Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Silvery2023. 01. 11. 23:40:46#36258
Karakter: Elliot Easton (Cam)
Megjegyzés: Judasnak


A parókába markoló ujjai csak egy pillanatra akasztanak meg, az éjfekete lombkoronát a fejemre erősítő gumi könnyedén adja meg magát a lendületem erejének. Lehet, hogy megfontolatlanul idő előtt lejjebb adtam az óvatosságomból, de tapasztalt üldözött vadként mindig első emeleti szobát választok, beton helyett bokrokkal vagy legalább kerttel az ablak alatt. Szerencsére most is így tettem, a hold sápadt fényében mégis rémisztően távolinak tűnik a lábaim alatt feltárulkozó rózsabokor. De közel sem annyira rémisztőnek, mint a nyakamban lihegő feldühített fejvadász. Szinte már a számban érzem a csalfa szabadság ízét, mikor kőkemény marokkal ránt vissza a pólómnál fogva. A laza szövet halk reccsenéssel mélyed a bőrömbe a súlyomtól, a fogaimat összeszorítva nyelek le egy frusztrált nyögést. A fene enné meg azokat a kontinenshosszú kezeit.

Az adrenalin által lelassított másodpercekben mintha kiélesedne minden érzékem, mire újra az ágyon puffanok, már új tervem van. Iszkolás vissza az ágy eredeti oldalára, ott ugyan nincs ablak, viszont van egy bejárati és egy fürdőszoba ajtó. A bejárati ajtó csukva van, és nem lesz időm kinyitni. Marad a fürdő. Amíg betöri az ajtót, van időm kimászni a fürdőszoba ablakon. A prédák második szabálya, hogy mindig minden helyiségnek két kijárata legyen. Szóba sem jöhet ablak nélküli fürdőszoba.

A bokámra szoruló ujjak jeges érintése eltörli a nagyravágyó terveim kusza sorozatát, a feleslegesen durva mozdulatban, amivel visszaránt magához, egy szemernyi finomkodás vagy könyörület sincsen. A kurva faszba. Valahol a gondolataim mélyén mindvégig tudtam, hogy az elcseszett körülményeink az ő malmára hajtják a vizet, hisz az egész kibaszott karrierjét a közelharcra építette fel. Kicsi helyen vagyunk, neki pedig minden baszott végtagja kétszer olyan hosszú mint az enyémek. Majdhogynem túlzás nélkül. Alakot kellett volna váltanom az ablakon való kiugrás előtt, hogy ne legyen mibe kapaszkodnia. Lehettem volna pucér. Ahhh. Kár, hogy kurva felesleges későn okosnak lenni.

A hátamra nehezedő súly váratlanul ér, hangos nyekkenéssel kapok levegőért, de a tüdőm mintha a mellkasommal együtt üressé lapult volna. Sokkal erősebb nálam, esélyem sincs védekezni az ellen, hogy az ágyhoz kötözze a kezeimet. Mióta elkapta a bokámat, és ezzel végleg csapdába ejtett, minden mozdulata fenyegetően ráérős és gyakorlatias, míg nekem, vele ellentétben izzadnak a tenyereim, a fülemben dübörög a szívem és fulladok. A legszánalmasabb az egészben az, hogy nem tudom eldönteni, hogy az eget verdeső pulzusom a félelemnek vagy a puszta jelenlétének szól, és most először merül fel bennem az a gondolat, hogy vajon tényleg el akartam e menekülni előle. Az elmúlt hetek nosztalgikus, rohanós magányában rá kellett döbbennem, hogy többet éltem egy hét fogság alatt vele, mint az eddigi életemben összesen, de ezt kurvabiztos, hogy soha nem mondom ki hangosan. Talán egy részem titkon remélte, hogy ennyi idő után is a nyomomban van.

Talán egy részem mindvégig ezt akarta.

Nagy nehezen a hátamra vergődök, hogy felnézzek az ágy mellett tornyosuló alakjára, az élettelen félhomályban állatiasan eltorzultnak hat az arcán honoló egyszerre érzelemmentes, mégis némán őrjöngő kifejezés. A tekintetében semmi nem maradt abból a táncra hívó csillogásból, amire emlékszem. Az iménti megenyhülő, izgatott, ostoba gondolatokat a másodperc töredéke alatt söpri ki belőlem a józanító életösztön. Fogalmam sincs, ki ez az ember, de azt tudom, hogy ha nem zökkentem ki valahogy ebből a kiszámíthatatlan, vérfagyasztó ridegségből, akkor hidegvérrel meg fog gyilkolni, mindegy mennyi pénzt érek. Ki kell kényszerítenem valahogy. Akárhogy. Ennél még az is jobb lenne, ha tombolna. Az ellenséges, szándékosan hergelő szavak azelőtt ömlenek ki belőlem, hogy megállíthatnám őket.

- Miért nem hagysz békén és döglesz meg valahol végre szép csendben? Ennyire kibaszottul pénzsóvár vagy, vagy csak a szenvedésemen élvezkedsz? – Halkan sziszegve próbálom az alattomosan teret nyerő, bénító félelmemet haragba forgatni, de a testem remegését nem tudom elcsitítani.

Türelmesen gyújt rá egy cigire, a pár héttel ezelőtti viszonyunkban most jól leteremteném, hogy máshova füstölje azt a szart, de most bennem rekednek a szavak. Akármi is volt az az elcseszett kapcsolat, amivel át akart verni, hogy a kezesbáránnyá szelídítsen, már múlté. Ez az igazi arca, amit most látok. Az a férfi, akit egy bolond részem izgatott volt újra látni, soha nem is létezett, csak egy ádáz trükk volt.

- Még a pokolból is visszarángatlak, ha kell. – Az elszánt, halk szavak haragot kéne, hogy szítsanak bennem, de helyette csak üres értetlenséget hagynak maguk mögött, ami egyetlen kérdésben összpontosul: Miért? Miért a faszért ilyen fontos? Mivel érdemeltem ki ezt a makacs gyűlöletet? Hiszen ő volt az aki átbaszott, ő volt az, aki folyton molesztált, elcsábított, és az orromnál fogva vezetett, aki elérte, hogy könyörögjek neki, aztán inkább átmászott egy nő ágyába. Ő az, aki annyira megbolondított, hogy még akkor is rá kellett gondolnom, mikor mással próbáltam lenni. Nekem lenne jogom a pokolba kívánni őt, nem pedig fordítva.

A matrac besüpped a súlya alatt, a rezzenése kizökkent a zavarodott elmélkedésemből. Elkerekedő szemekkel realizálom a helyzetünket, a kiszolgáltatottságomat, a pólója hiányát, és a kegyetlenség árulkodó szikráját a rám szegeződő sötét szemekben. Az eddig lassan éledező félelmem most jeges karmokkal tép belém, szinte megszédülök az erejétől. Már nem térdel a mellkasomon, mégis nehezebb lélegezni, mint eddig bármikor. A túlélési ösztön szavakra kényszerít, pedig valahol mélyen már tudom, hogy semmit nem tehetek. Nem fog megállni, amíg nem vesz el tőlem mindent, látom a szemeiben.

- Ne érj hozzám, te pszichopata! – Az elvékonyodott hang, ami kijön a torkomon, mintha nem is az enyém lenne.

Ha az este elején, mikor a szex kipróbálásán ábrándoztam, valaki azt mondta volna, hogy Jude fogja elvenni a szüzességemet, valószínűleg örültem volna a hírnek. Akartam, hogy ő legyen. Az ő erős ujjait akartam magamon, az ő mély hangját a fülemben és az ő ismerős ajkait az enyémeken.

De nem így.

Nem ezt a Judeot akartam, nem ezt a kegyetlen tekintetet, és nem ezeket az idegen ujjakat, amik a torkomra szorulva tudatosítják bennem újra és újra, egyre mélyebben, egyre fájdalmasabban, hogy nem is létezik az az ember, akivel életem legizgalmasabb hetét töltöttem. Nem tudom, hogy a csalódás, a félelem, vagy a torkomon hátramaradt szorító érzés csalnak csípős könnyeket a szemeimbe.

- Épp egy kefélést szakítottam félbe, nem? Ha tudtam volna, hogy az egyetlen dolog, ami érdekel, hogy férfiakkal dugj, megspóroltunk volna egy csomó időt. – A lenéző, gúnyos szavaktól elpattan valami az agyamban, ami egy pillanatra még a tetteimet eddig megbénító félelmet is felülírja. Hogy a picsába van képe?? Ő az, aki egy éjszaka alatt nem csak velem, de egy ribanccal is órákig kufircolt. Napokig szédít, aztán inkább megbasz helyettem egy nőt, és ÉN vagy az aki csak a dugásra gondol? Most is Ő az aki kényszeríteni akar a picsába is. Kurvára el is ment a kedvem a mocskos farkától, amit tippre minden második csatornalyukba bedug, ha épp olyan kedve tartja.

- Esküszöm, ha megpróbálod belém dugni, seggfej, le fogom tépni! Elment az a maradék eszed is, cseszd meg?! Nem elég, hogy eladsz a saját szadista apámnak, előtte még meg is akarsz erőszakolni?! – A szavaimmal párhuzamosan megpróbálok az utolsó fegyveremhez, az alakváltáshoz nyúlni, de még az is cserben hagy. A fülemben sípoló pulzusom és a vadul száguldozó, pánikoló gondolataim meg is magyarázzák, hogy miért. Semmire nem tudok koncentrálni, csak a könyörtelen, gonosz mosolyára, és a nadrágom felé nyúló, rémisztően erős kezekre, amik elől már pontosan tudom, hogy nincs menekvés. A saját tehetetlenségemtől még ingerültebbé válva, a kelleténél erősebben rángatom meg a kezemet fogva tartó szíjat, de a bőrömbe maró fájdalom eltörpül amelett, amit a nadrágomat fejtegető, kíméletlen mozdulatai okoznak bennem.

- Pedig nem is olyan rég még könyörögtél érte. Hát most megkapod.

A csontig hatoló remegés felülkerekedik rajtam, a szoba levegője szinte csípi a feltárulkozó bőrömet. Nem tudom, hogy a hidegtől vagy a félelemtől vagyok libabőrös. Már fel sem fogom, hogy mit mondok, hogy épp könyörgök, vagy gyűlölködő szavakat szórok felé, próbálom szavakkal kilökni magamból a frusztrációt, a rettegést, a kiábrándultságot, de mindhiába. A valóság eltávolodik, az arca pedig homályossá válik, mintha a tudatalattim készségesen próbálná kisatírozni, hogy ki az, aki ezt teszi velem. A pólóm szakadásának az éles hangja ránt vissza az önkívületi, kétségbeesett szófosásból.

A váratlanul gyengéd érintés az oldalamon annyira meglep, hogy egy pillanatra kitisztul a fejemből a pánik átláthatatlan ködfátyla. A lágyan kalandozó ujjait követő tekintete legmélyén mintha felderengene egy hátrahagyott szenvedély emléke, és mikor finoman megcirógatja a mellbimbómat, a libabőrös testemen az este folyamán először száguld végig egy kellemesnek mondható borzongás. A gyomrom görcsbe rándul az ellentétes érzelmeim összecsapásától. Ha az a túlélő Elliot lennék, aki előtte voltam, akkor kihasználnám ezt a futó kellemes érzést, és ha már menekülni nem tudok, megpróbálnám valahogy elérni, hogy ha már elkerülhetetlen, legalább valamennyire élvezhető legyen, amit tenni akar velem. Mindig megtettem, feláldoztam mindent a túlélésért és a menekülésért, de most, ebben az elbaszott pillanatban, a lehető legrosszabbkor egy teljesen új érzés talál rám. A büszkeség. Nincs az az isten, hogy önként megadjam magamat neki azok után, hogy összetörte a szívemet. Az lenne az okos húzás, ha belekapaszkodnék a tekintetében felsejlő vágyakozásba, és megpróbálnám valahogy belecsábítani abba, hogy folytassa ezt a gyengédséget. De az a pillanat, mikor megláttam őt azzal a nővel örökre az emlékeimbe égett, az elmúlt hetek rágódásai pedig ráébresztettek, hogy az egész eddigi életfilozófiámat hibás alapokra fektettem. Mindig azt tartottam szem előtt, hogy bármi áron túléljem az akadályokat, amiket elém vet a sors, pedig sokkal fontosabb az, hogy mi marad azután belőlem, hogy megfizettem azt a bizonyos árat.

A testem tagadhatatlan reakciója a gyengédségére elsöpri a fennkölt, így visszanézve üresnek ható gondolatokat. Mikor a keze felfedezőútja eléri az alhasamat, szép lassan émelyítő melegség kezd az ágyékomban összpontosulni. Egy elfojtott nyögéssel próbálom távolabb szenvedni magamat az érintésétől, teljesen feleslegesen. Hányingerem van tőle, hogy még ebben a megalázó, igazságtalan helyzetben is képes izgatottságot előcsalni belőlem csupán egy pillanatnyi, hazug kedvességgel. Gyűlölöm érte. Gyűlölöm, hogy pont az ilyen cselekedeteivel érte el, hogy belezúgjak, és gyűlölöm, hogy elárult. Én töröm meg a feszült, furcsa fegyverszünetet egy ellenséges megjegyzéssel arról, hogy pontosan hova dughatja az érdes, cigiszagú ujjait. Felőlem aztán választhat a saját segge és egy húsdaráló közül, de az enyémet igazán békén hagyhatná. Mármint a seggemet. Húsdarálóm nincs, de ha ezt túlélem valahogy, lehet, hogy szerzek.

A vállaim megroppannak az erőtől, amivel hasra vág, halk szisszenéssel próbálom megszüntetni a kifacsart helyzetüket, de hamarosan nagyobb problémám akad. A hajamba tépve feszíti hátra a fejemet, olyan erővel, hogy a felsőtestem elemelkedik az ágytól. Az összeszorított fogaim között zihálva szűröm a levegőt, miközben próbálok rájönni, hogy miért félek ettől az egésztől ennyire. Voltam már megkínozva, szétverve, kísérleteztek rajtam, a bujkálásom elején sokszor éheztem és fáztam, de bármelyiket inkább újraélném, mint ezt a pillanatot.

Az ő gúnyosnak szánt szavai döbbentenek rá a válaszra. Valahol mélyen már tudom, hogy ez nem csak a testemnek fog fájni.

- Meg kellett volna dugjalak, amikor be voltál állva az altatótól. – Még utoljára, mielőtt mindent véglegesen tönkretesz, emlékeztetnie kell rá, hogy mennyire bevettem a színjátékát. Hogy mennyire a fellegekben jártam, mikor azt hittem, hogy figyelmességből nem dugott meg, és mekkora pofára esés volt meglátni, hogy egyszerűen csak mást választott. Kicsinyes, de talán ez fájt a legjobban. Hogy mást választott. Az ott átélt némán őrjöngő harag, a megaláztatás érzése újra fellobbannak bennem. Gyűlölöm. Gyűlölöm.

- Úgy érted, amikor akaratom ellenére bedrogoztál vele? Aljas rohadék, soha nem fogom megbocsátani neked! Pont akkora görény vagy, mint amekkorának látszol! Bár a kitartásod is olyan kevés lenne, mint az eszed. – Vicsorogva sandítok hátra a semmitmondó borostyánszemekbe, amiket most elrejtenek a szoba árnyai, csak az arca kőkemény, rezzenéstelen vonalainak a groteszk árnyékait látom.

- Kérlek, folytasd. Egészen szórakoztató vagy. – A hűvös mosolyát csak hallom az élveteg, búgó szavak mélyén rezzenni, vergődve próbálok meg újra kikerülni a szorításából, de esélyem sincs. A kézfejeimet szinte már nem is érzem, olyan erősen feszítette a csuklómra az övét, a kezei pedig satuként tartják a csípőmet. A kiszolgáltatottság keserű érzése újra gombócként telepszik meg a torkomban.

Minden vér kiszáll az arcomból és szédülni kezdek, mikor megérzem a fenekem partjai között a farkát. Nem ez az első, hogy ilyen közel kerülünk a szexhez, de ez az alkalom szöges ellentéte az eddigi szenvedélyes aktusainknak. Mintha átkapcsolna bennem valami, sarokba szorított vadként kezdek vergődni, könyörögni, dühöngeni, megőrjít, hogy mindenem le van fogva, hogy moccanni sem tudok, hogy esélyem sincs menekülni, hogy nem tudok hatni rá, hogy egy érzelemmentes falba csapódik minden szavam, minden könyörgés, minden hazugság és még az igazságok is. Csak egy pillanatot tétovázok, mielőtt bevallom a titkot, amit soha nem akartam megosztani vele. Mindig szerettem a magabiztos host álarca mögé bújni, és ez az arrogáns seggfej volt az utolsó, akinek valaha el akartam mondani, hogy mennyire az ellentéte az igazság.

- Szűz vagyok a kurva életbe is! – Egy pillanatra mintha megállna körülöttünk az idő, az első vánszorgó másodpercek felélesztik a remény szikráját a szívemben. Ha átgondolja, neki is rá kell jönnie. Éreznie kellett, hogy mennyire szűk vagyok… látnia kellett a reakcióimon, hogy nem csinálom ezt minden nap… ugye?

Már épp elhinném, hogy hatásos volt a vallomásom, mikor felhangzik a gúnyos horkantása.

- Minden prosti erre esküdözik.

Nincs időm válaszolni.

Nem vagyok hülye, számítottam rá, hogy fájni fog, de semmi nem készített fel erre. A belém hasító éles fájdalom teljesen más, mint bármi, amit eddig valaha átéltem. Mintha belülről tépnék szét mindenemet a derekamtól lefelé, minden egyes másodpercben újra és újra. Szinte érzem a saját vérem forróságát, savként marja a felszakadó sebeket. Nem látok a könnyeimtől, a saját sikolyom visszhangzik a füleimben. Már nincsenek gondolatok és tervek, csak fájdalom és túlélés. Azt hiszem, megint könyörgök, de nem fogom fel a saját szavaimat. Felesleges, mert ő sem fogja fel őket. Ő is mond valamit, de a hangja mintha a víz alól jönne, nem jut el a tudatomig. Mikor azt hiszem, hogy már nem lehet rosszabb, megmozdul. Az öntudatlanul feltörő, nyüszítő hangjaim szánalmasnak hatnak, a zokogástól fulladozva próbálom a könnyáztatta lepedőbe fojtani őket. Minden vánszorgó másodperc egy örökkévalóság, képtelen lennék megmondani, hogy órák vagy percek teltek el. Időérzék híján összeszorított fogakkal számolom a testemet belülről korbácsoló lökéseit, hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalom sötétségbe taszító erejéről. Nem ájulhatok el.

Nem. Ájulhatok. El.

Megvárom, hogy végezzen, és mikor nem számít rá, meg fogom ölni. Még nem tudom, hogyan, de meg fogom ölni. Az ágy. Az ágy mellett van a táskám. A fegyverem. Csak egy percre kell hátat fordítania, és lepuffantom. Nézni fogom, ahogy az agya szépen lassan kicsordogál a koponyájából, és beleissza magát a parketta hajszálrepedéseibe.

Kihúzódik belőlem, de a kellemetlenül feszítő idegentest érzetet maga mögött hagyja, mintha egészen a gyomromig felhasított volna. Annyira fáj, hogy még fellélegezni sem tudok. Durván a hátamra fordít, én pedig lenyelek egy megkínzott nyögést a nem kívánt mozdulatoktól. Mikor rádöbbenek, hogy ez még nem a vége, apró szilánkokra hullik minden eddigi kitartásom, minden tervem. Minden, talán én magam is. A kétségbeesés újabb, elsöprőbb hulláma árad szét minden porcikámban, mikor újra belém hatol. Soha nem lesz vége. Ennek már soha nem lesz vége.

Azt hiszem, életemben először bánom meg, hogy sikerült ilyen sokáig túlélnem. Megint könyörgök, most leheletnyivel közelebb van a tudatom a felszínhez, mint legutóbb. Most értem a szavaimat, és felfogom azt is, hogy üres fülekre találnak. Az egyoldalú csókját szinte meg sem érzem a szétharapott ajkaimon, csak még egy aprócska fájdalom, szinte észrevehetetlenül adódik a többihez. Meggyötörten, homályos szemekkel nézek fel rá, most először azóta, hogy ezt teszi velem, de nem találom meg a várt kegyetlenséget, a várt brutalitást a kétségbeesettnek, tanácstalannak tűnő szemek mélyén. Hogy nézhet rám így, mikor ő az, aki ezt teszi velem? Élveznie kéne. Ő akarta ezt. Ő csinálja ezt. Élveznie kéne a szenvedésemet, hogy ennél is jobban tudjam gyűlölni. Élveznie kéne, hogy nyugodt szívvel megölhessem érte. Miért. Miért csinálja ezt. Nem értem.

Felüvöltök a mellkasomat feltáró ingerültségtől és a testembe nyilalló élesebb fájdalomtól. A keze durva szorítása a számon az utolsó, amit felfogok, mielőtt életemben először szándékosan menekülök a sötétség menedékébe.

 

A zuhany pergő vízcseppjeinek a koppanásai térítenek magamhoz úgy igazán. Nagyon halovány emlékképeim vannak a langyos víz érintéséről a lábamon és egy megbánt párbeszédfoszlányról pár perccel ezelőttről, amit vagy álmodtam, vagy nem. Valószínűleg igen.

A pisztoly, amiről a kínok kínjai közepette ábrándoztam, csak egy karnyújtásnyira van az ágytól, de ez a távolság most mérföldeknek tűnik. Alakot kéne váltanom, hogy ki tudjam csúsztatni a csuklóimat. Alakot váltani…

Alakot váltani… koncentrálni. Koncentrálj. Nem megy. Mindenem sajog, de leginkább a szívemre aggatott ólomsúly nyomaszt. Hosszút pislogok, a lábaimat megmozdítani sem vagyok képes a derekam és a hátsóm környékén lappangó folyamatos, lüktető fájdalomtól. Mintha még mindig lenne valami odabent. Hányingerem van ettől a gondolattól. Mocskosnak, kiszipolyozottnak és megsemmisültnek érzem magamat testileg és lelkileg is. Hát eljött ez a pillanat is. Huszonegy nyomorúságos év után eljött végre. Megtörtem. És a legszörnyűbb, hogy nem a fájdalom miatt. Volt valami a tekintetében, amit mindezek után is képtelen vagyok elfelejteni vagy figyelmen kívül hagyni.

Ő kínzott, erőszakolt engem, mégis mintha nem csak én könyörögtem volna kegyelemért. Ez a felkavaró, gyomorforgató érzés nyom felületes, aligha pihentető félálomba.

 

***

 

Imádok kocsiban aludni, de most az utak monoton búgása sem segít hosszú ideig békére lelni. A hátrakötött kezeim elzsibbadtak a feszített pozíciójuktól, a fenekem és a derekam pedig még mindig kibaszottul sajognak. Mintha még mindig egy nyílt seb lenne az egész seggem. Azt hiszem, egy időre hozzá kell szoknom ehhez az elcseszett érzéshez. Mintha még mindig vérezne. Hogy a faszba gondoltam valaha, hogy az anál szex jó érzés lehet? A picsába is, ez a lyuk baromira nem erre való. Oké, lehet, hogy a prosztatamasszázs jó érzés, de más egy ujjat, és megint más egy baseball ütő méretű dorongot beerőltetni oda basszameg. Nem hiszem el, hogy ezt akartam olyan lelkesen kipróbálni. Nem hiszem el, hogy erre voltam ennyire kíváncsi. Nyilván nem mindig ennyire pocsék, de ezek után elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt lehetett volna fájdalommentesen is. Egyszerűen nem jön össze a matek, max valami micropéniszes gyökérrel. Mekkora ormótlan nagy hazugság minden pornó, amiben úgy tesznek, mintha ez jó lenne mindkét félnek. A picsába ezzel az egésszel. Pipa vagyok. Csalódott, kiábrándult, nyűgös és pipa. A kibaszott stukkerem is ott maradt, így fogalmam sincs, hogy fogom szétdurrantani azt a hatalmas fejét. Reggel mikor felébredtem, és ösztönösen megpróbáltam védekezni ellene, azt hittem, hogy beledöglök a fájdalomba. Aztán még jött a lábra állás, majd ennek a balfasznak köszönhetően egy jó kis seggre ülés is. Komolyan, mintha nem tudná, hogy mi a szart csinált velem odalent. Szétcincálja a szerveimet, aztán még ő van megsértődve, hogy alig tudok járni. Remélem, megfullad a következő cigijében végre.

Mikor kezd elviselhetetlenné válni a kezeim zsibbadása, pisiszünetért és kajáért kiáltok. Különösebben egyikre sincs szükségem, de abban reménykedek, hogy ha valahogy ráveszem, hogy levegye rólam ezeket az átkozott bilincseket, egy ennél kényelmesebb pózban sikerül visszakapnom őket. Még messze vagyok attól, hogy szökést tervezzek, előbb újra meg kéne tanulni a járás dolgot. Persze szokásához híven szinte meg sem hallja a szavaimat, amíg nem váltok agresszív nyavalygásba, aztán még ő van kiakadva, hogy merek létezni.

A világ legmegalázóbb wc-zése és az azt követő pofára esés után fáradtan figyelem a kék égen vándorló hófehér felhőket a kocsi ablakából, miközben ő épp a boltban szerez valami ehetőt. Közben rájöttem, hogy kurvára nem fogok enni néhány napig, mert ha bemegy valami, annak ki is kell jönnie valahol, amiről jelenleg hallani sem akarok, köszönöm szépen. Majd visszaszerzem az erőmet, ha meggyógyultam odalent, de semmi kedvem megnehezíteni ezt a folyamatot. Már annak örültem, hogy a nem pisiltem véreset, úgy látszik mégsem sikerült mindent elpusztítania odabent.

Most csak az egyik kezemet bilincselte az ajtóhoz, és ez jelentősen kényelmesebb, mint a hátraerőltetett kezek voltak. Felülhetnék, hogy legyen esélye, hogy valaki felismer az ablakból, és megölje helyettem ezt a szarházit, de még túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ismeretlen fejvadászhoz kerüljek. Túl kockázatos.

Halk sóhaj kíséretében masszírozom meg az arcomat a szabad kezemmel. A tegnapi dramatikus halálvágyamat és a kilátástalannak tűnő megtörtséget szerencsére többé-kevésbé sikerült abban a sötét hotelszobában hagyni, vagy legalábbis mostanra a szokásos belenyugvássá tompultak. A fizikai fájdalom ugyan még majdnem olyan éles, mint tegnap volt, az érzelmi sebeim befoltozásában segített a keserű gúny és az önirónia. Mégis mi a szart képzeltem? Hogy ennyi pofon után majd pont a szerelmi életem lesz elviselhető? Ha azzal a kis nyikhajjal próbáltam volna ki a szexet, legalább lerugdoshattam volna magamról, mikor érzem, hogy nem pálya. De nem. Persze, hogy nem. Miért is történne végre egyszer valami úgy, ahogy eltervezem. Nyilván úgy kell elveszítenem a szüzességemet, hogy az idegbeteg fejvadász, aki nem mellesleg valahogy elérte, hogy szépen lassan belehabarodjak, durván és kegyetlenül megerőszakol. Ez a fajta fordulat már beleillik az elcseszett életembe, beírhatom az egyre színesebbé váló önéletrajzomba a megerőszakolást is.

Legalább most már csak undort, félelmet és gyűlöletet érzek, ha rá nézek…

A kocsi ajtaja halkan puffan, de nem pillantok felé. Nem akarom látni, mert valahol mélyen rettegek, hogy az előző magabiztos kijelentésem csak hamis önámítás. Ahányszor lehunyom a szemeimet, egy borostyán szempárt látok, a benne kavargó színtiszta fájdalom pedig az enyém pontos mása.

 

***

 

Már megint egy kibaszott hajó. Ezt kapom azért cserébe, hogy volt eszem megint szigetországra menekülni. Egy kibaszott hajót. Egy kibaszott tengeren. Kibaszott fényes csillagokkal. Kibaszott kemény priccsel és kibaszott hideg levegővel. Összekuporodva próbálom átmelegíteni a remegő testemet, és figyelmen kívül hagyni a hajó émelyítő, kellemetlen ringatózását. Apró gombóccá szűkül a gyomrom a tudattól, hogy a nyílt vízen hánykódunk egy egészen kicsiny tragacsban, ami aligha védene meg egy hevesebb vihar hullámaitól. Már a legutóbbi utunk során is ez az érzés telepedett rám, de ez a hajó még annál a romhalmaznál is törékenyebbnek tűnik. De legalább nem bűzölög a kalóznépség mocskától.

 

Az álom olyan váratlanul talált rám, mintha csak egy hosszú pislogás lett volna. Mikor legközelebb kinyitom a szemeimet, már nem vagyok egyedül. A saját remegésem ébreszt, felgyorsult légzéssel, dideregve tapogatózom a szabad kezemmel, hátha találok valami pokrócot vagy rongy darabot, bármit, ami menedéket nyújthatna a hideg ellen, pedig valahol mélyen tudom, hogy most belülről fázom. A lábaim megrezzennek a mozgolódástól, a belém nyilalló fájdalom szürreális, végigrohan az egész testemen és öklendeznem kell tőle. Valami nincs rendben, nem szabadna egyre jobban fájnia. Az egész testemet kiveri a víz, csak abból döbbenek rá, hogy megint sírok, hogy a hűvös, nyirkos bőrömet szinte felperzselik a szemeimből előtörő cseppek. Egyre hangosabban zihálok, a fülemben dübörgő ér megsüketít. Megrezzenek, mikor a hófehér, sápadt csillagfényhez csatlakozik egy melegebb árnyalat. A kabinban lévő lámpa fénye. Homályos, fájdalmas tekintettel pislogok Jude örökké semmitmondó, üres arcvonásaira, az életösztön most felülkerekedik a tegnap amúgy is porba tiport büszkeségemen.

- Valami nem jó. – Nem tudom, hallotta e az erőtlen motyogást, de mikor felém lép, a reflexeim felülírnak minden fájdalmat, és összeszorított szemekkel, ijedten simulok a falba, hogy elmeneküljek az érintése elől. Persze megint felesleges. A keze a homlokomon jegesebb, mint eddig bármikor, tovább fokozza a remegésemet. Megint a hányinger kerülget, pedig tudom, hogy nincs minek kijönnie belőlem. Fogalmam sincs, mikor gyújtott rá, de a cigije körül elsziszegett, füstszagú káromkodása tudatosítja bennem azt, amit eddig is sejtettem. Kurvára belázasodtam. Még soha nem voltam beteg, de ebbe a szarba úgy néz ki tényleg sikerülni fog beledöglenem. Eddig mindig túl makacs voltam megadni magamat a sérüléseimnek, csak hogy a rosszakaróim arcába köphessek. Most csak fáradtságok érzek, kihunyt bennem az a tűz, ami eddig előrevitt. Ellép mellőlem, én pedig mozdulatlanul, üveges szemmel figyelem, ahogy leül a kabin másik oldalán lévő priccsre, és a köztünk húzódó vékony asztalra kirakja a már ismerős elsősegélydobozt. Egy rövid kutakodás után átcsúsztat az asztal általam is elérhető részére egy fehér dobozt.

- Antibiotikum, segít megállítani a fertőzést. – A hangja halk, és olyan tárgyilagos, mintha nem azoknak a sebeknek a begyulladásáról lenne szó, amiket ő okozott nekem. Rosszallóan húzom el a számat, de mivel a pillanatnyi halálvágyat szerencsére tényleg sikerült hátrahagyni, engedelmesen csúszok előrébb az ágyon. Fél kézzel bontogatom ki a dobozt, hogy megnézzem mi van benne, de mikor injekciós tűk helyett tabletták bukkannak elő, elfintorodva ejtem vissza az asztalra. A gyomrom bukfenceket hányva jelzi, hogy ez volt a helyes döntés.

- Nem maradna bennem. – Rekedtesen, és még mindig a szokásosnál vékonyabban törnek elő a szavak az ajkaim közül. Szinte már látom előre, ahogy erővel letuszkolja a torkomon a tablettákat, de a gyomrom reakcióival ő sem küzdhet. Majd megpróbálok cserébe a cipőjére hányni. Viszont a várva várt erőszak nem jön. Helyette dermedt, várakozással teli csend ereszkedik ránk. Én próbálom elfojtani a zihálásomat, ő pedig mintha a lehetséges opcióinkon tanakodna. Kórház nem fog szembejönni velünk a nyílt vízen, szóval kénytelenek leszünk az elcseszett kis pakkjára, és a megfáradt immunrendszeremre hagyatkozni.

- Ki kell fertőtleníteni a sebeidet. – A tekintetem a kezében lévő kis tégelyre téved, amivel már találkoztam, mikor a lőtt sebeit varrogattuk a találkozásunk elején. A gondolat, hogy újra hozzám érjen odalent, hirtelen kifejezetten csábítóvá teszi azt, hogy inkább öklendezve belefulladjak az antibiotikum kihányásába.

Alig veszem észre, hogy a remegésem még tovább fokozódott.

- Menni fog egyedül is. – A lebilincselt karomon felkönyökölve nyújtom felé a szabad kezemet a felfordított tenyeremmel, de csak nem kapom kézbe az áhított tégelyt. Mindeközben minden létező önuralmamat arra összpontosítom, hogy ne ájuljak vissza a priccsre. Egy végtelennek tűnő másodpercig néma szempárbajban csap össze a tekintetünk, a rezzenéstelen arcvonásaiból még azt sem tudom kiolvasni, hogy szánakozást vagy megbánást érez. Nem gondolom, hogy hirtelen megszállta volna a kisangyal és bűntudata lenne, de az kétségtelen, hogy saját maga számára is megnehezítette az utunkat a tegnapi elcseszett döntéseivel. Mikor úgy látom, hogy végleg beleragadtunk ebbe a pillanatba, enyhe gúnnyal folytatom. – Azt hiszed, meg akarok dögleni egy elcseszett fertőzésben? Nem vagyok teljesen agyalágyult.

Halkan fújja ki a levegőt, a szájában kialudt cigit az asztalra dobja, majd hozzám lép, hogy kinyissa a bilincset. Hanyagul int a fürdő helyiség felé, és végre a kezembe nyomja a gyógykenőcsöt.

- Öt percet kapsz. – Morcos grimasszal szenvedem fel magamat az ágynak aligha mondható falécről, az ülő helyzetet figyelmesen átugorva. Ennek a faszkalapnak mániája a határidő kiszabás vagy mi a picsa? Ha még egyszer meghallom, hány percem van, falra mászom. Kibaszottul fáj minden lépés, de ha most összerogyok, akkor tuti, hogy utánam jön. Az ajtó halkan puffan mögöttem, a fürdő annyira kicsi, mintha a falak is össze akarnának nyomni. A kurva életbe. A fejemben könnyebbnek tűnt ez a folyamat. Tudom, hogy először ki kéne öblítenem a sebet, de csupán a gondolattól is kiráz a hideg. Már az többnek tűnik öt percnél, amíg leszenvedem a ruháimat. Kevésbé vagyok véráztatta, mint számítottam rá, valószínűleg a nagyját letörölte rólam, ,intha lennének halovány emlékképeim ilyesmiről, de nem vagyok benne biztos. Lebiggyedő ajkakkal próbálok nem gondolni arra, hogy vajon miket csinált még velem, amíg ájultan, kiszolgáltatottan hevertem. Nem mintha lenne bármi, amit még nem tett meg.

Akármilyen melegre állítom a zuhanyt, a lázfűtötte testemen didergetően hidegnek tűnnek a vízcseppek. Gyors mozdulatokkal, reszketve sikálom át magamat, de képtelen vagyok megérinteni a fenyegetően lüktető sebeket a lábaim között. Nem tudom mennyi idő telik el, de a víz már szinte jeges, mire elfogadom, hogy nem fog menni. A zuhany sarkába rogyva, szipogva guggolok a földön, a derekam fájdalmától előregörnyedve próbálom kinyitni a tégelyt, de a vadul remegő kezeimnek még ez is túl nagy feladat. A kibaszott kurva életbe. Ennyire nem lehetek haszontalan. Tehetetlen dühvel hajítom el a kinyithatatlan dobozt, ami váratlanul halkan puffan valamin. Tágra nyílnak a szemeim, mikor kiszakadok az önsajnálat keserű burkából, és észreveszem, hogy nem valamin, hanem valakin puffant az eldobott tárgy. Fogalmam sincs, mióta van itt, fájdalmasan nyögök fel, mikor a felkaromnál fogva húz fel a földről. A mozdulat talán kevésbé durva, mint az eddigi durva, erőteljes ráncigálásai, de a könnyeim így is újra útnak indulnak, a zihálásom felerősödik. Alig látok, de azt tudat alatt mégis érzékelem, hogy ruhában van, és ez elbaszott, abszurd biztonságérzetet nyújt. Elém lép, a kezeimet nincs időm közénk csúsztatni, hogy eltolhassam, az ujjaim erőtlen kapaszkodással mélyednek helyette az oldalába, az atlétája nedvessé váló anyaga összegyűrődik az érintésem alatt. A falhoz nyom a testével, a benedvesített kezei a fenekemre siklanak, én pedig félig öntudatlanul, fojtottan nyüszítek fel a félelemtől. Most, hogy már tudom, mennyire fog fájni, még rémisztőbb az egész.

Ömlő könnyekkel üvöltök fel, mikor megteszi azt, amit valamelyikünknek meg kellett tennie. Az ujjai mozdulatai annyira fájnak, hogy még azt sem tudom eldönteni, hogy gyengéd vagy durva, zihálva, könyörögve, zokogva tűröm, hogy kimossa belőlem az alvadt vért és az orgazmusa félreérthetetlen, ragacsos bizonyítékát. Az undor és az elárultság érzése újult erővel írják felül az utolsó csepp reménysugarakat arról, hogy talán ő sem élvezte azt, amit velem tett, a körmeim fájdalmas erővel mélyednek a vállába, mintha ő magától várnék szánalmas vigaszt arra, amit velem tett. Megtörten, a könnyeim mögül nézek fel rá, keresem a szemeiben azt a fájdalmat, amit én érzek, de most képtelen vagyok rátalálni. Újra felüvöltök, mikor a fertőtlenítő kenőcs csípő melege megérinti a nyílt sebeimet, az elviselhetetlen fájdalom végleg elsöpör belőlem minden ellenállást, büszkeséget és dacot.

- Miért? – Zokogva szorítom meg a vállait, a körmeim véres nyomokat hagynak maguk mögött, de az arca meg sem rezzen. Szipogva kapok levegőért. – Miért tetted ezt velem Jude? – Erőtlenül, már inkább rángatózva, mint remegve ejtem a fejemet a mellkasára, az újra szétharapott ajkaim véríze szétárad a számban. Bömbölve, akadozva ismételgetem újra és újra ugyanezt a keserves kérdést, csak hogy újra és újra ne kapjak rá választ, de mintha minden elsuttogott, elsírdogált, szívszorító kérdésemnél megrezzenne a mellkasa a homlokom alatt. Nem elég. Több reakciót akarok. Több fájdalmat. Megint fájdalmat és kétségbeesést akarok látni a szemeiben.

- Én azt hittem… - Elakadnak a reszkető, hüppögő szavaim, de a józanész és a méltóságérzet utolsó foszlányait is darabokra szaggatja a fájdalom, amit az átkozott kenőcs mardosó érintése okoz bennem. – …azt hittem, hogy volt köztünk valami, Jude. Hogy… hogy tehetted ezt?

Ledermednek az eddigi kontrolláltan kimért, lassú mozdulatai, és rádöbbenek, hogy nem csak én remegek. Mire sikerül elég erőt gyűjtenem, hogy újra rá emeljem a tekintetemet, már egyedül vagyok a fürdőben, az ajtó hangosan dörrenve csapódik mögötte. Az eddigi támasz híján az erőtlen lábaim szép lassan összecsuklanak, de mielőtt a fal mentén kellemetlenül seggre csúsznék, inkább előre dőlve zuhanok a térdeimre. Már egy ideje nincs megnyitva a zuhany, a tenger lágy hullámzását csak a kabin aljában maradt vízbe csöpögő könnycseppjeim koppanásai és az elfojtott hüppögésem törik meg. Most döbbenek rá, hogy a teste melege eddig elűzte ezt a szörnyű, mellkasrázó didergést, ami most újult erővel csatlakozik vissza a fájdalomhoz.

Még válaszra sem méltatott. Én egykor nekiadtam volna mindent, a szabadságommal együtt, benne pedig annyi tisztesség sincs, hogy felvállalja, hogy bosszú, büntetés vagy egyszerű kegyetlenség hajtotta a tetteit. Tudni akarom, hogy ezt tervezte a kezdetektől, vagy csak magával ragadták az indulatok. Hogy ha tehetné, megváltoztatná e a döntést, ami idáig sodort minket. Undorodom attól a részemtől, ami még mindig reménykedik, hogy volt valami valóságos abban a hétben, amit együtt töltöttünk.

Az utolsó, amit felfogok a kusza gondolatok cikázásából, hogy valamiért egyre nehezebb a fejem, és egyre gyengébbek a végtagjaim.

 

***

 

Nem tudom, pontosan hány nap telt el azóta, hogy elájultam a fürdőben, de azt tudom, hogy legalább három. Mikor felébredtem, száraz voltam, ismeretlen melegítőruhák voltak rajtam és egy nagy szőrme volt rám terítve. Felkúr, hogy valószínűleg csak az volt a célja az álcázott kedvességekkel, hogy a legyengült immunrendszerem ne kapjon be még egy jó kis megfázást is, mégis egy ostoba részem azóta is kattog a miérteken. Azok után, amiket tett, nyilván nem köszöntem meg ezt az apró figyelmességet, ami pontosan annyira volt elég, hogy újabb hülye kérdéseket ültessen a fejembe. Engem aztán nem fog be stockholm szindrómázni bassza meg, erősebb vagyok annál.

A fürdős eset másnapján már kicsit jobban voltam és el tudtam kezdeni szedni az antibiotikumot is, azóta pedig arról szólnak a napok, hogy a gyógyulás és az unalom ki-be löknek a felszínes szendergésbe. Mikor épp ébren vagyok, valahogy sosincs itt. Mintha kiköltözött volna a fedélzetre, pedig nyílt vízen könyörtelenül tudnak csípni a téli fuvallatok.

Óvatosan fordulok a hátamról az oldalamra, átfut egy bátortalan mosoly az ajkaimon az élesen nyilalló fájdalom hiányától. Mindig gyorsabban gyógyultam, mint mások, mintha legalább ennyi segítséget adott volna a sors ehhez az istenverte életúthoz.

Mozdulatlanná dermedek a testemet takaró szőrme alatt, mikor hangtalanul kinyílik a kabin ajtaja. Szürkület van, ami így télen azt jelenti, hogy körülbelül öt-tíz perc múlva teljes éjszakai sötétségbe burkolózik a tenger. Az eddigi napjaink ritka találkozásai mindig dacos némaságban teltek, én nem emlegetem fel, hogy tudom, hogy az első két napban bekente a sebeimet miközben aludtam, ő pedig nem emlegeti fel, hogy miért hagyott faképnél a zuhanyzóban, mikor összetörtem a karjaiban.

Résnyire nyitott szemmel, lehunyt pillák alól figyelem, ahogy végigméri a mozdulatlan alakomat, majd az ágyam mellett lévő majdnem üres ásványvizes palackot kicseréli egy telire. Nyújtózkodva dobja le a kabátját, ami alatt egy fekete garbó pulcsi van. Még sosem láttam rajta pulcsit, tényleg baszott hideg lehet odakint. A másik priccs halkan nyikorog a súlya alatt, mikor elfekszik rajta, és rágyújt egy cigire. Most komolyan? Épp kintről jött be, ezt mégis kurvára itt kell csinálni?

- Még alvás közben is cigizni fogsz? – Olyan régen használtam a hangomat, hogy berekedtem, de nem törődök vele. A kérdésben most nincs ott az az indulat, amivel régebben baszogattam a láncdohányossága miatt, inkább unaloműző érdeklődés.

Már épp azt hiszem, hogy folytatja a csendkirály játékot, mikor válaszol. Az ő hangja is rekedtebb, mélyebb, mint lenni szokott.

- Úgysem alszom. – Szórakozottan, gunyorosan felhümmentek, kicsit mocorognék, de a priccs lábához bilincselt kezem megakaszt.

- Csak nem ébren tart a bűntudat? – Egy lemondó pillantással sandít felém. Milyen udvariatlan, meg sem várja, hogy befejezzem azzal, hogy teljesen jogos és kiérdemelt lenne a szenvedése.

- Ha olyan jól vagy, hogy megy a viccelődés, inkább egyél. Ha éhen halsz, nem megyek veled semmire. – Leolvad a képemről az eddigi sötét, kedvtelen vigyor, a tekintetem ösztönösen az asztal sarkára kikészített készételre siklik. A gyomrom némán kordul egyet, jelezve, hogy ő lassan készen áll, hogy visszatérjünk az ételek világába, de a lábaim között még mindig tompán ott ragadó fájdalom el is veszi a kedvemet. Amúgy sem akarom, hogy tudja, mennyit javult az állapotom. Hátha előnyömre tudom még fordítani valahogy a bűntudatát, vagy akármi is legyen az, ami miatt alig látom aludni és enni. Sőt. Nem alig, hanem egyáltalán nem.

„Ha éhen halsz, nem megyek veled semmire.”

Szánalmas, hogy még ennyi idő után is szíven üt, hogy tényleg csak egy zsák pénzt lát bennem. Tényleg minden erőfeszítés, amit a gyógyulásomért tett, csak azért volt, hogy nehogy beledögöljek a sebeim gyulladásaiba?

- Majd eszek, ha már nem kerülget sírógörcs a fájdalomtól, kösz. – Sértetten dünnyögve iszom egy kortyot, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtom felé a szabad kezemet. – Adj egy cigit. – Úgy néz rám, mintha legalább valami olyasmit kértem volna, hogy fesse ki a körmeimet lilára, ezért folytatom. – Most mivan? Ha neked segít elviselni magadat, hátha nekem is… - a folytatással megvárom, hogy végre a kezembe ejtse a felém nyújtott szálat és egy gyújtóst, nehogy a szenvtelen befejezés miatt meg találja változtatni a döntését - ...mármint téged, nem magamat.

Lélegzetvisszafojtva figyelem a reakcióját, de csak egy unott, rezzenéstelen maszkot kapok.

- Sejtettem. – A hangjában mintha megbújna egy szórakozott mosoly, ami az arcát ugyan nem éri el, de engem valahogy mégis. Keserűen felhorkanva mosolyodom el, de az arcomon furcsán megreszketnek a rég használt izmok. Utálom, hogy sejtette. A reakciója eszembe juttat régmúlt napokat, mikor élcelődve téptük egymás torkát. A veszteség fojtogató érzése egészen irreálisnak tűnik azok után, hogy igazából sosem volt az enyém. Soha nem volt köztünk semmi, nem volt mit elveszíteni. Még az a gondolat is butának hat így visszanézve, mikor azzal vádoltam magamban, hogy mindent tönkretett. Nem volt mit tönkretenni sem. Maximum egy naiv képzelgés volt részemről.

Hagyom, hogy egy semmiből érkező néma könnycsepp végigfolyjon az arcomon, miközben az ajkaim közé dugom a száraz, kellemetlen anyagú pálcikát. Nyalókához vagyok szokva, nem cigihez. Még soha nem dohányoztam, de a hetekben, mikor előle menekültem, néha mégis megszagoltam a nálam maradt dobozt. Most úgy igazán szánni valónak érzem magam emiatt. Meggyújtom, és mélyet szívok a száraz, a számat furcsa textúrával betöltő füstből, csak hogy egy cseppet sem elegáns köhögőrohammal engedjem ki.

- Baszki ez tök pocsék. Komolyan ezen a szaron nyammogsz folyamatosan? – Undorodó grimasszal forgatom az ujjaim között a füstölgő pálcikát, a szemem sarkából látom a felém nyúló kezét. Egy röpke pillanatra megáll az idő, és az ellenséges énem meglátja a fegyvert a törékeny, de parázsló kis cigiszálban. Vagy nem fél a fájdalomtól, vagy annyira totál kész van, hogy nem rakja össze, hogy most jó kis sebet égethetnék a kezébe. Értelme mondjuk nem sok lenne, max a bosszúvágyam kielégítése. Vajon lehetséges, hogy ennyire szétcsúszott? Azután is bűntudata volt, hogy majdnem megfojtott, hátha most is ki tudom valahogy használni a helyzetet. De nem most. Most még korai.

Lassú mozdulattal nyúlok ki, és néma terveket szövögetve csúsztatom az ujjai közé a félig lefüstölt cigit, de mikor a bőröm véletlenül megsimítja az övét, ösztönösen olyan riadtan kapom vissza a kezemet, mintha megégetett volna.

Mintha egy másik élet lett volna az, amiben élveztem, mikor hozzám érnek azok az ujjak. A pár napos magány után a szokottnál hosszabbra nyúló társalgásunk egy pillanatra elfeledtették velem, hogy már nem az a hét van, amiről néha még mindig ábrándozok. El kéne engednem ezeket az ábrándokat. Gyűlölnöm kéne őt úgy, mint ahogy az ösztöneim tudják, hogy menekülnöm kell előle. Azok után, amiket tett, olyan egyszerűnek kéne lennie az egésznek.

A hirtelen összerezzenésemtől az elejtett cigi hangtalanul pottyan az asztalra. Mire felfogom, hogy mi is történt, és kiszakadok az önmarcangoló gondolatokból, már újra egyedül vagyok a szobában.

 

***

 

Az elmúlt két-három nap az egyre csak növekvő feszültség jegyében telt. Egyre nehezebben viselem el, hogy az ágyhoz vagyok láncolva, és egyre nehezebben játszom meg, hogy még mindig nagy fájdalmaim vannak. Reméltem, hogy elég gyorsan kikötünk ahhoz, hogy valami módon szökést varázsolhassak a betegségemből, de a hosszúra nyúló út egyre kilátástalanabbá teszi ezt az opciót. Lassan rá fog jönni, hogy már nem vagyok olyan rosszul, mint ahogy mutatom. Egy kattogó, robbani készülő bombának érzem magamat. Magunkat. Látom rajta, hogy ő is a végét járja. Még mindig alig van idebent, és a kajásdobozok száma az első nap óta csak hárommal csökkent, és abból egy felet én imádkoztam magamba tegnap. Éhes vagyok, és már magam sem tudom, hogy miért tartom vele ezt a szánalmas éhségsztrájkot. Nekem nincs is bűntudatom.

Kicsapódik a kabinajtó, én pedig kapva az alkalmon felülök, és megrángatom az ágyhoz bilincselt kezemet.

- Odakint valami zártkörű parti van, hogy ennyire jó ott? Én meg hugyozzak be idebent? – Várakozással teli tekintettel csilingeltetem meg újra a láncaimat. Jude szó nélkül, sötét pillantással nyitja ki a bilincset, én pedig óvatos léptekkel iszkolok a fürdőbe, mert kivételesen nem kamu volt a nyígásom. Tényleg nagyon kell pisilni, de persze az az ignoráns faszkalap leszarja, hogy ki vagyok kötözve és naponta kétszer méltóztatik bevonszolni ide a seggét. Fogalmam sincs, miért basz fel ennyire. Talán azért, mert minden kényes kérdésre és helyzetre az a kibaszott megoldása, hogy faképnél hagy, mint egy hülyét. Felkúr.

Mikor enyhe megkönnyebbüléssel visszalépek a kabinba, Jude a priccsén ücsörög, és az asztalon lévő, érintetlenül hagyott kajacsomagot figyeli. Azt már meg sem említem, hogy cigizik, mert szerintem már oxigén helyett szívja azt a fost.

- Felőlem csontsovánnyá éheztetheted magad, legalább könnyebben cipellek. – A komor, reszelős hangja felhergeli a napok óta unalomban vergődő indulataimat. Alig három napja ez a megjegyzés még egy aggodalmas „ha éhen halsz, nem megyek veled semmire” volt. Nem tudom, hogy melyik a romantikusabb. A felindult kontrázás azelőtt szalad ki a számon, hogy átgondolhatnám a szavakat, amik megszegik az elmúlt napok kimondatlan törvényeit arról, hogy nem beszélünk a történtekről, érzésekről, gondolatokról vagy bármiről, aminek jelentősége lenne ebben az elcseszett életben.

- Azt mindjárt gondoltam. Miért nem vágod le egyből tőből a lábaimat te szadista vadbarom? Könnyebb is leszek, és legközelebb még az sem áll az utadba, hogy kedvedre megerőszakolj. 


vicii2022. 11. 28. 12:27:36#36236
Karakter: Judas Lone
Megjegyzés: (Elliotnak)


El kell távolítanunk belőle azt a chipet amilyen gyorsan csak lehet, ezért szótlanul bólintok. Nem kockáztathatom, hogy Elliotnak valami baja legyen tőle, ha az az izé még egyszer kisüti az agyát.
- Rendben, máris jövök – távozik a rendelőből Becca, hogy bezárja ezt a kócerájt.
Feszült csend telepszik közénk. Elliot apróra összehúzta magát, és ahogy a tekintetemet keresi, bizonytalanságot és félelmet vélek felfedezni a szemeiben. Megannyi ki nem mondott kérdést.
Látom, hogy tétovázik, nyitná a száját, de végül nem szólal meg. Mondani akarok neki valamit, akármit. Szeretném megnyugtatni, elmondani neki, hogy jó kezekben van, hogy vigyázok rá. Megkérdezni tőle, mi nyomasztja. De egyszerűen nem tudom, hol kezdjem. Végül túl sokat hezitálok, mert mire belefognék, Becca visszatér.
Idegesen fújtatva túrok a hajamba, majd egy szál cigit veszek elő. Fenébe is. Fogalmam sincs, hogy kellene kezelnem ezt az elbaszott helyzetet vagy hogy mit mondhatnék. Mielőtt azonban rágyújthatnék, hogy némileg lenyugtassam az idegeimet, Becca szikrázó szemekkel tépi ki a mentolos rudat a számból, majd egyszerűen a közelben lévő szemetesbe dobja.
- Én itt műtétre készülök, remélem nem gondolod, hogy rágyújthatsz, szépfiú. Ha nem bírod ki, kívül tágasabb – közli a nő egyszerűen, és bár máskor imponált a bátorsága, ezúttal csak végtelenül irritál. Kedvem lenne egy életre megtanítani neki, hol a helye, de tekintve, hogy nemsokára Elliot bőre alatt fog matatni, inkább csak összeharapom a számat és megelégszem egy sötét pillantással. Kelletlenül csúsztatom vissza az öngyújtómat a kabátom zsebébe, majd keresztbe font karokkal, a hátamat a rendelő falának vetve szemlélem az eseményeket.
- Vedd le a pólódat és feküdj hasra kérlek, kedveském – kéri tőle Becca, Elliot pedig vet rám egy gyilkos pillantást, mielőtt eleget tesz a kérésnek. Felszegett állal, dacos pillantással veti le a pólóját, a szám széle pedig megrándul, ahogy elfojtok egy elégedett mosolyt a látványra. A hófehér bőrén szinte világítanak a vörös kis foltocskák, megannyi apró pecsét, amit magam után hagytam. Végtelen elégedettséggel tölt el a látvány. Becca vet felém egy mindent tudó pillantást, majd szó nélkül kerít elő egy nagy gépet és gurítja a vizsgálóágyhoz. A látványától Elliot szíve hevesebben kezd dobogni, a karjait tüntetően összefonja maga előtt, én pedig felvonom a szemöldököm.
- Nem kérek altatást. Elég lesz a helyi érzéstelenítés – szögezi le ellentmondást nem tűrő hangon, villogó szemekkel, és szinte érzem a testéből vibráló idegességet.
- Igen? És ezt hány orvosi diplomára alapozod, fiacskám? Mert nekem kettő is van – közli Becca sértődötten felszegett állal, én pedig unottan húzom el a szám. Semmi kedvem a felesleges közjátékokhoz. Baromira boldog lennék, ha a tárgyra térnénk végre.
- Nekem pedig tapasztalatom van arról, hogy rosszul reagál rá a testem – mondja Elliot tartózkodóan, magához képest a legkevésbé bunkón, Becca pedig megenyhült tekintettel kezd bele egy rögtönzött kiselőadásba az altatás cseppet sem káros mellékhatásairól. De én már most tudom, hogy felesleges köröket fut, mert ha Elliot valamit a fejébe vesz, aligha lehet meggyőzni az ellenkezőjéről. Erre persze Becca is hamarosan rádöbben, majd két szempár szegeződik rám, mindkettő segítséget várva. Fenébe is, örültem volna, ha kihagyjuk a kellemetlen részeket.
- Nem elég a helyi érzéstelenítés, Becca? – kérdem végül unottan, ha Elliot azt mondja, bírni fogja a fájdalmat, én hiszek neki.
- Ti megőrültetek – nyögi a nő döbbenten, majd hisztérikusan kezdi összepakolni a műtéthez előkészített holmikat. Picsába. Rühellem a hisztit. – Ha azt akarod, hogy valaki csigolya közeli műtétet végezzen rajta úgy, hogy közben magánál van, akkor legközelebb henteshez vidd, ne sebészhez – sziszegi feldúltan, én pedig lehunyom a szemeimet egy pillanatra, mielőtt olyat mondok, amit még magam is megbánok. Semmi kedvem ehhez.
Két hosszú, hangtalan lépéssel közelítem meg a vizsgálóasztalt, kedvtelenül felsóhajtva, Elliot pedig rémülten kapja rám a tekintetét. Ám mielőtt még mozdulhatna, átkarolom és a mellkasomhoz húzom, a másik kezemet pedig az altatáshoz szükséges maszkért nyújtom. Az apró test kétségbeesetten kezd vergődni a karomban, a vére sebesen kezd áramlani az ereiben. A félelemtől kitágult, aranysárga íriszeiben árulás vádjával néz rám.
- Ne! Jude! – nyögi levegő után kapva, halálra váltam, mintha legalább meggyilkolni, nem pedig elaltatni készülném. Kétségbeesetten tépi a kezemet, mint egy sarokba szorított, veszett kutya, én pedig összeharapom a számat. A legkevésbé sem kívánom ezt az egészet, gyűlölöm a szituációt, amibe kényszerültem. Az apja egész gyerekkorában akarata ellenére drogozta be, hogy szörnyű kísérleteket végezzen rajta, én pedig most ugyanezt teszem. De ha Becca azt mondja, az altatás elengedhetetlen, hogy kivegyük a chipet…
A nő felocsúdva az első döbbenetből sietve a kezembe adja a szilikon maszkot, én pedig határozottan szorítom a vergődő Elliot arcára. Szinte pánikrohamot kap, sípolva kap levegő után, minden erejét bevetve vergődik, és szabályosan megpróbálja letépni magáról a maszkot tartó kezemet. A körmei mély árkokat szántanak a kézfejembe. Ezt még mind könnyedén elviselném, de mikor meglátom könnyfátyolos pillantását, a szívem kihagy egy ütemet.
– Kérlek! Kérlek Jude… - sikoltja artikulátlanul, a könnyei kibuggyannak, a könyörgése pedig annyira szívbemarkoló, hogy alig tudom elviselni. A karom megszorul körülötte, a fogaimat összeszorítom, az ajkaim pedig vékony vonallá simulnak. Ahogy Becca beállítja a gépet, a mozdulatai erőtlenné válnak, a vergődése pedig kezd lecsillapodni. De még félig ájult állapotban is az én nevemet suttogja. Csalódottan, elárultan, fájdalmasan.
Mikor már érzem, hogy a szíve sem zakatol, hanem egyenletes, lassú ütemben kezd dobogni, finoman elengedem és óvatosan lefektetem a vizsgálóágyra. A könnyektől nedves arcát nézve úgy érzem, az előbbi nagyobb árulás volt, mint maga a tény, hogy pénzzé teszem az apjának.
- Van szufla ebben a gyerekben. Egy elefántot is előbb terített volna le ez az adag – sóhajtja Becca a fejét a vakarva, majd az oldalára fordítja Elliotot és nekilát előkészíteni a műtéthez. Idegesen lépek odébb, hogy helyet adjak neki, majd karba font kezekkel, hátamat a falnak vetve figyelem az eseményeket. Megveszek egy cigiért, de ahhoz, hogy rágyújtsak, ki kellene mennem, az pedig most szóba sem jöhet.
- Szóval tényleg megdugtad ezt a gyereket? – hangzik fel hirtelen a szórakozott kérdés, miközben a nő Elliot tarkóját kenegeti fertőtlenítővel. Röviden felpillant, az arcán széles, játékos mosoly. Elhúzom a számat. Nincs kedvem a bájcsevejhez, főleg nem ehhez a fajtához.
- Nem – közlöm hűvösen, ő pedig láthatóan nem elégedett a válasszal.
– De lefogadom, hogy akartad – duruzsolja, a sötét, gyilkos pillantásomat látva pedig felnevet. – Mikor lettél ilyen szentimentális, szépfiú? Nem olyannak ismertelek, aki összekeverné a munkát a magánélettel.
Némán figyelem, ahogy a kezébe veszi a szikét és óvatos, lassú mozdulatokkal bemetszést ejt Elliot hófehér, makulátlan bőrén. Szívesen odavetném, hogy téved, de akkor magamnak is hazudnék.
- Úgy tűnik, a kölyök is bízik benned. Milyen ironikus, a vadász vonzódni kezd a saját prédájához – élcelődik tovább, nekem pedig vészesen kezd fogyni a türelmem.
- Nem azért fizetlek, hogy a szádat jártasd – szűröm a fogaim között komoran, a szavaim hallatára pedig hangosan felnevet.
- Ne aggódj, tudok egyszerre dolgozni és beszélni is. Ezt a tekintetet pedig tartogasd addigra, amikor kettesben leszünk – sandít rám buja mosollyal, majd visszafordul a pácienséhez, én pedig nem érzek mást, csak végtelen undort.
Néhány perc feszült várakozás után Becca végre elégedetten felmutatja az aprócska, véres microchipet.
- Itt is van a kis szemétláda. Szeretnéd, ha hatástalanítanám? – kérdi dallamos hangon, az apró tárgyat egy kis fehér tálkába ejtve, én viszont csak megrázom a fejem. Két ujjam közé csippentve a chipet lépek ki vele a váróba, ahol felmarkolok egy bonbont egy tálkából, ami a várakozóknak van odakészítve. Kibontom az édességet, a chipet a puha csokoládéba nyomom, majd kinyitva az ablakot egy közelben szaglászó kóbor kutya felé dobom. Türelmesen nézem végig, ahogy az állat bizalmatlanul megszaglássza az édességet majd egy nyeletre megeszi és elégedetten tovább áll. Remélem, napokat tölt majd az a ruszki faszkalap egy kóbor dög hajkurászásával. Szeretném látni a képét, amikor majd egy adag kutyaszar fölött állva rádöbben, hogy a bolondját járattam vele.
Elégedetten ízlelgetem a gondolatot morbid részletességgel, majd kedvtelve nyalintom le az ujjbegyemről Elliot vérének maradványait, ami a chipről került a bőrömre.
Sietve lépek vissza a műtőbe, ahol Becca épp végzett a seb összeöltésével. Gondosan fertőtleníti még egyszer, majd nagy gonddal steril gézlapot ragaszt rá. Végül egy ampullát vesz elő, de mielőtt Elliot karjába szúrná a tűt, kérdő tekintetemre megtorpan.
- Ez majd segít neki felébredni, és a fájdalmát is csillapítani fogja – magyarázza türelmesen, majd megvárja, hogy aprót biccentsek és csak azután adja be az alvó fiúnak.
- Rendbe fog jönni? – kérdem halkan, közelebb lépve a vizsgálóasztalhoz. Becca bólint, elégedett kifejezéssel az arcán fejti le magáról a gumikesztyűit és a maszkját, majd nekilát rendbe tenni a műtőt.
- Kutya baja sem lesz. A sebnek kelleni fog másfél-két hét, mire majd teljesen összeforr és ki lehet venni a varratokat, de úgy tűnik, a chip beültetésekor nem sérült meg egy ideg sem, ami szinte csodával határos azt a kontár munkát elnézve.
A halkan szuszogó Elliothoz lépek. Az alvás közben mindig kisimult arca ezúttal zaklatottnak tűnik, a szemöldökét még öntudatlan állapotában is ráncolja. A könnyei ugyan felszáradtak, enyhén elnyílt ajkai viszont keserűen kanyarodnak lefelé.
- Vidd hátra az egyik lábadozóba. Ott te is megalhatsz – mondja a nő, majd hozzám lép, egyik kezével játékosan simít végig a mellkasomon, majd kéjes kifejezéssel az arcán markol rá az ágyékomra. – Sajnos nekem még van egy kis dolgom, de éjszaka leróhatod a fizetséged – búgja erotikusnak szánt hangon, engem viszont egyre jobban taszít a közeledése. Érdektelenül biccentek egyet, majd szó nélkül a karjaimba veszem az ájult fiút és kilépek vele a műtőből.
Miközben a hátsó szobák felé tartok, ébredezni kezd. Mocorog egy kicsit, nyögdécsel, majd alélt hangon kuncogni kezd és motyog magában. Önkéntelenül elmosolyodom.
Óvatosan fektetem le az ágyra, vigyázva, nehogy hozzá érjek a sebéhez és esetleg fájdalmat okozzak neki. Lehúzom a nadrágját és a cipőjét, majd betakarom, de újra nyöszörögni kezd.
- Ne menj el – leheli elhalóan, a szemöldökét ráncolva közben. Látom, ahogy reszketni kezd. Csak egy pillanatig tétovázok, mielőtt lefekszek mellé, Elliot pedig öntudatlanul fészkelődik hozzám közelebb. Ahogy finoman átkarolom, mintha az arca is kisimulna és a reszketése is alább hagy. A fejemet a felkaromra fektetve fúrom arcomat a hajába, lehunyt szemekkel szívva magamba samponjának gyümölcsös aromáját. A selymes, hófehér tincsek csiklandozzák a bőrömet.
A szavak visszhangoznak bennem, amiket Becca mondott. Elliot vajon tényleg ugyanazt érzi, amit én? Egyáltalán mit is érzek pontosan? Birtokolni akarom őt. A magamévá tenni. Talán még sosem akartam senkit ennyire. Látni akarom az arcát, amikor elélvez a gyönyörtől, amit én okozok neki. Hallani akarom, ahogy a nevemet sikoltja extázisban. Újra és újra, megállás nélkül. Állatias ösztön csupán, vagy annál valami több?
Sosem engedtem magamhoz senkit igazán közel eddigi életemben. Miután a családom eltaszított magától amiatt, aki vagyok, sosem gondoltam, hogy bárki elfogadna. Ezért elébe mentem a problémának és senkit nem engedtem közel. Lehet, hogy az elmúlt 35 évet elvesztegettem az életemből?

*
 
Arra riadok fel, hogy elaludtam. Kábán ülök fel, majd tompán pillantok az órámra. Már majdnem este kilenc. Rezignáltan pillantok a békésen szuszogó Elliotra, majd hangtalanul állok fel mellőle és veszem az irányt a fürdőszoba felé. Egy gyors zuhany felélénkít majd, ráadásul lassan itt az ideje, hogy lerójam Beccának a tartozásom. Már csak a gondolattól is furcsa viszolygás fog el. Eddig kifejezetten előnyösnek és élvezetesnek találtam a kis alkunkat, hiszen Becca kifejezetten tehetséges és kreatív, ha szexre kerül a sor. Szívesen töltöttem vele az időmet, hogy kielégítsük egymás éhségét. Semmi más, csak kötetlen szex, szinte túl szép, hogy igaz legyen. Most pedig inkább kellemetlen adósságként gondolok rá, amit akaratom ellenére kell lerónom.
A gyors, frissítő zuhany után egy törölközővel a derekam körül lépek vissza a kis helyiségbe, hogy a táskámban tiszta ruhák után kutassak.
- Jude – hallom meg az elhaló hangot, szinte sóhajként rebegve. Kutakodó kezeim megtorpannak a táskámban. A mellkasom furcsán elnehezedik. Reméltem, hogy Elliot átalussza az éjszakát. Nem akarom, hogy tudomást szerezzen arról, miféle fizetséget is fogok adni Beccának. Ráadásul azok után, hogy lefogtam és erőszakkal leszedáltam…
- Felébredtél – konstatálom hangosan, továbbra is háttal állva neki.
- Furcsán érzem magam – motyogja panaszos hangon, én pedig a vállam fölött pillantok rá hátra. Még a félhomályban is látom, mennyire sápadt.
- Az altatás utóhatása, Becca azt mondta, hogy normális, ha pár óráig még kába vagy – mondom halkan, próbálva tárgyilagos maradni.
- Gyűlöllek – súgja aztán, a hangja pedig fagyos és rekedt. Mintha a hangoktól megfagyna a szobában a levegő. Nem zaklatnak fel a hallottak. Inkább csak ürességet érzek.
- Muszáj volt megszabadulnunk a chiptől – mondom halk, érzelemmentes hangon. Lehetetlenül apróra kuporodik össze az ágyon. Erőtlennek és gyámoltalannak tűnik. Olyannak, akinek védelemre lenne szüksége.
 - Tudom. Nem azért gyűlöllek – motyogja karcos hangon, én pedig félbehagyom a készülődést. Közönyösen fordulok felé, felkészülve arra, hogy válogatott sértéseket vág majd a fejemhez. Érzem, ahogy a vére gyorsabban kezd áramlani az ereiben.
- Akkor most épp miért gyűlölsz, Elliot? – kérdem kimérten, a nevét hosszan ízlelgetve a nyelvemen. Előre unom a végeláthatatlan, kacifántos sértéseket, amiket minden bizonnyal a fejemhez fog vágni, mint ilyenkor általában. A szavak viszont nem jönnek. Helyette fullasztó csend ül a szobára.
Teszek felé egy bizonytalan lépést, mert először azt gondolom, talán újra eszméletét vesztette, de nem. Magánál van, viszont a szeme furcsán csillog a sötétben. Szaporán kapkodja a levegőt és ficereg a takaró alatt.
- Mert nélküled már nem tudok elmenni – sóhajtja vágytól fűtött hangon, sóvár tekintete pedig szinte könyörög.
Életemben nem hallottam még ennél erotikusabb dolgot.
Pillanatok alatt változik meg a szoba atmoszférája. A kusza gondolatok egy szempillantás alatt elillannak. Már nem számít semmi más, csak ez a szoba, ez a pillanat, ezek a szavak. Az ágyon reszkető, aprócska test és a tekintetéből áradó vágyakozás.
A testem öntudatlanul mozdul meg. Az ágyához lépve csak az egyre fokozódó szívdobogását figyelem. Finoman húzom le róla a takarót, a szoba hűvös levegőjétől pedig összerezzen, de nem ellenkezik. Mikor meglátom, mennyire feszül az alsójában a merevedése, furcsa elégedettséget érzek.
Az egyik térdemmel az ágyra támaszkodva fordítom finoman a hátára, úgy pillantok végig izgatottságtól reszkető tagjain. Kemény kis farka a nadrágon keresztül is láthatóan megrándul. Felszínesen kapkodja a levegőt, az arca kipirult, a szemei pedig olyan vágyakozással néznek rám, hogy úgy érzem, beszippantanak.
Állatias hévvel támadok az ajkaira, forrón és szenvedélyesen csókolom, Elliot pedig kéjesen a csókba nyög. A vállamba markolva keres kapaszkodót, én pedig élvezettel ízlelgetem az ajkait. Egyre követelőző vágyának eleget téve, időt nem vesztegetve húzom le róla az alsóját, majd élvezettel simítok végig forrón lüktető merevedésén. Reszketegen sóhajt az ajkaim közé, és mikor ujjaimmal lejjebb siklok, óvatosan ingerelve a bejáratát, a csípője követelőzően lendül felfelé. Gyönyörű és kívánatos, ahogyan gátlástalanul átadja magát a vegytiszta vágynak.
Mohón iszom magamba a látványt, elraktározva testének minden egyes rezdülését, minden elhaló sóhaját és nyögését. Képtelen vagyok betelni a látvánnyal.
Az első ujjam könnyedén siklik a testébe, a nedves forróságtól pedig, ami ott fogad, a farkam máris fájóan lüktetni kezd. A tudatomat már csak az a gondolat tölti ki, hogy mégis milyen érzés lehet mélyen elmerülni a testében. Könnyedén találom meg benne azt a gyönyört hozó kis pontot, amitől hangosabban kezd nyögdécselni. Az édes kis nyögései és sóhajai teljesen megtöltik a szobát. Az arcára kiül a színtiszta élvezet, a fejét hátraveti, félig lehunyt pillái alól pedig kéjtől izzó tekintete parázslik fel. Ő tölti ki a tudatomat és minden érzékszervemet.
A nyögései sűrűsödnek, a teste pedig egyre többször rándul össze a kéjtől. Tudom, hogy közel jár, én pedig szándékosan hajszolom gyorsabban a beteljesülés felé, de kezeit erőtlenül az alkalomra simítja, ezzel állítva meg.
- Judas… nem elég… a farkadat akarom – nyögi el-elakadó hangon, levegő után kapva, remegő ujjakkal simítva a törölközővel fedett fájdalmas merevedésemre. A szavaktól megszédülök, a rám törő állatias vágy szinte leteper. Az izmaim pattanásig feszülnek, ahogy erővel próbálom leküzdeni az ösztöneimet. Legszívesebben rávetném magam és addig kefélném, nem törődve a következményekkel, amíg már nem marad erő a tagjaimban. És ahogy egyik ujját beakasztja a törölközőm peremébe és ügyetlen mozdulatokkal megpróbálja lefejteni rólam, érzem, hogy elérem a határaimat. Bassza meg.
Mielőtt még hülyeséget csinálnék, gyengéd erőszakkal fogom össze a kezeit és a feje fölött az ágyhoz szegezem. Nem így és nem most akarom ezt. Nem úgy, hogy az altató miatt még mindig kába és nem tud tisztán gondolkodni. Azt akarom, hogy akkor könyörögjön a farkamért, amikor teljesen a tudatánál van.
- A fenébe, Elliot – szűröm a fogaim között vágytól rekedt hangon, a testem már remeg a visszafojtott vágytól. A farkam olyan fájóan lüktet, hogy a törölköző érintése is kínszenvedés. Picsába. Egy kibaszott szent vagyok.
Nyöszörögve mocorogni kezd, erőtlenül próbálkozik a szabadulásra, de mikor a második ujjamat az első mellé csúsztatom, felhagy vele. Céltudatosan kezdem simogatni benne azt a kis pontot, amitől csillagokat lát. Egy elsöprő orgazmus után talán majd kellően megnyugszik.
- Ne, Jude… mi… ért? – sóhajtja akadozva, levegő után kapva, én pedig összeharapom a számat. Még sosem volt szükségem ekkora mértékű önuralomra.
- Nem most. Majd ha újra önmagad leszel – morgom karcos hangon, és mikor újra nyitná a száját, tudom, ha hagyom hogy megszólaljon, elvesztem. Ha újra azért kezd könyörögni, hogy megdugjam, képtelen leszek visszafogni magam. Ezért inkább vadul veszem birtokba az ajkait, feldúlom és kizsákmányolom őket, hogy csillapítsam végtelen éhségemet. A teste kontrollálhatatlan reszketésbe kezd, szinte felsikolt, mikor eléri az orgazmus. Észvesztően erotikus látvány, és mikor a nevemet suttogja közben, rekedt nyögés tör ki belőlem.
Kábán botladozok be a fürdőbe, alig két rántás elég a farkamon, hogy hörögve süljek el. Bassza meg. De ez koránt sem elég. A farkam továbbra is makacsul meredezik és olyan fájóan lüktet, hogy azt gondolom, egy egész napon át tartó kefélés sem tudna most kellően kielégíteni.
Egy egészen picit lecsillapodva, zihálva lépek vissza a szobába, a békésen szuszogó Elliotra ráterítem a takarót, majd sietve bújok bele az egyik fürdőköpenybe. Még vetek egy utolsó pillantást békés, kipirult arcára, csóktól megduzzadt ajkaira, az elmém pedig orvul elárulva visszhangozza, ahogy a nevemet nyögte a csúcson.
Kiviharzok a szobából, céltudatosan fel az emeletre, Becca lakrésze felé. Kopogás nélkül rontok be a szobába, a nő pedig meglepetten pillant rám. Az ágy szélén ül, épp vizes haját szárítja, de mikor meglát, az első meglepett arckifejezést buja mosoly váltja fel. Két hosszú lépéssel előtte termek, épp csak annyi ideje van, hogy kikapcsolja a hajszárítót és letegye az éjjeliszekrényre.
A hajába markolva rántom fel magamhoz egy vad, cseppet sem finomkodó csókra, ő pedig készségesen sóhajtva kínálja fel magát nekem.
- Jude… már vártalak – susogja elégedett mosollyal, hozzám törleszkedve, én viszont csak durván az ágyra lököm. Hasra fordítom, majd a csípőjét megmarkolva magamhoz húzom. Fájóan lüktető farkamat nedves bejáratához dörgölöm.
- Durva leszek – morranok fel, majd a farkamat minden figyelmeztetés nélkül, egy mozdulattal mélyen a testébe döföm. Felsikolt, egész testében reszketni kezd, majd kéjes mosollyal pillant rám a válla fölött.
- Imádom, mikor ilyen vad vagy, szépfiú. Elégíts ki – nyögi, a csípője felém lendül, én pedig felhördülve kezdem kíméletlenül kefélni.
 
*
 
- Jude… elég… nem bírom tovább…
Becca reszketve roskad a fotelre, amin támaszkodik, én viszont továbbra is erősen tartom a csípőjét. Egyre dühösebben mozgok benne, de tudom, hogy hiába. A farkam mintha egyszerűen el lenne zsibbadva, már alig érzek valamit. Mégis munkál bennem egyfajta makacsság, a kielégületlenségem ingerültté tesz. Már órák óta kefélem, eddig mégsem voltam képes elélvezni.
Vicsorogva szorítom össze a szemeimet, az elmémbe pedig befurakszik Elliot képmása. Az ágyon fekszik, reszket a kéjtől az arca piros, a szeme csillog… a testem azonnal reagál a kéjre, próbálok minden idegszálammal az érzésbe kapaszkodni. Érzem, hogy közeledek.
- Jude…
A női hang belerondít a képbe. Dühösen felmorranva nyúlok előre és tolom két ujjam a szájába, hogy megakadályozzam a további beszédben. Koncentrálni próbálok. Részletekbe menően próbálom felidézni az emléket, Elliot testét, az illatát, az érintését, a selymességét… a nedves forróságát…
Bevillan, ahogy a nevemet sóhajtotta a gyönyör kapujában. Ahogy a farkam után könyörgött…
Állatias hörgéssel élvezek el. Az orgazmus rövid de intenzív, mégis furcsa hiányérzetet hagy bennem. Zihálva húzódom ki a testből, majd fáradtan az égy szélére roskadok. arcomat az egyik tenyerembe temetve. Fenébe.
- Mégis… mi a franc volt ez…? – pihegi Becca dühösen rám pillantva, válasz helyett viszont csak felkapom a fürdőköpenyemet és távozok a szobából. Arra sem veszem a fáradtságot, hogy összehúzzam magamon. Rezignáltan sétálok vissza a szobába.
A történteken töprengek. Kellemetlen és dühítő. Frusztrál, hogy még most is Elliot emlékébe kellett kapaszkodnom ahhoz, hogy be tudjam fejezni. Mégis mi a franc történik velem? Miért nem tudtam elvonatkoztatni és csak élvezni a dolgot? Sosem történ még velem hasonló.
Kell egy cigi.
Fáradtan lépek be a szobába, a tekintetem először az ágyra téved, amin Elliotot hagytam. Azonban neki hűlt helye van. A fürdőből vízcsobogást hallok, a józan eszem máris azt feltételezi, hogy felébredt és zuhanytik, de az ösztöneim már érzékelik, hogy nincs a közelben.
A kimerültség egy szempillantás alatt távozik a tagjaimból, az érzékeim kiélesednek. A képességemmel őt keresem, de nem érzem sehol. A holmija eltűnt a szekrényről, ahol hagytam. Az ablak ki van tárva. Az én táskám sincs sehol.
Berontok a fürdőbe, attól pedig, amit ott látok, egy rövid pillanatra lefagyok. A táskám és a kabátom, minden holmim be van dobva a fürdőkádba, a csapból folyó víz pedig lassan kicsordul belőle.
Olyan erősen szorítom össze a fogaimat, hogy az egyik megroppan. Magamra erőltetett higgadtsággal nyúlok ki és zárom el a vizet. A kezem feltűnően remeg. Ökölbe szorítom, a körmeim a tenyerembe vájnak, tudatosan hagyom kicsordulni a vérem.
Állok egy helyben, a visszafojtott indulataimtól az egész testemben reszketve, a gondolataim sebesen pörögnek. Ha nem érzékelem, akkor már elhagyta a várost. Feltehetően a legközelebbi reptérre ment, hogy minél távolabb kerüljön innen. Ha sietek, még megtalálhatom a nyomait.
Mégis képtelen vagyok megmozdulni. Csak állok egy helyben, bámulom a vízzel teli kádat, az elázott cuccaimat és üvölteni szeretnék. A saját zaklatott légzésemre leszek figyelmes.
Észreveszem a tükörképem a mosdókagyló feletti tükörben. Nem ismerek magamra. Az állkapcsom megfeszül, a szám vékony vonallá préselődött. A szemeim kitágultak, a pupilláim tűhegynyire szűkültek. Úgy festek, mint aki tömegmészárlásra készül. Talán így is van.
Hirtelen tör ki belőlem. Hang nélkül lendítem az öklöm a tükör felé, ami az ütés erejétől hangosan törik darabokra. A szilánkok csilingelve koppannak a fürdőszoba járólapján, hogy aztán még kisebb darabokra pattanjanak. Nem érzem a fájdalmat. Néhány üvegszilánk az öklömbe és a kézfejembe áll, a testem ösztönösen megállítja a vérzést és kilöki magából az idegen testeket. Felüvöltök. Kitöltöm a dühömet és a csalódottságomat a körülöttem lévő tárgyakon.
 
