Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

Sado-chan2016. 08. 22. 19:51:38#34544
Karakter: Reizen
Megjegyzés: Kezdés


 

Egy sziklán üldögélve figyelem, ahogy Poseidon atyánk kedve szerint hajigálja azt a megtermett hajót. Szórakoztató látvány, ahogyan az emberek sikolyai is mulattatnak… együgyű népek, nem értik, hiába küzdenek, a víz dühe ellen semmit sem tehetnek.
 A víz, a tenger az élet maga, és a halál, a bíra és a hóhér egy személyben.. És itt vagyok én.
Említettem, mennyire szeretem a viharokat?
 A sok vízbe fúlt embert, a roncsokat, az elsüllyedt kincseket, amiket nekem csak össze kell gyűjtenem a fenékről. Megannyi koponya, és csontok, ágyúgolyók és kardok, ládák, erszények, meg minden ami kell!

Mikor már darabjaira hullt a rozoga hajó közelebb úszok, felderíteni a terepet. Elő fordulhat, hogy akad még túlélő, vagy aki most készül kilehelni a lelkét, ezeket általában vízbe fojtom, vagy sorsára hagyom, ha úgy látom, nincs értelme vele vesződnöm.
Ahogy az uszadékfák közt siklok meghallok valami jellegzeteset. Egy haldoklót.. nem.. ez ahhoz túl eleven.
Közelebb úszok hozzá. Egy fiatal hím egyed…egy embergyerek… tekintete elgyötört és ködös, ajkai lilák a hidegtől, de már reszketni sincs ereje. Ujjaim lassan úsznak a nyakára, kitapintok a gyengén lüktető ütőeret. Csak egy apró szorítás, vagy egy rántás, és vége. Már készülnék kitörni a csinos nyakát, amikor rám emeli azokat a különös szemeket, s egyenesen az enyémbe váj velük.
- Mit akarsz tőlem, ember?- morgom steril, érzéketlen arccal, nem mutatva, hogy kezd egyre jobban érdekelni a fiú. Lassan nyílnak szét ajkai, nyöszörög valamit, de egyetlen érthető szó sem hagyja el a száját. Felköhög, majd elveszti eszméletét
- Mit csináljak veled, kölyök?- morgom, mikor a vállamra ejti a fejét. Azt hiszem tudom is… haza vizem őt, bár még nem tudom, mire fogom használni

Víz alatti palotám homokos partjára fektetem őt.
Ez valaha egy vulkán volt, így a benti lagúna felett friss levegő kering a kürtőn keresztül. Itt nem fog megfulladni, igaz, kiúszni egyedül az én segítségemmel tud majd. A falak tövében fák és kúszó növények, egyedül az én engedélyemmel létezhetnek még. Remek dekorációk, semmi több.
A parton ülök emberi alakban mikor magához tér.
- Hol vagyok..- fejét fogva ül fel a homokban, ahogy magához tér végre. Éppen ideje volt.
- A palotámban, pontosabban annak az előterében- felelem, de nem nézek rá- Mostantól ez lesz az otthonod- azzal felkelek é otthagyom őt. Majd ha akar, bejön…máris tudom, melyik szobát fogja megkapni a drága.

Pár óra múlva megjelenik végre a kastélyomban is…éppen időben
Az egyik kanapén üldögélek az egyik új szerzemény, míg ő bátortalan léptekkel fedezi fel a hatalmas előteret
- Már azt hittem megfulladtál a homokban fekve- pillantok rá, majd a karddal a kezemben felállok és közelebb lépek hozzá. A szín már visszatért az arcára, és fogmás ajkai is vissza kapták halvány rózsás színüket. Elégedett mosollyal  az arcomon nézek végig rajta, tekintetem elidőzik vonásain
- Köszönöm hogy megmentett, de mostmár mennem kell- köszörüli a torkát hogy rá figyeljek
- Ugyan már, hisz csak most érkeztél- végig simítok az arcán, míg ujjam ajkaira téved át. Elidőznék még rajta szívesen, de félre löki a kezem és hátra lép. Nem hagyja magát… ez tetszik!- A hálószobák az emeleten vannak, válassz nyugodtan közülük- egy fél mosollyal az arcomon fordítok neki hátat, majd magára hagyom a gondolataival… kimegyek egy kicsit levegőzni


Saga-chan2014. 07. 04. 07:58:46#30524
Karakter: Hanter



 Valaki kapcsolja ki a légkalapácsot. Nem lehet,igaz kora reggel bontják a házat! Várjunk ez nem légkalapács, ez a telom. Nyújtózkodva keresem meg a zaj forrását, mikor megtalálom egy egyszerű mi vannal felveszem.

- Mi van már? -Álom ittas hangon belemorgok a készülékbe.

- Neked is jó reggelt Hanter, bocs a korai eresztőért, de ma is lesz egy meccsed. Valami európai ipse azt hiszi, hogy elveheti az övedet. Na ennyi voltam pá. Ezzel bontja a vonalat, én meg pislogok mint hal a szatyorba. Meccs, kihívó? Mi van ma az emberekkel? Azt hiszik könnyed adom amit megszereztem? Mindegy, ha már úgy is fent vagyok ideje lenne kikelni az ágyból. Próbálom magam ülő pozícióba tenni, de nem megy. Egy fekete pamacs van a mellkasomon és kezek a derekam körül. Úgy néz ki remek estém volt

- Az volt Hanter! A kicsike csak nyögni meg sikítani, de már jó volna egy társ nem gondolod? Bestiám már magyarázza a lehetetlent. Nem mondom, hogy nincs igaza de ha nem jön velem szembe a társam mit csináljak?

- Te csak maradj csöndbe neked is bejön, hogy mindig más van az ágyban vagy nincs igazam? – Kérdezem tőle de úgy is tudom a választ. Ezzel befejezettnek veszem a beszélgetésünket. Nagy nehézségek árán ki jutok a kezek börtönéből. Irány a fürdő, Ádám kosztümbe lépek be. Még most is érzem pamacska illatát a bőrömön, nagyon szenvedélyes lehettem ha most is ki van ütve. Zuhanyzóba lépve azonnal folytatom magamra a jó meleg vizet. Alaposan megfürdők nem hagyok ki semmit. Amint ezzel is végeztem jöhet a hajam beállítása, de a tükörbe nézve elég furcsa folt fogad, a kis démon kiszívta a nyakam. Nem szeretem ha megjelölnek, azt én szeretem hagyni, de azt is csak a társamon. Vissza megyek a szobámba ahol a kicsike még mindig horpaszt, a levegőben még mindig érezni a tegnap este illatait. Farkam már most kemény, azt hiszem jól fog indulni ez a napom is.

