viselni. Amit ő is lát, azt én is, mert
szemünk, ilyenkor össze van kötve. Ilyenkor, persze ő, emberien fog kinézni.
Nem mintha én nem néznék ki annak, de kicsit teljesen máshogy nézek ki, mert a
pokolban, elkerülhetetlen, hogy ne nézzen ki úgy egy démon, ahogy ki kell
néznie. Én közel 120 kiló tömör izom vagyok, fehér hajam a fenekemet súrolja,
körmeim 3 centisek, szemem egésze vérvörösen izzik. Szeretem ezt az alakot,
hisz sokakat elrémiszt.
Hű, jobb kezem megint kipróbál valakit. Egy érdekes Neko
fiút. Haja rövid, tépett és fehéres színű. Fülei és farkincája is ilyen
színűek. Teste nem túl izmos, sőt szinte már gyengének lehet mondani. Termete
eltörpül Thoniué mellett. Mégis, valahogy elvarázsol. Szemei tipikus
macskaszemek. Sárgás színű szemei szinte megbabonáznak. Annyira kis kedves
teremtés.
Persze, ahogy szeretkeznek, azt nem nézem végig. Reggel
viszont pár szót váltunk jobb kezemmel és mondom neki, hogy visszajöhet, de
csak, ha őt is hozza. Örömmel tölt el, hogy egy ilyen elbűvölő teremtés lesz az
ágyasom nem soká. Hajamat rendbe teszem, és a trónomra ülök. Ott várom, hogy
megérkezzenek.
Mikor beteszik lábukat, még nem csinálok semmit. Ahogy elém
járulnak, Thoniu meghajol és üdvözöl.
- Jó reggelt nagyságos uram! Meghoztam új ágyasát, ahogy
kérte. – mutat a Nekora.
- Köszönöm Thoniu. – mondom és megcsókolom jobb kezemet.
Majd a Neko felé fordulok és neki intézem szavaimat. – Hogy hívnak?
- Mylo Oldren-nek.
- Thonui, kísérd fel a szobámba. Nem soká én is megyek.
Öltöztesd át, fürdesd is meg. Szép legyen mire megyek.
- Igenis Uram! – mondja és meghajolva elmegy. Magával viszi
a Nekot is.
Én egy ideig várok, majd megunva a várakozást, felmegyek
szobámba, ahol már előkészítve ott fekszik az ágyam szélén, összegömbölyödve.
Mellé ülök, és a fülét kezdem simogatni. Dorombolni kezd, és az ölembe
kuporodik. Halványan elmosolyodom. Majd egy hatalmas mennydörgés rázza meg az
alvilágot, mely a nevemet zengi. Megint apám hívat magához. Mylo ugrik egyet és
a hátam mögé bújik.
- Mi.... mi… mi volt ez? – kérdezi rémülten.
- Ez csak apám volt.
- Ki… ki… ki az apád?
- Lucifer. De nem árthat neked! – jelentem ki egyszerűen.
A nyakába akasztok egy kristály nyakláncot.
- Amíg ezt viseled, tudni fogja, hogy az enyém vagy! –
mondom és felállok.
Kimegyek a szobámból, egyenesen apám birodalmába száguldok
hintómmal, melyet 6 koromfekete egyszarvú húz. Egyenesen a fő terembe viharzok.
- Mit akarsz, apám?
- Hogy mertél egy Nekot az én birodalmamba hozni?
- A Neko az én birodalmamban van és nem a tiédbe. Viszont ha
megpróbálod bántani, esküszöm, hogy megöllek. – ordítom neki, majd visszatérek
saját kastélyomba.
- Megmutatom milyen a te szeretett Istened és angyalainak igazi arca - válaszolja maró gúnnyal.
Karomat megragadva lendületesen felránt, és az erőtől a mellkasának ütközöm. Rögtön hátra is ugrok, hangos nevetést váltva ki ezzel belőle. Remek, legalább ő jól szórakozik.
- Gyere velem - érkezik az utasítás, és ez egyszer a kíváncsiságom erősebbnek bizonyul, mint az állandó szembeszegülési kényszerem.
Már egy ideje az utcákon sétafikálunk ide-oda, látszólag céltalanul. Csak egy két ember lézeng ilyenkor erre, nem épp a felsőkörökből. Végül Gregori egy templom előtt torpan meg.
- Rejtsd el az erődet - szólít fel, mire kelletlenül teljesítem a parancsát. Had örüljön kicsit az engedelmességemnek, úgy se tart sokáig.
Mikor belépünk, ösztönösen felmérem a terepet. A meneküléssel eltöltött évek alatt belém rögzült.
- Ő egy … egy … - suttogom meglepetten, mikor egy démont fedezek fel az első sorban imádkozva.
- Cssss … - pisszeg le a szavamba vágva. Megint csak kénytelen vagyok eleget tenni a....kérésnek.
Hirtelen, halovány fény kíséretében, egy angyal jelenik meg. Nem túl erős, az arkangyaloknak a nyomába se ér, de a démonnál nagyobb az ereje. Döbbenten nézem amint Isten szolgája kardot idéz meg, majd egy suhintással megszabadítja a démont fejétől. Végül rendet tesz, és térdre ereszkedik.
- Isten, bűnödet nem bocsátotta meg. Az Ő szava szent, és megkérdőjelezhetetlen. Parancsára megszabadítottalak a földtől. Ő maga az igazság. Ámen – mormolja maga elé, majd eltűnik, visszatér a mennybe.
Döbbenten, fölbegyökerezett lábbal állok Gregori mellett. Nem értem….hisz imádkozott, megbocsátást kért…mégis…
- A bűne az volt, hogy védte a lánya életét - szólal meg ridegen Gregori, a hangjától pedig összerezzenek. Elsétál mellettem, és kilép az ajtón. Némán lehorgasztom a fejemet, próbálom emészteni a látottakat. Nem találok elfogadható magyarázatot rá, akármilyen bőszen keresem.
Egy darabig még dermedten bámulom a démon hűlt helyét, majd erőt veszek magamon, és követem a másik bukottat.
Tanácstalan vagyok, kissé talán csalódott is, de egy valamiben biztos is…
- Gabriel, és a többiek soha nem tennék meg ezt - suttogom magam elé makacsul.
- Talán megmentették volna? - érkezik a gúnyos, rideg számonkérés. - Akkor, miért nem tették?
- Nem tudom… nem tudom. Mondd meg te Gregori úgy is mindent tudsz - nyöszörgöm, majd dühtől izzó szemeimet ráemelem. - Ha ennyire utálod Istent és az angyalokat akkor miért nem vagy lent a pokolban Luciferrel, és a támadást szervezitek?
- Mert őt még jobban utálom, mint a fentieket - villantja meg jellegzetes vigyorát. Úgy tud ezzel idegelni….
Hirtelen elkapja a csuklómat, és a kerítésnek vág. A cseppet se szelíd csapódástól fájdalom nyíllal a hátamba és felszisszenek.
- Kölyök én vagyok az egyetlen, aki mellett biztonságban vagy - suttogja gunyorosan, és annak ellenére, hogy folyamatosan próbálom ellökni, egy fikarcnyit se mozdul.
- Gabriel nem tud megvédeni … Lucifer téged akar …, és akkor itt vagyok én - közli velem a tényeket, habár tisztában vagyok velük. Nem tesznek boldoggá…
- Miért segítenél nekem? - nyekegem kíváncsian. Nincs jobb dolga, mint engem pesztrálni?
- Mert tudom őket idegesíteni - válaszolja nevetve, cserébe morogni kezdek. Lehajol hozzám, olyannyira, hogy ajkainkat alig pár centi választja el. Túl közel van…A légzésem és a szívverésem egyre szaporább lesz.
- És egyre jobban érdekelsz kölyök - súgja az ajkaimba, mire halványan elpirulok. Meglepetten nyikkanok, mikor minden távolságot megszüntet. Az ajkaim közt támadt apró résen azonnal be is furakszik. Hiába próbálom eltolni, erősebb nálam. Mögém nyúl, és a fenekembe markol, mire halkan felnyögök. Basszus! Még csak azt se mondhatom, hogy szörnyen csókol. Végül egy apró puszi után elereszt. Szinte sokkos állapotban meredek magam elé, majd mikor sikerül a dolgokat a helyükre tennem kótyagos fejemben, gyilkos pillantást vetek rá.
- Csak azt ne mondd, hogy nem volt jó? - kérdezi mosolyogva, és kissé hátrébb lépve levegőt enged nekem.
- Te szemét … egy … egyáltalán nem jó volt - vágom rá zavartan. Kár, hogy csak magamat próbálom meggyőzni.
- Gyere menjünk későre jár, és még nem gyógyultál fel teljesen - vált témát szokatlanul kedves hangon. Ez egyszer csak bólintani tudok.
Éjjel álmatlanul forgolódom. Újra és újra leperegnek előttem a templomban történtek. Keserűen szorítom össze a szememet, de hiába, nem jön álom rá. Végül miután éjféltájt sikerül felületes alvásba mélyednem, kísértenek a történtek.
Nem mintha háromszáz év alatt nem láttam volna szörnyű dolgokat. Csupán a mostanában történtek után, a mai eset alapjaiban rengette meg a hitem. Régen tudom, hogy a megbocsátás sokszor üres szentbeszéd, mikor odáig jutunk, döngve csapódnak be előttünk a megértés kapui.
De eddig, valahol mélyen hittem, hogy Isten csupán az angyalaival ilyen szigorú…igazságtalan, hogy példát statuáljon.
Persze hánykolódásom közepett barátom arca is felsejlik. Miattam halt meg…ezt sose fogom megbocsátani magamnak, de Neki se. Ha nem lett volna elvakult, Rhoden még ma is élne, én pedig a bátyám mellett lehetnék.