*
 
Mániákusan követem a nyomait. Napi néhány óra alvással, mindenen és mindenkin kegyetlenül átgázolva, hogy utolérjem őt. A düh és a csalódottság uralja minden cselekedetem.
Hogy lehettem ennyire végtelenül ostoba? Elővigyázatos voltam, mégis megvezetett. Elhitette velem, hogy talán több van köztünk. Elérte, hogy az érzelmeim miatt ne tudjak józanul gondolkodni. Még soha, senki nem tett ennyire lóvá.
Dühös vagyok rá, dühös vagyok magamra, és elborít a szégyen, amiért hagytam, hogy játszadozzon velem. És a legdühítőbb, hogy mélyen belül keserűséget érzek, mert egy részem még mindig hinni akarja, hogy valóságos volt. Ezt pedig képtelen vagyok elviselni.
A körülöttem lévőkön töltöm ki a dühömet. Indokolatlanul sok hulla szegélyezi az utamat.
Olyanná válok, mint egy szagot fogott, a prédája után csaholó véreb. Nem érdekes, min és kin kell átgázolnom ahhoz, hogy az ösztöneimet kínzó zsákmányt megkaparintsam. Az állatias ösztöneim felülírnak mindent, beleértve az elővigyázatosságom és a profizmusom. Bármibe is kerüljön, újra meg fogom kaparintani.
 
*
 
Kezdek szétesni. Cigin és koffeinen élek, rendre figyelmen kívül hagyva a testem jelzéseit. Alig eszem és alszom. Az elmém mégis sokkal élesebb, mint eddig bármikor. Minden gondolatom mániákusan körülötte forog. Már semmi más nem számít.
Végre a nyomára akadtam. Már több, mint hat hét telt el. Mindig kicsit előttem járt és kicsusszant a karmaim közül, de most végre megvan. Azt gondolta, elég messzire menekült, de hatalmasat tévedett. Nincs olyan távoli szeglete ennek a bolygónak, ahova ne követtem volna. Még a világ végére is üldöztem volna. Végül visszatért Japánba. Ostoba döntés visszatérni oda, ahol a közös utunk elkezdődött.
Ahogy megérzem a vérét, a sajátom szinte pezsegni kezd. Az izgatottságtól viszketni kezd a bőröm, a nyelvemen pedig szinte érzem a vérének fémes, fűszeres aromáját.
Szinte azonnal kiszúrom. Ezer közül is megismerem kecses, apró termetét, jellegzetes, ruganyos lépteit. Összetéveszthetetlen a kissé arrogáns, játékos mosoly az ajkain.
Mikor meglátom egy férfival, undor fog el. Végignézem, ahogy egymást falják, mint két kiéhezett, párzásra kész állat. Szítja az eddig is egyre dagadó dühömet.
Nem vall rá, hogy ilyen ostoba lépést tegyen. Hogy a saját testében jelenjen meg valahol.
A saját árnyékomként közelítem meg a lakást. Magas biztonsági felszereltség, de nincs semmi értelme, ha hanyagságból nyitva felejti az ajtót. Annyira el vannak mélyedve egymásban, hogy észre sem veszik, mikor belépek. Undor fog el, ahogy látom őket egymásnak feszülve vadul csókolózni.
És mikor Elliot kéjes hangon dugásért könyörög, szinte a rosszullét kerülget. Bevillan, ahogy néhány hete még az én farkam után rebegett sóvárogva. Micsoda színészi előadás volt. Úgy tűnik, neki mindegy, csak farok legyek.
Az indokoltnál erősebben nyomom a csuklómat az övemen lévő szegecshez, a fém pedig mélyen a húsomba váj. A kicsorduló véremből pengét formázva illesztem a kettőnk között álló kolonc nyakához, aki rémülten dermed meg.
Elliot szemei felém villannak, a megszokott aranyszínű szempár helyett viszont most kéken ragyognak rám. Nem illik hozzá. Mikor találkozik a tekintetünk, halálra rémül.
- Három másodperced van, hogy kámforrá válj – mondom halk, fenyegető hangon, a szerencsétlen pedig még azt sem várja meg, hogy elkezdjek számolni, szinte futva távozik. Ráérős mozdulattal teszem be utána az ajtót, bezárva magunkat a hátborzongatóan sötét szobába. Most már nem menekülsz.
Elliot szinte azonnal menekülőre fogja, kétségbeesetten próbál távolabb kerülni tőlem, de a felkarjánál fogva rántom vissza és durván az ágyra lököm. Átgurul a másik oldalra és az ablak felé vetődik, én pedig néhány hosszú lépéssel megkerülve az ágyat markolok a fekete parókájába és rántom vissza, azonban a sötét hajzuhatag az ujjaim között marad, Elliot pedig már félig kint is van az ablakon. A felsőjét megragadva rántom vissza és egy durva mozdulattal az ágyra hajítom. Nem torpan meg, szinte azonnal menekülne tovább. Dühödten mélyesztem az ujjaimat az egyik bokájába és rántom vissza. Fagyos kifejezéssel az arcomon térdelek a hátába, hogy az ágyhoz szegezzem, a ránehezedő súlytól pedig fájdalmasan felnyög. Levegő után kap, és miközben erőtlenül vergődik alattam, ráérősen bontom ki az övemet és húzom ki a bőrt a bújtatókból. Könnyedén fogom össze a kezeit majd húzom az indokoltnál szorosabbra a szíjat a csuklói körül, nagylelkűen a szegecses részével kifelé. Gyors mozdulattal rögzítem az ágykerethez, majd felállok egy pillanatra, hogy ráérősen levegyem a kabátomat.
Elliot a hátára vergődik, de mikor megpillantja az arcom, a szemei nagyra tágulnak.
- Miért nem hagysz békén és döglesz meg valahol végre szép csendben? Ennyire kibaszottul pénzsóvár vagy, vagy csak a szenvedésemen élvezkedsz? – szűri a fogai között, a tekintetében már fellobban a düh első szikrája.
Ráérősen veszem elő a cigimet a farzsebemből, majd gyújtok rá. Mélyet szívok az erős, mentolos füstből, lehunyt szemmel élvezem, ahogy szinte égeti a bensőmet, majd egy sóhajjal kiengedem.
- Még a pokolból is visszarángatlak, ha kell – súgom halk, karcos hangon, majd kibújok a felsőmből. Először értetlenül néz rám, de mikor feltérdelek az ágyra, megvilágosodik. Hitetlenkedve és rémülten kezd vergődni, ahogy megragadom az egyik bokáját, megpróbál megrúgni.
- Ne érj hozzám, te pszichopata! – sikoltja, a szemeiben hitetlenkedés. A torkát megragadva fojtom belé a szót, épp csak annyira megszorítva, hogy levegő után kapkodjon és csendben maradjon végre. Fölé hajolok, hogy közvetlen közelről nézhessek a félelemtől és fájdalomtól könnyes szemekbe.
- Épp egy kefélést szakítottam félbe, nem? – kérdem gúnyosan, szinte köpve a szavakat. – Ha tudtam volna, hogy az egyetlen dolog, ami érdekel, hogy férfiakkal dugj, megspóroltunk volna egy csomó időt – húzódik ijesztő félmosolyra a szám. A tekintetem a nyakára siklik, még a félhomályba is szinte világít a bőrén a vörös szívásnyom. Felfordul tőle a gyomrom.
- Esküszöm, ha megpróbálod belém dugni, seggfej, le fogom tépni! Elment az a maradék eszed is, cseszd meg?! Nem elég, hogy eladsz a saját szadista apámnak, előtte még meg is akarsz erőszakolni?! – kérdi hisztérikus hangon, szinte tébolyodottan próbálva a kiutat keresni, rángatja a karját, az öv pedig felsérti a csuklóján a bőrt. A vérének édeskés, fémes illata betölti a szoba levegőjét, kiélesíti az érzékeimet.
- Pedig nem is olyan rég még könyörögtél érte. Hát most megkapod – közlöm hidegen, kissé eltávolodva tőle, hogy nekilássak lerángatni a nadrágját. Vergődve próbálja szabotálni a műveletet, válogatott sértéseket vágva közben a fejemhez, és mindenféle képtelenségeket kezd el összehordani.
A sértegetésből lassan könyörgés lesz, majd újra átkozódás, nekem pedig gúnyos félmosolyra húzódik a szám. Annyira kiszámítható.
Durva mozdulatokkal fejtem le róla a nadrágot az alsójával együtt, a feltáruló bőre pedig még a félhomályban is szinte világít, annyira fehér. A bőre makulátlan és lehetetlenül selymes, a látványa pedig elindít bennem valamit. Az elmúlt hetekben a szex volt az utolsó, amire gondolni bírtam, ennek ellenére érzem, ahogy alattomosan a csontjaimba kúszik a vágy. Ez pedig furcsa módon ingerültté tesz. A két érzés idegenül kavarog bennem, szítják egymást, ez a tapasztalat pedig teljesen új, összezavar. Próbálom elhessegetni és figyelmen kívül hagyni, de csak még jobban a fejembe fészkeli magát.
Sötét tekintettel pillantok végig rajta, a felsőjét egy könnyed mozdulattal tépem középen félbe, hogy feltáruljon előttem a mellkasa. Lassú, alélt mozdulattal simítok végig rajta, az oldalán, végig a bordáin, hüvelykujjammal megcirógatom a mellbimbóját, majd vissza le köldökéig. Vágy és undor keveredik bennem. Elmondhatatlanul dühít, hogy annak ellenére, hogy habozás nélkül átvert, még mindig ilyen hatással van rám. Undorral tölt el a gondolat, hogy vajon hány férfivel kefélt ezalatt a néhány hét alatt, amíg a nyomában lihegtem. De mit vártam? Végtére is csak egy host. Egy ócska lotyó.
Amikor az alhasán simítok végig, felnyikkanva vergődni kezd, újra jártatni kezdi a száját, én pedig dühösen felmorranva fordítom hasra. Durván markolok a puha, hófehér tincsekbe, a hajánál fogva feszítem hátra a fejét. Éledező merevedésemet nadrágon keresztül formás hátsójának dörgölöm.
- Meg kellett volna dugjalak, amikor be voltál állva az altatótól – morgom a fülébe, miközben oldalra húzom a fejét és nyakának érzékeny bőrébe marok. Felszisszen, ahogy a fogaim felsértik a bőrét. Elégedetten morranok fel, ahogy vérének fűszeres aromája elönti az érzékeimet. Élvezettel kanyarintom le nyelvemmel a kibuggyanó rubint cseppeket. A friss vértől az érzékeim szinte szikráznak, ismét felerősödve érzékelem a testében áramló karmazsin folyadékot. Érzem, milyen hevesen dobog a szíve. Mint egy haláltusáját vívó kismadár, úgy verdes.
- Úgy érted, amikor akaratom ellenére bedrogoztál vele? Aljas rohadék, soha nem fogom megbocsátani neked! – szűri a fogai között. – Pont akkora görény vagy, mint amekkorának látszol! Bár a kitartásod is olyan kevés lenne, mint az eszed – villant meg egy reszketeg, gúnyos mosolyt.
- Kérlek, folytasd. Egészen szórakoztató vagy – mosolyodom el sötéten, miközben gombolni kezdem a nadrágomat. Elliot tehetetlenül ficereg alattam, de mikor megérzi a férfiasságomat a hátsójának feszülni, az egész testében megmerevedik egy pillanatra. Páni félelem költözik a tekintetébe. Újult erővel kezd vergődni, dühödten átkozódik és könyörög, én pedig egész jól szórakozom a műsoron. Egy részem elégtételt érez a rémült arcát látva.
Szabad kezemmel megragadom a csípőjét és lefogom, a farkamat pedig a bejáratához illesztem.
- Judas! Hagyd abba! Könyörgök! – sikoltja rémülten, de mikor rájön, hogy nem ér el semmit, olyat mond, amitől egy pillanatra megtorpanok. – Szűz vagyok a kurva életbe is!
Egy hosszú pillanatig döbbent csend ül közénk, majd gúnyosan horkantok fel.
- Minden prosti erre esküdözik – duruzsolom, majd egy hirtelen, erőteljes mozdulattal tövig nyomulok belé.
Fájdalmasan sikolt fel, az egész teste görcsösen összerándul körülöttem. Kontrollálhatatlan remegésbe kezd, én pedig felszisszenve káromkodom el magam. A teste annyira görcsösen szorít, hogy az már fájdalmat okoz. Lehetetlenül szűk, össze kell szorítanom a fogaimat. Még ha nem is készítettem elő, akkor sem szabadna ennyire rohadtul szűknek lennie. Hacsak…
Bassza meg.
Remegve nyüszít alattam, a könnyei patakokban folynak. Egyik kezemmel az ágytámlába kapaszkodva görnyedek fölé, úgy próbálok úrrá lenni a testemen és szokni az érzést.
- Kérlek… nagyon fáj… hagyd abba… könyörgök… - nyüszíti vékony, a sírástól elakadó hangon.
- Olyannak ismersz, mint aki meggondolja magát? – kérdem gúnyosan, majd megmozdítom a csípőmet. Fájdalmasan kiált fel, és ahogy lassan mozogni kezdek benne, minden lökésnél felnyüszít. Az érzés meglepően távol áll a kellemestől. A teste görcsösen szorít, minden mozdulat fáj, a farkam mégis kitartóan lüktet. A fájdalom ellenére a testem reagál, a hetek óta tartó visszafojtott vágyamnak már ennyi stimuláció is elég, hogy elszabaduljon.
Ahogy peregnek a percek lassan hozzászokik a méreteimhez és egyre kevésbé szorít. A fájdalom mellé bekúszik valami kellemes érzés is. Lassan szítja bennem a feszültséget, de a vágy nem tud felülkerekedni. Túl sok minden kavarog bennem. Undorodom az egész helyzettől. Sosem hittem volna, hogy idáig fogok alacsonyodni, hogy a saját sértettségem miatt ilyesmit fogok művelni. Undorom magamtól. Mégis képtelen vagyok abbahagyni.
A halk, fojtott zokogása betölti az egész tudatomat. Mintha minden hang egyenesen az agyamat kapargatná. Túl sok mindent érzek egyszerre. Düh, csalódottság, fájdalom, undor… vágy…
Könnyed mozdulattal fordítom Elliot erőtlen testét a hátára.
- Kérlek… most már elég… Judas… - suttogja megtörten, én pedig az állkapcsát megmarkolva hajolok hozzá egy durva, domináns csókra. Már nem ellenkezik.
Gyorsítok a tempón, Elliot pedig az ajkába harap. Hüvelykujjammal törlöm le a kibuggyanó vércseppet, majd elégedetten nyalintom le.
Hiába próbálkozom, a vágy nem tud felülkerekedni bennem. Hiába gyorsítok a tempón, hiába egyre erőteljesebbek a lökéseim, nem kerülök közelebb a kielégüléshez. Hiába a szűk forróság, a tudatomat fájdalmas arckifejezése és hangjai töltik ki.
Egyre dühösebb vagyok. Dühös rá, a helyzetre, magamra, az egész kibaszott világra.
Mikor egy erőteljesebb lökésnél fájdalmasan felkiált, irritáltan markolom meg az arcát, hogy elhallgattassam. Lehunyom a szemeimet és megpróbálok elképzelni valamit, ami segíthet. Dühösen és kétségbeesetten kutatok a megfelelő emlék után, és akkor hirtelen, az elmém egy eldugott szegletéből beugrik. Mikor a hajón, a tárolószekrényben bujkáltuk a partiőrség elől. Az ölemben ült, én pedig kihasználtam a helyzetet. A sötétben nem láttam, csak a vágytól csillogó tekintetét és a felületes, izgatott légzését hallottam. A bőre forró volt és édes, a levegő száraz és fülledt. Abban a pár percben mintha megszűnt volna körülöttünk a világ.
Kétségbeesetten kapaszkodom az emlékbe, minden idegszálammal rákoncentrálok, úgy hajszolom magam a kielégülés felé. Hosszú percek telnek el, és már majdnem azt hiszem, nem érem el, de végre átlendülök. Az orgazmus rövid és heves, furcsa, keserű utóízt hagy maga után. A kielégítőtől a lehető legtávolabb áll.
Lihegve pillantok végig az alattam remegő Ellioton. Már szinte félájult. Óvatosan húzódok ki belőle, a látványtól pedig összeszorítom a szám. Az ágynemű tocsog a vértől a teste alatt. Bőrének fehérsége miatt sokkal ijesztőbb látványt nyújt, mint amilyen valójában.
Szó nélkül gombolom vissza a nadrágomat, én majd később sikálom le magamról a vért. A fürdőszobába lépve kis keresgélés után egy tálba langyos vizet engedek, majd egy fürdőszivaccsal térek vissza.
Ahogy elkezdem letörölgetni róla a mocskot, összerezzen. A tekintete kitisztul, újra ömleni kezdenek a könnyei.
- Gyűlöllek – súgja remegő hangon, én viszont csak cigire gyújtok. Nagyot szívok az erős, mentolos füstből, majd az orromon keresztül engedem ki. A cigit a szám sarkába lököm, úgy folytatom tovább a letörölgetését. – Elloptad… az első csókomat… és az első alkalmamat is… azt hittem, meg fogok halni, annyira fájt… kibaszott pszichopata… - szipogja megtörten, én pedig gyakorlatias mozdulatokkal, cseppet sem finomkodva takarítom le, nem foglalkozva a fájdalmas szisszenéseivel közben. – Remélem, most boldog vagy. Mindent elvettél tőlem.
Ingerülten dobom vissza a véres szivacsot a vízzel teli tálba.
- Befoghatnád végre. Idegesítő vagy – pillantok rá sötéten, majd tövid szívva a cigimet elnyomom a csikket és a fürdőszoba felé indulok. Az ajtót nyitva hagyva dobálom le a ruháimat majd veszek egy gyors zuhanyt. Mikor a farkamról mosom le a rászáradt vért, egy pillanatra majdnem legyűr a bűntudat, de próbálom elfojtani.
A fejem zsong, a testem pedig sajog. A forró víz kellemetlenül égeti a bőrömet, de nem veszem lejjebb a hőfokot. Az elmúlt hetekben legtöbbször csak egy gyors hidegzuhanyra volt időm, nehogy elveszítsem a nyomát. Most végre újra megnyugodhatok. De még a forró víz sem képes kiűzni a tagjaimból a feszültséget. Csak állok, a víz zubog a fejemre, végigfolyik az arcomon. Bámulom a lefolyóban örvényként eltűnő vizet és próbálom kideríteni, mi a franc is történik éppen körülöttem. Velem.
Kifordultam önmagamból. A fejem hasogat, próbálom távol tartani az egyre feltörő gondolatokat és érzéseket, egyre nehezebb sikerrel.
Ezért volt olyan kibaszottul szűk. Ezért ment félre minden ennyire. Ezért vérzett a végére annyira. Mert kurvára szűz volt. Én pedig megerőszakoltam.
A szó visszhangzik a tudatomban. Hát ez lett belőlem. Sosem voltam jó ember, végtére is pénzért vadászom a saját fajtámra. De nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen mélységekbe süllyedek.
Kezdek szétesni.
Mikor visszalépek a szobába, már nincs magánál. Még öntudatlan állapotában is felületesen kapkodja a levegőt és időnként halkan felnyüszít.
Szó nélkül ülök le mellé az ágyra, majd folytatom a letörölgetését. Próbálom óvatosan megtisztítani a rászáradt vértől. Időnként megrándul vagy fájdalmasan felnyög, de nem ébred fel. Mikor már tisztán látom, milyen sérüléseket okoztam neki, összeharapom a szám. Talán hetekbe is beletelhet, mire teljesen rendbe jön.
Hanyagul hajtom a meztelen testére az egyik takarót, majd a fájdalomtól grimaszoló arcára kalandozik a tekintetem. A könnyei arcának makulátlan bőrére száradtak, az alsóajkát véresre harapta. Öntudatlanul emelem a kezem, ki akarok simítani egy selymes tincset az arcából, de végül a mozdulat közben észbe kapok és megtorpanok.
Hirtelen villan be az emlék, mikor rádöbbenek, hogy átvert és megszökött. A számban keserű íz árad szét.
Irritáltan túrom fel a kabátom zsebét cigi után, majd elhelyezkedem az ággyal szemközti fotelben és nekilátok megtervezni az utunkat. Azt hittem, hogy miután újra a kezeim között lesz, felébredek majd ebből a rémálomból. Visszatér majd minden a régi kerékvágásba. Elmúlik az álmatlanság és visszajön az étvágyam. De nem érzek mást, csak émelygést és éber fáradtságot.
 
*
 
Hajnali öt előtt pár perccel ébresztem. Lerántom róla a takarót, majd szó nélkül nekilátok felöltöztetni. A gyors, határozott mozdulataimra felébred, és néhány másodperc múlva, mikor felfogja, mi is történik körülötte, rögtön tiltakozni kezd. Megpróbál megrúgni, de a mozdulat közben fájdalmasan felszisszen és inkább nyugton marad. Miután alulról sikeresen felöltöztettem, nekilátok eloldani a kezeit összefogó övemet. A bőre csúnyán felhorzsolódott, de csak egy futó pillantást vetek rá.
A csuklóit dörzsölgeti, de az öröme túl korai. Mikor meglátja, ahogy előhúzok a kabátom zsebéből egy pár bilincset, elkomorodik. Meglengetem az orra előtt, hogy szemrevételezhesse.
- Kifejezetten a számodra készült. Ha kisebb testalkatot veszel fel és vékonyabb lesz a csuklód, a bilincs követi a formáját. De tágulásra már nem képes – közlöm ridegen, majd szó nélkül, határozott mozdulattal fordítom a hasára és feszítem hátra a kezeit. Káromkodni és átkozódni kezd, de tiltakozásnak nem mondanám, amit művel. Gondosan kattintom a csuklóira a bilincset, talán kicsit szorosabbra, mint az indokolt lenne, a vérfoltos övemet pedig visszafűzöm a nadrágom bújtatóiba és becsatolom. – Talpra. Indulunk – vakkantom ellentmondást nem tűrő hangon, Elliot pedig kis mocorgás után fájdalmas nyögdécselésbe kezd. Nagyjából két másodperc után megragadom és a karjánál fogva állítom lábra. Felkiált fájdalmában, majd mikor elengedem, néhány másodperc után összecsuklik. Könnyes szemekkel, megalázottan pillant fel rám.
- Még lábra állni sem vagyok képes a tegnap esti ámokfutásod után – szűri a fogai között vádló tekintettel, én viszont csak irritáltan húzom el a számat. Cigire gyújtok, majd kelletlenül ragadom meg a felsőjét és dobom a vállamra. Fájdalmasan nyög fel.
Utoljára körbepillantok a tágas lakosztályt ellenőrizve, majd szívok egy utolsót a cigimből és hanyagul az ágyra pöckölöm az izzó csikket. Pár pillanat múlva vékony füstcsík kezd kígyózni felette, majd felcsapnak az első lángok. Pengét formázok a véremből, majd hanyagul átdöföm a szobában található füstjelzőt. Csak ezután távozom.
Ebben a korai órában még sötét van, csend honol az épületben.
Lemegyek a lépcsőn egyenesen az első emeletig, ott pedig kimászok a tűzlétrára. Nem kockáztatom, hogy a liftben vagy a földszinten meglássanak a biztonsági kamerák vagy a személyzet. Lemászok fél emeletet, majd elengedem a hideg fémet és leugrom a földre. Elliot fájdalmasan felszisszen a vállamon, mikor a földre érkezem.
Gyors, céltudatos léptekkel vágok át vele egy sötét sikátoron a kocsimig. Kinyitom a sötét színű Ford egyik ajtaját majd bedobom az anyósülésre, de fájdalmasan felkiált. Könnyek gyűlnek a szemébe, ahogy megpróbál megfelelő pozícióba helyezkedni.
- Ne… nem megy… nagyon fáj… - nyögi könnyes szemekkel, én pedig a számat elhúzva markolom meg a felsőjét. Kihúzom az anyósülésről majd a hátsó ülésre taszítom, Elliot pedig fájdalmasan nyekkenve húzza össze magát. Beülök a volán mögé, újabb cigire gyújtok, majd beindítom a motort és útra kelünk.
A délelőtt csendesen telik, Elliot néhányszor el is szundít a hátsó ülésen fekve, én pedig élvezem a csendet és egyik cigit szívom a másik után. Dél körül azonban nyafogni kezd, hogy éhes és pisilnie kell. Mikor már azzal fenyegetőzik, hogy összerondítja a hátsó ülést, kelletlenül húzódok le az út szélére, majd kitárom a hátsó ajtót.
- Mégis hogy a büdös életbe várod, hogy hátra kötött kezekkel bármire is jussak?! Rohadtul felkelni sem tudok így! – szitkozódik sértetten, én pedig újabb szál cigire gyújtva ragadom meg a felsőjénél fogva és húzom ki a kocsiból. Erőszakkal állítom lábra, és amikor összecsuklani készül, az autó oldalának nyomom, hogy neki tudjon támaszkodni. Durva mozdulatokkal veszem le róla a bilincset, majd várakozóan, keresztbe font karokkal támaszkodom a kocsi oldalának.
- Kettő percet kapsz – közlöm szárazon, mire halk morgás közepette botorkál pár lépést a legközelebbi fához, és a törzsének támaszkodva végzi el a dolgát. Mikor visszafordul, az egyik lába megbicsaklik, elveszti az egyensúlyát és elterül a földön. Szégyentől könnyes szemekkel, az ajkába harapva próbál feltápászkodni. Úgy egy percig vagyok képes nézni a szenvedését, majd az egyik karjánál fogva állítom lábra és taszítom vissza a hátsó ülésre. Ott aztán az egyik csuklóját a kocsi ajtajának kapaszkodójához bilincselem és folytatjuk az utunkat.
Mikor leparkolok a legközelebbi benzinkútnál, figyelmeztetően pillantok hátra.
- Ha bármivel próbálkozol, az út hátralévő részét egy bőröndben fogod megtenni – közlöm hidegen, mielőtt belépek a lepukkant épületbe hogy némi kaját és pár doboz cigit vegyek. Mikor visszatérek, csak a hátsó ülésre hajítom a szatyrot, újabb szál cigire gyújtok és folytatjuk az utat. Én csak egy doboz kávét bontok fel, egy szuszra lehajtom az egészet, majd elégedetten pöfékelek tovább. Majd eszek este, nyugodtabb körülmények között. A gyomrom már amúgy sem korog egy ideje.
 
*
 
Jóval sötétedés után érünk a kietlen kikötőbe. Elliotot a kocsiban hagyom, amíg leszedem a ponyvát a motoros vitorlásról. Egy héttel ezelőtt készítettem elő az útra. Mikor végeztem, a fiút az apró kabinba lököm, az egyik kezét rögzítem az egyik priccs állványához és magára hagyom. Beindítom a hajót, majd kihajózunk az öbölből. Mikor néhány óra múlva kiérünk a nyílt vízre, úgy döntök lehorgonyzok és pihenek néhány órát, mielőtt beköszönt a hajnal és folytatjuk az utat Kína felé.
Mikor belépek a kabinba, Elliot egyenletesen szuszog. Magzatpózba húzta össze magát, az arcát majdnem teljesen elrejtette. Egy hosszú pillanatig csak nézem a félhomályban a sziluettjét, majd az apró hűtőhöz lépek és szétpillantok az előre idekészített ételen. Nem vagyok éhes, de pontosan tudom, hogy már lassan több, mint egy napja nem ettem és muszáj valamit magamba erőszakolnom, hogy tovább tudjon működni a szervezetem. Kelletlenül veszek magamhoz valami készételt, különösebb élvezet nélkül magamba lapátolom, majd fáradtan nyújtózom el a másik priccsen. Cigivel a számban bámulok ki a kabin egyetlen, kör alakú ablakán, a víz felett függő csillagokat bámulva. Idekint a nyílt vízen, távol a városok fényeitől teljes pompájukban ragyoghatnak.
Talán nincs is értelme ennek az egésznek. Talán csak el kellene engednem és felszívódnom. Új életet kezdeni. Elfelejteni ezt az egészet.
Zsibbadtan dörgölöm meg az arcomat.
- Kurvára nincs semmi értelme ennek az egésznek – motyogom fáradtan, majd lehunyom a szemeimet, csak hogy órákig éberen hánykolódjak némi alvás reményében.


Silvery2022. 06. 04. 22:57:25#36183
Karakter: Elliot Easton (Cam)
Megjegyzés: Szarházimnak


 

 

Szinte harapni lehet a körülöttünk felgyülemlő feszültséget, a kocsi eddig tágasnak érzett utazótere most mintha össze akarna nyomni. Már nem vagyok benne biztos, hogy a cigifüst miatt érzem úgy, hogy megfulladok. Az elnehezedő csendet megtöri az ideges nyelvcsettintése, más választ nem is kapok az övön aluli kérdésemre, amit őszintén szólva nem érdemelt meg. Bassza meg. Mostanra túlságosan is jól ismerem a méretét odalent, és majdnem biztos vagyok benne, hogy valószínűleg igaz a beképzelt megjegyzése, miszerint érezném, ha történt volna bármi. Tuti nem ülnék ilyen hót nyugalommal és kényelemmel a seggemen. Nem tudom, miért kérdeztem rá ilyen faszkalap módon. Képtelen vagyok normálisan kezelni a furcsa, abszurd helyzetünket, és rajta vezetem le a frusztrációt, amit ez okoz. Na mindegy. Nem mintha ő egy kibaszott szent lenne, kurvára nem fogom megsajnálni vagy azon aggódni, hogy megbántottam az érzéseit. Pfff. Ahhoz először is érzések kellenének.

Mintha csak meghallaná a gondolataimat, csapkodva, az örökös, irritáló nyugalmából kikelve próbálja életre lehelni az újabb szál bűzölgő cigit, szánalmasan kevés sikerrel. Ekkora böhöm ujjakkal az a csoda, hogy egyáltalán valaha sikerült, haver. Elidőzik a tekintetem az említett ujjakon, a lábaim maguktól szorulnak egymáshoz a rám zúduló emlékektől, és a testem azonnali, kéretlenül heves reakciójától. Mintha még mindig bennem lennének. A picsába. A kibaszott picsába. Nem fogok felizgulni. Ne gondolj arra, hogy hol voltak és miket csináltak azok az ujjak. NE gondolj rá. A picsába.

A következő percben mindketten megvívjuk a saját kis csatáinkat, én magamban vergődve küzdöm le a testem újonnan megismert vágyait és követelőzéseit, ő pedig magához képest meglepően hangos káromkodással távolítja el a kocsiból az engedetlen eszközt: az öngyújtót. Bakker, még szerencse, hogy nem én álltam a cigi és közé, most én is ott reccsennék az aszfalton. Elkerekedő szemekkel vizslatom az ingerült, kontrollálatlan mozdulatait, az ajkaimra szökő rejtett, kárörvendő mosolyt egyre nehezebb visszatartani. Hű, valaki nagyon pipa. Egyáltalán ki a faszom használja még a huszonegyedik században a szivargyújtót? Eszem faszom megáll. Kibaszott vénember.

- Egy szót se. – A zabos felmorranása az utolsó csepp, a vigyorom megállíthatatlanul terül szét az arcomon. Leplezetlen csodálattal nézem, ahogy a szivargyújtóval végül életre kelti a cigijét. Egyszer egy filmben már láttam, hogyan működik, de számomra ez a kis lyuk mindig teló töltő volt. Úgy látszik, nem csak a „szivargyújtó” elnevezés ragadt a múltban, hanem a mellettem ülő ideges faszkalap is.

- Mi a franc? Képes vagy emberi érzelmeket produkálni? Őszintén megleptél. – A felém villanó, veszedelmes mosolya elűz belőlem minden könnyeden gunyoros, jókedvű gondolatot. Csak egy rövid pillanatra néz rám, de a szemei mégis mintha újra meztelenre vetkőztetnének, és tetőtől talpig végigsimogatnának. Most már nem csak büdös van, hanem kibaszottul meleg is.

- Majdnem egy órán keresztül állt a farkam, miután elájultál, és még most is ölni tudnék a kielégületlenségtől. Ha nem akarod, hogy az út szélén, ebben a kocsiban dugjalak meg, befogod a szádat és jó fiú leszel, Elliot. – Elnyílik az ajkam, de még egy felháborodott nyekkenés sem tud kiszökni rajta, miközben keresztbe lenyelem az eddigi kárörvendő vigyoromat. Most rajta a sor, hogy kiélvezze a döbbent megbotránkozásomat és a tagadhatatlan zavaromat. A nevem dallamos lejtése a nyelvén a világ legizgatóbb búgása, hosszan visszhangzik a füleimben, és sokkal mélyebb helyeken érint meg, mint szabadna neki. A melegítőnadrág érdes anyaga kellemetlen súrlódással dörzsöli az éledező farkamat, őrülten dübörgő szívveréssel szakítom el a tekintetemet a borostyánsárga szemek éhes pillantásától, mielőtt véletlenül szándékosan kiprovokálnám, hogy beteljesítse a felháborítóan csábító fenyegetést, amit minden bizonnyal csak az elnémításom érdekében kamuzott be. Vagy nem. Vajon ha visszaszólnék, akkor tényleg megtenné? És vajon akarom? A lábaimat magamhoz húzva kuporodok össze a széken, olyan erővel harapok a szám belsejére, hogy a józanító fájdalom elvonja a figyelmemet a meghibbant gondolataimról. Mi a kurva élet történik velem? Most derült ki, hogy a sarkunkban vannak, és hogy az a ruszki pszichopata hidegre tudja zárni az agyamat, nekem pedig csak az jár a fejemben, hogy vajon ha tényleg félreállna, mégis milyen kényelmetlen pózban akarná beteljesíteni az ígéretét ebben a szűkös hodályban. Minden bizonnyal agykárosodást szenvedtem a kurva chip miatt. Ez az egyetlen logikus magyarázat.

Órákig tartó, irritálóan hosszú csend ereszkedik ránk, nem igazán tudok mit kezdeni a megmagyarázhatatlanul kusza gondolataimmal és a testem intenzív reakcióival. Mereven kifelé bambulok az ablakon, hogy még a perifériámból se lássam őt, de még így is minden idegszálam a közelségére koncentrál. Hiába nyomkodom a telómat, hiába ellenőrzöm a táblákat olyan precízióval, mintha az életem múlna rajta, hiába zabálok édességet, hiába húzogatom fel-le az ablakot, hogy időnként kiszellőztessem a felgyülemlő füstöt, semmi más nem számít, csak a tudat, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem. Túl kellett volna esnünk tegnap a dolgon, és akkor a köztünk lévő szexuális feszültség mára lecsillapodhatott volna. Ráadásul ki lenne elégítve a kíváncsiságom, hogy milyen a szex. Vele. Még lenyelni sem sikerül a tegnapi csókjai ízének az emlékét a nyelvem hegyéről, mikor megszólal, én pedig kis híján ugrok egyet a székemben.

- Adj egyet nekem is – Ledermedek, és vállalhatatlanul hosszú másodpercekig bambulok magam elé, mire rájövök, hogy mire céloz. Most komolyan nyalókázni fog? Ez annyira röhejes lesz, hogy legszívesebben levideóznám, de tuti kibukna rajta.

- Viccelsz? Nem tűnsz édesszájúnak.

- Mert nem is vagyok az. De ha nem kerítesz gyorsan valamit, amit szopogathatok, akkor téged foglak. – A szavai megint azonnal az ágyékom irányába kúsznak, a testem felforrósodik, mikor elszántan betüremkednek a fejembe a képek a hotelből, mikor tényleg engem szopogatott. Bassza meg, de kurva jó érzés volt. Eskü, csak egy röpke pillanatra reménykedek benne, hogy nem találok több nyalókát. Amúgy mi a faszért kell minden megszólalásának egy emlékeztetőnek lennie arról, hogy mit műveltünk egymással? Direkt kínoz? Szemétláda.

- Inkább az utat nézd, te koravén, mániákus seggfej. – Halkan durrogok az orrom alatt, miközben kitúrok egyet a savanyú nyalókák közül, amiket amúgy sem szeretek annyira. Az ő fanyar képéhez pont illeni fog az íze. – Tessék, ez talán megfelel az ízlésednek.

Kibontom és felé nyújtom, azon igazából már meg sem lepődök, hogy eljátssza a giccses, filmbe illő jelenetet, hogy a szemembe nézve nyalja végig az édességet. Amin viszont meglepődök, hogy hiába nevetségesen átlátszó, működik. Minden porcikám könyörtelenül felpezsdülve emlékszik, milyen csodálatos érzés volt, mikor reggel a farkamon mozgott így a nyelve. Úgy rántom el tőle a kezemet, mintha az érintése égetné a bőrömet. Épp elég, hogy az arcom lángol. Biztos úgy nézek ki, mint egy kibaszott pipacs. Remek.

- Megteszi. Az előző viszont sokkal finomabb volt. – Néhány pillanatig köpni nyelni nem tudok a félreérthetetlen célzástól. Kész. Végem. Elegem van ebből a beszélgetésből. Nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de ennél még a kínos csend is jobb.

- Ízléstelen, perverz pszichopata. – A derűs, jó kedélyű nevetése pár napja még tudom, hogy kikergetett volna a világból is. Egészen biztos vagyok benne. Most pillangók repkednek a gyomromban és a fülemben dübörög a szívem. Azt hiszem, most már egész biztosan kijelenthetem, hogy eddig ő a legveszedelmesebb fejvadász, akivel összevetett a sors.

 

 

***

 

Még álmomban is őt látom. Olyan intenzíven érzem magamon a bőre melegét, mintha tényleg a karjaiban lennék, az álombeli önmagam készségesen simul az ölelésébe. A felszakadó sóhajomnál csak a forrongó vérem tűnik valódibbnak, a kellemesen békés sötét köd, ami az elmémen telepszik irtózatosan lassan oszlik fel. Még nem akarom elengedni ezt az álmot, mély bódulatban kapaszkodom bele még egy kicsit. A nyakam jólesően bizsereg a megálmodott csókjaitól, elmondhatatlanul felszabadító érzés, hogy a képzeletem világában nem kell küzdenem az érzések ellen, amiket bennem kelt. Végtelenül lassan, a hangszálaim durva rezzenéséből döbbenek rá, hogy a nyögésem valódi volt. A szívverésem már nem nyugodt, ütemes altatódal, hanem fenyegetően izgatott dobpergés. A fogai szenvedélyes harapása a nedvessé és rémisztően érzékennyé vált bőrfelületen a vállam tövében megadja a kegyelemdöfést a félálom utolsó morzsáinak. Kipattannak a szemeim, zavarodottan, álmosan, kábultan próbálom felfogni a kiszolgáltatott helyzetemet. Mi a… Mi a faszért kell erre ébrednem?!

- Mi a… Jude…? Ha… hagyd abba! – Szavakba is öntöm a döbbent ellenállásomat, ha már fizikailag túl gyenge vagyok, hogy meneküljek előle. Megfeszülve, a testem felélesztett vágyait leküzdve próbálom eltolni, nulla sikerrel. Így utólag kibaszottul felkúrnak a félálomban, bágyadtan cikázó gondolataim arról, hogy milyen jó érzés volt ez az álom. Bassza meg. Hogy fulladna bele egy kiskanál romlott tejbe. Most már alvás közben sem vagyok biztonságban? Ebben az elcseszett világban már semmi sem szent?

- Felébredtél, Csipkerózsika? – A karcos, búgó hang a fülem mellett forró szikrákat küld végig a gerincem vonalán, egészen az éledező ágyékomig perzselik a testemet. Összerezzenve próbálok valahogy, AKÁRHOGY távolabb kerülni tőle és a nyelvétől, hogy megállítsam ezeket a reakciókat.

- Neked köszönhetően. Legközelebb tedd meg azt a szívességet és inkább rúgj belém, faszfej. – Hogy ez mekkora egy méretes, degenerált pöcs. Koravén, érzéketlen faszkalap. Idegesítő senkiházi. Aztán még van pofája lecsipkerózsikázni. Az, hogy ma reggel elragadtattam magamat, és véletlenül majdnem megengedtem, hogy megdugjon, még nem azt jelenti, hogy kénye kedvére molesztálhat minden adandó alkalommal, akár még ÁLMOMBAN is. Úgy látszik, hogy ezt nem teljesen sikerült felfognia a kis borsóagyával. Ki a faszom csinál ilyet, komolyan. Elfintorodva dörzsölöm meg a megkínzott részeket a nyakam és a vállam környékén, a lehúzott ablakon beszivárgó éjszakai levegő szinte csípi a nedvessé vált bőrfelületeket. Meh. Nagyon nyálas. Undorodni akarok tőle, de rohadt álszentnek érezném azok után, hogy reggel örömmel lubickoltam a nyelve érintéseiben az egész testemen. A picsába.

Dühösen szikrázó tekintettel tartom szemmel minden mozdulatát, és csak akkor lazulok el egy kicsit, mikor kiszáll mellőlem a kocsiból. Most már csak le kéne lohasztani valahogy a félig kemény farkamat, hogy követhessem. Frusztrált vagyok. Túl kevés idő alatt túl sokszor cukkolt bele ebbe a nyomorult, félig felizgult, félig meggyötört állapotba, és lassan elérem azt a pontot, hogy megőrülök, ha megint lenyugodnom kell elélvezés helyett. Ahh faszom. Ki akarom verni. De kurva éhes is vagyok. És egy kicsit fáradt is. Meg nyűgös. És most valamiért a semmiből még az a gondolat is szöget vert a fejemben, hogy velem ellentétben, ő még reggel sem jutott el az orgazmusig. Kibaszott jó, most már bűntudatom is van, pedig kurvára nem érdemli meg. Remélem szétreped a nadrágja. Morcosan, válogatott szitkozódásokat mormogva szállok ki én is a kocsiból a benzinszagú parkoló hunyorgásra késztető félhomályába. Remélem még orra is esek valamiben mindjárt. Gunyoros ellenségeskedéssel reagálom le a szokásos okoskodó parancsolgatását, miközben elindulunk kifelé. Szépen lassan a hátunk mögött hagyjuk az éjszakai város kihaltabb területének a lappangó sötétségét, a belváros zsúfoltabb részei egészen emlékeztetnek a tokiói örök nyüzsgésre, és ebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy tényleg megérkeztünk.

Nemsokára megszabadulok ettől a chiptől. Visszakapom az erőmet. Visszakapom a fegyvert, amivel meg tudom védeni a szabadságomat. De vajon visszakapom magát a szabadságot is? Elnehezedő szívvel sandítok a mellettem sétáló férfira, akinek mint mindig, most is minden céltudatos, határozott rezzenéséről üvölt, hogy fejvadász. Mondjuk a mutánsok és a fejvadászok központjában lehet, hogy ez annyira nem is nagy baj. Hosszú ideig figyelem a tömeget pásztázó, komor koncentrációt sugárzó pillantását, magam sem tudom, miért szökik apró mosoly az ajkaimra. Most egy kicsit olyan érzés, mintha engem védene. Még soha nem védett senki.

Kurvára nincs kedvem azon rágódni, hogy mi lesz, miután visszakaptam az erőmet, de mégsem tudom megállítani az áruló gondolataimat. Vajon meg fog változni a hozzáállása? Akármennyire is szeretek ostobaként gondolni rá, tudom, hogy igazából sajnos nem az. Biztosan tudja, vagy legalábbis sejti, hogy csak azért vagyok ilyen együttműködő, mert jelenleg azonosak az érdekeink. Talán még az is felmerül az arrogáns fejecskéjében, hogy azért vagyok ilyen engedékeny az ágyban, hogy megpuhítsam, de ebben már nem vagyok biztos. Az egója alapján az sem kizárt, hogy szentül hiszi, hogy tényleg elolvadok tőle. Nem akarok belemélyedni abba a gondolatba, hogy melyik az igazság a kettő közül. Ha eltűnik a képből a chip és remélhetőleg Ivan is, akkor vissza fogunk térni azokba az időkbe, mikor folyton egymás torkát téptük és lekötözve tartott? Annyira nem lehet hülye, hogy azt hiszi, hogy mosolyogva elkísérem Írországba, csak mert van köztünk valami. Valami… VALAMI? El akarom ásni magam. De vajon ha tényleg lenne… valami. Akkor rá tudnám venni, hogy ne adjon oda apámnak? Talán nem is kéne megszöknöm tőle. Talán meg tudnám győzni. Kár, hogy túl sok a „ha” és a „talán” ebben a tervben.

 

A fények, a hangok és az érdekes, sodródó, változatos tömeg megbabonáznak, kirángatnak a bizonytalan jövőkép miatti rágódásból. Imádom ezt a várost, és mikor beérünk a mutáns negyedbe, ez az érzés megsokszorozódik. A fél karomat odaadnám, ha nyíltan, önmagamként létezhetnék itt, de mostanra megtanultam viszonylag kevés keserűséggel elfogadni, hogy ez nem az én sorsom. Igazából arra sem számítottam, hogy egyszer valakinek az oldalán önmagamként sétálhatok az utcán. Oké, az más kérdés, hogy ez a valaki egy fejvadász, aki elrabolt, és le akar szállítani apámnak, de ebben a pillanatban, amíg még bennem van a chip és tart a törékeny kis békénk, szeretnék úgy gondolni erre a kiruccanásra, mint egy soha vissza nem térő lehetőségre. Ennek a gondolatnak a folytatásaként gyorsan meg is győzöm, hogy kajáljunk valamit. Az alakváltás érdekessége, hogy mikor ellopom valakinek a testét, megkapom az ő íz érzékelését is. Végülis logikus, hiszen ha úgy vesszük, olyankor a nyelvem és az ízlelőbimbóim is átalakulnak. Emiatt mindig idegesítőnek tartottam más testében enni, és csak akkor folyamodtam ehhez, ha muszáj volt. A kis bódészerű kajáldát, ahova Jude rángatott, még a világegyetem összes jóindulatával sem nevezném étteremnek, mégis leírhatatlan izgatottsággal várom, hogy milyen élmény lesz emberek között étkezni a saját kis konyhám örök magánya helyett. Ez a lelkesedés pontosan addig tart, amíg meg nem pillantom a cseppet sem étvágygerjesztő levest, amit elég rak a pocakos ürge a pult másik oldalán. Valószínűleg kiült az arcomra is a látványos megtorpanásom, mert Jude mosolygó, kihívással rezzenő hangja magára csalja a figyelmemet.

- Nem bízol bennem? – Vetek felé egy lesújtó „ezt most komolyan kérdezed?” pillantást, ami egy váratlan, mélyen dörrenő nevetést csal az ajkaira. A derűs hangulata könnyedén fertőz meg, elmosolyodva, könnyű szívvel veszem rá magamat, hogy őt követve én is adjak egy esélyt a förtelmesen kinéző kagylólevesnek. Rám aztán senki ne mondja, hogy külsőséges vagyok. Nem bánom meg a döntést, elkerekednek a szemeim, mikor a friss kagyló íze, a leves kellemesen eltalált fűszerezése és a kókusztej jellegzetes aromája szétáradnak a számban. Baszki. Ez isteni.

- Ó igen, ez fantasztikusan jó. Lassan két hete nem ettem rendes meleg ételt. – Csak annyira állok meg az evésben, hogy beismerjem a tévedésemet, türelmetlenül kanalazom magamba a jólesően meleg folyadékot. Hát ez kibaszott finom. Kérni fogok még egyet, ha eltüntettem mindent a tálcámról. Ma este kieszem a vagyonából Judeot.

- A hajón főztek – Elfintorodok az emléktől, ami kis híján megkeseríti még ezt a mennyei levest is. A házunk mögött lévő szemetes kondérból gyűjtött alapanyagokból ehetőbb kaját varázsoltam volna, mint amit a hajón ételnek neveztek. És amúgy is, mi ez a bőbeszédűség? Már majdhogynem egy normális párbeszédet folytatunk, ez a fajta szószátyárság kicsit sem jellemző rá. Általában. Lehet, hogy nem csak én érzem, hogy valami más lett?

- Azt a moslékot nem nevezheted rendes ételnek. Az a szerencsétlen még azt is megoldotta, hogy ne legyen hal íze a halnak. Nem hittem volna, hogy ez egyáltalán lehetséges. – Nem is akarok rá gondolni. Szerencsére nem is kell, mert Jude újabb vidám nevetése minden más gondolatot elüldöz a fejemből. Mikor így mosolyog, mintha tíz évvel fiatalabbá válna. Persze az is lehet, hogy csak a szokásos fanyar arckifejezése öregít rajta ugyanennyit. Nem akarom beismerni magamnak, hogy mennyire vonzónak látom most, mert rettegek, hogy ha elindulnak a gondolataim ezen az ösvényen, akkor onnan nincs visszaút. A pillanat feszélyezetlen varázsa olyan könnyedén ragad magával, mintha nem létezne semmi más, csak mi ketten és a magunk köré teremtett kis meghitt világunk. Vigyorogva tolom magamba a különféle grillen elkészített tenger gyümölcsei falatokat, miközben már azon gondolkozom, miként fogom tálalni neki, hogy kérek még egy adag levest.

- Az apró termeted ellenére meglepően sok minden fér a szádba. – Csak a pimaszul villanó tekintete miatt esik le azonnal a perverz utalás, de most még ez sem tud igazán felbosszantani, sőt, már-már mulattat. Azért a miheztartás végett hangos fogcsattogtatással harapok félbe egy polipot, miközben elfojtom a jókedvű vigyoromat.

A derűs kis fantáziabuborékunk a pillanat törtrésze alatt pukkan ki, a zord valóság hidegzuhanyként zúdul a nyakunkba egy gyanúsan méregető férfi személyében. Az iménti oldott hangulat mintha soha nem is létezett volna, Jude elkomorulva méregeti a mellém letelepedő alakot, én pedig feszülten próbálok láthatatlan maradni. Tudtam, hogy furcsa volt valami. Túl vidám voltam. Persze mint mindig, most is utolért az életem. Természetesen ezzel gondolom ugrott a második kör leves is, őszintén szólva már azon meglepődök, hogy egyáltalán befejezhetem az előttem lévő maradékokat.

Jude hozzánk inti a szakácsot, hogy kifizesse a kaját, miközben én egyben betömöm az utolsó három falatot. Már épp készülnék lecsúszni a magas bárszékről, hogy távolabb kerüljek a vacsinkat beárnyékoló faszkalaptól, mikor lerántja a fejemről a kapucnit. Ledermedve, döbbenten kapom ösztönösen a támadóm felé a riadt tekintetemet. A kurva életbe. A kurva életbe. Visszarántom magamra a kapucnit, egy részem hiún reménykedik, hogy hátha nem ismert fel, pedig láttam a szemében fellobbanni a felismerés lángját. A kibaszott kurva életbe. Most mi a faszt csináljak? Erre én nem vagyok felkészülve. Általában a képességem miatt el sem jutunk odáig, hogy valaki felismer, most hirtelen végtelenül csupasznak és sebezhetőnek érzem magamat a mellettem ülő férfi árgus pillantásának a fényében.

- Tudtam én. Te vagy a mitugrász, akinek rekord összegű vérdíjat – Minden olyan gyorsan történik, hogy még igazán bepánikolni sincs időm, az idegen férfiba beleszorulnak a feltörő szavai. Tágra nyílnak a szemeim, ahogy látom Jude hosszú, határozott ujjait belemélyedni a férfi arcának a bőrébe, szinte hallom az állkapcsa csontozatának a ropogását az ellentmondást nem tűrő, büntetőleges szorítás alatt. A szívem a torkomban dübörög, szinte megfulladok a vad ritmusától, és hirtelen minden porcikám rémisztő hévvel a tudatában van annak, hogy Jude teste szorosan hozzám simul hátulról. Szinte elveszek a karjaiban. Az adrenalin, a rémület és a belőle áradó megmagyarázhatatlan módon megnyugtató melegség összemosódva egy émelyítően tömény érzelembombaként robbannak a mellkasomban. Az idegen férfi ujjának a fülsüketítő reccsenését és a megkínzott nyüszítést, ami átszűrődik Jude markának a szorításán, szinte meg sem hallom a pulzusom lüktetésétől a fülemben, a mögöttem álló lenyűgöző fejvadász vérfagyasztóan halk, fenyegető sziszegése mégis kristálytisztán eljut a tudatomig.

- Ha csak egy hangot is kiadsz, kitépem a nyelvedet és visszatuszkolom a torkodba, hogy attól fulladj meg. – Bénult döbbenettel bújok még közelebb hozzá, a mellkasomra fájdalmasan nyomasztó súlyként nehezednek a fojtogató érzelmek, amiket még képtelen vagyok felfogni, elfogadni pedig még kevésbé. Egy olyan elérhetetlen, ostoba sóvárgás kerít hatalmába, amit még soha nem éreztem. Sóvárgás, hogy megtudjam, milyen érzés lenne, ha magam miatt védelmezne. Nem önérdekből, hanem azért, mert jelentek neki valamit.

Bárcsak megtudhatnám, milyen érzés fontosnak lenni számára.

És bárcsak megtudhatnám azt is, hogy miért kerülget a sírás ettől a gondolattól.

Mire feleszmélek, már újra a tömegben sodródunk. Komoran, céltudatosan, sietős léptekkel, egy fejvadász és a zsákmánya.

 

***

 

A zár kattanása alig hallható, mégis visszhangzik a motelszoba fülledt, feszültségtől terhes csendjében. Nem bírom elviselni a súlyát, ezért szokásomhoz híven belerondítok a pillanat sajátosan izgatott varázsába valami ész nélküli zagyválással. Igazán nem is realizálódik bennem, hogy miket beszélek, de rettegek, hogy ha nem járatom a számat, meghallja az egyre csak felgyorsuló szívverésemet az üvöltő csendben. A nevem az ajkain a legkegyetlenebb dallam, övön aluli támadás. Összerezzenek tőle, a kezeim visszafogottan ugyan, de remegni kezdenek. Láthatatlan akarok lenni. Vajon ha át tudnék változni valaki mássá, nem égetné ennyire a pillantása a bőrömet? Az alsó ajkamra harapva kezdek el kapkodva pakolászni, hogy elrejtsem az árulkodó gyengeségemet, miközben tovább hablatyolok a történtekről. A ránk ereszkedő lappangóan szenvedélyes, túlfűtött hangulat forróságától szinte megfulladok. Minden idegszálam kiéleződik a közelségére, a tekintete súlyára, és a tényre, hogy egy szobában vagyunk, kettesben, és az égvilágon semmi elfogadható indokunk nincs rá, hogy ne folytassuk a reggel félbeszakított dolgokat. Azon kívül, hogy valami megváltozott bennem. Reggel még csak buja testi vágyakozással és tárgyilagos szexuális kíváncsisággal ugrottam a karjaiba, de azóta mintha egy kisebb romantikus akciófilmet belesűrítettünk volna egyetlen napba. Azóta megismertem a váratlanul gyengéd figyelmességét és a szenvedélyét az ágyban, azóta kétszer megmentette az életemet, azóta nevettünk együtt, beszélgettünk, megmutatta, hogy milyen érzés a saját bőrömben létezni, még ha csak egy lopott, túl gyorsan elillanó órácska erejéig is.

Az volt a tervem, hogy kihasználom. Hogy kielégítem a kíváncsiságomat és egyben bebiztosítom a szabadulásomat is. Ehelyett hirtelen egy sokkal félelmetesebb börtön árnyéka növekszik a hátam mögött. Minden érintéssel, minden szóval, minden gondolattal egyre valóságosabbá válik.

- Elliot. – Gyűlölöm és imádom, ahogy kiejti az L betűt. Kiráz tőle a hideg, mégis izzadok. Bárcsak visszamehetnék a ma reggeli érzelmi állapotomba. Ki kéne törölni ezt a kurva napot az életünkből. Akkor vágynék a testére, de nem érezném ilyen elviselhetetlenül nehéznek a levegővételt a közelében. Felgyorsulnak a pakolászó mozdulataim, magamhoz kapkodom a zuhanyzáshoz szükséges holmikat, és a fürdőszoba mentsvárát keresve pillantok körbe a szobában. A picsába. Túl messze van.

Kétségbeesetten pislogok Judera, mintha váratlan segítségre számítanék a nyomorúságom forrásától. Kitalálhatná, hogy mégsem akar tőlem semmit. Meggondolhatná magát, és lehetne újra seggfej, hogy tudjam gyűlölni.

- Biztos jó ötlet megállnunk éjszakára? Lehet, hogy máris a nyomunkban vannak. – Az utolsó, szánalmas próbálkozás még el sem hagyja az ajkaimat, már tudom, hogy baromság. Némán nyelek egyet, Jude éhes, meztelenre vetkőztető tekintete mintha már most elkezdené a kéretlen kényeztetést a testem különböző pontjain. Szinte felforr tőle a vérem. Az ujjaim olyan erővel szorítják a tusfürdőt, hogy kész csoda, hogy nem buggyan ki a tubusból.

- Egy szűk térben előnyben vagyok a lőfegyverekkel szemben. – Közelebb lép, én pedig riadtan, az ösztöneimre hallgatva hátrálok, mintha egy mágnes azonos pólusaként taszítana magától. Pedig az igazság az, hogy halálfélelmem van attól, hogy mennyire nem taszít.

BAMM.

Kicsúszik a lábaim alól a talaj. Nem csak képletesen. Bennakadó lélegzettel terülök el az ágyon, a váratlan ütközés annyira meglep, hogy még felnyögni sincs lélekjelenlétem. A padlón szétguruló pipere cuccok mintha a szívem zakatoló ütemére koppannának. Megtámaszkodik felettem, a tekintetében sötétlő szenvedélyes vágyakozás látványától egyszerre érzek egy új, eddig ismeretlen hatalmat és végtelen kiszolgáltatottságot. A különös ellentmondástól szinte megszédülök. Már rég tudom, hogy elveszítettem ezt a csatát. Nem ellene, hanem magam ellen. A mohó tekintete, a pillanat erotikus feszültsége, a minden ízében férfias, fűszeres illata, megspékelve a dohány aromájával, a fölöttem megtámaszkodó testében szunnyadó megkérdőjelezhetetlen erő. Mindene felizgat. Még egy ujjal sem ért hozzám, de már fájdalmasan a nadrágomnak feszül a merevedésem.

- Elliot. – A hangja most már csak halk, rekedtes sóhaj. Meggyötört, kérlelő, vágyakozó, követelő. A saját érzéseim tükre. Közelebb hajol, és mikor megérzem a sóhaja melegét az ajkaimon, a gondolataim végre kegyesen magamra hagynak a testem vad, izgatott sóvárgásával. Már nem érdekel, hogy mit tesznek velem ezek a veszélyes érzelmek, csak az, hogy érezzem a számon azokat az ajkakat. – Csókolj meg. – A váratlan kérése egy pillanatra meghökkent. Kész voltam engedni neki bármit, de megtorpanok a gondolattól, hogy ismét önként lépjek az útra, ami jó irányba nem vihet. Igen. Ez az egész csak megbánással és fájdalommal végződhet. Csalódással, keserűséggel, és ha rosszul játszom ki a lapjaimat, akár még azzal is, hogy örökre visszakerülök apám karmaiba. Nem kéne…

Az ajkai érintése olyan selymes és puha, hogy megborzongok tőle. Forró és finom. Soha nem fogom elfelejteni ezt az ízt. Fogalmam sincs, hogy az öntudatlan mozdulataim mikor tettek eleget a kérésének. Megcsókoltam. Talán soha nem is volt más út. A mellkasa megfeszül az ujjaim finom, tapogatózó kíváncsiságától, a nyelve váratlan szenvedéllyel tör be az ajkaim közé. Minden más megszűnik létezni. A reszketeg, elégedett sóhajom csak egy pillanatra szakítja meg az elmélyülő csókunkat, a szám minden apró zugában őt érzem, a reszelős lélegzetvételeit, a sajátos ízét, a forró nyelve nedves, simogató puhaságát. Órákig tudnék vele csókolózni anélkül, hogy megunnám.

Zihálva kapok levegőért, mikor elereszti az ajkaimat, a fogaival finoman harapdálja végig a nyakam érzékeny bőrét, víz alá nyomja vele a tudatomat. Minden homályossá válik a testem gyönyörein kívül. Csak a távolból hallom a saját nyöszörgésemet, az elmém elsüllyed a könyörtelenül élvezetes tevékenységétől. Úgy érzem, hogy ha csak egy ujjal hozzáérne odalent, azonnal elélveznék. A tudat, hogy milyen messze van még a vége, egyszerre tölt el bénító kétségbeeséssel és várakozással teli izgatottsággal. Tudom, hogy innen már nincs menekvés, hacsak nem törik ránk az ajtót, szexelni fogunk. Meghallja a gondolataimat, mert a következő pillanatban finom erőszakkal feszíti szét a lábaimat, hogy közéjük fészkelődjön. Hevesen összerándulva, megfeszülve, némán elnyíló ajkakkal fogadom az ágyéka kínzó dörgölőzését az enyémen. Bassza meg. Bassza meg. Nem fogom kibírni. Sírni akarok. Az ujjai váratlanul kalandoznak be a felsőm alá, hosszút pislogva borzongok meg a finoman cirógató érintésektől, amikkel vadul felborzolja minden idegszálamat. Olyan profizmussal játszik a testemen, mintha egy hangszer lennék.

Fogalmam sincs, mikor kerültek le rólam a ruhák, a vágyakozó, elsötétülő tekintete mindenhol, ahol megérint, éget. Elfojtott remegéssel, sóvárogva várom, hogy végre ténylegesen hozzám érjen, hogy újra érezhessem a csodálatos dolgokat, amiket velem tud művelni. Érezni akarom magamban. Tudni akarom, milyen érzés, mikor a farka mélyen elmerül bennem, és az arcán tükröződik ugyanaz a gyönyör, mint amit én kaptam tőle.

Nem tudom, hogy a saját perverz, szégyentelen gondolataim, vagy a nyelve kínzó játszadozása az egyik mellbimbómon az, ami kicsal egy halk nyögést belőlem, az ajkamra harapva, bódult élvezettel engedem, hogy a borostyán szemek teljesen rabul ejtsenek. Zihálva nyögök fel, mikor megharapdálja ugyanazt a meggyötört mellbimbót, remegve, türelmetlenül kezdem el leráncigálni róla a pólót. Úgy érzem, beledöglök, ha nem érzem a bőre feszes, sima forróságát az enyémen. Amint lekerül az anyag, eleget tesz a kimondatlan könyörgésemnek, hozzám simul, a teste mindenhol lehetetlenül kemény, a bőre mégis tökéletesen puha és meleg, a széles vállai fölém tornyosulnak, betakarnak. Milyen érzés lenne, ha mindketten teljesen meztelenek lennénk, összefonódna minden végtagunk, és mélyen belém hatolna? A picsába. Rühellem, hogy meg akarom tudni.

- Judas. – Fogalmam sincs, hogy a hangom kérlelő vagy parancsoló, úgy érzem, hogy ha nem kapok most azonnal belőle még többet, akkor megőrülök. A vállai megfeszülnek a kapaszkodó érintésem alatt, az izmai meg-megrándulva hullámzanak végig a testén átfutó, alig észrevehető borzongástól. Szeretném azt hinni, hogy legalább kicsit hatással vagyok rá. Hogy én váltom ki ezeket a heves, szenvedélyes reakciókat.

Olyan váratlanul fordít a helyzetünkön, hogy észbe kapni sincs időm, már a mellkasán ücsörgök egy vállalhatatlanul kompromittáló pozícióban. A hasa kemény, feszesen ívelt kockáin megtámaszkodva próbálok menekülni a zavarba ejtő kitárulkozásom elől, de nem enged. A combom és a fenekem találkozásába markol, a tolakodó érintés rettenetesen intim és kibaszottul jól esik. A nyelve forrón, nedvesen siklik a fenekem partjai közé, hangos nyögés szakad fel a torkomból, és könnybe lábadnak a szemeim a prűd megbotránkozástól és az azt elüldöző émelyítő élvezettől. Vadul reszketve, egyre tompább tudattal, a nyelve okozta gyönyörben lubickolva olvadok szépen lassan folyékony pocsolyává, elgyengült kezekkel, hangosan nyöszörögve és sóhajtozva döntöm a fejemet a csípőjére. Egy-egy összerándulás során az arcom véletlenül meg-megérinti az alhasán végigívelő kecses, kidolgozott V vonalat, ami ugyan eltűnik a nadrágja dereka alatt, de pontosan tudom, hogy egészen az ágyékáig vezet. A bőre illata kurvára erotikus. Többet akarok érezni belőle. Remegő kezekkel kapaszkodom az övébe, de képtelen vagyok rávenni magamat, hogy kioldozzam.

- Ha nem kezdesz valamit ezzel itt nem ígérem, hogy vissza tudom fogni magam. – Nem tudom, hogy a vágytól rekedtté vált hangja vagy az érzéki fenyegetés izgat fel jobban. Gátlástalan gondolatok tömkelege száguld végig a fejemben arról, hogy miért hiszi, hogy azt akarom, hogy visszafogja magát, mégsem tudok ellenállni az egyre sürgetőbbé váló vágynak, hogy érezzem a kezemben a keménységét. A mély, férfiasan elégedett morranás, amivel megköszöni az ujjaim bizonytalan simogatását a farkán, görcsbe rántja a gyomromat. A fülemben dübörgő szívvel, hangosan nyöszörögve élvezem a nyelve egyre mélyebbre hatoló mozdulatait, miközben masszírozni kezdem az arcomtól alig pár centire meredező, kőkemény farkát. Nem tudom, hogy lehet valaki másnak a farka ennyire kibaszottul izgató. A karcos nyögése szinte üvölt a fülemben, a tudat, hogy én csaltam elő belőle ezt a hangot, elmondhatatlanul kielégítő.

A nyelve hiányától egy pillanatra megborzongok, de azonnal kárpótol egy ujjával. Olyan könnyedén csusszan belém, hogy még felfogni sincs időm, mi történik, már mélyen megcirógat belülről. Megreszketve nyögök fel, miközben akadozó, kontrollálatlan mozdulatokkal simogatom tovább a legérzékenyebb részét. Mindkettőnk mozdulatai egyre kapkodóbbak, egyre türelmetlenebbek, a második ujja betolakodásától végleg elveszítem a fejemet. Nem bírom tovább ép ésszel. Teljesen összefolynak az érzések, a mozdulatok, az ujjai kéjes érintései a gyönyört hozó kis ponton a fenekemben, a merevedése keménysége a markom szorításában, az ajkaimon, a nyelvem hegyén és mélyen a számban. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha képes lennék ilyesmire, ebben a lecsupaszított, szenvedély fűtötte pillanatban mégis a legtermészetesebb, legellenállhatatlanabb dolognak tűnik az ajkaim közé venni. Kemény, mégis annyira puha és bársonyos. Furcsán izgató érzés, hogy teljesen kitölti a számat, pedig be sem fért a teljes hosszával. Minden kéjsóvár mozdulatunk egyre mélyebbre lök a vágyakozással teli bódulatban, ahol nincsenek se gátlások, se korlátok. A nyögései a fülemben, az ujjai szaggatottá váló döfései a testemben, a sóhajaink, az íze és a forrósága.

- Elliot – Már percek óta az orgazmus vad őrületének a küszöbén táncoltam, az élvezettől érdes, ziháló hangon elnyögött nevem az ajkai közül az utolsó csepp. Összerándulok a testemben robbanó gyönyör mindent elsöprő lavinájától, tágra nyílt szemekkel, levegőért küzdve, zihált nyöszörgéssel adom át magamat életem egyik legkielégítőbb orgazmusának. Minden megmaradt figyelmemre szükségem van, hogy nehogy megharapjam véletlenül, miközben próbálok kikecmeregni a vakító sötétség émelyítő bugyraiból. Szédülök, remegek, legszívesebben összeroskadnék, de a félelem, hogy ha elgyengülök, vége lesz ennek a pillanatnak, erőt ad.

Csak a távolból hallom a feltörő morranását, a farka erőteljes lüktetéssel rándul meg az ajkaim között, és se időm, se elég gyors reflexeim nincsenek ahhoz, hogy elhajoljak, mielőtt megtöltené a számat az ondója kesernyés, ragacsos állaga. Néma, feleszmélő szisszenéssel távolodok el tőle, az elfintorodó ajkaim közül az ágyékára folyik a fehér váladék, de az íze és a furcsa állagának az emléke már a számba fészkelte magát. Kijózanít, elindít bennem egy semmiből érkező, váratlan önvédelmi reakciót. Ösztönösen menekülnék, de a kezemet még a meg-megránduló farkán tartja, a pillanat hiába kibaszottul intim és izgató, egy furcsa irritált csalódottság árad szét a mellkasom legmélyén. Mikor végre engedi, elkapom a kezemet, lemászom róla, és végignézek az elégedetten elnyúló alakján. A mosolyától majd’ kiugrik a szívem, az élvezeteink bizonyítéka mindkettőnk testén ott csillog. Ezután az orgazmus után tudom, hogy jóleső kielégültséget kéne éreznem, helyette mégis valami teljesen más kerít a hatalmába.

- Jobb, mint a nyalóka – A hangja rángat vissza az elkalandozó, kusza gondolatok közül, elkerekednek a szemeim, mikor rádöbbenek, hogy mi a francot művelt az előbb. Most komolyan utólag lenyalta a…? A kurva életbe. Mi a francot műveltünk MINDKETTEN az előbb?! Mi a faszért kell egy másik férfi gecijének az ízén nyammognom? Még mindig érzem a kesernyés, jellegzetes aromáját. Undorodni akarok tőle. Undorodok tőle.

Dühösen szitkozódva kapdosom össze a földön heverő cuccaimat, hogy elmeneküljek a perzselő pillantása, a derűs, kielégülten jókedvű hangulata és a szívszorító nevetése elől. Régen egyszerűen csak idegesített volna. Most szúró, nyomasztó fájdalmat érzek a mellkasomban tőle. Nem vágyok semmire, csak arra, hogy magamra maradhassak az ingerült, indokolatlan csalódottságommal. Csak kurva lassan körvonalazódik bennem, hogy miért érzem ezt a megmagyarázhatatlan kiábrándultságot. Azt hittem, hogy meg fogja tenni. Úgy nézett rám, mintha tényleg akarná. Azt hittem, hogy végre szexelni fogunk, és gőzöm sincs, hogy mit basztam el. Megcsókoltam. Megadtam magamat neki. Kezdeményeztem. A picsába ezzel is. Reggel megtette volna, most miért nem? Az kurvabiztos, hogy nem fogok könyörögni érte, akkor inkább szűzen döglök meg.

Bezárkózok, és megállok a tükör előtt, a csap szélére dobálom a dolgaimat, miközben egyre vörösebb árnyalatokat öltve nézek végig magamon. A hajam olyan kócos, mintha tényleg egy szenvedélyes szex után másztam volna ki az ágyból, a szám széléről reszketeg mozdulatokkal törlök le egy fehér, elkenődött foltocskát, a testem pedig kurvára TELE van vörösen világító harapás és szívásnyomokkal. Bassza meg. Mintha elkaptam volna valami elcseszett óriáshimlőt. Ha már így kell kinéznem, legalább tényleg megdughatott volna, a fenébe is.

A zuhanyrózsából pergő langyos víz elmondhatatlanul jól esik, mintha nem csak a szenvedélyünk ragacsos nyomait, hanem a kíváncsiságom csalódott kielégületlenségét is elmosná. A bőröm rettenetesen érzékeny azokon a helyeken, ahol meggyötörte, még a víz gyengéd érintése is furcsán kellemes, borzongató érzéssel gyötör. A fáradtság álnok méregként csordogál végig az ereimben, elnehezíti, lelassítja a mozdulataimat. Összerezzenek az elbódult, kényelmes éberálmomból, mikor az érzéketlen behemót rám töri az ajtót. Szikrázó szemekkel, hitetlen döbbenettel figyelem, ahogy szilánkokká zúzza a privát szférám utolsó védfalait, és beszáll mellém a szűkös zuhanyfülkébe. A széles vállai a teret, a nyomasztóan izgató jelenléte pedig a levegőt rabolja el tőlem, növekvő haraggal, irritált dünnyögéssel hagyom félbe idejekorán a jóleső mosakodást. Amúgy is épp ki akartam szállni. Seggfej.

Már el is ment a kedvem tőle, hogy szexeljek vele. Lehet, hogy majd inkább keresek valaki mást, miután végre megléptem.

 

***

 

Én még az utolsó lekváros buktát nyammogom, mikor nekiáll kiszedegetni a varratokat a többé-kevésbé begyógyult sebhelyeiből. Furcsa, hogy két hete sem volt, hogy elragadott a békés kis életemből, azóta mintha a poklot és a mennyet is megjártam volna az oldalán. Az elcseszett életem során már megtanultam, hogy ha éhes vagyok, akár bűzölgő hullák társaságában is kényelmesen megreggelizek, de azért megkérdezhette volna, hogy nem zavar e, hogy a rögtönzött műtéteivel belerondít a békés étkezésembe. Paraszt. Na mindegy.

A tekintetem elkalandozik a mellettünk lévő franciaágyra, az emlékektől, hogy miket csináltunk ott az éj leple alatt, mintha melegebbé válna a szoba, de rögtön vissza is hűl, amint a hajnali gyötrő csalódottságom is csatlakozik a túlfűtött emlékekhez. Miután elfogyott a kajám, visszafordulok felé, és lehangolt szórakozottsággal figyelem a bénázását a varratokkal, miközben próbálok nem azon gondolkodni, hogy milyen érzés lenne, ha az én bőrömön matatnának azok az ujjak. Megborzongok az érintésük emlékétől, az oldalamon mintha újra végigfutna a céltudatosan határozott, mégis meglepően gyengéd cirógatásuk. Gúnyosan felhorkanva lépek inkább mellé, hogy segítsek neki, legalább addig se a testemen barangoló kezeiről ábrándozok. Alig két perc múlva már kész is a művelet.

- Hát, csúnya sebhely fog maradni utána még így is.

- Elfér a többi mellett. – A pillantásom végigsimítja a sebes csuklóját. Hiába tesz úgy, mintha nem vette volna észre, a kezei alig észrevehető rezzenése elárulja. A feszültté vált légkör nyilvánvalóvá teszi, hogy nem szeretné, hogy rákérdezzek. Egy szívdobbanásnyi ideig bennem rekednek a szavak, mintha képtelen lennék ellenszegülni a néma kérésének. Nem jellemző rám. A köztünk feszülő, áthatolhatatlannak tűnő faltól magam sem tudom, hogy miért, de sírni lenne kedvem. Nincs jogom rákérdezni, végül mégis megteszem.

- A sebek a csuklódon attól vannak, hogy az erődet használtad? – Elfordulok, mert félek, hogy meglátja az őszinte törődést a pillantásom mélyén, amit még én magam sem tudok hova tenni. Valamiért megnyugtatna, ha csak az ereje miatti kényszerből származnának a sebek, de a tapasztalatom alapján az élet nem ennyire egyszerű, és általában nem a legkedvezőbb válasz fedi a valóságot.

- A nagy részük. – A semmitmondó kijelentés tudom, hogy igazából egy udvariasabb formája annak, hogy „Semmi közöd hozzá”. Ha ez lett volna a reakciója, legalább felháborodhatnék, de így még ezt a lehetőséget is elveszi tőlem. El kéne engednem a témát, de még képtelen vagyok rá. Eszembe jut a kapitány által elcsepegtetett információ arról, hogy „kidobták” a szülei.

- Hadd találgassak: elbaszott gyerekkori trauma? Nem szeretett anyuci, azért lettél ekkora tapló? – A gunyoros, bántó szavaim még soha nem tűntek ennyire idegennek. Fogalmam sincs, mi a célom velük, de úgy érzem, ha nem csökkentek valahogy a köztünk lévő áthidalhatatlan távolságon, akkor beleőrülök ebbe az eddig ismeretlen magányba, ami rám talált. Egész életemben egyedül voltam, mégis most kezdem megismerni a magány legkegyetlenebb formáját. A távolságtartó, hűvösen elmélázó mosolya megforgatja a tőrt a szívemben.

- Mindenkinek megvan a maga keresztje. – Elfojtok egy keserű horkanást, és inkább én is pakolászni kezdek, mielőtt a torkomat szorongató, megmagyarázhatatlan könnycseppek utat nyernek maguknak.

 

***

 

A pillanat, hogy megszabadulhatok az erőmet korlátozó chiptől, egy karnyújtásnyira van, mégsem érzem a várva várt izgatottságot. A váró vakító neonlámpáitól szinte hunyorognom kell, a kapucnimba bújva meredek mozdulatlanul magam elé. Jude a rendelő ajtajában áll, mintha szemmelveréssel felgyorsíthatná a vizsgálatot. Mondjuk amilyen morcosan tud nézni, ha valakinek, neki sikerülhet. Mintha be is igazolódna az előző gondolatom, egy férfi távozik sietősen a kórteremből, bizalmatlanul félénk pillantásokat vetve a fölé magasodó fejvadászra. Azt hiszem, ő sem jön ide többet. A tekintetemet egy kellemes női hang csalja magára, és a másik előlépő alak felé fordulok.

- Jude! Téged mindig öröm látni. És ezúttal még egy kis csomag is utazik veled. – Csomag az anyád. Remélem ezzel az átlátszó cukiskodással nem Judenak akar tetszelegni, ugyanis a csávó tök meleg. Azt hiszem. Ebben a pillanatban egy kicsit talán remélem is. Utálom, hogy milyen jól mutat mellette. Ezeket az idegesítő gondolatokat pedig még annál is jobban utálom.

- Ő itt Elliot. Elliot, Becca. – Azt hittem, hogy a neonlámpák fénye vakító, és akkor még nem is láttam ennek a ribancnak a műmosolyát. Felém nyújtja a kezét, és csak azért nem hagyom figyelmen kívül a meglepően udvarias gesztust, mert valószínűleg a gerincem környékén fog matatni egy szikével a közeljövőben.

- Ezúttal mit tehetek érted, szépfiú? – Oké, most már konkrétan felkúr, ahogy rá néz. Ha még egy kis mézet kényszerít abba a negédes hangjába, akkor tuti, hogy cukorbeteg leszek, pedig általában intravénásan tolom az édességet.

Némán követjük Judeot a vizsgálóba, ami szerencsére lényegesen jobb állapotban van, mint a váró piszkos falai. Talán nem halok bele egy fertőzésbe, ha itt kezd el felvagdosni.

- Elliot nyakába egy őrült mutáns egy microchipet ültetett, ami többek között blokkolja a képességét és nyomkövető is van benne. Amilyen gyorsan csak lehet, meg kell szabadulnunk tőle. – A hangulat szerencsére pillanatok alatt válik üzleti komolyságúvá az előző könnyed flörtölgetésből. A dokinő kérésére felülök a vizsgálóasztalra, de még nem szabadulok meg a pólómtól. Szerencsére elég magasan van a heg, hogy csak le kelljen húzni a ruha nyakát, így néhány perccel elodázhatom a testemet borító vörös szívásfoltok és fognyomok felfedését. Összeszorított fogakkal, már előre idegeskedve küldöm el melegebb éghajlatra a mellettem álló ignoráns faszkalapot. Nyilván kibaszott nyomokat kellett hagynia az egész testemen, mikor nagyon jól tudtuk, hogy hova jövünk. NYILVÁN. Bassza meg. Miért nem írja egyből a homlokomra, hogy „MEGDUGTAM”. Ha még legalább tényleg megdugott volna hozzá…

- Megpróbáltad te magad kivenni? Hülye ötlet volt. Csak a szerencsén múlt, hogy nem történt baj. Fenébe is, mi a francba keveredtél már megint? – Mozdulatlanul, szemforgatva hallgatom az okoskodását Jude felé, a hanglejtése még mindig irritálóan barátságos. – Bezárhatom a rendelőt, hogy kivegyem a lehető leghamarabb. De az feláras lesz. – Van valami pajzán, játékos él a nő fülsértő hangjában, amitől kiráz a hideg. Olyan a légkör, mintha bármelyik pillanatban letéphetné Jude ruháit ez a kiéhezett picsa. Sajnos elég jó emberismerő vagyok ahhoz, hogy felismerjem, hogy volt valami közöttük. Majdnem biztos vagyok benne. Felkúr. Ha már napok óta engem molesztál, igazán lehetett volna legalább buzi. Az egyetlen dolog, ami kicsit megnyugtat, hogy Jude egyáltalán nem viszonozza a nyomulós flörtölgetést, pedig a tapasztalataim alapján, ha akar valakit, akkor rettenetesen rámenős tud lenni. Idegesítően rámenős.