- Ébresztő szépségem, van egy kis meglepi a számodra. -suttogom fülébe majd be le is harapok. Nagyon ügy tűnik, hatásos volt az ébresztő. Lassan nyitja ki szemeit, majd rám néz. Arcán csintalan mosollyal kéri a meglepőét. És ki vagyok, hogy ne adjam meg neki? Ajkaira marók, semmi gyengédség, semmi finomkodás, csak az ősi vágy amit most hajszolok. Nyögései elárulják, tetszik neki a vad sex én meg nem finomkodok.


 

××××

Tizenegy körül szállok ki seggéből. Ennyi már biztos , hogy elég volt. Pamacskát már elzavartam, nem kell nekem a rizsa, inkább elküldöm őket. Fürdés és készülődés után irány az edző terem. Egy fehér Nike melegítő és egy hasonló cipő most pont jó. Kocsikulcs a kezembe, telom a zsebembe, ajtó zár, kocsi nyit. Egy 1971-es Hami Cuda vár a garázsban. Fekete fényezésén a láng nyelvek olyan mint ha égne az egész kocsi. Síkra csiszolt ajtaján nuku kilincs, minek az ha van gomb is! Be indítom a motort ami szépen duruzsol, kedvenc együttesem cd-je már szól is. A forgalom elég gyors így nem sokat kell várjak. Tíz perc elteltével parkolok is az edző terem parkolójában. Csak azt nem tom minek járok én ide?

- Azért te hülye állat, hát ha megtaláljuk a társunkat. -add választ bestiám. Mi lenne velem nélküle!? Pár óra edzés után a telefonom jelzi, hogy ideje menni. Illatosan szállok be a kocsiba, nem sokat kell most is várjak. Stadion kapujában már vár rám az edző és a menedzser is. Faggatni kezdenek merre,kivel voltam, készségesen is válaszolok igaz néha nagyon részletesen, de nem érdekel mit gondolnak. Lassan kezdődik a meccs is, addig egy jó masszást is beiktatok. Nagyon jól csinálja mindjárt elalszok. De minden jónak vége szakad, amint beteszi a lábát az edző. Betessék finoman a ringbe, de ahogy meglátom az ellen felemet a kedvem is el megy az egésztől. Hamar lerendezem ezt a nyamvadt embert. Nekem lendül öklével de nem talál, lábát kirúgom. Nem szarazok vele sokáig, amit fel tudd állni azonnal kap egy jobb horgot egy kis gyomrossal és már számolják is. Megint én nyertem, ezzel a lendülettel irány a fürdő. Fehér feszülős naci és egy hozzá illő fehér izom póló. Szeretem ha feszül rajtam a ruha. Kicsikémet beindítom és irány a Venator club. Miami legjobb szórakozó helye. Kígyózó sor fogad mikor oda érek, de ez engem nem tud zavarni. Oda sétálok a bejárati ajtóhoz, már virítóm is a zöldhasúakat a biztonsági emberkének, aki be is enged. Amint belépek mellkason vág a basszus, az emberek egy tömegként mozdulnak, mindenhol vonagló testeket látni. Levegőben tömény sex szag és még sok más is. Körbe nézek hátha találok egy cuki kis ukécskát, nem is kell sokáig keresnem jön az oda magától. Ölembe fészkelve kezd el táncolni, ha így folytatja itt dugom meg mindenki előtt. Csípőjénél fogva állítom fel, majd háthoz simulok. Kellemes bizsergés fut végig rajtam, szemeim vörösre váltanak, fogaim megnyúlnak.

- Hanter érzed? -nem, nem érzem.

- Igen érzem, csak nem?

- De igen, itt van valahol a társad.

- Ja és hol? Talán szagoljam ki vagy mi?

- Igen te nagyon hülye!!!

Egyre erősebben érzem ahogy közelebb megyek a VIP részre. Mielőtt oda érnék egy pincér állít meg, fülembe mondja gazdája parancsát, miszerint kövessem őt. A pincér oda vezet ahonnan érzem társam illatát, csak van egy kis bibi nem a csajszi az.

- Nina vagyok, tudod mért hivatallak ide ugye? - kezét nyújtja nekem de én nem fogadom el, sőt morgok rá, mert a műkörmös ujjai a társam combján pihennek.

- Megölöm, eskü szét szaggatom.

- Nyughass Hanter! Tudod, hogy nem lehet.

- Igen tudom mért vagyok itt de ha fizetek sem fogok táncolni. - köpöm a szavakat a csajszinak, nincs kedvem pont neki jó pofizni.

- Hát ha nem, akkor nem. De van egy másik ajánlatom is. Feküdj le velem.-szemöldököm homlokomra szalad, ez most komoly? Egyszet tánci most meg dugás? Letöröm a szarvaidat kicsike!

- Nina ugye? - bólint. - Szereted a jó kemény faszt amikor megdug ugye? - megint csak bólint. - Na látod én is azt szeretem, ha keményen megdugnak. Mivel neked nincs farkad így szóba sem jöhetsz, ellenben veled. Nézek társamra aki tehetné megölne.

- Na ide figyelj te kis taknyos kölyök, ha még egy szóval is megsérted a barátnőmet, akkor megismered milyen az amikor elvagy verve. - fölém magasodva oktat ki, jaj azok a gyönyörű szemek és azok a csókolni való ajkak...

- Hanter elég, figyelj oda amit mond.

- Minek, itt van a közelben hadd figyeljem meg rendesen.

- Figyelsz te rám? - naná, csak rád figyelek nem látod?

- Azt a nőt nevezed a csajodnak? - mutatok az említettre. - Ha az utolsó emberi lény lenne a földön se kéne. - mondom neki, szemeiben a harag csak úgy forr, mindjárt kitör. Valakiknek int, én sem vagyok hülye, a testőrök azon nyomban itt is vannak. Az egyik a vállamra teszi a kezét, nem kéne, nagyon nem.

- Azonnal dobjátok ki, többet ne is lássam itt. - adja ki a parancsot, ezek meg mint egy engedelmes kiskutyák, teszik amit mond a gazdi. Megfogom annak a testőrnek a kezét, amelyik rajtam pihenteti azokat és egyszerűen az asztalra vágom, a másik gorilla felém indul de kitérek előle. Hátára ugorva elkapom a nyakát, úgy fogom meg, hogy bármikor eltörhetem.

- Elég legyen! - szóla vala a drága.

- Szólj az embereidnek, vagy kitekerem a nyakát, vagy hiányzik egy kis rendőri intézkedés? - még mindig fogom a krapek nyakát,, csak most még jobban megszorítom.

- Eresszétek, hadd menjen. Leugrok a csávó hátáról és elköszönök, nem mondják, hogy bunkó vagyok.