Másnap reggel kialvatlanul, morcosan ébredek, hálás vagyok Gregorinak, amiért nem teszi tiszteletét nálam. Tényleg…még valaki, akit nem értek. Éjjel mással foglalkoztam, eszembe se jutott a…a csók.
Gyorsan becélzom a zuhanyzót, hogy lehűtsem háborgó gondolataimat. Miután végzek, kicaplatok a szobába, és időközben előhúzott szárnyaimról lerázom a vizet. Nem j folyton elrejtve tartani, éjjel is kieresztve volt, különben túl sok erőmet felemészti a folytonos koncentráció.
Miután magamra kapom a ruhát amit itt hagytak nekem, elindulok fölfedezni a házat. Persze Gregori nem bízta a véletlenre a dolgot, esélyem sincs megszökni. Kötő igék, pecsétek és az ő ereje védi a házat és tart bezárva engem. A tudta nélkül se ki, se be.
Végül a dolgozószobájában kötök ki, és a könyveket kezdem böngészni. Nem is tudom hogyan, de hamarosan a Bibliával a kezemben üldögélek az egyik kanapéban.
Megnyugtatásra vágyom? Reményre? Vagy csak közelebb érzem így magamhoz a bátyámat és az arkangyalokat? Mert kár lenne tagadnom, hogy hiányoznak. Ráadásul tudni akarom az igazat. Az erőmről, Gabriel irántam való érzéseiről – ó igen, Gregori elbizonytalanított – arról, hogy ők is képesek lennének e a tegnapihoz hasonló tettre.
- Nosztalgiázol? - szólal meg hirtelen valaki. Kis híján eldobom a könyvet, mert olyannyira gondolataimba és a Bibliába voltam mélyedve, hogy még az auráját se éreztem meg. Óvatlan vagyok.
- Mondhatni – válaszolom szárazon, majd felpattanok és visszarakom a könyvet a helyére. Közelebb sétál, én pedig automatikusan hátrálok. Össze kéne szednem magam, mert kezdek egyre gyávább lenni. Basszus, a tegnapi Az tehet róla!
- Nincs kedved ma bulizni? - kérdezi vigyorogva.
- Tessék? - pislogok rá meglepetten.
- Az egyik ügyfelem elhívott, mert valami összejövetelt tart, és mondta, hogy vigyek magammal valakit – magyarázza türelmesen. - De, ha nem akarsz jönni…
- Elmegyek. – vágok a szavába gyorsan. Muszáj lesz meglépnem, hogy beszélhessek Gabriellel. Nem érdekel mit kapok azért, ha felmegyek annak ellenére, hogy letaszítottak, tisztázni akarok néhány dolgot.
Vigyorogva bólint, mint aki pont erre számított.
- Ettél már? – kérdezi témát váltva. Csak megrázom a fejem. Nem is volt étvágyam, de most, hogy mondja, korog a hasam.
- Akkor menjünk - jelenti ki, én meg bosszankodva veszem tudomásul, hogy ismét szó nélkül eleget teszek a parancsának.
Ahogy belépünk a tágas étkezőbe, terített asztal fogad minket. Vele szemben kapok helyet, de nem ám hosszában, ahogy a filmekben, hogy az asztalfőn ülő a terem másik végében van, áh, dehogy. Ha kigyújtanám a lábam, simán bokán rúghatnám. Miért is nem teszem?
Mert félek, hogy valahol egészen máshol sikerülne érintenem.
Morcosan eszem amit elém tesznek, szinte nem is fogom fel éppen mit pakolok a számba. Az biztos, hogy finom, különben kiköpném.
- Milyen napod volt? – kérdezi a boros pohara mögül.
- Remek – motyogom magam elé, mire elvigyorodik, és a poharat az asztalra téve, elgondolkodva figyel.
- Van valami az arcomon? - morranok fel, miután jó két percig némán tanulmányozza a vonásaimat. – Nem egy Van Gogh festmény vagyok, hogy órákig kelljen tanulmányozni.
- Oh, valóban nem. – nevet fel sunyi mosollyal, és előrébb dől. – Kitűnő festő, de téged szívesebben nézlek.
Dühösen meredek vissza rá, és hiába küzdök az arcomra kúszó pír ellen, az bizony megjelenik.
- Csak nem gondolkodtál, angyalka? – vált hírtelen komolyabb hangszínre.
Tanácstalanul nézek rá, ám hamarosan leesik miről beszél.
- De – mormolom kelletlenül. Nincs értelme az ellenkezőjét hazudni. Mire mennék vele?
- A tekintetedben kavargó, zavaros érzelmeket látva, gondolom nem jutottál pozitív következtetésre. – folytatja száraz, tárgyilagos hangon, szeme azonban elégedetten csillog.
- Nem jutottam következtetésre. – próbálom lehűteni, mielőtt úgy gondolná, hogy sikeresen a fentiek ellen fordított.
- Megkérdőjelezted, amiben eddig hittél. – nevet fel gunyorosan. – Ez egyelőre több, mint elég nekem.
Riadtan pattanok fel. Nem, nem, én nem! Nem kérdőjeleztem meg a bátyám szeretetét. Ugye nem?
- Csillapodj. – utasít unottan. – Ne kapj itt sokkot a felismeréstől.
- A bátyám szeret! – nyöszörgöm egész testemben remegve.
- Ki beszélt itt Gabrielrő? – néz rám hunyorogva, de olyan kárörvendőn, hogy összerezzenek. Pislogok párat, mire rájövök, hogy én hoztam fel. Nem említette miben kéne kételkednem, és én azonnal a bátyámra gondoltam. Ez azt jelenti….hogy én tényleg….bizonytalan vagyok, őt illetően.
Keserűen megrázom a fejem, majd lehorgasztom, így hajam az arcomba hull, és takarja könnyes szememet. Gyorsan összeszedem magam, és mikor ismét a szemébe nézek, már semmi nem látszik előbbi magamba zuhanásomból.
- Be fogom bizonyítni, neked…magamnak – teszem hozzá kényszeredetten. – hogy Gabriel érzései felé, nem önzőek, ha rólam van szó, az érdekeit is figyelmen kívül hagyja.
- Ugyan kölyök, ne okozz magadnak felesleges fájdalmat, és csalódást. – húzza el a száját ingerülten. – Jó lenne, ha végre lezárnád magadban ezt a témát, és beletörődné, hogy már semmi nem köt téged a fentiekhez.
Miközben beszél, lassan feláll, és az asztalt megkerülve elém lép. Eleinte makacsul egy helyben maradok, de mikor fél karnyira kerül hozzám, nem bírom tovább, hátrálok. Hát persze, hogy a fal az utamba kerül.
- Mikor hagysz fel a meneküléssel, kicsi Eneus? – lép szorosan elém, gunyoros mosollyal. Rögtön eszembe jutnak a tegnap történtek, és szívem heves kalapálásba kezd, és olyan sűrűn kezdem kapkodni a levegőt, mint a fuldokló ha partot ér.
Elégedetten elmosolyodik, és csökkenti a távolságot. Képtelen vagyok….nem is akarok arrébb húzódni. Ebben a szent pillanatban tudatosul bennem, hogy vágyom az érintésére, jól esett amit tegnap tett.
A világért se mondanám meg neki, sőt, magam előtt is próbálom letagadni.
Már szinte semmi nem választja el ajkainkat. Érzem forró leheletét, ás levegő után kapkodva nyitom résnyire a számat, megadva neki a lehetőséget.
Hümmög egyet, majd érzem amint elmosolyodik, és hirtelen kiegyenesedik. Hátrébb lép és végigmér.
- Jó tudni, hogy ennyire kívánsz, angyalkám. – nevet fel elégedetten. – Ezek után kár tagadnod, előttem és magad előtt is, hogy igazán jólesik az érintésem.
A zavar és düh egyvelegétől mélyen elvörösödöm. Játszott velem, tesztelt és végül győzött.
Hogy szakadna rá az ég!
Gyilkos pillantást vetek rá, majd megpördülök és az ajtó felé veszem az irányt.
- Fél óra múlva indulunk. – szól utánam, és hangjából csak úgy árad a jókedv.
Válaszként becsapom magam mögött az ajtót, és puffogva vonulok a szobámba. Ott ismét a zuhanyt használom, hogy lehűtsem fortyogó vérem, majd az ágyra dőlve igyekszem semmire se gondolni.
Végül a megadott időre összeszedem magam. Fekete nadrágot és fekete, hosszú ujjú selyeminget kapok magamra. Bah, fogadjunk, hogy Gregori állította össze a ruhatáram. Kár, hogy semmi panaszom nem lehet rá, mert nemcsak, hogy pont jó a méret és kényelmes, de még jól is áll.
Az ajtóban vár rám, és miután leplezetlenül végigmér, elégedetten bólint, majd kienged maga előtt. Eszembe se jut most elrepülni, pillanatok alatt utolérne.
Majd a bulin….ott biztos lesz lehetőségem meglépni.
Mikor végre odaérünk, és meglátom a tömeget, jó pár természetfeletti lénnyel köreikben, biztos vagyok benne, hogy ez számomra a remek hely a kerékoldásra.
- Ne bambulj, gyere beljebb, ott van a VIP részleg. – lép mellém Gregori, majd a csuklómat megragadva húz maga után. Mi? Beljebb? Ne, ne, ne! Onnan nem tudok kislisszanni.
Elkeseredetten hagyom, hogy irányítson, majd némi pozitív gondolatként, számításba veszem, mi van, ha lerészegedik. Úgy viszont könnyű lesz meglógni.
- Gregori! – kiált valaki egy kényelmes fotelekkel körülvett asztaltól. Az említett felkapja a kezét, majd elindul ismerőse felé, én pedig más lehetőségem nem lévén, mivel csuklómat még mindig vasmarokkal tartja, követem.
- Örülök, hogy eljöttél! – kezdi a nyalást a gyanús pofa és feláll, hogy kezet foghassanak, majd kíváncsian végigmér, ahogy az asztalnál mindenki más is. Na mi van, nem láttatok még bukott angyalt?