A szemem sarkából látom, hogy Jude egy komor bólintással válaszol neki. Kíváncsi vagyok, mennyibe fájhat egy fű alatti sebészeti műtét manapság, bár abban biztos vagyok, hogy bőven kijön a lóvéból, amit apám ajánlott értem, különben nem loholna a sarkamban a fél világ.

- Rendben, máris jövök. – Hallom a dokinő hangján az elégedett vigyort, mint aki most zsebelte be a kibaszott lottó ötöst. Eltűnik az ajtóban, gondolom, hogy ténylegesen bezárja a kaput. A vidám, pörgős jelenlétének a hiányától mintha hűvösebbé és sötétebbé válna a szoba, talán még maga az idő is megtorpan. A sóvár kíváncsiság, hogy milyen kapcsolat van közöttük, szinte fizikai fájdalmat okoz. Bátortalanul pislogok Judera, most először nézek egyenesen rá, mióta megérkeztünk. A nyelvem hegyén kikívánkozó, kimondatlan kérdések tömkelege sorakozik, az ajkaim elnyílnak, de bennem rekednek a hangok. Úgy érzem, ebben a pillanatban nem tudnám elviselni, ha kitérő válaszokkal zárkózna el a kétségbeesett közeledésemtől, mint ahogy reggel tette. A tekintetünk találkozik, de csak egy másodpercre engedem magamat elveszni a semmitmondó szemek komoly, rezzenéstelen pillantásában. A borostyánsárga tekintetben feleslegesen kutatott érzelmek pont olyanok, mint a válaszai a kérdéseimre: nem léteznek. Bárcsak lenne jogom rákérdezni, de már tudom, hogy nincs. Erőtlen lemondással, hangtalanul csukom be az elnyílt ajkaimat, a szemeimet lesütöm az ölemben pihenő, egymással babráló ujjaimra. Ökölbe szorítom őket, hogy elrejtsem a remegésüket, amit én is csak most vettem észre. A kimondatlan szavaink némán, szomorúan rezegnek a szoba csendjében, de lehet, hogy ezt is csak én képzelem. Ő valószínűleg nem érzi. A halk hangja üvölt a ránk telepedett csendben.

- El… - Fájdalmas reménnyel, tágra nyílt szemekkel kapom vissza rá a tekintetemet, de elharapja a nevem kimondását, mikor a dokinő egy tomboló hurrikán erejével csapódik vissza a vizsgálóba. Elillan a dermedt pillanatunk, én az ajkamba harapva nyelem le a csalódott sóhajomat, ő pedig rá nem jellemző nyugtalansággal fújtat egyet, miközben hátrasimítja a rövid, hófehér tincseket a homlokából. Soha nem fogom megtudni, hogy mit mondott volna. A következő pillanatban már egy cigi pihen a szájában, a dokinő ledobja az egyik szekrényre a kezében lévő tálcát, amin különböző méretű szikék, vegyszerek és egyéb orvosi cuccok sorakoznak, mint valami elcseszett Doctor House részben. Két rövid lépéssel terem Jude mellett, és mielőtt a férfi meggyújthatná a szájába csempészett dohányt, hezitálás nélkül tépi ki az ajkai közül. Megrökönyödve figyelem a jelenetet, aminél szerintem kevesebbért is gyilkolt már embert a nagydarab behemótom.

- Én itt műtétre készülök, remélem nem gondolod, hogy rágyújtasz, szépfiú. Ha nem bírod ki, kívül tágasabb. – Jude mellett szinte eltörpül az aprócska női alak, mégis olyan könnyedén teszi helyre a fölé tornyosuló férfit, mintha legalább az anyja vagy a felesége lenne. A mellkasomra nehezedő kőszikla súlya mintha a kétszeresére nőne. Vajon mi lehet a múltjuk? Mi a kapcsolatuk, hogy ilyet enged meg magának? Vagy csak én ismertem félre Judeot? Pfff… nem, a félreismerés kifejezést csak akkor lehetne használni, ha akármennyire is megismertem volna. Fogalmam sincs, hogy ki ő.

Jude csak kelletlen fanyarsággal bólint, visszacsúsztatja az öngyújtót a bőrkabátja egyik zsebébe, és a vállát a falnak vetve figyeli, ahogy a doki visszasétál hozzám. Megáll előttem, ha hallaná a gondolataimat, és tudná, hogy valamiért már most szívből gyűlölöm, nem mosolyogna rám ilyen kedvesen.

- Vedd le a pólódat és feküdj hasra kérlek, kedveském. – Elhúzom a számat, és egy röpke tétovázás kíséretében küldök egy gyilkos pillantást az ajtó mellett szobrozó férfi felé. Az aprócska, önelégült mosoly, amire a szája sarka kanyarul, alig észrevehető, de ott van. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne mutassam ki a döbbent ráeszmélés okozta dühöngésemet. Tudja, hogy emiatt torpantam meg. Hogy ez mekkora egy arrogáns, öntelt szemétláda. Egy koravén, perverz disznó. Már azon sem lepődnék meg, ha előre megfontolt szándékkal „díszített” volna fel, hogy totális zavarba hozzon. Mekkora méretes faszkalap. Gyűlölöm. Ki akarom kaparni a szemét egy fagylaltszedővel, és utána megetetni azzal a vigyorgó pofájával. Grrr.

Csak egy pillanatnyi néma, mélyre elzárt őrjöngést hagyok magamnak, utána merev pókerarccal bújok ki a pólómból. Csak egy gázabb dolog van, mint tele lenni harapásnyomokkal, és az az, ha tele vagyok harapásnyomokkal és még látványosan szégyellem is őket, szóval nem adom meg az örömöt a testemet stírölő pöcsfejnek, hogy zavarba jöjjek. A dokinő védelmére szóljon, hogy az arca meg sem rezzen, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy ő is küld Jude felé egy alig észrevehető, sokatmondó pillantást. Oldalra fordul, és egy nagy gépet gurít ki a sarokból, amit szinte rögtön felismerek a szélén lógó maszkról, és a vastag csőről, ami a gépbe épített tartályokhoz köti. Nem. Nem nem nem. Elzárkózón fűzöm össze a karjaimat a mellkasom előtt, és lefekvés helyett tüntetőlegesen ülve maradok a vizsgálóasztalon.

- Nem kérek altatást. Elég lesz a helyi érzéstelenítés. – Altattak már párszor, még gyerekkoromban. Ha az embernek egy elmebeteg zseni az apja, aki ráadásul szereti az izgalmas kísérleteket, ez amolyan alapkövetelmény. A hideg kiráz már a gép látványától is. Azt sem felejtem el soha, hogy milyen idegesítő, tompító utóhatásai voltak a testemre a procedúrának. Túlságosan összemosódik a drogok emlékével. Nem is beszélve arról, hogy az utolsó dolog, amire vágyom jelenleg, az a mélyaltatás kiszolgáltatottsága. A dokinő megtorpanó lendülete azt sugallja, hogy nincs hozzászokva, hogy ellentmondanak a módszereinek. Az állát csökönyösen, szigorúan felszegve néz rám, miközben, mintha meg sem hallotta volna a szavaimat, befejezi a gép pozícióba állítását. Megfeszített izmokkal állok ellen az ösztönös késztetésnek, hogy távolabb csússzak.

- Igen? És ezt hány orvosi diplomára alapozod, fiacskám? Mert nekem kettő is van. – Felvágós. De mind a kettőt feldughatja magának, mert én tuti, hogy nem szipákolom be azt a büdös szart. Nem azért kerülöm a drogokat, hogy utána kiüssenek a legdurvábbal. Legszívesebben megmondanám neki, hogy hova vigye a morbid gépezetét, de még mindig tartom a gondolatot, hogy nem érdemes bunkózni azzal, aki jó eséllyel megműt a közeljövőben.

- Nekem pedig tapasztalatom van arról, hogy rosszul reagál rá a testem. – Egy kicsit megenyhül a tekintete a vöröskeretes szemüvege mögött, majd elkezdi a szokásos orvosi hablatyot arról, hogy milyen normálisnak mondható mellékhatásai vannak az altatásnak, és hogy ezek mind elmúlnak egy nap alatt, szóval nem kell miatta aggódnom. Hát pedig kurvára aggódok miatta. Mikor befejezi a szentbeszédet, valószínűleg azt várja, hogy meghunyászkodva köszönöm meg a szánalmas oktatását, és én magam könyörgök, hogy alávethessem magamat az akaratának, ugyanis teljesen tanácstalannak tűnik, mikor ez nem történik meg. Segélykérő pillantást vet a fal mellett unatkozó fejvadász felé, aki eddig láthatatlan jelenléttel figyelte a vitánkat. Az én dacos tekintetem is Jude felé vándorol, akinek látványosan nincs ínyére, hogy tőle várunk megoldást az időhúzó, kicsinyes problémáinkra. Szinte hallom a „leszarom, csak legyünk már túl rajta” gondolatot, ami kiül az arcára. Alig pár másodperc múlva elfogadja, hogy neki kell kimozdítania minket a patthelyzetből.

- Nem elég a helyi érzéstelenítés, Becca? – A kérdésen nem tudom, hogy én lepődök meg jobban vagy a dokinő, akinek a csinos kis állát most valahol a vizsgálóasztal alatt kéne megkeresni. Valószínűleg egyikünk sem számított arra, hogy Jude akár egy pillanatra is az én oldalamra áll. Gyűlölöm, hogy a pulzusom már ennyitől hangosabban dübörög a fülemben. Nyugodj már le, hülyegyerek, ez még nem jelent semmit. Valószínűleg ő is tudja, hogy az altatás után lassabban fogok talpra állni, mintha a saját lábamon sétálnék ki innen, a döntése egyszerű céltudatosságra van alapozva.

- Ti megőrültetek. – A nő hangjából már hiányzik az eddigi nyájasság, most egyszerűen csak sértett és haragos. Azt hiszem, valaki nehezen viseli a vereséget. A következő szavait már csak Judehoz intézi, miközben mint aki jól végezte dolgát, ráérősen elkezdi összepakolni a műtéthez előkészített dolgokat. A picsába. Ha ez a kurva most komolyan előrukkol azzal, hogy így nem vállalja, akkor lehidalok. Nem tök mindegy neki? Ígyis úgyis megkapja a kibaszott pénzét. – Ha azt akarod, hogy valaki csigolya közeli műtétet végezzen rajta úgy, hogy közben magánál van, akkor legközelebb henteshez vidd, ne sebészhez. – A szavai élesebben hatnak, mint a szikéi, és azonnal tudom, hogy bajban vagyok. Jude gondterhelt sóhaja közvetlenül a hátam mögül mászik a fülembe, összerezzenve, tágra nyílt szemekkel kapom hátra a fejemet. Fogalmam sincs, mikor kerülte meg vizsgálóasztalt és lopakodott mögém, de nem kell sok ész, hogy rájöjjek miért tette. Felugranék, de túl késő, az egyik kezével átkarol, és szorosan magához húz, a meztelen hátamat még az ő ruháin keresztül is szinte égeti a bőre. A higgadt, határozott mozdulataiban egy szemernyi durvaság sincs, mégis olyan erővel tart, hogy megmozdulni sem tudok a kényszeres ölelésében. A szabad kezét szürreális hidegvérrel nyújtja a ledermedt doki felé, aki azonnal kapcsol és leakasztja az altatógépről a felfüggesztett arcmaszkot, hogy átadja Judenak.

- Ne! Jude! – Az ujjaim rászorulnak az engem lefogó keze alkarjára, de hiába kaparom, karmolom, fejtegetem, a bőrkabáton keresztül még csak fájdalmat sem tudok neki okozni, nem hogy szabadulni a béklyóból. Vergődve, kapálózva próbálok kitörni, de minden hasztalan. A szilikon anyagú maszkot az arcomra szorítja, a körmeim megtalálják a maszkot tartó kézfejét, de mintha meg sem érezné a sebeket, amiket teljes erőmmel a bőrébe vések. A ráeszmélés, hogy nem fogom tudni erővel megállítani, szinte pofán vág, csak egy vastag könnyfátylon keresztül látom, ahogy a dokinő a gépet nyomkodva állítja be a dózist. Nincs sok időm. A picsába. A picsába. Az ösztönös pánik olyan erővel uralkodik el rajtam, mintha a halálba küldenének, nem csak egy rövid mélyálomba. – Kérlek! Kérlek Jude… – Zihálva, kétségbeesetten futamodok az utolsó reményemhez, a könyörgéshez, de az üvöltő hangom az arcomra szorított maszkba fúl. Fogalmam sincs, hogy hallott e egyáltalán. A tehetetlen düh kicsalja a szemeimből az első könnycseppeket, a félelem pedig a maradékot. A karja ölelése a vállaim körül mintha szorosabbá válna, de a maszkot az arcomra fogó keze rezzenéstelen. Az altatógáz jellegzetesen szúrós szagától vadul remegni kezdek. A könnyfátylas szemeim már nem a világos kis vizsgálónkat látják, hanem egy fenyegető félhomályban úszó labort és egy ágyhoz bilincselt gyereket. Nem. Nem. Nem. – Judas!

 

 

***

 

A saját kuncogásom zavar fel a mélységes sötétségből. A testem mintha lebegne, a kellemesen langyos víz csobogása visszanyomja a tudatomat egy békésebb álomba. Fürdök? Fogalmam sincs. Forog a világ. Nem tudtam, hogy a gondolatok is tudnak szédülni. Gyengéd, ismerős érintést érzek a derekamon, újra felkuncogok, de a szemeimet nincs erőm kinyitni.

- Ez csikis… - Még a suttogásom is rekedt, alig találom a végtagjaimat, miközben vissza-visszasüllyedek a sötétségbe, ami magához láncolt. Repülök. Valahogy tudom, hogy az ő karjaiban vagyok, ezért engedem magamnak, hogy visszaaludjak.

 

***

 

Az ágynemű hideg a bőrömön, megrezzenve kapaszkodom a kezébe, mielőtt magamra hagyna. Még mindig nem tudom kinyitni a szemeimet. Fázom.

- Ne menj el. – A hangom csak elhaló sóhaj, annyira idegen, mintha nem is én suttognám a szavakat, csak álmodnék. A matrac besüpped, ahogy mellém fekszik, a testéből áradó meleget még a ruháin keresztül is érzem. Még képtelen vagyok felébredni. Mintha a nevemet hallanám az álmomban.

 

***

 

A zuhany éles hangjára ébredek. A zuhanytálcán csapódó cseppek mintha egyesével koppannának az eltompult tudatomon. Fogalmam sincs hol vagyok, és nem csak fizikailag, még a gondolataimat sem sikerült megtalálni. A testem mintha lángolna, mindenhol az érintései emlékei égetik a bőrömet. Ahhh. A kezem ösztönösen csúszik a fájdalmas merevedésemre. Nem tudom, mi történik velem. Káromkodni akarok, de nem találom a szavakat. Még ahhoz is túl bódult az agyam, hogy elélvezzek.

Lustán nyitom ki a szemet, a kényelmes kórházi szobának tűnő helyiségre az alkonyat egyre sötétedő félhomálya borul. Tudom, hogy ebből meg kéne tudnom állapítanom, hogy mennyi ideig lehettem kiütve, de egyszerűen még nem működik az agyam. Az egyetlen normális fényforrás a fürdőszoba nyitott ajtaján beszűrődő lámpa fénye. Oldalra fekve kuporodok összébb a takaró alatt, miközben megpróbálok Jude férfias ujjainak az áhított érintéseire gondolni, hátha átlendít a vágyott megkönnyebbülésbe, de nem tudok eléggé rákoncentrálni. Hiába simogatom a farkam, kibaszottul nem történik semmi. Üvölteni akarok, de csak keserűn kinevetem magamat. A néma vergődésemet megszakítja a zuhany dübörgésének a megszűnése, a csend szinte még fájdalmasabban hasogatja a fejemet. Lassan elhalnak a kedveszegett, értelmetlen mozdulataim a takaró alatt, és nem sokkal később meg is jelenik az ajtóban a várt férfi alakja. Mozdulatlanul figyelem, ahogy a szobában lévő másik ágyhoz sétál, amin a táskája pihen. Csak egy törölköző van a derekára csavarva, a hajából lusta cseppek szabadulnak el, hogy utána végigperegjenek a háta sebhelyesen hibátlan bőrén. A kis szenvedő félálmomban elmosolyodva merengek el azon, hogy vajon láttam e már vizes hajjal.

- Jude. – Csak egy suttogásra futja, a hangom még nem talált vissza hozzám, de így is meghallja. A pakolászó mozdulatai megtorpannak.

- Felébredtél. - Nem kérdés, hanem kijelentés, ezért nem is válaszolok rá. A felébredést mondjuk túlzásnak tartom, a józaneszem mintha még az igazak álmát szunnyadná.

- Furcsán érzem magam. – Rekedtesen dünnyögöm a semmitmondó panaszkodást, ő pedig végre hátranéz rám a válla fölött. Elkeseredetten szeretném nem érdektelennek látni a pillantását, de nem megy. Nekem minden gondolatom körülötte forog, neki pedig még mindig csak egy zsák pénz vagyok. Azt hittem, hogy őt verem át, de magamat sikerült.

- Az altatás utóhatása, Becca azt mondta, hogy normális ha pár óráig még kába vagy. – A nő neve indokolatlanul feldühít.

- Gyűlöllek. – Most már csak suttogok, és akármennyire is lehetetlen, megpróbálok még kisebb gombóccá kuporodni a takaró alatt. A közelsége nem segít a testem fájdalmas lángolásán. Tudom, hogy őrültségeket készülök beszélni, de mintha a gátlások is a józanész mellé lettek volna zárva a dobozban, amit az altatás óceánjának a mélyén felejtettem.

- Muszáj volt megszabadulnunk a chiptől. – Megszabadulnunk. Neki és nekem. Mintha egy csapat lennénk. Mekkora kibaszott nagy kamu. És mégis milyen kegyetlenül jól esik hallani. Tudom, hogy igaza van, ez volt a legegyszerűbb megoldás, nem is az erőszakkal rám kényszerített altatásra gondoltam, mikor megfogalmaztam az ellenséges érzéseimet. Azt hiszem. Nem teljesen emlékszem, hogy három perce mi járt a fejemben. Már ha járt bármi is a fejemben. Mindegy. Mit is számít néhány csekélyke kis gyerekkori trauma a szent ügy érdekében, hogy megkapja értem a pénzét. Ez a gondolat valószínűleg rosszul esne egy józanabb pillanatomban.

- Tudom. Nem azért gyűlöllek. – Felém fordul, lapos, kihívó tekintettel pillant le rám. A szívverésem fullasztóan felgyorsul a váratlan figyelmétől. Az arcom mintha lángolna a kérdéstől, amit tudom, hogy fel fog tenni, és amit fel is tesz a maga élveteg, ádáz félmosolyával. Bárcsak emlékeznék, mit akartam kihozni ebből az egészből.

- Akkor most épp miért gyűlölsz, Elliot? – Mint mindig, most is megborzongok a nevem dallamos lejtésén. Az első gondolatom, hogy lehet, hogy az érintései helyett erre kellett volna koncentrálnom, mikor el akartam menni. A farkam mostanra mintha egy sajgó kősziklává változott volna, a hasamnak feszülve emlékeztet minden pillanatban, hogy szerinte mivel kéne foglalkoznom ehelyett a felesleges társalgás helyett. A levegő valamiért egyre nehezebbé és fülledtebbé válik körülöttünk, és nem a fürdőből kiszökő pára miatt. Jude mintha megérezné a kusza, kétségbeesett gondolataim erotikus jellegét, tesz egy taktikusan kimért lépést az ágyam felé. Talán ez a kezdeményező mozzanat bátorít fel eléggé ahhoz, hogy hangosan, szégyentelenül szavakba merjem önteni a lehetetlen helyzetemet.

- Mert nélküled már nem tudok elmenni. – Az engem fürkésző tekintet a pillanat tört része alatt telik meg szenvedélyes éhséggel, a váltás annyira éles, hogy szinte megrémülök tőle. Mire az ágyam mellé ér, a szívem a torkomban dübörög, és olyan hévvel kapkodom a levegőt, mintha kilométereket futottam volna. Lehúzza rólam a takarót, fogalmam sincs, hogy azért nem ellenkezem, mert ahhoz is túl bágyadt vagyok, vagy azért, mert mindenem vágyik rá, hogy megtörténjenek a dolgok, amiket a közelsége hoz magával. Gyengéd, határozott terelgetéssel fordít a hátamra, én pedig erőtlenül engedem neki. Homályos, vágyakozó, kérlelő tekintettel pislogok fel rá, és mintha meghallaná a kimondatlan segélykérésemet, vad hévvel tapad az ajkaimra. Mintha most kapnék először levegőt az ébredésem óta, felszabadultan, megkönnyebbülve nyögök a forró csókjába. Ha nem emlékeznék az érzelemmentes pillantásaira és a megközelíthetetlenségére, azt hinném, hogy van remény számunkra. A vállába kapaszkodva próbálok még közelebb és közelebb kerülni hozzá, bármit megadnék, hogy a lábaim között érezzem a teste keménységét, de most nem mászik fölém, csak az ágy szélére térdelve hajol le hozzám. Bárcsak tudnám, mit kéne tennem, hogy valahogy közelebb csaljam, csábítsam magamhoz, a teste hiánya a testemen nyomorúságos kínszenvedés. Kétségbeesetten keresem a szunnyadó gondolataimat, a lélekjelenlétemet, de nem találok rájuk. Reszketeg lélegzetvételekkel zihálok a csókba, mikor kínzóan gyengéd érintésekkel a farkamhoz ér, a vágyott ujjak szinte azonnal lejjebb is csúsznak a lábaim közé. Mikor finoman megérinti a fenekem bejáratát, a csípőm ösztönösen, türelmetlenül emelkedik el az ágyról, hogy közelebb kerüljek hozzá. Megszédülök a rémisztő élvezettől, amit az érintése okoz. Többet akarok. Még többet. A hangom még mindig annyira idegen, mintha nem is hozzám tartozna. Nem ismerem fel magam a tetteimben. Vergődve, szégyentelenül nyögdécselve fogadom magamba, megfeszülök, mikor rögtön megtalálja bennem a pontot, amire vágyom. Hogy tudta ilyen gyorsan megismerni a testem minden szegletét? Néhány rémisztően élvezetes mozdulata után a kezeim remegve csúsznak az alkarjára, hogy egy finom érintéssel megállítsam a mozdulatait, mielőtt elélveznék, és késő lenne.

- Judas… - elakad a hangom, pihegve kapkodok levegőért, hogy be tudjam fejezni a mondatot – …nem elég… a farkadat akarom. – A szavaimmal egy időben, remegő kézzel simítok a törölközőjén átsejlő, árulkodó dudorra. Még a homályos, kába tekintetemmel is látom, ahogy az állkapcsa és minden izma pattanásig feszül. Émelygek. Mintha egy pillanatra egy tökéletesen megalkotott görög kőszoborrá változna az érintésem alatt, a reszkető ujjaim türelmetlenül csúsznak feljebb, hogy a törölköző peremét elérve le tudjam rángatni róla, de az utolsó pillanatban megállít. Mire feleszmélek, a szabad kezével finom erőszakkal fogja össze a kezeimet a fejem fölött, tágra nyílt szemekkel, őszinte zavarodottsággal pislogok a perzselő szempár elsötétülő pillantásába. Nem tudom, hogy mi forgunk vagy a világ.

- A fenébe, Elliot. – A hangja rekedtes, szinte remeg az elfojtott indulattól és mintha egy kicsit megkínzott lenne. Mintha ő lenne megkínzott! Ő! Mikor én vagyok lefogva. Ha megint elutasít, kibelezem. Finom rángatózással próbálom kiszabadítani a kezeimet, de a próbálkozásaim elhalnak, mikor újra megmozdítja a bennem kalandozó ujjait. Az elmém egy pillanat alatt süpped vissza a mámoros ürességbe, a testem heves remegéssel fogadja a hihetetlenül kielégítő, céltudatos kényeztetését.

- Ne, Jude… mi…ért? – Egy reszketeg, pihegő, elkeseredett kérdésbe foglalom össze a szívem összes bizonytalanságát, az éledező dühöt és a csalódottságot. Megint elutasít.

- Nem most. Majd ha újra önmagad leszel. – Ellenkezésre nyitnám az ajkaimat, hazudnék, hogy most is magamnál vagyok, de belém fojtja a szavakat egy mély, lélekfacsaróan domináns, határozott csókkal, ami mindent felülír bennem. A testem összerándulva, reszketve adja meg magát az ujjai és a csókja okozta elsöprő gyönyöröknek, vállalhatatlanul hangosan és hosszan nyögöm a lehetetlenül puha és finom ajkai közé a várva várt, fájdalmasan jóleső orgazmusom ellenállhatatlan gyönyörét. Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt visszaájulok a sötét álmok fogságába, a neve suttogása.

 

***

 

Gyilkos fejfájásra ébredek. Kinyitom a szemeimet, a sötétség szinte megvakít. A kintről beszűrődő utcalámpa fényében csak a hófehér bútorok homályos körvonalait tudom kivenni. Ez a halottas csend teljesen lehoz az életről. A ribanc elbaszott valamit és hullaházban vagyok, vagy mi a szar? A kibaszott kurva életbe. Amilyen könnyed és mámoros hangulatban tértem magamhoz legutóbb, most pont annyira vagyok padlón. A drogok legalattomosabb jellemzője, hogy minél boldogabb vagy a hatásuk alatt, annál üresebb és depressziósabb utána. Úgy érzem, mintha éhes kóborkutyák lakmároztak volna a mellkasomon, amíg aludtam. Fintorogva nyúlok a tarkómhoz, a gerincem vonalán egy hosszú kötés fedi a műtét nyomát. Nagyobb a vágás, mint hittem, hogy lesz. Kibaszott jó, hogy a kurva altatás miatt semmit nem tudok arról, ami velem történt. Egyáltalán sikerült kivenni a chipet? Szinte fel sem teszem magamnak a kérdést, ösztönösen tudom, hogy igen. Ahogy valahol mélyen megéreztem magamban a képességem elvesztését is, most pont azzal a bizonyossággal érzem, hogy helyreállt a világ rendje. Még ebben a komor, elcseszett pillanatban is izgatott örömmel fogadom az első jó dolgot, ami mostanában velem történt. Alig várom, hogy újra használhassam a képességemet, bár a seb nagyságából ítélve várnom kell vele néhány napot, hogy ne repedjen szét az alakváltás közben. Fúj. De vajon bízhatok benne, hogy nem raktak belém valami mást? Nem mintha Judenak nyomkövető kéne ahhoz, hogy kövessen. Felkúr az információ hiánya. Ideges vagyok, hasogat a fejem és éhen döglök. Már csak kanosnak kéne lennem, hogy teljes legyen a nyomorom. Ledermedek, mikor az utolsó gondolatom nyomán nem kívánt, homályos, de rettenetesen valóságos álomképek özönlenek a fejembe. Bassza meg. Bassza meg. Bárcsak tudnék reménykedni, hogy tényleg csak egy kurva álom volt, de a testem túlságosan pontosan emlékszik minden percére, hogy úgy legyen. Az arcom felforrósodik a szégyenteljes dolgoktól, amiket a pillanat heve és a belém kényszerített természetellenes vegyszerek utóhatásai mondattak velem. Gyűlölöm a nyilvánvalóvá váló tényt, hogy igazából egyszerűen csak életemben először őszinte voltam. Nem csak vele, magammal is. Akarom őt. Mindennél jobban. Az érintéseit, a figyelmét, a közelségét. Biztosan megőrültem.

Felülök, de rögtön megbánom a mozdulatot, a fogcsikorgató fájdalom kétszeres erővel nyilall a koponyám közepébe. Túl nagy a csend ahhoz, hogy ne egyedül legyek a szobában, hunyorogva sandítok az ágy felé, amit Judeénak hittem. A táskája körvonalai mintha még ott lennének, de ő maga nincs. Ez is a legjobbkor tűnik el, ki a fasz fog nekem aspirint keríteni ebben a sötét, hideg hullaházban? Eddig persze megállás nélkül a nyakamban lihegett, most, hogy kéne, sehol. Tipikus. Felállok, és felkapcsolom a villanyt a fürdőben, az üres szobát megtölti a lámpa meleg fénye. A táskám az ágyam végén lévő székre dobva hever, a ruháim társaságában. Oké, legalább ezek után nem kell futkosnom, később megköszönöm a figyelmes behemótomnak. Gondolom valami féle betegellátójában lehetünk a kis dokinéninek, vagy ilyesmi. A lényeg az, hogy tuti van valahol gyógyszer. Jobb híján magam köré terítem az ajtóban lógó idegen fürdőköntöst, és fényforrásnak előkaparom a táskám mélyén lévő telefont. Az évek alatt megtanultam, hogy a settenkedés első szabálya az, hogy sötétben nem lehet settenkedni. Mielőtt lenyomnám a kilincset, egy semmiből jövő érzés megtorpanásra késztet. Hátranézek a vállam felett az üres szobára, és döbbenten jövök rá újra, hogy egyedül vagyok. Illetve inkább arra, hogy mit is jelent pontosan az egyedüllétem. A képességem újra az enyém, vannak cuccaim, a hajóról loptam pénzt, van egy stukkerem és a börtönőröm sehol. Öt percembe kerülne kámforrá válni. Ha nem lennék ilyen kurva nyűgös, három. Az izgatottságomtól még a fejfájásom is lecsillapszik, hevesen dübörgő szívvel pislogok újra a kilincset szorongató kezemre, mintha ez az ajtó választana el két lehetséges, teljesen különböző életúttól. Talán tényleg így van. Ha most lelépek, minden visszaáll a régi, normális kerékvágásba. Visszakapom az életemet. A függetlenségemet. A szabadságomat.

„Nem most. Majd ha újra önmagad leszel.”

A rekedtes, szenvedélyes ígéret mintha a mélyen a szívembe, a reményeim közé vésődött volna. De vajon mi lesz, ha maradok? Ha elfogadom ezeket a lehetetlen érzelmeket, és neki adom magamat? Vajon összetöri a szívemet? Minden bizonnyal. A kérdés csak az, hogy megéri e az a röpke boldogság az elkerülhetetlen fájdalmat, ami követni fogja. Még válaszolni sincs időm magamnak, az ajtó némán nyílik ki előttem. A testem hamarabb döntött, mint a gondolataim. Még nem tudom itt hagyni. Addig nem, amíg nem tudom biztosan, hogy nem érez úgy, mint én.

„Nem most. Majd ha újra önmagad leszel.”

Hihetem azt, hogy visszafogta önmagát értem? Hihetem azt, hogy figyelmességből nem tette meg? Lehet, hogy jelentek neki valamit? Így utólag belegondolva, kibaszott szarul esett volna, ha megteszi. Minden érzés furcsa volt és idegen, szinte fel sem fogtam, ami velem történik. Baszhatnám az első alkalmamat, alig emlékeznék rá. De nem tette meg. Argh. Ez a bizonytalanságban vergődés totál kikészít. Tudnom kell. Beszélnem kell vele, életemben talán először őszintén. De vajon hova a faszba tűnt?

Szinte észre sem veszem, hogy a gyógyszerkeresési hadjáratom melyik ponton váltott fókuszt, a folyosóról nyíló vizsgálókba és kórtermekbe be-benyitogatva ellenőrzöm, hogy találok e valahol életre utaló jeleket. Szerencsére nem túl nagy a terület, amit le kell fednem, hamar elérem a várónak berendezett aulát. A falon a tipikus magánrendelőkhöz hasonlóan a dokinéni hivatalos papírjai, diplomái és elismerései lógnak bekeretezve. Oké, szóval ez tényleg a magánrendelője. A másik lehet, hogy a kétes üzleteit lebonyolító hely, megmagyarázná a lepukkantságot is. Apropó kétes üzletek, hol van már az a behemót? Úgy érzem magam, mintha a kibaszott Másnaposok filmben lennék, és a múltamat kéne fejtegetnem, pedig kurvára nem ittam egy kortyot sem. A tekintetem a szoba másik végéből felinduló lépcsőre siklik, gondolkodás nélkül mászom fel a tetején lévő, kulccsal zárható ajtóhoz. Szerencsére nyitva van. Mondjuk a gagyi zárt elnézve amúgy is bejutottam volna. Nem igazán jövök zavarba, magamat totálisan otthon érezve sétálok be az elém tárulkozó nappaliba. Halk neszeket hallok a lakás másik feléből, nézelődve indulok el az irányukba. A berendezés letisztult és stílusosan nőies, szinte egyből összerakom fejben, hogy valószínűleg itt lakik. Sok ilyet láttam már, az alsó szinten üzemeltetik a magán rendelőjüket, felül pedig kialakítanak maguknak egy lakást. Kényelmes megoldás. Ahogy egyre közelebb érek a hangok forrásához, az eddigi közömbös felfedezőutam hangulatát valamiért felülírja egy rettenetesen rossz előérzet. A nappali túloldalán lévő folyosóra vastag fénycsíkot vet az egyik szobában égő lámpa fénye. Ledermedek, mikor egy hangosabb sikkantás színesíti meg az eddigi tompa, összemosódó neszelést. És még egy.

Három lépésre vagyok a szoba ajtajától, de nem mozdulok. Most már tisztán hallom a pornófilmbe illő, túljátszott női nyögdécselést, szinte érzem az arcomon a szobából áradó túlfűtött erotika melegét. Elég ideje létezek ebben az elhidegült, igazságtalan világban, hogy pontosan tudjam, mit fogok látni, ha teszek még egy apró lépést előre, de még nem állok rá készen. Azt hittem, soha nem fogok semmitől annyira rettegni, mint attól, hogy visszakerülök Írországba. Tévedtem. Fogalmam sincs, hány perc telik el, mire ráveszem magamat arra a mindent eldöntő lépésre. A kép, ami elém tárul, tudom, hogy örökké kísérteni fog a legbosszantóbb rémálmaimban. A dokinő meztelen teste maga a nőies tökéletesség, csatakos, remegő élvezettel térdel egy fotelben a háttámlára támaszkodva, miközben Jude hátulról keféli. A nő krémszínű bőre érzéki ellentéttel olvad az ő hófehér ölelésébe, Jude egyik keze sokatmondó céltudatossággal nyúl előre a nő lábai közé, a másik az egyik mellét takarja be. Nem nézem őket sokáig, a látványtól görcsös hányinger és őrjöngő, vakító düh kerít hatalmába. Ha még egy másodpercet maradok, olyan dolgot fogok tenni, ami örökre megpecsételheti a sorsomat. A keserű irónia annyira erősen marja a számat, mintha már fel is jött volna a sav a gyomromból, a rám zúduló csalódottság, a harag és a fájdalom pedig olyan hirtelen kapcsolják be az agyam eltemetett túlélési üzemmódját, hogy szinte engem is meglep az éles váltás. Mire elérem a nappali közepét, már kirajzolódott a terv a fejemben. Hamis elhidegültséggel, a hangos nyögések és sóhajok áriájában túrom át a dohányzóasztalra letett női táskát, hogy magamévá tegyem a jelentős mennyiségű készpénzt, amit a tárcájában találok. Még szerencse, hogy a feketepiacon nem lehet bankkártyával fizetni. A lépcsőn lefelé nincs jobb dolgom, mint az önnön ostobaságomon puffogni. Annyira kibaszott kurva jellemző ez az egész. Tökéletesen beleillik ebbe az elcseszett, rohadt világba, és a megátkozott, faszláma szerepbe, amit kaptam benne. Nem is értem, egyáltalán mi a fasznak kelek ki reggelente az ágyból.

„Nem most. Majd ha újra önmagad leszel.”

Kifigurázott tátogással ismételgetem el az átlátszó, most már röhejesnek ható hazugságot, amivel végleg levett a kibaszott lábamról, miközben néma léptekkel sétálok a szobánk felé, ahol majdnem megdugott. Ahol KÉRLELETEM, hogy dugjon meg. Persze „majd ha újra önmagad leszel”  AZ ANYÁD. Legszívesebben a falba verném a fejem, de félek, hogy meghallja. Nem mintha a ribanc nyögdécselése mellett lenne erre reális esély. Bassza meg. Rájuk akarom gyújtani ezt a kibaszott kócerájt. Úgy látszik, azért ha van a közelben nő, a pina mégiscsak kényelmesebb lyuk. Teljesen logikus. Mennyire bosszanthatta, hogy félálomban feltartom a szerelmes hülyeségeimmel, mikor a gondolatai már a vöröske peckesen ugráló csöcsein jártak. Minden létező önuralmamra szükségem van, hogy ne vágjam be izomból a szobaajtót magam mögött, mikor rádöbbenek, hogy tényleg szerelmes hülyeségekkel tartottam fel. Mindig, mikor azt hiszem, hogy már elég ideje taposom ezt a kilátástalan életet ahhoz, hogy ne lepjen meg semmi, kapok egy kikúrt nagy pofont valahonnan. BAMM. Azt hiszed, hogy mérsékelten boldog vagy és átmenetileg megtaláltad a helyed a világban? Akkor nesze neked, most szeress bele egy lélektelen szarháziba, aki ráadásul mutáns és követni tud a fél világon át. Mert miért is ne. A PICSÁBA. Lefogadom, hogy végig ez volt a terve, az idegesítő arroganciájával és a magabiztos férfiasságával. Kiszúrta, hogy ilyen téren tapasztalatlan és befolyásolható vagyok, és kihasználta, hogy kezelhetővé tegyen. És sikerült neki. Majdnem sikerült neki, bassza meg. Hogy lehettem ilyen kibaszott naiv. HOGY? Faszom.

Az ideges önmarcangolás közben céltudatos mozdulatokkal öltözök fel, kikeresem Jude táskájából a stukkeremet, majd fogom a táskát, és az ágy szélén lévő ruháival együtt a kádba dobom. Megengedem a vizet, és egy pillanatra kárörvendő mosollyal képzelem el, hogy mennyire ideges lesz, mikor meglátja a fürdőt, amit csak neki készítek. Hirtelen felindultságból még egy kis szappant is nyomok bele, hogy ténylegesen habfürdővé váljon, de ez már csak a gyerekes bosszúm része. A ruhái szarrá áztatása valószínűleg nem fogja megállítani, de az tuti, hogy lelassítja egy kicsit. Biztos, ami biztos még a fogason lógó bőrkabátját is benyomkodom a víz alá, remélem gallyra megy és hiányozni fog neki. Mikor mindent összeszedtem, indulásra készen torpanok meg az ágya mellett, a szemem sarkából kiszúrom a rendezett takaró tetején pihenő cigisdobozt. Az eddigi céltudatos lendületem egy pillanatra meginog a ráeszméléstől, hogy soha többé nem fogom látni őt. A düh, a csalódottság, az elárultság, a kihasználtság és az ostobaságom miatt érzett keserűség mellé egy kegyetlenül alattomos, sírásra késztető, fullasztó szívfájdalom vegyül, de tudom, hogy nem állhatok meg. Magam sem tudom, miért, de a táskámba dobom a félig üres cigisdobozt, mint valami bizarr, elbaszott mementót a legveszélyesebb fejvadászról, akinek valaha a karmai közé kerültem.

Könnyedén mászom ki az ablakon az alacsony, félemeletes magasságból, ahol vagyunk, felhúzom a kapucnimat, majd pár utcával arrébb hívok egy taxit. A tervemhez kivételesen jól jön, ha felismernek, szükségem lesz a többi fejvadászra körülöttem, hogy biztonságban legyek az egyetlentől, aki láthatatlanul is lát.

Alig tíz perce ülök a taxiban, mikor látom, hogy enyhén remegő kézzel kezd el babrálni a telefonjával az ürge. Elmosolyodva kattintom meg a fegyvert a tarkójánál, a megkeseredett, kiábrándult hangulatomban egy kicsit még lenne is kedvem kiloccsantani az agyát. Nem tesz jót a jellememnek, hogy mindenki tönkre akarja tenni a kibaszott életemet. Lehet, hogy ezért lettem ekkora pöcs?

- Tudom, hogy kurva sok pénzt érek, de golyóval az agyadban baszottnehéz lesz elkölteni. A kormányra a kezeket és hajts tovább. – Érzelemmentes, üres semlegességgel ejtek ki minden szót. Megrémiszt a gondolat, hogy úgy érzem, most tényleg képes lennék hezitálás nélkül lepuffantani a volánnál ülő, remegve nyüszítő, rettegő alakot, aki heves bólogatással jelzi, hogy hirtelen kevesebb kedve van drótot adni a fejvadászoknak. Tudom, hogy amint kiszállok a kocsiból, bepótolja. Ez a terv.

A reptéren veszek egy kávét, és „véletlenül” leloccsantom az első japán üzletembert, aki látványosan a Tokióba induló járat kapuja felé igyekszik. Röhejes, hogy még ő kér tőlem bocsánatot, hogy összeütköztünk. Ezután, mint várható volt, a wc felé veszi az irányt. Könnyedén zuhan magába, mikor leütöm a stukkerem nyelével, és bevonszolom a testét az egyik fülkébe. Szánalmasan egyszerű. Viszont ez most kurva szar lesz. Összeszorított fogakkal veszem fel a még nálam is apróbb alakját, kis híján felzokogok a sebemet széttépő fájdalom sötétségbe taszító erejétől, mikor a testem újraformálja önmagát. Zihálva rogyok a földre, könnyes szemekkel, kétségbeesetten kapaszkodom a tudatomba, hogy megakadályozzam a legyengült testem közelgő ájulását. Nem. Kurvára nem itt fogom elkúrni.

Mire összeszedem magamat annyira, hogy a kisember táskáját felkaparva elinduljak a járatom felé, már megtelt a reptér az engem kereső fejvadászok kutató, gyanakvó pillantásaival. A cuccaim nagy részét, az átmeneti telefonomat, és persze a stukkert is a budiban hagytam, hogy ne keltsek feltűnést a piszkos, halszagú táskával az öltönyöm mellett. A sok gyanús alak között nekem csak egyetlen arcot kutat a korahajnali tömegen cikázó pillantásom. Az Övét. De nincs sehol. Legalább nem kell kihasználnom az idecsábított fejvadászok jelenlétét. Nem vettem volna a szívemre, ha egy mini vérfürdő alakul ki miattam. A gondolat, hogy lehet, hogy olyan szenvedéllyel dugja még mindig a kis vöröskét, hogy észre sem vette az eltűnésemet, kegyetlenül fészkeli magát kiirthatatlanul mélyen az agyamba. Nem mintha közöm lenne hozzá. Többé már nincs. Eddig titkon kicsit rosszul éreztem magamat, hogy megnyitva hagytam a kád csapját, és betömtem a kifolyás gátlót Jude egyik alsójával. Most már elmúlt ez az érzés.

A gerincem vonalán csordogáló meleg folyadék fenyegető cirógatással tudatja velem, hogy hiába nem látom sehol a legfőbb ellenségemet, még közel sem vagyok a szabadsághoz. Tényleg felnyílt az újdonsült sebhelyem. Kibaszottul nem kéne elvérezni az úton. Ja és ájultan kurva nehéz fenntartani másnak az alakját.

 

***

 

Becsukom magam mögött az ötcsillagos szálló biztonsági ajtaját, fáradtan nyújtózkodva engedem a testemnek, hogy szinte magától ledobja a mostanában használt alakot. Akio testét már nem használom, túl sokáig volt a fő álcám, ezért választottam magamnak egy szinte ismeretlen, zs kategóriás modellt, akiről elég képet találtam a neten, hogy sok ruhában el tudjam lopni a külsejét. Kényelmes, és hasonló az ízlésünk, szóval még kajálni sem annyira borzalmas a testében. Szeretem a drága szállodákat, megnyugtat, hogy talán még neki sem egy egyszerű nekiveselkedés lenne rám törni az ajtót. Nem mintha a mostani iramomban lenne esélye utolérni.

Az elmúlt hat hétben rohamtempójú menekülés volt az életem. Sajnos nem ismerem a faszarcú behemót képességeinek a részleteit, szóval fogalmam sincs, hogy milyen távolról és mennyi ideig tud követni, ezért a legrosszabbat feltételezem mindkettő kérdéses tényezőről. A probléma csak az, hogy kimerültem. A szabadulás utáni nap maga volt a pokol, mire eljutottam egy orvoshoz Tokióban, kis híján az eszméletemet vesztettem, és utána még éber tudattal, az álcám fenntartásával kellett végigülnöm, hogy összevarrja a szétnyílt sebet. Kurvaszar dolog üldözött mutánsnak lenni. Természetesen ezekután aludnom kellett, és mikor visszaváltottam a saját bőrömbe, újra szétnyílt a seb. És így tovább. Valahogy az utolsó pillanatban, már-már félholtan felvergődtem egy óceánjáróra, ami az egy hetes körútja alatt sehol nem állt meg, és itt tudtam egy kicsit pihenni és gyógyulni. Kényelmes volt, de túlságosan kockázatos ahhoz, hogy megismételjem. Az, hogy egyszer szerencsém volt, nem jelenti azt, hogy megint az lesz. Azóta inkább üldözött vadként csapongok kontinensről kontinensre, országról országra és városról városra. Kiraboltam a raktáraimat Tokióban, szóval pénzem van bőven, viszont sehol nem állok meg hat-nyolc óránál tovább, mert soha nem tudhatom, hogy mennyire van a nyomomban. Baromi idegesítő, hogy semmit nem tudok róla, ő pedig lehet, hogy pontosan ismeri a helyzetemet minden pillanatban. Megpróbálok mindig zsúfolt városokat és népes hoteleket választani, hátha megnehezíti a dolgát, de még ebben sem lehetek biztos. Most éppen Ausztráliában vagyok, de rühellem ezt a borzasztó hőséget. Visszavágyom Japánba. Már eltelt öt hét, lehet, hogy holnap visszarepülök. Az sem kizárt, hogy már nem is követ. El kell jönnie annak a pontnak, hogy elfogadja, hogy nem éri meg utánam loholnia. Már öt másik melót megcsinált volna azóta.

Erőtlenül dőlök el az ágyon, nem jellemző a tisztaságmániás énemre, de egyszerűen nincs erőm fürdeni. Az ujjaim között játékosan pörgetek egy szál meggyötört cigit, lehunyt szemmel szívom magamba a nosztalgikus illatát. Szánalmas vagyok. Kibaszott szánalmas.

A szabadságot, amit foggal, körömmel védek évek óta, még soha nem éreztem ennyire jelentéktelennek és élvezhetetlennek. Szabadság ez egyáltalán? Abba kell hagynom ezt a tempót, mielőtt belekeseredek.

 

 

***

 

 

Egy hete jöttem vissza Japánba, és mintha újjá születtem volna. Az elmúlt napokban engedtem magamnak egy lazább tempót, több pihenéssel és kevesebb rohanással. Néha-néha még egy filmet is megnézek a hoteltékából. A kísérletező hangulatom már odáig vetemedett, hogy megnyitottam egy buzipornót is, és rá kellett jönnöm, hogy kurvára felizgat. Lehet, hogy csak a fenekemben érzett érintéseinek az emléke teszi, de az is lehet, hogy kibaszottul meleg vagyok. Vagy legalábbis bi. Fingom sincs. Viszont ha másra nem is, arra jó volt ez az elcseszett tapasztalat Judedal, hogy rájöjjek, hogy nem fogok szűzen meghalni. Maszturbálás közben is próbáltam magamnak csinálni hátul, de oltári nagy kudarcba fulladt a dolog. Valahogy olyan kényelmetlen, és félek túl erősen csinálni, és nem akar bemenni az ujjam, és ideges leszek az emléktől, hogy vele milyen könnyedén ment az egész. Mindegy, nem ő az egyetlen szexi meleg férfi a földön. Ha az a seggfej képtelen volt megdugni, akkor majd megteszi más.

Fürdés után előszedem a táskámból a mai szerzeményeket, egy vállig érő fekete, élethű parókát, és egy kék kontaktlencsét, ami a sárga íriszeimmel tökéletes zöldet alkot. Miután magamra öltöm a természetes álcámat, elégedetten pillantok a tükörbe. Önmagam vagyok, mégis felismerhetetlen. Ha nem rühellném a kontaktlencsét és a parókát, így kéne élnem, a folytonos idegesítő és fárasztó alakváltás helyett. Nem hiszem el, hogy komolyan azt tervezem, amit tervezek. Hogy a saját arcomat használva megyek bárhova. És hogy az a bárhova az egy melegbár.

 

A srác, akinek sajnos a neve elveszett valahol a végtelen információáradat között, amit kéretlenül rám zúdított a bárban, már a hotel fényárban úszó liftjében nekem esik. Az ajkai forró szenvedéllyel tapadnak a számra, a kezei a fenekembe markolnak, és olyan erővel feszít magához, hogy érzem a farka dudorját a hasamhoz türemkedni. A csókja kellemes, de túl nyálas és túl sok benne a nyelv, a szenvedélye és az izgatottsága hízelgő, de nem veszi el az eszemet a vágy, hogy a kezemben érezzem a kemény farka bársonyosságát. A lelki szemeim előtt megjelenik egy perzselő borostyánsárga tekintet, és a hosszú, erős ujjak elképzelhetetlenül gyengéd érintései a testem minden pontján. Sóváran nyögök fel, ahogy az emlékek ereje hirtelen élvezetesebbé és valóságosabbá teszi a fiatal srác érintéseit és csókjait. Természetesen a szerencsétlen azt hiszi, hogy neki szól a testem éledező lelkesedése, vágyakozva zihál a fülembe.

- Kibaszott szexi vagy. – Nem tudom, mikor szálltunk ki a liftből, kapkodó mozdulatokkal nyitom ki a hotelszobám ajtaját, ő pedig szinte belök minket rajta, a falhoz szorítja a testemet, és mikor a fenekembe markolva felemel a földről, engedelmesen fűzöm a lábaimat a dereka köré. Az emlék, mikor ehelyett a kis nyikhaj helyett Jude brutális ereje szorított magához egy hasonló pozícióban, hihetetlenül felizgat. Nem vagyok egy szentlélek, ha az ő emlékét kell használnom, hogy élvezzem a szexet a nyakamba fújtató sráccal, bűntudat nélkül megteszem. – Annyira vágyom rád, Cam. – Irritáltan rezzennek meg az ajkaim a kamunevem hallatán, az ujjaim a fekete tincsekbe bújnak, hogy magamhoz kényszerítsem az arcát.

- Akkor kussolj és dugj meg. – Az ajkaira tapadva hallgattatom el, mert kurva nehéz Judera gondolni, ha a folyamatosan a szarságait duruzsolja ez a félnótás.

Lefagynak a srác mozdulatai, egy pillanatra mintha még az életet is kiszippantanák belőle, még a nyelve is megtorpan a számban. Kérdőn emelkedek el az arcától, a mögötte magasló, sötétségbe simuló lidérces árnyalak láttán lemásolom a rémült megtorpanását. A pánikoló pillantásom azonnal a srác torkához simuló vérvörös pengére siklik, majd a mellettünk tárva-nyitva álló ajtóra, amit a nagy birkózásunkban basztunk becsukni magunk mögött. Egy pillanatra szinte késztetést érzek, hogy keserűen kinevessem az ismételt ostobaságomat, de nem adok időt magamnak, hogy kétségbeessek. A múltban akármilyen is volt a kapcsolatunk Judedal, ha eddig üldözött, akkor most veszélyesebb lesz, mint valaha.

- Három másodperced van, hogy kámforrá válj. – A hang, amit az előbb még a szenvedélyem felkorbácsolására próbáltam szándékosan felidézni, most halk, de a hamis nyugalom, ami árad belőle, mintha csak még fenyegetőbbé tenné. A velem szemben álló srác fülét farkát behúzva veszi a lapot, és iszkol ki az ajtón, mintha valami olyasmit dünnyögne közben, hogy már megint kifogott egy ribancot egy elmebeteg pasival. Végtére is majdhogynem igaza is van. A sötét árny egy vérfagyasztóan lassú mozdulattal csukja be a még mindig nyitva tátongó hotelajtót, a folyosóról beszűrődő fény megszűnik létezni. Kettesben maradunk.

Bekapcsolnak az ösztönös menekülési reflexeim, nem várom meg, hogy kiderüljön, milyen idegállapotában talált rám a pár hete csúfosan felültetett fejvadász, szinte oldalra vágódva próbálok meg karnyújtásnyi távolságra kerülni tőle, de hiába. Egy könnyed mozdulattal, a felkaromnál fogva lendít az ágy felé, a zuhanásom sebességét felhasználva gurulok át a széles matracon, és érkezem talpra a bútor másik oldalán. Mindent hátrahagyva vetődök az elérhetetlennek tűnő ablak irányába, amíg ő kontinenshosszú és lehetetlenül fürge léptekkel kerüli meg a franciaágyat.



vicii2022. 05. 25. 15:27:32#36180
Karakter: Judas Lone
Megjegyzés: (Mitugrászomnak)


- Ja tényleg, a te korodban már kell a kényelmes ágy – ereszt el egy gúnyos megjegyzést, de jelenleg már ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy visszavágjak, ezért csak egy lesújtó pillantást kap válaszul. Végre megérkezünk a szobánkhoz is, a franciaágy látványától pedig gúnyos vigyor költözik az arcomra.
- Megmutathatod, milyen jól bírja a fiatal derekad a fotelben alvást – pillantok kárörvendően a döbbent arcú Elliotra, aki dühösen morogva dobja a cuccait az egyik fotelbe.
- Kurva vicces – motyogja magában, a jókedvemből azonban nem tud kibillenteni a dohogása. Fáradtan vetem magam a fürdőszobába, veszek egy kellemesen forró zuhanyt, amire nem volt lehetőségem a kis hajóutunk alatt, mert a kis görcs elfürödte az összes meleg vizet. A víz persze csípi a sebeimet, de a fájdalom már csak tompa zümmögés a tudatom mélyére száműzve. A tagjaim mintha ólomból lennének, a gondolataim a szokásosnál jóval lassabban forognak. Komolyan kimerültem. A testemet megviselték az elmúlt napokban szerzett sérülések, az állandó rohanás és a kevés alvás. Fenébe is, tíz évvel ezelőtt ez meg sem kottyant volna. Tényleg öregszem.
Frissen, emelkedett hangulatban lépek ki a fürdőből, csak egy alsónadrágban, a szoba kellemesen langyos levegőjétől pedig még jobban ellazulok. Fantasztikus érzés lesz végre egy emberi méretű ágyon aludni a patkányoknak tervezett priccs helyett.
A szobában már egy nagy adag kaja vár, a jóllakott Elliot pedig az egyik fotelben kuporogva egy mobil képernyőjét bámulja. Csak egy futó pillantást küld felém, majd tovább bámulja a kijelzőt, én viszont rosszalló tekintettel lépek mellé, majd egy gyors mozdulattal kapom ki az ujjai közül a telefont.
- Ezt már megint honnan loptad? – kérdem számonkérő pillantással, ő pedig felháborodottan nyújtja felém a kezét, visszakövetelve a készüléket. Egy régi, kopott darab, olcsó és nem túl modern. A fél karomat is feltenném rá, hogy a legénység egyik tagjától nyúlta le. Vajon mi minden mással együtt?
- Nem loptam, pókeren nyertem, ha annyira szeretnéd tudni – mondja sértődötten. Néhány hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, végül keserűen sóhajt fel. – Szerinted ha lenne kit hívnom, nem tettem már volna meg? – kérdi keserűen, lemondással a hangjában. Egy rövid pillanatra már szinte megsajnálom, és erőszakkal kell a mélyre száműznöm magamban ezeket a nonszensz érzéseket. Elraboltam és a szadista apjának készülök leszállítani, aki vélhetően szörnyű és fájdalmas kísérleteknek fogja alávetni. Szánakozni már késő.
Mégsem tudom teljesen eltemetni magamban ezeket a kusza gondolatokat, és végül megadóan sóhajtva ejtem vissza a nyitott tenyerébe a telefont. Felcsillanó tekintettel, de pókerarccal dugja a készüléket a táskájába, majd összepakolva a kis motyóját bevonul a fürdőbe. Egy szál cigit dugva a szám sarkába már épp rágyújtanék, mikor a tekintetem a dohányozni tilos piktogramra téved az ajtón. Végül felmorranva nem gyújtom még meg a szálat, csak a szám sarkába lököm. Ráérős mozdulatokkal veszem fel Elliot táskáját a fotelből, lehuppanok a helyére és nekilátok átnézni a cuccait. A gyanúm pedig beigazolódik, a sok haszontalan vacak között csak ráakadok egy pisztolyra. Összehúzott szemekkel forgatom meg a kezemben a fegyvert, pár perc ügyetlenkedés után pedig sikerül kivennem belőle a tárat. Francba ezzel a sok bonyolult vacakkal. Morogva teszem le a dohányzóasztalra, majd kinyitva magam mellett az ablakot végre meggyújtom a cigimet.
Elliot persze vállalhatatlanul sokáig áztatja magát. A fáradtságtól kezdenek elnehezedni a tagjaim, és hogy ne aludjak el, inkább egyik cigit szívom a másik után. Úgy az ötödik szál környékén végre előmerészkedik, meglepő vehemenciával vágja ki az ajtót.
- Ugye tudod, hogy az ágyamban cigizel, seggfej? – sziszeg felém rögtön, de ahogy a tekintete az asztalon heverő fegyverre téved, elnémul. Sértődött arccal, dacosan néz vissza rám, de pár hosszú, kellemetlen pillanat múlva megtörik. – Most mivan? Önvédelemről hallottál már? Egy fejvadász központba készülünk, és nem tudom feltűnt-e, de elég népszerű vagyok – dohogja, lefejtve a fejéről a törölközőt, és a hófehér tincsei a nedvességtől hullámosan hullanak a vállára. A függönyök rései közt beszűrődő napfényben megcsillannak a szálak közt bujkáló vízcseppek. Szinte erőszakkal szakítom el a látványtól a tekintetemet, végül megadóan sóhajtok fel. Fáradt vagyok és nincs kedvem hegyibeszédet tartani arról, miért olyan rossz ötlet ez. De visszaemlékezve arra, milyen rosszul viseli a hullák és a vér látványát, kevés az esély arra, hogy lepuffantana álmomban. De azért jobb elővigyázatosnak lenni.
- Amíg nem tudod használni a képességedet, megtarthatod, de nálam lesz – közlöm ellentmondást nem tűrő hangon, majd a pisztolyt bedobom a táskámba. Elliot belenyugszik a dologba és találkozásunk óta először csöndben marad. Fáradtan nyúlok el az ágyon, kész megváltás, hogy nem lóg róla le a lábam. Olyan a párna a fejem alatt, mintha egy felhőn feküdnék. Legalábbis az elmúlt hetek fekhelyeihez képest.
A fáradtság elemi erővel tör rám, szinte érzem, ahogy elnehezednek a tagjaim, a tudatomból kisöprődnek a gondolatok, és már épp teljes nyugalomba süppednék, mikor meghallom a szoba sarkából az idegesítő mocorgást és a fotel rugójának nyekergését. A hang elhal, én pedig kinyitom a szemem és a plafont bámulom, várva a folytatást, és remélve, hogy talán mégsem következik be. Hiú ábránd, a rugók olyan hangon nyikorognak, mintha az agyamat kapargatná velük. Fáradtan kezdem masszírozni a homlokom. Bassza meg, ez pont olyan, mint a legelső alkalommal.
- Gyere ide – morranok fel fáradtan. Mellettem feküdve megmoccanni sem mer majd, így ez tűnik a legjobb ötletnek. Persze a kis görcs oposszumosat játszik és halottnak tetteti magát, de nekem most nincs hangulatom játszani. – Elférsz mellettem az ágyon – mondom halkan, próbálva a lehető legkevésbé fenyegetően hangzani. Az istenért, nem akarok mást, csak kipihenni magam.
Morogni kezd, és úgy simul a fotel támlájához, mintha legalább bele tudna olvadni.
- Tudod ki fog egy ágyban aludni veled… - motyogja ellenszenvesen, én viszont érzem, ahogy a vére egyre sebesebben áramlik a testében. Vajon a félelemtől, vagy valami mástól került ilyen felindult állapotba…?
- Ne legyél gyerekes – sandítok rá, képtelen vagyok elfojtani a feltörni készülő, jókedvű mosolyomat. Furcsa mód egyre inkább szórakoztatónak találom a személyiségét, és egyre kevésbé idegesítőnek.
- Gyerek vagyok, szóval lehetek gyerekes – sandít rám, valami furcsa éllel a hangjában. Majdnem felnevetek, hiszen pontosan tudom az aktájából, hogy 21 éves, és hozzám képest lehet, hogy gyereknek tűnik, de jogilag már rég nem az.
- Elliot. Ha nem alszok, még idegesítőbb leszel – mondom halkan, figyelmeztetően. Ha ennél is idegesítőbb lesz és még engem hagy majd aludni, nem kezeskedem a tetteimért. Mindkettőnknek jobb, ha megelőzzük ezt a problémát. – Ne akard, hogy én fektesselek le – búgom kétértelműen, még szélesebben mosolyogva azon, hogy a szíve még az eddiginél is hevesebben kezd dobogni. Viszont továbbra is szótlanul kuporog a fotelben, én pedig sóhajtva ülök fel az ágyon, készen arra, hogy levadásszam és erőszakkal hurcoljam az ágyba, de a lehetőség eléggé megrémíti ahhoz, hogy inkább megelőzve azt felpattanjon és óvatosan lefeküdjön mellém, a lehető legmesszebb az ágy másik szélére húzódva, háttal nekem.
Halvány mosollyal pillantok a takaró alatt kirajzolódó halvány sziluettre. Lehetetlenül picire húzta össze magát, én pedig késztetést érzek, hogy a hátához simuljak és magamhoz húzzam az aprócska testet. A formás fenekéhez dörgöljem az ágyékomat, az orrommal pedig végigsimítsak a nyakszirtjén, magamba szívjam a hófehér tincsek bódító illatát… fájdalmasan nyilall belém a felismerés, mennyire vad vágyat érzek arra, hogy birtokoljam őt. Fenébe is. Kezdek túlságosan belebonyolódni ebbe. Nem akarok arra gondolni, mekkora hülyeség, amit művelek, és milyen rossz vége lesz. Mert ez jól nem alakulhat.
 
*
 
Reggel mocorgásra ébredek. Lassan és nehezen térek magamhoz, alig érzékelem, ahogy Elliot kimászik mellőlem az ágyból és eltűnik a fürdőszobában. Az ajtó halk kattanására viszont lustán kinyitom a szemem. Nyögve fordulok hanyatt, és egy hosszú pillanatig csak befelé figyelek. A gyomrom majd kilyukad, megveszek egy cigi után, ölni tudnék egy kávéért és a fél karomat odaadnám egy jó dugásért. Bassza meg, mennyit aludtam?
Feltápászkodok, a csontjaim fájdalmasan ropognak, minden tagom beállt. Bár az órát elnézve nem csodálom, ha egy teljes napig aludtam majdnem ugyanabban a pózban, akkor már értem, miért érzem magam ennyire ótvarul.
Lemondóan sóhajtva igazítom meg az alsómat, hogy ne feszüljön annyira fájdalmasan a reggeli merevedésem, majd cigire gyújtok. A fürdőszoba ajtóra sandítok, egy pillanatra eljátszadozom a gondolattal hogy rátöröm és okozok egy kellemes reggelt mindkettőnknek, de aztán elvetem a gondolatot. Inkább felhívom a recepciót és a szobába kérem a reggelit, egy nagy adag kávéval körítve. Kinyitom az ablakot, a reggeli kellemesen hűvös levegőtől pedig fokozatosan nyugszik le a testem.
Végül elégedetten ülök le a fotelbe, ledöntök egy nagy adag kávét, feketén, majd szórakozottan veszem elő a zsebkönyvemet, és a reggelimet majszolva merülök el benne. Egy ideje nem volt egyetlen nyugodt pillanatom sem, úgyhogy most kihasználom.
Mikor meghallom, hogy Elliot elzárta a csapot, összehajtom a könyvemet és újabb adag kávét töltök magamnak, majd egy szál cigi társaságában várom meg.
Ahogy kinyílik a fürdőszoba, Elliot egy botrányosan nagy adag párafelhő kíséretében jelenik meg, ugyanaz a nevetséges melegítő van rajta, mint amit a múltkor vettem, komikusan, de meglepően jól fest benne. A haja laza kontyba összefogva, a nedves tincsek érzékien tapadnak a bőréhez.
Egy kakaóscsigát magához véve huppan le a másik fotelbe, majd a pillantásomat kínosan kerülve tölt magának kávét is. Szórakozottan figyelem, ahogy annyi cukrot lapátol bele, amitől más már rég felfordult volna.
- Végre ehetnénk normális kaját, erre átalusszuk az ebédet és a vacsorát – dohog magában, én pedig szórakozottan figyelem az arcának vonásait. A reggeli forró zuhanytól talán, de az általában porcelánfehér bőre most pirospozsgás. A pillantásom a kecses nyakára siklik, a póló v alakú nyaka alól kilátszik a kulcscsontjának az íve. Akaratlanul is elképzelem, hogy mutatna a hibátlan bőrén, ha nyomokat hagynék rajta…
- Megvárhatjuk az ebédet – bukik ki belőlem, mire gyanakvóan sandít rám.
- És mi a faszt csinálunk itt délig? Mert egy hétre elegendő alvást letudtunk tegnap – néz körbe unott arccal, én pedig pajzán kis mosolyra kanyarintom a számat. Mintha direkt tenne fel ilyen kérdéseket.
Rám villan a tekintete, látom a bennük gyúló felismerést.
- Van néhány ötletem – duruzsolom élvetegen, mondjuk összekoszolhatnánk annyira az ágyneműt, hogy a személyzet inkább dönt majd az elégetése, semmint a tisztítása mellett.
Az arcát elfutja a pír, a szíve pedig rögtön hevesebben kezd verni, ettől pedig kiszélesedik a mosolyom. Igazán édes, hogy mindezek ellenére próbál hűvös maradni és úgy pakolja tovább a cukrot a kávéjába, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. De a vak is látja, hogyan reszket a keze.
- A zsebkönyved letöri a lelkesedésem – jelenti ki szarkasztikusan, én pedig jókedvűen nevetek meg a szavakra, amit nem is olyan rég még én vágtam a fejéhez. Végigpillantok a karcsú, formás alakján, amit nem tud elrejteni a bő melegítő alá sem teljesen. Látni akarom teljesen meztelenül, egész valójában. Le akarom vetkőztetni és gyönyörködni a kéjtől reszkető testében.
Lopva sandít rám, a tekintetünk találkozik egy pillanatra, én pedig látom bennük fellobbanni a szikrát. A szíve hevesebben kezd dobogni, szinte piheg már, én pedig ezen a ponton elérem a tűréshatáromat. Kimért mozdulattal teszem le a kávémat, majd ráérősen állok fel a fotelemből, hogy egy hosszú lépéssel előtte teremjek. A fotelének karfájára támaszkodva hajolok le hozzá, hogy a szemünk majdnem egy szintben legyen. Jókedvűen, élveteg mosollyal nézek rá.
- Valóban? – kérdem könnyedén, a kézfejemmel futólag simítva végig látványosan éledező vágyán, a testén pedig finom reszketés fut végig. Kihívóan nézek a szemébe, de őszintén nehéz megálljt parancsolni magamnak, ahogy megérzem a testéből áradó finom, friss, csábító illatot. A reggeli napfényben a hófehér tincsei szinte glóriaként izzanak körülötte. Mint a folyékony napfény. Szeretném tudni, milyen érzés, ahogy végigsimítok a haján, a tincsek közé dugom az ujjaimat és belemarkolok.
A következő pillanatban pedig őszinte döbbenetemre ő küzdi le a köztünk feszülő távolságot és az ajkaimra tapad. A bennem élő éhes szörnyeteg elégedetten dorombolni kezd.
Élvetegen morranok fel, de egyenlőre még visszafogom magam, hagyom felfedezni. Óvatosan és bátortalanul, de egyértelműen éhesen csókol, az ujjai bizonytalan mozdulatokkal siklanak az arcomra, majd finom, pilleszárnyszerű érintéssel tűr ki egy oda nem illő tincset a homlokomból. Az érintése nyomán mintha felszikrázna a bőröm.
Türelmetlenül kapom fel a fotelből, a vékony, kecses lábai pedig rögtön a derekam köré fonódnak, az ágyéka az enyémhez simul, a farka máris keményen feszül nekem. Ennyire felizgult csak egyetlen csóktól… hogy lehet valaki ennyire izgató?
Élvezettel markolok kemény, formás fenekébe, még közelebb préselem magamhoz. Érezni akarom a bőrömön minden porcikáját, magamba szívni a belőle áradó forróságot, érezni a teste vágyakozó reszketését. Kéjesen nyög a csókba, a forró leheletétől bizseregni kezd a szám. Két hosszú lépéssel termek az ágynál, finoman teszem le rá és távolodok el, de csak addig, amíg megszabadítom a ruháitól. Pihegve, bizonytalan tekintettel néz vissza rám, mint aki nem teljesen biztos benne, hogy a tűz irányába, vagy attól ellentétesen akar futni.
A lábai közé térdelve, éhes tekintettel pillantok végig rajta. A kintről beszűrődő reggeli napfényben a hófehér bőre földöntúlian szép. A haja, mint a folyékony napfény, ahogy szétterül körülötte az ágynemű anyagán. Testének minden görbülete édes és kívánatos, szinte érzem a belőle áradó éhséget. Újra elönt a vad vágy, mindennél jobban birtokolni akarom. Magamévá tenni minden porcikáját, megismerni a testének minden négyzetcentiméterét…
- El kéne húzni a függönyt – rebegi az ajkaiba harapva, én viszont éhes mosollyal hajolok fölé.
- Tökéletes a függöny úgy, ahogy van – susogom lassan szélesedő, élveteg vigyorral. Lustán küzdöm le a köztünk feszülő távolságot, a szemében gyönyörködve közben. A fényben aranyként tündöklő tekintete zavaros, bizonytalan, ugyanakkor vágytól izzó és követelőző. Felizgat, ahogy a pillantása türelmetlenül a számra rebben, ahogy önkéntelenül megnyalja az ajkait a csókomra várva. Fogalma sincs róla, mennyire izgató.
Ráérősen tapadok az ajkaira, lassan kóstolgatva őket, alaposan kiélvezve, magamávé téve a száját is. Odaadóan viszonozza a csókot, a kezei pedig félénken felfedezőútra indulnak. A vékony ujjak az oldalamon zongoráznak végig, majd a hátamon kalandozik, az érintése nyomán pedig szinte szikrázik a bőröm. Hevesebben csókolom tovább, az érintése még jobban felkorbácsolja a vágyamat. Mohón dörgölöm az ágyékomat az övének, csak az alsónadrágom vékony anyaga választ el minket. Kéjesen nyög a csókba, a körmeit a hátamba vájja, a fájdalom apró szikrája pedig pikáns fűszerként koronázza meg a bennem növekvő kéjt.
Elszakadva az ajkaitól kúszok a lábai közé, hogy ott is megízlelhessem, nyelvemmel fedezzem fel testének izgató hajlatait. Éhesen marok combjának belső felébe, Elliot pedig nagyra tágult szemekkel, levegő után kapva nyög fel. Kezeivel az ágyneműt markolja, de a lábait hívogatóan tárja még szélesebbre, én pedig élveteg mosollyal teszek eleget a néma kérésnek. Ajkaimmal barangolom be a combjait, utamat pedig apró, vörös foltocskák és fognyomok jelzik. Élvetegen kóstolgatom, nyalom, szívom és harapom, a jelek a bőrén pedig meglepő elégedettséggel töltenek el. Felpillantva látom, ahogy vörös arcát próbálja a kezei közé rejteni, próbálja visszafojtani a kéjes hangokat. Pedig minden édes, izgató kis nyögéstől rándul egyet a farkam.
Gonoszul villanó szemekkel, minden figyelmezetés nélkül nyelem el a kívánatos, kemény kis farkát, az ajkai közül feltörő kéjes nyögés pedig visszhangzik a szobában. Gyengéd, de határozott mozdulatokkal kezdem kényeztetni, nyelvemmel masszírozva a selymes bőrt, finoman szívogatva, közben pedig éhes tekintettel az arcát kémlelem. Szinte rémülten markol a hajamba, próbál eltolni magától, de nem engedek. Élvetegen nézem, ahogy levegő után kap, a teste össze-össze rándul, a szemei sarkába könnyek gyűlnek a kéjtől, majd reszketés fut rajta végig, a farka megrándul a számban, pulzálni kezd és hangos, kéjes nyögéssel a számba élvez. Elégedetten nyalintom le a farka hegyéről élvezetének utolsó cseppjét is, majd időt nem hagyva neki újra a számba veszem.
- Neh… várj… - pihegi tiltakozva, de még ha akarnék, se tudnék most megállni. Az íze, az illata, a látványa… még többet akarok. Látni akarom, ahogy újra és újra elélvez, vergődik a gyönyörben, eléri a határait. Határozott mozdulattal simítom az ujjamat a bejáratához, majd egy magabiztos mozdulattal, finoman tolom belé. Összerándulva kap levegő után, én pedig könnyedén találom meg benne azt a gyönyört okozó kis pontot, amitől a teste vad, kéjes reszketésbe kezd. Az édesen pulzáló farkával a számban tolok még egy ujjat a másik mellé, Elliot pedig egy pillanatra megfeszülve harap az ajkaiba, hogy elfojtsa a feltörné kívánkozó hangokat. Vágytól égő szemekkel figyelem a teste minden rezdülését. Végtelenül izgató, ahogy az édes, bársonyos farka meg-megrándul a számban, ahogy a testén végigfut a borzongás, az izmai időnként megfeszülnek, a mellkasa szaporán emelkedik-süllyed. Ahogy visszanéz rám a félig lehunyt pillái alól vágytól izzó, borostyán szemekkel, kedvem lenne addig kefélni, amíg el nem ájul a gyönyörtől. Talán meg is teszem.
Mélyebbre tolom benne az ujjaimat, ő pedig összerándul, a csípőjét ösztönösen felém lendíti, az ajkai közül pedig kéjesen törnek elő a hangok.
- Ju… - sóhajtaná a nevem áhítattal, de észbe kapva harapja el, érzem, ahogy a szíve hevesebben kezd dobogni. Az arcát kutatva hajolok fölé, az ujjaim lassan, ráérősen mozgatva benne. A tekintetében még a vágy ködén keresztül is felsejlik a félelem, nekem pedig keserű bűntudat kezdi mardosni a bensőmet. Érzékien hintek apró csókokat nyakának érzékeny bőrére, a nyelvemet futtatom végig rajta, egészen a füléig, hogy vágyakozva suttogjak bele.
- Nyögd a nevemet, Elliot – kérlelem türelmetlenül, hallani akarom, mindennél jobban, ahogy a nevemet sikoltja, miközben a csúcson van. A vállaimat markolva keres kapaszkodót, de makacsul elfordítja a fejét.
- Nem – súgja reszkető hangon, dacosan. Az emlékek keserűen tolulnak fel bennem, a bűntudat újra felbugyog. Bár a nyakán már nem látszódnak az ujjaim nyomai, maradandó nyomot hagytam benne. Érzékien simítom ajkaimat a füléhez, végigcirógatva a fülkagylóját.
- Sajnálom, hogy rád támadtam – lehelem őszintén, mire döbbenten pillant rám, nagyra kerekedő szemekkel, pirosodó arccal, én viszont nem állhatom ezt a tekintetet. Inkább mohón tapadok újra az ajkaira, növekvő szenvedéllyel csókolva, a testében táncoló ujjaim pedig szintén felveszik a gyorsuló ritmust. Ahogy elszakadunk egymástól, rögtön a nyakára tapadok, mohón és éhesen mélyesztve a fogaimat a puha húsba, hogy legalább egy kicsit csillapítsam az éhségemet.
- Judas…
 Ahogy végtelen gyönyörrel rebegi a nevemet a szoba csendjébe, úgy száguld végig rajtam a borzongás. Állatias hangon morranok fel az elégedettségtől, jutalmul erőteljesebben ingerlem benne azt a gyönyört hozó kis pontot. Sietve hajszolom újfent a kielégülés felé, vágyködös tudatomban már csak az lebeg, hogyan fogok a gyönyörtől görcsös és forró testében elmerülni. Egy tapogatózó kéz térít magamhoz, karcsú ujjak fonódnak a már szinte sajgó farkam köré és bizonytalan mozdulatokkal kezd simogatni. Megremegve marok még erősebben a nyakába, a szabad kezemmel az ágyneműt markolva elfehéredő ujjakkal. Jutalmul erőteljesen döföm meg benne azt a pontot, amitől kéjesen sikoltja a nevemet, a teste megfeszül és vadul reszketni kezd, a csípőjét követelőzően lendíti felém, és ahogy elborítja az orgazmus, az ujjaim körül a kis izomgyűrűk ritmikusan megszorulnak.
Nem adok neki időt, hogy magához térjen, türelmetlenül fordítom hasra és a csípőjét megmarkolva térdelek mögé. A kéjtől fájdalmasan lüktető farkam a formás hátsójának vágatába illesztem, és finoman kezdek mozogni a két félhold szűk rése között. Már csak ettől képes lennék elélvezni. A testéből áradó forróságtól mintha el akarna olvadni a farkam.
Elliot felocsúdva próbálna menekülni, de erősen tartom. A hátához simulok, az orrommal simítva félre néhány rakoncátlan tincset a nyakszirtjéről.
- Már nincs visszaút, Elliot – súgom kéjtől rekedt hangon, ő pedig érzékien harap az ajkaiba, végül tétován bólint. Elégedetten simítom az egyik kezemet a lábai közé, az éledező vágyát cirógatva végig, amitől kéjesen sóhajtva törleszkedik hozzám. Morranva csúsztatom a farkamat a forró combjai közé, egy döféssel dörgölve a merevedéséhez, hogy újra a végletekig felizgassam és úgy hatolhassak belé, de a következő pillanatban megdermed.
- Várj… valami nem jó – nyögi levegő után kapva, én pedig érzem, ahogy a vére sebesen és ritmust vesztve kezd áramlani a testében. Értetlenül pillantok le rá, látom, ahogy az arcából kifut a vér, az ujjai pedig tapogatózva siklanak a tarkóján lévő kis sebre. Mi a franc történik?
Hirtelen, fájdalmasan sikolt fel, a teste görcsösen összerándul, vadul reszketni kezd, az ujjai kétségbeesetten karmolásszák a nyakát, mintha a mikrochipet akarná kikaparni a bőre alól, végül pedig ernyedten hanyatlik a takaróra. Rémülten fordítom hanyatt, majd az arcára simítom a kezem.
- Elliot! Elliot! – szólongatom aggódva, majd idegesen ellenőrzöm az életjeleit. A szíve lassú, de határozott ütemben dobog, ami arra enged következtetni, hogy nincs közvetlen életveszélyben. A légzése stabil, és ahogy erőszakkal felhúzom a szemhéját, a pupillája is reagál a fényre. Úgy tűnik csak elájult.
Picsába.
Dühödten káromkodva kászálódok le az ágyról, majd rángatom fel a boxeremet, az anyag érintése szinte fáj. A farkam lüktet a kielégületlenségtől, én pedig fel tudnék robbanni az idegtől a történtek miatt. A mikrochip működésbe lépett, ami azt jelenti, hogy az a halhatatlan, ruszki faszkalap használható állapotba került. Elég agyafúrt és elővigyázatos ahhoz, hogy ne csak nyomkövető és képességblokkoló funkciót rakjon abba az aprócska kis szerkezetbe, de még Elliot idegrendszerét is rövidre tudja zárni vele. Kíváncsi vagyok, ha konfetti méretű darabokra aprítom, akkor is képes a regenerálódásra…? Mennyire apróra kell összevágnom ahhoz, hogy átadja magát az anyatermészetnek és bűzös tócsa váljon belőle?
Feszülten gyújtok egy szál cigire, végigpörgetem a lehetőségeinket, végül sietve és kelletlenül öltözködni kezdek. Gyors mozdulatokkal ruhába bújtatom Elliot ernyedt testét is, közben pedig megfogadom, hogy megtalálom a módját annak, hogy eltegyem láb alól azt az ocsmány, húgyagyú orosz fejvadászt, amiért képes volt félbeszakítani az időtöltésünket.
Kapkodva összeszedem a cuccainkat, végül rendezem a számlánkat is. Nem hiányzik, hogy ezen a kontinensen is feltűnést keltsünk, amiért fizetés nélkül lépünk le. Végül bepakolok a kocsiba, Elliot ernyedt testét pedig ölben viszem ki. A recepciós furcsa szemeket meresztve néz rám, de elég egy gyilkos pillantás, és máris a saját dolgával törődik.
Minél hamarabb el kell jutnunk Szingapúrba, hogy eltávolítsák belőle ezt az idegesítő chipet.
 