- Akkor pá.- köszönök és már ott sem vagyok, amint kiérek a clubbol azonnal felveszem a farkas alakom.

Hajnal tájt megyek vissza a kocsimért, haza megyek és utána elmegyek egyet úszni. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor meghallom a csengő hangját, valaki rá feküdhetett.

- Megyek már, nem vagyok süket. Kiabálom a terasz ajtóból. Kinyitom a bejárati ajtót és ki van a küszöbre erősítve? A társam.

- Mit akarsz? Nem volt elég a tegnapi? - kérdezem tőle végig szemeibe nézek, csak most ne mondjak csődöt.


 


 


Andro2014. 05. 08. 06:56:20#29901
Karakter: Hiroyama Akihito
Megjegyzés: (Efrainnak) VÉGE!


Sajnálom, szerettem, de már nem akarom írni Akihitot. Nem érzek hozzá erőt, sem kedvet. 


szela002014. 05. 07. 20:18:07#29899
Karakter: Efrain
Megjegyzés: Akihitonak




Már kezdek egyre jobban kétségbe esni, de Akihito hangja kizökkent.
- Van neved? - csak bólintok egyet, hiszen nem érti, amit mondanék. - Azt akartad az előbb elmondani? - ismét bólintok egy aprót. - Ha megtanítalak az én nyelvemre, akkor el tudod nekem majd mondani. De addig is hívnom kell téged valahogy, nem hívhatlak merunesnek. Vagy… - magamban ízlelgetem még mindig ezt a merunes dolgot. Sosem tudtam, hogy pontosan mi is vagyok és még mindig idegennek érezem a szót. - Mit szólnál a Meruhoz? Meru. Tetszik? Amíg nem tudom meg a neved, addig talán ez is megteszi. Jó lesz?
Nem nagyon tudom, hogy erre miként reagáljak. Meru. Az nem én vagyok, de jobb, mintha nevem se lenne, így végül újra bólintok egyet, bár nem valami magabiztosan.
- Akkor, amíg nem tudom a neved, Merunak foglak hívni - mosolya valahogy… megnyugtat. Van valaki, aki nem utálkozva és ijesztően néz rám, ami nagyon jó érzés. - Most pihenj egyet, kifáraszthatott ez a sok izgalom. És mire felébredsz, lesz egy meglepetésem a számodra, ami tetszeni fog, meglátod.
Nagyon megijedek, hogy indulni látom Akihitot. Itt fog hagyni. Nem akarom. Nem is gondolok bele, csak automatikusan utána kapok és nem is engedem. Nem tudom, hol vagyok, hogy mi fog velem történni, mégis… ennek az embernek a jelenlétében, olyan érzek, amit még sose.
Megnyugszom, mikor visszaül és eldőlök az ágyon. Puha és kényelmes. A parti és a barlangomban lévő sziklákhoz képest olyan más.
A tengerről álmodom, a halakról, tengeri csillagoktól - ami az egyik kedvencem - a kék vízről, amely naplementekor gyönyörű narancssárga. Az én otthon, valódi otthon. Álmomban sokan voltunk, játszottunk és boldogok voltunk, de aztán felébredek.
Először fogalmam sincs, hol vagyok, de lassan eszembe jutnak a dolgok. Felülök az ágyban és álmosan dörzsölgetem a szemem, nagyokat ásítozva. Észre se veszem, csak kiengedem magamból, amit ki kell, hiszen ehhez vagyok szokva, ezzel átáztatva mindent magam körül.
Hirtelen egy férfi jön be és dühösen rám kiabál.
- Mégis mi a fenét művelsz!? - esik nekem, mire eléggé megriadok. Odajön és lerántja rólam a takarót és döbbenten, mérgesen néz rám.
Nem értem mit csináltam és csak elhúzódom, egyre jobban és könnyek gyűlnek a szemembe. Reszketve próbálok szinte eltűnni, nagyon félek, hogy bántani fog. Eltakarom magam kezeimmel és várom, mi fog történni, de hirtelen csak egy nagy csapódást hallok és egyedül maradok, de még mindig rettegek.
Óvatosan felpillantok, mikor megérzem Akihito jelenlétét. Megijedek, mikor megpróbál hozzám érni, így amennyire tudok, arrébb húzódok, félek, hogy bántani fog, mert rosszat csináltam.
- Sajnálom… bocsánat… - próbálom mondani halkan, szinte sírva. - Ne bánts… bocsánat…
- Mit műveltél?! Ugye nem kiabáltál rá? - én még arrébb húzódok, ahogy leül mellém Akihito.
- Lehet, hogy elkiabáltam magam, de csak a döbbenettől. Nagyon sajnálom, Oyabun! Bocsásson meg! - nem is figyelem, hogy mit csinál, csak Akihitot figyelem.
- Te szerencsétlen! - hallom, hogy dühös. - Inkább menj, és hozz egy másik lepedőt, és szólj a személyzetnek, hogy húzzák át az ágyat! Lódulj már!
Olyan ijesztőnek tűnt most ez a kedves férfi. Segített nekem, de most mégis mérges. A könnyeim éppen csak nem folynak le és szinte reszketek.
- Nem a te hibád. Nem tudhattad, és gondolom a tengerben nincs vécé. - nem igazán tiszta, hogy mi is az a vécé és miről beszél Akihito, de lehet mégse mérges rám, annyira. - Mindegy, nem számít, nem haragszom rád. Junnak meg nem kellett volna a frászt hoznia rád. Ne félj, nem lesz semmi baj, Meru. Nem foglak bántani, ígérem.
Nem tudom, hogy miért, de hiszek neki. Kezdek megnyugodni és szép lassan közelebb mászni Akihitohoz. Kicsit meglepődök, ahogy a karjaiba vesz, de nem ellenkezek. Észre se veszem, hogy visszajönnek a többiek.
- Ígértem, hogy mutatok neked valami szépet, igaz? - kérdezi, mire ismét bizonytalanul bólintok. Vajon az embereknek, mi a szép? - Gyere, attól hátha jobb kedved lesz, kicsikém.
Furcsa érzés, ahogy egy másik lény visz a karjaiba és hozzám ér. Nem nagyon tapasztaltam ilyet ezelőtt. A Nap teljesen másként süt rám itt, sokkal melegebb, mint a tengernél. Olyan kellemes érzés.
Annyi szín és élet vesz körbe, nem is tudom, hova kapjam a fejem.  Figyelmesen hallgatom Akihotot, amint kedvesen magyaráz nekem. Mindent próbálok megjegyezni és kíváncsi is vagyok. Milyen furcsa növények, hogy nem kell vízben lenniük.
Azt a kis tavacskát meglátva, nem is hiszek a szemeimnek. Csak nézem a tiszta vizet, a köveket, szebb, mint otthon volt.
- Tetszik? - Akihitora nézek, nagy szemekkel. - A tied, kicsikém. Neked csináltattam.
Nem is gondolkozok, csak átölelem a nyakát, bár elég bátortalanul.
- Köszönöm… - még ha nem is érti, amit mondok, akkor is muszáj volt ezt tudatnom vele. - Köszönöm szépen… - de remélhetőleg így is tudja, mit akarok elmondani neki.
Nem tudom, hogy megértett-e, de lassan beleenged a vízbe. A lábaim rögtön átváltoznak és szép fokozatosan mindenem olyan, mint ahogy én megszoktam. Aranyló páncélomon, megtörik a fény és gyönyörűen csillog. Pár pillanat múlva, már a víz alá is merülök és fel se bukkanok jó pár percig, csak körözök és nézelődök. Olyan szép minden. A korallok és a halak szebbnél szebb színben pompáznak. Megpillantok egy gyönyörű kagylót, amit felkapok és felúszok vele.
Már távolodó alakját látom, de utána szólok.
- Akihito! - megfordul hangomra, bár valószínű csak a dallamokra, mire én ártatlanul nyújtózkodok, hogy odaadjam neki a kagylót.
Szinte látom, hogy nem nagyon tudja ezt mire vélni, de azért visszajön és elveszi tőlem, mire én elmosolyodom.
- Köszönöm szépen, Meru. - ő is mosolyog, amitől én kicsit zavarba jövök. Ez az első, hogy így néz rám valaki.
Kínomba hirtelen lebukok a víz alá és elbújok, olyan furcsán érzem magam, de boldog vagyok.