Morcosan viszonzom a vizslató, néhol talán túlságosan tolakodó pillantásokat.
- Milyen aranyos! – szólal meg a nagy valószínűség szerint maffiavezérségre hajazó ürge. – Csak nem új játszótárs, Gregori?
Halkan felnevet, mintha marha jó viccet mondott volna, sőt a többiek is követik a példáját. Dühödten felszisszenek, és kitépem kezemet Gregoriéból, majd hirtelen leguggolva és egyik térdemet kinyújtva hagyva megpördülök, és lendületesen kirúgom az előttem álló lábát.
Ha Gregori nem kapja el, valószínűleg az asztalt maga alá aprítva, a földön landol. Káromkodva szerzi vissza az egyensúlyát, és már emelné a kezét, hogy arcon üssön, de én kartávolságon kívülre ugrom, Gregori pedig csitítóan lefogja.
A szemébe nézve látom, hogy jól szórakozik, és nem bánja különösebben az előbbi tettemet.
- Micsoda vadmacska. – áll fel egy magas, izmos férfi az asztaltól, és kuncogva a szitkozódó mellé lép. – Jól elintézett téged Nadoya.
- Kuss Haruhi. – mordul fel az említett, és izzó pillantást vet rám. – Nem ártana, ha megnevelnéd kicsit Gregori. Csakhogy tudja, hol a helye.
- Valóban nincs tisztában vele, hová való igazából. – nevet fel a bukott, jól szórakozva. – De már elkezdetem a tanítását. – teszi hozzá, és sejtésem szerint, az elmúlt napok beszélgetéseire utal.
Félrefordítom a fejemet, hogy ne lássák szikrázó szemeimet. Minél dühösebb vagyok, annál nehezebb elrejteni az erőmet. Márpedig Gregori azt mondta, nem járnék jól, ha egy ilyen helyen rájönnének ki vagyok.
Félrefordulásomat a társaság bűnbánatnak hiszi, így lassan csillapodik Nadoya is, habár továbbra is bosszúsan méreget, és mérget vennék rá, hogy nem karja ennyiben hagyni. A másik frusztráló pillantás a Haruhi nevezetűtől jön, akinek lassan olyanná válik a pillantása felém, mint amilyen Gregorinak volt tegnap, és ma az ebédlőben.
Komolyan, mintha a homlokomra lenne írva, hogy Nesze vazze, ess nekem!
Gregori letelepedik egy üres kanapéra, és a karfára bök, hogy foglaljak helyet. Na meg ahogy azt a királylány álmodja!
Dühösen összehúzom a szememet, és a közeli bárpult felé intek. Elég közel van, nincs kifogása, hogy ne engedjen el, így meg sem várva a választ, a tömegben szlalomozva odasétálok, és letelepszem egy üres székre.
Karakter: Gregori Megjegyzés: (Moranak és Eneusnak)
- Oké - szólal meg végre. - De te kezdesz, és csak az igazat mond - jé még neki áll alkudózni is, kis aranyos. Agyamat mentem eldobom, mit meg nem enged magának.
- Ó, nem angyalkám. Te kezdesz! - vigyorgok, mint a tejbe tök. - Te akartál alkut, fogadd el a feltételeket - vigyoromat még mindig nem lehet letörölni arcomról. Rájöttem, hogy imádom hergelni. Most is mérgesen összehúzza szemét, és úgy néz rám. Na, belekezdhetne már nem akarok egész nap várni. Utálom, ha váratnak.
- Na, mi lesz kincsem? Dalolsz? - teszem fel kérdésemet. Jobb lenne, ha már neki állna mesélni.
- Nem vagyok a kincsed! - a kicsike már ki is kelt magából. Tényleg könnyű felhúzni.
- Rendben, kérdezz - teszi hozzá motyogva. Na, végre eljutottunk ide, ezt várom ezer éve. Most megtudom végre, hogy mi az a nagy bűn, amit elkövetet.
- Ez a beszéd. Akkor először is regéld el, miért taszítottak le? Mi lehet a bűne, egy ilyen fiatal angyalkának? - kérdezem meg érdeklődve. Egyre jobban kezd ez a kölyök érdekelni. Ráadásul most meg is fogom róla tudni az igazat.
- Nem gondolom, hogy bűnt követtem el. Akkor se hittem, most se. Tény, hogy már harminc éve letaszítottak, de azóta se bántam meg a tettem - hangjában most nem hallok semmi különlegeset, csak mesél. Harminc éve?... az rohadt kevés idő … akkor még szinte semmit sem tud. Nem is csodálkozok, hogy akkor ilyen tudatlan.
- Nocsak, a becsületesség mintaképének tartott arkangyal öcsikéje, nem bánta meg a bűnét? - kérdezek rá hitetlenkedve. Ohhh…gondolom, hogy akkor mekkora bűn lehetett. Megölt egy mókust véletlenül.
Szemeiben csak ég a düh. Fogsz te még jobban is utálni kölyök. Gyűlölni fogsz, mert megfogom neked mutatni, hogy milyen az élet, milyenek az arkangyalok, és a szeretett bátyád.
- A bűnöm mindössze annyi volt, hogy megtagadtam egy parancsot. A földön voltam, és megismerkedtem egy fiatal démonnal. Nem volt gonosz! Egyszerű életet akart élni az emberek között, távol a pokoltól. Barátok lettünk, de ezt nem nézték jó szemmel a fentiek. Isten úgy döntött, ez rossz hatással van rám - miközben meséli hangja egyre keserűbb, és szomorúbb lesz. Bizony, Isten már csak ilyen. A démonok is az ő teremtményei voltak sőt a mai napig azok lennének, ha nem taszította volna le őket. Nem minden bukott vagy démon gonosz. Mivel megbocsátást nem kapnak, így be se bírják bizonyítani, hogy megjavultak. Sokan az emberek világában élnek, sőt segítik a halandókat a maguk módján még is megölik őket csak, azért mert démonok. Isten, mint szeretett mintaképe. Hányni tudnék tőle.
- Parancsot kaptam, hogy öljem meg. Megparancsolta, hogy öljem meg a legjobb barátomat! - szinte már kiabálja. Nem csodálkozok, hogy így ki van akadva. De itt a lecke egy angyal ne barátkozzon egy démonnal. - Képtelen voltam megtenni - szólal meg ismét, de hangja már nem hangos, suttog.
- Elutasítottam a parancsot, de csak még nagyobb bajba kevertem a barátomat. Mást küldtek rá. Jóval könyörtelenebbet, egyet az apokalipszis angyalai közül, aki végzett vele. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy miattam halt meg, hisz ha én nem ismerkedem meg vele, élhetett volna. Dühömben és elkeseredésemben, mindent az Ő fejéhez vágtam, amit gondoltam, éreztem. Megkérdőjeleztem a hatalmát, a jó szándékát - hoppá. Merész ez a kölyök, akkor nem is csodálkozok, hogy az öreg bepipult rá, és levágta a pokolba.
Bevallom ugyanezt tettem volna, mint a kölyök. Több száz sőt több ezer démont öltem meg, még mikor fent szolgáltam a menyben. Sok ártatlan démont, és kételkedtem már akkor Isten szavaiban, de bíztam benne. Reméltem, hogy tudja, hogy mit csinál, és egyszer minden jóra fordul. Lehet, ha Lucifer nem csap be egy idő múlva akkor is bukottá váltam volna. A vége felé már kételkedtem Istenben, de még mindig bíztam benne, és reméltem, hogy jót cselekszek. Most már rá jöttem Isten semmivel sem jobb, mint Lucifer. Mind a kettő hazug, és egy rakás szart sem érnek.
- Az arkangyalok, élükön a bátyámmal, mindent megpróbáltak, de ezúttal nem volt bocsánat. Máskor, mikor csak pimasz voltam, ki tudtak húzni a bajból, de most nem. Gabriel nem árult el. Leállítottam mielőtt ostobaságot csinált volna, és ő is a sorsomra jut - ez a kölyök agyamat eldobom tőle.
- Ne légy ilyen naiv, kölyök - szólalok meg. - A bátyád nem igen tudott volna a védelmed érdekében elég nagy ostobaságot csinálni ahhoz, hogy Ő letaszítsa. Ch. Sose tenne ilyet az egyik kedvencével - soha nem taszítaná le Gabrielt, és ezt mindenki tudja. Ha az én öcsémről lett volna szó mindent megtettem volna érte, és igen akár én is bukottá váltam volna. Gabriel, még is fent az öccse meg lent. Harminc év alatt nem tett az öccséért semmit. Nekem ne mondja senki, hogy nem tudott volna valamit kitalálni az a hülye angyal!
- De abban igazad van, hogy ez nem számít főbenjáró bűnnek. Még a pimaszságod se, habár nem meglepő, hogy azért megharagudott - nevetek fel. Ismerős a helyzet. - Elég érzékeny az ilyesmikre. Nem szokott hozzá, hogy valaki szembe mer szállni vele - mikor a képébe vágtam a dolgokat, mielőtt lekerültem. Igaz láttam a szemeiben az elismerést is, hogy voltam olyan bátor, hogy mindent a fejéhez vágjak… igaz én még a kardomat is rászegeztem. Na akkor volt ám igazán mérges.
- Gabriel mindent megtett - makacskodik a kölyök még mindig. Gyorsaságomnak hála rögtön ott termek előtte. A karfára támaszkodva hajolok közelebb hozzá.
- Ha ennyire szeret, miért nincs most itt veled? Miért nem vált bukottá veled együtt, hogy megvédhessen Lucifertől? Harminc éve egyedül menekülsz előle, mert a bátyád nem adta fel, hőn szeretett arkangyalságát - sziszegem idegesen. Most megtudja ám a kölyök, hogy a bátyja szart sem ér.
- Ez nem igaz! Szeret, csak én kértem, hogy ne áldozza fel magát! - vágja képembe, de már nem olyan elszánt. Sarokban vagy kölyök, és ebből a menetből csak én jöhetek ki győztesül.