*
 
Már majdnem alkonyodik, mire végre magához tér. Lassan kezd mocorogni, láthatóan nehezen tisztul ki a tudata, de hazudnék, ha azt mondanám, nem könnyebbülök meg.
- Te öltöztettél fel? – sandít rám bizonytalanul, a hangja rekedt és halk.
- Igen – morranok fel türelmetlenül. A testem bár lenyugodott, de még mindig érzem a kielégületlen vágy miatti végtelen feszültséget, plusz már aggódhatok amiatt is, hogy bizonyára követnek minket. A kellemes kis kiruccanásunk kellemetlen fordulatot vett.
- Nincs rajtam alsó – nyögi zavartan, én pedig fáradtan pillantok rá, majd mélyet szívok a cigimből és az orromon keresztül engedem ki a füstöt.
- Siettem – vetem oda foghegyről, a tekintetem időről-időre a visszapillantó tükörre vándorol, ellenőrizve, nem követnek-e minket.
- És… mi… nem…? – kérdi végtelenül zavartan, alig merve rám nézni közben, én pedig felvont szemöldökkel sandítok a vörös arcára.
- Azt akarod kérdezni, hogy megdugtalak-e, miután elájultál? – kérdem elhúzva a számat, növekvő dühvel. Komolyan olyannak nézek ki, aki arra gerjed, hogy eszméletlen és magatehetetlen embereket erőszakol?
- Hibáztatsz érte? – kérdi vádló hanggal, sértetten összefűzve a karjait a mellkasa előtt.
Nem válaszolok, csak irritáltan csettintek a nyelvemmel és szívok még egy utolsót a cigimből. A csikket kipöccintem a résnyire húzott ablakon, majd idegesen tolok egy újabb szálat a szám szélébe. Próbálom meggyújtani az öngyújtómmal, de az a szar nem akar fellobbanni. Egyre idegesebben próbálok tüzet csiholni vele, végül elsziszegve egy káromkodást olyan erővel vágom ki az ablakon, hogy apró darabokra robban az aszfalthoz csapódás pillanatában. Komoran nyomom be a szivargyújtót, hogy felmelegedjen.
Elliot nagyra tágult szemekkel néz rám, én pedig bosszúsan morranok fel.
- Egy szót se – mondom figyelmeztetően, nincs türelmem a piszkálódásához jelenlegi állapotomban. Mikor végre sikerül meggyújtanom a cigimet a szivargyújtóval, elégedetten szívok bele.
- Mi a franc? Képes vagy emberi érzelmeket produkálni? Őszintén megleptél – vigyorog rám gúnyosan úgy két másodpercnyi csend után. Erősebben kell markolnom a kormányt ahhoz, hogy ebben a szent pillanatban ne tapossak a fékre és húzódjak le. Emlékeztetem magam, hogy valószínűleg követnek és nem húzhatom az időt feleslegesen. Ezért csak fenyegető pillantással, éhes mosollyal sandítok rá.
- Majdnem egy órán keresztül állt a farkam, miután elájultál, és még most is ölni tudnék a kielégületlenségtől. Ha nem akarod, hogy az út szélén, ebben a kocsiban dugjalak meg, befogod a szádat és jó fiú leszel, Elliot – susogom a nevét a lehető legnagyobb élvezettel kiejtve, és ahogy a szemei nagyra tágulnak a döbbenettől, az arcát pedig elfutja a pír, a mosolyom vigyorrá szélesedik. Elkapja a fejét, én pedig elégedetten hümmögve szívok egy újabbat a cigimből. Bassza meg, már csak a látványától is kezdek újra felizgulni. Fenébe.
Az út további része csendesen és békésen telik. Elliot néha ficereg, időnként áttúrja a cuccait, a mobilját nyomkodja majd édességet nassol. Én a következő néhány órában elszívom a maradék cigimet is, majd idegesen dobolok a kormányom. Mikor egy nyalókát kezd bontogatni, frusztráltan túrok a hajamba.
- Adj egyet nekem is – mondom lemondó sóhajjal, lassan megveszek a kielégületlenségtől és a nikotin utáni vágytól, és ha nem köthetem le magam valami pótcselekvéssel, annak rossz vége lesz.
- Viccelsz? – kérdi felvont szemöldökkel, hitetlenkedve. – Nem tűnsz édesszájúnak.
- Mert nem is vagyok az. De ha nem kerítesz gyorsan valamit, amit szopogathatok, akkor téged foglak – sandítok rá, ettől persze megint zavarba jön. Motyog valami sértőt az orra alatt, majd beletúr a cuccai közé és kisvártatva kibont egy zöld színű nyalókát és felém tartja.
- Tessék, ez talán megfelel az ízlésednek.
Hozzá hajolnék, hogy bekapjam a felém kínált édességet, de rögtön elhúzná a kezét, ahogy közeledem, ezért az egyik kezemmel megmarkolom a csuklóját és egy helyben tartom. A pillantását fogva tartva nyalintom meg az édességet, majd elégedetten elmosolyodva csúsztatom a számba. A szíve máris kicsit hevesebben ver, az arcát elfutja a pír, és szinte kirántja a kezét a szorításomból.
- Megteszi. Az előző viszont sokkal finomabb volt – mondom már újra az utat figyelve, megforgatva a számban a savanyú nyalókát. Eltelik néhány pillanat, mire felocsúdva felnyög.
- Ízléstelen, perverz pszichopata – vágja hozzám felháborodottan, de csak jókedvűen felnevetek. Képtelen vagyok másra gondolni, csak a csókjára, a meztelen testére, a tudatomban pedig csak az visszhangzik, ahogyan kéjesen a nevemet nyögte. Bassza meg. Általában nem jelent gondot elfojtani az érzéseimet, de mellette képtelen vagyok rá. Egyszerűen túl nagy hatással van rám.
Fenébe. Sosem engedtem, hogy elhatalmasodjanak rajtam az érzések. Csak hátráltatnak és csak a baj van velük, nem tudok tőlük racionálisan gondolkodni. De a közelében ezek mind nem számítanak. Hiába tudom, hogy mit kellene tennem, mi lenne a legkifizetődőbb, akkor sem tudom távol tartani magam tőle.
Mikor az édesség már majdnem elfogy, ingerülten harapok rá és hangosan rágom szét, majd a műanyagpálcikát kezdem rágcsálni.
 
*
 
Éjfél előtt valamivel érjük el Sanghajt. A város sötétséget metsző, villodzó fényei már távolról jól látszanak. Ahogy belépünk az agglomerációba és közeledünk a központ felé, az éjszakai sötétséget szinte nappali világosság váltja fel. Közeledve a sűrűbben lakott területek felé feltűnnek a szivárvány színeiben pompázó neonok, a hatalmas elektronikus hirdetőtáblák és az ízléstelen reklámokat lejátszó kivetítők. Sűrű emberforgatag hömpölyög az utcákon, különböző stílusú zenék mosódnak össze egy hatalmas katyvasszá és vesznek el a tömeg morajában. Leállítom a kocsit egy parkolóházban, majd fáradtan a hajamba túrva veszek egy nagy levegőt. Végre megérkeztünk.
Elliot az ülésen összehúzva magát halkan szuszog. A feje oldalra billent, nyakának kecses vonala pedig hívogatóan feltárult. A pólója is félrecsúszott kicsit, kivillantva gömbölyű vállának hófehérségét. Az arca nyugodt és kisimult, a vonásai ellágyultak. Hófehér haja az arcába hullt. Meglepő hatással van rám a látvány.
A szám kiszárad és önkéntelenül végigfuttatom az alsóajkamon a nyelvem. Szinte érzem a bőrének édes, semmihez sem fogható ízét és őszinte sóvárgást érzek azután, hogy megkóstolhassam.
Mire végigfuttathatnám a gondolatokat, a testem magától mozdul. Finoman simítom ki a rakoncátlan tincseket az arcából, gyengéd mozdulattal a füle mögé tűrve, majd az ujjaim hegyét végigfuttatom nyakának kecses ívén. Megrándul, a fehér bőrön végigfut a libabőr, de nem ébred fel. Önkéntelenül elmosolyodok.
Elragadtatva hajolok a nyakához, hogy pille csókot hintsek a hajlatába, végig a teljes hosszán, majd egyre szenvedélyesebben kezdem kóstolgatni. Lehunyt szemekkel szívom magamba a tusfürdőjének gyümölcsös illatát, amelyen így is áttör testének esszenciája.
Ahogy a nyelvemet élvezettel végigfuttatom a selymes, hófehér bőrön megremeg, ajkát halk nyöszörgés hagyja el. Mocorogni kezd, de még nem tért magához rendesen. Mutatóujjamat beakasztom a pólója nyakába és még lejjebb húzom, hogy előbukkanjon teljesen a válla. Azt is beborítóm a csókjaimmal, majd újra a nyakára térek. Megborzong és mikor édes hangon felnyög, nem tudom tovább türtőztetni magam. Szenvedélyesen tapadok a bőrére és élvezettel szívom meg, elégedetten nyalintva végig a keletkezett piros foltocskán, majd forrón harapdálom végig a nyakát.
- Mi a… Jude…? Ha… hagyd abba! – nyögi meglepetten, ahogy magához tér. A kezei megtalálják a mellkasomat és erőtlenül megpróbál eltolni magától, de még nincs elég erő a kezeibe.
- Felébredtél, Csipkerózsika? – duruzsolom a fülébe elmélyült hangon, majd élvezettel belenyalok, és ahogy összerándulva az ajkába harap, felkuncogok.
- Neked köszönhetően. Legközelebb tedd meg azt a szívességet és inkább rúgj belém, faszfej – sziszegi elvörösödve, a tenyerét a nyakára csúsztatva, mintha csak le tudná söpörni magáról az érintésem nyomait. Felkuncogva hajolok el tőle, majd a kulcsot a zárban hagyva szállok ki a kocsiból. A csontjaim hangosan ropognak végig, ahogy nyújtózom egy nagyot, majd fáradt nyögéssel nyitom ki a hátsó ajtót és kezdem összeszedni a cuccaimat.
- Takard el az arcod és maradj végig szorosan mellettem – mondom halkan, mire csak megforgatja a szemeit.
- A kezedet ne fogjam meg mindjárt? Mi vagy te, az anyám? – kérdi gúnyosan, de elég egy metszően hideg pillantás ahhoz, hogy megadóan felsóhajtson és mélyen a fejébe húzza a kapucniját.
- Azonnal szólj, ha úgy érzed, megint működésbe lépett a chip – mondom jelentőségteljesen, majd a táskámat hanyagul átvetem a vállamon.
- Jól van, jól van, felfogtam, nem kell úgy túllihegni – mondja felvéve a hátizsákját. Megvárom, míg mellém lép, majd céltudatosan megindulok. Elliot végig szorosan mellettem szedi a lábait, a tekintetem pedig a környezetet a pásztázza, egyre csak annak a nyomait keresve, hogy követ-e minket valaki, de szerencsére ennek semmi nyoma. Az úti célunk irányába haladva egyre sűrűbb a tömeg, az emberek halrajként hömpölyögnek az utcán. Egyre több a furcsa, hozzánk hasonlóan gyanús alak. Ahogy belépünk a fejvadászok negyedébe, a fajtánkbeliek már bátrabban mutatkoznak. Ez a mutánsok városrésze, ahol az amorf, testi elváltozásokkal élőknek sem kell takargatniuk magukat. Egy pikkelyes testű, gyíkszerű férfi mellett sétálunk el, Elliot pedig tágra nyílt szemekkel bámulja meg az alakot.
- Ne bámuld, mert felbőszíted – sziszegem felé, oldalba bökve a könyökömmel.
- Képtelen vagyok róla levenni a szemem – nyögi elámulva, így inkább áthúzom a másik oldalamra, mielőtt túl nagy feltűnést kelt és a csillapíthatatlan kíváncsisága miatt bajba sodor minket. Ebben a negyedben egyetlen szabály van: foglalkozz a saját kibaszott dolgoddal, ha nem akarsz balhét. Márpedig mi nem akarunk balhét. Az első útba eső utcai automatából beszerzek egy doboz cigit és ahogy rágyújtok az első szálra, megkönnyebbült sóhajjal tüdőzöm le.
Végigsétálunk egy hosszú utcán, ahol különböző standokon tradicionális ételeket sütnek. Az illatok furcsa kavalkádja egészen étvágygerjesztő.
- Éhes vagyok, álljunk meg és együnk valamit – rántja meg a kabátom ujját, az egyik közeli stand felé mutatva, én pedig követve a tekintetét elfintorodom.
- Abból jobb, ha nem eszünk – mondom sötéten, mire elborzadva néz rám.
- Tudni akarom? – kérdi a stand felé meresztve a szemét, de csak sokat mondóan megrázom a fejem. Végül körbepillantva kiszúrok egy jó helyet, és elégedett kifejezéssel ragadom meg a csuklóját és kezdem húzni magam után.
- Ez biztos ízleni fog – mondom helyet foglalva az egyik kopott bárszéken a stand előtt, Elliot pedig kíváncsian telepedik le mellém, máris a kínálatot szemlélve. Különböző tenger gyümölcseit tűztek fel pálcikákra, majd fűszeres pácban megforgatva parázson sütik ki őket. Elmosolyodom a gyermeki lelkesedését látva, ahogy nyálcsorgatva nyújtogatja a nyakát. Intek a szakácsnak, aki készségesen tesz elénk két nagy tál kagylólevest és egy tálcán különböző variációkat az ételből. Elliot először kissé bizonytalanul szemléli a sűrű, világos lében úszó kagylókat.
- Nem bízol bennem? – kérdem felvont szemöldökkel. A lapos pillantás, amit felém küld, nevetésre késztet, ezért szavak helyett inkább belekanalazok a levesbe. Végül Elliot is rászánja magát, az első kanál után pedig lelkesen kezdi belapátolni.
- Ó igen, ez fantasztikusan jó. Lassan két hete nem ettem rendes meleg ételt – sandít rám vádlón.
- A hajón főztek – vitatkozok, de csak elhúzza a száját.
- Azt a moslékot nem nevezheted rendes ételnek – fintorog, nekem pedig be kell látnom, hogy van igazság abban, amit mondott. – Az a szerencsétlen még azt is megoldotta, hogy ne legyen hal íze a halnak. Nem hittem volna, hogy ez egyáltalán lehetséges – adja elő drámaian, én pedig jókedvűen felnevetek. Miután kivégezte a levest, lelkesen veti rá magát a főfogásra, egymás után habzsolva be a sok finomságot.
- Az apró termeted ellenére meglepően sok minden fér a szádba – nézek rá sokat mondó vigyorral, mire egy pillanatra megdermed, majd sötét szemekkel, látványosan harap félbe egy apró polipot. Még szélesebben vigyorgok.
A kis idillt félbeszakítja, hogy egy férfi ül le Elliot másik oldalán lévő bárszékre. Rendel és enni kezd, de egyre csak a mellette ülőre sandít. Elliot kényelmetlenül fészkelődni kezd, elhallgat és siet befejezni az evést, én pedig elkomolyodva tartom szemmel a férfit. Végtelenül felingerel, hogy egyáltalán rá merészel nézni. Eddig ismeretlen birtoklási vágy kerít hatalmába. Ő az enyém, senki másé, és nem engedem, hogy akár csak egy ujjal hozzáérjenek. Elemi erővel tör rám ez a furcsa, állatias ösztön.
Végül a szakácshoz fordulok, hogy fizessek, a férfi pedig ezt a pillanatot használja ki, hogy egy könnyed mozdulattal lerántsa a fejéről a kapucnit. Elliot meglepetten pillant az idegenre, gyorsan visszahúzva a fejére a jótékony ruhadarabot, de már késő. A férfi elégedett mosollyal néz rá.
- Tudtam én. Te vagy a mitugrász, akinek rekord összegű vérdíjat –
Nincs ideje befejezni a mondatot. Hirtelen mozdulok, a mellkasommal egészen hozzásimulva Elliot hátához, hogy közelebb kerülhessek a férfihoz. A jobb kezemmel betapasztom a száját, az ujjaim szinte a húsába vájnak, ahogy az arcára markolok, a másikkal pedig megragadom az Elliotra szegezett mutatóujjat, és egy könnyed mozdulattal hátrahajtom. Élesen reccsen.
Szinte fizikai fájdalmat okoz, amiért visszafojtom a gyilkos indulataimat. Legszívesebben apró cafatokra vagdalnám, itt a nyílt utcán, mindenki szeme láttára. Semmi sem tenne boldogabbá. De az eszem egyenlőre még felülírja az ösztöneimet.
A férfi fojtottan felnyüszít a tenyerem alatt, a szemei könnybe lábadnak. Kirántja a törött ujját a szorításomból, majd ép kezével a csuklómra markol és megpróbálja lefejteni a szájáról, de csak még erősebben markolom.
- Ha csak egy hangot is kiadsz, kitépem a nyelvedet és visszatuszkolom a torkodba, hogy attól fulladj meg – susogom halk, de fenyegető hangon, tekintetemet az övébe mélyesztve. Elliot szorosabban simul hozzám, egészen apróra összehúzva magát.
Néhány másodpercig csak figyelmeztetően nézek a férfira, majd mikor aprót biccent, elengedem. Megadóan húzza össze magát és a törött ujját szorongatva eloldalog. A szakács úgy tesz, mintha semmit nem látott volna a jelenetből, ahogy mindenki más. Mindenki a saját kibaszott dolgával foglalkozik.
- Indulunk – súgom a fülébe halkan, majd felállok, a tekintetem körbevillan, de senki sem figyel minket. Mikor Elliot is indulásra kész, megmarkolom a kezét és húzni kezdem magam után, ő pedig nem tiltakozik. Sietve veszi fel a tempót, és kisvártatva eltűnünk. Mikor megbizonyosodom róla, hogy biztosan nem követnek, megnyugszom. Ha az a fickó nem egyedül van, akár még rosszul is elsülhetett volna a kis kiruccanásunk.
Könnyedén találunk egy viszonylag igényesebb motelt, én pedig gondolkodás nélkül kiveszek egy szobát. Hajnalig úgyis várnunk kell, míg felkereshetjük a kontaktomat, addig is jobb kényelmesebb körülmények között meghúznunk magunkat.
Ahogy becsukódik mögöttünk a szoba ajtaja, elfordítom a kulcsot a zárban, a táskámat hanyagul a padlóra dobom, majd Elliot felé fordulok.
- Azt hittem az a szarházi le fog leplezni minket. Összecsináltam magam a gondolattól is, hogy egy ilyen veszélyes helyen felfedi az identitásomat – dohogja dühösen, miközben az elnyűtt, de legalább tiszta kanapéra pakol.
- Elliot – szólítom meg halkan, a hangomra pedig alig láthatóan összerezzen. Minden bizonnyal érzékeli a furcsa aurámat, mert tovább pakolászik, úgy téve, mintha minden a megszokott lenne. Viszont a szíve elárulja. A vére máris hevesebben áramlik a testében, a gondolat pedig furcsa elégtétellel tölt el.
- Mutánsok mindenhol, ennyivel pedig még te sem bánsz el, bármekkora pszichopata is vagy. Valószínűleg a darabjaim fölött acsarkodtak volna, mint egy falka éhező kóbor kutya – ömlik belőle továbbra is a szót. Összevissza beszél, a száját jártatja, valószínűleg csak ki akarja vágni magát a helyzetből. A furcsa hangulat eluralkodik a szobán.
Nem tudom leállítani magam. Nem értem, miért tör rám a félelmetes, legyűrhetetlen birtoklási vágy. Sosem éreztem még ilyet. Az elmém tudja hogy bolondság az egész, hiszen pénzt fizettek azért, hogy felkutassam, és a sokszorosát fogom kapni azért, hogy leszállítsam. Semmi közöm ehhez a kölyökhöz, hülyeség, hogy egyáltalán a szükségesnél több kapcsolatot teremtek vele, de mégis… beleőrülök, ha nem kapom meg. Birtokolni akarom minden porcikáját.
- Elliot – szólítom meg újra, ő pedig már sietve kapkod ki néhány holmit a táskájából, majd azokat szorongatva pillant körbe. A fürdőszobát keresi, el akar menekülni előlem, bezárkózni. Mikor rádöbben, hogy én vagyok közelebb a fürdőszoba ajtajához, a szíve még hevesebben kezd verni. Bizonytalanul pillant rám, de látom a tekintetében, hogy nem tőlem fél. Talán a saját testének reakcióitól. Vagy talán egészen mástól.
- Biztos jó ötlet megállnunk éjszakára? Lehet, hogy máris a nyomunkban vannak – mondja elhalóan, megadóan leeresztve a vállát. Perzselő tekintettel nézek végig rajta. Ha nem haraphatok belőle egy darabot, meg fogok örülni.
- Egy szűk térben előnyben vagyok a lőfegyverekkel szemben – mondom érdektelenül. Ráadásul, a nyílt utcán, ahol minden tele van mutánsokkal, esélyem sem lenne megvédeni, jól látja a helyzetet.
Lassú lépésekkel indulok meg felé. Megszeppenten hátrál, mígnem a lábával beleütközik az ágyba és elterül rajta. A kezében lévő holmik szanaszét gurulnak a földön. Hevesen dobogó szívvel figyeli, ahogy fölé térdelek, a két kezemmel pedig megtámaszkodom az ágyon, a feje mellett. Csillog a szeme.
- Elliot – ismétlem a nevét, szinte csak rekedt, vágyakozó sóhajtásként hagyja el a számat. Az arcát halvány pír futja el. Lehajolok hozzá, ő pedig látom, ahogy megremeg, alsóajkába harap, a pillantása a számra vándorol. Már most érzem a testéből áradó őrült hőséget. – Csókolj meg.
A hangom nem parancsoló, inkább kérlelő. Meglepetten, nagyra tágult szemekkel néz rám, értetlenül. Vágyakozva nézek vissza rá.
Nem akarom ráerőltetni magam, ami a helyzetünket tekintve nevetségesen hangzik. Mégis szeretném, ha ezúttal is ő tenné meg az első lépést, mint a múltkor. Tudni akarom, hogy a legutóbbi csak hirtelen fellángolás volt-e, esetleg megbánta? Ha így van… akkor vissza kellene redukálnom a kapcsolatunkat fejvadásszá és prédává. Az lesz a legjobb, ha érzelmileg elhatárolódom tőle. Vajon csak a túlélésért teszi? Játszik velem, megpuhít, hogy aztán a lelkiismeretemet kihasználva meglépjen? Mit érzek egyáltalán? Valamilyen ösztönszerű, állatias vágyat…? Vajon ha a magamévá teszem, elmúlik a birtoklási vágy is? Félek, hogy nem.
Miért ébreszt bennem más érzéseket, mint eddig bárki?
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg a gondolataimba mélyedtem, de szinte mintha egy álomból ébrednék fel. Óvatos, pilleszárnyszerű érintés ráz fel, ahogy ajkait az enyémhez simítja. Bátortalanul csókol, lehunyt szemekkel, én pedig ellágyulva nézem, ahogy a szemöldökét ráncolja közben. Mikor a kezeit óvatosan tapogatózva a mellkasomra simítja, elégedetten morranva veszem át az irányítást. Szenvedélyesen kezdem falni az ajkait, a nyelvem hevesen furakszik a szájába hogy birtokba vegyem. A felsőmbe markol, a számba sóhajt, ez a hang pedig végtelen elégedettséggel tölt el.
Ahogy elszakadunk egymástól, nem adok neki időt, rögtön a nyakára tapadok. A szokásosnál vadabbul kezdem csókolgatni és harapdálni, megkínozva a porcelánfehér bőrt. Vékony hangon nyög fel, az egész testében megremegve. Lehunyt szemmel szívom magamba testének semmivel sem összetéveszthető, édes illatát. Szinte betölti a tudatomat és kitöröl minden egyebet, csak az utána való sóvárgás marad.
Egyik kezemmel a combja belső felébe markolok, amitől meglepetten rezzen össze, a figyelmét pedig a fülkagylójának harapdálásával vonom el. A lábát egy határozott mozdulattal tolom oldalra, hogy kényelmesen befészkelhessem magam közéjük, éledező férfiasságomat pedig az övének dörgölhessem. Levegő után kap, ahogy csípőmet az övének préselem, a felsőmbe markol kapaszkodót keresve.
Ujjaim hegyével megkeresem a pulóvere szélét, majd játékosan simítok alá, könnyedén cirógatva az oldalát és a hasát, ingerlően simítva végig az ujjaimat a nadrág derekának mentén. Majd miután meguntam a játszadozást, könnyed mozdulattal húzóm le róla a ruhadarabot és hanyagul a padlóra dobom. Éhesen mérem végig az apró, de annál tökéletesebb testet. Minden porcikája édes és étvágygerjesztő. Buja mosollyal hajolok a mellkasára, forró csókokkal hintem be a bőrét, utamat pedig halvány harapásnyomok és szívásfoltok jelzik. Mikor elérem az egyik kemény, halványrózsaszín mellbimbóját, először puha csókot hintek rá, majd élvezettel nyalintok végig rajta. Ahogy megborzong és az alsóajkába harap, elégedett mosoly jelenik meg az arcomon. A csillogó, vágytól fűtött szemeibe nézve játszadozok vele, az arcán a várakozás pedig elégedettséggel tölt el. Majd ahogy mellbimbóját a számba véve finoman ráharapok, majd szenvedélyesen megszívom, kéjesen nyögve veti hátra a fejét.
A felsőmet tépi, reszkető kezekkel próbálja lerángatni rólam, én pedig készségesen bújok ki a vékony anyagból, majd simulok hozzá teljesen. A bőrünk, ahogy egymáshoz ér, szinte szikrákat vet. Mintha a szoba levegője is kezdene felforrósodni.
- Judas – sóhajtja kéjesen, a hangja szinte elveszik a levegőben, nekem viszont borzongás fut végig miatta a gerincem mentén. Meglepő elégedettséggel tölt el, ahogy a nevemet mondja, egyúttal viszont felkorbácsolja az eddig visszafojtott indulataimat. Már most kemény és forró, pedig derékon alul még hozzá sem értem.
Csak egy pillanat, és már az ágyon fekszem hanyatt, Elliot pedig a mellkasomon, a formás hátsójára pedig csodás kilátás nyílik. Vörös arccal tiltakozik, ficereg, menekülne, de mikor a fenekét megmarkolva rávetem magam, felhagy a tiltakozással. Remegve, meglepetten nyög fel, ahogy megérzi a nyelvemet a bejáratán játszadozni. Élveteg mosollyal, elragadtatva nyalogatom, néha egy-egy játékos harapással a hátsójára kalandozva. És ahogy peregnek a percek, úgy lesz a teste egyre forróbb, a reszketése fokozódik, az ereje pedig kezdi elhagyni. A testemre roskad, az arca közvetlenül az ágyékom mellett, még nadrágon keresztül is érzem a forró leheletét. Egyik kezével az övembe kapaszkodik, a másikkal a combomat markolja. A kéjes hangja betölti a kis helyiséget, én pedig sportot űzök belőle, hogyan tudnék még többet kicsalni belőle.
- Ha nem kezdesz valamit ezzel itt – búgom kéjtől rekedt hangon, az egyik kezét határozottan az ágyékomra húzva. -, nem ígérem, hogy vissza tudom fogni magam.
Kis tétovázás után erőtlenül nyöszörögve kezdi bontogatni a nadrágomat, majd ahogy a farkam végre kiszabadul, megkönnyebbülten morranok fel. Nem engedem, hogy túlgondolja a történteket, a nyelvemet határozottan csúsztatom a forró izomgyűrűk közé, elterelve a figyelmét. A kéjes nyöszörgéstől elégedetten elmosolyodom. Élvezettel mozgatom benne körkörösen a nyelvemet, megízlelve testének pulzáló forróságát.
Mikor tapogatózó ujjak fonódnak a merevedésemre, elégedetten felmorranva markolok erősebben a formás hátsójára. Először bizonytalanul kezd simogatni, de rövid időn belül megtalálja a ritmust. A fürge ujjaktól képtelen vagyok tovább koncentrálni, a fejem zsongani kezd, egy erőteljesebb mozdulatnál pedig nyögve vetem hátra a fejem a párnák közé.
Az első ujjam könnyedén csusszan belé, bármiféle ellenállás nélkül. Kéjesen nyüszít fel, a teste pedig megremeg, ahogy óvatosan tapogatózni kezdek benne. Elmondhatatlanul izgató látvány, ahogy az ujjam síkosan csusszan ki-be a testéből, módszeresen tágítva közben. Mikor a második ujjamat csúsztatom az első mellé, a teste megszorul és pulzálni kezd, de alig egy perc múlva újra ellazul. A keze a farkamon kezdi elveszteni a ritmust, de cseppet sem bánom, a látvány mindenért kárpótol. És mikor megtalálom benne azt a gyönyört hozó kis pontot, a háta ívbe feszül és szinte felsikolt. Összerándul, a teste meglepő erővel préseli össze az ujjaimat. Kéjes kis mosollyal simogatom tovább a prosztatáját, ezzel sebesen hajszolva az orgazmus felé, a tettem viszont nem marad büntetlen. Mikor megérzem magamon forró, nedves nyelvét, bennem reked a levegő. Meglepetten dermedek le egy pillanatra, nyelvének selymessége elmondhatatlanul jó érzés. Elégedett nyögés szakad fel belőlem, a csípőm ösztönösen, kontrollálhatatlanul lendül felfelé. Felbátorodva kezd ficánkolni rajtam a nyelve, hosszasan időzve a makkomom, majd játékosan nyalintva végig a farkam teljes hosszán. A merevedésem már szinte fáj, a szívverésem ütemére pulzál. A kielégületlenségtől már a határaimat feszegetem. Ha ezúttal is közbe jön valami, a farkam fel fog robbanni.
Ahogy a merevedésemet finoman az ajkai közé csúsztatja, reszelősen nyögök fel a gyönyörűségtől. Ahogy elnyel, úgy érzem, a forró ajkai között el tudnék olvadni.
- Elliot – nyögöm magamból kivetkőzve, ujjaim mozgása darabosabbá és koordinálatlanabbá válik, ugyanakkor erősebben kezdem benne ingerelni azt a pontot, amitől csillagokat lát. Fojtottan nyögve szorít a farkamra, az ajkai szintén megszorulnak körülöttem, a fogai kellemesen karistolnak. A teste vadul reszketni kezd, a bejárata megszorul az ujjaim között és ütemesen pulzálni kezd, szabad kezének körmei a combomba mélyednek. Érzem, ahogy forró magja összesimult testünk közé spriccel és a mellkasomra kenődik. Ahogy a farkammal a szájában fojtottan felnyög, a hang annyira rohadtul erotikus, hogy arra már nincsenek szavak. A kielégületlenség miatt ez az inger pedig pont elég, hogy átlendítsen.
Felhördülve élvezek el, Elliot pedig a meglepettségtől hátrahőköl, de megmarkolom a kezét, mielőtt azt is elránthatná és a farkamat körbeölelő ujjaira szorítok. Olyan hosszan és intenzíven élvezek, amire eddig ritkán volt csak példa. A kiéhezettség furcsa dolgokat művel az emberrel.
Lihegve hanyatlok teljesen a párnák közé, Elliot pedig még mindig reszketve kászálódik le rólam. Felül, és ahogy rám pillant, nem bírom ki, hogy ne játszadozzak vele még egy kicsit.
Mutatóujjamat a mellkasomon szétkenődött élvezetébe mártom, majd kéjenc mosollyal nyalintom le.
- Jobb, mint a nyalóka – búgom elégedetten, ettől persze fülig vörösödik és válogatott sértések kezdenek ömleni belőle. Hangosan felnevetve figyelem, ahogy összeszedi a cuccait és a fürdőszobába menekül. Igazán aranyos.
Némi zsebkendővel nagyjából letörölgetem magam, majd ledobálom a ruháimat. A bezárt fürdőszobaajtó egy kis nyomás hatására megadja magát és kinyílik, Elliot pedig döbbenten és mérgesen szór szitkokat a fejemre, mikor beállok mellé a zuhany alá. Jókedvűen nevetek fel, ahogy maga köré tekerve egy törölközőt vörös arccal kimenekül. De meg kell hagyni, a látvány, ahogy hófehér tincsei nedvesen a vállára és a nyakára tapadnak, igazán elképesztő.
Egy gyors zuhany után alsónadrágot húzok, a számat elhúzva konstatálom, hogy módot kell találni a cuccaink kimosására, mert már egy tiszta holmim sem maradt. Végül elégedett kis mosollyal nézem a takaró alatt kucorgó apró kis testet, ahogy az ágy legszélére kihúzódva alvást imitál. Vagy csak nem akar szóba állni velem.
Bebújok a takaró alá, és ahogy a hátához simulok, a szíve máris gyorsabb ütemben kezd verni.
- Olyan vagy, mint egy pióca. Szállj már le rólam, nem tudok úgy aludni, hogy a fülembe lihegsz – morogja, a derekát ölelő karjaimat határozottan fejtve le magáról.
- Nem szerepelt alvás a terveim között ma éjszaka – búgom élvetegen, az orrom hegyével cirógatva végig a nyakát.
- Ne is álmodj róla. Ha csak egy ujjal is hozzám érsz az éjszaka, esküszöm, megtalálom a módját, hogy impotenssé tegyelek – fordul velem szembe, majd a mellkasomnak feszülve próbál elnyomni magától, aminek az a vége, hogy majdnem ő esik le az ágyról.
- Csigavér – mosolygok rá szórakozottan, kissé távolabb húzódva, Elliot pedig megkönnyebbülten sóhajt fel. Azért még gyanakvóan figyeli, amíg elhelyezkedem, és csak akkor lazul el, mikor ásítok egy nagyot.
- Jó éjt, Csipkerózsika.
- Fulladj meg.
 
*
 
Mikor reggel felébredek, legnagyobb sajnálatomra már nem fekszik mellettem. A fürdőben tollászkodik. Cigire gyújtva bújok bele a legkevésbé koszosnak tűnő pólómba, majd telefonon reggelit rendelek.
- Mikor találkozunk végre a kontaktoddal? Szeretném, ha ez a cucc minél hamarabb kikerülne belőlem – vakargatja a tarkóját a száját elhúzva, ahogy kilép a fürdőszobából. Nem állom meg, hogy ne mérjem végig.
- Néhány óra múlva.
Közben meghozzák a reggelit is, némi felárért cserébe a személyzet pedig vállalja a ruháink kimosását. Békében megreggelizünk, majd egy cigivel a szám sarkában nekilátok kiszedegetni a bőrömből a varratokat. Már zavaróan viszket, a sebek pedig szépen begyógyultak. A combommal és az oldalammal egész jól boldogulok, a vállam viszont okoz némi nehézséget. Elliot egy ideig élvezkedve nézi a próbálkozásaimat, végül gúnyosan kuncogva siet a segítségemre.
- Hát, csúnya sebhely fog maradni utána még így is – közli aztán a sebet szemlélve, de csak megvonom a vállam.
- Elfér a többi mellett – jelentem ki érdektelenül, a pillantása pedig rögtön a csuklóimon lévő csúnya hegekre vándorolnak. Úgy teszek, mintha nem venném észre, remélve, hogy nem hozza szóba a témát, de csalódnom kell, mint mindig. Mi mást is várhatnék egy ekkora szószátyártól?
- A sebek a csuklódon attól vannak, hogy az erődet használtad? – kérdi aztán végül, én pedig rá sem pillantva válaszolok.
- A nagy részük – jelentem ki szűkszavúan, kissé kelletlenül, közben pedig már a cuccaim között kotorászok, de talán még magam sem tudom, hogy miért. Mikor már mással nem tudom lefoglalni a kezeimet, kinyitom az egyik ablakot és újabb szál cigire gyújtok.
- Hadd találgassak: elbaszott gyerekkori trauma? Nem szeretett anyuci, azért lettél ekkora tapló? – élcelődik, próbálva humorral elvéve a beszélgetés élét, és bár halványan elmosolyodom, a szemem meg sem rebben.
- Mindenkinek megvan a maga keresztje – zárom le végül a beszélgetést, és egy darabig még próbálkozik, de aztán hamar feladja.
Miután a ruháink tisztán, illatosan és puhán visszakerülnek hozzánk, felöltözünk, összepakolunk és lelépünk. Út közben megállunk ebédelni is, a tegnapiból tanulva pedig egy eldugott helyet választok, ahol nem zavarhat minket senki. Végül nem sokkal ebéd után érkezünk meg a jobb napokat is látott orvosi rendelőhöz. A váró üres még ezen a korai órán. A vizsgáló ajtaja nyitva, odabentről egy női és egy férfi hang hallatszik ki.
Keresztbe font karokkal támaszkodok a falnak, leplezetlenül bámulva befelé, és mikor a nő meglát, az arcán ragyogó kifejezés terül el és a szokásosnál gyorsabban vet véget a vizsgálatnak. Miután a beteg távozik, Becca széles mosollyal és csillogó szemekkel lép ki a vizsgálóból.
- Jude! Téged mindig öröm látni – duruzsolja a nő negédesen, éhesen pillantva végig rajtam, és bár máskor ez cseppet sem zavar, ezúttal leginkább irritálónak tartom. – És ezúttal még egy kis csomagot is utazik veled – vet egy érdeklődő pillantást Elliotra.
- Ő itt Elliot. Elliot, Becca – mutatom be őket egymásnak, a nő pedig ragyogó mosollyal nyújt kezet. Elliot tartva a távolságot ugyan, de azért megrázza.
- Ezúttal mit tehetek érted, szépfiú? – kérdi a nő vidáman, én pedig szó nélkül lépek be a vizsgálóba. Követnek, Becca pedig értve a célzást, beteszi az ajtót.
- Elliot nyakába egy őrült mutáns egy microchipet ültetett, ami többek között blokkolja a képességét és nyomkövető is van benne. Amilyen gyorsan csak lehet, meg kell szabadulnunk tőle – adom elő a történetünket, Becca pedig elkomolyodva tolja fel a szemüvegét.
Megkéri Elliotot, hogy üljön le a vizsgálóágyra, majd megnézi a kis forradást a nyakán és óvatosan kitapogatja.
- Megpróbáltad te magad kivenni? – kérdi összehúzott szemekkel, rosszallóan pillantva rám, majd a választ meg sem várva folytatja. – Hülye ötlet volt. Csak a szerencsén múlt, hogy nem történt baj. Fenébe is, mi a francba keveredtél már megint? – szisszen fel, a kék szemek bosszúsan villannak felém, de csak egy pillanat, az arcán újra negédes kifejezés. Vállig érő, vörös hajába túrva mosolyog felém. – Bezárhatom a rendelőt, hogy kivegyem a lehető leghamarabb. De az feláras lesz – duruzsolja, a tekintet már máshol jár. Általában hízelgőnek tartom, ahogy viselkedik, de most inkább csak irritál.
Becca egy igazán kellemes megjelenésű, a harmincas évei végén járó nő. Szexuálisan meglehetősen kiéhezett. Vannak visszajáró vendégei, akik természetben fizetnek a szolgáltatásaiért. Én vagyok közülük az egyik. Kategorikusan kijelentette, hogy csak akkor hajlandó segíteni bármiben is, ha kielégítem. Általában nem volt ellenemre a dolog, sőt. Ezúttal viszont… kicsit sem tetszik az ötlet. Viszont nincs más választásom. Nincs egyéb, akihez fordulhatnék és félek, hogy az a chip veszélyezteti Elliot egészségét, ha tovább benne marad.


Silvery2022. 04. 11. 20:23:26#36165
Karakter: Elliot Easton (Cam)
Megjegyzés: Alvópajtimnak


 

 

Látom a pillanatot a borostyánsárga, összeszűkülő szemek fókuszt vesztő tekintetében, mikor eltávolodik a valóságunktól, és ösztönösen tudom, hogy a meggondolatlan dühkitörésem valamelyik pontja ideget ért. Esélyem sincs menekülésre vagy védekezésre, a satuszerű óriásujjak könyörtelen erővel ragadnak torkon, még arra sincs időm, hogy egy riadt nyögéssel levegőért kapjak, mielőtt végleg bezárul a satu szorítása. Elég gyilkost kergettem őrületbe az elcseszett, szánalmas életem során, hogy felismerjem az őszinte vérszomj fenyegető kisugárzását. Rögtön tudom, hogy mekkora veszélyben vagyok, és azonnal magamra öltöm a rám szabott, örökösen üldözés alatt álló vad szerepét, a tekintetem céltudatos gyakorlatiassággal fut végig a környezetünkön, hogy keressek valamit, bármit, amit elérek, és fegyvernek használhatok ellene. Semmi. Kibaszottul semmi nincs körülöttünk. A tehetetlen düh és a kétségbeesés szinte azonnal felváltják az eltökéltséget, az ujjaim a kabátja alatt marnak a csuklójába, hátha a fájdalom kizökkenti a megmagyarázhatatlan, agresszív rohamból. Hatástalan. A kurva életbe. Olyan könnyedén emel fel a földről fél kézzel, mintha nem lenne súlyom, a kezeim, amik eddig a bőrét karistolták, most a karjára szorulva kapaszkodnak bele, hogy ne a nyakam tartsa az egész testsúlyomat. Rángatózva, vergődve próbálok kikerülni az egyre fájdalmasabbá váló szorításból, a levegő hiánya minden másodpercben egyre sürgetőbb kín. Már csak homályosan látom a dühtől állatiassá torzult, máskor hűvösen vonzónak tűnő arcvonásokat, a vérfagyasztó felismerés, hogy ez a halszagú, sötét, esőverte szemétdomb lesz a sírom, teljesen megbénít. Komolyan ezeket a lapokat osztotta nekem az élet? Nevetségesebb, mint hittem.

A halálfélelem jeges karmai könyörtelenül vájnak a mellkasomba, a kegyetlenül ismerős rettegés, amit magukkal hoznak, eszembe juttatja a lehetetlennek tűnő helyzeteket, amikből valahogy mindig kiszenvedtem magamat élve. A fenébe is, mindazok után, amiket megúsztam, nem egy labilis őrült ok nélkül eldurrant agya lesz a végzetem, az kurvabiztos. Összeszorított fogakkal kapaszkodom minden erőmmel a megmozdíthatatlan kézbe, ami fogságba taszít, pedig az agyamra már kezd kíméletlenül ráereszkedni az oxigénmegvonás okozta szédelgés. Már rég nem látom őt, csak egy homályos folt lett a szemeimen felgyűlő könnyfátylon keresztül. Az egyik talpamat remegve támasztom a hátam mögötti falnak, hogy egy kis erőgyűjtés után, elrugaszkodva ágyékon rúghassam, de nincs lehetőségem kivitelezni a szerencsétlen kis kitörési kísérletemet. Az ujjai olyan hirtelen eresztenek el, mint ahogy rám szorultak, talpra huppannék, de a felhúzott lábam miatt kibillenek a nem létező egyensúlyomból, és majdnem sikerül még jól pofára is esni. Levegőért kapok, de nem jön, a durva szorítás béklyója mintha még mindig ott lenne, csak végtelen hosszúnak tűnő, kétségbeesett másodpercek múlva, rémisztő, egészségtelen sípolással tódul a tüdőmbe a várva várt oxigén. A visszakapott légzés fáj, akadozik és rekedtes, a testemet rázó köhögési ingertől pedig hánynom kell. Bassza meg. Még soha nem próbáltak ténylegesen megfojtani. Hát ez fostosul kurvaszar volt.

A nyomorult, reszketeg fetrengésemben még a létezéséről is megfeledkeztem egy pillanatra, a fölém tornyosuló jelenléte erőszakkal rángat vissza a nyomorult valóságomba, ahol még mindig ennek a seggfejnek a foglya vagyok, aki nem elég, hogy lehet, hogy ki akar árusítani a elmebeteg haverjának, még baszottul instabil is. Faszom. Mintha enélkül nem lett volna elég szar a helyzetem. Komolyan ez az én kurva formám.

Feltápászkodok az esőtől sárossá vált, hideg földről, egy ideig csak a szemem sarkából figyelem a rám meredő tekintetét, majd egy alig észrevehető lépést hátrálva nézek fel az elsötétülő, semmitmondó szemekbe. A végtelen kérdés és a zavarodottság, amit eddig visszatartott a félelem és a túlélési ösztön, most lavinaként zúdulnak rám, de nincs az az isten, hogy a történtek után a kötelezőnél akár eggyel is több szót váltsak ezzel a faszkalappal. Úgy látszik, hogy ha másban nem is, ebben az egyben egyet értünk. Elfordul tőlem, a hangja érzelemmentes dörrenés.

- Vissza a kabinba. Most. – Hiába minden vágyam, hogy leléphessek a közeléből, a hajó kapitányának a kiszámíthatatlan őrülete majdnem olyan rémisztő fenyegetést nyújt, mint az előző jelenetünk. Néhány elkapkodott lélegzetvételnyi ideig némán vívódok, hogy a két rossz közül melyiket válasszam, végül a lábaim szinte maguktól indulnak el a hajó felé vezető pocsolyás úton, bízva abban, hogy az öreg, rusnya démonfajzat mostanra sikeresen ájulásba itta magát. Már nem látom magam mögött minden gyötrelmem okozóját, mikor tétován megtorpanok. A mellkasom előtt összefont kezekkel engedem, hogy a hűvös esőcseppek lemossák az arcomról a kicsordult könnycseppek nyomait, a nyakamra csordogálva szinte csípik, égetik a zsibbadt zúzódást, amit az ujjai okoztak. A kísértés, hogy megpróbáljam kihasználni a feldúltságát, és egy harmadik utat válasszak, szinte darabokra szaggat, de tudom, hogy se elég időm, se elég eszközöm nincs arra, hogy sokáig meneküljek előle. Ha nem lenne elfojtva a kibaszott erőm, akkor enyém lenne az egész világ. A picsába már ezzel a szarral is.

Még mindig a tehetetlenségem dühében fortyogva vágom be magam mögött a kabinunk ajtaját, magam sem tudom, hogy a hideg, sáros ruhák miatt reszketek, vagy a tudattól, hogy nemsokára visszajön, és ismételten ki leszek szolgáltatva az áprilisi időjárásként változó idegállapotai szeszélyének. Azt hittem, hogy a perverz, molesztáló hangulatánál nem fogok félelmetesebbet megismerni, de tévedtem. Egy gyors, forró zuhannyal frissítem fel a hidegtől elgémberedett tagjaimat, szándékosan nem nézek a tükörbe, mert még nem állok készen rá, hogy meglássam, milyen nyomokat hagyott a nyakamon. A takarók, amik a priccsünkre lettek dobva, még nem voltak itt, mikor elmentünk, a részeg kapitány valószínűleg nagylelkűbb, mint az eredeti, savanyú állapota. Bebugyolálom magam, de tudom, hogy nem fogok aludni. Még nem. Fogalmam sincs, milyen kedélyállapottal méltóztatik majd visszatérni, és nem akarom, hogy a szokásosnál is védtelenebbül érjen, akármi is történjen.

Nem tudom, mennyi idő telik el az érkezéséig, mikor megkattan a rozsdás kilincs, minden izmom ugrásra készen feszül meg, a szívem olyan őrült tempóra kapcsol, hogy alig hallom tőle a lassú, halk lépteit. A szoba mozdulatlan levegője pillanatok alatt megtelik egy fenyegetően csendes, kiélezett feszültséggel, valamiért mégis érzem, hogy már nem kifejezetten ideges, és ez egy árnyalatnyit enyhít a néma pánikrohamomon. Egy kis matatás után hallom a fürdő felé vezető lépteit, de mielőtt kinyitná az ajtót, megtorpan. A kitöltetlen csend szinte fülsüketítő. Mintha percek telnének el, pedig alig néhány másodperc lehet csak az egész. A megtorpanó idő tovább vánszorog, az elillanó pillanat pedig eddig ismeretlen veszteség keserűségével kavar fel. Csak most, mikor erőszakkal elüldözte az érzést, jövök rá, hogy a magunk sajátos, megmagyarázhatatlanul ellentmondásos módján eddig egészen kedveltem őt. Soha nem vallanám be, de legundorítóbb az egészben az, hogy talán még a rám kényszerített perverzségeit is. Eddig. Már nem érzek mást, csak haragot és félelmet.

 

***

 

A hajóút meglepően eseménytelenül zajlik. Természetesen azon kívül, hogy minden alkalommal, mikor eljön az este, és visszakényszerülök a megosztott kabinunk aprócska lyukába, feszélyez a gondolat, hogy vajon most épp sikerül e mondanom vagy tennem valamit, amivel kihozom eléggé a sodrából, hogy véletlenül megöljön. Az mondjuk kurvabiztos, hogy az elcseszett nevét nem veszem többet a számra. Ettől függetlenül visszafogottan ugyan, de megpróbálom visszaépíteni a csipkelődős stílusomat, hogy újra, most egy kicsit óvatosabban kitapossam, hogy vajon meddig mehetek el nála. Félek, hogy ha feltűnően meghúzom magamat, akkor az ő figyelme is éberebb marad, ami nem kedvez a jövőbeli szökési reményeimnek. Valahogy vissza kéne építeni annak a könnyedebb hangulatnak a látszatát, ami a faszsága előtt jellemezte a kapcsolatunkat, csak ez nem olyan kurva egyszerű feladat, azok után, hogy kis híján kinyiffantott. Ehhez még én sem vagyok elég jó színész, bassza meg. Az első napon még azt is nehéz volt megállni, hogy lehordjam a sárga földig, de azt hiszem az nem kedvezett volna a betervezett színlelt „békülés”-nek. Gyűlölöm, hogy egy ekkora kiismerhetetlen faszkalaphoz van láncolva a sorsom.

A legénység eleinte ellenszenvesnek és rémisztőnek tűnt, de a sok fejvadász társaságában már megtanultam, hogy kell megkedveltetni magamat a züllött sleppel, szóval a második napra már szinte haverkodok velük, szerencsére amilyen visszamaradott, egyszerű nyelvezetet használnak, még nekem sem esik nehezemre megérteni a japánjukat. Viszonylag ostoba, egy-egy jól elejtett megjegyzéssel könnyedén manipulálható csürhe, a harmadik napon már az esti pókerpartijukra is becsatlakozom, ami már csak azért is jó, mert később kell visszamennem a kiszámíthatatlan behemót odújába. A parti végére szerintem már arról is meg tudnám győzni őket, hogy miért lenne kurva jó ötlet a jeges vízbe dobni az életemet megkeserítő goromba szemétládát, de sajnos Szingapúrig még szükségem van rá. Természetesen megnyerem a partit, de mivel nem volt miből kifizetnem a beugrót, megszavazzák, hogy a győzelmi díj is inkább visszaosztásra kerüljön. Nem zaklat fel különösebben, úgyis kiszolgálom magam, mielőtt lelépünk, már megvan a lista, hogy kitől, mit és honnan fogok kölcsönvenni indulás előtt.

A negyedik napon felborul a kis kiépített nyugalmam. A legénység egy emberként zúdul fel, mikor megérkezik a kínai parti őrség, egységes hangyabolyként, sürögve-forogva teljesíti mindenki a rá szabott feladatokat. Buták, buták, de a dolgukat értik, az egyszer biztos. Én épp a világomat éltem, a napon sütkérezve próbáltam megdönteni az egyik fiatalabb srác telefonján a rekordját az egyik játékban, és épp a legígéretesebb próbálkozásomat szakítja félbe a váratlan felfordulás. A kapkodó legénység között felbukkan a behemót utálatos alakja, félreérthetetlen céltudatossággal trappol felém. Jaj ne. A faszomba. Most komolyan? Remélem magával rángat valami vállalhatatlanul szűk, büdös helyre.

Mondtam már, hogy gyűlölöm, mikor beteljesednek a szarkasztikus jóslataim? Nagyon gyűlölöm. Rettenetesen nagyon gyűlölöm. És sajnos elég sokszor előfordul. Talán optimistábbnak kéne lennem, és az élet sem baszna ki velem ennyiszer.

Fogalmam sincs, hogy lyukadtunk ki oda, hogy az ölében ülök, de mire ráeszmélek a szörnyűséges hibára, már késő kijavítani. Az ajtó hangosan csapódik mögöttünk, a zár vészjósló kattanása visszhangzik a fülemben. A büdös picsába. Napok óta úgy kerülöm a társaságát, mint a pestist, a hirtelen közelsége és a zavarba ejtően nosztalgikus pozíciónk könyörtelenül felidézik a fojtogatós eset előtti perverz közeledéseit, amik azóta szerencsére teljesen alábbhagytak. Ebből aztán nem kérek, nem vagyok egy elcseszett mazochista, aki arra élvez, hogy kis híján halálra fojtogatják.

- Mi a franc, engedj el! – Dühösen fészkelődve adok hangot a nemtetszésemnek, de mintha a kibaszott falnak beszélnék, süket fülekre találok. Idegesen kezdek el mozgolódni, engem aztán az sem érdekel, ha állnom kell az ölében, csak valahogy messzebb akarok kerülni a belőle áradó irritáló melegségtől.

A fejemen koppanó éles tárgy emlékeztet, hogy egy lomos raktárhelyiség félig kipakolt üregében vagyunk, haragos, tehetetlen szisszenéssel engedem, hogy ellentmondást nem tűrően visszahúzzon magához.

- Maradj nyugton. – A szavai a hajamba borzolnak, én pedig mindent megteszek, hogy ne érezzem a meleg fuvallatot a homlokomon. – És csendben. – A nagy tenyere szinte beteríti a hátamat, próbálok nem visszaemlékezni, hogy milyen könnyedén érték át a torkomat is a lapátkeze bosszantóan hosszú ujjai. Gyűlölöm, hogy nem csak a fájdalom jut eszembe azokról az ujjakról. Bassza meg. Nem gondolhatok arra az érzésre, mert tuti, hogy felizgulok. A picsába. Valószínűleg túl sok agysejtemet ölte ki a kanosság, ha még mindig jó érzésként emlékszem vissza bármire, amit ez az ember művelt velem.

A rossz vizek felé evező gondolataimból szerencsére kiszakítanak a kintről beszűrődő idegen hangok. Ledermednek az erőtlenül ellenkező mozdulataim, amikkel kicsit távolabb akartam tornászni magamat a mellkasa keménységétől, és megadóan ernyedek a rám kényszerített ölelésbe. A belőle áradó frissességgel és a különlegesen egyedi, férfias illatával összemosott dohányszag elnyomja a halszagú halászfelszerelés orrfacsaró bűzét, a szívem a torkomba költözik a frusztrálóan kellemes érzéstől. Most komolyan… miért lyukadunk ki mindig ilyen pozíciókban? Nem lehet egy szerencsétlen célpontot szexuális zaklatás nélkül leszállítani a szadista megrendelőnek? Túl baszott nagy kérés lenne?

Olyan váratlanul és olyan erővel csap valaki a hátam mögött lévő ajtóra, hogy összerezzenek a hangtól. Mintha a behemót zavaró közelsége nem lett volna elég, most már tuti, hogy az egész világ hallja a szívem őrült zakatolását. Utálom, hogy még mindig ilyen hatással van rám, csupán annyi miatt, hogy ő az első, aki tényleg engem lát, nem pedig egy álarcot, amit magamra öltöttem. Szánalmas, hogy csak egy hete ismerjük egymást, de valószínűleg már jobban ismer, mint bárki, akivel valaha szót váltottam. Pont emiatt kurvaidegesítő lesz, mikor majd újra menekülnöm kell előle, de valamiért kényelmetlen már most erre gondolni. Majd aggódok rajta akkor, mindent a maga idejében. Az érintése a bőrömön kizökkent a jövőbe révedő gondolatok közül, majdnem felnyikkanok a totálisan váratlan, csikis cirógatástól a derekamon. Azt hittem, hogy eddig voltam ideges a közelségétől és az illatától, pedig az érzés most hirtelenjében a tízszeresére fokozódik, figyelmeztetőn marok a pólója puha anyagába, és szikrázó szemekkel nézek fel rá. A sötétben semmit nem tudok kiolvasni a tekintetéből, de a fenekembe markoló ujjai többet mondanak, mint a pillantása tehetné. Ez egy kibaszottul rossz vicc. Neki lesz több dolga, ha lelepleződünk, nekem aztán tök mindegy, hogy Kínában vagy Skóciában rohadok meg egy börtönben.

A hozzám türemkedő merevedése majdnem egy újabb meglepett, kitörő nyikkanást eredményez, de ismét sikerül lenyelnem az árulkodó hangot. Ha nem félnék, hogy meghallanak, kitapogatnék egyet a körülöttünk lévő horgászfelszerelések közül, és horogra akasztanám a tolakodó testrészt, aztán felőlem vigyoroghat azzal a sunyi, gondolatolvasó mosolyával, miközben a halak rágják a túlméretezett farkát. Lehet, hogy még egy delfint is fognának vele. Miközben én minden erőmmel próbálok a gyűlölködő gondolatokra koncentrálni, az ő ujjai tovább játszadoznak az oldalam és a mellkasom irányába, hogy elvegyék tőlem a gondolkodás lehetőségét. Azt hiszem, most már hivatalos, hogy valami nincs rendben a fejemben, mert még mindig kurva jó érzés az érintése, az ajkamra harapva próbálom magamba fojtani a sóhajaimat, mikor a keze a mellbimbómra kalandozik. Hogy a faszba tudnak ugyanazok az ujjak, amik olyan kíméletlenül fojtogattak, ilyen kibaszott gyengédek lenni? Egy erőtlen mozdulattal feszíteném le magamról a kezét, de még csak meg sem rezzen. Nem akarom bevallani magamnak, hogy talán nem is akartam igazán eltolni. Azt pedig kurvára nem akarom bevallani magamnak, hogy bevillant a kép, mikor az ajkaival kínzott a mellkasomon. Azt pedig egészen biztosan nem fogom soha, de soha bevallani, hogy akarom.

Mintha megsejtené, hogy épp a nyelvéről ábrándozom, a puha, forró testrész lomha nedvességgel érinti meg a nyakamon húzódó zúzódást, a gerincemen végigszaladó szikráktól megborzong az egész testem. Egyszerre gyűlölöm és imádom a simogató érintést a kiszolgáltatott bőrfelületen, az egyre szűkebbé váló nadrágom rémisztő emlékeztetőt nyújt, hogy milyen vállalhatatlanul intenzíven reagál rá minden porcikám. A fülcimpámon végigszaladó apró harapások szakítják el az önmegtartóztatásom utolsó láncait, a halk, elharapott nyögésem mintha üvöltésként csapódna vissza az apró búvóhelyünk falairól. A kurva életbe. A tenyerembe fojtom a néma zihálásomat, ő pedig mintha erre várt volna, még közelebb kényszeríti magához a felforrósodott testemet. A merevedése ruhán is átütő melege borzalmasan jó érzéssel dörgölőzik az enyémhez, elgyengülök a testemet megrohamozó, émelyítő élvezettől. A fülem környékén kalandozó nyelve a józan gondolataimat zavarja el, a kemény farkamhoz simuló ágyéka pedig lefegyverzi az eddig is lagymatag ellenállásomat. Megadón hunyom le a szemeimet, egy röpke pillanatra átadom magamat a testem kéjsóvár követelőzésének, a gyötrő vágynak, hogy újra olyan dolgokat műveljen velem. Csak tompán, tudat alatt fogom fel, hogy távolodnak a kinti világból beszűrődő hangok, és csak akkor jövök rá, hogy leeresztettem a kezeimet a számról, mikor a lehetetlenül puha ajkai átveszik a helyüket. A nyelve határozott gyengédséggel csusszan az ajkaim közé, a lehunyt szemeim kipattannak a váratlanul jóleső érintésétől. Idegesítően jó érzés a csókja, selymes, forró és finom, meglepően gyengéd, de férfiasan magabiztos. Nem tudok nem válaszolni a nyelve hívogató, bársonyos mozgására. Gyűlölöm, hogy nem gyűlölöm. Ösztönösen menekülnék a zavarba ejtő érzések elől, amiket elindít bennem, de a tarkómat megtámasztva tart vissza, nem enged megfutamodni. Harapással bosszulnám meg, de csak olaj a minket égető vágy tüzére. A figyelmeztető morranását mintha egészen a torkomban érezném, a mély, rekedtes hangtól megrándul a farkam. Bassza meg. Bassza meg, hogy ennyire kurva jól csinálja. Már nem érdekel semmi, csak érezni akarom a hosszú, erős ujjak érintését a farkamon és a fenekemen. A nyelve újra a nyakamon kalandozik, könnybe lábadt szemekkel, a csókjától nedvessé vált, reszkető ajkakkal próbálom meg fenntartani a hazug ellenkezés látszatát, de már fogalmam sincs, hogy melyikünket próbálom becsapni vele.

- Neh… állj… - A szavaimmal ellentétben a kezeim már nem eltolni, hanem magamhoz húzni próbálják, minden megmaradt kis erőmmel arra kell koncentrálnom, hogy ne kezdjem el letépni a ruháinkat. Mikor ezt csinálja a nyakamon a nyelvével, úgy érzem, mintha forrón bugyogó víz alá nyomnák a tudatomat, minden elsötétül az élvezeten kívül, amit okoz. Lehet, hogy ez is drog, amit kerülnöm kéne.

Az ajtó heves kivágódására mindketten ledermedünk, a szűk, fülledtté és szex szagúvá váló zugunkba betódul a tengeri levegő frissességet és józanságot hozó hidege. Olyan hirtelen zökkenek ki a szenvedélyes hangulat sötét őrületéből, hogy az arcomra perzselő pírt rajzolnak az iménti szégyenteljes gondolataim emlékei. A kurva életbe már. Mi a faszért nem tudok normálisan viselkedni, ha erről az idegesítő, koravén, nevetséges, szánalmas, behemót seggfejről van szó?

Az öreg kapitány szavait csak a tudatalattim rögzíti, mire sikerül visszajátszanom magamban őket, és ezáltal felfogni a jelentésüket, már ismét ránk lett csapva az ajtó. Az arcomat égető szégyenérzetet és az önvádat szépen lassan sikerül iránta érzett gyűlöletté és haraggá alakítanom. Hogy a faszba van bőr a képén?! Ennek az undorító, jellemtelen szemétládának tényleg nem elég, hogy elrabol, szétkúrja az életemet, rám ereszti a fél világot, utána még merészel megállás nélkül molesztálni, aztán majdnem megfojtani, és utána úgy folytatni a molesztálást, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kurvára nincs semmi természetes ebben. Semmi. Bassza meg.

- Ez az egész a te hibád, te szégyentelen, perverz… - A csípője tolakodó mozdulata belém fojtja az ennél sokkal hosszadalmasabbra tervezett jelzőlistát, remegve, összeszorított fogakkal próbálom megállni, hogy rá támadjak. Tudom, hogy nem lenne esélyem ellene, de kurva jó érzés lenne végigkarmolni az idegesítően magabiztos arcvonásait, mielőtt lenne ideje megállítani.

- Ha ilyen csúnyán beszélsz, folytatom. – Mintha a hangja mély duruzsolása nem lenne elég, a nyelve forró érintése is társul hozzá a fülemben. Remegve tépem el magam tőle, miközben átkozom a testemet, hogy még mindig sikerül kizökkentenie ENNYIVEL. Hát akkor menjen a picsába. Elegem van belőle, hogy kedvére játszadozik velem. Komolyan kezdem úgy érezni, hogy mégis van rosszabb sors, mint hazakerülni apámhoz. Mindjárt inkább önként hazamegyek, és akkor legalább baszhatja a hőn áhított pénzét ez a szemétláda.

- Ez az arculatod? Felváltva akarsz megfojtani és megdugni? Elmebeteg faszfej. – Haragtól szikrázó tekintettel figyelem a szokatlanul elbizonytalanodó arcvonásait, a váratlan megrendülése annyira meglep, hogy egy pillanatra még a felindult gyűlölethullámból is kiszakít. Az örökösen hűvös határozottságot és megrendíthetetlen önbizalmat sugárzó szemekben csillanó bizonytalanság rettenetesen idegen, ha nem tudnám, hogy mekkora egy önimádó, gőgös szarkupac, akkor azt hinném, hogy bűntudata van. De az lehetetlen… ugye? Hitetlen döbbenettel fogadom a bocsánatkérésnek aligha mondható, elgondolkodó szavait.

- Az a múltkori nem neked szólt. – Néhány végtelen hosszúnak tűnő másodpercig csak zavartan bámulok rá, de hiába próbálok rájönni a hátsó szándékokra, amik ezt mondatták vele, nem sikerül. Ezzel azt akarja mondani, hogy sajnálja? Vagy azt, hogy nem fog többet megtörténni? Vagy csak egyszerűen magyarázkodni akar? Fogalmam sincs, de lehet, hogy még neki sem. Mindenesetre nem igazán lep meg, egy részem mintha biztosan tudta volna, hogy a vérben forgó, üres, üveges szemek nem engem látnak. De vajon változtat mindez bármin is?

A végtelen megválaszolatlan kérdéstől összezavarodva, és tőlük feldühödve döbbenek rá, hogy mi a faszt művelek épp. Egyáltalán miért méltatom ilyen heves belső vívódásra ezt a faszkalapot, akinek minden cselekedete csak egyre mélyebb és büdösebb pöcegödörbe rángatja az életemet és a jövőmet? Ki a faszt érdekel, hogy nekem szólt vagy egy múltbéli árnynak? Az én torkom volt. Az én életem.

Agresszíven baszom ki magam mögött az ajtót, hogy legyen helyem kimászni az öléből, a felhevült testemet végigszántó hideg, borzongató szellő csak még tovább korbácsolja a haragom lángjait.

- Leszarom, milyen gyerekkori traumákat sikerült felszakítanom az érzékeny kis lelkedben, akkor is engem fojtogattál. Úgyhogy ne merészelj még egyszer hozzámérni, mert esküszöm, álmodban foglak megfojtani. – Nem várom meg, hogy kinyög e valami elmés, bosszantó visszaszólást, faképnél hagyom a kicsi, büdös, sötét zugban, amiben pár perce utálatosan élvezetes dolgokat műveltünk egymásba fonódva. Már a gyűlölt kis kabinunkban vagyok, mikor rá kell döbbennem, hogy hatásosabb lett volna, ha még rá is kúrom az ajtót, de most már mindegy. Üvölteni, őrjöngeni akarok a testemben még mindig ott lüktető vágyakozástól, a szívem heves dübörgésétől és az álló farkam lankadatlan lelkesedésétől. A vágytól, hogy érezzem magamon azokat az ujjakat. Bárhol. Mindenhol. A picsába már. Akármit gondolok, mondok vagy teszek, ez a férfi a szörnyű modorával, az önkényes érintéseivel és a magabiztos dominanciájával megmozdít bennem valamit, amit senki másnak nem sikerült eddig soha, és akármilyen hihetetlen, ez jobban megrémiszt, mint a sors, ami az utunk végén vár rám.

 

 

***

 

 

A kis incidensünk másnapján, éjszakára virradóan érjük el a Dél-kínai-tenger vietnámi szakaszát. Nagy nehezen, de mobydicknek sikerült meggyőznie Wang Shut, hogy ha már eljött Kína legdélebbi pontjáig, akkor igazán bevállalhatna egy leheletnyivel nagyobb kitérőt a vietnámi tengerpartig, ezzel megspórolva nekünk egy macerás határátkelést. Így alakult hát, hogy az éj sötétjében kikötöttünk a világ egyik legrühesebb, legeldugottabb segglyukában, a táskám mélyén már ott bújnak a ma koraesti kis beszerzőutam szülöttei: egy stukker, két mobiltelefon és egy telefontöltő. Többek között azért is barátkoztam ilyen lelkesen az ostoba legénységgel, hogy kiderítsem, kik szarják le legjobban a cuccaikat, és beteljesedett a jóslatom, hogy a lelépésünkig nem fog kiderülni a kis rosszalkodásom. Fintorogva emlékszem vissza a kapitány visszataszító, élveteg, csábosnak akaródzó búcsúszavaira, és ismét átjárja a testemet az ismerőssé váló undor, amit a kopasz matróz társaságában folyamatosan éreztem. Mi a faszért nem tudok a mellettem sétáló behemótra is így reagálni? Ő is az akaratom ellen csinál velem… dolgokat. Csak mert magas, jóképű, kurvajó illata és szép keze van? Mindig tudtam, hogy vállalhatatlanul külsőséges vagyok, de hogy ennyire…

Irritált ábrándozással figyelem mobydick dohányzó alakját, a hosszú, megviselt bőrdzsekijével és a tudatos, terveket szövögető pillantásaival nem is üvölthetne jobban róla az, hogy fejvadász. Mindegy, a fekete cuccaimban, és a rövid, fekete bőrdzsekimben a laikusok szemében talán előbb tűnök a társának, mint az áldozatának, hátha nem hívják ránk a zsarukat már az első napon.

- Na és most, mi a terved? Bekopogunk az egyik öregasszonyhoz és elvarázsolod a lehengerlő természeteddel, hogy megszállhassunk éjszaka? – A kötelező kötekedés természetesen most sem maradhat el, de a gúnyos megjegyzések sorában azért elrejtem a kérdést, amire tényleg érdekel a válasz. Az kurvabiztos, hogy ebben a lepukkant kócerájban nem találunk se hotelt, se autókölcsönzőt, szóval hacsak nem húz elő a kalapjából egy vietnámi havert is, meg vagyunk lőve.

- Ellopunk egy kocsit és továbbmegyünk. – Jelentőségteljesen pillant a mellettünk lévő tragacsra, amit még fénykorában sem emeltem volna a „kocsi” megnevezés szintjére. Ez egy baszott kisteherautó, haver. Amilyen szerencsénk van, még meg is állítanak minket, hogy felboncolt hullákat keressenek hátul.

- Ezzel? – Ebben még rádió sincs. Remélem nem hiszi, hogy egész úton az antiszociális némasági fogadalmát fogom hallgatni. Bele is őrülnék.

- Ezen a környéken kevés eséllyel találunk jobbat. – Ekkora bődületes hülyeséget. Még a legcsóróbb szemétdombon is akad valaki, aki jobb akar lenni a többieknél. Nem létezik birkanyáj pásztor nélkül.

- Ugyan már, biztos itt is lakik egy újgazdag politikus, aki felvágós verdával jár. – Párbajra hívó vigyorral állom a kemény tekintetét, mikor megadón felsóhajt, és alig észrevehetően bólint egyet, döbbenten ráncolom össze a homlokomat. Mivan? Igazából már csak elvből ellenkeztem, hiszen a koravén behemót eddig pontosan annyira volt kompromisszumképes, mint egy begyepesedett, nyugdíjas öregember: semennyire. – Azta, komolyan? Mi a franc? Tengeri beteg vagy? Ha előre tudom, hogy a tenger miatt engedékenyebb leszel, az első adódó alkalommal vízbe löklek.

- Ne húzd ki a gyufát. Ha fél órán belül nem találunk másik kocsit, ezt visszük. – Egy szokatlan bizonyítási vágytól fellelkesülve bólintok, majd túljátszott hanyagsággal legyintve válaszolok neki, miközben elindulok a falu központi része felé.

- Fél óra alatt átkutatom neked ezt az egész lepukkant, halszagú kócerájt. Biztos él itt legalább egy ember, akibe szorult némi jó ízlés. – Szeretem a kihívásokat. És szeretem, mikor igazam van.

 

***

 

A rádióban unalmas, éjszakai diszkózenéket tolnak, hogy kitöltsék valamivel a műsorszünetet, de még ez is jobb, mint a furcsa szótlan hangulat, ami ránk ereszkedett. Az elmúlt napokban a hajón elkerültem, amikor csak lehetett, kb csak aludni feküdtünk le egymás mellé, azon az idegesítő szekrényes jeleneten kívül, amitől még mindig feláll…

…a szőr a hátamon. És sajnos ha sokáig ábrándozok róla, nem csak az, szóval gyorsan jó mélyre temetem a szemeim elé tolakodó emlékképeket. Nem tudom, miért érzem szokatlannak a csendet, hiszen mobydick sosem volt az a szószátyár fajta, viszont bennem valami megváltozott. Már kurvára nincs kedvem ahhoz se, hogy idegesítsem vagy bosszantóan pattogjak neki. Igazából még kötekedni vagy sértegetni sincs, pedig lenne egy-két szép szavam arra, hogy megint megállás nélkül gyújtogatja mellettem a cigiket, mint valami elcseszett gyárkémény. Kimerített a tehetetlenségem és a kiszolgáltatottságom okozta harag és önutálat, most már csak arra vágyom, hogy legyünk végre Szingapúrban, és szedjék ki belőlem ezt a szart, hogy visszakapjam a régi önmagamat. Viszont valamiért nem hagy nyugodni az a megadó sóhaj, amivel magához nem illő módon rábólintott a felesleges kocsivadász akciómra. Igazából kurvamindegy lett volna, hogy milyen tragaccsal szeljük át az országot. De akkor miért egyezett bele? Valamiért szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy teszteljem, milyen mértékig tudom kihasználni ezt az újdonsült engedékenységet. Talán a bűntudat szülte volna? Vagy ennyire be akar jutni a nadrágomba? Vagy teljesen sötétben tapogatózok? Az is lehet, hogy csak pillanatnyi agymenés volt, vagy attól félt, hogy az országút szélén maradunk azzal az ócskavassal.

Mikor megállunk egy éjjel-nappali benzinkútnál, felnyalábolok egy kosarat, hogy összeszedjek egy-két útravalót. Elmélázva vívódok két zacskó gumicukor között, nem segít a döntésben, hogy minden baszottul vietnámiul van. A kósza tekintetemet akaratlanul is magára vonzza az újságokat lapozgató behemót feltűnő, böhöm termete, szórakozottan vándorol tovább a pillantásom a kassza mögött feszengő fiatal srácra, aki le sem veszi a szemét a rémisztő kisugárzású óriásról. Szegényke. Innen látom, hogy a riasztó gombján tartja a remegő ujjait. Remélem nem nyomja meg véletlenül, nincs kedvem kapkodni a válogatással. Újra az édességeknek szentelem a figyelmemet, felcsillanó szemmel döntök úgy, hogy nincs kedvem választani. Nézzük meg, hogy vajon tényleg engedékenység e az az engedékenység, vagy képzeltem. Pofátlanul sok zacskót hányok a kosaramba, egy nagyobb óvodáscsoport karácsonyi ajándéka kijönne a mennyiségből. Bedobok még egy energiaitalt meg néhány ásványvizet, majd a rémült kasszáshoz sétálok. A behemót szó nélkül fizeti ki a röhejes mennyiségű szerzeményt, az ajkaim elfojtani kívánt mosolyra rezzennek, miközben követem a kocsi felé. Nem képzeltem. Tényleg bűntudata lenne? És ha igen, vajon ki tudom valahogy használni?

 

***

 

Az éjszaka mélységes sötétsége, az országút ringató egyenletessége és a kimerültség felülkerekednek rajtam, pedig azon akartam töprengeni, hogy miként tudom a javamra fordítani a behemót furcsa viselkedését. Talán nem meglepő, hogy már évekkel ezelőtt kénytelen voltam leszokni az igazán mély alvásról, így arra is rögtön felriadok, mikor a motor halk, monoton zúgása egy halk pöfékeléssel szunnyad ki. Félálomban dörzsölöm ki a szemeimből a bágyadtságot, miközben megpróbálom felmérni a környezetünket. Parkoló. Hajnal. Seggfej. Oké, minden részlet megvan.

- Pakolj, itt megszállunk. – Némán bólintok, és kivételesen megjegyzés nélkül teljesítem az utasítást. Nem fogok vitatkozni vele, max 1-2 órát bóbiskolhattam, és attól is beállt a nyakam és a hátam is. Ráadásul a hajón töltött éjszakák nem éppen voltak pihentetőek. Az első éjszakákon a tőle való rettegés nyugtalanított, utána elég volt a csontig hatoló hideg és a kényelmetlen, fapadszerű fekvőhely is.

Kiszállunk a kocsiból, elkerekedő szemekkel nézek a háromcsillagos motel névtáblájára. Mi a fene. Ha ilyen mértékű a bűntudata, a végén még azt is kizsarolom belőle, hogy Szingapúr után önként elengedjen. Mintha az élet ilyen kibaszott egyszerű lenne.

A recepciós csak töri az angolt, de kézzel-lábbal mutogatva valahogy sikerül szereznünk egy szobát. Valamit nagyon magyarázott róla, de ha megdöglök sem tudom, hogy mit akart mondani. Miután rendezzük a mocskos anyagiakat, mutogat, hogy kövessük, mi pedig megindulunk mögötte. Elfojtott vigyorral sandítok mobydickre.

- Mi a franc? Az eddigi tapasztalataim alapján egy pisifoltos matracra számítottam, mi ez a nagy változás? – Nem félek, hogy a recepciós megérti a kérdést, az angolja alapján max a kötőszavakat ismeri a mondatból.

- Muszáj legalább két éjszaka normális ágyban feküdnöm. – Pffff. Elfáradt szegényke. Én pedig már majdnem elérzékenyültem, hogy rám gondolt. Majdnem.

- Ja tényleg, a te korodban már kell a kényelmes ágy. – Csak egy lesújtó pillantást kapok válaszul, ha lett volna is valami megjegyzése a szurkálódásra, eltereli a témát az, hogy megérkezünk a szobához. A recepciós kinyitja nekünk az ajtót, majd elköszön és miután meggyőződik róla, hogy felesleges borravalót várnia, lelép. A szoba otthonos, nem extravagáns, mint a négy-öt csillagos hotelek díszes lakosztályai, de cserébe tiszta és fényes. Szinte érzem a ropogós ágynemű frissen mosott illatát, alig várom, hogy belebújjak. Illetve… várjunk csak.

Összeszűkülnek a szemeim, zavarodottan pislogva mérem fel a szoba közepén pihenő magányos franciaágyat. Nem. Nem, nem, nem. Ó, a picsába. Akkor ezt magyarázta a recepciós olyan nagy hévvel. Hogy csak ilyen szabad szobájuk van.

- Megmutathatod, milyen jól bírja a fiatal derekad a fotelben alvást. – Irritáltan sandítok az élveteg, önelégült vigyorral lepakoló behemót felé, elfintorodva kúrom a táskámat az egyikbe az ablak melletti fotelek közül. Hát előbb is alszom ezen a szaron, mint mellette. Ha összetolom a másikkal, még talán vállalható is lesz. Ennyit az ágyban alvásról és a kényelemről.

- Kurva vicces. – Morogva dünnyögök, de látszólag a sértettségem aligha hat ki a szórakozott, derűs hangulatára. Komolyan mondom, néha csak úgy spontán megfojtanám ezt az embert. Hah, milyen ironikus, ő is engem.

Mobydick valószínűleg tényleg a végét járhatja kimerültségileg, mert minden szó nélkül tűnik el a bejárattól balra eső fürdőszoba ajtó mögött, hogy lezuhanyozzon. Elnyúlva vágódok le a szabadon maradt karosszékbe, és a szomszédos asztalkán lévő ósdi vonalas telefonon megnyomom az 1-es gombot, ami remélem a recepciót hívja, mint minden normális helyen. Bingó. Most már csak öt perc szótagolva beszélgetés és szavak elbetűzése van hátra, hogy valahogy megértessem ezzel a csicskával, hogy a szobába kérjük a reggelit. Még csak az hiányzik, hogy a feltűnő kis párosunk lemenjen a nyugalomban reggeliző ázsiai családocskák közé mindenkire ráhozni a frászt. Alig pár perc múlva meg is hoznak egy reggelinek bőséges adagú péksütis és felvágott tálat. Kiválogatom magamnak az édes cuccokat, egyet hagyok díszbe a még mindig zuhanyzó behemótnak, és nekilátok. Pont sikerül betolnom a három péksütit, mire alsónadrágban kisétál a fürdőből, ösztönösen felnézek a telefonom képernyőjéből, de rögtön megbánom. Ideges sóhajjal kapom vissza a tekintetemet a vietnámi híroldalra, amit megnyitottam, hogy átlapozzam a képeket, de a lelki szemeim már csak az irritálóan tökéletes, kidolgozott testet látják. Fekúr. Mi a faszt csinál, hogy így néz ki? De most komolyan, több mint egy hete ráncigál maga után, és még egyszer sem láttam edzeni vagy valami. És miért gondolkozom ezen? Eddig soha nem tetszettek a pasik így. Tuti, hogy nem vagyok meleg, tizenöt éves korom óta csajokra rejszolok, de akkor mi a faszért érzem azt, hogy meg akarom érinteni? Még emlékszem, milyen tökéletesen kemény volt a mellkasa, mikor magához húzott. ARGGHH.

A színlelt olvasgatásomat félbeszakítja, hogy hirtelen eltűnik a telefon az ujjaim közül, a kusza gondolataimból kizökkenve, tágra nyílt szemekkel nézek fel a fölém tornyosuló behemótra, aki fogalmam sincs, mikor sétált mellém.

- Ezt már megint honnan loptad? – Lemondó fintorral méri végig az újdonsült okostelefonomat, grimaszolva nyújtom felé a kezemet, jelezve, hogy szeretném visszakapni. Nem kell úgy vizsgálni azt a baszott telefont, mintha valami földöntúli kütyü lenne, baszki. Bár, ezt nem kezdem el magyarázgatni valakinek, aki a huszonegyedik században még nyomtatott könyvet olvas.