~*~

Pár napig szinte ki se jövök a vízből, még a fejem se dugom ki senkinek, akkor sem, mikor Akihito hív. Szemügyre veszem a kis tavam minden egyes zugát, minden élőlényt benne. Összebarátkoztam a hellyel és kialakítottam magamnak egy kis részt aludni.
Viszont az idő múlásával a kíváncsiságom győzedelmeskedik fölöttem és kibújtam a vízből. Van egy nagyobb kő, így kimászok arra, de még úgy, hogy az uszonyom belelógjon a vízbe és élvezem a napsütést.
Teljesen más illatok terjengnek itt, mint a tengernél. Nincs azaz erős sós illat. Érezni a fákat és a virágok illatát. A finom szellő simogat, minden olyan szép itt.
Nem messze tőlem meglátom Akihitot, amint pár emberrel beszélget komoly arccal. Mindenki feketébe és hasonlóan merev, komor arccal néznek. Furcsa az egész, de végül is… nekem most minden furcsa. Beszállnak valami nagy fekete dologba az emberek és elindulnak. Ahogy meglátom, hogy Akihito visszaindulna a házba, rögtön reagálok és nem is gondolkozva, odakiabálok.
- Akihito! - ő odafordul felém, majd lassan elindul. Én kicsit rosszul érzem magam, hogy csak így hangoskodok, szinte keresem az ellenséges állatot, ami el akar kapni, de nem történik semmi.
- Szia, végre előbukkantál, kicsikém? Már kezdtem érted aggódni. - áll meg a parton.
Beleugrok a vízbe és odaúszok hozzá, majd kiülök szinte rögtön mellé, de vigyázok, hogy ne vizezzem össze. Leül mellém a földre és megsimogatja finoman az arcom. Megremegek az érzésre, de nem rosszból.
- Jól érzed magad? - kérdezi, mire én csak hevesen bólogatok. - Akkor jó. Mond csak, nem szeretnél kicsit kijönni? Mára elintéztem mindent, így tudok veled foglalkozni
Hirtelen nem igazán értem, mire gondol, de aztán leesik, ami látszik is az arcomon. Igazból rettentő sebezhetőnek érzem magam akkor, ha nem a vízben vagyok. Jó pár percet tépelődéssel töltök, mire bólintok. Kicsit hátrébb csúszok, hogy teljesen kint legyek a vízből és várom, hogy a nap melege megszárítson teljesen.
Kinyújtja a kezét és végigsimít az uszonyomon, majd a combom tájékán megpihen keze Értetlenül nézem, de gondolom, ő úgy lehet velem, mint én az emberekkel, így hagyom és nem is zavartatom magam.
- Azt hittem, olyan, mint a halak pikkelye, de teljesen más. - erre halkan elkuncogom magam, ami édes csilingeléssel társul. Sajnálom, hogy nem tudom neki elmondani, hogy nem a bőrömön nő, hanem magam a bőröm. Nem lehetne leszedni úgy, mint a halak pikkelyét, csak ha megnyúznának.
Lassan elkezdek átalakulni, eltűnnek a szárnyaim, az uszonyom, minden, aminek el kell tűnnie. Egyáltalán nem vagyok zavarban, mert meztelen vagyok, hiszen nekem ez így természetes.
Feláll, majd lehajol értem és felvesz a karjaiba. Óvatosan átölelem nyakát, hogy így kapaszkodjak és az arcát kémlelem. Nem tudom, hogy hova akar vinni, de egy kis félelem sincs bennem, tudom, hogy ő biztosan nem fog engem bántani.
Olyan érzés, mintha lenne egy barátom.


Szerkesztve szela00 által @ 2014. 05. 07. 20:19:01


Andro2013. 06. 25. 16:14:30#26303
Karakter: Hiroyama Akihito
Megjegyzés: merunesemnek


Mindent megeszik, halat, rákot, kagylót, polipot, én pedig csak nézem. Kézzel eszik, mindenféle evőeszköz nélkül, de gondolom, ő így szokta. Mikor végez, a takaróban törli meg a kezét. A selyemtakaróban, amit valószínűleg ezek után ki kell majd dobni. Mást már biztosan pofon vágtam volna ezért, de ő nem ismerheti az emberi illemet, az emberi szokásokat, hiszen sosem járt a szárazföldön.
Végül engem vesz szemügyre, és hosszasan néz. Talán még sosem látott ilyen közelről emberi lényt, és bevallom, az én tekintetem is hosszasan elidőzik gyönyörű arcán, hosszú haján, különös színű szemein. Arra leszek figyelmes, hogy lassan az arcomhoz ér, és végigsimít rajta. A keze hűvös és apró, olyan, mint ő maga, érintése kellemes, mégis valahogy borzongató. Ennek ellenére nem húzódom el, még mulattat is, hogy egy másik lény hozzám mer érni, nem ismerve engem, nem tudva, milyen veszélyes is vagyok valójában. De érzem, hogy nincs benne ártó szándék, és mikor nem tapasztal semmilyen veszélyt, elmosolyodik, és mintha megnyugodna. A másik kezét is az arcomra teszi, mintha először erne hozzá egy emberhez. Talán így is van.
 