- És ha nem kéred? Gondolod bukottá vált volna? Egy több ezer éves angyal feláldozta volna mindenét, az alig párszáz évet megélt, makacs kis öccse miatt? Óh, nem picinyem, nem tette volna meg! - egyre elszántabb vagyok. Tudod kölyök, hogy igazam van. Elfogod fogadni, hogy nekem van teljes mértékben igazam.
- De…de… - kétségbeesetten rázza meg a fejét, és kezecskéivel próbál eltolni. Nem eszel abból kölyök engem azt nem tolsz el, jó vagyok itt a közeledben.
- Látom kezded megérteni, hogy a bátyád nem is olyan szent, mint hiszed - elfogom azt érni, hogy gyűlöld a bátyádat.
- Hagyd abba…hagyd abba…HAGYD ABBA! - kiabálja el magát, és egy hirtelen jött hatalmas erő elég szépen hátra vág az ágyra. Ez a kölyök tele van meglepetésekkel.
- Ezért… - kezd bele zihálva. - Ezért akar Lucifer. A haragom…nagy erőt ad, csak képtelen vagyok kordában tartani. Megakarja szerezni, hogy a segítségével háborút indíthasson az angyalok ellen. De ez az erő…nekem nem kell, túl nagy, túl szörnyű, nem az enyém, képtelen vagyok irányítani... - nem is csodálkozok, hogy Lucifernek ez az erő kell. Már rég láttam ezt az erőt… mennyek haragja. Nagyon érdekes ez a srác.
- Valóban meglepő… - szólalok meg elgondolkozva. - Hogy a mennyek haragja, ennyi idő után, egy személyben összpontosult. De hiába, ez nem változtat a tényeken, sőt, csak súlyosbodnak. Ha Gabriel erről tudott, és biztos vagyok benne, hogy igen…Hát még szörnyűbb, hogy cserbenhagyott - biztos vagyok benne, hogy Gabriel tudta, de akkor még is miért engedte, hogy letaszítsák a fiút?... nem értem már ezt az egészet.
Összehúzza magát, de aztán rám emeli tekintetét, ami bevallom elég csúnya nézés talán egy öt éves kis lány megijedne, de én biztos, hogy nem.
- A bátyám nem árult el! Nem fogok mást mondani, akármennyire strapálod magad. Nem tudom mi történt köztetek a múltban, de az elmúlt - még mindig itt tart ez a kis angyalka. Kezd már nagyon idegesíteni ez a makacssága.
- Hogy mi történt a múltban? - kérdezem idegesen. - Elárult, cserbenhagyott, képtelen volt meghallgatni, ahogy a többiek is. Kölyök, az angyalok kétszínűek. Egyáltalán nem Isten legtökéletesebb teremtményei - mondom neki ridegen. Gabriel semmit sem ér. Egy nagy rakás szar.
- Tudom, hogy nem vagyunk tökéletesek, se te, se én, és ők se. Tökéletesség nem létezik. A legszebbek talán az angyalok, de a legtökéletesebbek…. – csóválja meg fejét. - Tudom, hogy mindenkinek van hibája. Az arkangyalok neveltek fel, így jól ismerem őket, talán jobban, mint ők magukat. Gabriel szétszórt, Michael forrófejű, Uriel túl büszke, Raphael pedig túlságosan a szabályoktól függ és így tovább, minden angyalnak van hibája. De ezért nem ítélheted el őket! - tényleg elég jól ismeri őket, de sajnos ez nem elég. Eneus, nem volt ott amikor elárultak, ha ott lett volna másképp ítélkezne velem kapcsolatban, és a bátyjával kapcsolatban.
- Nem is ezért - sziszegem dühösen. - Ez semmi, ettől emberibbek. De elzárkóznak a hibáik elől, és másban se tűrik, mert saját gyengeségeikre emlékezteti őket. Sok sok évvel ezelőtt, Lucifer és Gabriel az egyik legjobb barátom volt. Rosszkor hallgattam Luciferre, és becsapott. Gabriel és a többiek meg sem hallgattak, elkönyveltek bűnösnek. Mond csak, milyen barátok az ilyenek? Hol van a gyakran emlegetett megbocsátás? - kérdezem idegesen, de ő csak némán néz rám. Bizony kölyök, a te bátyád az egyik legjobb barátom volt… barátok voltunk, és ő elárult. Ennyit ér a nagy Gabriel arkangyal.
- Gabriel azt tette, amit helyesnek vélt - nyögi egy kis idő elmúlásával. Mérgesen felhorkantok.
- Naiv vagy, még mindig. Te is tudod, hogy ez az érv gyenge lábakon áll - mondom neki.
- Tudom… - suttogja, és fejét a kezébe temeti, lábait felhúzza.
- De még mindig nem értem, mit akarsz tőlem. A bátyám talán cserbenhagyott téged, és nem jól tette. De nem fogom kevésbé szeretni ezért és azért se, mert nem vált bukottá a kedvemért. Biztos vagyok benne, hogy el fog értem jönni - hadarja el nagyon gyorsan. Alig bírom követni. Ha eddig nem jött el érted kölyök akkor már nem is fog. Ráadásul az akadály én vagyok, és sokat erősödtem mióta bukott lettem, és ezt Gabriel is nagyon jól tudja.
Ráfoglak világítani kölyök, hogy milyenek az angyalok igazi arca és, hogy milyen Isten valójában.
- Makacsabb vagy, mint az egészséges, angyalkám. Majd meglátjuk, kinek lesz igaza, addig pedig tanítok neked egyet s mást a valóságról - mondom neki, és egy vigyorgás jelenik meg az arcomon.
Szemeiben az értetlenkedést látom.
- Mit akarsz nekem tanítani? - kérdezi, és hangjában hallom az idegességet.
- Megmutatom milyen a te szeretett Istened és angyalainak igazi arca - válaszolok kérdésére, és hangom csak fürdik a gúnyolódásban.
Felrántom egy erős rántással a fotelből, és szerencsémre mellkasomnak ütközik. Rögtön hátra ugrik, mint egy kis szöcske. Én csak hangosan felnevetek. Kezdem ezt a kölyköt nagyon csípni.
- Gyere velem - utasítom, és már a folyóson is vagyunk.
Már egy ideje az utcákat járjuk, minden csendes és sötét, csak egy két kurva vagy részeg mászkál a járdákon. Egy templomhoz érünk.
- Rejtsd el az erődet - szólok rá, amire nagy nehezen elrejti. Látom nagyon nem szereti mikor a parancsaimat kell teljesíteni.
Csak egy ember van bent vagy is démon. Fura, hogy egy démon és templomban. Megváltást keresi már évek óta. Csoda, hogy eddig túlélte.
- Ő egy … egy … - suttogja meglepetten Eneus, de a szavába vágok.
- Cssss … - pisszegem le. Kelletlenül csendben marad, és a démont figyeli tovább.
A démon még halandó korában megölt valakit. Önvédelem volt még is a pokolra került. Hiszen egy embernek sincs joga, hogy elvegye más életét még akkor sem, ha magát védi. A kis lányát és saját életét védte. Sok idejébe tellett, hogy elmeneküljön a pokolból, hiszen elég alacsony színtű démon.
A feladata annyi, hogy az embereket figyelje, és kisebb zűrzavart okozzon.
Mióta elhagyta a poklot minden éjjel imádkozik, hogy megkapja a megbocsátást, de eddig semmi, és én nagyon jól tudom, hogy soha nem is fogja megkapni.
Egy kisebb fény jelenik meg a templomban, és egy angyal jelenik meg. Nem arkangyal annál sokkal gyengébb, de erősebb, mint ez a démon. Szerencsétlen démon azt hiszi, hogy megkapja végre a megbocsátást, de a penge fénye, és suhanásának hangja más jelent. Egy hangosabb puffanás jelzi, hogy a démon fejét levágta az angyal. Gyorsan eltűnteti a testet, és a vért, és ami most jön attól undorodok a legjobban. Az angyal letérdel a kereszt előtt.
- Isten, bűnödet nem bocsátotta meg. Az Ő szava szent, és megkérdőjelezhetetlen. Parancsára megszabadítottalak a földtől. Ő maga az igazság. Ámen - mormolja el az angyal, és utána visszatér a mennybe, mint aki jól végezte dolgát.
Eneus, döbbenten áll mellettem, látom rajta, hogy nem érti mi volt ez.
- A bűne az volt, hogy védte a lánya életét - mondom a kölyöknek ridegen, összerezzen. Elsétálok mellette, hogy egy kis friss levegőt vegyek. Abban az angyalban saját magamat látom. Teljesítem Isten parancsát. Ennyiből áll az egész. Szegülj ellen, és letaszított leszel.
Nem tudom pontosan mióta vagyok kint mikor meghallom a kölyök lépteit. Mellém sétál, és látom szemeiben az értetlenkedést és talán a csalódottságot.
- Gabriel, és a többiek soha nem tennék meg ezt - suttogja a szavakat. Makacs még mindig.
- Talán megmentették volna? - kérdezem ridegen, és egyben gúnyosan. - Akkor, miért nem tették?
- Nem tudom… nem tudom. Mondd meg te Gregori úgy is mindent tudsz - nyögi ki a szavakat.
- Ha ennyire utálod Istent és az angyalokat akkor miért nem vagy lent a pokolban Luciferrel, és a támadást szervezitek? - folytatja tovább, és rám emeli szemeit, amiben szinte tombol a düh.
- Mert őt még jobban utálom, mint a fentieket - válaszolom, és arcomon megjelenik jellegzetes vigyorom. Ráadásul veled kölyök nagyon jól jártam. Lucifert és sőt most már Gabrielt is tudom idegesíteni, hogy velem vagy. Elkapom csuklóját és a kerítésnek vágom. Felszisszen a hátába mért fájdalom miatt.