- Nem loptam, pókeren nyertem, ha annyira szeretnéd tudni. – Végülis kicsit ferdítve ugyan, de igaz. Pókeren nyertem tőlük egy csomó pénzt, amit nem kaptam meg, szóval csak elvettem máshogy a jussomat. Meg egy kicsit többet, így működik a kamat. Nem tudom leolvasni az érzelemmentes arcvonásokról, hogy meggyőzi e az ártalmatlan füllentésem, de azt pontosan tudom, hogy mi miatt aggódik, hiszen melyik ostoba elrabló adna telefont a túsza kezébe. A különbség csak az, hogy engem az egész kibaszott világ holtan vagy rácsok mögött akar látni. – Szerinted ha lenne kit hívnom, nem tettem már volna meg? – Valószínűleg sikerül önkéntelenül is elég keserűséget vegyítenem a hangomba ahhoz, hogy elfogadja a tagadhatatlan érvelést, mert egy rekedtes sóhaj kíséretében ejti a telefont a felé tartott tenyerembe. Örülök, hogy nem kellett felsorakoztatnom a további érveimet arról, hogy okostelefon nélkül halálra unnám magamat az élvezhetetlen társaságában. Nem lehetnek mindenkinek olyan menő zsebkönyvei, mint neki. A telefont visszadobom a táskámba, és miután magamhoz vettem egy szettet az utolsó tisztán maradt ruháim közül, bevágódok én is a fürdőbe. Már azt is leszarom, hogy nem kulcsra zárható az ajtó, csak egy hosszú, forró habfürdőre vágyom. A hajó szűkös víztartalékai után annyi vizet fogok elpancsolni, amennyit nem szégyellek.

Sokáig áztatom magamat, a forró víztől elráncosodott, felpuhult bőrömet szinte sérti a melegítőnaci irritáló anyaga. Hiányoznak az idők, mikor egyedül voltam, és kedvemre pucérkodhattam, bár tippre ezt az idegesítő perverz faszkalapot nem zavarná túlságosan. Le merem fogadni, hogy még felhívásnak is venné. Utána meg még az én hibám lenne, ha megerőszakolna. A meleg víztől rám törő fáradtságtól és a saját, elkalandozó gondolataimon felhergelődve vágom ki indokolatlanul agresszíven a fürdő ajtaját. Tudtam, hogy ki kellett volna verni, de valahogy nem volt hozzá gyomrom. Legnagyobb meglepetésemre a rám kényszerített útitárs nem az ágyban szétterülve hortyog, mint ahogy vártam, hanem a nyitott ablak melletti fotelben ülve szív el épp egy lefekvés előtti cigit. Hát ez kurvajó.

- Ugye tudod, hogy az ágyamban cigizel, seggfej? – Még engem is meglep, hogy milyen ellenséges és türelmetlen a hangom, de bennem reked a panaszkodás és a szitkozódás folytatása, mikor meglátom a dohányzóasztalra kipakolt stukkert, amit a telefonokkal egyetemben a legénységtől szereztem. Ó, a picsába. Már előre unom ezt a veszekedést. Szóval most már olyan jó a viszonyunk, hogy átkutatjuk egymás holmiját? Nem mintha én nem tettem volna meg az első napunkon, de az más, mert ő nem tud róla. Hogy ez mekkora egy paraszt. Én meg mekkora egy idióta vagyok, hogy eszembe sem jutott a lehetőség, hogy a telefon láttán lehet, hogy még neki is van elég esze, hogy rájöjjön, hogy mást is szerezhettem a delfinvadászok mocskos sleppjétől. Nem tudom, hogy a rideg, kérdő pillantásától, a tüntetőleges némaságától vagy az ablakon beszökő őszi levegőtől ráz ki a hideg. Végül, nem meglepő módon én veszítem el a kimondatlan csendkirály játékunkat. – Most mivan? Önvédelemről hallottál már? Egy fejvadász központba készülünk, és nem tudom feltűnt e, de elég népszerű vagyok. – Dühösen tekerem le a vizes hajamról a törölközőt, és kiterítem a szabad fotel háttámlájára. Most nem hozom fel a telefonnál elhasznált érvet arról, hogy ha ellene szeretném használni a lopott tárgyat, már megtettem volna, szerintem mindketten tudjuk, hogy így van. Kismillió pillanatban lepuffanthattam volna, de még szükségem van rá. Feszülten nézünk farkasszemet, a halk sóhaja töri meg a néma küzdelmet, jelezve, hogy a mai napon másodjára is ő fog engedni. Mi a fasz? Szinte ledöbbenve fogadom az apró bólintását, és összeszűkülő szemekkel figyelem, ahogy kipöccinti a csikket, majd becsukja az ablakot és a sötétítő függöny elhúzásával kellemes félhomályt varázsol a szobára. Most komolyan? Baszki, több dolgot kéne kiharcolnom, amíg még sínen vagyok.

- Amíg nem tudod használni a képességedet, megtarthatod, de nálam lesz. – Mint aki ezzel lezártnak is tekinti a vitát, felveszi az asztalról a pisztolyt, és az ágy mellett fekvő táskája mélyére rejti. Nem vagyok elég ostoba, hogy alvás előtt beleássam magunkat egy újabb veszekedésbe arról, hogy aligha veszem hasznát a fegyvernek, ha hirtelen támadnak ránk, és nem találom meg a tatyójában, vagy esetleg kettéválunk. Törökülésben kuporodok össze a felszabadult fotel párnáján, de hiába kényelmesen puha, tudom, hogy ágynak retekszar lesz. Mindegy, aludtam már rosszabb helyeken is. Például a hideg földön egy csőhöz kötözve. A szemem sarkából látom, hogy mobydick elfoglalja az ágy távolabbi felét, én pedig kényszerítem magamat, hogy eltemessem az indokolatlan keserűséget, amit fogalmam sincs miért érzek. Egy részem mintha arra számított volna, hogy olyan dolgokat fog csinálni. Most komolyan csalódott vagyok, hogy végre leszokott a molesztálásomról? Ennyire még az én agyamat sem zabálhatták fel azok a fránya tinédzser hormonok. A szokatlan önmegtartóztatása is a bűntudatkampány része lenne? Az út végére lehet, hogy még gerincet is növeszt.

Apró mozdulatokkal próbálok kényelmesebb pozícióba rendeződni, a fotel halk nyikordulásától eszembe jut a kísértetiesen hasonló szitu az első éjszakánkról. Akaratlan mosolyra rezzennek az ajkaim, mintha egy élettel ezelőtt lett volna, hogy szándékosan próbáltam az őrületbe kergetni ezzel, pedig alig egy hete volt. A következő, óvatosabb mozdulataimat újabb halk rugóhangok követik, kővé dermedve hallgattatom el a szék jajveszékelését. Bakker, pedig most totál nem direkt csinálom. Eskü. Feszült kíváncsisággal sandítok az ágyon elnyújtózó behemótra, az egyik tenyerét a homlokára simítva masszírozza meg a halántékát, ezzel egyúttal eltakarva előlem az arcát is. Pedig érdekelt volna, hogy épp el fog e szakadni a cérna. A múltkoriból kiindulva mindjárt mellettem terem és lekúr a földre. De most nincs kötele, haha.

- Gyere ide. – A hangja halk sóhaj, ledermedek az alig hallható, hűvösen fenyegető szavak jelentésétől. Fogalmam sincs, miért akar magához rendelni, de kurva nagyot téved, ha azt hiszi, hogy csak úgy ugrándozni fogok a kérésére. Nem is beszélve arról, hogy amekkora önelégült pöcsfej, simán kinézem belőle, hogy valami rögtönzött kötéllel az ágy lábához kötöz, és még azt is elvárja, hogy lelkesen asszisztáljak hozzá. Ó, nem, ha szemétkedni akar, eszem ágában sincs megkönnyíteni a dolgát. Dacosan simulok a fotel háttámlájába, majd mozdulatlanul, harcra készen várom a következő lépését. Valószínűleg megérzi az ellenállásom feszültségét a levegőben, mert egy újabb sóhaj kíséretében helyesbít az előző, fenyegetőre és félreérthetőre sikerült utasításon. – Elférsz mellettem az ágyon. – Hogy… mi?

A szokatlanul figyelmes meghívás olyan váratlanul ér, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudok, esetleg a leesett államat próbálhatnám megkeresni a földön. Az arcom felforrósodik a gondolattól, hogy mellette aludjak azon az ázsiai kisemberekre méretezett franciaágyon, aminek a felét kitölti csak a válla szélességével. És mi van azzal, hogy ki kell pihennie magát, meg hogy normális ágyban akar aludni? Az az ágy rohadt kicsi két embernek, főleg ha az egyikük egy rendellenesen túlméretezett óriás. Morogva fordulok el tőle, a kezeimet összefűzöm a mellkasom előtt.

- Tudod ki fog egy ágyban aludni veled… - Kurva idegesítő, hogy alig hallok valamit a fülemben üvöltő értől, ami a szívem tempójára lüktet.

- Ne legyél gyerekes. – A hangján hallom, hogy mosolyog, ami csak még tovább szítja az idegességemet. Azok után, hogy lépten-nyomon tapiz és olyan dolgokra kényszerít, amibe nem egyeznék bele, még gyerekességnek akarja hívni az elővigyázatosságomat? Ám legyen, arra is van válaszom. Legalább hátha magába száll egy kicsit.

- Gyerek vagyok, szóval lehetek gyerekes. – Olyan sokáig nem válaszol, hogy szinte elhiszem, hogy rám hagyja a dolgot, és engedi, hogy alvás helyett a saját dühömben fortyogva kuporogjak ebben a cseszett fotelben, mikor újra megtöri a csendet.

- Elliot. Ha nem alszol, még idegesítőbb leszel. – Egy mosoly majdnem áttöri a fanyar, morcos hangulatomat. Majdnem. A következő szavai megállítanak benne. – Ne akard, hogy én fektesselek le. – Ha eddig forró volt az arcom, most egyenesen lángra gyullad a szándékosan kétértelmű szavakban rejlő gúnytól és a kicsit sem leplezett, erotikus fenyegetéstől. Az érintéseinek és a közelségének az emlékei könyörtelenül felrémlenek a bőrömön, összébb húzom magam a fotelben, gyűlölöm, hogy ennyire könnyedén játszadozik a testem reakcióival. Tágra nyílnak a szemeim, és bennem reked a levegő, mikor hűvös nyugalommal felül az ágyon. A testem magától mozdul, felpattanok a fotelből, és a következő pillanatban már az ágy szabad oldalán ugrok be a takaró alá, mielőtt beteljesíthetné a rémisztően vérpezsdítő fenyegetését. Háttal fekszem le neki, mert ha látnom kell az önelégült vigyorát, teljesen biztos, hogy így vagy úgy de kiprovokálok belőle valamit, amit megbánok. A szívem a torkomban dübörög az érzéstől, ahogy a matrac besüpped, mikor visszafekszik mögém, minden izmom megfeszül a túlzott közelségétől. Szinte izzadok a testéből áradó melegtől, de valószínűleg a takaró-melegítőgatya páros is rásegít. Baszki, most jövök rá, hogy még soha nem aludtam senkivel egy ágyban. Tényleg minden mozdulatát érezni fogom egész éjszaka? Hát ez baromi idegesítő lesz. Nem is értem, emberek miért csinálják ezt magukkal önszántukból. Remélem erre majd még rátesz egy lapáttal azzal, hogy rosszat álmodik és álmában is nekem támad, még az hiányozna a közös múltunkból.

Úgy látszik, csak engem érint ilyen mélyen a megosztott ágy zavarba ejtő intimitása, mert néhány perc várakozással teli, bizonytalan aggodalmaskodás után hallom, hogy a levegővételei lassúvá és félreérthetetlenül egyenletessé válnak. Az eddigi felesleges feszültség mintha varázsszóra áramlana ki belőlem, és csak most jövök rá, hogy mennyire görcsösen összehúztam magamat. A kimerültség szinte rögtön rám talál, ellazulok, és hirtelen értékelni tudom az illatos ágynemű puhaságát és a meglepően kényelmes matracot is. Az arcomat kómásan simítom az álompuha tollpárnába, és engedem, hogy pillanatok alatt magával ragadjon a jóleső sötétség.

 

***

 

Életem legfájdalmasabb merevedésére ébredek, hosszú percekig fel sem fogom, hogy hol vagyok, csak azt, hogy felrobban a farkam. Elégedetlen dünnyögéssel összekuporodva húzom magamhoz a lábaimat, a félig kinyitott szemeim mögül a sötétítőfüggöny rosszul összehúzott résén beszűrődő délelőtti fényeket figyelem. Kibaszott éhes vagyok. Kibaszott kanos vagyok. Faszom. Baromi lassan térek magamhoz a szokatlanul mélynek és kipihentetőnek érzett álomból, a mellettem lévő telefonra sandítok, és elfintorodva állapítom meg, hogy több mint egy kibaszott napot aludtam. Illetve aludtunk. Baszki, még soha nem aludtam ennyit egyszerre, azt hiszem, tényleg leszívtak az elmúlt hét akció dús eseményei. Tágra nyílnak a szemeim, mikor mocorogni kezd mögöttem, és rádöbbenek, hogy az egyik keze hozzáér a felcsúszott pólóm miatti meztelen derekamhoz. A bőre kellemesen ágymeleg, furcsán jóleső borzongással simul az enyémhez, az érzés újra visszarángatja a figyelmemet az ágyékom zavaróan követelőző lüktetésére. Kurvabiztos, hogy ez a merevedés sehova nem megy magától, mint ahogy az is tuti, hogy nem várom meg vele, hogy felébredjen, és kihasználja a helyzetet. Szinte látom a szemem előtt az arrogáns, egoista vigyorát, amivel megkérdezi, hogy segítsen e. Már a gondolattól is felbaszom magam.

Miután meggyőződtem róla, hogy még alszik, kimászom az ágyból, és bevágódok a zuhany alá. A hűvös víz kellemes érintése kimossa a szemeimből az álmok maradványait, de a testem izgatottságát nem tudja elcsitítani. Megadó sóhajjal, az ajkamra harapva simítom a farkamra a kezemet, de hiába próbálok bárkire vagy bármire gondolni rajta kívül, a gondolataim mindig visszatalálnak hozzá. A fakósárga szemek éhes pillantásaira, a mellkasa keménységére a tenyerem alatt, a csókjaira és a nyelve puhaságára, de legfőképpen az ujjai határozott érintéseire mindenhol a testemen. Mikor felrémlik bennem az érzés, hogy milyen volt amikor odabent érintett, halk szusszanással élvezek a tenyerembe. Oh faszom. Geci jó lenne újra érezni. Elégedetlenül mosom le a kezemről az épphogy csak kielégítő orgazmus nyomait, miközben azon kattogok, hogy mi a fenéért izgat fel ennyire ez az ember. Egy kósza gondolat szinte a semmiből, merész ötletként eszi be magát az elmémbe, és pillanatok alatt ver gyökeret a gondolataim között. Ahányszor fogságba kerültem, mindent megtettem, hogy kiszabaduljak. Igazából most is bevethetek mindent. Vajon, ha engednék a csábítgatásának, és lefeküdnék vele, azzal elaltatnám eléggé a figyelmét, hogy Szingapúr után meg tudjak lépni? Amilyen arrogáns seggfej, simán lehet, hogy elhinné, hogy annyira beleestem, hogy beletörődően hagyom, hogy hazahurcoljon Írországba. Úgy kéne tennem, mintha elcsavarta volna a fejemet? És vajon menne? Azok után, hogy épp most vertem ki rá, itt az ideje, hogy elfogadjam, hogy a perverz részeket még jó eséllyel élvezném is. Igaz, hogy nem épp ezt a fajta szexet akartam kipróbálni, de ez is jobb, mint szűzen megdögleni, márpedig ha így folytatom, nincs sok időm hátra. Ha a farka is olyan jó érzés lenne, mint az ujja volt, akkor nincs veszítenivalóm. Igazából csak kihasználnám őt, engedném, hogy kielégítse a kíváncsiságomat. Meg mást. Két legyet ütnék egy csapásra. Teljesen logikus döntés. Most komolyan erről győzködöm magam? Tuti, hogy meghibbantam. Olyan kibaszott kézenfekvőnek tűnik, valamiért mégsem tudom rávenni magamat az elhatározásra, főleg mikor eszembe jutnak a vérben forgó szemei, és a gyilkos szorítás a torkomon.

Kiszállok a zuhany alól, a párás tükrön keresztül nézek a sápadt tükörképemre. Az arcom kisimult a hosszú alvástól, a hajam egy lusta kontyba kötve pihen a fejem tetején, a belőle kiszökő tincsek a nyakamat cirógatják, amiről mostanra teljesen eltűntek a könyörtelen fojtogatás nyomai. Fogalmam sincs miért pont most, de életemben először látom magamat szépnek úgy, mint ahogy Akiot szépnek láttam. Talán amiatt, ahogy ő néz rám?

Visszarángatom magamra a pizsinek is használt melegítőt és a pólót, nem törődve a rajtuk lévő röhejes japán turistaszlogenekkel. Mostanra egészen megkedveltem a nevetséges szettet. Egy hatalmas párafelhő kíséretében sétálok ki a fürdőből, egy pillanatra meghökkenek, mikor látom, hogy mobydick már az ablaknál lévő fotelben, kávét kortyolgatva cigizik. Mi a faszért nem lepődök meg? Elhúzta a szürke sötétítőfüggönyöket, a délelőtti fényárban úszó szoba olyan vakítóan világos, hogy hunyorognom kell. A nyomokból ítélve a szobába rendelte a reggelit, és ő már túl is van rajta. Természetesen még mindig nem sikerült fürdés óta egy alsónadrágnál többet magára húznia, makacsul kerülöm a tekintetemmel a szép ívben felsorakozó kockákat a hasfalán. A fotel karfáján pihenő aprócska zsebkönyv láttán gúnyos mosolyra rezzennek az ajkaim, de szótlanul ülök le a másik fotelbe, és veszek magamhoz egy kakaóscsigát a két szék közötti dohányzóasztalról.

- Végre ehetnénk normális kaját, erre átalusszuk az ebéded és a vacsorát. – Halkan, szinte csak a megszokás kedvéért morgolódok magamban, miközben öt kanál cukrot tolok a kávémba.

- Megvárhatjuk az ebédet. – Összeszűkülnek a szemeim, már-már gyanakodva pislogok fel rá a cukrostálkáról. Talán elfelejtette, hogy egy őrült orosz lohol a nyakunkban? Oké, jó eséllyel szereztünk egy kis előnyt a magánbárkával, de jobb félni, mint megijedni. Vagy csak az örökös üldözött vad beszél belőlem? Paranoiás lettem? Fasz se tudja. Csak azt tudom, hogy a hajó mosléka és a benzinkúti szendvicsek után ölnék egy értelmes étkezésért.

- És mi a faszt csinálunk itt délig? Mert egy hétre elegendő alvást letudtunk tegnap. – Az ajkain átsuhanó kihívó, élveteg félmosoly szavak nélkül is elárulja, hogy mire is gondol, de biztos, ami biztos, alátámasztja a hangja dallamos búgása.

- Van néhány ötletem. – A pillantása elég is, hogy a pulzusom az egekbe szökelljen, az arcom pedig ne csak a délelőtti napsugarak meleg érintésétől lángoljon. Mi a picsáért ülök a napon? Megsülök. Mikor lett itt ilyen meleg? A picsába. A fürdőszobában lezajlott belső vívódásom újult erővel tér vissza, a tudat, hogy teljesen logikus és ésszerű döntés lenne átadni magamat ezeknek a furcsa vágyaknak, szinte lehetetlenné teszi az amúgy is nehézkes ellenállást, de a makacsságom és a dac mégis megnyerik a pillanatnyi csatát. Eltépem a tekintetemet az övétől, és pótcselekvésként elfintorodva teszek még két kanál cukrot a már így is gennyédes kávéba.

- A zsebkönyved letöri a lelkesedésem. – Hallom, ahogy szórakozottan felnevet a szavaktól, amiket az első találkozásunkkor ő vágott a képembe az alsónadrágommal kapcsolatban, a kíváncsiságom felülkerekedik az önérzetem okozta morcosságon, és lopva felsandítok rá. Azt hittem, hogy jókedvű lesz a tekintete, de a lapos pillantás sokkal perverzebb gondolatokat hordoz magában. Gyűlölöm, hogy már ennyitől felforrósodik a testem, és hiába könnyítettem magamon a zuhany alatt, a farkam lelkesen reménykedve kezd idegesítő lüktetésbe. Bassza meg. Bassza meg. Ledermedek, mikor egy vészjóslóan lassú mozdulattal lerakja a csészéjét az asztalra, és felkel a fotelből. Szinte a háttámlába olvadok, mikor a fotelem elé lép, és a karfákra támaszkodva hajol le hozzám, ezzel szintén felidézve egy régmúlt jelenetet az első találkozásunkból. Hihetetlen, hogy most mennyire más érzéseket kelt bennem ugyanaz a pozíció. A gúnyos, leleplező mosolyától kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet a szívem.

- Valóban? – A rövidke, kihívó kérdéssel párhuzamosan gyengéden végigsimítja a melegítő rejtekében éledező farkamat, az egész testemen darabokra szaggató reszketésként fut végig a vágy, amit ez a leheletnyi érintés kelt bennem, és azonnal tudom, hogy elvesztem. Lehet, hogy a makacsságom az előbb nyert egy csatát, de ez a megmagyarázhatatlan sóvárgás, amit az érintései iránt érzek, azelőtt megnyerte a háborút, hogy elkezdődhetett volna.

Némán, lélegzetvisszafojtva nézünk egymás szemébe olyan közelről, hogy a minket övező fényárban még a borostyáníriszek legapróbb, legérzékibb foltjait is szemügyre tudom venni, bizseregnek az ujjaim, hogy kisimítsam a homlokába hulló hófehér tincseket. Fogalmam sincs, hogy lassan vánszorgó másodpercek vagy gyorsan elillanó percek telnek el, mikor szerintem mindkettőnk meglepetésére, én szakítom meg az ajkaink között lévő távolságot. Az utolsó gondolat, amire a józan elmém képes a totális sötétség előtt az, hogy ez mind teljesen logikus és ésszerű. Én használom ki őt.

Mintha soha nem is léteztek volna, a pillanat töredéke alatt szakadnak le rólunk a rabláncok, amik az ellenség mivoltunkból fakadóan eddig visszatartottak minket egymástól, az elégedett morranás, amit a csókot kezdeményező ajkaim közé nyög, elveszi a maradék eszemet is. Az ujjaim beteljesítik az iménti vágyaikat, a homlokáról indulva simítják hátra a selymesen cirógató tincseket. A következő pillanatban már nem a fotelben ülök, mintha repülnék, az erős kezek gyengéd szorítása a derekamon a világ legizgatóbb forrósága. Úgy emel magához, mintha nem lenne súlyom, és most először az ereje nem irritál, hanem furcsán kielégíti egy részemet, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. A lábaim maguktól fonódnak a dereka köré, a farkamat türelmetlenül nyomom a hasfalához, hogy enyhítsek a legfájdalmasabb vágyakozáson, amit valaha éreztem. A hosszú ujjak megszorulnak a fenekemen, ezzel még közelebb présel magához, én pedig elborult elégedettséggel köszönöm meg egy nyögéssel az ajkai között. Szinte fel sem fogom, hogy segítek neki levenni a pólómat, csak akkor zökkenek ki a lavinaként ránk zúdult tébolyból, mikor finoman az ágyra ejt. Kitisztuló, megrökönyödött pillantással figyelem, ahogy egyetlen határozott mozdulattal lehúzza rólam a nadrágokat, majd mielőtt időm lehetne meggondolni magamat, a lábaim közé térdel. Remegve harapok az ajkaimra, a nappali világosságban fürdőző meztelenségem tudata szinte arcon csap.

- El kéne húzni a függönyt. – Fogalmam sincs, hogy meghallotta e egyáltalán a reszketeg sóhajomat, mohó mosollyal mászik fölém.

- Tökéletes a függöny úgy, ahogy van. – A szavai az arcomat cirógatják, a mosolya lusta vigyorrá szélesedik, kínzóan lassan hajol az ajkaimhoz, hogy folytassa az ép elmém ostromát. Megborzongok a lomha, de minden ízében férfiasan magabiztos és domináns csóktól, a határozottsága újra magával ragad. A kezeim reszketeg kíváncsisággal indulnak útra az oldalán és a hátán, az ujjaim finoman kalandoznak az érintésem alatt megfeszülő izmokon. Nem tudtam, hogy ez lehetséges, de még jobban elmélyíti a csókot, a nyelve szinte magáévá teszi az enyémet, én pedig szó szerint fuldoklom az érzésekben, amiket a testemben kelt. A hatalmas, lehetetlenül forró és kemény farkát váratlanul dörgöli az enyémhez, a meglepett, feltörő nyögésem megszakítja a nyelvünk vad táncát. A szemeim könnybe lábadnak, mikor rádöbbenek, hogy rémisztően jó érzés minden, amit csinál. Túl jó. Csupán attól, hogy most nem rám kényszeríti ezeket a gyönyöröket, hanem elfogadom tőle, mintha minden ezerszer jobb lenne. Még hozzám sem ért, de mindjárt eldurranok. A picsába. A körmeim türelmetlen, kétségbeesett noszogatással mélyednek a hátába, a mélyről jövő morranása okozta gombóc a torkomban ragad, de mintha megértené a néma kérésemet. Az ajkaim megremegnek a forrósága hiányától, a vágy ködfátylán keresztül, kábán figyelem, ahogy lejjebb mászik a testemen. Ahh baszki. Valamiért elmondhatatlanul izgató a lábaim között látni őt. A fogai a belsőcombomba mélyednek, tágra nyílt szemekkel nyögök fel, és akaratlanul is szélesebbre tárom neki a lábaimat. Újabb és újabb harapás- és szívásnyomokat hagy a bőrömön, az arcomat a kezeimbe temetve fojtom el a jóleső, kínzott nyöszörgésemet. Az ajkai olyan hirtelen váltanak célpontot, hogy nincs időm felkészülni, nem tudom lenyelni a hangosan feltörő nyögésemet. A farkamat körülölelő nedvesen forró ajkak érintése a legcsodálatosabb dolog, amit valaha éreztem, remegve, szinte rémülten csúsztatom az egyik kezemet a hajába, hogy megállítsam, lelassítsam, eltoljam, de hiába. A nyelve épphogy csak puhán, finoman érinti a farkam hegyét, a szabad kezemmel a lepedőbe markolok, mintha a görcsös kapaszkodás segítene tovább bírni, de felesleges a próbálkozás. Reszketeg nyögéssel élvezek idejekorán az ajkai közé, de mintha egy orgazmus édeskevés lenne, hogy kielégítse a szenvedélyes izgatottságot, amit keltett bennem, a farkam és a testemben lappangó vágy lelkesen várják a folytatást. Zihálva, elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy újra a szájába fogadja a farkamat, az orgazmustól érzékennyé vált bőrömön szinte fájdalmasan gyönyörű érzés a nyelve puhasága.

- Neh… várj… - Halkan, pihegve próbálom lelassítani, a rekedtes, elvékonyodott hang mintha nem is az enyém lenne. Megrémiszt. Kiforgat önmagamból. Túl sok és túl jó. Hiába minden gondolat, az ellentmondást nem tűrő érintése a fenekem partjai között bennem rekeszt minden kétséget. A gyengéd határozottság, amivel belém vezeti az ujját, ugyanolyan észbontó, mint legutóbb, az elnyíló ajkaim közül még nyögés sem tud előtörni a tüdőmben rekedt levegő miatt. Olyan gyorsan találja meg bennem azt a pontot, amiről napok óta álmodozom, mintha minden porcikámat ismerné, a testem vad, őrült remegéssel válaszol neki. Az ajkai még mindig a farkamat masszírozzák, én pedig könnyes szemekkel, zihálva vergődök a rám szakadó, elviselhetetlen élvezettől. Mikor kicsit kijjebb húzza az ujját, hogy egy másikat is bedugjon mellé, megdermedve harapok az ajkamba. A gyönyör mellé egy furcsa, kellemetlenül feszítő érzés társul, de mielőtt igazán kijózaníthatna, elvonja róla a figyelmemet a farkamat kényeztető nedvesség. A bennem mocorgó két ujj rettenetesen szokatlan pontokon érintenek, és mikor egy határozottabb, erősebb mozdulattal belém tolja őket, szinte ugrom egyet, az ajkaim maguktól nyögnék a nevét, de ösztönösen elharapom.

- Ju… - Úgy vágom el a kikívánkozó szavacskát, mintha az életem múlna rajta, a vágyakozásom mámorfelhőjén áthasít az emlék a vérben forgó, üveges tekintetéről. Megérzi a testem tétova reakcióját, az ajkai magára hagyják a farkamat, és újra fölém mászik, de a fenekemből nem húzza ki az ujjait, csak lágy simogatássá lassítja a mozgásukat. Puha, nedves csókot hint a nyakam gyógyult bőrére, és kurva érzéki, rekedtes hangon dörmög a fülembe.

- Nyögd a nevemet, Elliot. – Levegőért kapva kapaszkodok a vállaiba, de elfordítom tőle az arcomat, és próbálom lenyugtatni a szívem türelmetlen dübörgését. Gyűlölöm és imádom a dallamos búgást, amivel a nevemet mondja.

- Nem. – A mellkasom két reszketése között sóhajtom a makacs ellenállásom szavacskáját, pedig a fenekemben érzett kínzóan lassú simogatás arra sarkall, hogy bármit megtegyek, amit kér. Mocskosan kihasználja, hogy elfordultam tőle, az ajkai kegyetlenül gyengéd pilleszárny érintésekkel cirógatják meg a fülemet, de a nem várt, elsuttogott szavak kárpótolnak az övön aluli támadásért.

- Sajnálom, hogy rád támadtam. – Elkerekedő szemekkel, felgyulladó arccal kapom vissza rá a tekintetemet, ő pedig azonnal fogva ejti az újra felé forduló ajkaimat. A nyelve vad mozdulataival meghódítja a szám minden apró szegletét, és a felhevülő csókkal párhuzamosan az ujjai is egyre gyorsabb tempóban masszírozzák a testem legérzékenyebb pontját. Levegőért kapok, mikor elereszti az ajkaimat, és vadul a nyakamra tapad. A fogai durva szenvedéllyel harapnak a bőrömbe, és életemben először porba taposom a felesleges makacsságomat, és hangosan sóhajtom a nevét.

- Judas… - Egy elégedett, rekedtes morgás szakad fel a torkából, a nyakam nedvessé vált, megkínzott bőrén érzem a csiklandozását. Megborzongok tőle. Egyre erősebb mozdulatokkal mozgatja bennem az ujjait, rettenetesen idegen és új érzés, ahogy egy eddig ismeretlen, furcsa orgazmus előszele kerít a hatalmába. Magával sodor a vágy követelőzése, az egyik kezem öntudatlanul csúszik közénk, a merevedése hihetetlenül kemény és mégis bársonyosan selymes és forró. És kibaszott nagy. A picsába. A fogai erősebben mélyednek a nyakamba, és mikor a kezem ösztönös mozdulatokkal masszírozni kezdi a farkát, az ujjai durván, céltudatosan nyomják meg bennem a pontot, amivel eddig csak játszadozott. A kéjes sikkantás, ami elhagyja az ajkaimat, mintha nem is belőlem jönne, remegve, Judas nevét nyögve adom át magamat a rám szakadó orgazmus vad, reszketeg gyönyörének. Egyszerre borzongatóan hűvös és izzasztóan forró, fullasztó víz alá nyom és a fellegekbe repít. Remegve, zihálva emelem fel a csípőmet az ágyról, mintha ezzel is még közelebb és közelebb akarnék kerülni az ujjai csodálatos gyönyört hozó érintéseihez. Mintha órákig tartana visszatalálni a valóságba, arra zökkenek ki, hogy Judas finoman a hasamra fordít, és félreérthetetlen pozícióba húzza magához a fenekemet. Megérzem a farka tolakodó forróságát a fenekem partjai között csúszkálni, a borzongatóan intim érintéstől eláll a lélegzetem, de hiába járja át még mindig minden porcikámat az orgazmus okozta gyönyör, képtelen vagyok elfelejteni a különös kényelmetlenséget, amit a második ujjánál éreztem. Megfeszülve húzódnék messzebb, de a csípőmnél fogva tart vissza. A hátamhoz simul, az orrával félresimít néhány kósza tincset, amik kiszabadultak a fürdőkontyomból, és olyan rekedtes, vágytól elmélyült hangon suttog a fülembe, hogy beleremegek.

- Már nincs visszaút, Elliot. – A szavai a világ legérzékibb fenyegetését nyújtják, és valamiért a semmiből eszembe jutnak a legutóbbi elsuttogott vágyai arról, hogy ájulásig akar dugni. Az ajkamra harapva bólintok, az ujjai jutalmul az újra ébredező farkamra csúsznak. Izgatott nyögéssel simulok hozzá, a farkát a lábaim közé vezetve nyomja az enyémhez. Felbasz, hogy mennyire kurvajó érzés, ahogy a merevedése forrósága a belsőcombjaimhoz simul.

 

A gerincemen végigfutó hideg, hányingerkeltő villámcsapások szinte a semmiből jönnek, kitisztuló tekintettel nyögök fel a millió apró szikrától, ami belém nyilall.

- Várj… valami nem jó. – Az elhaló hangom alig töri meg a szoba csendjét, a lepedőt markoló kezem a tarkómon lévő apró sebhelyre csúszik, ahonnan alattomosan szivárog a csípő, kellemetlen érzés. Az ájulásba taszító fájdalom olyan hirtelen, és olyan erővel veszi át az apró villámcsapások csipkelődését, hogy felüvöltök, a körmeim a bőrömbe mélyednek, de nem tudom kiszakítani magamból a forrást. Az a ruszki faszkalap komolyan rakott rám egy kibaszott kikapcsoló gombot?! A sötétség ellenállhatatlan erővel szakad rám a semmiből.

 

 

***

 

A motor ismerős, halk, monoton búgására ébredek. A fejem úgy csikar, mintha leütöttek volna, nyöszörögve simítom az ujjaimat a tarkómra, ahol a chip körül furcsán érzékennyé vált a bőröm, mintha kicsit megégett volna. Az az őrült komolyan valami áramütés szerű lefegyverzést is rakott volna ebbe a szarba? Nem viccelt azzal, hogy magához akar láncolni, baszki. Azért a beteges tapadásnak is vannak határai. De az azt jelenti, hogy utolértek minket? Vagy csak a közelünkben vannak? Vajon mi történt, miután elájultam? Ledermedek a mozdulataimban, mikor felrémlenek a mindent felülíró, váratlan támadás előtti jelenetek, és az, hogy pontosan mit is szakított félbe az önhibán kívüli ájulásom. Összeszorított ajkakkal sandítok a volán mögött ülő, kifejezéstelen arccal dohányzó férfira. Ha nem ismerném már annyira, hogy lássam a tekintetében, talán azt hinném, hogy hidegen hagyták a történtek, de meg mernék esküdni, hogy van egy furcsa, irritált csillanás a fakó szempár mélyén. Nem is annyira a mélyén. Fogalmam sincs, hogy tegyem fel a bennem sorakozó kérdéseket, ezért egy teljesen érdektelennel indítok.

- Te öltöztettél fel? – A hangom rekedtes a fájdalmas, hangszálszaggató üvöltéstől, megköszörülöm a torkomat, hogy elüldözzem az emlékét.

- Igen. – Halk, türelmetlen morranás. Némán nyelek egyet, és kényelmetlen mocorgásba kezdek az anyósülésen. Gyűlölöm, hogy elég volt visszaemlékeznem a történtekre, és a testem máris reagált rá. Kibaszott jó érzés volt, mikor azokat a dolgokat művelte velem. Túl jó. Ijesztően. Lehet, hogy ostoba ötlet volt ez az egész. Ebben nem volt semmi ésszerű vagy logikus. Bassza meg. Nem bírom a ránk ereszkedő, szokatlanul kényelmetlen csend súlyát, ezért folytatom az üres fecsegést, abban mindig jó voltam.

- Nincs rajtam alsó. – Lenézően dob felém egy „most komolyan?” pillantást, majd visszafordítja a tekintetét az országút hosszadalmas ürességére. Nincs lehúzva az ablak, a minket ölelő füst szinte csípi a szememet, de jelen állapotunkban valamiért nincs pofám beszólni neki. Mikor már azt hiszem, hogy válaszra sem méltat, megszólal.

- Siettem. – Összeszorítom az ajkaimat, az ellenséges hűvössége kurvára bosszantó azok után, amiket csináltunk. Bár nem tudom, mi a szart vártam. Hogy majd kedvesebb lesz? Nem azért csináltam, leszarom, hogy kedves e. De akkor miért kúr fel? ARGHHH.

- És… mi… nem…? – A kérdést, ami ténylegesen érdekel is, olyan bizonytalanul és óvatosan próbálom megfogalmazni, hogy végül inkább el is harapom a végét.

- Azt akarod kérdezni, hogy megdugtalak e, miután elájultál? – Oké. Most már nem kell ismerni hozzá, hogy lássam, hogy kibaszottul pipa. Valamiért átragad rám a hangulata, elfintorodva, mérgesen fűzöm össze a karjaimat a mellkasom előtt, és elfordulok tőle.

- Hibáztatsz érte? – Gúnyos keserűséggel emlékeztetem a végtelen szexuális zaklatásra, amiket rám kényszerített a napokban, a mellkasomat mégis furcsa nehezékként nyomja a bűntudat és a gyengéd szenvedélyének az emléke.



vicii2022. 03. 28. 22:22:23#36160
Karakter: Judas Lone
Megjegyzés: (Mitugrászomnak)


Olyan hangosan csapja magára a fürdőszoba ajtaját, hogy talán az egész hajó beleremeg. Gúnyos kis mosollyal nézek utána, majd elégedetten szívok egyet a cigimből. Lusta mozdulatokkal állok fel, kényelmesen begombolom a nadrágomat, majd kinyitom az apró ablakot. A hűvös tengeri szél só és hínár illatát sodorja be a kabinba, odakint a nap korongjának már csak egy kis szelete látszik a hullámzó tenger felett. A narancsos fénytől vakítóan csillog a víz.
Ahogy meghallom odabent a víz csobogását, apró mosolyra rándul a szám széle. A fenébe is, eddig mindig tudtam kontrollálni magam. Sosem kevertem a munkát a magánéletemmel. Erre jön ez a nagyszájú mitugrász, és kiforgat önmagamból.
De valamiért felforr a vérem, mikor dühtől szikrázó szemekkel néz rám. Csak egy idegesítő kis görcs. De nem tudom kiverni a képet a fejemből, ahogy kéjtől kipirult, mámoros arccal nyögdécselt az ölemben.
Ideges morranással pöccintem ki a csonkig égett csikket az ablakon, annyira elmerültem a gondolataimban, hogy még az ujjamat is sikerült megégetnem kicsit. Irritáltan gyújtok még egy szálra, hátha attól valahogy lehiggadok, bár nem sok esélyt látok rá. Jót tenne egy hideg zuhany. Már ha marad egyáltalán víz, és nem pancsolja el az összeset egyszerre.
Mikor elődugja az orrát, odakint már teljesen sötét van. Makacsul kerüli a pillantásom, ez pedig szórakoztat. Leül, majd ráveti magát az édességes szatyorra és pár pillanat múlva már egy nyalókát szopogat felháborítóan erotikusan.
- Végeztél, hercegnő? – kérdem gúnyosan, ő pedig pakolgatni kezd, kifogásként, hogy véletlenül se kelljen rám néznie.
- Hagyj békén – mormogja sértődött hangon, összehúzva magát a priccsén. Kipöccintem a csikkemet, majd becsukom az ablakot, de ahogy közelebb kerülök hozzá, szinte kísérletet tesz, hogy egybeolvadjon a hajó falának anyagával. Szórakozott kis mosollyal figyelem, ahogy szinte levegőt sem véve próbál láthatatlanná válni.
Hanyagul ülök le a másik priccsre, a lábaimat bokánál keresztezve, pont szembe vele. Szórakoztató látni, mennyi érzelem suhan át egyszerre az arcán. Szégyen, düh, félelem… és amikor lopva felém pillant, a tekintete a vállamon virító harapásnyomra talál, amit ő hagyott ott nemrég, a szíve őrült tempóban kezd verdesni. Kiszélesedik a mosolyodom.
- Wang Shu nem örülne, ha tudná, hogy már az első éjszaka ellubickolod a víztartály tartalmát – jegyzem meg csak úgy mellékesen, nem repesek a gondolattól, hogy talán egy hétig fürdés nélkül kell majd kihúznom.
- Leszarom, hogy minek örülne és minek nem, le kellett mosnom magamról a mocskodat – szűri a fogai között undorodva, én pedig szórakozottan hümmögve konstatálom a hallottakat.
- Ha elfogyasztod a vizet, mivel fogod lemosni legközelebb? – kérdem széles, élveteg mosollyal, és ahogy az arca mélyvörös árnyalatot vesz fel, nevetni támad kedvem. Igazán szórakoztató.
- Neked mi a fasz bajod van? Odafent a magaslati levegőben nincs elég oxigén és agykárosodást szenvedtél? Nem lesz legközelebb – sziszegi, a nyalókával a kezében gesztikulálva, én pedig kihívóan nézek vissza rá. Ha nem ismerném, azt hinném, szándékosan ingerel.
Ráérős mozdulatokkal kelek fel, a vére pedig egyre gyorsabban zubog a testében az izgatottságtól.
- Hé! Mi a fenét műv… - kezdene rá rögtön, a hangja viszont elakad, mikor lehajolva hozzá egyszerűen kiveszem a kezéből a nyalókát. Élvezettel nyalintok végig az émelyítően édes cukorgömbön, kihívóan a szemébe nézve közben, majd hanyagul teszem a csomag tetejére. Egyik lábammal a priccsére térdelek, erre pedig már felocsúdva, szólásra nyitná a száját, de nem engedem, hogy elrontsa a pillanatot a felesleges szócséplésével. A bokáit megmarkolva rántom magam alá, majd a selymes, hófehér tincsekbe markolva húzom magamhoz egy csókhoz. Közvetlen közelről nézek az elhomályosuló, borostyán szemekbe, miközben a nyelvem az ajkai közé csusszan. Édes és ragacsos, epres aromával. Mint egy falat, mennyei édesség.
A kezdeti, kéjes kábulatból azonban néhány pillanat múlva ijedt nyögéssel szakad ki, nagyra tágult, rémült tekintettel feszül a mellkasomnak és próbál eltolni magától, de nem engedem. A tiltakozása furcsa módon feltüzel, a dacos dühtől a tekintetében felpezsdül a vérem. A körmeivel esik a vállamnak és szánt mély árkokat a bőrömbe, majd hirtelen mar a számba, a fájdalomtól pedig mély hangon morranok fel. A saját vérem fémes, fűszeres íze meglepetésként ér, összehúzott szemekkel, dühösen távolodok el tőle. Ösztönösen állítom el a vérzést, az apró, felszíni sérülés pedig máris gyógyulni kezd.
- Ha megint a kezembe mered kényszeríteni az undorító farkadat, akkor esküszöm, letöröm – kiáltja végtelen dühvel, kipirult arccal, fújtatva, mint egy sarokba szorított macska. Lelomboz, hogy ezúttal ennyire tiltakozik, és fel is bosszant a vérmessége.
- Akkor kénytelen leszek máshova tenni – súgom fenyegetően, a haját markoló kezem figyelmeztetően szorul meg, a másik kezem pedig elindul felfelé a combján. Mikor beakasztom az ujjam a nadrágja derekába, elkerekednek a szemei, de már késő. Egy határozott mozdulattal rántom le térdig a nadrágját, ő pedig rémülten kapna a kezem után, de nem elég gyors.
Ahogy feltárul a merevedése, megszégyenülten nyüszít fel, én pedig elégedett mosollyal pillantok végig rajta. Ahogy fekszik előttem kiterülve, próbálva takargatni magát, az arca piros a szégyentől, de a tekintetében bujkál valami ismerős csillanás. Itt az ideje felfrissíteni a memóriáját, ki is a főnök kettőnk közül.
Határozott mozdulattal csúsztatom az ujjaimat a formás hátsója vágatába, hogy kitapogathassam a bejáratát, erre pedig rémülten felnyögve kezd tekeregni, próbálva minél távolabb kerülni tőlem. Az arcán félelem, düh, és még sok más suhan át, a játszadozásunkat azonban az ajtó hangos döndülése szakítja félbe.
Micsoda elbaszott időzítés.
Lemondóan egyenesedek fel, majd helyezkedek vissza a priccsemre, hogy rágyújtsak. Wang Shu széles, élveteg vigyorral konstatálja, mit is szakított félbe, az öreg perverz pedig leplezetlen élvezettel nézi végig a kis műsort, ahogy Elliot megsemmisülten visszarángatja a nadrágját. Gonosz kis mosollyal nézem a megalázottságtól vörös arcát. Talán ez is elég lesz ahhoz, hogy megleckéztessem.
- Holnap hajnalban hajózunk ki, a legénység hazament az éjszakára – jelenti be, én pedig bólintva veszem tudomásul. Fél napnyi csúszás nem a világ vége. – Remélem nem engeded, hogy a vendéglátód egyedül italozzon – sandít rám számító vigyorral, én pedig mélyet szívok a cigimből. Semmi kedvem ehhez. Aludni akartam, élvezni a kis foglyom társaságát. De nincs mit tenni. Tudom, hogy Wang Shu mennyire a szívére venné, ha visszautasítanám az ajánlatát.
- Amíg nem nyílt vízen vagyunk, nem hagyhatom itt a kis görcsöt – sandítok a sarokban kuporgó, sértődött alakra, egy utolsó próbát téve, hogy kibújjak a meghívás alól, de ahogy a kapitány tekintete szórakozottan az említettre villan, már tudom, hogy nem nincs esélyem.
- Hozhatod őt is, érdekes kis kölyöknek tűnik – vigyorog eszelősen, én pedig beleegyezően, kissé kelletlenül morranok fel. Lustán tápászkodok fel, majd bújok bele a kabátomba.
- Mindjárt megyünk – pillantok Wang Shura jelentőségteljesen, a férfi pedig cinkos mosollyal biccent, majd amilyen hangosan jött, olyan hangosan is távozik.
- Öltözz fel melegen, hideg lesz az éjszaka – morranok rá, de makacsul meg sem mozdul.
- Én nem megyek – jelenti ki sértődött hangon. Fáradtan sóhajtok fel. Ez a kis görcs semmiből sem tanul. Néha képtelen vagyok eldönteni, hogy ennyire makacs, vagy csak végtelenül ostoba.
Közelebb lépve hozzá csippentem meg az állát és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. Az arca rögtön élénkvörössé változik, a szíve hevesebben kezd dobogni, próbálja lefejteni magáról az ujjaimat, de nem engedem menekülni.
- Nem fogsz ellent mondani Wang Shunak a saját hajóján – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Túl macerás és időigényes lenne más fuvart keresni a kontinensre. Viszont a kis mitugrász megmakacsolja magát, dühödt daccal simul még közelebb a falhoz, így tiltakozva, ezzel mosolyt csalva az arcomra. – Ha itt maradunk, befejezem, amit elkezdtem – ígérem szórakozottan, és majdnem felnevetek, mikor érzem, milyen hevesen kezd kalapálni a szíve. Elégedett mosollyal figyelem, ahogy feltápászkodik és morogva öltözködni kezd.
- Seggfej – teszi még hozzá, majd felkapja a nyalókát, amit nemrég kivettem a kezéből. Elégedetten tárom ki a kabin ajtaját.
 
*
 
Wang Shu hozza a szokásos formáját. Be nem áll a szája, a pia mindig nosztalgikus hangulatba hozza. A társaság is csak azért kell neki, hogy meglegyen az illúziója, hogy mások körében fecseg. De különben cseppet sem bánja, hogy szótlanul hallgatjuk.
Elliot látványosan unatkozik, amivel nem is lenne gond, de mikor Wang Shu meglátja, hogy hozzá sem nyúlt az italához, árnyak költöznek a tekintetébe.
- Igyál, fiam – utasítja ellentmondást nem tűrő hangon, Elliot viszont rezzenéstelen arccal állja a tekintetét. Néha azt hiszem, az ellenkezés élteti.
- Köszönöm, de nem kérek – jelenti ki egyszerűen, én pedig érdeklődve nézem a kibontakozó kis jelentet. Ez szórakoztató lesz. – Nem iszom alkoholt.
A válaszra a kapitány szisszenve csapja a piásüveget az asztalra, majd túljátszott felháborodással néz a kis görcsre.
- Nem értem ezeket a mai fiatalokat, Jude. Ezek az őrült divatszokások, a huszonéves unokaöcsém is kitalálta, hogy vegán lesz. Tudjátok mit csináltam? – kérdi, a hangjában káröröm, és pedig szórakozottan, már majdnem kíváncsian hallgatom. – Elvittem magammal egy vadászatra, és választhatott, hogy húst eszik vagy semmit – röhög elégedetten, majd lehajtja a következő felesét, közben pedig jókedvűen az asztallapot csapkodja. – Szóval ne utasítsd vissza a vendégszeretetemet – komorodik el egyik pillanatról a másikra, szikrázó szemeket meresztve a nyugodtan ücsörgő Elliotra. Cigire gyújtva, érdeklődve figyelem a jelenetet. Kíváncsi vagyok, hogy szándékozik kihúzni magát a slamasztikából.
Elliot felém sandít, talán segítséget vár, a tekintetébe újabb adag dac költözik, majd határozott mozdulattal tolja el magától a felespoharat. Van benne kurázsi, azt kénytelen vagyok belátni. Tetszik ez az oldala.
- Köszönöm, de nem kérek – ismétli hajthatatlanul, a kapitány arcára pedig eszelős, türelmetlen kifejezés költözik.
- Van gerinced, és ezt értékelem. Szóval kapsz egy lehetőséget, hogy megértesd velem a makacsságodat – ajánlja fel Wang Shu nagylelkűen, ami igazán meglepő, mert nem jellemző rá az ilyen fokú türelem. Elliot arcán apró fintor fut át, a szíve viszont továbbra is nyugodtan ver, ami meglep. Ijedősnek gondoltam, de ezúttal nagyon magabiztos. Talán azt gondolja, megvédem, és ezért provokál.
- Ha az emberbe túl sok drogot tömnek gyerekkorában, megtanulja értékelni a józanságot felnőttként – mondja hűvösen, a tekintete elrévedő, az arcán keserű nosztalgia. Wang Shu néhány hosszú pillanatig csak az arcát kémleli, majd fülsértő hahotázásba kezd. A szám szegletébe elismerő mosoly kanyarodik.
A kapitány végül felemeli Elliot poharát, lehúzza a tartalmát és rávigyorog, a kis mitugrász pedig győzedelmes kifejezéssel az arcán dől hátra.
- Szülők? – kérdi Wang Shu továbbra is vigyorogva, én pedig próbálom elnyomni magamban a kíváncsiságot a válasz iránt. Kevés sikerrel.
- Apám – feleli Elliot szűkszavúan, a tekintetében mintha gyűlölet szikrázna fel.
- Én tizenöt évesen öltem meg az enyémet. Azzal az övvel fojtottam meg, amivel előtte szíjat hasított a hátamból – meséli a kapitány nosztalgikus mosollyal, az ital kezdi megoldani a nyelvét, és mikor felém int, összeszűkülnek a szemeim. – Ez a félkegyelmű járt jól, az ő szüleinek legalább annyi vér volt a pucájában, hogy kidobják otthonról – jár el a szája, a beszélgetés ezen vonala pedig már nincs ínyemre. Nem szándékozom mindenkivel megosztani életem történetét. Főleg nem olyasvalakivel, akit néhány hét múlva pénzre váltok és visszaszolgáltatom a szadista apjának.
Miért árad szét keserűség a gondolatra a számban?
- Elég – mondom figyelmeztetően, Wang Shu pedig bocsánatkérő vigyorral sandít felém. Elliot rám sandít, a tekintete kíváncsi, de ahogy a kapitány újra fecsegni kezd, az arcára újfent kiül az unottság.
Az este egyre unalmasabb irányba halad, Wang Shu teljesen elázik, aminek következtében egyre hangosabban és egyre erőteljesebben gesztikulálva adja elő a kihímezett történeteit. Egy idő után Elliot kivonja magát a kis hármasunkból, bekuckózik a sarokban lévő jobb napokat is látott ágyra. Szórakozottan figyelem, ahogy lehunyt szemekkel, mozdulatlanul fekszik nyakig betakarózva, épp csak az orra és a szeme látszik ki. Tudom, hogy nem alszik, mert ráncolja a szemöldökét. Máskor az arca kisimult és békés, ezúttal viszont ott vannak a kis ráncok, amik elárulják. Még a vérkeringését sem kell érzékelnem hozzá, hogy tudjam.
Wang Shu aztán követve a pillantásom a priccsen heverő kis kupacra néz, majd cinkos mosollyal hajol közelebb.
- Nem olyannak ismertelek meg, aki összemossa a munkát a magánéletével – sandít rám lehalkítva a hangját, én pedig mélyet szívok a cigimből, és miközben lustán kifújom a füstöt, a bodrok között a mozdulatlan alakot figyelem. Milyen igaz. Eddig még kivétel nélkül minden alkalommal szét tudtam választani a kettőt. Ezúttal viszont… nem is tudom, mi történt. Csak egyik dolog követte a másikat, és mielőtt észbe kaphattam volna, már nem vágyok másra, csak hogy érezhessem a kezem alatt a hófehér, bársonyos bőrét.
- Nem is. Csak elszórakoztatjuk egymást, hosszú az út – válaszolom végül, halvány mosollyal konstatálva, hogy Elliot vére sebesebben kezd keringeni. Wang Shu furcsa tekintettel méreget, mielőtt válaszolna, majd élveteg vigyorral tekint az ágyon fekvő testre.
- Akkor nem bánod, ha én is kölcsönveszem erre a pár napra? Csak szórakozni – kacsint rám, széles és jókedvű vigyorral, a tekintete vad és villog a feltételezett mulatságtól. Elliot szíve őrült ütemben kezd kalapálni, ami mosolygásra késztet. Ráérősen szívok mélyet a cigimből, majd beszéd közben engedem ki a számon a füstöt.
- Hostként dolgozott, tudja, hogy másszon a bőröd alá. Nem akarlak megölni, mikor úgy döntesz, hogy megtartod magadnak – mosolygok a férfira kedélyesen, a tekintetem az övébe fúrva, néhány pillanatig pedig farkasszemet nézünk, mielőtt fülsértően nevetni kezd.
- Hostként? Akkor nem is érdekel. Tudod, hogy az ártatlanokat szeretem megrontani - kacsint, az arcára groteszk, élveteg vigyor ül ki. Szórakozottan dőlök hátra a székemben, a tekintetem újra a kis takarókupacra téved.
- Ez a kis mitugrász minden, de nem ártatlan – mosolygok sokatmondóan. Eszes, cseles, idegesítő és életre való. Az ártatlan távolabb nem is állhatna tőle. – Most is hallgatózik – teszem hozzá kedélyesen, mire megmoccan, felül majd végtelenül dühödt kifejezéssel az arcán néz ránk.
- Nem hallgatózom, csak nem tudok úgy aludni, hogy két kivénhedt, aberrált, beteges faszkalap a jövőmről alkudozik a fejem felett – sziszegi villámokat szóró szemekkel, majd lendületesen vágja ki maga után a kabin ajtaját és dübörgő léptekkel távozik.
Wang Shu hahotázó nevetésbe kezd, az asztalt csapkodja jókedvében, majd furcsán csillogó szemekkel sandít rám.
- Tüzes a kicsike, meg kell hagyni. Fájhat még miatta a fejed – szélesedik ki a vigyora, a kijelentésre pedig nekem is mosolyognom kell.
- Arra mérget vehetsz. És ha most megbocsátasz, fel kell hajtanom, mielőtt csavarogni támad kedve – tápászkodok fel, kinyújtva a tagjaimat, Wang Shu pedig nevetve emeli felém a poharát is issza ki a tartalmát.
Ahogy kilépek a fülledt levegőjű kabinból, szinte arcon csap az éjszakai hűvös szél. Az apró, szemerkélő esőcseppek mintha jégszilánkok lennének az éjszakai hidegben. A fejem kissé zsong, a hűvös levegő segít kitisztítani. Talán én is egy kicsivel többet ittam, mint kellett volna.
Gondolkodás nélkül indulok az irányba, ahonnan Elliotot érzékelem. A hajó hátsó felébe sétálok, hogy aztán átlendülve a korláton landoljak a kikötő kemény betonján. Ösztönösen kerülök elé, majd egy raktárépület takarásába behúzódva várom meg a közeledtét. Nem is értem, mit gondolt. Hogy majd hagyom csak úgy elsétálni? Vagy egyszerűen csak bosszantani akar?
Pár pillanat múlva feltűnik az egyik utcai lámpa sárgás, gyér fényfüggönye alatt, ahogy a hideg miatt összehúzva magát, ráérős léptekkel bolyong. Az arcán sértődött, dühös kifejezés, ami mosolygásra késztet, de elnyomom az ingert.
- Elliot – búgom dallamosan, figyelmeztető hangon, ő pedig meglepetten, földre gyökerezett lábbal pillant felém. A szíve kissé gyorsabban kezd kalapálni, de hamar túllendül a kezdeti meglepettségén. – Mi a terved? – kérdem felvont szemöldökkel, keresztbe font karokkal nézve őt.
- Mégis mi a fasz lenne a tervem? Hogy távolabb kerüljek attól az elmebetegtől – tör ki belőle, a dühös szavai visszhangoznak az üres kikötő épületei között. A legkevésbé arra van szükségem, hogy valaki felfigyeljen ránk, ezért könnyed mozdulattal húzom be az épület takarásába. A háta tompa puffanással ér a raktár oldalához, a vére pedig őrült iramban kezd száguldani az ereiben. Az egyik kezemmel megtámaszkodom a feje mellett a falon, a másikkal pedig határozottan markolom meg az állát és emelem fel a fejét, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. A félhomályban, az utcai lámpák sárgás árnyalatától a tekintete még mélyebb, ragyogóbb árnyalatban tündököl. Igazán szép.
- Ha azt teszed, amit mondok, nem fog bántani – mondom nyugodtan, de dühödten vicsorog rám, majd meglepő lendülettel csapja el a kezemet.
- És mégis mi a faszért higgyek neked? Te is folyton molesztálsz, ez biztos belefér az elkúrt értékrendedbe. Nem úgy, mint a delfinvadászat, mert az ugye elítélendő. Akkora kolosszális pöcsfej vagy, mint amit a neved sejtet, Judas.
A hangsúly, amivel a nevemet ejti ki, olyasmit mozgat meg bennem, amiről azt hittem, olyan mélyre temettem, hogy soha többé nem bukkan felszínre. Anyám arcát látom magam előtt. A megvetető arckifejezését, a szemeiből sütő undort és félelmet. Ő mondta ilyen hangsúllyal a nevemet.
Csak egy rémült gyerek voltam, akinek ölelésre lett volna szüksége. De akkor, abban a pillanatban rádöbbenten, hogy egyedül vagyok a világban. És nem éreztem mást, csak végtelen, csontig hatoló gyűlöletet.
A tudatomat pillanatok alatt lepi el a mélyről fakadó, gyilkos indulat. A gondolataim kisöprődnek az elmémből és csak a pusztítás iránti vágy marad. Bosszút akarok állni valamin, valakin, akárkin.
Jobb kezem ujjai villámgyors mozdulattal markolnak a vékony, kecses nyakra. Majdnem teljesen körbeérem. Az erek a kézfejemen kidagadnak, ahogy szorítani kezdem. Csak egy gyors mozdulat lenne. Egy hangos reccsenés. Hatalmam van felette. De az túl gyors lenne. Látni akarom a rémületet a szemében.
A kezem után kap, a körmeit az alkaromba vájja. Vergődni kezd, vékony hangon felnyikkan ahogy levegőhöz próbál jutni, de hiába. Az arcán zavarodottság és düh.
Kínzóan lassú mozdulattal, a raktár falának feszítve emelem fel a földről a könnyű, törékeny testet. A pillantásában végre félelem, ahogy a lábai elemelkednek a földről, kétségbeesetten kapálózni kezd. Felém próbál rúgni, de nincs elég erő a tagjaiban. A borostyánszín szemeket elfutja a könny. Rám fókuszál, és szépen lassan minden más eltűnik belőlük. Csak a végtelen rémület marad.
Aztán történik valami nagyon furcsa. Eltűnik a rémület. És felváltja valami furcsa szikra. Dac? Beletörődés? Vagy valami teljesen más? Képtelen vagyok eldönteni. De ettől kizökkenek, és végre meglátom őt. Újra Elliot arcát látom magam előtt, ahogy lassan vöröses árnyalatot vesz fel, a szemei elhomályosulnak és kezdik elveszteni a fókuszt. És rádöbbenek, hogy mit művelek.
Felocsúdva eresztem el, az apró kis test pedig hangos puffanással terül el a földön. Elliot sípolva levegő után kap, majd köhögni kezd. Egész testében reszket és sokáig tart, mire a zihálása kissé normalizálódik.
Magamon megdöbbenten pillantok a reszkető kezemre, ami az előbb még a torkát szorította. Mégis mi a franc ütött belém? Mit műveltem?
A tenyeremet az arcomra simítom és idegesen a hajamba túrok. Évek óta nem fordult elő, hogy így elvesztettem volna a fejemet. Ez távolabb nem is állhatott volna a professzionalitás fogalmától. Azért történt mindez, mert kimondta a nevem? Vagy ahogy mondta? Kész agyrém.
A kis vakarcs magához térve tápászkodik fel a földről, bizonytalanul hátrál néhány lépést, úgy néz rám.
- Vissza a kabinba. Most – vakkantom rekedt hangon, hátat fordítva neki, majd néhány másodperc múlva meghallom a sietős, távolodó lépteket. Ahogy megfelelő távolságba ér, dühödten felhördülve szorítom ökölbe a kezem és húzok egy hatalmasat a raktár oldalába. A fa nyikorogva adja meg magát és szakad be egy öklömnyi helyen. A recés szélek és a szálkák felhasítják a bőrömet, a kézfejemről szinte lefejtik a bőrt.
Aztán csak állok ott az árnyak között, ahova már nem férkőzik fény, és bámulom a kezemről lecsöpögő véremet. Szándékosan hagyom kifolyni a sebekből, és úgy bámulok rá, mintha az választ adhatna a kérdéseimre. Minden esetre a lelkemben dúló vihar elcsitul a furcsa, bódító érzéstől, ahogy a vér távozik a testemből.
Végül sóhajtva gyújtok cigire, a hátamat a megviselt raktárépület falának döntöm és a hajó irányába bámulok. Most aztán sikerült összekavarnom mindent.
 
*
 
Talán egy egész óra is eltelik, mire visszatérek a hajóra. Ahogy belépek a kabinba, máris megérzem Elliot gyorsuló szívverését. Mozdulatlanul, takaróba bugyolálva fekszik a fal felé fordulva. Szótlanul túrok a táskámba, majd lépek a fürdő felé. A kezem a kilincsen, de megtorpanok. Valami szorongatja a torkomat. Mondani szeretnék valamit, de képtelen vagyok megszólalni. Inkább csak belépek a fürdőbe.
Veszek egy gyors, hideg zuhanyt, a víz kellemesen csípi a bőrömet, égeti a sebeimet. Hála a mutációmnak, a lőtt sebeim már gyógyulásnak indultak. A kézfejem viszont kellemetlenül sajog. Lehunyt szemekkel, koncentrálva irányítom a véremet, az pedig lassan kilök magából minden szálkát és egyéb szennyeződést. A fájdalomtól összeszorítom a fogaimat.
A bal kezemmel ügyetlenül bekötözöm a másikat, majd alsónadrágot húzok és fáradtan dőlök le a saját priccsemre. Kényelmetlenül kicsi, nemcsak rövid, de keskeny is, de aludtam már sokkal rosszabb helyeken. Hanyatt fordulva, némán bámulom a plafont. Fáradtnak érzem magam, mégis képtelen vagyok behunyni a szemeimet.
A mellettem fekvő, szuszogó testre koncentrálok. A légzése lassú és egyenletes annak ellenére, hogy a szíve gyorsabban ver a normálisnál. De ahogy telnek a percek, lassan lenyugszik. Ahogy lehunyom a szemem, szinte hallom a testében a vér egyenletes, ritmikus áramlását. Meglepő nyugodtsággal tölt el.
 
*
 
Másnap reggel, hajnal előtt ébredek. A legénység megérkezett, a hajó életre kel. Harsányan kiáltoznak, előkészítenek mindent az indulásra. Fáradtan nyújtózva ülök fel, a hátamat a kabin falának vetve, a mozdulat közben pedig hangosan ropog végig a gerincem. Nem lesz kényelmes egy héten keresztül ezen az apró ágyon kuporogni. Cigire gyújtok, az ablakot ezúttal lusta vagyok kinyitni.
A mellettem szuszogó, karnyújtásnyi távolságra lévő testre pillantok. Nemsokára ő is fel fog ébredni a hangzavar miatt. Újra bevillan a tegnap este, nekem pedig bűntudat keseríti meg a reggeli cigimet. De mi a fenéért rágódom ezen? Miért van egyáltalán bűntudatom? Ez sem más, csak egy munka. Néhány hét múlva pénzre váltom, és soha többé nem látjuk egymást.
A gondolatra dühösen morranok fel, majd a cigimet a szám sarkába lököm. Magamra rángatom a ruháimat és kilépek a kabinból. Az aprócska konyha felé veszem az irányt, ahonnan már kávé kesernyés illata szivárog. A szakács épp rendezkedik, ügyet sem vetve rám pakol tovább, én pedig nyugodtan töltök magamnak egy bögrével a bitang erős feketéből, majd azzal a kezemben sétálok fel a fedélzetre.
A hajó korlátjának támaszkodva szemlélem a felfordulást. Mint hangyák a bolyban, mindenki nyüzsög, de pontosan tudják a dolgukat. Összeszokott csapat lehet. Wang Shu közben éles hangon parancsokat rikkant a legénységnek, és alig fél óra múlva a hajó kifut.
Megfordulok és a korlátra könyökölve szemlélem a tengert. A nap felkelőben van, az arany sugaraktól gyémántként csillan a víz. A tenger sós levegője meglepően hűvös. Előttünk a végtelen tenger, elveszik a messzeségben.
- Mi ez a komor pofa így korán reggel, Judas? – rikkantja széles vigyorral Wang Shu, keresztbe font karokkal állva meg mellettem. Láthatóan felvillanyozta, hogy kifutottunk. – Hol hagytad a kis kedvencedet?
- Mindjárt felbukkan – nézek a kabinokhoz vezető ajtó irányába, és alig pár pillanat múlva fel is bukkan egy fehér, kócos fej. Elliot érdeklődve pillant körbe, a tekintetünk találkozik, ő pedig dühös arcot vág és sértődötten vonul el az ellenkező irányba hogy körbenézzek. A nyakának fehér bőrén vörösen világítanak az ujjaim nyomai. Talán szánt szándékkal nem takarta el őket. Rossz érzés tölt el a látványuktól.
- Vad volt az éjszaka? – röhög fel Wang Shu megvillanó tekintettel, de csak elhúzom a számat. – A kis cukorfalat igazi vadmacskának látszik.
Szó nélkül hagyom a megjegyzést, és csak egy dühös hümmögéssel fordulok vissza a tenger felé. Nagyot kortyolok a kávémból, a keserű folyadék pedig elégedettséggel tölt el. Szörnyen rossz, mégis valamiféle perverz élvezetet okoz.
- Mi van veled, Jude? Furán viselkedsz. Csak nem belehabarodtál? – vigyorog a kapitány mellémkönyökölve, én pedig felhorkantok. A gondolat is nevetséges.
- Ostobaságokat beszélsz – pillantok rá sötéten, de csak harsány nevetésben tör ki.
- Talán. Talán nem – kacsint élvetegen, én pedig rá hagyom az ábrándozást. – Minden esetre, ha a helyedben lennék… - mondja bizalmaskodóan közelebb hajolva, a tekintetével Elliot alakját pásztázva végig. – Kiélvezném a helyzetet. Eljátszadoznék vele, amíg a kedvem úgy tartja. Ráérsz pénzre váltani, mikor ráuntál, nem igaz? – vigyorog visszataszítóan, én pedig követem a pillantását. Elliot a korlátra támaszkodva, arcán halvány mosollyal élvezi a szelet és gyönyörködik a tengerben. Igazán megkapó látvány.
Wang Shu nevetve paskolja meg a hátamat, majd távozik a dolgára, a szavai viszont elgondolkodtatnak. Végül is, van abban valami, amit mond. Miért ne odázhatnám el az utat? Nem időre szállítom le. Akár még egy kis kitérő is belefér. Mi gond származhatna belőle, ha kiélvezném a társaságát?
Megragad a gondolat a fejemben, én pedig óvatosan, de azért játszadozom vele.
A következő néhány napban hagyom, hogy kibontakozzon. A fedélzeten kószál és kotnyeleskedik, idegesíti a legénységet, én pedig nem bánom, de a fél szememet azért mindig rajta tartom. Érezhetően kerül, de mikor szemtől-szemben vagyunk, csipkelődik, úgy tesz, mint akiben nem hagytak nyomot a történtek. De érzem, hogy a szíve hevesebben ver a közelemben.
Hagyom, hogy kicsit lenyugodjanak a kedélyek.
Aztán a negyedik napon valaki elüvölti magát. Megérkezett a partiőrség.
A legénység hihetetlen gyorsasággal teszi a dolgát, eltüntetnek minden kompromittáló dolgot. A delfinvadászathoz szükséges fegyvereket összecsomagolják egy ponyvába, és kötélen a vízbe eresztik. A tetemeket pedig szakszerűen takarják el más halakkal.
Sebes léptekkel veszem az irányt Elliot felé, majd a karját megragadva, ellentmondást nem tűrően húzom magam után. Wang Shu messziről int, kinyitja az egyik beépített tárolót, ahol halászfelszereléseket tartanak. A nagyja már ki van pakolva.
- Ide, gyorsan!
Beülök a szekrénybe, majd berántom magam mellé Elliotot is, és mielőtt tiltakozhatna, a kapitány ránk zárja az ajtót. Ott maradunk a félhomályban egy szűkös helyen, Elliot lovaglóülésben az ölemben. Odakintről csak fojtott hangok szűrődnek be hozzánk.
- Mi a franc, engedj el! – sziszegi halkan, a kezeit a mellkasomnak feszíti, de ahogy mocorog, beüti valamibe a fejét és fájdalmasan felszisszen.
- Maradj nyugton. És csendben – mondom figyelmeztetően, a kezeimet a hátára simítva, visszarántva magamhoz. Egy ideig még tiltakozik, de aztán idegen hangokat hallunk odakintről, ettől pedig idegesen megmerevedik. Felhangzik Wang Shu semmivel sem összetéveszthető, harsány nevetése. Közelednek, már szinte kivehetőek a szavak. Elliot idegesen simul hozzám közelebb, a félhomályban csillognak a szemei. A vére gyorsabban kezd pulzálni a testében.
Ha most felfedeznek minket, talán gond nélkül tudnék végezni a partiőrökkel, viszont az csak még nagyobb problémát hozna a nyakunkba. Mégpedig egy hajón nem tudunk elmenekülni a hatóságok elől. Ha felfedeznek minket és hajtóvadászatot indítanak utánunk, kevés eséllyel fogunk tudni megszökni.
Valaki tenyere csattan a tároló ajtaján, Elliot pedig rémülten rezzen össze. Talán tudatában sincs, de megmarkolja a felsőmet és közelebb simul hozzám. Érzem a testéből áradó melegséget. Megcsap a meglepően édes illata. Szinte a semmiből önt el a vágy. Akarom őt. Birtokolni minden porcikáját.
Az egyik kezem a hátáról lejjebb siklik a derekára. Összerezzen, ahogy finoman megkeresem a felsője derekát és a bőrére simítok. Megszorítja a felsőmet, felém pillant, ahogy a félhomályban ki tudom venni, a tekintetével ölni tudna. De megszólalni és mocorogni nem mer, mert még mindig itt beszélgetnek mellettünk. Wang Shu fennhangon magyaráz, egy idegen férfihang pedig vitatkozik vele. A kezem tovább kúszik, be egyenesen a felsője alá, és élvezettel cirógatom végig a derekát. Elliot megremeg, a vállamra markol. A bőre meglepően meleg és selymes a tenyerem alatt.
A másik kezem a nadrágjára siklik, belemarkolok a fenekébe és közelebb húzom magamhoz, és ahogy megérzi éledező férfiasságom, levegő után kap. A derekát cirógató kezem a pólója alatt először az oldalára, majd a mellkasára siklik, és ahogy egyik ujjbegyemmel a kemény mellbimbóját kezdem cirógatni, az ajkába harapva fojtja magába a nyögést. A kezemre markol, megpróbálja eltolni magától, de nem elég erős hozzá. A körmeit a bőrömbe vájja, de még a fájdalom sem tántorít el.
A nyakához hajolok, a fogaimmal karistolva végig az érzékeny, még mindig vörös nyomokat viselő bőrfelületet. Szeretnék beleharapni és vadul megszívni, nyomot hagyni rajta, de visszafogom magam. Biztosan fájna neki. Így inkább csak élvezettel nyalok végig nyakának teljes hosszán, majd a fülcimpáját harapdálom végig. Fojtottan felnyög, amitől odakint egy pillanatra félbemarad a beszélgetés, majd még hevesebben folytatódik. Rémülten tapasztja a kezeit a szájára, ezzel teljesen védtelenné válva. Élveteg kis mosollyal nyalok a fülébe, amitől megrándul, viszont érzem, hogy kezd ő is izgalomba jönni. A fenekét markolva húzom magamhoz még közelebb, az ágyékunk egymáshoz préselődik, én pedig finoman felé mozdítom a csípőm. Reszketve hunyja le a szemeit, próbálva magában tartani az édes, érzéki hangját.
A kintről beszűrődő hangok halkulni kezdenek, léptek távolodnak, ettől pedig Elliot megkönnyebbülten sóhajt fel, leereszti a szájára szorított kezeit. Csak ezt a pillanatot vártam, mert éhesen tapadok az ajkaira. Meglepetten nyög fel, próbálna elhúzódni, de azért olyan nagyon ficánkolni és hangoskodni még nem mer. A kezem a formás hátsójáról a hajába siklik, megmarkolva a selymes tincseket húzom vissza magamhoz. A mellkasomnak feszülve próbál eltolni magától, de hasztalan. Gyengéden, de határozottan csókolom, lassú élvezettel falva az ajkait. Szájának édes íze elbódít, fickándozó, selymes nyelvétől szinte lüktetni kezd a farkam. A nyelvembe harap, de még ez sem tántorít el, rosszalló morranással, hevesebben folytatom a csókot. Az ellenállása pedig pár pillanat múlva semmivé foszlik, egész testében remegve, megadóan hagy fel a tiltakozással. Kifulladva szakítom meg a csókot, de nem távolodok el tőle, élvezettel nyalintok végig a csóktól megduzzadt alsóajkán, majd a hajánál fogva, gyengéd erőszakkal feszítem hátra a fejét.
- Neh… állj… - leheli remegő hangon, ahogy a nyakára csúszva kínzom meg a selymes bőrfelületet.
A fülledt helyzetet hirtelen szakítja meg a tároló kivágódó ajtaja.
- A fenébe is, le kellett fizetnem a zsernyákokat, mert ti ketten képtelen vagytok befogni a szátokat! – rikkantja Wang Shu rosszallóan, de azért vigyorral az arcán, majd mikor végigpillant rajtunk és realizálja a helyzetet, harsány nevetésbe kezd. Elliot fülig vörösödve próbál eltolni magától. – Pff, nem bírtok a véretekkel, mi? Egye fene, kaptok még néhány percet – nevet az öreg, majd újra ránk csukja a szekrény ajtaját.
- Ez az egész a te hibád, te szégyentelen, perverz… - sziszegi Elliot rám villanó gyilkos pillantással, de beléfojtom a szitkokat, ahogy megmozdulok alatta, a csípőm pedig újra az övének préselődik.
- Ha ilyen csúnyán beszélsz, folytatom – súgom a fülébe sejtelmesen, majd a szavaim nyomatékosításaként érzékien belenyalok. Felnyikkanva rándul össze.
- Ez az arculatod? Felváltva akarsz megfojtani és megdugni? Elmebeteg faszfej – sziszegi dühödten, a szavai pedig telibe találnak. Pontosan tudja, mikor és mit mondjon azért, hogy elérje amit akar. A gyengepontomat keresi? Kezd kiismerni?
Abbahagyom, amit csinálok és elgondolkodva nézek rá.
- Az a múltkori nem neked szólt – mondom végül tétován, nem is tudva, hogy hogyan fogalmazzam meg a gondolataimat. Elliot zavartan néz rám, majd észbe kapva löki ki a tároló ajtaját és olyan gyorsan mászik ki, amilyen gyorsan csak képes rá.
- Leszarom, milyen gyerekkori traumákat sikerült felszakítanom az érzékeny kis lelkedben, akkor is engem fojtogattál. Úgyhogy ne merészelj még egyszer hozzám érni, mert esküszöm, álmodban foglak megfojtani – szegezi rám a mutatóujját, majd sértetten elvonul, én viszont szórakozott mosollyal nézek utána, miközben kikászálódok a szekrényből. Ezúttal már nem vert olyan gyorsan a szíve.
 
*
 
Az éjszaka leple alatt kötünk ki egy aprócska kis halászfaluban. Csónakba ülünk, Wang Shu pedig a parthoz kísér minket. Az egyik matróz evez.
- Igazán élveztem ezt a kis kiruccanást. Jó társaságban mindig jobb inni, ugyebár. Remélem, legközelebb nem csak akkor fogsz megkeresni, ha szívességre van szükséged, Judas – sandít rám megszorítva a vállamat, én pedig szórakozott mosollyal pillantok vissza rá.
- Köszönöm, Wang Shu.
- Ezzel kvittek vagyunk – kacsint rám, majd a tekintete Elliotra siklik, a mosolya pedig kiszélesedik. – Te pedig keress meg, szépségem, ha sikerül megszöknöd és kellene egy hely, ahol meghúzd magad. Lefogadom, hogy elszórakoztatnánk egymást – kuncog az öreg, Elliot pedig fintorral az arcán húzódik el, és inkább kilép a csónakból a mólóra.
- Kösz az ajánlatot, de azt hiszem előbb úszok, minthogy visszaszálljak arra a hajóra – jelenti ki kategorikusan, a kapitány pedig harsányan felnevet. A táskámat a vállamra véve lépek ki én is a mólóra, a csónak pedig rögtön távolodni kezd, vissza a hajó irányába.
Érdeklődve pillantok körbe, sötét van és néma csend, az utcákon csak elszórtan világítanak a lámpák. Ideális hely, hogy észrevétlenek maradjunk. Az egyetlen hátrány, hogy kocsit lopni is nehezebb lesz.
Kényelmes léptekkel indulok meg a házak felé, Elliot pedig nézelődve zárkózik fel.
- Na és most, mi a terved? Bekopogunk az egyik öregasszonyhoz és elvarázsolod a lehengerlő természeteddel, hogy megszállhassunk éjszaka? – kérdi gúnyosan, én viszont megállok egy ház előtt parkoló kisteherautó előtt.
- Ellopunk egy kocsit és tovább megyünk – jelentem ki kategorikusan, és ahogy végigpillant a kisteherautón, elfintorodik.
- Ezzel? – kérdi, ebben az egy szóban pedig annyi lenézés és undor van, ami még engem is meglep.
- Ezen a környéken kevés eséllyel találunk jobbat – közlöm a nyilvánvalót, mire hitetlenül fújtat.
- Ugyan már, biztos itt is lakik egy újgazdag politikus, aki felvágós verdával jár – vigyorodik el, pár pillanatig farkasszemet nézünk, majd megadóan sóhajtok. Őszinte meglepettséggel néz rám. – Azt a, komolyan? Mi a franc? Tengeri beteg vagy? Ha előre tudom, hogy a tenger miatt engedékenyebb leszel, az első adódó alkalommal vízbe löklek.
- Ne húzd ki a gyufát. Ha fél órán belül nem találunk másik kocsit, ezt visszük – jelentem ki, Elliot pedig elégedetten, sietős léptekkel indul tovább. Ráérősen követem.
- Fél óra alatt átkutatom neked ezt az egész lepukkant, halszagú kócerájt. Biztos él itt legalább egy ember, akibe szorult némi jó ízlés.
 
*
 
És tényleg, alig húsz perc alatt kerít egy egészen tűrhető állapotban lévő Cheryt, ami elég nagy és kényelmes ahhoz, hogy ne verjem be a fejem minden bukkanónál. És lévén, ez egy igencsak aprócska falu, ahol gondolom nem gyakran fordulnak meg idegenek, még a slusszkulcs is a kesztyűtartóban van.
Úgy két óra autókázás után megállunk egy éjjel-nappali benzinkútnál, és míg Elliot egy édességpolcot pakolja a kosarába, átfutom az újságokat a képünk után böngészve, de szerencsére sehol semmi. Talán a japán rendőrség még mindig nem gondolja, hogy elhagytuk az országot.
Ezen felbuzdulva végül hajnal előtt megállok egy három csillagos motelnél. Elliot elbóbiskolt a kocsiban, így csak arra riad fel, mikor leállítom a kocsit.
- Pakolj, itt megszállunk – mondom neki, miközben összeszedem a cuccaimat. Meglepetten, félkómásan veszi magához a holmiját, majd értetlenül követ a recepció felé.
- Mi a franc? Az eddigi tapasztalataim alapján egy pisifoltos matracra számítottam, mi ez a nagy változás? – kérdi gyanakodva, miközben a recepciós már a szobánk felé vezet minket.
- Muszáj legalább két éjszaka normális ágyban feküdnöm – sóhajtom végül fáradtan, az az alulméretezett priccs kikészítette a hátamat. És talán még mindig az jár a fejemben, amit Wang Shu mondott korábban. Hogy értelmetlen rohanni, és akár ki is élvezhetnénk egymás társaságát.