Mond valamit, de nem értem. A hangja édesen csilingel, mint valami kellemes zene, egy rég elfeledett dallam valahonnan a múltból. Tisztában vagyok vele, hogy lehetetlenség megtanulni a merunesek nyelvét, hiszen az emberi hangszálak nem tudják kiadni azokat a hangokat, mint ők.
- Nem értem. Nem tudok a te nyelveden – mondom, mire az arca elszomorodik és elhúzza a kezeit, az ölébe ejtve azokat. Szomorúan néz a semmibe. Talán a nevét akarta nekem elmondani? Vagy valami mást? Sosem tudom meg.
- Meg tudnál tanulni beszélni a mi nyelvünkön? – kérdem tőle, mire tétován bólint egyet.
Talán ha megtanulja a mi nyelvünket, képes lesz velem kommunikálni. De előbb a nevét kéne megtudnom, nem szólíthatom folyton lénynek, vagy merunesnek. Vajon van neve?
- Minden rendben – nézek rá, mire rám emeli azokat a gyönyörű szemeit. Zavarban van és fél, még én is érzem.
 
Nem tudom, mit tehetnék, de muszáj megtudnom, van-e neve. Mi van, ha az előbb azt akarta nekem elmondani? Tudni akarom.
-       Van neved? – kérdem, mire bólint. – Azt akartad nekem az előbb elmondani? – Újabb bólintás a válasz, tehát jól sejtettem. – Ha megtanítalak az én nyelvemre, akkor el tudod nekem majd mondani. De addig is hívnom kell téged valahogy, nem hívhatlak merunesnek. Vagy… - elgondolkodva nézek rá. Talán mégis. – Mit szólnál a Meruhoz? Meru. Tetszik? Amíg nem tudom meg a neved, addig talán ez is megteszi. Jó lesz? – kérdem szeliden.
Elgondolkodva rám néz, majd tétován bólint, mint aki nem egészen biztos benne, hogy jól döntött. De a Meru meg fogja tenni. Nem a fajátja neve, de majdnem, és mégis az ő neve. Az ő… pótneve addig, míg nem tudom meg az igazit. Bólintok.
-       Akkor, amíg nem tudom a neved, Merunak foglak hívni – mondom mosolyogva. – Most pihenj egyet, kifáraszthatott ez a sok izgalom. És mire felébredsz, lesz egy meglepetésem a számodra, ami tetszeni fog, meglátod.
Felállok az ágy mellől, és indulni készülnék, de utánam kap és megfogja a kezem. Mint aki nem akar egyedül maradni. A szemébe nézve látom, hogy fél. Megértem őt. Idegen ház, idegen szoba, és valószínűnek tartom, hogy még nem aludt ágyban. Visszaülök mellé, apró kezét a kezembe véve. Szinte elveszik az én hatalmas tenyeremben. Milyen furcsa, és milyen ijesztő is ez. Én, a nagy Oyabun, a legnagyobb tokiói keresztapa most itt vigasztalgatok egy gyámoltalan kis lényt.
De úgy tűnik, a jelenlétem megnyugtatja, mert máris laposakat pislog, és perceken belül mélyen alszik. Elmosolyodva simogatom meg hosszú, selymes haját, amely olyan puha, mint a selyem, és takaróként omlik a vállaira. De muszáj mennem, dolgom van, ügyeket kell intéznem.
Junnak meghagyom, hogy szóljon, ha Meru felébredt. Meru… Ízlelgetem nyelvemen a nevet. Különös név egy különös személynek. Nem állat, hanem személy, majdnem ember, és mégsem az. Vajon tud járni? Valószínűleg nem, de majd megtanítom rá. Mindent megtanítok neki, amit tudnia kell. Közben átalakíttatom a nyitott medencémet egy igazi tengeri paradicsommá. Persze nem akvárium lesz, ha akar bármikor kijöhet majd. Embereim már hozzá is láttak, és mivel sietniük kell, gyorsan dolgoznak.
~*~
Órák telnek el, és a medence készen van. Tengervízzel töltötték fel, több kisebb-nagyobb szikla emelkedik ki a vízből, alul tengeri növények garmadája látható és még a medence körül is felszórták homokkal. Egyszerűen tökéletes lett. Még tengeri halakat, rákokat, kagylókat és csigákat is telepítettek bele az embereim. Pont jó lesz az én kis merunesemnek. Ekkor Jun érkezik lélekszakadva, mint akit kergetnek.
-       Mi a baj? – kérdem egyszerűen.
-       Oyabun, azonnal jöjjön! – mondja Jun idegesen. – Meru felébredt és… nagyon ideges.
Meg sem kérdem, mi a baj, csak sietek utána. Remélem, nem történt semmi az én kis drágámmal.
~*~
Mikor a szobába érünk, Meru felnéz rám, szemében halálfélelemmel. A takaró a földön hever, láttatni engedi emberi alakját. Alatta egy hatalmas tócsa a lepedőn. Sóhajtok egyet. Ágybavizelt, de nem ő tehet róla. Sem járni, sem a mi nyelvünkön beszélni nem tud. Amikor közelebb lépek hozzá, arrébb húzódik, mint a kisgyerek, aki tudja, hogy rosszat csinált. Halk, fájdalmas dallamok törnek maguknak utat az ajkain keresztül. Junra nézek.
-       Mit műveltél?! Ugye nem kiabáltál rá? – kérdem szigorúan, mialatt leülök Meru mellé. Szegény majdnem beépül a falba a félelemtől.
-       Lehet, hogy elkiabáltam magam, de csak a döbbenettől – mondja Jun. - Nagyon sajnálom, Oyabun! – hajol meg mélyen. – Bocsásson meg!
-       Te szerencsétlen! – sziszegem dühösen. – Inkább menj, és hozz egy másik lepedőt, és szólj a személyzetnek, hogy húzzák át az ágyat! Lódulj már!
Jun újra meghajol, majd kisiet. Aztán Meru felé fordulok, aki még mindig rémülten pislog rám, szemében könnyek csillognak. Felsóhajtok és a hajamba túrok. Nem akartam megijeszteni, de úgy tűnik, sikerült.
-       Nem a te hibád – mondom halkan. – Nem tudhattad, és gondolom a tengerben nincs vécé. – Csak egy értetlen pillantást kapok. Megrázom a fejem. – Mindegy, nem számít, nem haragszom rád. Junnak meg nem kellett volna a frászt hoznia rád. Ne félj, nem lesz semmi baj, Meru. Nem foglak bántani, ígérem.
Lassan nyugszik meg, és mikor megjön a két szobalány Junnal együtt, végre sikerül a karjaimba vennem Merut.
-       Ígértem, hogy mutatok neked valami szépet, igaz? – kérdem, mire tétován bólint. – Gyere, attól hátha jobb kedved less, kicsikém.
Lassan viszem ki, a nyári nap finoman melenget mindkettőnket. Meru kíváncsian nézelődik körbe, ahogy kiérünk a kertbe. A medence egyik előnye, minden irányban szabad kitekintést engednek a virágokra, fákra, a lugasokra. A kicsi merunes ide-oda forgatja a fejét, mintha mindent egyszerre akarna megnézni. Elnéző mosollyal magyarázom neki, miket is lát maga előtt, miközben ő a figyelmét megosztja köztem és az élénk színű kert között. Jó helye lesz itt, ahol mindent láthat, és mindent megtapasztalhat. Mikor pedig a medencéhez érünk, szeme-szája elkerekedik.
-       Tetszik? – kérdem mosolyogva. – A tied, kicsikém. Neked csináltattam.