- Kölyök én vagyok az egyetlen, aki mellett biztonságban vagy - suttogom neki a szavakat, és ő persze folyamatosan próbál ellökni magától. Menekül, pedig tényleg mellettem van a legnagyobb biztonságban.
- Gabriel nem tud megvédeni … Lucifer téged akar …, és akkor itt vagyok én - vázolom neki a dolgokat. Tudja jól, hogy milyen helyzetben van, jó nagy szarban.
- Miért segítenél nekem? - kérdezi mg kíváncsian. Kis aranyos, nem a két szemecskédért.
- Mert tudom őket idegesíteni - válaszolom nevetve, amire morogni kezd. Lehajolok hozzá, ajkainkat csak pár centi választja el. Hallom, hogy hirtelen jött közelségemtől gyorsabban kezd el verni szívecskéje, és légzése is egyre gyorsul. Hallom, ahogy a levegőt egyre gyorsabban veszi, és fújja ki.
- És egyre jobban érdekelsz kölyök - suttogom a szavakat, és egy halvány pír jelenik meg arcán. Na hát valaki zavarba jött. Azt a kis távolságot is megszüntetem, meglepetten nyikkan fel érintésemtől, és ezzel megkapom a bebocsátást is. Próbál eltolni magától, de nem nagyon megy neki, sokkal erősebb vagyok nála. Nagyon finom ez a kis bukott angyalka meg kell hagyni. Na, ha ezt látná Gabriel… hehh… a fejemet venné. Belemarkolok formás seggébe, és már megint nyög. Nocsak nem is gondoltam volna, hogy ilyen kis érzékiek vagyunk. Elválok ajkaitól, és még egy gyengéd puszit ejtek a kicsit feldagadt husira. Zihál a kis édes, és mikor végre mindent sikerül buksijában helyére tenni rám emeli gyilkos tekintetét.
- Csak azt ne mondd, hogy nem volt jó? - kérdezem mosolyogva, miközben hátralépek. Tényleg nagyon könnyű felhúzni ezt a kölyköt.
- Te szemét … egy … egyáltalán nem jó volt - válaszolja zavartan. Most tuti, hogy magának akar hazudni.
- Gyere menjünk későre jár, és még nem gyógyultál fel teljesen - mondom neki, és meglepő módon elég kedvesen. Ő csak bólint, és követ.
Elég korán kelek sajnos muszáj bemennem a bárba. Egy két tárgyalást muszáj lerendeznem, pedig inkább a kölyök agyára mennék. Tök muris piszkálni. Látni ideges arc kifejezését.
Cica itt dorombol ölemben, és én pedig simogatom. Egy maffia vezérrel tárgyalok nagy mennyiségben vesz tőlem anyagot az egyik legfontosabb forrásom ez a pasas.
- Gregori, lesz majd egy parti nálam, ha van kedved hoz magaddal valakit és gyere el - szólal meg mosolyogva.
- Még meggondolom - válaszolom semlegesen. Lehet, hogy elviszem a kölyköt legalább egy kicsit kimozdul. Úgy is csak menekült mostanában, és nem volt ideje szórakozni, és rám is rám fér a bulizás.
A tárgyalásnak vége, és végre én is mehetek haza.
Kinyitom a bejárati ajtót. Odaadom az egyik szolgálónak a kabátomat. A kölyök auráját követve megkeresem. A dolgozó szobámban találom meg. Könyvet olvas, és nagyon belevan merülve, mert észre sem vesz. Bibliát olvas. Pedig minden angyal kívülről fújja, ahogy én is és ő is.
- Nosztalgiázol? - kérdezem meg hirtelen, amire majd nem eldobja a könyvet.
- Mondhatni - válaszolja, miközben becsukja a könyvet, és visszateszi a polcra. Közelebb sétálok hozzá, és ő automatikusan hátrál. Kis félős angyalka, pedig eddig még nem is bántottam.
- Nincs kedved ma bulizni? - kérdezem vigyorogva, amire értetlenkedve néz rám.
- Tessék? - kérdezi.
- Az egyik ügyfelem elhívott, mert valami összejövetelt tart, és mondta, hogy vigyek magammal valakit - válaszolok türelmesen kérdésére. - De, ha nem akarsz jönni - folytatom, de szavamba vág.
- Elmegyek.
Én csak vigyorogva bólintok. - Ettél már? - érdeklődök, amire megrázza fejét.
- Akkor menjünk - közlöm neki, és már jön is utánam az étkezőbe.
Szerkesztve haaaani által @ 2010. 09. 15. 22:43:43
- A bátyád a mennyben. Te a szobámban. Ja, és majd megfogod tudni, hogy mit akarok tőled pontosan - érkezik a közönyös válasz. Dühösen csillogó szemekkel meredek rá. Ugye nem hiszi, hogy a fogságában fogok ücsörögni, addig amíg kívánja?!
- Engedj el! – kiáltok rá rideg hangon, feltérdelve. Mindennél jobban félek a rabságtól, attól, hogy más irányít. Az se érdekel, hogy minden sebem veszettül sajog.
Hirtelen előttem terem.
- Maradj már nyugton, mert ha nem rosszul fogsz járni – fenyeget meg, közel hajolva az arcomhoz. Képtelen vagyok titkolni, szememben felfénylik némi félelem és gyűlölet is. Nem annyira iránta, inkább a helyzet miatt, amibe kényszerített. Habár nem mondanám, hogy őt kifejezetten kedvelem.
- Nem akarok veled maradni – morgom magam elé dacosan.
- Inkább minden percben attól rettegsz, hogy mikor kapnak el Lucifer hű kutyái? – néz komoran a szemembe. – Vagy csak menekülni, és rettegni fogsz egész életedben?
Morogva elfordítom a fejem, hisz kénytelen vagyok igazat adni neki. Amióta bukottá váltam, mást se csinálok csak menekülök. Nem tervezem ezt, az örökkévalóságig.
- Nem kell a segítséged - motyogom magam elé. Nem akarok senkitől se függni.
- Vagy talán a bátyád segítségét várod? – kérdezi gunyorosan, és államat megfogva, maga felé fordítja az arcomat. Hiába próbálok szabadulni, erősen tart, így kénytelen vagyok a szemébe nézni. Hát annyi dühöt sűrítek a pillantásomba, amennyit csak tudok. Gabriel segítene, ha tehetné!
- Ne merd őt a szádra venni – sziszegem fenyegetően.
- Azt veszek számra, akit akarok – vág vissza, majd elenged, és ahogy arrébb lép, süt belőle a feszültség.
- Azt véded, aki elárult - kel ki magából idegesen, majd kissé halkabban teszi hozzá, mégis elér hozzám. - Elárult engem is.
Morogni, kezdek, de nem hagyhatom, hogy a bátyámat hibáztassa.
- Te árultad el Istent – ordítok rá, végleg kihúzva ezzel a gyufát. Elém áll, és erősen elkapva a nyakam, magához emel, mélyen a szemembe nézve.
- Én soha nem árultam el - szorítja meg a nyakam, mire fájdalmasan felnyögök. Vészesen fogy a levegőm. Most jól felhúzhattam. A hangja kifejezéstelenül rideg. - Szerinted, miért nem engedelmeskedek Lucifernek? Gondolkozz kölyök!
Képtelen vagyok válaszolni, csak egy fájdalmas szisszenésre futja. Nem tudom elengedett volna e időben, ha az angyali cicus rá nem nyávog. Így azonban visszalök az ágyra, és arrébb lép.
- Te csak azt tudod, amit Gabriel mondott. Nem kell neki mindent elhinni. – mondja még dühösen, majd bevágva maga mögött az ajtót, egyedül hagy, a cicussal.
Zihálva kapkodok levegő után, a szavain gondolkodva. Cica kérdőn rám nyávog, én pedig hálásan simogatom meg a fejecskéjét.
- Köszi, megmaradok, hála neked.
Visszadőlök az ágyra, ő pedig dorombolva elfészkelődik az ölemben. Képtelen vagyok gondolkodni, hamarosan elnyom az álom.
Arra ébredek, hogy valaki ételt hoz be nekem, és amikor távozik, a cicus is követi. Egyedül maradok a gondolataimmal, amik némiképp már tisztábbak.
Gregori azt mondja, nem árulta el Istent, és pont én ne hinnék neki? Hisz engem is letaszítottak, csupán azért, mert van saját véleményem. Jó, ennél többről van szó, de nem követtem el főbenjáró bűnt.
De mégis…Gregori Lucifer társa volt, nem csak Gabriel állítása szerint.
Gabriel…Fáradtan felsóhajtok, ahogy eszembe jut a testvérem. Vajon mi történt vele? Nem kétlem, hogy győzött, de a fentiek még megbüntethetik. Miattam.
Bármit is mond Gregori, nem hiszem, hogy a bátyám elárulta volna. Biztos félreértés az egész.
Megrázom a fejem, és inkább a kajára koncentrálok, majd miután befejeztem, elindulok, hogy megkeressem fogva tartómat. Nem tudom mi másnak nevezhetném.
Az erejét követve, becélzok egy ajtót, ami azonban hirtelen kinyílik, és szembe találom magam vele.
- Hova lesz a séta? – kérdi meg nyugodtan, a falnak dőlve. Remek, ezek szerint, már lehiggadt. Ennek örülök, mert élve szeretném átvészelni az elkövetkező beszélgetést.
- Téged kereslek – válaszolom halkan. Bennem azért még vannak indulatok, de elzárom őket.
- Miben lehetek szolgálatodra? - kérdi gúnyosan, mire kissé dühösen kezdek morogni.
- Fürödni akarok, és adhatnál valami ruhát - bököm ki, mire perverz mosoly jelenik meg az arcán, és közelebb lép. Ösztönösen hátrálok, de a fal utamat álja. Lehajol hozzám, szinte már érinti az arcomat. Szaporábban kezdem kapkodni a levegőt, szívem hevesen kalapál, és kissé riadtan nézek fel rá.