Silvery2022. 03. 15. 21:09:16#36157
Karakter: Elliot Easton (Cam)
Megjegyzés: Júdásnak


 

- Csússz odébb, én vezetek. – Szinte számítottam a fanyar reakcióra, de nem isszák olyan forrón a kását. Az ajtó még mindig zárva van, szóval kirángatni nem fog, én pedig önként fel nem emelem innen a seggemet, az halál biztos. Ha már egy agyhalott csimpánz társalgási képességeivel rendelkezik, akkor legalább vezetéssel hagy kössem le a figyelmemet, különben tuti, hogy halálra unom magamat.

- Ne már, ez az én verdám, én szereztem. – A felzendülő sziréna hangja megkoronázza a makacsságom követelőző szavait, rosszmájúan elvigyorodom, mikor egy irritált pillantással adja meg magát a menekülésünk sürgető kényszerének. Bizony, ha még sokáig ácsorogsz a kocsi mellett, tuti, hogy dutyiba vágnak, seggfej. A következő pillanatban már mellettem ül az anyósülésen. Illik hozzá, amúgy is olyan, mint ahogy egy idegesítő, rossz anyóst képzelnék. Lerázhatatlan, parancsolgat és azt hiszi, hogy mindent jobban tud. Mintha csak alá akarná támasztani az új gúnynevét, egy parancsba foglalja a nyilvánvalót.

- Taposs a gázra. – Na ne, tényleg? Így működnek az autók? Mi a fasz.

A szemem sarkából, sunyi mosollyal figyelem, ahogy hátrébb csúsztatja az ülést, hogy a lábait ne kelljen a nyakába vennie. Gondolom a japán származású kis siheder, akitől a kocsit szereztem, nem éppen ilyen testalkatú pompomlányokat szokott furikázni ezzel a verdával. Baszki a feje majdnem eléri a kocsi tetejét, ez nagyon beteg, pedig ez még csak nem is egy sportosított, lapos változat. Visszafordítom a figyelmemet az útra, a parkolóház kijáratában lévő bukkanó láttán minden színészi képességemre szükségem van, hogy a bujkáló mosolyom ne szélesedjen kárörvendő vigyorrá. Lassítás helyett finoman nyomom kicsit még agresszívebben a gázpedált, és a lendület, amivel átrepülünk a bukkanón, egy pillanatra elemeli a fenekemet az ülésről. A jobb oldalamról egy halk koppanás hangja bizonyítja, hogy sikeres volt a támadásom. Egy szava sem lehet, ő mondta, hogy tapossak a gázra, én kivételesen pont hogy jófiú vagyok. A dühös morranása az utolsó csepp a pohárban, elveszítem a harcot a testemet rázó, elfojtani próbált nevetés ellen. Pffff. Kurva jó. Most bánom, hogy a japánok ilyen igényes aprólékossággal karbantartják az útjaikat, el tudnám viselni egész úton az európai kátyúkat. – Ez akkora, mint egy gyufás skatulya.

- Csak te vagy túlméretezett – Még mindig kacagva, szinte könnyezve duruzsolom a választ, miközben próbálom kipislogni a szememet csípő könnycseppeket, hogy tisztább tekintettel tudjak navigálni Osaka külvárosának a népes utcáin.

- Az első adandó alkalommal lecseréljük. – Cöh. Ahhoz először rá kell vennie, hogy megálljak vele, és ez a szépség most ezer kilométerig köszöni, jól fogja érezni magát. Futón a visszapillantóba sandítva győződök meg róla, hogy nem követnek minket szirénák, majd egy éles balkanyarral fordulok le a belváros felé vivő útról a kivezető főút felé. Nem mondta, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nem tervez egy városnéző körutat Osaka idegesítően túlnépesedett centrumában.

- Ünneprontó. Ez egy klassz verda. – Halkan morogva veszem újra magamhoz a pohártartóban megpihenő teámat, és kiélvezem az automataváltó nyújtotta kényelmeket. Imádom, hogy a jobb kezem teljesen szabad.

- És feltűnő. – Bla bla bla. Nem tök mindegy? Úgysem maradunk sokáig kempingezni az országban, gyanítom még ma-holnap megszabadulunk a kocsitól. Az öngyújtó kattanásától megrándul az egyik szemem, ideges fintorral fordulok felé. Most komolyan? Tényleg?

- Héj, alig néhány perce ültél bele, de máris tönkre vágod a járgányt. Nem elég, hogy összemocskoltad a huzatot, még tele is akarod füstölni? – Oké, hogy nem az én kocsim. Oké, hogy valószínűleg nemsokára lepasszoljuk. De azért a lófasznak is van vége. Végre egy kicsit jobb környezetet teremtettem magamnak, ahol nem turista cuccokban utazom egy lepukkant, vérfoltos fejvadász lakókocsiban, erre BAMM. Öt perce sem ülünk a baszott kocsiban, és megteremti majdnem ugyanazokat a körülményeket. Ennyire nehéz megszabadulni egy fél tucat orosz gyilkológéptől úgy, hogy ne legyen minden csurom vér? Túl sokat kérek?

- Ne húzd ki a gyufát. – És már jön is a pofámba a füst. Fasza.

- Komolyan remélem, hogy megdöglesz tüdőrákban. – Halkan dünnyögök, miközben céltudatos mozdulatokkal kezdem el böködni a műszerfalon a gombokat, hogy a szellőzést átállítsam belső légkeringetésről külsőre. Totál oda fogja baszni a szűrőket, de leszarom. Mindeközben a mellettem terpeszkedő túlméretezett füstkéménynek is van annyi gógyija, hogy résnyire legalább az ablakát lehúzza, ami a szolid 100 km/órás tempónk mellett halk visítással engedi be a levegőt. Mindig az volt a vágyam, hogy választhassak, hogy megfulladni vagy megsüketülni szeretnék. Vagy megvakulni, mert ez a kurva füst még a szememet is csípi bassza meg.

- Haladj tovább dél felé. – A ritkásodó füstfüggönyön keresztül pislogok rá kérdőn. Dél? Ennyi? Több út is van „dél” felé. Ezt most úgy érti, hogy a legdélebb dél? Vagy délnyugat? A délkeletet nem mondom, mert a tengerbe nem szeretnék belehajtani, de akkor is…

- Most komolyan, némileg részletesebb tájékoztatást nem tudnál adni? Attól félsz, megnémulsz, ha száz szónál többet ejtesz ki a szádon egy nap?

- Maradj a part mentén. – Azt hiszem, ennél többet nem kapok, ezért elengedem a témát. Hatalmas a kísértés, hogy „véletlenül” rossz irányba menjek a hiányos tájékoztatás miatt, de utána hallgathatnám, hogy nem csak vezetni nem tudok, hanem még tájékozódni sem. Mondjuk lehet, hogy hosszútávon jól járnék vele, ha alábecsülné az ilyen jellegű képességeimet, de a büszkeségem valamiért megnyeri ezt a csatát az előrelátásommal szemben.

Miután kipöccinti a csikket, felhúzza az ablakot, hosszút pislogva élvezem ki néhány elnyúló pillanatig a fülsüketítő csendet, mielőtt gorombán megtöröm. Komolyan, szegény gyártók nyalják a dohányosok seggét évek óta azzal, hogy építenek hamutartót a műszerfalba, erre ez a faszkalap csak azért is a kurva ablakon vágja ki a baszott csikket. Az ilyen gyökerek szoktak a csapba hugyozni, hiába van mellette egy wc.

- Egyszer még felgyújtasz valamit. Ha fél Japán leég erdőtűzben, az a te hibád lesz. – Bár kétlem, hogy megtörténne, túl összeszedettek és kompetensek ahhoz, hogy ne állítsák meg hamarabb. Szeretem Japánt, tisztaságmániásak, őrültek és furcsák, mint én. És olyan fura extrém stílusok vannak divatban, hogy ha nem vadásznának rám, gond nélkül be tudnék olvadni a saját alakomban is. Lehetne életem, lehetnének barátaim, akik engem látnak, nem pedig egy lopott külsőt. Szép ábránd.

- Úgysem tetszett. – Az elbaszott, önközpontú megjegyzése visszaráncigál a fanyar valóságomba, az ujjaim megszorulnak a kormánykerék fehér luxusbőr anyagán. Hogy ez mekkora egy egoista, felfuvalkodott hólyag. Most már legalább tudom, hogy ha megszökök tőle, mi lesz a célpont. Hátha nem lesz kedve visszajönni.

- Gratulálok, nálad nagyobb seggfejet még nem hordott a hátán a föld.

- Ha nem fogod be a szádat, betömöm valamivel. – Ahhh, úgy látom megint visszakanyarodtunk a kicsinyes, légből kapott fenyegetőzésekhez. Épp vezetek, szóval aligha látom megtörténni azt, hogy elkezdi betömögetni a számat. Mondjuk ha egy nyalókát adna, azt elfogadnám. Baszki, remélem elpakolta az édességeket a lakókocsiból, amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy lelohasszam a farkamat. A picsába. Most miért gondolok erre? Nem kéne erre gondolnom. És még annyira sem kéne szűkebbnek éreznem a nadrágomat. A picsába.

- Próbálkozz csak, teli szájjal még idegesítőbb tudok lenni. – A saját figyelmem elterelésére dünnyögöm az őszinte vallomást. Ha azt hiszi, hogy az évek során nem fejlesztettem tökélyre a mások kiakasztásának a művészetét, akkor hatalmasat téved. Oldalra sandítok, de azonnal megbánom. A mosolya ismerős, a tekintete sötét, pajzán villanása perverz gondolatokról árulkodik. Olyan görcsösen kapaszkodom a kormányba, mintha kitéphetném a helyéről és pajzsként használhatnám a pillantása ellen.

- Ígérem, ezzel a szádban képtelen leszel, csak nyögdécselni. – És bamm. Már gyulladozik is az arcom a gátlástalan szavaktól. A kurva faszba már. Komolyan kifogtam a világ egyetlen meleg, nyomulós, erőszakos fejvadászát? Aki nem mellesleg egy követési képességgel rendelkező mutáns? Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy apám alkotta csak azért, hogy inkább önként hazaszaladjak a karjaiba, minthogy elviseljek még egy percet ezzel az otromba féreggel.

- Még egy ilyen megjegyzés, és esküszöm, inkább nekihajtok egy fának. Mocskos, koravén perverz. – A halk, csúfondáros nevetésétől legszívesebben falra másznék. Lassan kifogyok a sértésekből, de ez a degenerált faszfej mintha kezdene immunis lenni rájuk.

- Pedig úgy rémlik, nagyon is élvezted, hogy mocskos, perverz dolgokat műveltem veled. – A mélyreható pillantása nem ereszti a hitetlen, megrökönyödött tekintetemet, a szívem vad dübörgése szinte megsüketít. Halványlila gőzöm sincs, hogy mi a faszért reagálok ilyen megmagyarázhatatlanul erre a szánalmas, koravén, egy cseppet sem megnyerő alakra, de kurva idegesítő. – Figyeld az utat, Elliot. – Gyűlölöm a dallamosan mély sóhajt, amivel a nevemet ejti ki, mintha csak próbálgatná, játszadozna vele az ajkai között. Felbosszant. A lassan felfogott szavai és az arcomba kapott irritáló füstfelhő újra magamhoz térítenek, kizökkenve kapom vissza a tekintetemet az útra, még épp időben, hogy megmentsem magunkat egy biztos halálítéletet jelentő frontális ütközéstől. Hangos, derűs hahotázással szórakozik a zavaromon, a bénázásomon, a vörösségemen, elfintorodom, és most már bánom, hogy sikerült kikerülni a szembe jövő kocsit, mert ebben a pillanatban inkább lennék egy út szélén heverő, összeroncsolódott hulla, mint hogy szavakba öntsem a szánalmas és átlátszó kis hazugságomat.

- Az… az nem miattad volt… csak nem vagyok fából. – Még én magam sem hiszem el a saját szavaimat, ugyanis sajnos teljesen biztos vagyok benne, hogy nem válaszolna ilyen intenzitással az áruló testem akárkinek az érintéseire. A nagy kérdés csak az, hogy mi a faszért kell így lennie és hogy mit csináljak, hogy vége legyen. Eddig a testem volt az egyetlen hű társam az életem során, most pedig még ő is hátba támad. Miért kell izgatottnak lennem, mikor olyan dolgokat csinál az akaratom ellenére? Miért nem tudok egyszerűen csak undorodni tőle, ahogy azt kéne? Mi lesz a következő, belezúgok, mint valami szánalmas tinédzser sorozatban? A kis zsebkönyveivel, a komorságával meg a középkori módszereivel? Röhejes. Szánalmas. Felkúr.

- Hát hogyne. – Szinte szétvet az ideg a gúnytól a hangjában, a tekintetemmel rosszkedvűen pásztázom az előttünk elnyúló utat, olyan baleseti lehetőségeken agyalva, amibe ő biztosan belehal, én pedig jó eséllyel nem.

 

***

 

Miután egy hosszúra és fárasztóra nyúló út és egy rövid, mogorva szóváltás után kikászálódunk a kocsiból, ami egészen hozzám nőtt az út végére, az orrom alatt mérgelődve, szitkozódva próbálom tartani a kontinenshosszú lábai rohamtempóját. A kapkodó, figyelmetlen lépéseim megrendíthetetlen falba ütköznek, mikor váratlanul megtorpan előttem és felém fordul. Néma nyekkenéssel, teniszlabdaként pattannék le a betonmellkasáról, ha nem tartana meg a vállamnál fogva. Áucs. Áucs áucs áucs. Bassza meg. Mi a faszért kell mindig ott kilyukadnunk, hogy megmagyarázhatatlanul közel van én pedig indokolatlanul ideges vagyok tőle? MIÉRT? Irritál.

Nem ereszt el, ezért kérdőn, zavarodottan, a torkomban dübörgő szívvel pislogok fel rá, a rideg tekintete szerencsére azonnal észhez térít, és emlékeztet, hogy egy emeletes pöcsfej áll velem szemben.

- Idefigyelj. Nem beszélsz és meghúzod magad a háttérben, világos? – A mellkasán megtámaszkodva próbálok távolabb kerülni tőle, vajmi sikerrel, mintha egy kibaszott házat akarnék eltolni magamtól. Nem vagyok agyalágyult, pontosan tudom, hogy mit akar hallani, és ha ez az ára, hogy végre eleresszen, ám legyen.

- Felfogtam, felfogtam, nem kell rögtön fenyegetőzni… - Olyan könnyedén susogom az üres ígéretet, mintha komolyan gondolnám, az államnál fogva rántja magára a tekintetemet, az alig érezhető fájdalommal mit sem törődve, összeszorított fogakkal állom a hűvös pillantását. Ez a faszkalap is úgy váltogatja a hangulatait, mintha legalább skizofrén lenne.

- Ha megint ügyeskedsz, nem állok jót magamért. – Ó, akkor eddig jót állt magáért? Nem vettem észre. Ennél nagyobb seggfej akarva se tudna lenni, szóval állok elébe.

Mintha meghallotta volna a hangulatingadozásos gondolatomat, a távolságtartóan hideg, fenyegető légkört könnyedén tölti meg egy egészen más jellegű, frusztrálóbb és rémisztőbb feszültséggel. A tekintete leplezetlenül csúszik a kiszáradó ajkaimra, az arcom felgyullad pillantása átható erejétől. Nagyot nyelve próbálkozom meg ismét a szabadulással, de még mindig mozdíthatatlan satuba fogja a testemet.

- Az lenne a legjobb, ha eltakarnád azt a szép pofidat. Nehogy valakinek szemet szúrjon. – Gyűlölöm, hogy akaratlanul is kihallom az alig rejtett bókot a rideg utasítás mélyéről, a zavarom és a felgyorsuló szívverésem feldühít. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki ténylegesen engem lásson, ahhoz pedig pláne nem, hogy pozitív megjegyzést tegyen arra, amit lát. Ez az öntelt, pökhendi, beképzelt féreg veszélyesebb, mint hittem. Fogalmam sincs, hogy rá vagy magamra vagyok mérgesebb, de a felhevülő harag józanító hullámait meglovagolva sziszegem neki a válaszomat. Még ha tudnám, se használnám a képességemet, hogy megkönnyítsem a dolgát. Mégis mi a francot képzel? Hogy meghunyászkodva engedem majd, hogy hazarángasson az emberhez, aki elől hét éve menekülök? Csak mert ő erre utasít?! Csak mert egy kicsit rám ijeszt a perverz faszkodásaival? Nem tudom eldönteni, hogy ennyire arrogáns, ennyire ostoba vagy ő is csak rejtegeti a kezében lévő lapokat, mint én. Úgy látszik, ő is a nehezebb úton akar rájönni, hogy nem tud ijesztőbb fenyegetéssel előállni, mint ami Írországban vár rám.

- Nem a kutyád vagyok, hogy parancsra használjam a képességemet. – A lapos pillantással rám vetülő fakósárga szemekben szokatlanul okos fény villan, egy pillanatra ledermedek a látványától. Mire kizökkenek a rossz előérzet okozta bénultságból, már nem szorít magához.

- A hazugságaiddal később számolunk. – Egy pillanatra meginognak a lábaim, mielőtt megindulnék utána, összevont szemöldökkel, elnehezedő mellkassal követem a túl gyors és túl hosszú lépteit. Vajon rájött volna? Nem lehetetlen, hiszen az első együtt töltött napunk során láthatta ő is, hogy a képességem folytonos használata olyan természetessé vált számomra, mint maga a légzés. Nem kell agytrösztnek lenni hozzá, hogy gyanút keltsen a szembetűnő váltás. Mondjuk eddig abban reménykedtem, hogy ha már ekkora benga állat, akkor legalább az IQ-ja nem nagyobb a cipőméreténél. Ha még ebben is csalódást akar okozni, akkor nagyon szomorú leszek.

Elmélázva figyelek meg minden apró részletet a hatalmas, masszív, rozsdás halászhajón, amihez a lépteink visznek. A szokás hatalma arra kényszerít, hogy a szemeim gyakorlott precízséggel pásztázzák végig a legénység tagjait, pedig most kivételesen nem lesz hasznomra a beszívott tudás. A képességem elvesztése okozta irritált tehetetlenség újra feléled bennem, de nem engedem, hogy a kiszolgáltatottság érzése eluralkodjon rajtam. Több vagyok, mint az átváltozási képességem. A szemeim megakadnak a rakományban megcsillanó ezüstös, hosszú szigonyokon, a hátizsákom pántját markoló ujjaim megszorulnak a kemény anyagon. Újra végigpásztázom a rosszarcú népséget, az egyik középkorú, őszülő alak lehajol egy dobozért, a felcsúszó kabátja megvillantja a kopott farmer dereka alá csúsztatott pisztoly nyelét. Mert ugye tök normális, hogy egy halásznak stukker van a gatyájában. Általában messziről kiszagolom azokat, akik illegális dolgokon ügyködnek, és ezzel a hajóval kapcsolatban nagyon, nagyon rossz érzésem van. Nem tudom, hogy kalózok, csempészek vagy a szigonyból ítélve valami tiltott dologra vadásznak, de nem is igazán szeretném megtudni.

A szúrós, bizalmatlan tekintetük végigkíséri a furcsa kis párosunkat egészen a hajótestig, japánul beszélgetnek, de csak egy-két elsuttogott szóváltást sikerül kihallanom. Nem meglepő módon köztük van a mutáns, a fejvadász, az, hogy „a böszmét látták a híradóban” és azt hiszem még egy-két megjegyzés a derékig érő fehér hajamra, amit nem igazán tudok hova tenni. Hátrahagyjuk a húgyagyú bagázst, de még hallom a felzendülő, baljós nevetésüket. Feláll tőle a szőr a hátamon, és ösztönösen lépek közelebb az egyetlen olyan emberhez a közelben, akinek legalább érdeke, hogy még egy jó darabig a nyakamon maradjon a hosszú fehér tincseket hordozó fejem.

Komoran pillantok a felénk lépő férfira, aki Judasnak szólítja mobydicket. A mellkasom előtt összefont karokkal hallgatom a már-már szívélyes, morbidan barátságos köszöntéseiket, miközben azon morfondírozom, hogy mennyire kibaszottul illik ehhez a faszkalaphoz a Judas név. Pont egy ilyen hitvány, arrogáns seggből nézném ki azt is, hogy elárulja Jézust. Nem mintha hívő lennék, vagy valami. Vajon a szülei előre tudták, hogy szívtelen pöcs lesz, vagy önbeteljesítő jóslatként a neve predesztinálta erre a sorsra? Majd egyszer megkérdezem a véleményét, biztos örülni fog neki.

Magukkal sodornak az események, mire feleszmélek, már Wang Shu, vagy hogy hívják kabinjában vagyunk, és a középkorú, kopasz férfi a kezembe nyom egy bűzölgő piát. Mindig ez a kurva alkohol. Szerencsére a nagy érzelmi hullámvasutas alkudozásban mintha meg is feledkeznének a létezésemről, így senki nem rója fel, hogy érintetlenül hagytam az ajándék italt. Már első ránézésre is gyanús volt a kopasz kapitány, de ez alatt a néhány perc alatt teljesen megbizonyosodok róla, hogy totálisan labilis az öreg csóka. Végülis mi baj lehet abból, ha egy őrült kapitány és a rosszarcú, sötét tekintetű bandája társaságában hajózunk nyílt vizekre. Csak fél füllel hallgatom a beszélgetésüket, miközben felmérem a kapitány szűkös kabinját, bár magam sem tudom, hogy mit keresek. Az asztalon leplezetlenül pihen egy hatalmas szigonypuska, végtelen irat és könyvelési lapok társaságában, a polcon koszos alkoholos üvegek sorakoznak, a sarokban egy szűkös, foltos matrac fekszik egy alacsony, fa ágykeretben. Mindent sár, por, kosz és tengerszag borít. Eddig okosnak hittem magamat, de a bevásárló körutam során az nyilván nem jutott eszembe, hogy egy ilyen helyhez megfelelő cuccokat is szerezzek. Például olyanokat, amiben nem fagy be a seggem a nyílt tenger októberi éjszakájában. Bassza meg.

Mikor végre kettesben maradunk a kis lyukban, ami az elkövetkezendő napokban a börtönünk lesz, kérdőn pislogok mobydick lepakolászó alakja irányába.

- Biztos, hogy jó ötlet egy félőrültre bízni magunkat? Az a pasas nem százas. – Az örökös magányos menekülésem után annyira bizarr érzés valakivel megtárgyalni a véleményemet egy tervről, hogy kiráz tőle a hideg. Bár az is lehet, hogy az alkonyat hűvöse vagy a felém dobott, halovány mosolya okozta.

- Megbízható. Az adósom.

- Mit tettél érte, amiért ekkora szívesség jár? – Nem igazán várok választ, eddig nem annak a típusnak képzeltem, aki önként felajánl bármilyen nemű információt, csak hogy értelmes emberi beszélgetést folytathasson egy másik személlyel. Mikor mégis megszólal, annyira meglepődök, hogy még azon sem akadok ki, hogy már megint cigifüstbe borítja a szűkös kis teret, amin osztoznunk kell. Megborzongok a kinyitott ablakon beszökő fagyos levegőtől.

- Megmentettem a feleségét. – A hitetlen pillantásom láttán kegyetlen mosoly kúszik az ajkaira, ami azt sejteti, hogy itt még nem ér véget a sztori. Furcsa is lett volna. – Rettentő hálás volt, amiért ő ölhette meg. – Mivan? Mindegy. Igazából én vagyok a barom, hogy rákérdeztem. Úgy látom, ezt a seggfejet tényleg vérözön követi mindenhova.

A nevetésétől furcsán görcsbe rándul a gyomrom, magam sem tudom eldönteni, hogy rossz vagy jó értelemben. Morgolódással próbálom elzavarni a különös érzést.

- Szeretném azt hinni, hogy csak viccelsz, de valami azt súgja, hogy a legkevésbé sem… - Szinte csak magamnak dünnyögök, miközben elkezdem kikeresni a táskám mélyéről a törölközőt és a levetett női macinacit, ami most újra jó szolgálatot fog tenni a hideg ellen. Na meg nem akarom összepiszkolni az új cuccaimat ebben a koszfészekben, ide tökéletesek lesznek a levedlett turista áruk. – Mennyi ideig kell nyomorognunk ezen a halszagú bárkán? Kérlek, mondd, hogy nem fog tovább tartani egy hétnél… kibír ez a tákolmány egyáltalán annyit? – Halk, kötelező jellegű zsörtölődéssel bosszantom, de hiába próbálom, mintha nem tudnám letörni a könnyed, derűs hangulatát. Nem tudom, mi oka van ilyen jókedvűnek lenni, de kurvára remélem, hogy nincs köze ahhoz, hogy gyakorlatilag egymás ölében fogunk aludni ebben a hat négyzetméteres lyukban.

- Ne aggódj, nem lesz halszag. – Megtorpannak a ruháim között torpanó kezeim, mikor a szavai rejtett utalással támasztják alá a gyanúimat, hogy tényleg nem egy egyszerű halászhajón vagyunk.

- Mire célozgatsz, behemót? Muszáj neked mindig rébuszokban beszélni? – Azt hiszem, legalább annyit megérdemlek, hogy tudjam, hogy rablókkal, gyilkosokkal vagy orvvadászokkal készülök együtt utazni.

- Delfinekre vadásznak. – Ahhhh. Gondoltam, hogy valami ilyesmi. Miért kell mindig valahogy a legvállalhatatlanabb söpredék közé keverednem? Szinte ösztönösen színlelek meglepettséget, az évek alatt belém nevelődött, hogy minden erősségemet elrejtsem az utolsó pillanatig. Nem kell tudnia, hogy miket veszek észre és miket nem, annál több lehetőséget fog később hagyni a szökésre. Szólásra nyílnak az ajkaim, hogy hozzá hasonlóan én is becsméreljem a „barátait”, de aztán rájövök, hogy egy kibaszott fejvadásszal beszélgetek. Most komolyan kezdjek el papolni neki a delfinvadászatról, mikor ő emberekre vadászik? Azért én sem vagyok teljesen hibbant.

- Nekem sincs ínyemre. De ez van. – Úgy teszek, mintha megnyugtatna a válasza, és elszakítom róla a tekintetemet, mielőtt elfogyna az önuralmam és véletlenül pofán találnám röhögni. Némán, magamat nyugtatgatva fújom ki a levegőt. Persze, a delfinvadászat nincs ínyedre, mi, te ormótlan faszkalap. De az teljesen oké, hogy gyakorlatilag pórázon rángatsz végig egy ártatlan fiatalt az őrült apja markába a fél világon keresztül. Hát akkor bazd meg magad.

- Mennyi ideig leszünk itt? – Olyan nyugodt természetességgel csusszannak ki az ajkaimon a kérdő szavak, mintha nem most küldtem volna el melegebb éghajlatra a gondolataimban. Ha valaki évek óta hazudik, néha az őszinteség furcsább, mint a színjáték.

- Maximum öt napig. Attól függ, a parti őrség mennyire fog kellemetlenkedni. – Kicsit csalódok, mikor elpöccinti a csonkra szívott cigit, már egy ideje azt vártam, hogy hátha addig nyúzza szegény szálat, hogy a körmére ég a szűrő. Egyszer megtörtént egy vendégemmel a host klubban, kurva nehéz volt együttérzést színlelni ahelyett, hogy a hasamat fogva vergődtem volna a röhögéstől.

- Nagyszerű, öt teljes nap összezárva veled, ezen a bazi apró helyen… - Fingom sincs, mi a szarral fogom elütni az időt, valószínűleg az életemet is megunom, mire újra szárazföldre lépünk. Lehetett volna annyi eszem, hogy valami tabletet is szerzek magamnak, de így is kiürítettem a bunkó srác pénztárcáját, tabletet lopni pedig nem annyira egyszerű, mint egy hátizsákot a fenébe is. Na mindegy, majd megszámolom a pókokat a sarokban unalmamban. Faszom.

Miután magamhoz vettem mindent, ami a mosakodáshoz elengedhetetlen, a fürdőszobaajtóhoz lépek, de nem hagyja, hogy zárt ajtó mögé meneküljek. A tenyere vészjóslóan csattan a fejem mellett, minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy ne rezzenjek össze.

- Mi a francot művelsz? Lezuhanyzom, vagy talán az is probléma? – Dühösen sandítok hátra a vállam fölött, de képtelen vagyok lecsitítani a szívem hirtelen éledő vad zakatolását. A testéből áradó meleg elűzi nyitott ablakon bemerészkedett hűvös, esti levegőt. És már megint itt vagyunk: ő túl közel van, én pedig túlreagálom.

- Itt az ideje, hogy számoljunk a kis hazugságaiddal. – A szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet a búgó, kimért hangszín hallatán, az ujjaim görcsösen szorítják a kis hengerbe gyűrt törölközőt és a melegítőruhákat. Simán lehet, hogy csak blöfföl, nem kéne sok ész hozzá, hogy rájöjjön, hogy az elmúlt napjainkban nem egyszer hazudtam a képébe. Én aztán nem fogom önként elcsiripelni a titkaimat, csak azért mert kicsit rám ijeszt.

- Nem tudom, mi a francról beszélsz, de… - A hozzám feszülő teste belém fojtja a káromkodásokkal és fenyegetőzéssel fűszerezett folytatást. Mintha két fal közé rekednék, nem tudom, hogy az előttem álló falap vagy a mögöttem támaszkodó férfi lenne megmozdíthatatlanabb akadály. Mi a fasz baja van ennek az idegbetegnek már megint? Komolyan. Nem hallott még a személyes tér fogalmáról? Intim szféra? Ilyesmi?

- Mióta nem tudod használni az erődet? – Érzem leolvadni az arcomról a dühödt, vicsorgó arckifejezést, a fejemet előre billentve rejtem el az elillanó pánik árulkodó jeleit. A picsába. Ezekszerint annyira mégsem ostoba, mint reméltem. Bassza meg. Kurvára remélem, hogy nem dönt úgy, hogy több hasznára válik a chip, mint amennyi veszélyt hoz ránk. Lehet, hogy nem kéne elmondanom neki, hogy a chip miatt van. De akkor mire fogjam? Kimerültség? Félelem? Vajon elhinné, hogy annyira rettegek tőle, hogy megfosztott az erőm használatától? Amilyen arrogáns segg, még az is lehet, hogy igen.

A kusza, csapongó gondolatokból egy alattomosan gyengéd, cirógató érintés szakít ki. Miközben én kétségbeesett, elbaszott terveket és hazugságokat szövögettem, ő lehajolt hozzám, hogy céltudatos gyengédséggel vegye el tőlem a gondolkodás lehetőségét. Az orra puha érintésétől megborzongok, a forró levegő, amit kifúj, a tincseim közé mászva csikizi a fejbőrömet. A testem fájdalmasan intenzív odaadással reagál a bódító, szokatlan élmények ostromára, és nem tudok nem visszaemlékezni az érzésre, mikor végignyalta a nyakamat és megérintett odalent. A kurva életbe már.

- Válaszolj, vagy kénytelen leszek kicsikarni belőled. –  A hangja borzongatóan mély és rémisztően lágy, közvetlenül a fülem mellett dörrenve veszi el a maradék eszemet. Az elmerengő pillantásom a fejem mellett megtámasztott kéz hosszú, sápadtfehér ujjaira siklik. Nem tudom, miért, de a szívem még őrültebb tempóra vált a látványuktól, mintha a testem már most azt jósolná, hogy ezek az ujjak meg fognak érinteni. Bármit megadnék, hogy ne így legyen és végre véget érjen a pillanat bénító bódulata, ha nincs más út, talán még az őszinte választ is. Bakker. Mit is akartam hazudni? Az előbb még tudtam. A picsába. A picsába. Miért kell darabokra esnem, mikor ezt csinálja?

- Mióta bennem van a chip. – Rekedtesen kényszerítem ki magamból az egyetlen választ, amire jelen elbaszott állapotomban képes vagyok, az elvékonyodott, reszketeg hang mintha nem is az enyém lenne. Gyűlölöm, hogy ezt teszi velem, és még jobban gyűlölöm, hogy majdhogynem harc nélkül engedem neki.

- Nem jutott eszedbe, hogy ezt megoszd velem? – Nem kerüli el a széthulló figyelmemet, hogy mellém támaszkodik a másik kezével is, az orra ismételt érintése a nyakamon újabb borzongató szikrákat ébreszt bennem. Úgy ölelem magamhoz a cuccaimat, mintha azokba kapaszkodva megerősíthetném az ellenállásom elvékonyodó cérnaszálait. A haragba és a gyengeségem iránt érzett undorba menekülök előle. Kurvára elegem van abból, hogy azt hiszi, hogy hűséggel és őszinteséggel tartozom neki. Nem egy csapat vagyunk, hanem egy fogoly és egy fogvatartó.

- Mégis minek? Hogy még egy dologgal zsarolni tudj? Seggfej. – Már épp büszke lennék a pillanatnyi lázongásomra, mikor durva hévvel harap a nyakam hátuljába, a nyelve forró puhasága követi a fogai nyomát. Mindenem megfeszül, hogy elfojtsam a remegésemet, de minden erőfeszítésem ellenére a testemen végigszáguldó forróság aljas módon kezd összpontosulni a farkamban. A kurva életbe. Miért kell jó érzésnek lennie? Miért nem lehet szar?

- Azt hiszem meg kell büntesselek, amiért ilyen fontos információt elhallgattál előlem – A bőröm bizsereg a lehelete cirógató forróságától, az ujjai pilleszárny érintéssel simítják végig a nyakamat, ahogy eltűri a hajzuhatagom védelmet nyújtó függönyét. Elnyílnak az ajkaim, de kényszerrel bent tartom a ziháló légvételeimet. Bizarrmód izgató harapásokkal vándorol végig a fülem mögötti érzékeny területről a pólóm nyakából kilógó bőrfelület határáig, a tudatomat mintha víz alá nyomná egy furcsán kábító érzés. A picsába. Elég. Meg kell állítanom. Ellenkeznem kell. Valahogy. Akárhogy. A kurva faszba. Az alsó ajkamba harapva fojtom el a vadul reszkető mellkasomból kikívánkozó jóleső sóhajokat. Baszki. Legszívesebben oldalra billenteném a fejemet, hogy több helyet adjak a kalandozásának, de akkor soha többé nem tudnék tükörbe nézni. Talán már így sem fogok tudni. – Ilyen a jövőben nem fordulhat elő. – Maga felé fordítja az árulkodó, lángoló arcomat, érzem magamon a kárörvendő pillantását, szinte látom a tekintetében az önelégültséget. Meg akarom fojtani. Pontosan tudja, hogy hatalma van felettem, és gátlástalanul, könyörtelenül kihasználja.

- Elvitte a cica a nyelved? – Még a kegyetlen suttogása is borzongásra késztet, szívből gyűlölöm őt is és a testem reakcióit is. A szikrázó harag ismét áttöri egy pillanatra a fülledt mámor átláthatatlan ködfalát. Kurvára nem fogom szó nélkül hagyni, hogy játszadozzon velem, még akkor sem, ha valami elbaszott, megmagyarázhatatlan oknál fogva kibaszottul élvezem.

- Vedd le rólam a mocskos kezedet, te undorító, koravén perverz! – Eltolnám magamtól, de ledermedek, mikor a vékony anyagú farmeren keresztül a farkamra markol. Felnyögve, összerándulva szorítom meg az alkarját, de két kézzel is képtelen vagyok lehúzni az ágyékomról az érintést, amit egyszerre rühellek és kívánok. A picsába. Minden porcikám vágyik a kielégülés okozta megkönnyebbülésre, az elmúlt két napban felgyülemlett stressz zavaró jelenléte lüktet az ereimben. És nyilván az sem segít, hogy nem vertem ki napok óta, ez a pedofil, molesztáló faszkalap meg harapdál és nyalogat.

- Nahát, azt mondod, nem tetszik, ez itt mégis kemény… - Bármit megtennék, hogy levakarjam azt az idegesítő vigyort az idegesítő képéről, de az erős, hosszú ujjak a nadrágomon gyakorlott precizitással kergetnek kéjes őrületbe. Na ne mondd? Tényleg az? Észre sem vettem. Faszfej. Legszívesebben hátrakönyökölnék, hogy beverjem az orrát, de félek, hogy csak javítana az irritáló pofáján.

Bennem reked a levegő, mikor a másik keze hűvös ujjai bemásznak a pólóm alá és lustán végigfutnak a hasamon, egyre nehezebb visszatartani a reszketeg, kapkodó sóhajaimat. Váratlanul, finom erőszakkal csíp a mellbimbómba, és a döbbent, hangos nyögés, ami megállíthatatlanul felszakad az ajkaim közül hosszasan visszhangzik a fülemben. Mi a fasz volt ez?! És mi a faszért piszkálja a mellbimbómat, nem csaj vagyok baszki. Most komolyan úgy nyögtem fel, mint valami nyomorult kéjenc egy alacsony költségvetésű pornófilmben? A picsába. Vékony könnyfátyol keletkezik a szemeimen a megalázottság, a harag és az ismeretlen élvezet émelyítő keveredésétől. Olyan erővel szorítom össze a fogaimat, hogy az állkapcsom szinte fáj, az érzés, amit a szemérmetlen játéka okoz a pólóm alatt, teljesen új, rettenetesen furcsa, és felkavaróan jó, mintha minden körkörös simítás apró villámcsapásokat küldene a farkamba. Bassza meg. Bassza meg, bassza meg, bassza meg.

- Te… szemét… ezt megkeserülöd… - Akadozva, a fogaim között szűröm a jelenlegi állapotomban cseppet sem fenyegetőre sikerült fenyegetőzést. Egy szánalmas, utolsó próbálkozás gyanánt az alkarja bőrébe mélyesztem a körmeimet, hátha az okozott fájdalom bármiféle hatással lesz rá, de az izmai még csak meg sem rezzennek a támadásomtól. Keményebben markol a farkam fájdalmas duzzanatába, én pedig elgyengülve adom át magamat az élvezet követelőzésének. Bénult, dermedt kétségbeeséssel nézem végig, ahogy a férfias, határozott ujjak célratörő gyengédséggel szabadítják ki a merevedésemet az egyre szűkösebbé váló börtönéből. A picsába. Nem hiszem el, hogy ez most tényleg megtörténik.

- Már a nadrágodat is eláztattad. – Élvetegen, csábító kínzással búg közvetlenül a fülembe, a hátam végigborsódzik a lehelete fülledt cirógatásától. A fogai finoman tépő érintései a fülcimpám vonalán még mélyebbre taszítanak a gátlástalan homályban. Nyilván rá is pont akkor jön rá a szófosás, mikor kivételesen azt kívánom, hogy bár belefulladna a cseszett szavaiba. El akarok süllyedni.

A mutatóujja kíméletlen, csiklandozó érintéssel cirógatja meg a farkamat, csitíthatatlan remegés száguld végig az egész testemen már ettől a kínzóan lágy érintéstől. A kurva életbe. Ez baromi jó. Ahh geci… már most el akarok menni.

- Befognád végre…? – Még ezt a rövid kis lázongást is alig tudom kiszenvedni magamból, és mikor végre valahára erősebben megmarkolja a merevedésemet, nem tudom visszatartani a feltörő nyögésemet. A picsába. Gyűlölöm, hogy baromira felizgat az ujjai látványa a farkam körül. A picsába. Végem.

A gyönyör, amit a keze mozdulatai okoznak, átveszi felettem az irányítást, elernyedve dőlök hátra a mellkasa megrendíthetetlen kősziklájára, zihálva, remegve, sóhajtozva élvezem, amit velem művel. Ebben a pillanatban leszarom azt is, hogy rühellem a pofáját, azt is, hogy kurvára nem kéne élveznem, hogy ilyesmire kényszerít és azt is, hogy megkeserítette az életemet. Most csak az ujjai szexi, kényeztető érintései léteznek, és a cigifüst által megfűszerezett, tömény illata, amit valamiért idegesítően vonzónak érzek. Szorosan hozzám dörgölőzik hátulról, és a rám erőltetett forró szenvedélybe józanító, lehangoló félelem vegyül. Most komolyan hozzám nyomta a farkát? Kurvára ajánlom, hogy ez ne az legyen, hanem csak valami bunkósbot a nadrágjában.

- Szeretnélek addig dugni, amíg el nem ájulsz, és még annál is tovább… de félek, hogy összetörnél. – A picsába. A picsába. Kurvára nem akarok se elájulni, se összetörni. Ja és megdugva lenni sem. A picsába. Komolyan meg fog erőszakolni. Ez a faszkalap meg fog erőszakolni, és még ahhoz is lesz pofája, hogy úgy csinálja, hogy élvezzem.

A szavai szédítően vegyes érzésekkel támadnak le, a kielégülés utáni egyre követelőzőbb vágyakozás keveredik a félelemmel, hogy ez a perverz állat tényleg azt tervezi, amit szavakba is öntött. Az egy dolog, hogy kiveri a farkamat, de kurvára remélem, hogy a seggemtől tervezi megtartani a tisztes távolságot. Nem azért védtem évekig az ügyfeleim elől, hogy utána egy ilyen pöcsfej letámadja.

Mire feleszmélek a néma gyötrődésből, már az ölében ülök, fogalmam sincs, hogy mikor és hogy kerültem ide, a kezeim a pólójában keresnek kapaszkodót, a mellkasa keménnyé feszült izmai megrándulnak az érintésemtől, az elsuhanó mozzanat elindít bennem valamit, amihez hasonlót még soha nem éreztem. Mielőtt összeszedhetném magamat annyira, hogy kihasználjam a mögöttem feltárult menekülési útvonalat, magához ránt, idegesen felnyekkenek, mikor az ajkait durva hévvel kényszeríti az enyémekre. Remegek, eltolnám, vergődök, de a nyelve már forró nedvességgel simogatja az enyémet. Összeszorítom a szemeimet, mikor a keze édesen gyötrő masszírozásával enyhít meg, mintha tudná, hogy jelen pillanatban elég egy ujjal a farkamhoz érnie, hogy összetörje az ellenállásom porcelánfalait. Dühös, tehetetlen megadással, zihálva tűröm, hogy durva, birtokba vevő mozdulatokkal vegye el tőlem az első csókomat, mintha joga lenne hozzá, mintha önként adtam volna. Gyűlölöm. Gyűlölöm. Levegőért kapok, mikor végre elereszt, de nem sok nyugtot hagy, a szája megtalálja a mellbimbóimat, hogy újra az őrületbe kergessen a furcsa élvezettel, amit a kínzásuk okoz. Elsüllyedt tudattal, reszketve, összeszorított szemekkel élvezem az önkényesen rám kényszerített gyönyöröket, minden porcikám áruló lelkesedéssel zsong és bizsereg az érintéseitől. Furcsán forró keménységet érzek a merevedésemhez feszülni, zavarodott, kába pillantással nézek le, és fájdalmasan vinnyogok fel, mikor meglátom hozzám simulni a túlméretezett, kőkemény farkát. Bassza meg. Bassza meg. Nem. Nem nem nem. Nem. Ez nem történik meg épp. Ez nem történhet meg. Ez biztos, csak valami elkúrt rémálom.

Minden önuralmamra szükségem van, hogy eltépjem a tekintetemet a hosszú ujjak lélegzetelállító tevékenységéről az összesimuló ágyékunkon. A szája újra a nyakamon kalandozik, a világ elsötétül a gyengéd, érzéki fájdalom borzongató érzésétől, amit maga után hagy a nyakam érzékeny bőrén. Hiába sorolok válogatott káromkodásokat a fejemben, képtelen vagyok kiszakítani magamat az élvezet okozta sodródásból. Megragadja az egyik kezemet, és sokat sejtetően kezdi el lefelé húzni a mellkasáról. Hiába markolok kétségbeesetten a pólója puha anyagába, elszakítja tőle az ujjaimat, és a következő pillanatban már a tenyerembe simul a farka lüktető keménysége. Bassza meg, ez ugye nem komoly? Idegesen, szinte fájdalmasan összeszorított fogakkal nyögök fel, gyűlölöm, hogy ennyivel erősebb nálam, hogy mocskosul kihasználja, hogy ilyesmikre kényszerít, és hogy nem érzem azt az undort az érintésétől, mint amit éreznem kéne. A picsába. Most komolyan egy másik faszi farkát markolom?

A kezét az enyémre simítja, hogy átvegye az irányítást a lázongó mozdulataim felett, az ujjai borítása alatt szinte a semmibe veszik a kis tenyerem. A máskor hideg érintés most forrónak tűnik, de lehet, hogy csak a minket ölelő fülledt szenvedély játszik az érzékeimmel. Elképzelhetetlen a gondolat, hogy pár perce még fáztam.

Összerezzenek, mikor megérzem a derekamról a nadrágom alá csúszni a kezét, a céltudatos ujjai pillanatok alatt elérik a fenekemet. A félelem nyújtotta józanság elillanó jelenlétét kihasználva pislogok rá kérdőn, kétségbeesetten, már-már könyörgőn. Találkozik a tekintetünk, és rádöbbenek, hogy most először nézek rá, mióta ezt csináljuk. A tompasárgán világító szempárban lángoló tűz szinte megperzseli az arcom bőrét, most nincs benne se gúny, se unottság, se kegyetlenség, csak izgató vágyakozás. Bassza meg. Ha így néz rám, akkor még gyűlölni sem olyan kurva egyszerű. A szívem dübörgése szinte megsüketít, valamiért abszurdmód kielégít a tudat, hogy nem csak azért csinálja ezeket, hogy engem megalázzon. Elgyengülve borulok a vállára, az illata mélyen az érzékeimbe ivódik, könnyes szemmel, beletörődően nyöszörgök, mikor egyre mélyebbre tol a fenekemben egyetlen tolakodó ujjat. Már nincs lélekjelenlétem küzdeni ellene, főleg azért, mert furcsamód gyengéd, türelmes és figyelmes minden érintése. Ha valaki azt mondta volna nekem pár napja, hogy néhány nap múlva egy fejvadász fog turkálni a seggemben, lehet, hogy pofán röhögöm. És mégis itt vagyok, és… MI A FASZ.

Vállalhatatlanul hangosan, meglepetten nyögök fel, mikor elér bennem egy pontot, ami a világ legkülönösebb élvezetével hasít belém, összerándulva, vad remegéssel próbálom feldolgozni a váratlanul felkavaró élményt. Mi a… mi a fasz volt ez? Mikor megismétli az ujja apró mozdulatát, amitől csillagokat látok, zihálva adom át magamat a gyönyörnek, miközben összekuszálódó gondolatokkal próbálom megfejteni, hogy a picsába lehet ennyire jó érzés valami, aminek tuti, hogy nem szabadna ennyire jó érzésnek lennie. Bassza meg. A csókja szenvedélyesebb, hevesebb, mint az előző, bódult, bizonytalan odaadással viszonzom, miközben sóhajtozva élvezem a lehetetlen gyönyört, amit az ujja okoz bennem. A mély, izgató torokhang, ami kitör belőle az ajkaimba hal, a nyelve forró, nedves és puha az enyémen. A merevedésünket szorító ujjaim fogalmam sincs, mikor váltottak szorgos, együttműködő tempóra, most már nem érdekel semmi, csak az, hogy megismerhessem azt az idegen, mindent elsöprő kielégülést, amit a bennem mocorgó ujja épít fel a testemben. Mindenem reszket, meg-megrándul, alig kapok levegőt, képtelen vagyok koncentrálni a kezem ütemes mozgatására. Levegőért nyögve, elalélva dőlök vissza a vállára, a nyaka bőre meglepően puha és selymes az arcom lángoló forrósága alatt. Tényleg végem van. Nem bírom. Nem bírom. Utálom, hogy ennyire kurva jó.

Elsötétül a világ, hangos, reszketeg nyögéssel adom át magamat a legészbontóbb orgazmusnak, amiben valaha részem volt. Minden izmom megfeszül, hogy utána vad remegéssel ernyedjenek el, a vállába harapva próbálom magamba fojtani a nyöszörgő, megadó zihálásomat. Még mindig érzem mélyen magamban az ujja határozott jelenlétét, érzem az egész testemen a belőle áradó melegséget, a farkamon a kezemet beborító keze érintését. Az illatát, a mély, rekedtes nyögését a fülemben, az izmai remegését a testem alatt, a vadul emelkedő és süllyedő mellkasát.

Az orgazmus lebegő kábulatában pihenve várom, hogy visszataláljanak hozzám a kényszerrel elűzött gondolatok, miközben azon ábrándozok, hogy ha tudtam volna, hogy ilyen jó érzés, mikor ott megérintenek, akkor lehet, hogy hamarabb elgondolkozom azon, hogy engedjek egy-egy ügyfél közeledésének. Nem mintha akartak volna tőlem bármit is, ha ismerték volna az igazi külsőmet.

Nem úgy, mint Ő.

Az öngyújtó ismerős, idegtépő kattanása elvágja a veszélyes, őrült vizekre evező gondolatokat, a hang hallatán mintha egy nagy vödör jeges vizet öntenének a nyakamba. Fájdalmas hirtelenséggel döbbenek rá, hogy rajta fekszem, HOZZÁ BÚJVA. Úgy kelek fel róla, mintha a teste égetné a bőrömet, az elzavart harag, a gyűlölet és a szégyenérzet is csatlakozik a visszatérő józanságomhoz. Szikrázó, dühös, vérszomjas tekintettel nézek az önelégült, gőgös, pökhendi képébe, amin most egy zavarba ejtően jóllakott vigyor honol. Bárcsak lefagyna arról a rusnya képéről. A pillantása felhevülten végigsimít, arra késztet, hogy kövessem az útját, és rádöbbenjek, hogy hogy nézek ki. A farkam szabadon ficánkol, mindenem ragad az izzadtságtól, a nyálától és az ondónk undorító keverékétől, a pólóm már félig belecsúszott a ragacsos trutyiba, a nadrágomat pedig csak a szentlélek tartja a térdem felett. Remegve nyílnak el az ajkaim, hogy elküldjem a halál faszába, de nem jönnek ki hangok a torkomon, arról nem is beszélve, hogy jelen állapotomban inkább röhejesnek érezném a szavakat, mintsem megtorlónak. A vad mosolya és a „megtenném újra” pillantás, amivel válaszol a kimondatlan vádjaimra és szemrehányásaimra, még a lélegzetet is belém fojtják a szavak után. Gyűlölöm ezt a férfit. Ha egyesével szednék ízekre, még az is túl lassú halál lenne neki. De bassza meg, ezt a csatát kurvára megnyerte.

Megfutamodva szedem össze a lehullajtott cuccaimat, és bevágódok a szűkös fürdőszoba rozsdás színvilágába. Felakasztom a ruháimat a kis fém akasztóra a csap mellett, mielőtt azokat is összekenném a testemet borító ragaccsal, és fintorogva, még mindig a torkomban dübörgő szívvel kezdek el levetkőzni. A zuhanyból kis nyomással csordogáló víz inkább hűvös, mint langyos, de most jólesik a túlhevült bőrömön a hidege. Alig öt perccel később már tiszta vagyok, de még mindig érzem magamon az érintését és az összekeveredett nedveink száradó ragacsosságát. A hasamon kidörzsölt piros foltokat hagytak a durva, sikáló mozdulataim, de hiába minden erőfeszítés, az emlékeimből nem tudom kitörölni az érzést, hogy van ott valami. A picsába a kurva tisztaságmániámmal is.

A kijózanodott gondolataim minden akaratom ellenére újrajátsszák a fejemben a szégyenteljes reakcióimat, üvölteni akarok a haragtól, amit keltenek bennem. Bassza meg. Nem hiszem el, hogy élveztem, hogy megadtam magamat neki… és hogy gátlástalanul nyögdécseltem előtte. A picsába. Mi a faszért kellett olyan jó érzésnek lennie? És megfogtam a farkát. Bassza meg, a pillanat hevében még ki is vertem neki. Soha többé nem megyek ki ebből a fürdőből. Meg akarok halni. Felkúr, hogy még a farka is kurva nagy. Minden jel arra utalt, hogy egy vézna kis giliszta van a gatyájában, de még ebben is irritálóan tökéletesnek kell lennie. Mindegy, legalább nem erőszakolt meg azzal a rémisztő doronggal. Az is valami, nem? Ketté is szakadtam volna…

A csaphoz lépek, és felpillantok az apró, piszkos borotválkozó tükörbe. Tágra nyílnak a szemeim, mikor meglátom a nyakamon végigívelő, rikítóan árulkodó piros foltocskák sorát. A megremegő ujjaimat az érzékeny kis bőrfelületekre simítom, a szívverésem felgyorsul az ajkai szívó érintésének az emlékétől és a nyelve puhaságától. Nem. Ne emlékezz a csókjára. Ne. A picsába már. Remegve kapaszkodom meg a csap szélében, a farkam ösztönösen, lelkesen meredezve válaszol az imént átélt szenvedélye emlékére. Ez most komoly? Faszom.

Nem tudok ellenállni a testem néma parancsának, a kezemet a merevedésemre csúsztatva próbálom kiűzni magamból a lappangó, kínzó sóvárgást. Hiába próbálok bármi másra koncentrálni, a csúcs környékén elkalandozó gondolataim mindig visszatalálnak a keze látványához a farkamon, az ujja határozott, gyengéd mocorgásához a fenekemben és a nyelve érintéséhez az ajkaim között. Némán pihegve, elfojtott nyögéssel élvezek a tenyerembe, de az épphogy csak kielégítő orgazmus nem megnyugvást, hanem szégyenérzetet hagy maga mögött. Szégyenérzetet és olyan alattomosan megfoganó gondolatokat, hogy mennyivel jobb volt, mikor ő juttatott el idáig. A picsába. Eddig nem volt alkalmam megtapasztani, de úgy látszik tényleg ég és föld, ha valaki más csinálja. Ahhhhhh. Most kezdhetem elölről a zuhanyzást.

Nem sietem el a dolgokat odabent, minél később kell újra egy helyiségben lennem vele, annál jobb. Mire kikászálódok a szűkös, befülledt fürdőből, már javában sötét van odakint, a szoba egyetlen fényét a bejárati ajtó melletti polcon lévő elemes ledlámpa szolgáltatja. A nyitott ablakon beáramló, csontig hatolóan hideg levegőtől megborzongok, a szemem sarkából látom, hogy már mobydick is rendbe szedte magát, és pont akkor végez a ki tudja hányadik cigijével, mikor én leülök a priccsre, amit nem foglal el a kabátja és a táskája. Természetesen ez ugyanaz, mint ahol az iménti kis akciónk zajlott, amire hiába próbálok nem visszaemlékezni. A pillantásom megakad a kabátom mellé ledobott édességgel teli szatyron, amiről azt hittem, hogy a lakókocsiból való kapkodó, véres távozásunk áldozatává vált. Felcsillanó szemekkel rabolok rá egy epres nyalókára, miközben próbálok nem arra gondolni, hogy ez a jelenet egészen olyan, mintha cukorkával jutalmazná az iménti „odaadásomat”.

- Végeztél, hercegnő? – A hangja gúnyos búgása mintha közvetlenül a fülemet cirógatná, makacsul kerülöm a tekintetemmel, miközben visszapakolom a tusfürdőt a táskámba. Utálom, hogy ég az arcom a tekintete súlyától, és kivételesen semmi kedvem szópárbajozni vele.

- Hagyj békén. – Rekedtesen, a nyalóka köré dünnyögve kuporodok fel az ágynak aligha nevezhető fekvőhelyre, csak hogy távolabb kerüljek tőle és ablaktól. Mikor becsukja és visszalép a táskájához, ezzel közelebb kerülve hozzám, szinte a falba olvadok, a lábaimat védőbástyaként húzom fel magamhoz. A szája sarkában felbukkanó arrogáns, kegyetlen vigyortól a komor, beletörődő hangulatomat megfűszerezi a már ismerőssé váló irritáltság. Fogalmam sincs, hogy fogok kibírni ezzel a faszkalappal még legalább egy hetet.

Leül a kabátjára, a falnak dől, és az egyik lábát lustán veti át a másikon, miközben a cigis dobozt és az öngyújtót maga mellé ejti. A két priccs ellentétes falon helyezkedik el, ezért a mozdulattal pontosan velem szembe kerül. A durcás, dermedt kuporgásomat csak az töri meg, hogy alig észrevehetően végigfuttatom rajta a tekintetemet. Nem kerüli el a figyelmemet a vállán lévő vörösen világító harapásnyom, aminek a megalkotásáról csak nagyon halovány emlékképeim vannak. Utálom, hogy már ennyitől gyorsabban ver a szívem.

- Wang Shu nem örülne, ha tudná, hogy már az első éjszaka ellubickolod a víztartály tartalmát. – Elhúzom a számat, őszintén szólva totálisan megfeledkeztem arról a tényről, hogy egy hajón vagyunk, nem is beszélve az olyan apróságokról, hogy honnan jön a víz a zuhanyban. Túlságosan lefoglalt, hogy minden erőmmel őt gyűlöljem és szitkozódjak.

- Leszarom, hogy minek örülne és minek nem, le kellett mosnom magamról a mocskodat. – A szórakozott, már-már jókedvű hümmentésétől felmegy bennem a pumpa. Azt hiszi, hogy ez olyan kurva vicces? Egyáltalán nem érzi, hogy mekkora seggfej dolgot művelt? Faszkalap.

- Ha elfogyasztod a vizet, mivel fogod lemosni legközelebb? – Tágra nyílnak a szemeim, az arcom felforrósodik a szavai jelentésétől. Kiveszem a nyalókát a számból, hogy hangot adhassak a haragos felháborodásomnak.

- Neked mi a fasz bajod van? Odafent a magaslati levegőben nincs elég oxigén és agykárosodást szenvedtél? Nem lesz legközelebb. – Találkozik a tekintetünk, a sápadt borostyánszemekben csillanó idegesítően mindentudó fény még a világból is ki tudna kergetni. Mintha a fejembe látna, és tudná, hogy a testem milyen alattomos módon reagál rá. A mosolya alátámasztja a vészjósló gondolatot, lassú, idegtépően ráérős mozdulattal áll fel, és mikor egyetlen hosszú lépéssel a priccsem előtt terem, megkondul bennem a vészharang. – Hé! Mi a fenét műv… - Elakad a hangom, mikor lehajol hozzám, dermedt rémülettel engedem, hogy kivegye az ujjaim közül a nyalókát. Végignyal rajta, majd egy könnyed mozdulattal teszi le az édességes csomag tetejére, miközben az egyik lábával a felhúzott lábaim elé térdel az ágy szélén. Elnyílnak az ajkaim, hogy befejezzem a bennem rekedt ellenséges gondolatokat, de csak egy néma nyögés szakad fel belőlem, mert a bokáimnál fogva ránt közelebb magához. A lendülettől félig fekvő helyzetbe kerülök, a térde a lábaim közé furakszik, zavarba ejtően közel az ágyékomhoz. Mire fellélegeznék, az egyik keze már a hajamba túrva csúszik a tarkómra, hogy finom erőszakkal húzzon fel magához. Az ajkai az előzőekhez képest akár gyengédnek is mondható szenvedéllyel találnak rá az enyémekre, a nyelve lágy mozdulattal simítja az enyémre a nyalóka cukros, epres édességét, megfűszerezve az ő ízével és a friss dohány bódító aromájával. Az ízek váratlanul finom kavalkádja és az előző csókjaink durvaságától mentes csók meglepetésszerű támadása elbódítanak, néhány végtelen hosszúnak tűnő másodpercig elgyengülve élvezem a forró, puha érintést. A testem azonnal reagál az intim közelségére, és mikor a nyelve simogató játéka a farkamba küld fájón lüktető hullámokat, tágra nyílt szemekkel zökkenek ki a kéjes kábulatból.  A picsába. Már megint?! Kurvára nem izgulhatok rá alig fél órán belül harmadszor erre a perverz szemétládára. Nem. Nem nem nem nem nem nem.

A csókba nyögöm a hirtelen feléledő ellenállásomat, a kezeim a mellkasára csúsznak, de hiába próbálom minden erőmmel eltolni, még csak meg sem rezzen. Zihálva, dühösen karmolom végig a válla hófehér bőrét, miközben a fogaim vad erőszakkal marnak az ajka lehetetlenül puha húsába. A vére kesernyésen fémes íze megkeseríti a csókunk ismerőssé váló, jellegzetes aromáját, halk fujtatással szakítja meg az ajkaink kényszeres összefonódását. Az alsó ajkán végigfutó mély, hosszú sebből kicsurranó vércseppek szinte szemmel látható hirtelenséggel apadnak el, és csak egy pillanatra van szükségem, hogy a gyors gyógyulást hozzákapcsoljam a mutáns képességéhez. Kihasználom a szám pillanatnyi szabadságát, hogy gyűlölettől fröcsögő szavakat sziszegjek a képébe.

- Ha megint a kezembe mered kényszeríteni az undorító farkadat, akkor esküszöm, letöröm. – Nem tudom, hogy a fenyegetés vagy az ajkain vöröslő seb tette meg a hatását, de a pillantásában mintha egy irritált, elégedetlen csillanást látnék átsuhanni, mielőtt felváltja a rideg, kegyetlen gúny. A tarkómat tartó ujjai finoman megszorulnak a tincseim között, hogy egy helyben tartson, miközben az eddig támaszkodó keze fenyegetően a combom külső oldalára csúszik.

- Akkor kénytelen leszek máshova tenni. – A szavaival párhuzamosan feljebb csúszik a keze a combomon, hogy az oldalamra érve beakaszthassa az ujjait a laza derekú melegítőm és az alsóm tetejébe. Egy erőteljes mozdulattal rántja lejjebb rajtam a dupla ruharéteget amennyire a széttárt lábaim engedik, mire odakapok, már áthúzta a fenekem domborulatán, ezzel felszabadítva az áruló testem vágyakozó bizonyítékát is. Elfojtottan nyüszítek fel a tudattól, hogy megint kiterítve, kiszolgáltatottan fekszem előtte ebben a lehetetlenül ellentmondásos, gyűlölettől és izgatottságtól izzó állapotban. Némán felnyikkanok, és rémülten kerekednek el a szemeim, mikor megérzem a hűvös érintését a fenekem partjai között, a testem megfeszül, és vad vergődéssel próbálok távolabb kerülni tőle, mielőtt újra kábulatba lökhetne azzal a frissen megismert, megmagyarázhatatlan gyönyörrel, amit az ujja mocorgása keltett bennem.

Épp ellenkezésre, szitkozódásra, könyörgésre nyílnának az ajkaim, mikor váratlanul kivágódik az aprócska zugunk ajtaja, és mindketten ledermedünk. Mobydick tekintetén csak egy alig észrevehető, frusztrált árnyat látok átsuhanni, mielőtt átveszi a helyét a totális érdektelenség. Visszadobja magát a saját priccsére, hogy rágyújtson, miközben az ajtóban ácsorgó kapitány felé sandít magabiztos, élveteg félmosollyal. Mintha kibaszottul mi sem történt volna. Mintha egy elcseszett sakkpartira toppant volna be az öreg. Elmondhatatlanul felkúr. Mindeközben én halkan zihálva, önkívületi állapotban, remegve próbálom összeszedni magam annyira, hogy legalább a kurva ruháimat visszaszenvedjem a helyére, ha már a büszkeségemmel nem fog menni. Az őrült kapitány sem zavartatja magát túlságosan, sőt, mintha inkább szórakoztatná a félreérthetetlen jelenet, amit megzavart, leplezetlen érdeklődéssel nézi végig a dühös remegéstől akadozó, kínos öltözködésemet. Az arcom már lángol a megalázottság és a tehetetlen harag mardosásától, mire végre sikerül rendbe szednem magam. Mikor vége a műsornak, a kapitány vigyorgó hangja töri meg a furcsa hármasunkra ereszkedett csendet.

- Holnap hajnalban hajózunk ki, a legénység hazament az éjszakára. – Mobydick szó nélkül, lapos, unott pillantással bólint az öregnek, én pedig újra összekuporodok a fal mellett. – Remélem nem engeded, hogy a vendéglátód egyedül italozzon.

A seggfej szív egy hosszú, lassú slukkot a cigijéből, mintha lustán, ráérősen számításba venné a lehetőségeit.

- Amíg nem nyílt vízen vagyunk, nem hagyhatom itt a kis görcsöt. – Felém sandít, mintha itt sem lennék, de most még feldühödni sincs kedvem a viselkedésén és a bántó szavain. Inkább tekintsen rám úgy mint egy tárgyra, mint úgy mint egy szexuális zsákmányra. De persze mikor a seggemet kell molesztálni, akkor nem vagyok egy kis görcs, mi?

- Hozhatod őt is, érdekes kis kölyöknek tűnik. – Mobydick szórakozott hümmögéssel, megadón bólint a kapitány kitartó erősködésére, de ha tippelnem kéne, neki sincs ínyére a váratlan kötelező program. Lomhán nyújtózkodva kel fel az ágyról és újra belebújik a hosszú bőrkabátjába.

- Mindjárt megyünk. – A kapitány idegesítően sokat sejtető mosollyal hagy magunkra minket.

Miután kettesben maradunk, a behemót a priccseink között álldogálva, várakozással teli pillantással néz le a mozdulatlanul kuporgó alakomra.

- Öltözz fel melegen, hideg lesz az éjszaka. – Dacosan húzom összébb magamat, semmi kedvem jópofizni és végignézni, ahogy ez a két faszszopó körbenyalja egymás seggét, és vetekszik, hogy melyikük a nagyobb pöcsfej. Fáradt vagyok, nyűgös vagyok, ráadásul az öreg kapitány az imént nézte végig zavarba ejtő figyelemmel, ahogy szégyenteljesen elpakolom a félig álló farkamat. Rohadtul nincs kedvem a társaságában lézengeni.

- Én nem megyek. – Alig hallható, gondterhelt sóhajjal ereszti ki a tüdejében lévő cigifüstöt, mindenem megfeszül, mikor kicsit közelebb lép hozzám, de most nem támad le, csak finoman megcsippenti az államat, hogy magára emelje a makacs pillantásomat. A tekintete rideg és utasító, fogalmam sincs miért, de bevillan a kép, mikor az üres tekintet helyett vágyakozástól lángoló pillantással falta a látványomat, és az, hogy az államat durván megtartó ujjak milyen határozott gyengédséggel barangoltak a testemen és benne. Perzselő arccal próbálom megszakítani az feszült szemkontaktust, de nem engedi.

- Nem fogsz ellent mondani Wang Shunak a saját hajóján. – Összeszorítom a fogaimat, de nem adom meg magamat, csökönyösen, sértődötten simulok még közelebb a falhoz. A szája sarkában felsejlő hűvös, lenéző mosolytól kiráz a hideg. Mikor újra megszólal, a hangja fenyegető, negédes búgás, a pillantása jeges tőr a mellkasomban. – Ha itt maradunk, befejezem, amit elkezdtem. – A szívverésem felgyorsul az egyértelmű fenyegetéstől, elfintorodva, haragosan szakítom ki az arcomat az ujjai közül, és nekiállok magamra rángatni még egy pulcsit és az ágy szélén fekvő bőrdzsekimet. „Amit elkezdett?” És mégis mi lenne az? A megerőszakolásom? A picsába. Faszomat ebbe az egészbe. Utálom a sarokba szorítottság érzését. Remélem leisszák magukat annyira, hogy mindkettőnek elvághassam a torkát, elköthessem a hajót, és egyedül elhajózhassak Szingapúrba. Nem mintha mobydick kontaktja nélkül előrébb lennék a fejvadászok városában. Gyűlölöm, hogy amíg bennem van ez a kurva chip, ilyen kiszolgáltatott vagyok az ingadozó hangulatainak és a szeszélyeinek.

- Seggfej. – Halk morgolódással dünnyögve veszem vissza a számba az előbb félretett nyalókát, de az íze annyira emlékeztet a csókjára, hogy még ezt is megbánom. A kurva faszba már. Még az epres nyalókát is elrontja nekem?

 

***

 

Még csak az első kör felest tolták be az öregek, én már most halálra unom magamat. Az előttem pihenő feles pohárral szemezve pödörgetek egyet a hosszú, fehér tincseim közül. Voltak olyan reményeim, hogy ha már rá lettem kényszerítve a társaságukra, legalább hátha ki tudok hallgatni valami hasznos információt, de a kapitány nosztalgiázós hangulatát látva el kellett fogadnom, hogy valószínűleg múltbeli erőszakos, durva sikersztorikon kívül nem sok mindent fogok megtudni. Nem mintha számítana, hiszen életemben először nem célom a menekülés. Legalábbis még nem. Egészen furcsa érzés átmenetileg úgy létezni, hogy nem kell minden percben kiútkeresésen törni az agyamat.

A kapitány nagy lelkesen tölti ki a következő kört maguknak, a mozdulata megáll a poharam felett, mikor meglátja, hogy hozzá sem nyúltam az italhoz.

- Igyál, fiam. – Mély ráncokkal a szeme körül vakkant rám, mozdulatlanul pislogok fel rá a színültig töltött pohárról.

- Köszönöm, de nem kérek. – Az egyik szemöldöke kérdőn kúszik fel a homlokán, mintha még életében nem hallott volna illedelmes visszautasítást. Lehet, hogy nem is. Nem tetszik a tekintetébe költöző vad kíváncsiság, ezért gyorsan, távolságtartóan kiegészítem. – Nem iszom alkoholt.

Az asztal közepére dobja az üveget, ami kis híján felborul a lendülettől, amivel lerakta. Összefűzi a mellkasa előtt a kezeit, majd színpadias felháborodottsággal néz a hozzá korban közelebb lévő férfira.

- Nem értem ezeket a mai fiatalokat, Jude. Ezek az őrült divatszokások, a huszonéves unokaöcsém is kitalálta, hogy vegán lesz. Tudjátok mit csináltam? – Úgy köpi ki magából a vegán szót, mintha maga a sátán neve ihlette volna. Egyikünk sem kérdez vissza, de úgy látszik a csend épp elég bátorítás neki, hogy folytassa. – Elvittem magammal egy vadászatra, és választhatott, hogy húst eszik vagy semmit. – Hangosan felröhögve húzza le a felesét, majd olyan erővel csapja le a poharat az asztallapra, hogy kész csoda, hogy nem törik ripityára. Kiráz a hideg ettől az embertől. Kurvára remélem, hogy nem veszi a fejébe, hogy én sem kapok vizet, ameddig nem iszom meg az undorító löttyöt, amit belém akar diktálni.

Az arcáról hátborzongató hirtelenséggel tűnik el a vigyor, mikor újra felém villan a tekintete. Minden hostként szerzett színészi képességemre szükségem van, hogy tartsam a rezzenéstelen, tisztelettudó arckifejezést.

- Szóval ne utasítsd vissza a vendégszeretetemet. – Rémisztő nyugalommal ismétli meg a burkolt utasítást. Mobydick felé sandítok, magam sem igazán tudom, hogy mit várok tőle, mert segítséget biztosan nem. A szájában mint mindig, most is cigi füstöl, a minket fürkésző tekintete hűvösen érzelemmentes, talán egy leheletnyi kíváncsiság fűszerezi. Talán egy ostoba részem abban bízott, hogy ha már a tébolyult haverja társaságába ráncigál, nem hagyja majd, hogy úgy szórakozzon velem, ahogyan kedve tartja, de úgy látszik mint mindig, most is csak magamra számíthatok.

Lassú mozdulattal fogom meg a poharat, de ahelyett, hogy beleinnék, távolabb tolom magamtól, miközben állom az őrült kapitány felcsillanó tekintetét. Megismétlem az erőltetetten udvarias elutasítást, miközben felidézem a behemót korábbi figyelmeztetését: „nem fogsz ellent mondani Wang Shunak a saját hajóján”. Upsz. Talán már ő is észrevette, de a parancsok követése nem az erősségem.

- Köszönöm, de nem kérek. – A mosoly visszaköltözik a túl sok napsütéstől elvékonyodott és elráncosodott arcra, de egy hűvös, vérfagyasztó formában.

- Van gerinced, és ezt értékelem. Szóval kapsz egy lehetőséget, hogy megértesd velem a makacsságodat. – A rezzenéstelen álarcomat áttöri egy irritált fintor, pillanatok alatt gondolom végig a lehetséges hazugságok és ötletek tucatjait. Az első gondolatom az, hogy valami fizikai betegségre kéne fogni, de hamar rájövök, hogy egy eszement delfinvadász kalózt sokkal előbb fog meghatni egy morbid történet, mint hogy az egészségem miatt aggódjon. Az igazságnál morbidabbat pedig akarva sem tudnék kitalálni, szóval életemben talán először az őszinteséget választom.

- Ha az emberbe túl sok drogot tömnek gyerekkorában, megtanulja értékelni a józanságot felnőttként. – Néhány feszült másodpercig összeszűkült szemmel figyeli az arcvonásaimat, majd hangos, mélyen zendülő nevetés tör ki belőle. Felemeli a poharamat, és lehúzza a benne lévő átlátszó folyadékot. Nem tudok kiigazodni a csávón, de ha tippelnem kell, ez a reakció azt jelenti, hogy átmentem. Azt hiszem. Remélem.

Elernyedve dőlök hátra a székben, és csak ettől a megnyugvó mozdulattól jövök rá, hogy egészen eddig pattanásig feszült izmokkal, menekülésre készen vártam a zavarodott kapitány kiszámíthatatlan ítéletét.

- Szülők? – A nevetéstől rekedtes, már-már együtt érző hangon érdeklődik a részletek iránt, én pedig úgy döntök, hogy folytatom a kivételesen őszinte vonalat. Hátha két legyet ütök egy csapásra, és kicsikarok egy kis szánalmat is mobydick kőszívéből.

- Apám.

- Én tizenöt évesen öltem meg az enyémet. Azzal az övvel fojtottam meg, amivel előtte szíjat hasított a hátamból. – Megpróbálom elrejteni az undoromat és a megrökönyödésemet, de nem vagyok benne biztos, hogy olyan sikeres a próbálkozás, mint ahogy szeretném. Derűs nosztalgiával int a vele szemben ülő behemót felé, olyan könnyed társalgásba kezd, mintha az előző feszült kis erőfitogtatásos jelenetünk meg sem történt volna. – Ez a félkegyelmű járt jól, az ő szüleinek legalább annyi vér volt a pucájában, hogy kidobják otthonról. – Leplezett érdeklődéssel sandítok a jobb oldalamon ülő férfira, akit ha valamilyen szinten meg is érintett az eddigi párbeszédünk információtartalma, nem mutatja ki. Az arcán a szokásos kifejezéstelen unottság honol, amit szinte csak akkor vetkőzik le magáról, mikor piszkál vagy mikor más dolgokat csinál velem.

- Elég. – Mobydick hűvösen nyugodt figyelmeztetése az enyhén pirosodó arcú kapitánynak szól, akiben minden jel szerint néhány felessel több van, mint az a három amit eddig velünk megivott. Könnyed, nem túl bűnbánó mosollyal kér elnézést az illetlen fecsegésért, majd úgy folytatja a véletlenszerű témák felsorakoztatását, mintha mi sem történt volna. Magam sem értem, miért érzek csalódottságot, hogy félbe lett szakítva az öreg, mielőtt több infót kikotyoghatott volna mobydickről. Az este további részében próbálok minél láthatatlanabb maradni, de fél füllel végig hallgatom, hogy van e valami érdekfeszítő téma. Szerencsére mivel mobydick egy unalmas pöcsfej, a szószátyár kapitány pedig szemmel láthatóan élvezi az egyoldalú beszélgetést, a sztorik többsége kimerül az ő hazardírozásaiból. Minden történet után egyre biztosabb vagyok abban, hogy ha egyszer valami csoda folytán lekerülünk erről a hajóról élve és ép ésszel, akkor soha többé nem szeretnék visszajönni.

Nem tudom, mennyi idő telhet el, és azt sem, hogy hányadik kört tölti maguknak az öreg, mikor megunom a leragadó szemeim elleni csatát. Már legalább egy órája bűvölöm a tekintetemmel a sarokban lévő ágyat, és végre ráveszem magamat, hogy szó nélkül felálljak, odasétáljak, és elnyúljak a rá hajított szőrme alatt. Amúgy is kibaszott hideg van. Csak egy pillanatra torpan meg a beszélgetés a váratlan mozdulataimtól, mikor megbizonyosodnak róla, hogy csak az idegen ágy volt a célpontom, úgy folytatják a diskurzust, mintha mi sem történt volna. Nem akarok belegondolni, hogy vajon hány év és hány út piszkában fekszem épp, mert hogy mosógépet semmi nem látott ebben a kabinban, az kurvabiztos.

Hiába vagyok leírhatatlanul fáradt, nem jön álom a szememre, a hátam mögött beszélgető labilis kapitány és a kiismerhetetlen fejvadász nem szolgáltatják a legmegnyugtatóbb közeget. Lehunyt szemmel hallgatom a mélyen duruzsoló hangjukat, és a tengerparti szél kintről beszűrődő süvítését. Már egy jó ideje fekszem mozdulatlanul, mikor egy rövid csend után a kapitány egy fokkal halkabbra vett hangszínje éleszti fel az elszunnyadó figyelmemet.

- Nem olyannak ismertelek meg, aki összemossa a munkát a magánéletével. – A hangja rekedtesen komoly, mobydick egy ideig nem válaszol, és szinte látom a lelki szemeim előtt, ahogy ráérősen kifújja a füstöt, és megízlelgeti a szavakat, mielőtt válaszolna.

- Nem is. Csak elszórakoztatjuk egymást, hosszú az út. – Dühösen az ajkamba harapva állom meg, hogy felüljek, és mindennek elhordjam az elbaszott szóhasználatért. Elszórakoztatjuk egymást?! Inkább mondhatta volna úgy, hogy az akaratom ellenére elszórakoztatja magát rajtam. Ekkora egy arrogáns, nagyképű, sunyi, perverz faszkalapot még tényleg nem hordott magán a föld, mint ez a túlméretezett szemétláda. Minden erőmre szükségem van, hogy elfojtsam a felindultságomat, és továbbra is alvást színleljek. A kapitány meglepően hosszú, megfontolt csendet követően kontráz rá mobydick szűkszavú válaszára.

- Akkor nem bánod, ha én is kölcsönveszem erre a pár napra? Csak szórakozni. – Elkerekednek a szemeim, a szívem a torkomba költözik az elmémbe villanó rémisztő jövőképektől, és hirtelen merőben megváltozik az eddig felépített prioritási sorrendem. Ha ez a faszkalap úgy dönt, hogy nyers húscafatként odadob egy hajónyi kalóznak, akkor lehet, hogy csábítóbb még kihajózás előtt elmenekülni, még akkor is, ha ezzel ugrik a chip kiszedés vagy Ivan karjaiba rohanok. Ivan legalább egyszerű és kiismerhető, tudom, hogy milyen őrületre számítsak tőle. Az agyam egyből rááll a szökési tervek legyártására, de az idő szűkössége, mobydick gyanakvása és a képességem hiánya rettentő nagy hátrányból indítanak. A legjobb esélyem akkor lenne, ha valahogy el tudnám húzni addig a kihajózást, amíg Ivan emberei ideérnek, és talán lemészárolnak rajtam kívül mindenkit. A probléma csak az, hogy kurvára nem értek a hajókhoz, és ahhoz, hogy hogy kell indulásképtelenné tenni egyet. A picsába. Ha valaha visszanyerem a szabadságomat, ez lesz a következő dolog, amit megtanulok. Vajon ha elzuhanyzom az összes vizet, újratöltik a tartályt indulás előtt? Szánalmas ötlet.

A néma pánikrohamomban vergődve szinte csak félig hallom mobydick szórakozott hümmentését, és alig észlelem, hogy hosszúra nyúlik a csend a válasza előtt. Lélegzetvisszafojtva, feszülten várom, hogy kiderüljön, konkrétan mekkora pöcsfej a pöcsfej fejvadászom.

- Hostként dolgozott, tudja, hogy másszon a bőröd alá. Nem akarlak megölni, mikor úgy döntesz, hogy megtartod magadnak. – Hallom a hangján, hogy halovány, sejtelmes mosoly honol az idegesítő ajkain, ingerülten szorítom össze a fogaimat. Ha ez a rusnya öregember hozzám merészel érni azokkal az undorító, koszos, halbűzös ujjaival, akkor én magam ölöm meg, nem fog kelleni hozzá a behemót segítsége.

A kapitány kitörő, jókedvű kacagással fogadja a szavakat, amik ennél fejvadászosabbak nem is lehettek volna. Igaz, egy burkolt visszautasítás volt a válasz, a porba tiport, eddig is bizonytalan biztonságérzetemet nem állítja helyre, hiszen ki tudja, hogy rá is érvényes e az a kijelentés, hogy nem mondhat ellent Wang Shunak a saját hajóján. Most már végleges, hogy végig rettegni fogok az út során, ha nem sikerül megszöknöm valahogy.