szela002013. 06. 02. 21:31:01#26022
Karakter: Efrain
Megjegyzés: Akihitonak




 Nem tudom megérteni a helyzetet. Talán életemben először vagyok ágyban, azt se tudom mi az. Nem értem, hogy miért akarnak megint bántani, mikor én semmi rosszat nem tettem. Pontosan tudom már, hogy sehol se fogadnak be és nagyon félek, hogy itt is csak ez vár rám, ráadásul még a tengerhez se tudnék visszamenni, hiszen a járással gondjaim akadnak.
Abban a pillanatban, mikor nyílik az ajtó, megfagyok, és csak bámulok előre rettegve. Az a hosszú hajú férfi lép be. Én csak kitágult, ijedt szemekkel figyelem őt.
- Szóval felébredtél. - Jön hozzám közelebb, mire én szépen kicsit arrébb kúszok az ágyon. Már itt is látszódik, mennyire ügyetlen vagyok a lábaimmal. - Ne félj, nem foglak bántani. Nem vagyok olyan barbár, mint az az eszement vadállat. Érted, amit mondok? - Én csak nyelek egyet és bólintok egy aprót. Nem fog bántani? Fut végig az agyamon. - Tudsz beszélni? - erre csak megrázom a fejem. Sosem volt kivel  beszélnem, a emberi nyelv minden fajtája messze áll tőlem.
Egy széket húz oda és leül rá, miközben csak néz engem átható szemekkel. Már emlékszem. Korábban is a szemei miatt nem féltem tőle annyira. Ugyan elég morcos a megjelenése, de nem úgy néz rám, mint azok az emberek.
Halk kopogás hallatszódik be, de már a szaglásom működik és érzem mi az. Hal és más finomságok, mire kicsit mocorgok. Nagyon éhes vagyok már, lassan egy napja nem ettem semmit sem. Az ölembe kapok egy tálcát és leveszik róla a fedelet, mire csak kitágulnak a szemeim.
- A tiéd. Gondoltam éhes lehetsz. - mondja nekem ez a számomra nagyon különös ember. Érzem a tiszteletet, ami körülötte van, de nem értem, hogy miért.
- Nem tudom, mit eszik egy merunes, de remélem, nem tévesztettem célt. Egyél csak! - biccent a fejével mire én óvatosan megfogok egy halat, hogy biztos szabad-e. - Mellesleg a nevem Akihito.
A névre felemelem tekintetem és egy pillanatig csak a szemét kémlelem, majd bólintok és neki esek az ennivalónak.
Mindenestül megeszek minden halat, polipot. Nagyban falatozok és elég sokat is eszek. Nagyon finom és ez látszódik is rajtam. Na meg természetesen simán kézzel estem neki és szinte csak harapom és tépem a különböző tengeri élőlényeket.
Mikor jól lakom beletörlöm a takaróba a kezem, hiszen nekem mindegy, teljesen természetes. Letolom magamról a tálcát és elgondolkozva méregetem Akihitot. Olyan furcsa neve van, bár azt nem tudom, hogy az ember között is az-e.
Lassan és elég ügyetlenül szembeülök vele a lábaimat magam alá húzva, nem nagyon tudok mit kezdeni a velük, most először vagyok ebben a formámban.
Jó pár percig ennek a határozott megjelenésű férfi arcába mélyesztem az enyém. Nem tudom, mit akarhat tőlem, de még sosem voltam ilyen közel egy emberhez és ez kíváncsivá tesz. Felemelem a kezem, majd nagyon lassan az arcához közelítem, végül éppen hogy hozzáérek az arcához az ujjbegyeimmel.
Nagyon kíváncsi vagyok és rossz szándék egyáltalán nem is volt bennem.  Elmosolyodom, és valahogy teljesen megnyugszom. A másik kezemmel is hozzáérek az arcához finoman és végigsimítok rajta óvatosan. Most először érek hozzá egy emberhez.
- Efrainnak hívnak. - mondom, de merunesul. Hangom édesen csilingel és egy rég elfeledett különös nyelven ejtem ki a nevem. - Efrain. - azzal azonban nem vagyok tisztában, hogy az én nyelvem nem tanulható, mert fontosak azok a hangok, amiket emberek nem tudnak kiejteni.
- Nem értem. Nem tudok a te nyelveden. - mondja nekem, mire kicsit elszomorodom, hogy nem tudom megmondani neki a nevem, pedig életemben először talán valaki kíváncsi lenne rá.
Elhúzom a kezeim és az ölembe ejtem, majd szomorúan nézek egyenesen előre.
Már nem vagyok ijedt, de kiszolgáltatottnak érzem magam nem is kicsit. Szeretnék visszamenni a vízbe. Abban nem vagyok biztos, hogy a tengerbe is, hiszen ott olyan magányos voltam mindig.
- Meg tudnál tanulni beszélni a mi nyelvünkön? - kérdezi tőlem, mire csak tétovázóan bólintok egyet.
Nem vagyok benne biztos, illetve még sose próbáltam. Azt se tudom, én magam mi vagyok. Ugyan ezt a merunes szót használja rá, de az mi? Nem tudom és ez felkavar.
- Minden rendben. - néz rám, mire felemelem a tekintetem, tudatlanságom, zavarom és kétségbe esésem szinte kézzel tapintható.