- Megmossam a hátad? - kérdi vigyorogva, mire összeszedem magam, és ellököm.
- Bazd meg - morgom dühösen, és haragosan meredek rá. Ennyit a félelemről.
- Majd egyszer – vigyorodik el, és távolabb áll. He? Álmodjál csak Csipkerózsika! - Gyere adok ruhát.
Int, és elindul. Tisztes távolságból követem, majd amint a szobába érve megkapom a ruhát, és megmutatja merre van a fürdő, el is tűnök előle.
Jó sokáig áztatom magam a forró zuhany alatt, habár nem vagyok oda a melegért. Kezeimmel a csempének támaszkodva hagyom, hogy a víz lemossa rólam a vért és piszkot. A kötéseim szépen eláztak, így leszedem őket magamról, és bedobom a kukába. Ezek nélkül is gyógyulok.
Végül mielőtt kiszállnék, hideg vízzel is felfrissítem magam. Döntésre jutottam. Meg kell tudnom, mit akar Gregori tőlem, és miért tartja árulónak a bátyámat.
Nem vesződök törülközéssel, és a felsőt fel se veszem. Fürdés közben szárnyaimat is előhúztam, felesleges rejtegetnem őket, hisz Gregori már úgy is tudja ki vagyok.
Kilépek a szobába, és megrázom a tollaimat, majd lehuppanok a kanapéra, a másik bukottal szemben, aki az ágyról nézi a tv-t.
- Én tudni akarom az igazságot a bátyámról - bököm ki végül komolyan, és ezúttal nem hagyom, hogy az arcomról bármi is leolvasható legyen. - Ne hazudj – emelem meg kicsit a hangom.
- Rendben, de te is válaszolni fogsz nekem mindenre. Rendben? – nem tágít, de nekem nem tetszik a dolog. Pedig tisztában vagyok vele, hogy így tisztességes.
- Oké. – préselem ki végül magamból kelletlenül. – De te kezdesz, és csak az igazat mond.
- Ó, nem angyalkám. Te kezdesz! – bök rám vigyorogva. – Te akartál alkut, fogadd el a feltételeket.
Dühösen összehúzom a szemem, és nem felelek. Játszik velem, és élvezi. Na jó, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy ismét kiborulok. Elmesélem a dolgokat szépen tárgyilagosan, közönyösen és nyugodtan.
- Na, mi lesz kincsem? Dalolsz?
- Nem vagyok a kincsed! – morranok felháborodottan, mire elneveti magát. Na, ennyit a nyugodt tárgyilagosságról. – Rendben, kérdezz. – motyogom magam elé.
- Ez a beszéd. Akkor először is regéld el, miért taszítottak le? Mi lehet a bűne, egy ilyen fiatal angyalkának? – ezúttal nincs gúny a hangjában, csak érdeklődés, így normális, kissé színtelen hangnemben kezdek bele a mesébe.
- Nem gondolom, hogy bűnt követtem el. Akkor se hittem, most se. Tény, hogy már harminc éve letaszítottak, de azóta se bántam meg a tettem.
- Nocsak, a becsületesség mintaképének tartott arkangyal öcsikéje, nem bánta meg a bűnét? – hihetetlenkedve felhorkan, én meg dühösen izzó szemekkel meredek rá.
- A bűnöm mindössze annyi volt, hogy megtagadtam egy parancsot. A földön voltam, és megismerkedtem egy fiatal démonnal. Nem volt gonosz! Egyszerű életet akart élni az emberek között, távol a pokoltól. Barátok lettünk, de ezt nem nézték jó szemmel a fentiek.
Isten úgy döntött, ez rossz hatással van rám. – a hangomba mérhetetlen keserűség vegyül. Újra lezajllanak előttem, a harminc évvel ezelőtti történések. – Parancsot kaptam, hogy öljem meg. Megparancsolta, hogy öljem meg a legjobb barátomat!
A végét szinte kiabálom, és egész testemben megfeszülök. De végül elveszetten visszadőlök a kanapéra, igyekezvén elrejteni könnyező tekintetem.
- Képtelen voltam megtenni. – kezdem újra suttogva. – Elutasítottam a parancsot, de csak még nagyobb bajba kevertem a barátomat. Mást küldtek rá. Jóval könyörtelenebbet, egyet az apokalipszis angyalai közül, aki végzett vele. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy miattam halt meg, hisz ha én nem ismerkedem meg vele, élhetett volna. Dühömben és elkeseredésemben, mindent az Ő fejéhez vágtam, amit gondoltam, éreztem. Megkérdőjeleztem a hatalmát, a jó szándékát.
Elhallgatok, de Gregori nem szólal meg. Érzi, hogy még nem végeztem, így elgondolkodva fürkészi az arcomat. Pár pillanatnyi csend után folytatom.
- Az arkangyalok, élükön a bátyámmal, mindent megpróbáltak, de ezúttal nem volt bocsánat. Máskor, mikor csak pimasz voltam, ki tudtak húzni a bajból, de most nem. Gabriel nem árult el. – nézek rá eltökélten. – Leállítottam mielőtt ostobaságot csinált volna, és ő is a sorsomra jut.
- Ne légy ilyen naiv, kölyök. – szólal meg végül. – A bátyád nem igen tudott volna a védelmed érdekében elég nagy ostobaságot csinálni ahhoz, hogy Ő letaszítsa. Ch. Sose tenne ilyet az egyik kedvencével.
Annyi düh, és megvetés van a hangjában, hogy összerezzenek, és ezúttal képtelen vagyok válaszolni.
- De abban igazad van, hogy ez nem számít főbenjáró bűnnek. Még a pimaszságod se, habár nem meglepő, hogy azért megharagudott. – nevet fel, és mintha némi vidámság és elismerés vegyülne a hangjában. - Elég érzékeny az ilyesmikre. Nem szokott hozzá, hogy valaki szembe mer szállni vele.
- Gabriel mindent megtett. – ragaszkodok makacsul az állításomhoz. Hirtelen előttem terem, és a kanapé karfájára támaszkodva, közelebb hajol.
- Ha ennyire szeret, miért nincs most itt veled? Miért nem vált bukottá veled együtt, hogy megvédhessen Lucifertől? Harminc éve egyedül menekülsz előle, mert a bátyád nem adta fel, hőn szeretett arkangyalságát. – fojtott indulatokkal, szinte sziszegve beszél.
- Ez nem igaz! Szeret, csak én kértem, hogy ne áldozza fel magát! – érzem, hogy egyre inkább csak védekezem. Ő is érzi, hogy nyeregben van, mert egyre magabiztosabban folytatja.
- És ha nem kéred? Gondolod bukottá vált volna? Egy több ezer éves angyal feláldozta volna mindenét, az alig párszáz évet megélt, makacs kis öccse miatt? Óh, nem picinyem, nem tette volna meg!
- De…de… - kétségbeesetten rázom meg a fejem, és kezeimet a mellkasára téve, igyekszem arrébb taszítani, sikertelenül.
- Látom kezded megérteni, hogy a bátyád nem is olyan szent, mint hiszed.
- Hagyd abba…hagyd abba…HAGYD ABBA! – eleinte csak zihálva motyogok, majd a végén felkiáltok, és ugyan ebben a pillanatban, kirobban az erőm is, mely hátrébb taszítja, és egyenesen az ágyon landol.
Nem így terveztem. Fogalmam sincs, hogy csináltam, nem volt szándékos.
Neki azonban meg se kottyant, csak kissé meglepetten méreget. Fejem a tenyerembe hajtva, összehúzódom a kanapén.
- Ezért…- zihálom halkan. – Ezért akar Lucifer. A haragom…nagy erőt ad, csak képtelen vagyok kordában tartani. Megakarja szerezni, hogy a segítségével háborút indíthasson az angyalok ellen. De ez az erő…nekem nem kell, túl nagy, túl szörnyű, nem az enyém, képtelen vagyok irányítani...
- Valóban meglepő… - szólal meg elgondolkodva. – Hogy a mennyek haragja, ennyi idő után, egy személyben összpontosult. De hiába, ez nem változtat a tényeken, sőt, csak súlyosbodnak. Ha Gabriel erről tudott, és biztos vagyok benne, hogy igen…Hát még szörnyűbb, hogy cserbenhagyott.
Nem maradt erőm visszavágni, csak még inkább összehúzom magam. Végül felemelem a fejem, és villámló tekintettel meredek rá.
- A bátyám nem árult el! Nem fogok mást mondani, akármennyire strapálod magad. Nem tudom mi történt köztetek a múltban, de az elmúlt. – jelentem ki, magabiztosabban, mint ahogy érzek. Valójában, már elültette a kétkedés csíráját a lelkemben, és kis monológommal, magamat is igyekszem meggyőzni.
- Hogy mi történt a múltban? – kérdezi villogó szemekkel. – Elárult, cserbenhagyott, képtelen volt meghallgatni, ahogy a többiek is. Kölyök, az angyalok kétszínűek. Egyáltalán nem Isten legtökéletesebb teremtményei.
- Tudom, hogy nem vagyunk tökéletesek, se te, se én, és ők se. Tökéletesség nem létezik. A legszebbek talán az angyalok, de a legtökéletesebbek…. – megcsóválom a fejem. – Tudom, hogy mindenkinek van hibája. Az arkangyalok neveltek fel, így jól ismerem őket, talán jobban, mint ők magukat. Gabriel szétszórt, Michael forrófejű, Uriel túl büszke, Raphael pedig túlságosan a szabályoktól függ és így tovább, minden angyalnak van hibája. De ezért nem ítélheted el őket!
- Nem is ezért. – sziszegi dühösen. – Ez semmi, ettől emberibbek. De elzárkóznak a hibáik elől, és másban se tűrik, mert saját gyengeségeikre emlékezteti őket. Sok sok évvel ezelőtt, Lucifer és Gabriel az egyik legjobb barátom volt. Rosszkor hallgattam Luciferre, és becsapott. Gabriel és a többiek meg sem hallgattak, elkönyveltek bűnösnek. Mond csak, milyen barátok az ilyenek? Hol van a gyakran emlegetett megbocsátás?