- Hostként? Akkor nem is érdekel. Tudod, hogy az ártatlanokat szeretem megrontani. – A gyomrom görcsbe rándul a szavaitól, és a hangjában felsejlő gonosz, kegyetlen éltől. Hányingerem van. Undorító ez az ember.

- Ez a kis mitugrász minden, de nem ártatlan. Most is hallgatózik. – Morogva húzom el a számat, fingom sincs, miből jött rá, hogy ébren vagyok, mert totál mozdulatlanul feküdtem mindvégig, szóval hacsak nem hallatszott odáig a kétségbeesett szívem dübörgése, akkor ez maximum egy oltári nagy blöff lehet. Mindegy, leszarom azt is ha blöfföl, már elegem van a némaságból. Ha még egy percig hallgatnom kell ezeket a seggfejeket, akkor inkább most azonnal belerohanok mellkassal az asztalon fekvő szigonypuskába. Felülök, és dühösen kászálódok ki az ágyból, a szemeim gyűlölködő szikrákat szórnak feléjük.

- Nem hallgatózom, csak nem tudok úgy aludni, hogy két kivénhedt, aberrált, beteges faszkalap a jövőmről alkudozik a fejem felett. – Ezzel a végszóval csapom ki a kabin ajtaját, és trappolok ki a csillagok fényében fürdőző fedélzetre. A szél hidege szinte a csontomig hatol, és ha ez nem lenne elég, még fájdalmasan csípő, szemerkélő esőcseppeket is hozzám vág minden fuvallat. Bakker, nem is csoda, hogy ebben a fostos időben nem akartak este kihajózni. Hátrasandítok a vállam fölött, és egészen meglepődök, hogy nem liheg már most a nyakamban a behemót, hogy mi a faszt képzelek azzal, hogy lélegezni merészelek. A pillanatnyi szabadságon felbátorodva sétálok át a pallón, amin néhány végtelen hosszúnak tűnő órával ezelőtt felmásztunk a hajóra. A kikötőben haloványan pislákoló lámpák félhomályában barangolok a raktárak rengetegének a labirintusában. Ez az elbaszott életem legbénább szökési kísérlete, talán nem is igazán nevezhető annak. Most először érzem őszintén kilátástalannak a helyzetemet, azt hiszem a képességem elveszítése mélyebb nyomot hagyott az önbizalmamon, mint amit bevallottam magamnak. Azt gondoltam, hogy sínen vagyok azzal, ha vele maradok, amíg meg nem szabadulok a kibaszott chiptől, de lehet, hogy vakvágányra futottam ezzel a tervvel is. Faszom kivan a folyamatos zaklatásától és a tébolyult, elmebeteg haverjaitól.

- Elliot. – Fogalmam sincs, hogy képes egyszerre figyelmeztetőn, és mégis dallamos, lágy búgással kiejteni a nevemet, de valahogy sikerül neki. Feláll a szőr a hátamon attól, ahogy lágyan ízlelgetve nyomja meg az L betűt, mintha birtokolná az egész lényemet. Megtorpanok a ráeszméléstől, hogy még csak nem is mögülem, hanem előlem jön a hang. A szemeim az egyik raktárfal sötét árnyai között megbúvó alakra siklanak. – Mi a terved?

- Mégis mi a fasz lenne a tervem? Hogy távolabb kerüljek attól az elmebetegtől. – Egy határozott érintéssel húz be a raktár falánál álló dobozok szélvédett rejtekébe, a hátam puhán puffan a falon. Olyan közel van, hogy a teste védelmet nyújt a hideg ellen. Semmit nem hallok a szívem őrült, ideges dübörgésétől. Az ujjai már egy ismerőssé vált mozdulattal csúsznak az államra, hogy a félhomályban magára vonja a tekintetemet.

- Ha azt teszed, amit mondok, nem fog bántani. – Vicsorogva, dühtől zihálva csapom el a kezét olyan erővel, ami mintha még őt is meglepné. Gyűlölöm.

- És mégis mi a faszért higgyek neked? Te is folyton molesztálsz, ez biztos belefér az elkúrt értékrendedbe. Nem úgy, mint a delfinvadászat, mert az ugye elítélendő. Akkora kolosszális pöcsfej vagy, mint amit a neved sejtet, Judas


vicii2022. 03. 06. 22:55:15#36151
Karakter: Judas Lone
Megjegyzés: (Mitugrászomnak)


A szendvicsemen rágódva figyelem, ahogy a kis mitugrász feltápászkodik és az új ruhák között kezd matatni, végül kis gondolkodás után vetkőzni kezd. Élvezettel figyelem, ahogy kibújik a pólómból, a tekintetem végigsiklik karcsú derekán, lapos hasán, a hűvös levegőtől megkeményedő mellbimbóin. A nyakának vonala és a nyakszirtje meglepően érzékinek tűnik, a kis függőleges vágás ellenére is.
Már a nadrágját bontogatja, mikor ledermed a mozdulat közben és felém sandít. A vére hevesebben kezd áramolni a testében, ahogy realizálja, hogy leplezetlenül bámulom. Elnyomok egy elégedett mosolyt és inkább újra a szendvicsem felé fordítom a figyelmemet, mielőtt felgyullad az az irritálóan helyes pofija. A következő pillanatban el is tűnik a gyufás skatulya méretű fürdőben, nekem pedig komoly kihívás, hogy ne röhögjek fel hangosan.
Jókedvűen tolom be a maradék kajámat, majd elégedetten cigire gyújtok. A kis görcs is előmerészkedik néhány perc múlva, felhúzott orral, dacosan nem néz rám, ezen a ponton pedig már nem akarom elfojtani a gúnyos vigyoromat. Fantasztikusan mutat ezekben a göncökben. A hátrafordított baseball sapka pedig megkoronázza a látványt.
- Kuss legyen – morogja sértődötten, miközben magához vesz két szendvicset és leül az étkezőasztalhoz. Felhorkantok, eközben egy adag füstöt fújva felé, amitől sötét tekintettel fordul felém.
- Nem nekem jár folyton a szám – jegyzem meg szarkasztikusan, és hála az égnek, nem próbál teli szájjal melegebb éghajlatra elküldeni, inkább csak kecsesen a középső ujját mutatja felém. Felmarkolja az ételt sértődötten előrevonul és elhelyezkedik az anyósülésen.
- Remélem nem akarsz egész nap ott tespedni, mert nem akarom kideríteni, hogy az a ruszki faszkalap mennyi idő alatt növeszt új testet – sandít rám türelmetlenül, a gondolatra pedig undor cikázik végig rajtam. Soha nem szeretnék tanúja lenni a folyamatnak.
- Látod? Tudunk mi egyet is érteni – pillantok rá elégedett mosollyal, majd a cigivel a szám sarkában foglalom el a sofőrülést.
- Ne vezessek? Egyáltalán kilátsz onnan fentről? – kérdi gúnyosan, immár egy nyalókával a szájában. Sötéten pillantok rá.
- Még ha nem látnék ki, akkor se – szögezem le, mire felhorkant, és a nyálas nyalókával kezd felém böködni.
- Hl! Kibaszott jól vezetek – mondja felhúzott orral, sértődötten, de csak szkeptikusan vonom fel az egyik szemöldököm.
- Az előző autót tíz perc alatt roncsoltad le – közlöm szárazon a tényeket, ő pedig dühösen, szó nélkül hápogni kezd, majd belátva az igazamat végül hangos kacagásban tör ki. Elmosolyodom, ahogy a hangja betölti a lakókocsit. Azt hiszem, most hallom először önfeledten nevetni. Kellemes hangja van.
- Mekkora pöcs vagy – mondja vidám csillogással a szemében, majd elfordulva kipillant az ablakon.
- Micsoda visszavágás – forgatom meg a szemeimet, de a szám széléből nem tudom elűzni a vidám kunkort. Felém pillant, mondani akar valamit, a tekintetében őszinte vidámság, az arcán könnyed kifejezés. Igazán szép így.
Aztán a tekintetünk találkozik, a szíve hevesebb ütemben kezd verni, a pillanat pedig szertefoszlik. Minden vidámság eltűnik az arcáról és dacosan elfordul. Lehangoló.
- Dugd fel magadnak az egyik nyalókámat. Szárazon – motyogja keserűen.
- Kösz nem, de ha sokáig pattogsz, neked feldugom – duruzsolom kihívó mosollyal, erre pedig már nem válaszol. Lustán cigire gyújtok, amit persze nem tud megjegyzés nélkül hagyni. Gúnyosan morranva hagyom rá.
 
*
 
Az úton önmagához képest meglepően csendes, alig bosszantanak a szurkálódásai. Pihentető, hogy nagyrészt csak a lakókocsi zajait és a kerekek gördülését hallgathatom az aszfalton. Az idillt csak az az apró tény teszi tönkre, hogy egy autó kezd követni minket.
- Osaka? Azt hittem, valami eldugott kis putri lesz a célpont – mondja meglepetten az útjelző táblákat figyelve.
- Követnek minket. Itt könnyebb lesz megszabadulni tőlük – morranok fel kelletlenül, mire a visszapillantó tükörre villan a tekintete.
- Vajon a chipet követik? – kérdi, ideges éllel a hangjában, a szíve kicsit gyorsabb ütemre vált.
- Vagy a lopott lakókocsit – vonom meg a vállam.
- Akkor Ivan haverjai lehetnek? Azt mondta, egyedül jött, de az a gyáva féreg még szarni sem megy egyedül – húzza el a száját, az undort pedig, ami a szavaiból szivárog, nem tudom mosolygás nélkül hagyni. Lekanyarodom egy pláza felé, a zsúfolt parkoló kedvező környezetet biztosít, hogy kiiktassam a ránk tapadt kis férgeket.
- Bajos udvarlóid vannak – jegyzem meg epésen, a szavaimra pedig dühösen felszisszenve trappol hátra az utastérbe. Fekete holmikat kapar elő a szatyorból és nekilát átöltözni. Okos fiú. De még mindig nem vagyok biztos benne, hogy követni fogja a parancsaimat. Ennyi idő után is makacsul ellenáll.
- Pont annyira az udvarlóm, mint te – villantja rám a dühtől csillogó szemeit, majd nekilát lerángatni magáról a pólót. Két hosszú lépéssel állok meg előtte, és mikor megpillant az anyag mögül, rémülten összerezzen. Ujjai közé fogom az állát, úgy emelem fel a fejét és kényszerítem, hogy a szemeimbe nézzen. A vére hevesebben kezd dübörögni az ereiben, a tekintetében félelem villan, amit palástolni próbál.
- Nem kötözlek meg, de azt fogod csinálni, amit mondok – súgom rideg, ellentmondást nem tűrő hangon, de csak elfintorodik. Figyelmeztetően szorulnak az ujjaim az állán. – Ha azt mondom, hogy futás, akkor futsz. Ha azt mondom, hogy hasra, akkor a földre vágod magad. Ha azt mondom, hogy változz át valakivé, megteszed – duruzsolom halk, fenyegető hangon, a tekintete viszont felszikrázik. Egyszerre izgató és irritáló.
- Ha azt hiszed, hogy úgy fogok ugrálni, ahogy fütyülsz, kurva nagyot tévedsz – sziszegi dühösen, dacosan állva a pillantásom. Elkomorulva nézek vissza rá. Felbosszant. Azt hittem, ennyi idő alatt már megértette, hogy patthelyzetben van.
Hátrálna egy lépést, de az állát megszorítva nem engedem. Megrándul az arca, a szám pedig apró, kegyetlen mosolyra húzódik. Ha arra van szüksége, újra demonstrálhatom az erőviszonyokat.
Egy könnyed mozdulat, és már a kanapén vagyunk, a kis mitugrász háttal az ölemben. Szinte meg sem érzem a súlyát, a törékeny teste elveszik az enyém mellett. Egyik tenyeremet hasának hófehér bőrére simítom, úgy tartom egy helyben. Rémülten kapálózni és vergődni kezd, de hamar felhagy a próbálkozással, mikor a hajába markolva rántom hátra a fejét.
- Azt hittem, kezdjük megérteni egymást, Elliot – súgom a fülébe élveteg mosollyal, a szavaim hatására viszont eszeveszetten vergődni kezd.
- Bazdmeg… - sziszegi gyűlölettől csöpögő hangon, az ujjaimat próbálva lefeszegetni magáról. A következő pillanatban azonban, mikor élvezettel a fogaim közé veszem a fülcimpáját, megdermed. Még a füle is vörössé válik, érzem, ahogy az ereiben lüktető vér újra sebességet vált.
- Kérlek adj rá okot. Egyre több kedvem van megtenni – duruzsolom a bőrébe kéjesen, élvezettel nyalva végig nyakának kecses ívén. Reszketés fut végig rajta, érzem az ujjaim alatt, ahogy megrándul, az eddig hideg bőre forrósodni kezd. A bőrének selymes tapintása, az édes, semmihez sem fogható íze, a teste görcsös rángatózása az enyémen… megmozdít bennem valamit, amit régóta nem éreztem. Birtokolni akarom.
- Undorító vagy. Remélem szitává lőnek a ruszkik – préseli ki magából elvékonyodott, reszketős hangon. Felkuncogok, hogy még egy ilyen helyzetben is képes dacoskodni. Nem adja fel, pedig a teste már rég elárulta.
Hirtelen markolok a nadrágjára, a kezemben éledező férfiassága megrándul. Éles hangon szisszen fel, a teste görcsösen rándul meg, a szemei a döbbenettől nagyra kerekednek. A látvány, ahogy a mellkasa szaporán emelkedik-süllyed, és az enyhén elnyílt ajkai közt kapkodja a levegőt, feltüzel.
- Micsoda lelkes reakció, az ügyfeleidnek biztos tetszett – duruzsolom elégedetten, élvetegen simítva végig az ágyékán a nadrágján keresztül. A tudatomba berobban egy kép, ahogy teljesen meztelenül vonaglik így előttem…
- Nem véletlenül voltam sikeres. Szóval vedd le rólam a mocskos, ormótlan kezedet, mert már most többe került ez a kis akciód, mint amennyit valaha ki tudsz fizetni, te utolsó senkiházi, koravén, lepukkant, szánalmas, elmebeteg faszkalap – kezd végeláthatatlan szitkozódásba, a szó viszont rögtön a torkára forr, ahogy az ujjaim megszorulnak a merevedésén. – Jólvan bassza meg, szót fogadok – nyögi vékony hangon, az egész testében reszketve, én pedig elégedetten elmosolyodok.
- Látod? Értjük egymást – duruzsolom apró mosoly kíséretében, majd elengedem, a remegő kis test pedig elterül a lakókocsi padlóján.
Bármennyire is a kedvemre való ez a kis játszadozás, nem sok időnk van. Félresöpörve mindent, amit az előbbi kis jelenet ébresztett bennem, sietősen pakolok be néhány holmit a táskámba, amíg a kis görcs a földön kuporog fülét-farkát behúzva, mint egy kidobott kutya.
- Felkelsz még ma? – vonom fel a szemöldököm, hetykén rádobva a fekete ruhákat, amiket felhúzni készült.
 - Így nem tudok – nyögi elkínzottan, még mindig vörös arccal, remegve a kéjtől, én pedig élvetegen vigyorodom el, cigit lökve közben a számba. – Tudod én nem egy puhapöcsű vén szatyor vagyok, akinek egy gondolattól lelohad a farka. Talán még emlékszel régről, milyen érzés – sziszegi leplezetlen gyűlölettel, én viszont már csak fél füllel figyelek. A visszapillantó tükörben mozgást látok. Négy… öt… legalább hatan vannak. Talán többen.
Átvetem a táskámat a vállamon, majd az ajtóhoz simulok, hogy takarásból támadhassak. Ösztönösen sebzem fel a csuklómat az övemen lévő kis szegecsekkel, a vérem pedig pillanatok alatt veszi fel a megszokott alakot.
A kis mitugrász sietős motoszkálása nem vonja el a figyelmemet, minden sejtemmel a kintről hallatszódó léptekre koncentrálok. A kilincset szuggerálom, minden izmom pattanásig feszül, és mikor megmoccan a kis fém gomb, hatalmasat rúgok az ajtóba. A fémlap leszakad a pántokról, két fej bukkan át rajta, és mielőtt felüvölthetnének, a szemük közé döfök. A két test erőtlenül dől rá a lépcsőre, én pedig hanyagul a hátukra taposva pillantok ki a parkolóba. Öt, felfegyverzett orosz közeledik felénk sebesen a parkoló autók között. Be kell csalnom őket a plázába, a szűk hely nekem kedvez.
- Oké, és hogy a faszba jutunk el az ajtóig? – kérdi Elliot bizonytalanul, és mielőtt tovább jártathatná a száját, a pulcsijánál fogva rántom magam elé és pajzsként használva, sietős léptekkel araszolok vele a pláza bejáratáig. Döbbenten, a félelemtől szoborrá dermedve, egy hang nélkül néz szembe az öt fegyver csövével. Ahogy behátrálunk a lépcsőház szűk ajtaján és elengedem, villámokat szóró szemekkel pillant rám. Már szitkozódásra nyitná a száját, de egy erőteljes mozdulattal betapasztom, és metsző tekintettek hajolok le hozzá. Ez nem a megfelelő hely és idő a pattogásra.
- Most fogod magad, bemész a plázába, elvegyülsz, megkeresed az első wc-t, bezárkózol, és megvárod míg megtalállak – súgom halk, véresen komoly hangon, kissé talán fenyegetően, de válasz helyett csak bámul rám bután, ezért összehúzom a szemeimet. – És ne feledd. Megtalállak – súgom rideg hangon, nyomatékosítva a mondandómat, erre pedig végre megered a nyelve.
- Jólvanna, nem kell úgy bepipulni. Jézusom – fintorog, én pedig engedem, hogy ellökje a kezemet. Morogva lép el mellettem és kisvártatva eltűnik a lépcsőház túlsó ajtaján, ami a plázába vezet. Elégedetten nézem, ahogy becsukódik mögötte a súlyos tűzvédelmi ajtó, majd a tekintetem előre szegezem. A táskámat és a kabátomat ledobom a fal tövébe, remélve, hogy nem lesz szitává lyuggatva. Elhelyezkedem a bejárati ajtó mellett úgy, hogy mikor kinyílik, takarásban maradjak, és várok. Minden izmom megfeszül, az érzékeim kiélesednek. Elmém hátsóbb zugaiba száműzöm egyenlőre a pláza belsejében bolyongó Elliotot. Érzem, ahogy ráérősen sétálva távolodik.
Tompa zajokat hallok odakintről, az ajtó hirtelen vágódik ki, én pedig azzal a lendülettel rúgom vissza. Hangos kongás, fájdalmas üvöltés, idegen nyelvű káromkodás. Egy test ront be az ajtón izgatottan üvöltözve, a fegyver csöve ívesen fordul körbe a szák lépcsőházban célpontot keresve. Leguggolva nehezítem meg a dolgát, és mielőtt rám célozhatna, az ágyékától a gyomráig ketté hasítom. Az izmai görcsösen megszorulnak, elsüti a fegyvert, néhány golyó pedig a plafonba fúródik. Vér spriccel a fehér falakra és a bakancsomra, a test pedig tompa puffanással tántorodik a mögötte lévő falnak, hogy vörös pacát hagyva maga után a földre csússzon.
Artikulátlannak hangzó üvöltés után két alak vágódik be a lépcsőházba. A közelebbinek épp időben markolom meg a fegyvert tartó karját és magam elé rántom, hogy élő pajzsnak használjam. Hogy ne ficánkoljon annyit, az egyik pengémet a hátába szúrom, a vörös hegye pedig a mellkasa közepén bukkan elő. Felhördül, véres buborékok törnek elő a szájából, a szeme fennakad. Sípolva kap levegő után, a pisztolyát elejti és erőtlenül hadonászni kezd a karjával. A társa, felismerve, hogy a másiknak már úgyis vége, tüzet nyit. Az élettelen testet magam előtt tartva hátrálok el a másik irányba. Minden golyó becsapódásakor megrándul, mint egy boxzsák, amit püfölnek.
Belököm magam mögött az ajtót, és egy fedett parkolóban lyukadok ki. A pillanatnyi lélegzetvételnyi tűzszünetben, amíg az oroszok utánam loholnak rádöbbenek, hogy a kis görcs még mindig mozgásban van és egyre távolodik. Elönt a düh. Már megint makacskodik. Ha újra megpróbál meglépni, esküszöm, ropiként fogom eltördelni a vékony kis ujjait, hogy elvegyem a kedvét.
Az oroszok szinte egyszerre préselik át magukat a szűknek bizonyuló ajtón, előre szegezett fegyverekkel. A hullát teljes erőből hozzájuk vágom, a takarásában pedig előre mozdulok. Az egyik férfit lesodorja a lábáról, a fegyvere kiesik a kezéből és messzire csúszik a földön. Egy másik csak megtántorodik, de ez az idő pont elég ahhoz, hogy cselekedjek. A harmadikat támadom meg, aki biztosan tartva a fegyvert célozni próbál, de a felé hajított test miatt csak késve tudja megtenni. oldalra suhintok a pengémmel, eltalálva a fegyvert tartó kezét, félbevágva a kézfejét. Fájdalmasan üvölt fel, elejti a fegyverét, a következő vágásnál azonban a torkára fagy a szó. A hatalmasra tátott szájánál vágom ketté a fejét, az alsó állkapcsa a testén marad, a fejének többi része pedig hátborzongató hanggal pattan a földre. Vér spriccel, a test álltában ráng még néhányat, majd erőtlenül eldől.
Kettő maradt. Az egyik férfi még mindig a fegyverét próbálja visszaszerezni, a másik rám céloz. Tüzelni kezd, én pedig fedezékbe vonulok a legközelebbi autó mögé. Megkerülöm, hogy közelebb kerülhessek hozzá, egy mozdulattal letöröm a visszapillantó tükröt. Riasztó hangzik fel, fülsüketítően visszhangzik a hatalmas parkolóházban. A tükröt egy jól irányzott mozdulattal a férfihoz vágom, aki védekezésképpen a feje elé emeli az egyik kezét, ezzel a szemét is eltakarva. Ez a megfelelő pillanat.
Átvetődöm a motorháztetőn, majd egy vágással majdnem sikerül vízszintesen félbevágni a törzsét. Hörögni kezd, artikulátlanul üvölt, a felsőteste elmozdul, a vágásból pedig belsőségek fordulnak ki. Hatalmas mennyiségű vér spriccel mindenhova, beterítve a nadrágomat is. Ebben meglepően nagy az életösztön, mert még a földön is sokáig rángatózik és hörög.
Egy maradt. Az utolsó négykézláb kúszik a földön, az orra vörös és vár szivárog belőle. Gondolom őt találta telibe az ajtó, amit visszarúgtam. Ahogy elindulok felé, rémülten felnyüszít és a fegyvere után vetődik. A földön csúszva céloz felém és tüzelni kezd, a halálfélelem vezérli. Az egyik golyó eltalálja az egyik pengémet, a vérem sisteregve párolog el, égett bűzt hagyva maga után. Egy másik golyó élesen fütyülve süvít el a fülem mellett, érzem a szelét. Vészesen közel volt.
Ahogy odaérek hozzá, egy erőteljeset rúgok a fegyvert tartó kezeibe. Fájdalmasan szisszen fel, idegen nyelven kezd üvöltözni, de a fegyvert nem engedi el. De a csöve már legalább nem felém néz. Amíg újra célozni próbál, felé döfök, de arrébb gurul, így csak az egyik felkarján ejtek mély vágást. Utána vetődöm, mielőtt újra meghúzhatná a ravaszt, már rajta vagyok. Az egyik kezemmel félretolom a fegyvert, hogy ne tudjon célozni, a szabad kezemmel pedig lesújtok. A penge az ádámcsutkájánál siklik a nyakába. A szemei fennakadnak, mozdulatlanná dermed. A tagjaiból elszáll az erő, és mikor kihúzom belőle a pengét, a sebből élesen vér spriccel. Jó adag jut a pólómra is. A férfi a nyakához kap, próbálja elállítani a vérzést, de mindhiába. A jó öreg paranoia nem engedi, hogy hagyjam elvérezni, mert még a végén a haláltusája közben újra megtalálja a fegyverét, így egyszerűen csak szívem szúrom. Benne reked a levegő, a szemei kiguvadnak, megrándul néhányszor, majd elernyed.
Sóhajtva kászálódom le róla és állok fel. Sietős léptekkel sétálok vissza a lépcsőházba, hanyagul átlépve a testeken és a vértócsákon, hogy felszedjem a táskámat és a rajta fekvő kabátomat. Elfintorodva veszem tudomásul, hogy kilyuggatva nem lett, viszont a vér rendesen bepettyezte. Ennek ellenére belebújok, majd körbepillantok, most már inkább befelé figyelve. A lövések hangjára hamarosan meg fog jelenni a biztonsági személyzet és a zsaruk is, ezért jobb gyorsan távozni.
Céltudatosan, sietős léptekkel indulok el az irányba, ahonnan a kis mitugrászt érzem, az egy szinttel lejjebb lévő parkolóházba. Mi a francot keres a parkolóban, mikor világosan megmondtam neki, mit csináljon?
Növekvő dühvel közeledem a kocsi felé, ahonnan érzékelem. Egy tesla. Komolyan? Ennél feltűnőbbet keresve sem találhatott volna. A kocsiból dübörög a zene, én pedig növekvő dühvel közelítem meg.
Mikor megpillant, összerezzen, majd kihívó vigyorral húzza le az ablakot. Nem csak kocsit sikerült lopnia, de ruhatárat is, ahogy elnézem. Fekete, kihívó cuccokban terpeszkedik a volán mögött, valami nevetséges, felvágós lónyálat szürcsölgetve. Lehalkítja a zenét, a nagy lencséjű napszemüveget pedig feltolja a fejére, hogy közvetlenül rám nézhessen.
- Azt hittem már sosem jössz. Ha azt mondom, hogy a hátsó ülésre hugyoztam, akkor wc-nek számít? Lelkiismeretesen magamra zártam, ahogy kérted – vigyorog rám szenvtelenül, én pedig elhúzva a számat felmorranok. Nos, ezúttal legalább nem próbált lelépni. Az is valami.
- Csússz odébb, én vezetek – vetem oda, a kilincs felé nyúlva, mire megforgatja a szemeit.
- Ne már, ez az én verdám, én szereztem – nyafog, a következő pillanatban viszont felhangzik egy sziréna. Dühösen csettintek a nyelvemmel, átlendülök a motorháztető felett, aztán bevágódom az anyósülésre.
- Taposs a gázra – utasítom, miközben hátrafelé kémlelek. A kis mitugrász elégedett kifejezéssel az arcán teszi sebességbe a kocsit, aztán csikorgó kerekekkel száguldunk ki a parkolóházból. Rásandítok, a legutóbbi alkalommal rommá zúzott egy járgányt, ezért szkeptikus vagyok a vezetési képességeit illetően. A táskámat hanyagul a hátsó ülésre dobom, aztán hátratolom az ülésemet amennyire csak lehetséges, csak így sem férek el kényelmesen. Mikor egy bukkanónál beverem a fejem a kasztniba, dühösen morranok fel. Elliotból kitör a röhögés. – Ez akkora, mint egy gyufás skatulya.
- Csak te vagy túlméretezett – vihog fülig érő szájjal. Sötéten pillantok rá. Le merném fogadni, hogy direkt csinálta. Minden pillanatot kihasznál, hogy bosszantson.
- Az első adandó alkalommal lecseréljük – vetem oda ridegen, mire mormogni kezd az orra alatt.
- Ünneprontó. Ez egy klassz verda – jelenti ki felhúzott orral, tovább szürcsölve az elcseszett teáját, vagy franc se tudja, mi az.
- És feltűnő – mondom bosszúsan, újabb szál cigire gyújtva, hogy kisimítsam az idegeimet. Az ilyen drága kocsikat mindig messziről kiszúrja a rendőrség. Jobban figyelnek rájuk az emberek, nehezebb velük elvegyülni. És igazoltatni is nagyobb eséllyel állítanak le bennük. Arról nem is beszélve, hogy egy lopott Teslára mennyivel könnyebben felfigyelnek, mint egy régi, lopott Hondára.
- Héj, alig néhány perce ültél bele, de máris tönkre vágod a járgányt. Nem elég, hogy összemocskoltad a huzatot, még tele is akarod füstölni? – kérdi elhúzott szájjal, sötéten pillantva felém.
- Ne húzd ki a gyufát – morranok rá sötéten, miközben rágyújtok. Mormol még valami sértőt az orra alatt, majd tovább szürcsöli az italát. Mélyet szívok a cigimből, majd végül is résnyire lehúzom az ablakot. Én sem szeretnék nyakig füstben ülni. – Haladj tovább dél felé – adom ki az utasítást, tanulmányozva az útjelző táblákat. Felvont szemöldökkel néz rám.
- Most komolyan, némileg részletesebb tájékoztatást nem tudnál adni? Attól félsz, megnémulsz, ha száz szónál többet ejtesz ki a szádon egy nap? – forgatja a szemeit csipkelődve.
- Maradj a part mentén – teszem még hozzá érdektelenül, majd könnyed mozdulattal pöccintem ki a csonkig szívott csikket a kocsi ablakán.
- Egyszer még felgyújtasz valamit. Ha fél Japán leég erdőtűzben, az a te hibád lesz.
- Úgysem tetszett – vonok vállat közönyösen, a sok fura, apró ember mindig úgy néz rám, mintha legalább földönkívüli lennék. Nem szeretnék visszajönni ide.
- Gratulálok, nálad nagyobb seggfejet még nem hordott a hátán a föld.
- Ha nem fogod be a szádat, betömöm valamivel – pillantok rá jelentőségteljesen, fenyegető éllel a hangomban. Kezd komolyan idegesíteni az állandó fecsegése.
- Próbálkozz csak, teli szájjal még idegesítőbb tudok lenni – villant meg egy elégedett vigyort, viszont mikor meglátja a perverz mosolyomat, rögtön lehervad az arcáról.
- Ígérem, ezzel a szádban képtelen leszel, csak nyögdécselni – búgom élvetegen, az arca pedig rögtön lángba borul.
- Még egy ilyen megjegyzés, és esküszöm, inkább nekihajtok egy fának. Mocskos, koravén perverz – sziszegi, próbálva kicsit odébb húzódni a vezető ülésben, én pedig elégedetten felkuncogok.
- Pedig úgy rémlik, nagyon is élvezted, hogy mocskos, perverz dolgokat műveltem veled – búgom felé fordulva, izzó tekintettel, majd egy adag füstöt fújok az arcába. Farkasszemet nézünk, még a füle is elvörösödik. – Figyeld az utat, Elliot – búgom, a nevét elnyújtott, mély hangon lehelve. Felocsúdva kapja a fejét az út felé, rémülten felnyögve ránt egyet a kormányon, a kocsi pedig szökkenve tér vissza a helyes sávba. A szembe jövő dudálva húz el mellettünk. Hangosan, jókedvűen nevetek fel.
- Az… az nem miattad volt… csak nem vagyok fából – motyogja, próbálva menteni a menthetőt. Vigyorogva szívok újabbat a cigimből.
- Hát hogyne – búgom, beszéd közben a számon engedve kis a füstöt. Morogni kezd az orra alatt, én pedig kedélyesen hallgatom. Igazán aranyos, mikor dühös. De mikor zavarban van, még aranyosabb.
 
*
 
- Itt parkolj le – mutatok egy parkolóra az apró kikötőben, Elliot pedig fáradtan engedelmeskedik. Néhány óra vezetés után nincs már ereje fecsegni, káromkodni és sértegetni. Az igaz, hogy én is lehetetlenül elgémberedtem ebben az átkozottul kicsi autóban, de hát minden jóban van valami rossz.
- És végül tényleg megérkeztünk a világ végére, egy koszos kis halászfaluba. Te sosem okozol csalódást, seggfej – pillant rám fáradtan, gúnyos kis mosollyal a szája szélében.
Szó nélkül hagyva kászálódok ki a kocsiból, majd jólesően nyújtózva ropogtatom ki a csontjaimat. A vállamra kapom a jobb napokat látott táskámat, majd unott arccal várom meg, hogy a kis mitugrász is összeszedelőzködjön és felzárkózzon. Sietős léptekkel közelítem meg a kikötőt, Elliot pedig szinte futva próbálja tartani az iramot.
- Héj, várj már, te barom! Nekem nincsenek olyan kilométer hosszú lábaim, mint neked, hallod?! – kiált utánam bosszús hangon, én pedig dühösen torpanok meg és fordulok hátra, aminek eredményeképpen felkenődik a mellkasomra. Meglepetten pislog fel rám, majd rémülten pillázik, mikor megmarkolom a vállát és ridegen nézek le rá.
- Idefigyelj. Nem beszélsz és meghúzod magad a háttérben, világos? – kérdem halk, de véresen komoly hangon, ő pedig tenyereit a mellkasomra fektetve próbál eltolni magától, de hiába.
- Felfogtam, felfogtam, nem kell rögtön fenyegetőzni… - mormogja, de mielőtt még elengedném, megragadom az állát és magam felé fordítom a fejét, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.
- Ha megint ügyeskedsz, nem állok jót magamért – mondom enyhe fenyegető éllel a hangomban. Az arca piros a dühtől, és talán valami mástól is. Szorosan tartom, csak a kezét ékelte a testünk közé. Szinte érzem a belőle áradó forróságot. A pillanat hangulata megváltozik, ahogy a tekintetem az ajkaira siklik. Hatással van rám, nem tagadom. Tudom, hogy rossz ötlet. Jelenleg ő nem több számomra egy árucikknél. És mégis. Képtelen vagyok uralkodni magamon, mikor megérzem az illatát vagy a testének melegét. Furcsán felpezsdül a vérem a dühös tekintetétől. – Az lenne a legjobb, ha eltakarnád azt a szép pofidat. Nehogy valakinek szemet szúrjon – mondom élveteg kis mosollyal, a hüvelykujjammal az ajkára simítva. Egy hosszú pillanatig csak döbbenten néz rám, szinte érzem, ahogy a vére őrült tempóval lüktet a testében. Felajz a gondolat, hogy ennyire izgatottá válik a közelemben.
- Nem a kutyád vagyok, hogy parancsra használjam a képességemet – szűri a fogai között, a szikrázó tekintetét az enyémbe fúrva. Ahogy sejtettem. Lemondóan sóhajtok fel.
- A hazugságaiddal később számolunk – engedem el, az arcán pedig balsejtelem és zavarodottság fut végig. Folytatom az utam, kisvártatva pedig meghallom a sietős lábak dobogását magam mögött.
Ahogy meglátom a távolban a halászhajót, elégedetten mosolyodom el. Nagy a felfordulás, a legénység serényen rakodja be a felszerelést, indulásra készülődnek. Céltudatosan lépek hozzájuk, egy nevet vakkantva, mivel nem úgy néznek ki, mint akik meg tudnának szólalni angolul. Végül egyikük útba igazít, a hajó fedélzete felé mutat, én pedig hálásan biccentek felé. A nézelődő, megszeppent Elliotot magam elé húzom és irányítom a pallóra. Némi tiltakozás után végiglépked rajta. A hajó fedélzetén körbenézve kisvártatva meg is pillantom a keresett alakot. Intek a kis mitugrásznak, hogy kövessen, ő pedig szorosan a nyomomban marad.
- Judas! Micsoda örömteli meglepetés! – kiáltja a férfi széles vigyorral, mikor megpillant.
- Wang Shu – nyújtok felé kezet szívélyesen, a férfi pedig lelkesen megrázza. Cseppet sem változott, mióta utoljára láttam. Még mindig az a szívós, vad tekintetű kalóz, aki mindig is volt. Bár a kor rányomta már a bélyegét, bőven a negyven felett jár, de a kiállása erőt sugall.
- Barátom, gyere, igyunk a találkozásunk örömére! – markolja meg a vállam, majd finoman a kabin felé terelget. Magam mellé húzom a szótlan Elliotot, a férfi tekintete pedig mindent tudóan rávillan. – Természetesen a kíséreted is a vendégem.
Beterel minket a kapitányi kabinba, és ahogy bezárja az ajtót, a kikötő zaja és a rakodó legénység kiáltozásai elhalkulnak. A kabin kerek ablakán csak a lemenő nap sárgás fénye hatol be, amely felerősödve tükröződik vissza a hullámzó tenger felszínéről.
Wang valamiféle szeszt vesz elő, három apró pohárba tölt, majd körbeülünk egy apró asztalt és koccintunk. Elliot bizalmatlanul szaglássza a pohár tartalmát, én pedig csak különösebb gondolkodás nélkül, egy kortyban lenyelem.
- Szóval, mi szél hozott erre, a világnak eme jelentéktelen szegletébe? – kérdi mosolygós, de éles tekintettel. A szeme villog annak ellenére, hogy a mosolytól a szarkalábak összegyűrődtek körülötte. Csapzott szakállát simogatja és kissé előredőlve figyel.
- Baráti szívességet kérek – mondom kertelés nélkül, a férfi pedig hümmögve biccent. A tekintete időnként Elliotra téved, újra és újra alaposan megnézi magának. Bizonyára már mindent tud. – Kínába kell eljutnunk. Nem hivatalos úton.
Megvakarja a hatalmas, átlós sebhelyet a kopasz fején, majd szívélyes mosollyal néz rám.
- Azt kéred, csempésszek át két körözött mutánst egy másik kontinensre? – kérdi megvillanó szemekkel. A hangulat fagyossá válik, én viszont továbbra is nyugodtan nézek vissza rá. Néhány feszült pillanat múlva éles hangon hahotázni kezd. Elliot megütközve néz rá. Nem hibáztatom, nehéz kiigazodni ezen a gazemberen. – Tele van veletek az internet! Hány rendőrt nyiffantottál ki, Jude?
- Nem számoltan – válaszolok kedélyesen, könnyed mosollyal. Újra felnevet.
- Ezt szeretem benned. Nem bánom, tehetünk egy kis kitérőt. De ezzel kvittek vagyunk – sandít rám széles vigyorral, újabb kört töltve, majd iszunk az egyezségre.
Kicsivel később kerít nekünk egy kabint, mi pedig elhelyezkedünk, amíg befejezik a rakodást. Mikor kettesben maradunk, Elliot idegesen pillant rám.
- Biztos, hogy jó ötlet egy félőrültre bízni magunkat? Az a pasas nem százas – mondja lehalkítva a hangját, én viszont könnyedén mosolygok rá.
- Megbízható. Az adósom – válaszolom halkan, miközben az egyik priccsre dobom a táskámat.
- Mit tettél érte, amiért ekkora szívesség jár? – puhatolózik érdeklődve. Újabb szál cigire gyújtok, közben pedig kinyitom az aprócska, kerek ablakot. Kellemesen hűvös, sós levegő áramlik a szűkös kabinba.
- Megmentettem a feleségét – mondom szűkszavúan, Elliot pedig meglepetten vonja fel a szemöldökét. Gonosz kis mosollyal folytatom. – Rettentő hálás volt, amiért ő ölhette meg.
Az iszonyodó kifejezéstől az arcán felkacagok.
- Szeretném azt hinni, hogy csak viccelsz, de valami azt súgja, hogy a legkevésbé sem… - húzza el a száját, én pedig szórakozottan mosolyogva figyelem, ahogy pakolászik. – Mennyi ideig kell nyomorognunk ezen a halszagú bárkán? Kérlek, mondd, hogy nem fog tovább tartani egy hétnél… kibír ez a tákolmány egyáltalán annyit? – kérdi idegesen, kritikus szemekkel nézve körbe. A hajó tényleg nem a legmodernebb darab, de masszív. Nincs oka panaszra. Azt hiszem, inkább csak a miheztartás végett panaszkodik.
- Ne aggódj, nem lesz halszag – mondom közömbösen, újabbat szívva a cigimből. Óvatosan sandít rám.
- Mire célozgatsz, behemót? Muszáj neked mindig rébuszokban beszélni? – dohog, én pedig az arckifejezését figyelve válaszolok.
- Delfinekre vadásznak.
Megdermed, egy hosszú pillanatig pedig feszült csend ül közénk. Végül felháborodott, dühös arccal fordul felém, a tekintetében rémület és harag keveréke. Mondana valamit, de végül mégsem szólal meg.
- Nekem sincs ínyemre. De ez van – teszem még hozzá, ettől pedig mintha kicsit megkönnyebbülne. A vállait leereszti és tovább matat a cuccai között. Nézem az apró, vékony alakját, amit az új ruhái felháborítóan kihangsúlyoznak. Meg kell hagyni, jól állnak neki a göncök.
- Mennyi ideig leszünk itt? – kérdi végül rezignáltan, én pedig megvonom a vállam.
- Maximum öt napig. Attól függ, a parti őrség mennyire fog kellemetlenkedni – magyarázom, majd egy utolsó slukk után a csikket kipöccintem az apró, kerek ablakon és gondosan bezárom. Ledobom a kabátomat a priccsemre.
- Nagyszerű, öt teljes nap összezárva veled, ezen a bazi apró helyen… - forgatja a szemeit, majd néhány holmival a kezében a fürdőszoba felé indul. A kezét az ajtógombra teszi, de mielőtt kinyithatná, a tenyerem csattan a feje mellett a falapon. Megdermed, érzem, ahogy a szíve máris gyorsabb ütemben kezd verni. – Mi a francot művelsz? Lezuhanyzom, vagy talán az is probléma? – próbál dühösnek hangzani, de tudom, hogy zavarban van. A vére elárulja. Minden egyes cseppel, amit megkóstolok, jobban érzem őt.
- Itt az ideje, hogy számoljunk a kis hazugságaiddal – duruzsolom halk, de semmi jót nem ígérő hangon. A szíve nagyot dobban, de nem válaszol, próbál továbbra is higgadt maradni. Elmosolyodom. Tetszik ez a makacsság.
- Nem tudom, mi a francról beszélsz, de… - kezd bele felhúzott orral, de nem hagyom, hogy végigmondja. Mikor a hátához simulok, a torkán akad a szó.
- Mióta nem tudod használni az erődet? – kérdem higgadtan, erre pedig elkomorodik. Lehajtja a fejét, hogy ne láthassam az arcát, de még a képességemet sem kell használnom, még ruhán keresztül is érzem, milyen szaporán kapkodja a levegőt.
Várok néhány pillanatot, de mivel nem válaszol, ezért lehajolok hozzá. Az orrommal simítok végig a nyakának vonalán, majd a fülkagylóján. Megborzong.
- Válaszolj, vagy kénytelen leszek kicsikarni belőled – súgom a fülébe elmélyült hangon, viszont a legkevésbé sem fenyegetően. Nagyot nyel.
- Mióta bennem van a chip – préseli ki magából rekedten, én pedig rosszallóan hümmögök.
- Nem jutott eszedbe, hogy ezt megoszd velem? – kérdem halkan, a másik kezemmel is az ajtóra támaszkodva, ezzel teljesen elvágva a menekülési útvonalakat. Az orrom hegyével simítok félre néhány hajtincset, hogy feltáruljon a nyakszirtje. Elégedetten pillantok végig a makulátlanul hófehér, kívánatos bőrfelületen.
- Mégis minek? Hogy még egy dologgal zsarolni tudj? Seggfej – sziszegi feléledő dühvel, de mikor morranva a nyakába harapok, megdermed. Élvezettel szívom meg a fogaim közötti bőrfelületet, majd elégedetten futtatom végig a nyelvem az érzékeny, piros foltocskán. Elmosolyodom, ahogy végigfut rajta a libabőr.
- Azt hiszem meg kell büntesselek, amiért ilyen fontos információt elhallgattál előlem – lehelem a bőrére, majd egyik kezemmel finoman félretűröm a haját, és izgatóan végigharapdálom a nyakát. Felnyikkan, de makacsul magába fojtja a hangokat, viszont a teste reszketése minden elárul. – Ilyen a jövőben nem fordulhat elő – morgom ellentmondást nem tűrő hangon, majd megmarkolva az állát oldalra fordítom a fejét, hogy végre lássam az arcát. Élvetegen elmosolyodom, ahogy meglátom a piros pofiját, és ahogy makacsul az alsó ajkára harap, csak hogy visszafojtsa a hangjait. Igazán édes.
- Elvitte a cica a nyelved? – súgom a fülébe széles, gonosz mosollyal.
- Vedd le rólam a mocskos kezedet, te undorító, koravén perverz! – tör ki belőle végül, és épp feléledne az ellenállása, de hamar elejét veszem a törekvésnek, ahogy a nadrágon keresztül éledező férfiasságára markolok. Felnyikkan, elkerekedett szemekkel markolja meg a karomat.
- Nahát, azt mondod, nem tetszik, ez itt mégis kemény… - duruzsolom élveteg mosollyal, majd tovább simogatom, a másik kezem pedig a felsője alá csusszan. Ahogy megtalálom az egyik kemény mellbimbóját és finoman megcsippentem, megremeg és hangosan felnyög.
- Te… szemét… ezt megkeserülöd… - sziszegi el-elakadó lélegzettel, a körmeit a karomba vájva. Tesz egy erőtlen próbálkozást, hogy kiszabaduljon, de mikor erősebben markolok a farkára, kiszáll a mozdulataiból az erő. Érzéki, körkörös mozdulatokkal ingerlem a mellbimbóját, a másik kezemmel pedig nekilátok kigombolni a nadrágját. Visszatartott lélegzettel figyeli, ahogy lehúzom a sliccét, majd beakasztom a hüvelykujjam az alsója szélébe és lejjebb húzom, kiszabadítva az édes, forró, lüktető farkát.
- Már a nadrágodat is eláztattad – súgom érzéki hangon a fülébe, majd engedve a csábításnak finoman végigharapdálom a fülkagylóját. Felsóhajt és megremeg, ahogy az ujjbegyeimmel végigcirógatom a merevedését.
- Befognád végre…?! – szűri a fogai között vörös arccal, majd a következő pillanatba nagyra tágult szemekkel nyög fel, ahogy rámarkolok. Felkuncogok, lassú, de biztos mozdulatokkal simogatom. A helyes kis farka eltűnik a tenyeremben. Az előváladéktól olyan síkos, hogy könnyedén csúszkál az ujjaim között. Ahogy a fejét hátradönti a mellkasomnak, a csípője pedig ösztönös mozdulattal döf előre, a látvány annyira végtelenül izgató, hogy nem bírok magammal. A kemény farkamat a formás kis hátsójának dörgölöm, amitől fojtottan felnyög.
- Szeretnélek addig dugni, amíg el nem ájulsz, és még annál is tovább… de félek, hogy összetörnél – súgom a fülébe vágytól rekedt hangon.
Hirtelen távolodok el tőle, leülök a közelebbi priccsre, majd mielőtt észbe kaphatna, az ölembe rántom, lovagló pózba, magammal szembe. Megszeppenten néz rám, a felsőmet markolja, de nem hagyok neki időt feldolgozni a helyzetet. Vadul tapadok az ajkaira, kíméletlenül véve birtokba a száját. Belenyög a csókba, ellenkezni próbál, de mikor újra a farkára markolok, máshová koncentrálódik a figyelme. Végül megadóan simul hozzám közelebb, fátyolos szemekkel engedve át magát nekem. Az ajkai még édesebbek, mint ahogy elképzeltem.
Felrántom a pólóját és az egyik mellbimbójára tapadok, finoman szívom meg, majd hirtelen harapok rá, amitől hátravetett fejjel nyög fel. Elégedetten járatom körbe rajta a nyelvem. Olyanok, mint két szem finom cseresznye. Egymás után kóstolom meg őket, Elliot pedig kéjtől piros arccal, szégyentelenül kezd nyögdécselni.
Nem bírom tovább, a látvány, ahogy szenvedélyes kifejezéssel az arcán sóhajtozik, túl intenzív. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal szabadítom ki a farkam, és mikor a férfiasságunk egymáshoz simul, elégedetten morranok fel. Elliot meglepetten nyög fel, majd elkerekedett szemekkel pillant összesimuló ölünkre. Összefogom a két, forrón lüktető tagot és egyszerre simogatom magunkat.
Újra a nyakára találok, érzékien harapdálom végig, apró, piros kis foltokat hagyva magam után. Úgy világítanak a hófehér bőrén, mint vérből festett virágok a tiszta fehér vásznon. Elragadó látvány.
Lefejtem magamról az egyik kezét, és minden tiltakozása ellenére egymáshoz feszülő, forró farkunkra húzom. Gyengéd erőszakkal kulcsolom az ujjait a merevedésünkre, majd ráfogok és mozgatni kezdem. Az ajkába harapva nyüszít fel, én pedig elégedetten sóhajtok a bőrébe. A hűvös ujjainak érintésétől szinte szikrákat hány a bőröm.
Szabad kezemmel derekára kúszok, majd határozott mozdulattal csúsztatom a nadrágjába. Ahogy megmarkolom formás, kemény hátsóját, a tekintetén némi félelmet vélek átsuhanni, de a kéj hamar kiűzi onnan. Egyik ujjammal finoman a bejáratát kezdem ingerelni, majd kínzó lassúsággal csúsztatom belé, amitől reszketegen felsóhajt, a fejét pedig a vállamra ejti. Rettentő szűk, ami meglep. Gyengéd, de határozott mozdulatokkal tolom mélyebbre az ujjam, majd kezdem mozgatni benne, céltudatosan tapogatva ki azt az apró, gyönyört hozó kis pontot. Mikor megtalálom, nagyra tágult szemekkel nyög fel, levegő után kapva, az egész teste összerándul, az ujjai pedig édes kínt okozva szorulnak meg a farkamon. Elégedett mosollyal kezdem simogatni, amitől a simogató keze elveszti a ritmust, a hangja felerősödik, és betölti az apró kabint. Hihetetlenül érzékien sóhajtozik és nyögdécsel. A teste meg-megfeszül, és onnan tudom, hogy közeledik a kielégüléshez, hogy magától kezdi gyorsabban mozgatni a kezét.
Újra megcsókolom, ezúttal még vadabbul, most pedig nem ellenkezik. Ügyetlenül viszonozza a csókot, amitől elégedetten felmorranok. Mikor elválunk egymástól, a fejét a nyakamba fúrja.
Az ujjam mélyebbre csúszik benne, ezzel egy időben pedig rászorítok a farkunkat kényeztető kezére. A teste görcsbe rándul, édesen sikolt fel, majd kíméletlenül a vállamba mar, a fájdalom pedig pikáns fűszerként cikázik végig a testemen, engem is átlökve a gyönyörbe. Mély hangon hördülök fel, az orgazmus teljesen elborít, néhány másodpercre nem létezik más, csak a forrón lüktető, egymáshoz préselődő testünk.
Elégedetten lihegve, apró mosollyal az arcomon dőlök hátra. Elliot erőtlenül piheg a mellkasomon, kába tekintettel, egyik kezével még mindig görcsösen a felsőmet markolva.
Az öngyújtóm kattanására megrándul, majd mintha a hang visszarántaná a valóságba, gyűlölettől szikrázó szemekkel néz rám. Remegő, erőtlen tagokkal kászálódik le rólam, majd fülig vörösödik, ahogy végigpillant magán, ondótól ragacsos hasán.
Rám villan a tekintete, mondani akar valamit, én viszont kihívó, élveteg mosollyal nézek vissza rá. Még a füle is vörössé válik.
Végül csak felkapkodja a fürdőszoba ajtó előtt heverő cuccait és bezárkózik az apró helyiségbe, az ajtót olyan hangosan csapva be maga után, hogy talán még a szomszédos kontinensen is meghallották. Széles vigyorral nézek utána, majd elégedetten szívok még egyet a cigimből. Izgalmas és élvezetes útnak nézünk elébe.


Silvery2022. 02. 23. 21:09:21#36145
Karakter: Elliot Easton (Cam)
Megjegyzés: Behemótomnak


 

 

- Azon ne fájjon a fejed. – Nyilván. Fogalmam sincs, mi a faszért gondoltam, hogy hirtelen majd értelmes válaszokat fog köpni azzal a haszontalan szájával. Bezzeg a kurva füstöt, azt megint a pofámba tudod fújni, te rohadék.

- Abbahagynád ezt? Nem szándékozok mindezek után tüdőrákban megdögleni, mert kibaszott passzív dohányzásra kényszerítesz, te seggfej. – Elfojtott idegességgel öntöm szavakba a felháborodott gondolataimat, pedig igazából kurvára hidegen hagy a tüdőrák, nem hiszem, hogy életben maradok elég ideig ahhoz, hogy egyáltalán elhatalmasodhasson rajtam. Már az is meglep, hogy eddig sikerült valahogy kihúznom, az én múltammal és az ellenségeim egyre növekvő számával minden hónap egy újabb ajándék. Ettől függetlenül geci bosszantó a folytonos füst az arcomban. Komolyan, mekkora seggfejnek kell lenni, hogy minden második slukkodat valakinek az arcába engedd ki?

- Azok után, hogy rám lőttél, a nyelveden kellene eloltanom. – Pffff. Miért is nem lyuggattam ki a homlokát? Sokkal sármosabb lenne úgy.

Nem kerüli el a figyelmemet az egyre szárazabbnak érződő ajkaimra tévedő pillantása, amit betudnék a szavai kísérőjének, ha nem időzne a kelleténél egy leheletnyivel tovább, és nem lobbanna fel egy különös, zavarba ejtő láng a mélyén. Ha az embert egész életében pénzhajhász, elmebeteg, kiszámíthatatlan fejvadászok hajkurásszák, belevésődik egy egészséges paranoia. Vagy egy egészségtelen. Tök mindegy, kurvára remélem, hogy annyira még én sem vagyok kibaszott szerencsétlen, hogy egy meleg, erőszaktevő, perverz faszkalappal hozzon össze a sors. Mégis hány bolygónak kéne együtt állnia ahhoz? Túl soknak.

- Megérdemelted, faszfej. Hálásnak kéne lenned, amiért nem a két szemed közé céloztam. – Végeláthatatlannak tűnő másodpercekig meredünk egymás rezzenéstelen tekintetébe, a hűvös, érzelmektől mentes pillantásától hideg karmok szántják végig a gerincem vonalát. Én szakítom meg a zavaróvá váló szemkontaktust, és dacosan elfordulok tőle. Egész biztosan nem lesz bűntudatom, hogy combon lőttem valakit, aki bedrogozott, elrabolt, ezzel szarrá baszta az egész életemet, majd egy hideg padlóhoz bilincselt, és egy elcseszett kocsi csomagtartójába zárt egy több órás útra. Komolyan, faszért nem lőttem a szemei közé? Azon kívül, hogy akkor most épp Ivan cseppet sem csábító társaságát kéne élveznem

A szemem sarkából figyelem, ahogy magához húzza az elsősegélydobozt az asztal túloldalára, majd feláll, és kigombolja a nadrágját. Ösztönösen minden izmom ugrásra, menekülésre, harcra készen feszül meg, de mint legutóbb, az egészségtelen paranoiám most is félreérteti velem a vetkőző mozdulat lényegét. Leveszi a nadrágját, és visszaül, hogy nekilásson a combján keletkezett seb összevarrásának. Most már nem teszek úgy, mintha nem őt nézném, valamiért bizarr elégedettséggel tölt el, hogy valószínűleg neki is kurvára fáj a művelet. Tiszta lövésre sikeredett, úgy látom a golyó szépen távozott is a lába hátulján, pedig kárörvendő élvezettel néztem volna végig az arca apró rezzenéseit aközben is, hogy kiszedi magából a bent maradt golyót. Bár lehet, hogy az elcseszett vérmutációjával nem lett volna nehéz mutatvány, fene sem tudja, mikre képes azokon kívül, amiket eddig láttam.

Túlságosan lefoglalja a lába öltögetése, hogy észrevegye a vizslató tekintetemet, ezért kihasználom a pillanatot, hogy újra szemügyre vegyem. A pillantásom először az aprólékos munkát végző ujjaira siklik, és ökölbe szorulnak a kezeim, mikor valamiért felidézi a testem a váratlanul puha érintésüket a nyakam bőrén, és újra végigrohan rajtam az a furcsa, émelyítő borzongás. Most akkor úgy fogok tenni, mintha ez nem történt volna meg. Hiába vágtam a képébe, hogy elcseszett óriásujjai vannak, valamiért megragadják a tekintetemet, és be kell látnom, hogy idegesítően szép, férfias keze van, hosszú ujjakkal, és a szakmájához és a dohányzási szokásaihoz képest meglepően ápolt körmökkel. Egy másik életben lehetett volna zongorista. Mondjuk. Baszki, most nézem, hogy már megint cigizik. Egyáltalán mikor gyújtott rá? Faszom, már észre sem veszem, annyira gyakran történik.

Mielőtt a tekintetem folytathatná a zavartalan felfedezőútját, végez a combja foltozgatásával, és leveszi a pólóját, hogy áttérjen a vállán lévő sebhelyre. Igaz, azt nem én csináltam, de majdnem ugyanolyan élvezettel fogom nézni a szenvedését, mikor összevarrja. Csakhogy nem megy neki. Egy darabig kegyetlen, morbid kíváncsisággal figyelem a próbálkozásait, de tapasztalatból tudom, hogy kibaszottul lehetetlen egy kézzel normálisan összevarrni egy sebet. Nem véletlenül tartok minden kis túlélő táskámban egy-egy sebkapocs tűzőgépet. A kapcsozás gyorsabb és egyedül kivitelezhetőbb megoldás, mint a varrás.

Szinte magamra is dühös vagyok érte, de feltápászkodom, hogy segítsek neki. Nem mintha a vérmutációja engedné elvérezni, de ha még öt percig ezt kell néznem, akkor tuti behányok. Hiába van bukóra nyitva az ablak, a fémes vérszagot már szinte vágni lehet az apró lakókocsi fülledtté váló hőségében, éhes vagyok, fáradt vagyok, és melegem van. Ragadok a vértől, és nem csak a sajátomtól. A komfortérzetem a béka segge alatt van, és még azt is néznem kell, ahogy itt bénázik? Na nem.

- Add ide, nézni is fáj, ahogy bénázol. Az óriásujjaiddal meg se tudod fogni normálisan azt a tűt, te behemót. – Türelmetlenül dünnyögve lépek mellé. Egy aprócska részem azt várta, hogy nem engedi át nekem a „veszélyes” eszközt, és elmélázok a gondolaton, hogy vajon annyira alábecsül, hogy azt hiszi, nem tudnék komolyabban ártani neki vele, vagy már ő is az ereje végét járja eléggé ahhoz, hogy hibázzon, és futó bizalmat fektessen belém. Amennyire megismertem az elmúlt napokban, valószínűleg inkább az első. A gondolat okozta ingerültség hatása alatt, a kelleténél sokkalta erőszakosabb lendülettel döföm a bőrébe az ugyebár teljesen veszélytelen fegyvert. Nem törődök a tekintete lapos villanásával, és azzal, hogy az ajkai között megrezzen a cigi, amitől szürke hamueső szállingózik a mellkasa sápadtfehér bőrére. Valamiért tudatosul bennem, hogy még nem vettem vissza a pólómat, és hálát adok az égnek, hogy hanyagul hátradőlve koncentrál a bagójára, nem pedig engem stíröl. A fedetlen felsőtestünket alig egy arasznyi távolság választja el, még talán soha nem volt a saját bőrömhöz ennyire közel valaki más. Furcsa, hogy még ebből a távolból is érzem a belőle áradó meleget. A tekintetemet elszakítom a fájdalomtól a megfeszülő, lassan hullámzó izmokról a bőre alatt, és szinte automatikus gyakorlottsággal fejezem be az öltögetést.

Szemügyre veszi a munkámat, én pedig figyelmen kívül hagyom a megmagyarázhatatlan elégedettséget, amit az elismerő pillantása ébreszt bennem. Elhúzom a számat a saját ostobaságomtól, és a dühömet inkább mobydickre irányítva morgok felé. Már akkora faszságokra gondolok, hogy lassan tényleg odaadnám a fél karomat egy kiadós alvásért.

- Ne szokj hozzá. Csak azért kapod, mert megszabadítottad a fejétől azt a rusnya, őrült oroszt. – Igen, határozottan ő a kisebb rossz a kettő közül. Azt hiszem. Remélem. Őt legalább még nem készítettem ki annyira, hogy tőből leamputálja a lábamat, ha olyan kedve tartja.

A behemót csak egy lemondó morranással válaszol, miközben a világ összes nyugalmával kezd el pakolászni, mintha nem most varrták volna össze három helyen is. Kurva izgalmas kommunikálni ezzel a köcsöggel is. A létezését totálisan leszarva indulok felfedezőútra Ivan cuccai között, hátha találok valami ehetőt vagy valami ruha szerűséget. Semmi kedvem majd zuhanyzás után is magamra rángatni az izzadt, véres rongyokat, amiket csak egy fél napja gyűrök, de hosszú hetek viszontagságairól árulkodnak. Ruhát nem találok, úgy látszik sikerült Ivan egyetlen hátrahagyott, fellelhető tiszta pólóját darabokra szaggatni, hogy hajgumit gyártsak belőle. Már megint az én szerencsém, igazából meg sem lepődök. Mindegy, amúgy sem repestem a gondolattól, hogy annak a faszarcúnak a giccses gönceiben lézengjek. Lábujjhegyre állva próbálom elérni az utolsó szekrény legfelső polcán sorakozó zacsikat, amik első ránézésre szárított, tartós rágcsákat rejtenek. Eljutottam arra a szintre, hogy bármit betolnék, amiben van egy kis kalória, hogy ne korgó gyomorral ájuljak be a fáradtságtól tíz perc múlva. A szekrények fele tátong az ürességtől, de annak az ostoba pöcsfejnek is nyilván a legfelső baszott polcra kell pakolni. A tekintetem körbefut az apró helyiségen, de nem látok semmi mozdíthatót, amivel felérhetném az áhított elemózsiákat. Hát persze, ez egy kibaszott lakókocsi, nem kicsit lenne balesetveszélyes mozdítható székekkel megtömni. Fasza.

Ledermedek, mikor megérzem magam mögött a behemót fölém tornyosuló alakját, a pulzusom egy szempillantás alatt szökik újra az egekbe a belőle sugárzó, zavarba ejtő melegségtől, és friss, szappanos illatától, ami az orromba eszi magát. Mintha egy elcseszettül klisés romantikus vígjátékban lennénk, fölöttem átnyúlva éri el könnyedén a felső polc számomra hozzáférhetetlen tartalmát, miközben gátlástalanul, indiszkréten hozzám simul hátulról. A picsába. Mi a faszért ég az arcom? És mi a faszért nem várta meg ezzel a művelettel azt, hogy kicsit arrébb menjek?? Seggfej. Kurva menő vagy, gratulálok, ez már valami… elértél egy polcot, remélem egy kibaszott trófeát is szeretnél kapni, rögtön azután, hogy abbahagyod a magasságod orrom alá dörgölését.

Összeszorított fogakkal, és a fülemben visszhangzó szívveréssel figyelem az elém dobott cuccokat, és mikor végre eltávolodik a közelemből az alulöltözött testéből áradó forróság, hangtalan sóhajként engedem ki a tüdőmben rekedt levegőt.

- Hogy ez mekkora egy pöcs. – Morcosan, az orrom alá dünnyögve, inkább magamnak, mint neki suttogom a mérgelődésemet, miközben átnézem a rendelkezésre álló kajákat. Elcseszett a felhozatal. Ropogós, szárított hal? Undorító. Valaki pénzt ad ki ezekért a szarokért? Mi a rücskös kurvaélet. A fele totál ehetetlennek tűnik, még úgyis, hogy farkaséhes vagyok. – Borzasztó ízlése van ennek a nyomorultnak. – Ezt a mérgelődést egy fokkal hangosabbra veszem, hátha a másik nyomorultnak eszébe jut, hogy ha már kibaszottul fogva tart, vagymi, akkor legalább valami kaját szerezhetne, hogy ne egy csontvázat kelljen Írországig vonszolnia.

- Pihenünk egyet, és utána kerítek normális kaját. – Na, úgy látszik attól még, hogy elmentek otthonról, valaki még titokban fizeti a villanyszámlát a fejében.

- Ruha is kéne, ugyanis a cuccok, amiket vettél nekem, koszosak és véresek lettek. Undorító. – Fintorogva húzom el magamtól a pólót, ami őszintén szólva már nem is tudom, kinek a vérétől ragad, miközben haragos morgással fejtem ki, hogy pontosan milyen érzés is a halszagú, összeizzadt, vérfoltos póló tapadása a hátamon. A nadrág még úgy, ahogy megúszta, bár annak sem tett jót, hogy a kikötő haltócsás, sáros földjén hemperegtem vele, mikor elegánsan megpróbált a használhatatlanul elzsibbadt lábaimra állítani ez a seggfej, aki most épp egy lusta mozdulattal hajítja felém az egyik gigantikus pólóját. Bakker, pólót kértem, nem hálózsákot. – Ugye csak viccelsz? Ez akkora, mint egy kibaszott cirkuszi sátor. Egy hat fős család vígan elélne benne – Magam elé emelem a fekete színű, nevetségesen széles és hosszú pamutpólót, ami több anyagot tartalmaz, mint az én összes ruhám együttvéve. Mondjuk az nem nehéz, mert kb csak alsógatyáim vannak. Illetve most már azok sincsenek. Mindegy. Baszki, ha ezt magamra veszem, elfáradok a súlyától.

- Felőlem meztelenre is vetkőzhetsz. – Chhh. Ha tudná, hogy legszívesebben tényleg azt tenném, akkor minden bizonnyal megint magára öltené azt az irritáló, perverz vigyorát, amit soha többé nem akarok látni. Két év alatt hozzászoktam, hogy a saját testemet csak az otthon melegében, ágyban és kanapén fetrengésre használom, ehhez mérten pedig általában az alsógatya vagy az ádámkosztüm volt a tipikus egyenruhám. Ennyi idő után a ruhák zavaró tapintása a bőrömön olyan, mintha egy fojtogató börtönbe lennék zárva. Mondjuk nem áll távol a valóságtól az érzés.

- Szeretnéd, mi? Perverz.

- Legalább szórakoztatnál. – Igen, én is pont ettől tartok… hogy túlságosan is. Pökhendi, fölényes, önimádó, faszarcú, koravén kujon. Remélem azért azt észrevette onnan fentről, hogy amúgy fiú vagyok, nem pedig lány.

Felém veti a lenéző, gunyoros vigyorát, és érzem elszakadni a vékony kis cérnaszálat, ami még egyben tartotta a higgadtság látszatát kölcsönző önuralmamat.

- Eszkort szolgáltatást nem vennél igénybe mindjárt? – A hangom egy fokkal erőteljesebben csattan fel, mint ahogy elterveztem, még magam is meglepődök az erélyességén. A fáradtság okozta hisztéria újabb hulláma dühvel vegyülve hatalmasodik el felettem. Elmondhatatlanul elegem van ebből a szarháziból a mai napra. Meg úgy az összes napra. – A bőr sülne le a képedről, te tapintatlan faszkalap. Elrabolsz, hogy pénzzé tegyél, aztán szórakoztatást vársz? Mutatok én neked egy trükköt. Ledugom a lábam a torkodon és a seggeden fog kijönni. Elég szórakoztató lesz? – Már-már szórakozott vigyorral szűröm a szavakat, az általuk leírt ábrándkép meglepő elégedettséget ébreszt bennem. Kár, hogy nincs elég hosszú lábam a művelethez, ezért kicsit abszurd elképzelni, de mindegy, engem az sem zavar, ha csak a veséjéig jutok a taposással.

Az undorítóan véres terveket szövögető, kárörvendő gondolatok riadt pillangókként rebbennek szanaszét, mikor a tenyerei a fejem mellett csattannak a hátamnak feszülő szekrényajtón. Őszinte, rémült döbbenettel pislogok fel a hozzám hajoló, kegyetlen vigyorba torzuló arcra. Mi a…? A jeges mosolya nem éri el a szemeit, a megvető, borostyánsárga pillantás élesebb, mint a szike, ami felvágta a bőrömet, csak ez a józan gondolataimat kaszabolja szanaszét. Mi a faszt képzel…?!

Szinte eggyé olvadok a mögöttem lévő hűvös faburkolattal, a szívem vad zakatolással válaszol a teste vérfagyasztó közelségére. Az idegtépően nyugodt, kimért lélegzetvételei forrón cirógatják az elsápadó arcom bőrét. A pillanat dermedt fenyegetésében a rajtam eluralkodó pánik ösztönösen menekülési ötleteket gyárt, de egyiket sem érzem működőképesnek. Úgy olvassa ki a fejemből az átlátszó gondolatokat, mintha én is egy elkúrt kis zsebkönyv lennék a kabátja rejtekében.

- Rajta. Próbálkozz csak. Felizgat a tiltakozás. – Megremeg a szám az idegességtől, a haragtól, a félelemtől és még egy különös, bizsergő érzéstől, amit nem igazán tudok hova tenni. Az alsó ajkamra harapva próbálom elrejti a gyengeségem árulkodó jeleit, mert ő az utolsó ember, aki előtt le akarom leplezni, hogy milyen hatással van rám az efféle fenyegetőzés. Most mégis mi a picsát akar tőlem?! Eddig is vágtam a fejéhez üres szitkozódásokat, miért pont ez verte ki a biztosítékot? És mi a faszért tartunk már megint ott, hogy mi izgatja fel? Ki a faszt érdekel, hogy mi izgatja fel? Mondogassa a ribancainak, engem aztán kurvára hidegen hagynak az elmebeteg perverziói, igazán kihagyhatna belőlük.

- Beteg állat, tartsd magad távol… - A kezemre markoló ujjak váratlan, durva szorítása éles fájdalommal hasít belém, lenyelem a néma nyikkanásomat, és egy pislogással szüntetem meg a szemeimen létrejövő könnyfátyol zavaró mardosását. Utólag jövök rá, hogy a mozdulata nem csak hogy belém fojtotta a szavakat, ami már önmagában nem kis eredmény, még sikeresen fel is nyitotta a kötelei által okozott sebek egyikét a kezemen. Akkor az csíp ilyen veszettül. Mekkora pöcs. Mekkora gigantikus pöcs. Logikus, egy ekkora kibaszott testbe jó nagy adag parasztság fér.

Hiába próbálok kiszabadulni a kezemet tartó vasmarokból, miközben némán átkozom magam, hogy nekem alig pár perce még olyan gondolataim voltak, hogy szépek az ujjai. Gecire nem szépek az ujjai. Hidegek, durvák, behemótok, érdesek és ormótlanok, és úgy tartják a kezemet, mint egy elcseszett satu. És most mi a picsa lesz? Halálra nézzük egymást? Faszkalap.

A tekintete rabul ejti a pillantásomat, még pislogni sem vagyok képes, miközben bénult döbbenettel hagyom, hogy egy gyötrelmesen lassú, gyomorforgatóan izgató nyalintással tüntesse el a bőrömet csiklandozó lomha vércseppet. Elkerekedett szemekkel meredek a nyelve által hagyott nedves foltra a bőrömön. Még mindig érzem a puhaságát, a melegét, a bársonyosságát. Vajon milyen érzés lenne máshol érezni? A picsába. A picsába. Ne gondolj erre. Kurva biztos, hogy nem fogok ennyitől felizgulni.

Még a frusztrált kétségbeesésem közepette is látok átsuhanni egy veszélyes, komollyá váló árnyat az eddig gunyoros, sötét játékot űző pillantásán, és a félelem jeges karmai kegyetlen erővel tépik ki belőlem az érzéki izgatottság elhintett magvait.

- Eltölthetjük az út hátralévő részét együttműködve, a legkevesebb kellemetlenséget okozva egymásnak. De ha engedetlen leszel, megkeserítem minden napodat. – Megragadja az állkapcsomat, és maga felé kényszeríti a szabadulni vágyó pillantásomat. Összeszorított fogakkal próbálok kitörni a szorításából, mindhiába. A fogaim között szűrve kapkodom a levegőt, a lehelete forró, borzongató sóhaj az arcomon. Remegek. – Lefogadom, hogy találok olyan módot a tested megbecstelenítésére, amivel még nem próbálkoztak ezelőtt. Szóval legyél jó fiú és működj együtt. Akkor nem foglak bántani. – A szája futó érintését szinte meg sem érzem az ajkaim kiszáradt, vékonnyá feszült vonalán, az ellentmondásos érzéseim szédítő kavalkádja széttép belülről. Tehetetlen düh, felkavaró izgatottság, szívszaggató félelem, bénító kétségbeesés, émelyítő kimerültség. – Elliot. – A szívem kihagy egy fullasztóan hosszú dobbanást, ökölbe szorulnak a kezeim a nevem hallatán, és egy újabb érzés csatlakozik az előzőekhez: gyűlölet. Gyűlölöm ezt a nevet, és gyűlölök mindenkit, aki ismeri.

Elenged, és mire felocsúdok, már csapódik mögöttem a zuhanyfülke hamis biztonságérzetet nyújtó ajtaja. A büdös picsába. A kezeimbe temetem az arcomat, miközben nekidőlök a csukott ajtónak, mintha a testem súlya és a zár együttes ereje megakadályozhatná, hogy rám törjön, ha olyan kedve tartja. A jó büdös picsába. Gyűlölöm. Hogy a faszba merészeli…? Azt hiszi, joga van elrabolni, és utána még elvárni, hogy működjek együtt, és legyek hálás, hogy nem bánt. NEM BÁNT!! Röhej. Mert az nem bántás, hogy egy elmebeteg karjaiba cipel? Felőlem aztán lefeszítheti az összes körmömet, még az is kisebb fájdalom lenne, mint ami ott vár rám. Faszom.

Remegő léptekkel vetem magamat a zuhanykabinba, és jelen pillanatomban még azt is leszarom, hogy jó eséllyel Ivan undorító teste volt itt legutóbb, elgyengülve dőlök a zuhanyrózsa alá, megtámaszkodom a falon, miközben hűvös vizet engedek a halántékomra. A hűsítő cseppek lomhán nedvesítik be a testem köré omló színtelen hajzuhatagot, kábultan figyelem, ahogy a nedvessé váló tincsek összetapadnak. A hideg megnyugtat, tisztára mossa a feldúlt gondolatok cikázó kuszaságát. Annyira felkúrt az utolsó pár szava, hogy az agyam szinte kitörölte az előtte elhangzó dolgokat, a zuhany monoton zúgásának a nyugalmában a szavai visszatérnek hozzám, hogy kísértsenek.

Megbecsteleníteni a testemet? Mi a faszomért kell az ő ajkai közül mindennek leplezetlen szexuális utalásnak tűnnie? Ez a beteges hajlamú, koravén seggfej most komolyan megfenyegetett, hogy megerőszakol, vagy félreértem? Abban igaza van, hogy ezt még nem próbálták, eddig mindenkit lelombozott, mikor visszaváltoztam egy látványosan mutáns albínóvá… na meg ott van a bájos személyiségem is. Ahhh… de vajon tényleg megtenné? Nem hiszem. Egyrészt sok mindennek elmondanám, de buzinak nem, másrészt amelyik kutya ugat, az nem harap. Az eddigi tapasztalataim alapján, aki megver, az nem fenyeget, hogy meg fog verni, hanem szó nélkül megver. Micsoda nosztalgikus emlékek, mindjárt elérzékenyülök. Hosszút pislogva zavarok el minden gondolatot, emléket és érzést. Elegem van belőlük. Kurva fáradt vagyok.

Elzárom a vizet, és ebben a pillanatban realizálom, hogy nincs törölközőm. Miért is lenne? Mindegy, amúgy is pont ahhoz volt kedvem, hogy itt ácsoroghassak, amíg megszáradok eléggé, hogy ne legyen tőlem csurom víz az egyetlen tiszta póló ebben a rozoga koszfészekben. Leguggolva kuporodok a fal tövébe és a térdemre hajtom a fejemet. Ez a pillanat annyira tökéletesen leírja a szánalmasan nyomorúságos életem szerencsétlenségét, hogy szinte nevetni lenne kedvem rajta. Megrázkódik a vállam, és keserű, néma rázkódással teszek eleget a sötét hangulatom követelőzésének. A következő pislogás olyan hosszúra és kábultra sikerül, hogy mikor magamhoz térek, már csak a hajam nedves. Felkászálódok a földről, és magamra kapom a használt alsómat és a pólóját, ami konkrétan a térdemig ér. Ami jó hír, hogy időközben a hat fős családnak volt ideje kiköltözni, szóval most már csak én vagyok benne.

Kicsapom a zuhany ajtaját, és a gúnyos felhorkanása elűzi azt a hiú reménysugarat, hogy már beájult, és nem kell elviselnem a társaságát. Mindegy, most már ezt is leszarom. Magamhoz veszek egy zacskó szárított répát, ez tűnik a legkevésbé undorítónak a sok szárított hal és egyéb húscafat között. Marhanyelv. Mi a faszom. Ki a faszom eszik szárított marhanyelvet.

- Csodásan festesz, hercegnő. – A hercegnői mivoltom minden kecsességét összekaparva intek be neki, majd összekuporodok a kanapén, és a végébe gyűrt, látványosan használt pokrócot a földre túrom a lábammal. Még szerencse, hogy meleg van, mert tuti nem fogok Ivan gecifoltos pokrócán osztozni.

- Remélem, egy szép napon vérmérgezést kapsz, és végignézhetem, ahogy megdöglesz. – Az sem baj, ha tüdőrák. Vagy gyomorlövés. Esetleg valami fincsi autoimmun betegség. Mindegy, csak lassú legyen és fájdalmas.

- Hogy lásd, kedves is tudok lenni, nem bilincsellek meg. – „Kedves”. Már megint nekem kéne megköszönni, hogy a 100-as szintű tapló helyett most csak 99-es szintű tapló?

- Milyen megtisztelő. – Szinte félálomban dünnyögök, és még gyorsan elcsámcsogok néhány hányásízű répadarabot, mielőtt engedném, hogy elnyomjon az álomvilág.

 

***

 

Véres rémálmok nyugtalanító ostromára ébredek. Kivágódnak a szemeim, és eltart néhány másodpercig, mire felfogom, hol vagyok. A szemeim előtt megjelennek a semmiből felderengő képek, amikre csak haloványan emlékszem az álmomból. A tegnapi nap pörgése, az események szünet nélküli egymásutánja, az adrenalin löketei és a végkimerültség sötétsége elfeledtették velem azt, ami most kegyetlenül rám talál. Bassza meg. Kurvára nem kéne bűntudatomnak lennie azért, mert kinyírtam azokat a férgeket, akik ránk támadtak, és megöltek volna csak azért, aminek születtünk. És mégis, szinte érzem a kezeimben a baseballütő tompa puffanását, hallom a koponyacsont reccsenését a hajnal kimért csendjében, látom a növekvő vértócsa lusta, vöröses térhódítását.

Az oldalamról a hátamra fordulok, és megmasszírozom az arcomat, a túlméretezett, hálóingnek érződő póló idegesítően csavarodik a testem körül. Rühellem, hogy ruhában kell aludni, nem ehhez vagyok szokva. A koradélutáni napsugarak egy fülledt szaunává varázsolták az alapból is meleg fémdobozunkat, folyik rólam a víz, mégis kiráz a hideg. Mintha már most a kibaszott pokol tüzében égnék. Faszomat az egészbe. Tudtam, hogy előbb utóbb eljön a pillanat, hogy választanom kell, hogy én vagy ők. Legalább túl vagyok rajta, mindig az első a legnehezebb. Mostantól kinyírhatok bárkit, aki rám támad, nem?

A kézenfekvő gondolatok az életem aktuális megkeserítője felé terelik a pillantásomat, aki néhány méterrel arrébb, háton fekve szuszogja az igazak álmát. Vagy legalábbis úgy néz ki. Nem lennék meglepődve, ha csak alvást színlelne. Kurvára alábecsülhet, ha ilyen lazán alszik a társaságomban. Nem mintha érdekemben állna megölni őt… még. Előbb kiszedetem magamból ezt a hülye chipet. Egy láthatatlan erő felhúz a kanapéról, hogy ülésből mérjem végig a végtelen hosszan elnyúló alakját. Beszarok, hogy lelóg a lába az ágyról, baromi röhejes. Ő sincs betakarva, a behemóthosszú lábainak a hófehér színe éles kontrasztot alkot a combjára simuló boxer feketéjével. Így mozdulatlanul és békésen egészen jóképű. Egyszer majd egy kifejezetten vonzó hulla lesz belőle.

Ezzel a kimondatlan végszóval kászálódok fel a kanapéról, hogy lehúzzam a lakókocsi elején lévő rozoga ablakok egyikét, hogy levegőzzek kicsit, és élvezzem az őszi napsugarak napról napra gyengülő melegségét. Az emlékét sem tudom, hogy mikor érte közvetlen napfény legutóbb a saját bőrömet. Nem lenne nagy mágia kinyitni az ajtót, és kimenni a friss levegőre, de jelenleg a rosszalkodásnál okosabb ötletnek tűnik kipuhatolózni, hogy tudunk e egy élhető békét kötni mielőtt meglépek tőle… vagy kinyírom. Persze nincs rá garancia, hogy ha felébred, és megint idegesítő lesz, akkor nem dobom a porba ezt a józan gondolatmenetet. Mintha meghallaná a gondolatot, az öngyújtó jellegzetes kattanására irritáltan rándul meg az arcom. Nyilván ez az első kurva hang, amit ébredés után hallanom kell. Nyilván.