Andro2012. 11. 24. 11:25:05#24318
Karakter: Hiroyama Akihito
Megjegyzés: (Efrainnak)


Utálom az ilyen estélyeket, de néha részt kell vennem rajtuk. Mindig ugyanazok az unalmas, nagyképű emberek, akik hozzám dörgölőznek egy kis pénz, vagy védelem reményében. Ugyanazok a fennhéjázó fiatalok, hájas vénemberek a hájas feleségeikkel, vagy huszonéves cicababáikkal, esetleg fiúcskáikkal. Mindig ugyanazok az unalmas beszélgetések valamelyik luxusvillában, vagy luxushotelben. De muszáj itt lennem, annak a ficsúr Kazukinak a rendezvényén. Állítólag valami ritkaságot akar bemutatni a közönségnek, de még nem került rá sor. Ő is tudja, hogy engem nem illik megvárakoztatni, hiszen ő is az én védelmem élvezi, mint olyan sokan. Fél Tokió az enyém, a másik felén három másik család osztozik. Itt én vagyok a nagyhal a kicsi tóban, és mindenki azt teszi, amit én mondok.
Hirtelen hallom, hogy az emberek valamit nagyon dicsérnek, így én is arrafelé fordítom tekintetem, kezemben egy pohár méregdrága pezsgővel. Egy hatalmas akváriumot látok, és benne egy igen furcsa lényt. Nem sellő, nem is szirén, azt már láttam. Ez valami más. Egy fiú az, halfarka van, ugyanakkor szárnyai is. Azonnal tudom, hogy egy merunessel van dolgom, habár még csak hallottam ilyen lényekről. Rettentő ritkák, sok ember szerint már kihaltak. A fiú megpillant engem, én pedig közelebb lépek hozzá, nem tudva levenni róla a szemem. A fiú gyönyörű, hosszú haja ragyogó, sötét színű, bőre szikrázóan fehér. Szárnyai, és két ágban álló uszonya gyönyörű színes. Vállain aranyszínű pajzs fut végig, melyek végül egy kőben végződnek a mellkasán. Fülei hegyesek, homlokán érdekes minta van. Megkapó szépség, és azonnal tudom, akarom őt. Akarom ezt a ritkaságot, hogy csak én birtokoljam. Nem tudom, hogy ez az átok Kazuki hogy jutott hozzá, de megszerzem tőle. Tudja, hogy velem nem lehet egyezkedni.
 
- Tán csak nem tetszik a látvány? – hallom meg Kazuki hangját, de nekem a szemem sem rebben.
- Semmi köze hozzá – mondom egyszerűen. – Mennyi? – kérdem.
- Az attól függ. Önnek mennyit ér? – vigyorodik el Kazuki. – Megegyezhetünk éppenséggel.
- Nem egyezkedünk. Mondjon egy árat és viszem.
Tudja, hogy velem nem lehet ilyen módon egyezkedni. Kazuki fél tőlem, ahogy ránézek, látom a félelmet a szemében. Végül mond egy szemtelenül magas árat, de nem annyira magasat, hogy másnap reggelre holtan találják a medencéjében. Tudja ő, hogy hol a határ. Rábólintok az árra. Aztán látom, hogy egy búvár ereszkedik az akváriumba, kezében injekciós tűvel. A merunes menekülőre fogja, de ketten még csatlakoznak, bekerítve őt, és az első férfi beledöfi a tűt. A fiú felsikít, hangja, mint az orgona, és csengettyűk hangja, majd elveszíti az eszméletét. Barbár eljárás, de nem szólok semmit, habár nem helyeslem az ilyesmit.
 
Kiveszik a vízből, majd egy plédbe csavarják.
– Parancsoljon, Hiroyama-sama – mondja Kazuki. – Az öné.
– Köszönöm! – biccentek, majd intek az embereimnek, hogy hozzák utánam. – Hazamegyünk! – mondom a két emberemnek, akik hozzák utánam a fiút.
A kocsihoz érve beteszik hátra, én pedig előre ülök a sofőr mellé. Ezúttal nem kell tartanom veszélyektől, a kocsi ugyanis, amivel mostanában közlekedem, páncélozott. Legfeljebb egy tankkal lehetne kárt tenni benne, de sima lövedékkel semmiképpen. Nemrégiben az életemre törtek már, nem is egyszer, ezért szükséges ez az óvintézkedés.
– Haza! – utasítom a sofőrt, mire csak bólint és indulunk is. Nem szándékozom több időt tölteni Kazuki villájában. Ez is sok volt, és megvan, amiért jöttem.
 
~*~
 
Amikor hazaérünk, embereim óvatosan kiveszik a fiút a kocsiból. A halfarok helyett már lábai vannak, tehát teljesen megszáradt. Az egyik vendégszobába vitetem, majd ágyba fektetem. Még nem tért magához, hagynom kell aludni. A dolgozószobámba megyek, és magamhoz hívatom Junt, leghűségesebb emberemet, a jobb kezemet. Nem kell öt perc sem, és Jun már meg is jelenik.
– Hívatott, Oyabun? – kérdi tiszteletteljes hangon, mialatt mélyen meghajol.
– Elvárom, hogy Kazuki holnap már ne legyen az élők sorában – mondom. – Túl sok fejfájást okoz nekem, ráadásul csak az időmet és a pénzemet lopja.
– Ahogy óhajtja, Oyabun – hajol meg ismét Jun. – Valami különleges kívánság?
– Álcázzátok balesetnek – mondom. – Elmehetsz!
– Igenis – hajol meg újra Jun, majd távozik.
Semmi kétségem afelől, hogy Kazuki egy órán belül halott lesz, és az újságok szerint valószínűleg belefulladt a saját medencéjébe. Már régóta a bögyömben volt az az arrogáns ficsúr, és most, hogy a merunes már az enyém, rá sincs szükségem.
Ezek után leszólok a konyhának, hogy készítsenek valami tengeri ételt a kis vendégünknek. Szerepeljen rajta minden, amit az ilyen lények szeretnek, tehát hal, kagyló, rák, polip, tintahal, meg mindenféle. Utána úgy döntök, ideje megnézni, felébredt-e a már a fiú.
 