Némán meredek rá, és a hallottakat emésztem. Nem részletezte a dolgokat, de a lényeg benne volt. Nem tett semmit, csak bízott a barátjában, és ő átvágta.
- Gabriel azt tette, amit helyesnek vélt. – nyögöm ki, kis idő múlva, mire megvetően felhorkan.
- Naiv vagy, még mindig. Te is tudod, hogy ez az érv gyenge lábakon áll.
- Tudom… - suttogom végül, és fejemet a kezembe temetve, felhúzott térdekkel kucorgom a kanapén. De végül feléled a mindig bennem rejlő dac, és szabadság vágy. Ráadásul ezek után, ösztönösen menekülnék az igazság és Gregori elől, aki rávilágított.
- De még mindig nem értem, mit akarsz tőlem. A bátyám talán cserbenhagyott téged, és nem jól tette. De nem fogom kevésbé szeretni ezért és azért se, mert nem vált bukottá a kedvemért. Biztos vagyok benne, hogy el fog értem jönni. – hadarom el egy szuszra.
Megvillan a szeme, és lőttem terem. Hátrahőkölve nézek mélyen, a rideg dühvel izzó szempárba. – Makacsabb vagy, mint az egészséges, angyalkám. Majd meglátjuk, kinek lesz igaza, addig pedig tanítok neked egyet s mást a valóságról.
- Már mondtam, a nevem Eneus - morogva válaszol, és próbálja kitépni kezét szorításomból. Na, abból nem eszel kölyök. Közelebb rántom magamhoz, és ridegen szemibe nézek. Kezd ez a kölyök nagyon felhúzni. Jobb lenne, ha nem szórakozna olyan
sokat, és neki állna dalolni, mint egy kis madár.
- Nem a neved érdekel, hanem az, hogy ki vagy! Ki voltál a Mennyben? Miért kellesz Lucifernek? - sziszegem fenyegetően. Ajánlom neki, hogy kezdjen el csicseregni.
Elfordítja rólam tekintetét, félj is.
- Semmi közöd hozzá! - válaszolja ridegen.
- Ne játssz velem kölyök, mert te húzod a rövidebbet! - fenyegetem meg, rohadt pipa leszek, ha nem áll neki válaszolni a kérdéseimre. Nem a türelmemről vagyok híres. Valamit nagyon akar tőle Lucifer, és én tudni akarom, hogy mit. Hihetetlen, hogy egy ilyen egyszerű kérdésekre nem képes válaszolni a kis bukott angyalka. Pedig még nem is bántottam sőt, ha jól emlékszem meg is védtem. Ennyit a köszönetről.
Hirtelen átalakul a srác, egy párduccá, így könnyen ki tud szabadulni a szorításomból. Kis ravasz. Nézzenek is oda már menekül is. Pedig nem is bántottam, ennyire félni tőlem.
Hagy fusson csak úgy is megtalálom bármerre jár. Egyre érdekesebb ez az este végre nem unatkozok. Megsimogatom cicámat, és a kisbukott keresése után indulok.
Kicsit távolabb még érzem a démonok erejét. Nem adják fel olyan könnyen. Megint játszhatom a testőr szerepét.
Már egy jó ideje próbálom a kölyköt megtalálni, de egy ilyen zsúfolt városban nem olyan könnyű követni az erejét, főleg, hogy a város tele van természet fölötti lényekkel.
Hihetetlen, hogy az a kölyök sem tud megmaradni a seggén nyugisan. Cica felnyávog, tehát a közelben lehet a srác. Kiengedem fekete szárnyaimat, és a magasba szállok, így sokkal könnyebb lesz megtalálnom.
Egy mező felé szállok, ahol megérzem a kölyök gyenge erejét, és pár démonét, akiket nem rég zavartam el. Nem tanulnak a szép szóból.
Az egyik nyomorék pont a srác nyakát szorítja. Itt az ideje, hogy közbe lépjek.
- A legutóbbi nem volt elég? Megmondtam, hogy kotródjatok! - szólok rájuk, miközben leszállok, de ekkor egy hatalmas, mégis ismerős erőt érzek meg. Pont nem messze tőlem jelenik meg a régi jó barátom.
- Vedd le a mocskos kezed az öcsém nyakáról, te pokolfajzat! - szól erélyes hangon Gabriel.
Hoppá minő fordulat. Tehát a kölyök a nagy arkangyal öccse. Tehát Gabriel, az öccsét is elárulta nem csak engem. Még ő mondja magát angyalnak megérdemelné, hogy ő is bukott legyen, de Isten, kis kedvence volt mindig is. Meg a többi arkangyal.
Semmit nem változott ez az idióta fényes megjelenés. Hányni tudnék tőle, de egyben idegesít, hogy nem állt ki öccse mellett. Igaz minden fehér tollas ilyen. Ők prédikálnak a szeretetről, és mégsem tudják mit jelent.
Látom a kölyök arcán, hogy meg van lepődve. Biztos nem nagyon találkoztak mióta lelett taszítva, hiszen a tanács nem engedi. Én az öcsémért képes lettem volna bármit megtenni, de nekem nincs öcsém szóval ennyit erről.
Na fehér tollas barátom már küldi is felém a szikrázó dühös kifejezést. Pedig nem tettem semmit, engem mindenki elárult, ahogy te is Gabriel. Nem voltatok képesek még meghallgatni sem, csak hátat fordítottatok, és ledobtatok. Rohadékok. Nektek is meg kéne kóstolni a fájdalom ízét.
- Gabriel? - nyikkan meg a kölyök. Tollas barátom már el is lágyul, ahogy meglátja öccsét. Akkor, miért árultad el? Miért nem segítettél rajta?
- Szóval ezt a rokonságot titkoltad annyira, kölyök. A nagy arkangyal, kicsi öccse! - nézek a fiúra, és hangom elég gúnyos. Jobb, ha megtudod milyen bátyád van, akit annyira szeretsz, és tisztelsz. Pedig elárult téged is kölyök.
- Még a testvéredet is hagytad letaszítani, Gabriel? - kérdezem meg ridegen az angyalt, akin fájdalom jele suhan végig arcán. Biztosan nehéz terheket hord a hátán régi barátom. A sok hazugság, a sok árulás. Bizony Gabriel, nem vagy te olyan tiszta.
Na, a kicsi öcsike már küldi is felém a villámokat szemecskéjéből. Kis aranyos, hidd el megfogod tudni, hogy a bátyád se jobb nálam.
Mivel én bukott vagyok, és Gabriel egy angyal, akit Lucifer nagyon szeretne holtan látni egyértelmű, hogy minden démon rátámad. Heh.
- Gabriel! - kiabál is már a kis aranyos, mikor bátyját körbeveszik. Aggódik az édes.
Nyugi kölyök az angyal nem kis pályás. Eltudja intézni a démonokat csak egy kis idejébe telik.
A srác háta mögött termek, és lefogom szárnyait meg kezeit. Most nincs menekvés, és a nagy arkangyal sem tehet semmit. Érezni fogod azt a fájdalmat Gabriel, amit én. Sőt sokkal rosszabb lesz a számodra. Tenni fogok róla.
- A saját bátyád hagyott bukottá válni - suttogom fülébe az igazságot, amire összerezzen.
- A fehér tollasok nem érdemlik meg, hogy továbbra is tiszteld őket. A megbocsátás egyszerű hablaty, nem létezik - suttogom tovább. Tudni fogod az igazságot az édes bátyádról, és többi mennybeli lényről. Nem olyan jók, ahogy beállítják magukat. A jóságot, a megbocsátást prédikálják, közben az ellenkezőjét teszik ők is.
- Ereszz! - mordul rám a kis drága. Én biztosan nem foglak elengedni szóval ne is erősködj kölyök, csak az ellenkezéssel súlyosbítod a helyzetedet. Gúnyosan felnevetek.
- Gregori! - kiált rám elég idegesen Gabriel, miközben épp a földre küldi az egyik démont. Jaj, de erős valaki, és milyen ideges. Félti az öccsét, akit elárult, ez egy vicc.
- Engedd el Eneust! Ne súlyosbítsd a bűnöd - testemen végig cikázik az idegesség.
Bűnöm?... a francba nem követtem el semmit. Nem is voltatok képesek meghallgatni, csak
letaszítottatok. A picsába, kinyírlak, a francba. Bűn… rohadt vicces.
- Bűn? Szűk látókörű fogalom, és nincs jogod kioktatni. Először cserbenhagytál engem, majd az öcsédet is, most pedig minden bizonnyal tilosban jársz - tudom, hogy igazam van.
Nem jöhetett volna le, és védeni az öccsét. Elárult engem, és nem fogom ezt neki megbocsátani. Az a rohadék Lucifer, tehet csapdába estem, és senki nem hallgatott meg.
Gabriel, tehetetlen vagy, és ezt te is tudod jól, és most nem győzhetsz.
- Nem árultalak el - nyögi nekem. Pedig elárultál, mert nem segítettél, ahogy a többiek sem. Ismertél. Tudnod kellett, hogy soha nem árultalak volna el tieteket. Bíztam benneteket, és igen szerettelek is titeket, és mégis ez lett a vége. Én lent ti meg fent.
- Eneust még annyira sem! Mit akarsz tőlem, mit tegyek, hogy elengedd az öcsémet? – pedig, ha nem árultad volna el, és segítettél volna neki akkor nem lenne bukott. Vagy talán, ha segítesz neki akkor te is bukottá válsz, de az öcséd mellett vagy.
Mit tegyél?... te már nem tudsz nekem semmit sem ajánlani. Régen kellett volna.
- Nem tudsz már semmit felajánlani, ami érdekelne - adok hangot gondolatomnak.