Morcosan hátrasandítok, és mintha még egy fokkal melegebbé válna a levegő attól, ahogy rám néz. Nem látott még napozó fehérembert vagy mi a fasz?

- Épp csak felébredsz, máris kukkolsz? – Morgó dünnyögéssel hessegetem el a pillanatnyi zavaromat, és csak a szemem sarkából figyelem mobydick lusta nyújtózkodását. Valamiért felvillan egy kép, hogy mielőtt totálisan beájultam, láttam, hogy megint azt az abszurdmód aprócska zsebkönyvet bújja. Ha elenged, veszek neki ajándékba egy rendes könyvet. Komolyan.

Meghallom a csontjai mély roppanásait a nyújtózkodása hatására, és elfintorodva fordulok inkább vissza a vakító napsugarak irányába.

- Fúj bazdmeg, ha még ma darabokra akarsz hullani azt ne előttem tedd. – Atyaég, komolyan, hány éves ez a fazon? Lehet, hogy tényleg egy agyonbotoxolt hetvenes?

Mikor halk pakolászás és szekrény nyitódás-csukódás után meghallom a zuhany csobogását a nyitott ajtajú fülkéből, kíváncsian sandítok újra az irányába. Eskü nem arra voltam kíváncsi, hogy komolyan nekiállt e kitárt ajtó mögött zuhanyozni. Szórakozott vigyorra húzódnak az ajkaim, mikor meglátom, mit művel. Nagyon bájos. Takarít. Elég nevetségesen fest, ahogy azt a rongyos kabátot keféli a zuhanykabinba hajolva, amibe egyáltalán csoda, hogy be tudta valahogy tuszkolni a széles vállait. Pffff. Ha nem lennék ilyen baszott nyűgös, lehet, hogy hangosan kinevetném, így csak szórakoztat. Kétségtelenül ő a leglepukkantabb fejvadász, akivel eddigi életem során találkoztam.

- Sorozatgyilkosok bejárónője voltál, mielőtt fejvadásznak álltál? Ez a szomorú igazság? – A hangomban pillanatnyi, elsuhanó jókedv rezzen. Talán egy másodpercre még azt is elfelejtem, hogy gyűlölöm, és hogy ha rajta múlik, az apám börtönében végzem. Szerencsére a válasza emlékeztet minderre.

- Ha sok vért ontasz, kénytelen vagy megtanulni, hogy takarítsd fel. – A könnyed mosolya, amivel szóba hozza a gyilkolást, eszembe juttatja a pár perccel ezelőtti gyötrődésem pillanatait, és az emlékek szülte hányinger ismét rám talál. A pillantása ismételten emlékeztet, hogy a megtévesztő hűvössége, a furcsa módszerei és a komikusan apró könyvei ellenére egy hidegvérű gyilkossal osztozom ezen a szűkös lakókocsin. Dacosan felszegett állal állom a tekintetét, mikor rémisztően lassú léptekkel sétál hozzám. A mosolya kihívóvá szélesedik, mikor megtorpan előttem, és az ajkai között lomhán szivárgó füstfelhő díszkíséretével válaszol. – Az agyvelő hagyta nyomokra is vannak praktikáim. – A kóla után nem lepődnék meg, ha a fanta lenne a megoldás.

Elhúzom a számat, és a tekintetemmel inkább követem az ablakon kireppenő csikket, minthogy még egy másodpercig őt kelljen néznem. A mélyen feldörrenő nevetésétől feláll a szőr a hátamon és kiráz a hideg. Nem véletlenül tudtam eddig minden fejvadásztól meglépni, baromi jó emberismerő vagyok, de rajta képtelen vagyok kiigazodni. Kibaszott veszélyes.

Mindenkit máshogy kell hibára kényszeríteni. Van akinél az jön be ha feldühíted, van akinek a lelkiismeretére lehet hatni, olyan is van, akivel a kedvesség, a pénz vagy a fenyegetőzés a megoldás. Nála? Valószínűleg az arroganciája lesz a kiutam, de ahhoz először el kell feledtetnem vele az eddigi szökéseimet. Vajon el tudom altatni eléggé a figyelmét ahhoz, hogy a chip kivétele után újra rést hagyjon a védelmén? Csak egy módon tudom kideríteni…

Kíváncsian követem a pillantásommal, ahogy gatyába bújik, majd előkaparja a slusszkulcsot a táskájából, és előresétál a vezetőüléshez. Na, végre történik valami. Mármint a kabátmosás rendkívül érdekfeszítő folyamatán kívül.

- Hova megyünk? – Hiába veszek a szokásosnál talán egy leheletnyivel barátságosabb hangvételt, nem kapok választ, ezért az ő mozdulatait lemásolva én is magamra húzom a tegnapi nadrágomat, és ledobom magamat az anyósülésre. A nyitott ablakon beáramló kellemesen hűvös, száraz levegő illata arra enged következtetni, hogy kicsit eltávolodtunk a tengertől. Főúton megyünk, de nem autópályán, és nap állása alapján gyaníthatóan délnyugat irányba. Hmm. Felcsillan a szemem, mikor meglátok szembejönni egy táblát, amin az elkövetkezendő települések listája és távolsága van jelölve. Japán térképét viszonylag részletesen megtanultam az elmúlt két évem alatt, szóval most már pontosan tudom, hogy hol vagyunk. – Kitalálom, keresel egy apró, feltűnésmentes kikötőt, ahonnan könnyebben megléphetünk?

- Nem vagy te olyan ostoba, mint amilyennek tűnsz. – Az ajkaim apró mosolyra rezzennének, de nem engedem nekik. Életem bókja… talán még meg is hatódnék, ha nem zökkentene ki újra a kibaszott öngyújtó kibaszott kattanása. Baszki. Mire elérünk Szingapúrba, ezzel az elcseszett hanggal fogok álmodni is. Bár a mostani álmaimnál lehet, hogy jobb lenne.

- Te viszont még nagyobb seggfej vagy, mint amilyennek első látásra tűnsz. – Ami nem kis kihívás, mert üvölt róla, hogy óriási seggfej. Csak egy már-már jókedvűnek mondható hümmentéssel válaszolja meg a mogorva szavaimat, és hosszú percekre némaságba burkolózunk, de nem sokáig adom meg neki a csend örömét, nehogy elkényelmesedjen nekem. Körülbelül egy hétre saccolom a kényszeres kitérőnket, szóval ennyi időm van kiismerni őt, kiagyalni és előkészíteni egy szökési tervet, és ami a legnehezebb, azt hogy utána hogy tartsam távol magamtól. A vérszomjas gondolataim ellenére nincsenek olyan illúzióim, hogy tényleg megölöm, és nem csak azért, mert valószínűleg előbb ölne meg ő engem… lehet, hogy a pillanat hevében sikerült kiloccsantanom egy-két agyvelőt, de attól szerencsére még kurva messze vagyok, hogy előre megfontolt szándékkal gyilkoljak. Nem biztos, hogy át akarom lépni azt a láthatatlan határvonalat is.

Értelmetlen zagyvaságokkal és visszafogott csipkelődéssel próbálok különféle reakciókat kicsalni belőle, hátha egy fokkal közelebb kerülök ahhoz, hogy megismerjem a határait. Minden próbálkozás, és a sekélyes rémisztgetések, amiket némelyik megjegyzésemre kapok válaszul, egyre jobban alátámasztják a gyanúmat, hogy valószínűleg tényleg csak egy nagyotmondó hangemberrel van dolgom.

Még akkor sem méltat egy felvilágosító szavacskára sem, mikor megáll egy benzinkútnál, és magamra hagy a zárt lakókocsi bödönjében. Nem mintha az a rozoga ajtó megállíthatna. Főleg, hogy az ablakot mintha pont az én hátsóm méretére szabták volna, simán kiférek. Az ajkamra harapva fojtom el a vigyoromat, mikor végez a tankolással, és eltűnik a benzinkút boltocskájának mélyén. Atyaég, hogy ez mekkora egy ostoba, arrogáns segg. Ha az egójáról az értelmi szintjére zuhanna, azonnal szörnyethalna. Milyen szép is lenne.

Tétovázás nélkül kászálódok fel a trónomból, és könnyed fütyörészéssel sétálok a táskájához. Elvigyorodok, mikor megtalálom az ismerős fekete dobozkát, kiveszem, a csaphoz sétálok vele, és türelmes precizitással spriccelem a fecskendők tartalmát egyesével a lefolyóba. Szívmelengető önelégültség tölt el a látványtól, ahogy az aranyárban mért folyadék ártalmatlanul a semmibe csordogál. Baszki, jópár havi fizumat lögybölöm el éppen, pedig kurva jól keresek. Kerestem. Az már a múlté. Miután végeztem, az immáron üres fecskendőket megtöltöm csapvízzel, majd mint aki jól végezte dolgát, visszapakolom őket az eredeti pozíciójukba. A drog színe egy árnyalatnyival fehérebb, zavarosabb volt, mint a víz tökéletesen áttetsző anyaga, de nem szembetűnő a különbség. Tökéletes. Ha valahogy rájön a cselre, lehet, hogy ez a kis akcióm ártani fog az átmeneti békének, amit terveztem vele, de ha odáig jutunk, hogy újra használja rajtam ezeket a szarokat, akkor azt hiszem a békénknek már amúgy is mindegy.

Kapkodó mozdulatokkal nézem át a cuccait, hogy találok e még valamit, amit ártalmatlaníthatok a jövőbeli énem érdekében, de koszos ruhákon és még néhány röhejes liliputi könyvön kívül csak egy kikapcsolt, ósdi telefont, megmaradt kötéldarabokat és említésre sem méltóan átlagos cuccokat találok. Megpróbálom nagyjából úgy hagyni a táskát, ahogy találtam, bár kétlem, hogy pontosan a memóriájába véste volna, hogy milyen állapotban hagyta itt.

Mire visszaér a lakókocsiba, már rég az anyósülésben fetrengve várom az érkezését, és elkapom az ölembe dobott zacsit. Már majdnem megörülök a kapott ruháknak, de aztán meglátom őket. Mi a picsa. Komolyan? Végre egyszer létezhetek néhány napig a saját bőrömben, és ilyen cuccokat kell hordanom? Mondjuk nem tudom, mit vártam tőle, de vagány, divatos szetteket tuti nem.

- Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Én ezt nem veszem fel. – Ha tudnék alakot váltani, most megmutatnám neki, hogy hogy néz ki egy normális öltözék. Hasznára válna… talán könnyebb dolgunk lenne eljutni Szingapúrba, ha neki sem lenne a homlokára írva, hogy FEJVADÁSZ.

- Mondtam már, akkor vetkőzz meztelenre. – Hogy miért kell ilyen kibaszottul ráfixálódva lennie a pucérságomra. Ha ennyire bejövök neki, a végén még elhiszem róla, hogy tényleg meleg.

A néma morgolódásomat megszakítja az, amit a ruhák alatt tapintok ki a szatyor mélyén. Nyalóka… ahhhhhhh… cukor…

- Istenem, napok óta nem ettem édességet! – Halkan, magamnak suttogva dobom a földre a hányadék ruhadarabok kupacát, és lelkesen feltúrom, milyen édességeket rejt még a zacskó alja. Két tábla csoki, három csomag gumicukor és jópár nyalóka melléjük szórva. Ahhhh. Hirtelen sokkal elviselhetőbbnek érzem ezt a napot.

- Ez is a tiéd – A hangja megakaszt abban, hogy azonnal fel is tépjem az egyik kólaízesítésű nyalóka csomagolását, és csak a gyors reflexeimnek köszönhetem, hogy el tudom kapni a felém hajított üvegcsét. Jegeskávé. Imádom. – Olyannak tűnsz, aki megveszik egy kis édességért. – A leplezetlenül perverz vigyora kizökkent a pillanatnyi édességmámorból, összeszűkült szemekkel nézek végig magamon, miközben elképzelem, hogy hogy nézhetek ki kívülről ebben a túlméretezett pólóban, ahogy csillogó szemmel szorongatom cukrok tömkelegét, mint valami óvódás karácsony reggel az apja pólójában. Elvörösödve vágom a fejéhez a már szokásossá váló sértéseim felindult zuhatagát, és csak azért nem vágok hozzá egy zacskó gumicukrot is a köpködő szavak mellé, mert félek, hogy nem adná vissza. A felhevült pillantása azt sugallja, hogy neki egészen más, felnőttesebb gondolatai voltak a megjegyzéséhez kapcsolódóan, de ha beledöglök sem jövök rá, hogy mik lehettek. A nevetésétől valamiért most nem a hideg ráz, hanem egy furcsa, forró bizsergés húzza szorító görcsbe a gyomromat. A kanapéra vágódó, előrecsomagolt szendvicset bontogató behemótról újra lenézek a kezemben lévő nyalókára, ami akármennyire is csábító jelen pillanatban, minden, csak nem tápláló. A gyomrom korgása végleg pontot tesz a néma vívódásom végére, az édességeket ideiglenes parkolópályára küldöm. Feltápászkodom a székből, de mivel eszem ágában sincs a szükségesnél egy perccel sem tovább a térdig érő pólójában bohóckodni, felkapom a ruhaszatyrot, és az étkezőasztalra dobom. Természetes lazasággal kapom le magamról a pólóját, és az ágyára hajítom, kigombolom a sáros, kikötőszagú gatya gombjait, de ledermedek a mozdulatban, mikor megérzem magamon a tekintete égető súlyát. Oldalra sandítok, és a szívem szinte kiugrik a helyéről a pillantástól, amivel leplezetlenül végigmér, mielőtt a figyelme visszatér a kajára. A picsába. Most komolyan? Nem vagyok szégyellős típus. Komolyan nem. Akio előtt simán fetrengtem pucéran, teljesen hidegen hagyott. Tini koromban, a szökésem előtt hónapokat töltöttem egy laborban meztelenül, kísérleti patkányként, szóval ha valaki, akkor én megszoktam, hogy a pucér testemet bambulják idegen emberek. De még soha senki nem nézett rám így.

Morcosan húzom el a számat, és szemforgatva kapom fel a zacskót, hogy bezárkózzak a fürdőbe átöltözni. Biztos, hogy nem fogok neki ingyenes magánműsort tartani. Feltúrom a szatyrot, azzal a szándékkal, hogy felkutatom a legfeltűnőbb színű ruhadarabokat a választékból, csak hogy egy kicsit bökje a csőrét, de úgy néz ki, hogy azért teljesen ő sem retardált, mert a fekete, a fehér és a szürke színek dominálnak a kínálatban. Meh. Akkor leszek hófehérke. Amúgy is mindig arra vágytam, hogy piros „I love Japan” felirat virítson a mellkasom közepén és a seggemen. Majdnem biztos vagyok abban is, hogy ez női nadrág. Leszarom, legalább fetrenghetek mackónaciban, kényelmesebb, mint a farmer. Felcsillan a szemem, mikor meglátok a ruhák közé bújva egy baseball sapkát. Már épp kezdett idegesíteni a szemembe lógó frufru folyamatosan irritáló jelenléte. Gyűlölöm ezt a hajat, mindent megadnék, hogy tudjak vágni belőle, de mióta aktiválódott a mutációm, semmit nem tudok változtatni a saját külsőmön. A frufrumat hátrafeszítve, fordított karimával használom hajpántnak a fehér sapit, majd kisétálok, és miután felkapok két szendvicset a mobydick mellett lévő zacsiból, levágom magamat az étkezőasztal melletti kis box szélére, ahol tegnap a rögtönzött kis műtéteinket végeztük.

- Kuss legyen. –  Halkan morgok felé, miközben dacosan kerülöm a tekintetét, de szinte érzem a levegőben a gúnyos, bosszantó mosolyát. Tudom, hogy úgy nézek ki, mint egy lázadó tinit megformáló kirakati bábu. Még az alsógatyámon is valami japán turistalátványosság képe van. Mindegy, legalább tiszta.

Az odavetett szavak hallatán felhorkan, és egy sűrű füstfelhő távozik az ajkai közül a hanggal. Hát ez kurva jó, pont kérni akartam, hogy hagy fulladjak bele a füstbe kaja közben is. Irritáltan fordulok felé, hogy szemügyre vegyem a szájában pihenő cigit. Baszki, komolyan, ez a seggfej képes lenne két falat között is rágyújtani.

- Nem nekem jár folyton a szám. – Már betömtem egy ormótlanul nagy falatot a számba, ezért csak hanyagul beintek neki válaszként. Nem vagyok én bunkó, hogy tele szájjal küldjem el a halál faszára.

Miután végzek az első szendviccsel, és úgy érzem, hogy túl vagyok az éhhalál veszélyén, magamhoz veszem a másodikat, és visszasétálok vele az anyósüléshez, a kávém és a desszertek édes társaságába. Gondolom arra vár az indulással, hogy befejezzem a kajálást, ami meglepően kedves gesztus, de igazából teljes mértékben felesleges. Eleget menekültem ahhoz, hogy akár sprintelés közben is megebédeljek, ha úgy hozza az élet.

- Remélem nem akarsz egész nap ott tespedni, mert nem akarom kideríteni, hogy az a ruszki faszkalap mennyi idő alatt növeszt új testet. – Most először látok undort átfutni a máskor határozott, kemény arcvonásokon, és magamba feledkezve ábrándozok azon, hogy amúgy egészen megnyerő, komoly kisugárzása lehetne, ha nem égett volna a fejembe a kép arról, ahogy azt a szaros kis könyvet szorongatja. Pfh. Az a pillanat egy örök életre elbaszta, hogy veszélyesnek lássam őt. Baszki, valahogy rá kell vennem, hogy igyon egy olyan apró, angolos kávéscsészéből, ami még a normális emberek kezében is bután néz ki. Uramég, lehet, hogy belehalnék a röhögésbe.

- Látod? Tudunk mi egyet is érteni. – Halovány mosollyal susogja a szavakat a cigije mögül, miközben visszapréseli magát a vezetőülésbe, én pedig elhessegetem az ábrándozó vigyort, amit az előző gúnyolódó gondolataim szültek. Mire elindulunk, már betoltam a másik szendvicset is, leöntöttem a kávéval, és összeszűkült szemekkel méregetem a túlméretezett testét a volán mögött. Csoda, hogy egyáltalán el tudja fordítani a kormányt a térdeitől.

Kibontogatom az áhított kólás nyalókát, miközben gonoszkás vigyorral kezdem el az édességgel egy időben őt is kóstolgatni, hogy ott folytassuk, ahol a kis pihenő előtt abbahagytuk.

- Ne vezessek? Egyáltalán kilátsz onnan fentről? – Először csak egy lesújtó, oldalra sandító pillantást kapok válaszul, és már pont beletörődnék a némaságába, mikor megszólal.

- Még ha nem látnék ki, akkor se. – Most rajtam a sor, hogy felhorkantsak, a nyalókát kiveszem a számból, hogy számon kérjem rajta az alattomos megjegyzést. Mekkora előítéletes pöcsfej. Csak mert fiatal vagyok? Vagy mert alacsony? Vagy mert őrült? Vagy mert nincs veszítenivalóm?

- Hé! Kibaszott jól vezetek. – Amúgy tényleg. Mindent jól csinálok, ami bármilyen formában jól jöhet egy menekülési szituációban, de ezt inkább nem kötöm az orrára, az olyan lenne, mintha nyílt lapokkal akarnék pókerezni valakivel.

- Az előző autót tíz perc alatt roncsoltad le. – Reflexből agresszív válaszra nyílnak az ajkaim, hogy kifogásokat soroljak, és megvédjem magamat, de mikor rádöbbenek, hogy kurvára igaza van, haragos szavak helyett, egy nevetés tör ki belőlem. Pffff. Gondolom azt felesleges felhoznom a védelmemre, hogy Ivan szándékosan vágódott ki elém. Na mindegy. Szegény kocsi, totál gallyra vágtam, de azért kicsit övön aluli ezzel példálózni.

- Mekkora pöcs vagy. – Már majdhogynem vidám vigyorral dugom vissza a nyalókát a számba, miközben az országút ritkás forgalmát bambulom. Ebben a pillanatban úgy érzem magamat, mint egy kiskutya. Ad puha, tiszta ruhát, finom kaját, meglepő jutalomfalatkákat, és máris örömmel csóválom neki a farkam. Na jó, ez kurvára elbaszott hasonlat volt emellett a perverz, vén kujon mellett. Persze ugyanúgy lelépek, amint kikerül belőlem ez az idegesítő chip, de lehet, hogy az odaút alatt szórakoztatóbb lesz ez a szűkszavú behemót, mint hittem.

- Micsoda visszavágás. – Megrezzen az arcomon a mosoly, és most én sandítok felé lemondóan, az egyik szemöldökömet felhúzva. Nem visszavágásnak szántam, csak közlöm a tényeket. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, és mintha gúny nélküli szórakozottság csillanását látnám átsuhanni a mindig unott és lenéző, hidegen borostyánsárga szempár mélyén. A szívem a torkomba költözik és egy megmagyarázhatatlan érzéssel párhuzamosan valamiért lefagy az arcomról az eddigi derűs vigyor. Elfordulok a másik irányba, hogy elmerüljek a mellettünk elszáguldozó fatörzsek elhomályosodó csíkjaiban.

Nem tudom, mi a fasz volt ez a pillanatnyi abszurd, jó kedélyű hangulat, de elillant. Biztos hirtelen ütött be a cukor.

- Dugd fel magadnak az egyik nyalókámat. Szárazon. –  Kedveszegetten, a túlméretezett nyalókával a számban dünnyögök ki az ablakon.

- Kösz nem, de ha sokáig pattogsz, neked feldugom. – Elfintorodva könyöklök a mellkasomhoz húzott lábaimra. És megint itt vagyunk. A sekélyes fenyegetőzések fázisában. Lehet, hogy mégis hosszú út lesz. Vajon ha lepukkant, önelégült, középkori módszereket alkalmazó, pökhendi, koravén seggfej lennék, akkor hol akarnék vízre szállni? Tuti valami elcseszett halászfaluban, amiről még én sem hallottam, nemhogy a többi fejvadász. És valami hozzá hasonlóan ósdi, rozoga, százéves hajóval, ami kicsi, büdös, rohad és piszkos, a legénység pedig olyan öreg, hogy még tévéjük és internetük sincs, ugyanis azok után, amit a zsarukkal művelt, a markáns arcvonásai valószínűleg már visszaköszönnek az esti híradóban.

Az öngyújtó ismerős kattanása már szinte fel sem basz. Szinte.

- Koravén füstkémény… - Az orrom alá mormogva mérgelődök még egy sort, és csak a halk, gunyoros morranásából tudom, hogy hallotta a szavakat.

 

***

 

Az út hátralévő részében csak ritkán nyaggatom különféle faszságokkal, azt is inkább azért, hogy nehogy elfeledkezzen a létezésemről és túl jól érezze magát, nem azért, hogy a határai feszegetését próbálgassam tovább. Mikor lehajt Osaka irányába, kíváncsian fűzöm össze a karjaimat a mellkasom előtt. Az elmúlt pár órában végtelen pózt kipróbáltam, de képtelen vagyok megtalálni a tökéleteset, most éppen szinte a műszerfal alá csúszva fetrengek majdhogynem fekvő helyzetben. Még szerencse, hogy jó tágasak a terek… már akinek, ugyebár.

- Osaka? Azt hittem valami eldugott kis putri lesz a célpont. – Őszinte döbbenettel duruzsolom a kérdést, de nem igazán reménykedek válaszban. A terveire irányuló kérdéseimmel eddig mindig néma falakba ütköztem.

- Követnek minket. Itt könnyebb lesz megszabadulni tőlük. – Már meg sem lep, hogy a szavait egy büdös füstfelhő kíséri, az elkomoruló tekintetem a visszapillantó tükörre villan. Nem kerüli el a figyelmemet a kétértelmű megfogalmazás, amiről nekem ösztönösen az ugrik be, hogy meglépni előlük, de nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy neki teljesen más tervei vannak. A picsába. Mi a faszért gondoltam, hogy jó ötlet pont a fehér ruhákat választani? Jól fog mutatni rajtuk a vér.

- Vajon a chipet követik? – Irritáltan figyelem a mögöttünk jópár méterre lemaradó fekete terepjárót, fel sem merül bennem, hogy megkérdőjelezzem a követés tényét. Akármennyire is szidom a fejemben mobydick módszereit, valószínűleg nem véletlenül jutott el idáig, szóval nem állok le azon kötekedni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy minden sötétített üveges terepjáró fejvadászokhoz tartozik.

- Vagy a lopott lakókocsit. – Ó, tényleg. A fél napos kis utunk alatt kényelmesen belaktuk az új útitársunkat, és szinte meg is feledkeztem a tényről, hogy még mindig Ivan lenyúlt lakókocsijában veretjük. Megnézném az arcát, mikor rájön, hogy a saját autójával léptünk meg előle. Szegény fazon, néha már-már megsajnálom, viszont attól tartok, hogy ha a feje felégetését is túlélte valahogy, akkor legközelebb még az előzőnél is őrültebb lesz. Fasza.

- Akkor Ivan haverjai lehetnek? Azt mondta, egyedül jött, de az a gyáva féreg még szarni sem megy egyedül. – A szemem sarkából látom mobydick száját ridegen felfelé görbülni, miközben behajt egy külvárosi pláza félzsúfolt parkolójába.

- Bájos udvarlóid vannak. – Irritáltan felszisszenve pattanok fel a székből, és hátrasétálok az étkezőasztalra dobott ruhás szatyorhoz, hogy átvegyem a fekete darabokat. Van egy olyan baromi rossz előérzetem, hogy ezt ma még meg fogom köszönni magamnak. Mióta ezzel a faszkalappal vagyok, minden utunk vérfürdőbe fullad.

- Pont annyira az udvarlóm, mint te. – Keserű vicsorral szűröm a fogaim között a haragos választ, miközben türelmetlenül rángatom le magamról a fehér pólót. Utálok öltözködni. Mikor kibukkanok a fejemen áthúzott ruha rejtekéből, hátrahőkölök az előttem tornyosuló behemót fenyegető közelségétől. Észre sem vettem, hogy közben leparkolt, és most közvetlenül előttem áll, az előző szóváltásunk sötét, de gunyoros hangulatához képest a tekintete most vérfagyasztóan komoly. Határozott mozdulattal ragadja meg az államat a délelőtti jelenetünkhöz hasonlóan, de most nem negédes fenyegetőzéssel, hanem céltudatosan hűvös, ellentmondást nem tűrő szigorral néz le rám. Falra mászom a pillantásától.

- Nem kötözlek meg, de azt fogod csinálni, amit mondok. – Elfintorodok a parancstól, ami mintha az önkényes, szabadszellemű személyiségem alappilléreit akarná kirúgni alólam. Valószínűleg észreveszi a lázongásom félreérthetetlen csillogását a szememben, mert az ujjai fájdalmasan megszorulnak az államon. – Ha azt mondom, hogy futás, akkor futsz. Ha azt mondom, hogy hasra, akkor a földre vágod magad. Ha azt mondom, hogy változz át valakivé, megteszed. – Összeszorítom a fogaimat, ádáz harcot vív bennem a büszkeségem, ami elküldené a picsába a zsarnokoskodó szavaival együtt, és a józanság, ami emlékeztet, hogy ha igazi békét nem is, legalább fegyverszünetet terveztem vele kötni. A jó kurva életbe. Életemben először tervezem úgy, hogy átmenetileg tényleg együttműködök, erre olyat kér, amit ha akarnék sem tudnék megtenni, és úgy, hogy ne is akarjam. Ez az én kibaszott kurva formám. Az égvilágon semmi kedvem megosztani vele, hogy nem tudok átváltozni, szóval marad a dacos ellenkezés.

- Ha azt hiszed, hogy úgy fogok ugrálni, ahogy fütyülsz, kurva nagyot tévedsz. – Gyűlölettől felizzó szemekkel sziszegem fel rá a szavakat, pislogás nélkül állom a jeges tőrként belém szúródó, hátborzongatóan érzelemmentes pillantását. Az ösztöneim eluralkodnak rajtam, és hátrálnék egy lépést, de a durvává váló szorítása az állkapcsomon megállít. Egy kegyetlen mosoly rezzen fel az ajkain, és az utolsó csepp ostoba, elvakult makacsságomra is szükségem van, hogy ne fordítsam el a tekintetemet.

Döbbenten nyekkenek fel, mikor megrántja a karomat, és mire feleszmélek a zuhanás érzéséből, már a kanapén ülök az ölében, a meztelen hátam a mellkasának feszül. Akkora mögöttem, mint egy elcseszett fotel, és a hasamnál fogva feszít magához olyan erővel, hogy felesleges rugdalózáson kívül megmozdulni sem tudok. Fogalmam sincs, hova tűnt a sapkám, a hajamba tépve rántja hátra a fejemet a szabad kezével, könnybe lábadt szemekkel kapok hátra, hogy megállítsam a kezét, de teljesen felesleges minden próbálkozás.

- Azt hittem, kezdjük megérteni egymást, Elliot. – Hallom a hangján a gonosz mosolyt, amit már túl sokszor láttam az arcán honolni, de ahelyett, hogy megrémisztene, inkább feldühít. Kurvára elegem van a nagyzoló, pökhendi, fennhéjázó stílusából és a parancsolgatásából.

- Bazmeg… - Zihálva, a fájdalomtól könnybe lábadt szemekkel szűröm a szavakat, miközben kitartó vergődéssel próbálok kiszabadulni a szorításából. Ledermedek, mikor a fülcimpámba marnak a fogai, a durva érintéstől összerezzenve feszül meg a testem. Az arcom mintha felgyulladna az indokolatlan vágyképektől, amik könyörtelenül lerohanják az elmémet, és valamiért felrémlik bennem a nyelve érintése. Bassza meg. Miért emlékszem ilyen elevenen arra kurva érintésre? A büdös picsába. Nem lehetek annyira szánalmas, hogy már ennyitől perverz csillagokat lássak.

- Kérlek adj rá okot. Egyre több kedvem van megtenni. – Mintha megint a gondolataimban olvasna, lassú, élveteg mosollyal nyal végig a nyakamon, az égető, bársonyosan nedves nyalintástól heves reszketés fut végig a testemen, és mintha egy pillanatra víz alá nyomná a tudatomat. Bassza meg. Bassza meg. Gyűlölöm, hogy a testem lelkes árulóként reagál a legintimebb érintésre, amiben valaha részem volt, még úgy is, hogy a hátam közepére sem kívánom ezt az egész elbaszott pillanatot.

- Undorító vagy. Remélem szitává lőnek a ruszkik. – Reszketeg, elgyengülő hangon sóhajtom a bizonytalanná váló ellenállásomat, a gonosz kuncogása újra felébreszti bennem a tehetetlen, de lángoló dühöt. Tágra nyíló szemekkel szisszenek fel, mikor a puha mackónacin keresztül az ébredező ágyékomra simítja a tenyerét. A hosszú, erős ujjai rémisztően hatalmasnak tűnnek a testemen, a szívem mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, a gyomrom görcsbe rándul az izgatottságtól, a hátam pedig borsódzik a félelemtől, hogy mivan, ha az eddigi rövid kis utunk alatt rosszul mértem fel, és mégsem csak egy hangember. Arról nem is beszélve, hogy vajon hány perc múlva törik ránk az ajtót az orosz fejvadászok. Komolyan, teázni nem akar egyet?

- Micsoda lelkes reakció, az ügyfeleidnek biztos tetszett. – Elfojtott pihegéssel kapkodok el néhány apró lélegzetvételt, hogy értelmes hangszínnel tudjak válaszolni. Jah, az ügyfeleimnek tetszett, hogy sosem kaphatták meg. Nincs annál érdekesebb. Ha tudná… tuti, hogy az őrületbe kergetne vele.

- Nem véletlenül voltam sikeres. Szóval vedd le rólam a mocskos, ormótlan kezedet, mert már most többe került ez a kis akciód, mint amennyit valaha ki tudsz fizetni, te utolsó senkiházi, koravén, lepukkant, szánalmas, elmebeteg faszkalap. – Egy meglepett nyögésbe fullad a szitkozódó jelzők végeláthatatlan sora, mikor megszorulnak az ujjai a nadrágomon, összerándulva próbálok valahogy távolabb kerülni tőle, de túl erősen tart. A kurva faszba már. Reszkető mellkassal küzdök levegőért, hogy ki tudjam nyögni a gyűlölettől remegő megadásomat. – Jólvan bassza meg, szót fogadok.

- Látod? Értjük egymást. – Hanyagul ereszt el, és jóformán kilök az öléből, halk puffanással zuhanok térdre a kanapé elé. Hát akkor bizony a kurva anyádat.

Mire rá villan a haragos tekintetem, már összeszedett céltudatossággal pakolja a cuccainkat a fekete táskába, én pedig kínzottan összegörnyedve várom, hogy a lelohadjon a farkam. Bassza meg. Azt hittem, hogy nem lehetek szánalmasabb, annál mikor tegnap elaludtam a zuhanyfülkében kuporogva, erre itt vagyok: egy lopott lakókocsiban, női nadrágban görnyedezve várom, hogy elmúljon az érthetetlenül forró lüktetés a farkamból, amit egy cseppet sem izgató, röhejes koravén elmebeteg okozott, miközben lehet, hogy épp orosz fejvadászok készülnek ránk támadni. Ja, és most ígértem meg, hogy ha erre utasít, akkor átváltozom valakivé, szóval még az is lehet, hogy megástam a jövőbeli síromat. Mindegy, ha így történik, majd improvizálok, abban mindig jó voltam.

- Felkelsz még ma? – Legszívesebben kiskanállal kaparnám ki a hűvös, lenéző pillantást hordozó szemeit, miközben rám dobja a fekete pólót és pulcsit, amiket nem volt lehetőségem magamra ráncigálni a támadása miatt. Komoly kísértést érzek, hogy valahogy kinyírassam ezt a vadbarmot a ruszkikkal, és azt is leszarom, ha utána Ivan centinként amputálja le a lábamat. Megérné.

- Így nem tudok. – Kegyetlen vigyorra rezzennek a cigit tartó ajkak. Gyűlölöm. Gyűlölöm. Kurvára. Legközelebb levágom a farkát, aztán fenyegetőzhet tényleg a nyalókákkal. – Tudod én nem egy puhapöcsű vén szatyor vagyok, akinek egy gondolattól lelohad a farka. Talán még emlékszel régről, milyen érzés. – Dühösen sziszegem a szavakat, de láthatóan már csak fél füllel hallja, a véresen komollyá váló pillantása a visszapillantó tükörbe mélyed. A hirtelen ránk szakadó fagyos hangulatból tudom, hogy meghallott vagy észrevett valamit, és az élni akarás ösztöne azonnal felülír bennem minden mást. Még mindig összekuporodva kapom magamra a rám dobott pólót és pulcsit, és felveszem a földről a leesett sapimat. A molesztáló faszkalap az ajtó mellett áll a falhoz simulva, és egy hosszú, kiélezett másodpercig síri csend és dermedt mozdulatlanság ereszkedik ránk. Olyan hirtelen csapódik ki a lakókocsi ajtaja, hogy kis híján felsikkantok, csak a vérszagból jövök rá, hogy mobydick már elő is hívta a fegyvereit, és mire igazán magamhoz térhetnék, már két hulla van a lakókocsi kiszakított ajtajába dőlve. A szag, a látvány és a félelem érzése bőven elég, hogy a testemből totálisan elpárologjon minden szexuális jellegű izgatottság, ezért végre felkelek a földről.

A pillanat töredéke alatt mérem fel a helyzetünket a parkolóban. A leparkolt lakókocsi és a mellettünk álló kisbusz között egy kb másfél méteres rés van, és pont a két autó között van egy ajtó, ami a pláza lépcsőházába vezet. Kocsival jöttek utánunk, ami azt jelenti, hogy jó eséllyel ők is most parkoltak és csak a parkoló irányából fognak támadni, a lépcsőházból nem. Nem is beszélve arról, hogy a lépcsőház szűk környezete előnyt fog jelenteni mobydick közelharci módszereinek. Valamiért kétségem sincs afelől, hogy pontosan ilyen tervekkel választotta ezt a helyet.

- Oké, és hogy a faszba jutunk el az ajtóig? – Még szinte be sem fejezem a kérdést, maga elé húz, és kilép velem az ajtón, én pedig tágra nyílt szemekkel nézek a tőlünk kb tíz méterre álló, öt fegyveres tag puskacsövébe. A halálfélelem pillanatnyilag felülírja a haragomat, ezért elteszem későbbre a gyilkos, szitkozódó gondolatokat arról, hogy mégis ki a fenét használjon élő pajzsnak… de működik bassza meg. Halk, orosz szavak zendülnek a támadóink között, de nem puffantanak le idegből, ami határozottan jó kezdet. Még jó, hogy élve kellek mindenkinek. Szépen lassan hátrálunk az ajtóig, majd mikor behúz maga után, és becsukódik mögöttünk a megnyugvást hozó vaslap, szikrázó szemekkel pillantok rá. Szólásra nyílnak az ajkaim, de az egyik jéghideg keze durva szorítása megállít, hogy rákezdjek.

- Most fogod magad, bemész a plázába, elvegyülsz, megkeresed az első wc-t, bezárkózol, és megvárod míg megtalállak. – Rémisztő hidegvérrel szűri az idegesítően kis mozgásteret nyújtó parancsot, és mikor nem jön azonnal az áhítozó, odaadó válaszom, amiben megköszönöm, hogy a pajzsa lehettem és hogy követhetem a felsőbbrendű utasításait, eggyel fenyegetőbb hangszínben hozzáteszi. – És ne feledd. Megtalállak. – Fintorogva lököm el magamról a kezét, de tudom, hogy csak azért sikerült, mert engedte.

- Jólvanna, nem kell úgy bepipulni. Jézusom. – Morgolódva sétálok át a lépcsőház másik oldalán lévő nehéz tűzvédelmi ajtóhoz, ami a plázába vezet. Ahhh, ha nem lenne bennem ez a kurva chip, soha többé nem látna. Nem is értem, mit hisz. Hogy annyira megijedek a perverz, erőszakos fenyegetőzésétől, hogy nem merek elmenekülni? Pont azért menekülnék el még inkább, mert megijedek. Ostoba.

Lassú léptekkel indulok el a pláza közepes népességű folyosóin, és furcsán meztelennek érzem magamat a saját bőrömben. Fogalmam sincs, mikor sétáltam utoljára így emberek között. És az a durva, hogy körbenézek, és nem tűnök ki annyira, még ebben a gázos turista szerkóban sem. A mai világ színes divatjával, a fehér hajak és az élénk színű kontaktlencsék abszurd világában nem is lehetne természetesebb a külsőm. Elmosolyodva állok meg egy kirakat előtt, aminek a kirakati bábuján egy menő fekete szaggatott farmer van, és a tükröződés pont rám rajzolja a ruhadarabot. Végülis a wc elég tág fogalom. Lefogadom, hogy itt is hugyozott már valaki életében. Elindulok a bolt bejárata felé, de egy nagydarab, melegítőpulcsis fazon belém ütközik. Türelmetlenül morran rám, mintha az én hibám lett volna, majd tesz egy gúnyos megjegyzést a fehér nacimra, és tovább megy. A pénztárcáját a pulcsim zsebébe csúsztatva intek be neki a másik kezemmel. Mekkora pöcsfejek vannak. Hihetetlen.

Alig több, mint húsz perc múlva már az új fekete gatyámban, egy acélbetétes bakancsban, egy fekete pulcsiban és egy divatos, piszokdrága bőrdzsekiben iszogatok egy zselébuborékos jegesteát. Jó gyerek voltam, a bőrdzsekin és a hátizsákon kívül mindent kifizettem a bunkó srác pénzéből. A bőrdzseki egy nagyszájú ficsúré volt, aki a kávézóban fűzte a pultos leánykát, és véletlenül meghallottam, hogy most kapott egy teslát az apjától. Mindig akartam egy teslát, de én teljesen más dolgokat kaptam az apámtól. Heh. Mindegy a kabátjában volt a kulcs, szóval most már van egy teslám, az apját cserébe megtarthatja. Amúgy sikeresen szereztem magamnak hajpántot, fekete baseball sapját, új alsókat, pólókat, fogkefét és egy törölközőt is. Mindezt húsz perc alatt. Kurva jó vagyok. Most gyors léptekkel sietek a testlámhoz, mert előbb utóbb az a húgyagyú rájön, hogy esélye sincs a csajnál, és észreveszi, hogy eltűnt a kabátja.

Elvigyorodva szállok be a fekete kocsiba, ami, mint várható volt a parkoló elektromos töltőállomásán pihent. Maxra töltött. Fasza. Beindítom a motort, és kiállok a parkolóból, mielőtt még visszaérhetne az autó jogos tulajdonosa, és vitatkoznom kéne azon, hogy vajon engem illet e a járgány. A külső parkoló egy távolabbi, rejtettebb pontján állok meg, hogy bevárjam a „testőrömet”. Szinte el is felejtettem az önfeledt shoppingolásban, hogy az a savanyú behemót épp embereket kaszabol. Na, most oda a jó kedvem. A végén még mérges is lesz, hogy szereztem magamnak cuccokat, amik eléggé harmonizálnak az ő öltözékével ahhoz, hogy egy fokkal kisebb feltűnést keltsünk.

Eltelik öt perc, és egyre türelmetlenebbül szürcsölöm a teát a vastag szívószálon keresztül, a háttérben hangos rock zene üvölt. Kicsit most már feszélyez, hogy egy lopott kocsiban üldögélek alig néhányszáz méterre a gazdájától. Mikor meglátom mobydick fenyegetően tornyosuló alakját az ajtó mellett, meglepett rezzenéssel nézek fel rá az ablak mögül, majd elvigyorodok. Baszki, ez meg honnan jött? Azt hittem kilométerekről ki fogom szúrni.

Lehúzom az ablakot és halkítok a zenén, miközben a napszemüvegemet hajpántként feltolom a homlokomon, és elfintorodva nézek végig mobydick véres kabátján. Remélem nem ezzel akar beszállni az új kocsimba, fehér huzata van.

- Azt hittem már sosem jössz. Ha azt mondom, hogy a hátsó ülésre hugyoztam, akkor wc-nek számít? Lelkiismeretesen magamra zártam, ahogy kérted.


vicii2022. 02. 19. 22:24:05#36141
Karakter: Judas Lone
Megjegyzés: (Kis görcsnek)


A többszörös túlerő ellenére nyugodtan készülök fel a harcra. A körülmények nekünk kedveznek, és ha sikerül köztük zavart kelteni, gyerekjáték lesz.
A kis kaméleon felkászálódik a földről, ajkán magabiztos vigyor, a tekintete számítóan villan. A szíve még mindig őrült módon kalapál, ennek ellenére határozottnak tűnik. Elmosolyodom a végtelenül elszánt arckifejezését látva. Meglepően vonzóvá teszi ez a hatalmas élni akarás. A kialvatlanság és a fáradtság ellenére tettvágy lobog a szemében.
- Kurvára remélem, hogy pontos az iránytűd, mert ha engem is lekaszabolsz, kibaszott pipa leszek – szűri a fogai között figyelmeztetően, közelebb lépve hozzám, a válaszom pedig csak egy sokatmondó mosoly. Ez az iránytű pontosabb nem is lehetne. Lehetetlen, hogy eltévesszem.
Elégedett morranással lép el mellettem, majd a polcok takarásában alakot vált és felszívódik. Remélem, megtanulta már a leckét és nem próbál meg lelépni a fejetlenségben, mert attól meg én leszek pipa. Semmi kedvem megint felesleges köröket futni.
Én a másik irányba indulok, hangtalanul lépkedve a dülöngélő, poros polcok között. Az érzékeim kiélesednek, minden izmom pattanásig feszült. Az egyik polchoz simulva fülelek, hallgatom az egyre közeledő lépteket, visszafojtom a lélegzetem és mozdulatlanságba dermedek. És mikor a következő lépés már mellettem koppan, a férfi pedig előtűnik, a tekintete rám villan, de már késő, kiáltani sincs ideje. A pengém felfelé villan, átcsúszik az állkapcsán, az arcának elülső része pedig tompa puffanással hull a porba. Az ovális húscafat gusztustalan hangot hallat, apró vértócsa gyűlik köré a koszos földön. A férfi elfojtott halálhörgése visszhangzik a polcok között, a test erőtlenül ráng, ahogy az idegek próbálják feldolgozni, ami történt. A kezeivel kapálózik, majd a következő pillanatban oldalra tántorodik, lesodor néhány kacatot az egyik szekrényről és élettelenül terül el a földön. Arcának helyéről vékony sugárban pulzál a vér, rángatózásának ütemére.
A túloldalról kiáltozást és lövések hangját hallom, a kis kaméleon bedobta magát és minden bizonnyal sikerült teljes zavart keltenie. Ahogy vártam. Furfangos és találékony, meg kell hagyni. Elveszett báránykának tűnik, pedig igazából bárány bőrbe bújt farkas.
Pozíciót váltok, hogy a támadóim mögé kerüljek. Egymás mellett araszolnak előre a polcok között. Hátulról lepem meg őket, az egyiknek a tarkójába döföm a pengémet, ami elöl, a két szeme között tör ki. A férfi artikulátlanul hörög, elejti a fegyverét, a kezét az arca felé emeli. Ahogy kihúzom a fejéből a pengét, a társa felé zuhan, de az csak hangosan káromkodva felém löki. Egyszerű mozdulattal sodrom félre a hullát, közben a másik alak már rám fogja a fegyverét, de a pánik miatt lassú a reakció ideje. Lebukok, majd széles suhintással rajzolok a pengéimmel ikszet a testére. Felüvölt, a belei összekaszabolt, véres darabkái a vágáson keresztül kibuknak a hasüregéből. Mielőtt még kilehelhetné a lelkét, hátat fordítok neki. Már a következő sorból hallgatom a test puffanását.
Megállok egy pillanatra, ahogy realizálódik bennem, hogy az a kis görcs már a raktár bejárata felé igyekszik. Pedig reméltem, hogy felfogta már a csökevényes agyával, hogy előlem hiába menekül… de ezek szerint nem voltam elég erélyes vele. Fenébe is, púp a hátamon.
Felvillan egy pisztoly csöve, az utolsó szarházi kihasználva, hogy elgondolkodtam egy pillanatra, tüzet nyit rám. Behúzódom a mellettem lévő rozoga polc takarásába, de mikor a golyó átüt az egyik korhadt fadeszkán, felszisszenek. Ez nem sok védelmet nyújt. Oldalra taszítom hát a polcot, a rajta lévő sok kacat csörömpölve terül szét mindenfelé a földön. Az állvány a férfira dől, és bár túl könnyű ahhoz, hogy maga alá temesse, legalább pillanatnyilag lefoglalja a kezeit. Kihasználva az alkalmat egy szökkenéssel a jobb napokat látott polcra lépek, a súlyomtól a férfi pedig már fojtottan felnyög.
Erőlködik, a tekintetében kétségbeesés, ahogy teszek felé még egy lépést a rozoga tákolmányon, latolgatja, hagyja-e magára zuhanni és tüzelni kezdjen, ezzel egy komolyabb sérülést kockáztatva, vagy próbálja lelökni magáról a polcot, ezzel talán félretaszítva engem is.
Az utóbbi mellett dönt, lendületet vesz, de mielőtt arrébb taszíthatná a polcot, amin állok, ugrok egyet. Felkiált, hanyatt esik, a szerkezet rá a lábára, csapdába szorul. Üvölt a fájdalomtól, de a fegyverét rám szegezi, vaktában lövöldözni kezd. Két hosszú lépéssel felette termek, a fegyvert markoló kezének csuklójára taposok. A reccsenés visszataszítóan visszhangzik a raktár falairól. Az arca eltorzul a fájdalomtól, nagyra nyitja a száját, de mielőtt felüvölthetne, az egyik pengémet a jobb szemébe döföm. Halk pukkanás, a kocsonyás anyag pedig kibuggyan a szemgödörből és végigfolyik a férfi arcán. A torkára fagy a sikoly. Csak némi erőtlen gurgulázásra futja, mielőtt elernyedne a teste.
Rosszkedvűen veszem az irányt az utolsó megmaradt alak felé. A kis kaméleon épp most iszkolt ki a raktár bejáratán, érzem, ahogy sebesen távolodik. Dühösen csettintek a nyelvemmel. Őszintén, számítottam erre, de attól még baromi kellemetlen.
A seggfej a gépfegyverrel prédikálni kezd, rám szegezi, a szavai viszont a legkevésbé sem érdekelnek. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen bomlott elméjű feltartson.
Körbepillantok, és akkor meglátok egy hullát nem messze, aminek valamilyen tompa tárggyal verték szét a fejét. Egy kézzel ragadom meg, majd a testet pajzsként használva iramodok meg a férfi felé. Őrülten tüzelni kezd, néhány golyó veszélyesen közel húz el a fejem mellett. A magam előtt tartott test rázkódik a golyók becsapódásától, égett vér bűze csapja meg az orrom.
Mikor a férfihoz érek, felé hajítom a testet. Nem dönti le a lábáról, félreüti az útból, de már ez is késő. A feje búbjától a nyakáig félbehasítom a fejét. Az arcára groteszk kifejezés fagy, a teste görcsbe rándul, és még holtában is a ravaszt húzza az ujja. A gépfegyver az elerőtlenedő kezeiben oldalra fordul, a raktár falába köp egy adag golyót, mielőtt végleg elszállna belőle az erő és elengedné a ravaszt. Orral bukik a földre, a széthasított fejéből képtelen mennyiségű vér ömlik, vörösre pettyezve a bakancsomat.
Undorodva húzom el a számat, majd átlépem a testet és futva iramodok a raktár bejáratához, közben eltüntetve a pengéket az alkaromról. Az ajtót kirúgom, és akkor meglátom fürgén távolodó alakját. A kocsi felé tart, amit a parkolóban hagytam. Hát persze. Eszes kis görcs, meg kell hagyni.
Viszont ha kocsival akar menekülni, csak egy felé mehet. Megkerülve a szomszédos épületet vágok elé, és mielőtt a kis görcs kisunnyogna a zsákutcából, kiugrok elé. Egy kicsit reméltem, hogy lefékez, de az sem lep meg túlzottan, hogy a padlóig tapossa a gázt. Próbálok minél jobb pozícióban felvágódni a motorháztetőre, majd egy jól irányzott rúgással átláthatatlanra töröm a szélvédőt. A kis görcs viszont satuféket nyom, én pedig hatalmas lendülettel repülök le a kocsiról és csattanok az aszfalton. Helyén vannak a reflexei, az már biztos…
A fogaimat csikorgatva ugrok fel, felkészülve akár arra is, hogy megpróbál áthajtani rajtam, de helyette kiszáll a volán mögül és egy fegyvert szegez rám, amit az előbbi dulakodás során szerezhetett valakitől a raktárban. Fenébe. Ha átlyukaszt, kitekerem a nyakát.
- Mi a faszért nem vagy képes leszakadni rólam? – kérdi hisztérikusan, a szíve őrült ütemben dobog, én pedig most döbbenek rá, mennyire a tűrőképessége határát súrolja. Fáradt és kimerült, az idegei kezdenek kikészülni. De talán pont emiatt engedi le a védelmét és pillantom meg a tekintetében a kétségbeesést. Teszek felé egy lépést, ő pedig ösztönösen hátrál. Elárultad magad, kis kaméleon.
Elvigyorodom, biztos vagyok benne, hogy nem fog lelőni. Túl gyáva hozzá. Tudja, hogy nélkülem nem foga túlélni. Most, hogy felfedték a helyzetét, csoportostul fognak jönni a fejvadászok érte hogy rajta marakodjanak.
- Még egy lépés, és komolyan lelőlek! – próbál fenyegetőzni, de a hangja remeg, a kiállása pedig vérszegény. Viszont elsüti a fegyvert, a golyó pedig centikre fúródik az aszfaltba a lábaim előtt. Megtorpanok. Amennyire ki van készülve, nem kockáztathatom, hogy tényleg lelőjön… - Hátrébb! – sziszegi, intve a fegyver csövével, de dacosan nézek vele farkasszemet. Remegő ujjakkal biztosítja ki a pisztolyt, látom az arcán az elkínzott tehetetlenséget. Türelmesen várok az első adódó pillanatra, ami viszont nem jön el. Helyette vesz egy mély levegőt, a pisztoly csövét találomra a lábam felé szegezi és meghúzza a ravaszt.
A fájdalom a combomból kiindulva végigszáguld a testemen, az idegszálaim szinte felgyulladnak. Összeszorítom a fogaimat, a düh elnyomja a fájdalmat. Ökölbe szorított kezekkel, fogcsikorgatva nézem, ahogy a kis görcs visszapattan a kocsiba és a gázra lép. Felé lépek egyet, figyelmen kívül hagyva a mozdulat hatására fellángoló fájdalmat, de aztán megtorpanok az eszelős tekintetét látva. Amilyen állapotban van most, még a végén tényleg lepuffant. Most már kezdek tartani ettől a végkifejlettől.
Némán, a fogaimat csikorgatva nézem, ahogy elhajt. Dühödt morgással rúgok hatalmasat a közelben árválkodó rozsdás fémhordóba, ami behorpadva, hatalmas zörgéssel gurul odébb. Persze rögtön megbánom a mozdulatot, ahogy a fájdalomtól fehér szikrák kezdenek táncolni a szemeim előtt.
Ki fogom tekerni a nyakát annak a kis mitugrásznak…
Megtámaszkodom a közeli épület falában, majd nyögve hanyatlok le a tövébe. Kezdem érezni, ahogy a testem egyre nehezebb. Lassan én is a határaimat feszegetem. Alig aludtam néhány órát, három helyen kilyuggattak, és kétszer keveredtem közelharcba. Elegem van. Sokkal több pénzt kellett volna kérnem.
Fintorogva veszem szemügyre a sebet. Alaposan kilyukasztott a kis görcs. A golyó bement és távozott a combom külső felén. Ezt össze kell majd varrnom.
A gondolatra eszelős vigyor költözik az arcomra. belül pedig egyre erősödő késztetést érzek a nevetésre. Viszketős-csiklandozós érzés, a szemem könnybe lábad tőle, én pedig nem tudom tovább visszafojtani, egyszerűen kitör belőlem. Hangosan, hahotázva kezdek nevetni a helyzet abszurditásán, egészen, amíg fáj az oldalam. Furán őszinte nevetés ez.
Az a kis görcs… életrevaló, furfangos, makacs és kiállhatatlanul idegesítő. Kedvelem. És egyre jobban ki akarom tekerni a nyakát.
Levakarhatatlan vigyorral a képemen sétálok vissza a raktárba a táskámért, ami még mindig a padlón hever. Csodák csodájára nem lett sem kilyukasztva sem levérezve. Átvetve a vállamon, ráérős tempóban indulok el abba az irányba, amerre a kis görcs is elhajtott.
Útközben ellopok majd valamilyen járművet, de addig kénytelen vagyok gyalogolni. A hajnal szinte arcul csap, az éles szögből érkező fény bántja a szememet. Minden lépésnél fájdalom nyilall a lábamba, és a meglőtt karom is egyre jobban sajog. Kelletlenül gyújtok egy szál cigire. Hosszú út lesz.
 
*
 
Óvatosan közeledem. Mégis mi a francba keveredett már megint…?
A golyók dörrenését már távolról hallom. Ahogy közelebb érek, megpillantom a tragacsot, amivel elhajtott, kissé összegyűrt lökhárítóval, nem sokkal mellette pedig egy kevésbé megviselt lakókocsit. És egy fura alakot.
A lakókocsi takarásában lopakodok közelebb. A szófoszlányokból ítélve régóta kerülgetik egymást, a fura fazon viszont becsavarodott kissé az üldözésben. Nem csodálom. Ha elhúzzuk a mi kis utazásunkat, én is a sorsára jutok.
Nagyot szívok a cigimből, a szám szélébe lököm a füstölgő rudat, majd az eszelős alak mögé lépem és elválasztom a fejét a testéről, mielőtt még nagyobb galibát okozna. A kis görcs a földön kuporogva pillant fel rám, ha nem ismerném, azt hinném, megkönnyebbülés suhan át a tekintetén.
- Kezdem elveszíteni a türelmemet – mondom halk, kimért hangon, visszafojtott indulattal. Átlépem a fej nélküli testet, és úgy nézek le a védtelenül kuporgó kis alakra. – Beszállsz magadtól a lakókocsiba, vagy a hajadnál fogva rángassalak be? – kérdem ridegen, a tényt pedig, hogy az őrülten zakatoló szíve kezd lassabban verni, félresöpröm.
Szó nélkül tápászkodik fel, én pedig elégedetten nézem, ahogy a lakókocsi felé indul. Lassú, ráérős léptekkel követem. Út közben felveszi a fura alak fejét a földről, nekem pedig nem kerüli el a figyelmemet, hogy a fej nem mozdulatlan, hanem ráng a szája és mintha a szeme is mozogna. Undorodva fintorodom el. Micsoda undorító mutáció.
A kis kaméleon a roncsból szivárgó benzintócsába dobja a fejet, a szemében vak gyűlölettel, majd szó nélkül nyúl felém, én pedig hagyom, hogy kivegye a számból a félig szívott cigit. Remegő ujja az ajkamhoz ér közben, a bőre pedig olyan meleg, hogy szinte éget. Még pillanatokkal később is érzem az érintését.
Az izzó csikket a benzin tócsába dobja, tűz lobban, a kékes lángok pedig nekilátnak elemészteni a groteszk, élő fejet.
- Beszállok magamtól – mondja halk, megadó hangon, majd belép a lakókocsiba, én pedig szorosan a nyomában. A szemem körbe villan, és még épp elkapom az alig látható mozdulatot, mielőtt levetné magát a kicsi kanapéra. Hmm. Ügyes.
A lakókocsi olyan, mint valami orvvadász tanyája. Lelakott és tele van fegyverekkel. Kelletlenül markolom fel a fegyvertáskát, majd egyszerűen kihajítom a porba. Ezekre nincs szükség. Később át kell kutatnom mindent, mert biztosan van valahol egy vagy több rejtett fegyver.
Felmarkolom az asztalon heverő bilincseket és fejfájásom okozója elé lépek vele, aki csak rezignáltan néz vissza rám. Nem szól, megadóan tűri, hogy a konyhapulthoz bilincseljem, és pedig elégedett vagyok az együttműködésért. Az elejétől lehetett volna ilyen, egy nagy adag fejfájástól kímélt volna meg. De azt hiszem, túl sokat kérek.
A kezemet várakozóan nyújtom felé, remélve, hogy megértjük egymást, de mikor bambán bámul vissza, dühösen felmorranok.
- Köpd ki – utasítom hidegen, de továbbra is játssza az értetlent, én viszont már nem vagyok jó kedvemben. – Köpd ki, vagy én szedem ki, és az fájni fog – szűröm a fogaim között fenyegetően, mire a tekintete dühösen villan, de végül engedelmeskedik, és landol a markomban az aprócska kulcs.
 
*
 
Két óra múlva, mikor már megfelelő távolságba értünk a vérontás helyszínétől, leparkolok egy félreeső helyen, hogy szusszanhassunk egyet. A tagjaim elnehezültek a fáradtságtól, a szemem ég, minden porcikám pihenésért kiált. Fáradtan kászálódok fel a kényelmetlenül kicsi sofőrülésből és lépek hátra.
A kis kaméleon is felébred, szó nélkül, laposakat pislogva nézi, ahogy kioldom a bilincsét.
- Most ki fogom szedni belőled a nyomkövetőt. Elaltassalak vagy együttműködsz? – kérdem halkan, ő viszont csak összehúzza a szemeit.
- Tartogasd a kurva drogodat annak, aki vevő rá – morran fel, majd feltápászkodik, rögtönzött kontyba köti a haját és kerít valamit, amire ráharaphat. Elismerő tekintettel nézem a rutint, amivel felkészül. Lehetett már dolga bőven fájdalommal.
Deréktól felfelé levetkőzik, majd háttal kifelé ül le az étkezőasztalhoz. Szó nélkül lépek mögé, az asztalra letéve az elsősegélydobozt, amit idő közben kotortam elő és odakínálom neki a vodkát, amit itt találtam.
Közben a pillantásom nem tudom elszakítani szinte világítóan hófehér, tökéletes bőréről és a karcsú, de szálkás hátáról. A bőre alatt kívánatosan rajzolódik ki a gerincének íve és néhány bordája, a dereka fölött pedig két apró gödröcske. Valószínűtlenül törékenynek tűnik a dolgokhoz képest, amiket véghez vitt.
- Ne miattam aggódj, hanem inkább figyelj, hogy az elcseszett óriásujjaid ne tegyenek kárt bennem – figyelmeztet mogorván, majd az alkoholhoz hozzá sem érve harap rá a hevenyészett kötélre. Elismerő, szórakozott mosolyra húzom a szám. Van vér a pucájában, meg kell hagyni.
Lefújom fertőtlenítővel a nyakát, majd a jobb kezem mutatóujjának begyét az övemen lévő szegecshez nyomom. Az apró sebből vér szivárog, amit kicsiny, orvosi szike alakban keményítek meg.
Az ujjammal a nyakára simítok, kitapogatva a bőre alá juttatott, apró tárgyat, hogy belőjem a pontos pozícióját, azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy milyen selymes a bőre. Minden porcikájában megfeszül, mikor a szikét az apró sebhez illesztem és belevágok. Egy nyikkanás és rándulás nélkül tűri a műveletet, ami miatt őszinte elismerésem kell kifejeznem. Talán még nem is találkoztam senkivel, aki így tűrné a fájdalmat. Mégis miken mehetett már keresztül…?
Nem, ezt most verd ki a fejedből.
Hiába próbálkozom, a chip túl mélyen van. Nem merek mélyebbre vágni, mert félek, hogy megsértek egy ideget vagy egy eret. Fenébe.
- Mi van? – szűri a szavakat ingerülten, fájdalmas hangon, még mindig az anyagra harapva.
- Túl mélyen van – tárom elé kelletlenül a tényeket.
- Kurvára remélem, hogy nem tervezel egy rögtönzött gerincműtétet végrehajtani rajtam – süvölt dühösen, a hangjától pedig szinte fájdalom hasít a fejembe. Mintha az én hibám lenne, hogy újra megszökött és bajba keverte magát. Ha marad a seggén, mellettem, és azt teszi, amit megbeszéltünk, ez az egész nem történik meg. Türelmetlenül felmorranva, kissé talán durva mozdulattal látok neki összevarrni a kis vágást.
Dolgom végeztével leülök vele szembe és cigire gyújtok. Fáj a fejem.
- Van egy sebész kontaktom Szingapúrban, aki ki tudja szedni – mondom elgondolkodva, nem vállalhatom azt a kockázatot, hogy így rángassam át a fél világon. Ki tudja, milyen hátrányba kerülhetünk amiatt a kis vacak miatt.
- Na mi van, beszartál egy kis konkurenciától? – kérdi reszketeg mosollyal, gúnyosan, az utolsó erejét is a bosszantásomra használva fel. Elképesztő. Így sápadtan, a fájdalomtól verítékben úszva, megviselt arccal egészen ennivaló.
A gondolatra félmosolyra húzódik a szám. Farkasszemet nézünk.
- Nem nekem van célkereszt a hátamon – vonom meg a vállam hanyagul, a tényektől pedig idegesen felszisszen. Pontosan tudja, hogy igazam van.
- És mégis hogy a faszba akarsz eljutni Szingapúrba? – kérdi kelletlenül, dühösen szikrázó szemekkel.
- Azon ne fájjon a fejed – közlöm szűkszavúan, majd mélyet szívok a cigimből, a füstöt pedig az arca felé fújom. Gúnyos félmosolyt húzok a számra, mikor elfintorodik és félrefordul.
- Abbahagynád ezt? Nem szándékozok mindezek után tüdőrákban megdögleni, mert kibaszott passzív dohányzásra kényszerítesz, te seggfej – sziszegi sértődötten, de csak szórakozottan felhorkantok. A csikket kipöccintem a résnyire nyitott ablakon.
- Azok után, hogy rám lőttél, a nyelveden kellene eloltanom – mondom halk, kissé fenyegető hangon, pillantásom pedig az ajkára téved. Kissé száraz és cserepes az elmúlt napok viszontagságaitól, de még így is kívánatos.
A gondolat kizökkent.
- Megérdemelted, faszfej. Hálásnak kéne lenned, amiért nem a két szemed közé céloztam – mondja fenyegető hangon, dühtől szikrázó szemekkel. Farkasszemet nézünk, ezúttal viszont ő pislog. Sértődötten fordítja félre a fejét, felszegett állal, makacsul.
Szó nélkül húzom magamhoz közelebb az elsősegély dobozt, ami a köztünk lévő asztalon fekszik. Levetem a jobb napokat is látott, megtépázott nadrágomat, és nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a kis mitugrász szíve kissé hevesebben kezd verni. Letekerem a vodkásüveg kupakját, majd egy adag alkoholt löttyintek a sebre a combomon. Mély hangon morranok fel a csípő, égető fájdalomra, majd újabb cigire gyújtok és a szám sarkába lököm. Három öltéssel varrom össze a sebet elöl, néggyel a kimeneti nyílását oldalt. Nem örülök neki.
Mikor végzek, leveszem a felsőmet is, és megpróbálom összevarrni a sebet a bal vállamon, de egy kézzel már nem olyan egyszerű. A kis mitugrász néz egy darabig, végül kelletlenül felmorran és hozzám lép.
- Add ide, nézni is fáj, ahogy bénázol. Az óriásujjaiddal meg se tudod fogni normálisan azt a tűt, te behemót – forgatja a szemeit, majd kérdezés nélkül kiveszi a kezemből a tűt, én pedig nem tiltakozom. Egy tűvel nem tudna megölni, attól gyorsabbak még a reflexeim.
Nem lenne okom bízni benne. De kíváncsi vagyok, mihez kezd a helyzettel.
Az indokoltnál jóval durvább mozdulattal böki belém a tűt, a szemem megrándul, de nem szólok. Revansot vesz az előbbiért. Egészen mulattat.
Hátradőlve hagyom, hogy összeöltse a sebet, közben pedig elszívom a cigimet. Alig néhány perc alatt végez, én pedig elégedetten szemlélem meg a munkáját. Jóval szebb öltéseket produkált, mint amilyenekre én képes lennék.
- Ne szokj hozzá. Csak azért kapod, mert megszabadítottad a fejétől azt a rusnya, őrült oroszt – veti oda félvállról, én pedig válaszul felmorranok. Összepakolom az elsősegély készletet, majd felállva nézek körbe a kényelmetlenül apró lakókocsiban. Elsőre sikerül benyitnom a miniatűr zuhanyfülkébe, de kizárt dolog, hogy bepréseljem magam arra a lehetetlenül kis helyre, ezért inkább egy sóhaj kíséretében nekilátok megmosakodni a csapnál. Fél szemmel figyelem közben, ahogy a kis mitugrász szekrényajtókat nyitogat és kutakodik.
A felső polcon talál is némi ehetőnek tűnő kaját, nyújtózkodik érte, de csak az ujjai hegyével éri el a holmit. Gúnyos félmosollyal lépek mögé, és ahogy megérzi a jelenlétem, lemerevedik. A vére gyorsabban kezd áramolni a testében.
Az indokoltnál talán kicsit hosszabb ideig állok mögötte. Megcsap a hajából áradó, kellemes, édes illat. Vajon a hófehér fürtök olyan selymesek, mint amilyennek tűnnek…?
Felnyúlok, hogy levegyem a felső polcról a kaját, a mozdulat közben pedig a hátához simulok. Már visszahúzta a felsőjét, de így is érzem a testéből áradó forróságot.
Valószínűtlenül apró hozzám képest. Kicsinek és törékenynek tűnik. Milyen megtévesztő.
Leteszem elé a pultra a cuccokat, majd érdeklődve választok ki egy zacskó szárított marhahúst. Kibontom, a számba tolok egy darabot, és azon rágódva lépek a táskámhoz, hogy tiszta ruhát vegyek elő belőle. Még hallom, ahogy morog valamit az orra alatt, de nem tudom tisztán kivenni a szavakat.
- Borzasztó ízlése van ennek a nyomorultnak – fintorog, szemrevételezve a kínálatot. Kivételesen egyet kell értsek vele, de jelenleg ez is több, mint a semmi.
- Pihenünk egyet, és utána kerítek normális kaját – vetem oda félvállról, belebújva egy atlétába.
- Ruha is kéne, ugyanis a cuccok, amiket vettél nekem, koszosak és véresek lettek. Undorító – húzza el a száját végigpillantva magán, végtelen panaszáradatba kezdve, mire megforgatom a szemeimet. Újra beletúrok a táskámba és hozzávágom az utolsó tiszta pólómat. – Ugye csak viccelsz? Ez akkora, mint egy kibaszott cirkuszi sátor. Egy hat fős család vígan elélne benne – szemléli meg kritikus tekintettel a ruhadarabot, de csak sötét pillantást küldök felé.
- Felőlem meztelenre is vetkőzhetsz – mondom kissé fásult hangon, mire sértődött arcot vág.
- Szeretnéd, mi? Perverz.
- Legalább szórakoztatnál – villantok felé egy gúnyos, egyúttal lehengerlő mosolyt, amitől megszeppen egy pillanatra, de gyorsan visszazökken a szájhős szerepébe.
- Eszkort szolgáltatást nem vennél igénybe mindjárt? A bőr sülne le a képedről, te tapintatlan faszkalap. Elrabolsz, hogy pénzzé tegyél, aztán szórakoztatást vársz? Mutatok én neked egy trükköt. Ledugom a lábam a torkodon és a seggeden fog kijönni. Elég szórakoztató lesz? – szűri a fogai között az arcára fagyott, ellenséges vigyorral. Láthatóan a fáradtság miatt már nehezére esik kontrollálnia magát, engem pedig szórakoztat a kis kirohanása.
Könnyed mozdulattal állok fel, majd két hosszú lépéssel előtte termek. Megszeppenten simul a szekrényhez, kissé rémülten pillant fel rám, a szíve hevesebben kezd dobogni. A kezeim csattannak a feje két oldalán a szekrény hűvös falapján, így zárva el előle a menekülési utat. A pólómat úgy szorongatja maga előtt, mintha legalább pajzs lenne, ami távol tarthat tőle.
Lehajolok hozzá, a szemünk majdnem egy vonalba kerül. Arcomon sármos, gonoszkás mosoly.
- Rajta. Próbálkozz csak. Felizgat a tiltakozás – búgom elmélyült, sokat ígérő hangon. Az arcát elfutja a pír, a tekintetében talán félelem, düh, és még ezernyi érzelem kavarog. Újra megcsap az édes, érzéki illata. Feltűnik, milyen erotikus, ahogy az alsó ajkába harap.
- Beteg állat, tartsd magad távol… - kezd bele súgva, reszketős hangon, de nem engedem, hogy befejezze. Megragadom a jobb karját, az ujjaim satuként fonódnak a csuklójára. Rémülten rándul össze, megpróbálja kirántani a karját a szorításomból, de mindhiába. Megkínzott csuklói nem gyógyultak még be teljesen, ezért a szorításomtól felnyílik egy aprócska seb és egy vörös vércsepp buggyan elő. Megbűvölten nézem, ahogy végigszánkázok hófehér bőrén, érzéki kontrasztot alkotva.
Rémült, tanácstalan tekintetébe fúrom a szemeimet, úgy kanyarintom le nyelvemmel bőréről a rubintszínű cseppecskét. Nagyra tágult szemekkel, levegő után kapva nézi végig a jelenetet, az ajkai enyhén elnyílnak a megdöbbenéstől. Furcsa bizsergés ébred bennem, késztetés, hogy sutba dobjak mindent és egyszerűen csak a magamévá tegyem, minden tiltakozása ellenére.
A kép, amit az elmém formál, vérlázítóan forró.
- Eltölthetjük az út hátralévő részét együttműködve, a legkevesebb kellemetlenséget okozva egymásnak. De ha engedetlen leszel, megkeserítem minden napodat – súgom érzéki hangon, szabad kezemmel megmarkolva az állkapcsát. Felnyikkan, megpróbálja lefejteni magáról az ujjaimat, de nem próbálkozik elég keményen. Még közelebb hajolok hozzá, az ajkunk szinte összeér, lehelete égeti a számat. Közvetlen közelről nézek a szemeibe. – Lefogadok, hogy találok olyan módot a tested megbecstelenítésére, amivel még nem próbálkoztak ezelőtt. Szóval legyél jó fiú és működj együtt. Akkor nem foglak bántani – ígérem negédes mosollyal, majd apró puszit hintek a szájára, hogy fokozzam a pillanat drámaiságát. – Elliot – teszem még hozzá, szinte dorombolva, majd elengedem, ő pedig úgy iszkol be az apró zuhanyfülkébe és zárja magára, mintha ott biztonságban lenne. Gúnyos mosollyal nézek utána, majd amíg fürdik, nekilátok átkutatni a lakókocsit. Találok is néhány dugi fegyvert, amiktől rövid úton megszabadulok, majd rájövök, hogy az egyik beépített szekrény egy kinyithatós ágyat rejt. Felállítom azt is, és mivel kicsit nagyobb, mint a kanapé, ezen helyezkedem el. A táskámat becsúsztatom az ágy alá, elég közel ahhoz, hogy meg se próbáljon a közelébe jönni, majd bezárom a lakókocsi ajtaját, a slusszkulcsot pedig szintén a táskámba süllyesztem. Ahányszor túljárt már az eszemen, nem árt némi óvintézkedést tenni.
Lehetetlenül sokáig áztatja a kis hab testét, a gondolatra pedig, hogy közben megállás nélkül válogatott sértéseket fogalmaz meg magában az irányomba, vigyorognom kell. Kreatív és ellenséges. Olyan, mint egy dühös kis mókus. Nem jelent valódi veszélyt, de attól még idegesítő, ha mogyoróval dobál.
Végül csak előmászik, a pólóm pedig majdnem a térdéig ér. A látványra felhorkantok.
- Csodásan festesz, hercegnő – vigyorgok rá, mire vicsorogva beint és elfoglalja a másik kanapét némi harapnivaló társaságában.
- Remélem, egy szép napon vérmérgezést kapsz, és végignézhetem, ahogy megdöglesz – válaszolja rémisztő mosollyal, a kijelentésre pedig kuncognom kell.
- Hogy lásd, kedves is tudok lenni, nem bilincsellek meg – jelentem ki végül, mire meglepetten vonja fel a szemöldökét. Próbaidőt kap. Ha jól viselkedik, eltekinthetünk a jövőben a gúzsba kötéstől. Csak rajta múlik.
- Milyen megtisztelő – fröcsögi gúnytól csöpögő hangon, majd bekuckózza magát.
Míg elfogyasztom a maradék szárított marhát, előveszem a könyvemet. A csend ellazít, kivételesen az sem zavar, hogy idegesítően hangosan nyammog és fészkelődik. Azt hiszem, egyszerűen csak túl fáradt vagyok.
 
*
 
Neszezésre ébredek. Lustán nyitom ki a szemeimet. Kora délután felé járhat az idő, mert a nap magasan jár. Elliot kissé odébb a lakókocsi ablakával babrál. Nagy nehezen sikerül lehúznia, majd elégedetten könyököl ki rajta. Arcát a nap felé fordítja, a lágy szellő belekap kócos, kiengedett tincseibe. Lehunyt szemekkel, arcán apró mosollyal élvezi a nap melegét. A fényben a bőre szinte vakítóan fehérnek tűnik. A szempillái, mint leheletvékony fénysugarak. Akár még azt is mondhatnám rá, hogy festői.
A póló alól kikandikáló lábai kecsesek, kissé nőiesek. Kimondottan formás lábai vannak.
Kattan az öngyújtóm, a hangra pedig összerezzen. Megtörik a pillanat, a tekintetébe visszaköltözik a megvetés, ahogy felém fordul.
- Épp csak felébredsz, máris kukkolsz? – kérdi elhúzva a száját, ezúttal viszont nem méltatom válaszra. Végre kipihentem magam, szinte úgy érzem, ujjá születtem. A testem még mindig sajog ugyan, de jóval elviselhetőbben.
Feltápászkodom, nyújtózok egyet, a mozdulatra pedig ropogni kezdenek a csontjaim. Újabb csipkelődést hallok oldalról, de most nem vagyok olyan hangulatban, hogy foglalkozzak vele.
Előszedem a kabátomat és kritikus tekintettel pillantok végig rajta. Tiszta véres, így nem mutatkozhatok benne nyilvánosan. Eszembe jut, hogy valamelyik szekrényben láttam pár doboz kólát. Kis keresgélés után meg is találom, fogom az egyik dobozzal, a kabátomat beterítem a zuhanyfülke aljába és az anyagra öntöm a sötét folyadékot. Egy körömkefével nekiesek, és addig súrolom, amíg a vér és a kosz majdnem egésze ki nem oldódik belőle. Utána kiöblítem sima vízzel és elégedetten szemlélem a végeredményt.
- Sorozatgyilkosok bejárónője voltál, mielőtt fejvadásznak álltál? Ez a szomorú igazság? – kérdi félig röhögve, még mindig az ablakban könyökölve, onnan szemlélve a kis showt.
- Ha sok vért ontasz, kénytelen vagy megtanulni, hogy takarítsd fel – pillantok rá könnyed félmosollyal, szórakozott tekintettel, ettől pedig lefagy a vigyor a képéről. Szívok még egy utolsót a cigimből, aztán hozzá lépek. Makacsul állja a tekintetem, és még csak hátrébb sem húzódik. Aranyos, ahogy próbál bátornak és határozottnak tűnni, pedig érzem, ahogy a szíve megint gyorsabban ver. Lehajolok hozzá, közvetlen közelről nézek a szemébe.
- Az agyvelő hagyta nyomokra is vannak praktikáim – mondom élveteg mosollyal, beszéd közben engedve ki a számon a füstöt. Az arcán undor suhan át, mire felnevetve pöccintem ki mellette a csikket, és lépek a táskámhoz.
Jobb híján visszahúzom a tegnapi nadrágomat, mivel nem maradt több ruhám, majd előkaparom a kocsikulcsot.
- Hova megyünk? – villan meg rögtön a szeme, de válasz nélkül hagyva ülök le a sofőrülésbe és bírom mozgásra ezt a tragacsot. Hátulról neszezést hallok, majd pár perc múlva megjelenik a kis mitugrász, immár nadrágban, és leül a mellettem lévő ülésre. Kíváncsian szemléli a tájat, és mikor meglátja az első útjelző táblát, töprengő kifejezés ül ki az arcára. – Kitalálom, keresel egy apró, feltűnésmentes kikötőt, ahonnan könnyebben megléphetünk? – kérdi rám sandítva, a szám egyik sarka pedig felfelé görbül.
- Nem vagy te olyan ostoba, mint amilyennek tűnsz – válaszolom cigire gyújtva, mire megforgatja a szemeit és felmorran.
- Te viszont még nagyobb seggfej vagy, mint amilyennek első látásra tűnsz – gúnyolódik, de csak szórakozottan hümmögök.
Az út viszonylag csendben és békében telik, leszámítva, hogy néha rájön a fecseghetnék és olyankor az agyamra megy. Többnyire próbálom figyelmen kívül hagyni, mikor besokallok, akkor pedig ráijesztek kicsit, amitől ideiglenesen befogja. De egyre kevesebb időre.
Végül úgy két óra vezetés után kiszúrok egy egész pici, szimpatikus benzinkutat, ahol megállunk. A miheztartást végett rázárom a kocsi ajtaját, bár tudom, ez nem akadályozná túlzottan. Inkább csak figyelmeztetés jellegű a dolog. De talán úgy tűnik, attól a ruszkitól jobban tart, mint tőlem, mert nem próbál meglépni. Vagy csak a chip idegesíti.
Tankolok, aztán három szatyornyi kajával és néhány szuvenír cuccal térek vissza. Nevetséges, turistáknak gyártott pólók és nadrágok, amik röhejesen festenek ugyan, de legalább tiszták.
Ahogy visszalépek a lakókocsiba, az ölébe vágom az egyik szatyrot. Érdeklődve túr bele, és mikor meglátja a ruhákat, elfintorodik.
- Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Én ezt nem veszem fel – jelenti ki kategorikusan. Rá se nézve válaszolok, miközben a másik két szatyorból a kaját pakolom ki az asztalra.
- Mondtam már, akkor vetkőzz meztelenre.
Puffog még egy kicsit, majd mélyebbre túr, az arckifejezése pedig határozottan elégedettebb lesz.
- Istenem, napok óta nem ettem édességet! – sóhajtja vágyakozva. Ráhibáztam. Az első pillanattól határozottan édesszájúnak tűnt. Az egyik szatyorból előkerül még egy kis üveg instant tejeskávé is.
- Ez is a tiéd – dobom felé, egy ügyes mozdulattal pedig elkapja. – Olyannak tűnsz, aki megveszik egy kis édességért – sandítok rá perverz mosollyal, miközben az egyik kezében már egy csomagolt nyalókát szorongat. Ahogy realizálja a szavaim mögött rejlő utalást, elvörösödik. Kreatív sértések hadát zúdítja rám, én viszont hangosan felnevetve vetem le magam a kanapéra és látok neki a kajának.  


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).