Hangosan felnevetek ez kész cirkusz, és kezdem unni. Te kölyök pedig hamarosan mindent megfogsz tudni.
- De az öcsédnek megtanítom, hogy nem szabad bíznia a fajtádban. Mikor legközelebb találkoztok, már ő is el fogja ismerni, hogy elárulta a saját testvére - mondom ridegen.
Szenvedni fogsz Gabriel, és a többiek is. Fentiek lentiek egyaránt. Lucifer, nem fogja ezt kölyköt megkaparintani, azt cseszheti. Téged meg Gabriel, a saját öcséd fog utálni.
Azt következni fognak a többiek. Sokáig voltam csak egy árnyék megfogjátok keserülni mindannyian, és ez a kölyök segíteni fog nekem, mert nem lesz más választása.
- Engedj el! - kell ki magából a kölyök, és veszettül próbál szabadulni tőlem. Kölyök te velem jössz szóval nyughass.
A levegőbe szállok, és a kölyök meg bealudt, legalább nem fog ficánkolni.
- Eneus - kiabálja az angyal, de én csak ördögien elnevetem magam.
- Nem kellett volna elárulnod őt, és a mai napig vigyázhatnál rá - mondom neki ridegen,
Miközben a magasba szállok. Szerencsém van, hogy angyalkát most lefoglalják, így nem tud utánunk jönni, és lassan vissza kell mennie a mennybe is.
Házamnál szállok le, senki nem tudja pontosan hol élek. Messze van a várostól, és az ügyfeleim se tudják pontosan. Így legalább Lucifer sem küldi állandóan a démonjait.
Szobámban lévő ágyamra teszem le az elájult fiút. Elég szarul nézz ki teste tele van sebekkel. Szerencsére a bukottak gyorsan gyógyulnak, de azért ellátom a nagyobb sebeket.
Szerintem egy darabig kiütve lesz. Egyedül hagyom a szobámban vagy is cicával, mert ő nagyon nem akarja ott hagyni. Idióta macska.
Már szinte egy nap csak döglik a srác. Megérzem erején, hogy felébredt, így a szobámba indulok. Benyitok, és beljebb sétálok a srác már rögtön rám pillant. Elég ideges.
- Te..te.. - egy mosollyal már belé is fojtom a szót. Biztosan leakart mindennek hordani, de aranyos.
- Látom végre felébredtél. Éppen itt volt az ideje. Egy napon keresztül húztad a lóbőrt - mondom neki mosolyogva.
- Hol van a bátyám? Hol vagyok én? És mit akarsz? - na már jön a kérdés áradat. Mérgesen felsóhajtok.
- A bátyád a mennyben. Te a szobámban. Ja, és majd megfogod tudni, hogy mit akarok tőled pontosan - adok választ neki. Dühösen csillannak szemei. Nem tudom mi baja lehet velem pedig én nem tettem ellene semmit, még.
- Engedj el! - kiabál rám ridegen, mire előtte termek. Ez a kölyök tuti, hogy nem normális.
Hihetetlen, hogy nem tud nyugiban maradni, és viselkedni. Tökre kivan merülve a sebei még nem gyógyultak be még is ugrál.
- Maradj már nyugton, mert ha nem rosszul fogsz járni - fenyegetem meg, miközben közel hajolok arcához. Látom szemeiben a félelmet, de mérhetetlen gyűlöletet is.
- Nem akarok veled maradni - dacol a kis aranyos. Nem fogsz sokáig dacolni, abban biztos vagyok.
- Inkább minden percben attól rettegsz, hogy mikor kapnak el Lucifer hű kutyái? - nézek komoran szemeibe. – Vagy csak menekülni, és rettegni fogsz egész életedben? - és valljuk be az nagyon hosszú idő lesz. Tudom, hogy igazam van, és ezt ő is jól tudja, mert elfordítja morogva a fejét.
- Nem kell a segítséged - ohh… pedig ez egy nagy hazugság. Nincsenek sok olyan bukott,
aki ellen mer szegülni Lucifernek. Egyedül nem fog sok mindenre menni ez a kölyök, és itt lenne az ideje, hogy belássa.
- Vagy talán a bátyád segítségét várod? - teszem fel gúnyosan kérdésemet, és magam felé fordítom tekintetem. Dühös szemekkel találom magam szembe, próbál szabadulni tőlem, de én erősen tartom.
- Ne merd őt a szádra venni - fenyeget meg. Merész egy kölyök, pedig ha tudnád, hogy a bátyád egy nyomorult, aki semmit nem ér. Aki mindenkit képes elárulni, és erre itt a saját öccse példaként.
- Azt veszek számra, akit akarok - mondom, és elengedem. Feszülten lépek el tőle.
- Azt véded, aki elárult - kelek ki magamból. Nagyon idegesít, hogy védi azt a nyomorult fehér tollú görényt. Elárult engem és őt is, és ki tudja mennyi más angyalt.
- Elárult engem is - teszem hozzá halkan, de meghallotta, mert morogni kezd.
- Te árultad el Istent - ordibál. Visszasétálok hozzá, és erősen elkapom nyakát, és magamhoz emelem, közelről nézek szemeibe. Te kölyök semmit sem tudsz.
- Én soha nem árultam el - szorítom meg nyakát, mire fájdalmasan felnyög.
- Szerinted, miért nem engedelmeskedek Lucifernek? Gondolkozz kölyök! - mondom neki ridegen, mire csak felszisszen a fájdalom miatt.
Cica hangosan rám nyávog, és a feszült szőrpamacsra nézek.
Visszalököm az ágyra a fiút, és arrébb lépek.
- Te csak azt tudod, amit Gabriel mondott. Nem kell neki mindent elhinni - mondom neki, és magára hagyom. Hangosan vágom be az ajtót.
Ez a kölyök rohadt hamar feltudja húzni az agyamat. Szinte semmit nem tud az életről. Bukott angyal, és azt sem tudja szerintem, hogy inkább holtan látnám Lucifert, mint élve.
Persze Gabriel, is csak azt meséli el, hogy elárultam őket, és egy bukott angyal lettem.
Pedig az a rohadék Lucifer nem árult volna el, akkor nem lenne gond.
Ez a kölyök megfogja tudni az igazságot azt nem fog érdekelni, hogy mennyire fog neki fájni az igazság. Szerencsére egy két napig nem nagyon tud elmenekülni. Az ereje elég kevés van, és harcolni biztos, hogy nem fog tudni. Esélye se lenne egy démon ellen sem.
Előveszem telefonomat, és megmondom, hogy ma nem megyek be a bárba, ha valami gond van telefonon keressenek.
Az egyik szolgálónak szólok, hogy vigyen be valami kaját a fiúnak.
Szinte egész este nem aludtam semmit. Épp cica jön hozzám, és felugrik lábamra. El se
mozdult a kölyök mellől. Dorombol a kis áruló. Megvédte a srácot tőlem ilyen se történt még.
- Bűnös vagy - mondom neki lágyan, miközben megsimogatom buksiját. Ő csak nyávog.
A fenébe. Soha nem gondoltam volna, hogy a kölyök Gabriel, öccse. Ezek szerint a fenti dolgok rosszabbodtak. Már mindenkit elárulnak, és letaszítanak. Kötve hiszem, hogy a kölyök olyan rossz dolgot tett volna, hogy lekellett taszítani.
Megérzem a kölyök jelenlétét, és kilépek dolgozó szobámból pont vele találom magam szembe.
- Hova lesz a séta? - kérdezem meg nyugodt hangon, miközben a falnak dőlök.
- Téged kereslek - válaszol, és látom rajta, hogy ő se olyan ideges már.
- Miben lehetek szolgálatodra? - kérdezem meg gúnyosan, mire morogni kezd.
Szegény kölyköt nagyon könnyű felhúzni.
- Fürödni akarok, és adhatnál valami ruhát - egy perverz mosoly jelenik meg arcomon, és közelebb sétálok hozzá, amire persze már hátrál is. Csak sajnos falnak ütközik. Ez az én szerencsém, lehajolok hozzá, és hallom, hogy szíve gyorsabban ver, és a levegőt is gyorsabban veszi. Kis félős.
- Megmossam a hátad? - kérdezem vigyorogva, amire csak ellök magától, amit persze hagyok. Hagy legyen gyereknap.
- Bazd meg - soha nem gondoltam volna, hogy erre fog kérni a kis csillag. Szemeiben már látom a haragot.
- Majd egyszer - mondom neki vigyorogva, és távol állok tőle. - Gyere adok ruhát - intek, és elindulok szobám felé. Nem mer közel jönni hozzám tartja a pár méter távolságot. Pedig komolyabban eddig sem bántottam. Beérek szobámba, és egy felsőt meg egy nadrágot adok kezeibe, és az ajtóra mutatok, ahol a fürdő van. Már spurizok is előlem.
Ennyire félelmetes lennék? …mindegy lényegtelen.
Bedőlök ágyamba, miközben bekapcsolom a tévét. Már körülbelül egy fél órája megy a film mikor hallom az ajtó nyitódását, és a srác lép ki. Ráadásul nincs is rajta felső, és bekell vallanom nincs rossz teste a kölyöknek. Szárnyairól még folynak a vízcseppek, amiket megrázva még több hullik a földre. Nem zavartatja magát, és a fotelba ül.
Látom, hogy gondolkozik a kis agya. Kíváncsi vagyok, mivel fog előállni.
- Én tudni akarom az igazságot a bátyámról - mondja komoly hangon, és rám tekint nem tudok róla semmit le olvasni. - Ne hazudj - itt egy kicsit felemeli a hangját.
Látszik mese estét fogunk ma tartani, de lenne sokkal jobb ötleteim is mivel töltsük az estét.
- Rendben, de te is válaszolni fogsz nekem mindenre. Rendben? - kérdezem meg, és látom nagyon nem tetszik neki, hogy én is kérdezősködni akarok.