Ahogy a szobájához érek, mintha mocorgást hallanék. Benyitok, és látom, hogy a fiú már fenn van, és igencsak ijedt szemekkel néz rám, amikor meglát. Nem csoda, elég félelmetesen nézhetek ki a hatalmas termetemmel, sötét öltözékemmel, összefogott hajammal, szigorú arcommal.
– Szóval felébredtél – mondom, mialatt közelebb megyek. – Ne félj, nem foglak bántani. Nem vagyok olyan barbár, mint az az eszement vadállat. Érted, amit mondok? – kérdem, mire bólint. – Tudsz beszélni? – Kérdésemre a fejét rázza. Gondolhattam volna.
Sóhajtok egyet. Nem lesz könnyű kommunikálni vele, mert ha beszélni nem tud, valószínűleg írni-olvasni sem. Egy széket húzok az ágy mellé, és leülök. Csak nézem őt, ő meg engem. Aztán hamarosan, halk kopogás után egy emberem lép be, kezében egy letakart tálcával. Látom, hogy a fiú azonnal mocorogni kezd, majd mikor az ölébe kerül a tálca, és lekerül a fedő, elkerekednek a szemei.
– A tiéd – mondom. – Gondoltam éhes lehetsz – jegyzem meg, mialatt intek az emberemnek, hogy távozhat. Ő nagy hajlongások közepette el is hagyja a szobát. – Nem tudom, mit eszik egy merunes, de remélem, nem tévesztettem célt. Egyél csak! – biccentek, mire enni kezd. – Mellesleg, a nevem Akihito – mutatkozom be.
 A névre rám néz, és bólint. Szerintem megértette, vagy legalábbis remélem. De nem tudom, hogy az ő neve mi lehet. Valahogy ki kell találnom, vagy meg kell tanítanom beszélni. Ha hangokat képes kiadni, és megérti az emberi beszédet, biztosan képes megtanulni is. Erre azonban ráérünk majd még, előbb egyen, és erősödjön meg. Majd kap egy szép fedett medencét, talán az én téli medencémet is átalakíthatjuk. Azonban egyelőre csak nézem, ahogy eszik, és azon gondolkodom, vajon mit is csináljak vele.


szela002012. 10. 31. 19:19:27#23970
Karakter: Efrain
Megjegyzés: Hiroyama Akihitonak




A tengerek és óceánok sokakat lenyűgöznek, de engem nem. Sok éve élek már, mégsem éltem még soha igazán. Nem tudok semmit a világról, sőt számomra csak a tenger a világ. Nem tudom mi az a szárazföld, vagy levegő, ég. Nem ismerek semmit, ami nem a vízhez kapcsolódik. Láttam már szárazföldet, embereket, állatokat a távolból, de még sosem merészkedtem ki a vízből. Ott érzem magam biztonságban.
Így aztán, ahogy egyik reggel egy túlméretezett akváriumban találom magam, ahogy emberek vizslatnak, igen csak megrémülök. Nem emlékszem, hogy hogyan kerülök ide és hogy hol vagyok. Rettentően félek és ez látszik is rajtam.  Ijedten igyekszem menekülni a kisebb szoba méretű üvegketrecemből és próbálom kiütni a falát.
Ahogy közelebb jönnek az emberek, a másik oldalába húzódok, le a sarokba és próbálok elbújni, de hát itt lehetetlen. Szemügyre veszem őket, olyan furcsa mind. Sebhelyek, fekete ruha, valami furcsa dolog lóg a nyakukból.
Rengeteg ember vesz körül és kiéhezett szemekkel méregetnek. Egyre jobban megrémülök, még a vízben is tisztán látszódik, hogy remegek.
- És mit tud mégis Kazuki-san, hogy ennyit kér érte? - Mivel rendkívül jó a hallásom, így értem, amit az akvárium előtt beszélnek, viszont nem értem.
- Ugyan már… ritka, akárcsak a fehér holló. Nem sok merunes maradt mostanra. – Világosítja fel az előbbi kérdezőt egy igen csak rosszul kiállású férfi. Elgondolkozva méreget, majd elvigyorodik.
- ÉS biztos szűz a kis drága… - Vigyorog egyre jobban, egyre rosszabb érzésem van. Szűz? Mi az, hogy szűz? Kezdek kiakadni és még jobban megijedni. Hova kerültem én?
- Talán akkor megéri az árát. – Méreget egyre jobban, majd megütögeti az üveg falát és olyan vigyor lesz a fején, hogy rám csak még jobban a frászt hozza.
Távolabb mennek és tovább beszélgetnek, de sajnos már nem látom mit. Kicsit kijjebb merészkedek a sarokból és jobban megfigyelem őket. Kétségbe esve keresek valami menekülő utat.
Jobbra-balra pillantgatok és egyre jobban bepánikolok. Kicsit úszkálok is, hátha meglátok valamit, ami segíthetne megszökni innen.
Egyszer csak egy hosszúhajó férfit pillantok meg, aki csak néz engem és nem folyik bele a körülötte lévők beszélgetésébe.
Valamiért én is ott felejtettem a tekintetem rajta és a szemeit kémlelem.
Lassan közelebb jön hozzám és megáll. Én lejjebb és közelebb úszom és szinte közvetlenül előtte lebegek és nézek rá.
Odamegy hozzá az előbbi férfi, akit Kazuki-sannak szólítottak.
- Tán csak nem tetszik a látvány? - Kérdezi, mire az engem bámulónak még a szeme se rebben.
- Semmi köze hozzá. – Jött a válasz, én pedig értetlenül nézek. Nem sokat tudok az anyagias világról, sőt ami azt illeti, semmit. – Mennyi? – Szólal meg újra.
- Az attól függ… Önnek mennyit ér? – Vigyorodik el. – Megegyezhetünk éppenséggel.
- Nem egyezkedünk. Mondjon egy árat és viszem.
Én hátrább húzódom ismét a vízben és újra a sarokba kötök ki. Nem tudom mi vár rám és rettenetesen félek. Vissza akarok menni a tengerbe és úszni, nem itt lenni. Nem véletlenül nem merészkedtem még ki soha a tengerből.
Innen már nem hallom, hogy mit is beszél pontosan a két férfi, csak ijedten pislogok.
Egyszer csak egy nagy csobbanásra leszek figyelmes, ugyanis egy gumiba öltözött ember (búvár) ugrott be hozzám egy injekciós tűvel a kezében. Én menekülőre fogom és hát jóval gyorsabb vagyok nála így még csatlakoznak hozzá ketten. Körbevesznek és nekem nincs menekülési útvonalam.
Hatalmasat sikítok, mégsem annak hangzik, inkább mintha orgona és egy csengettyű keresztezése lenne. Nagyon szépen szól, de az arcomon látszik, hogy nem boldog vagyok.
Hirtelen belém szúrják a tűt, mire lassan elveszítem az eszméletem.

~*~

Amikor magamhoz térek egy szobában találom magam, emberként. Ha lehet még jobban megijedek, hiszen járni se tudok, nem tanultam meg az elmúlt években. Félve nézek körül, keresve valamit.
Menekülni akarok… csak menekülni. 

Szerkesztve szela00 által @ 2012. 10. 31. 19:19:46


yoshizawa2011. 09. 17. 20:45:52#16720
Karakter: Shizuchi Rinto
Megjegyzés: (Nanonak és Olvasokának)


  

Úgy néznek rá Nano-kunra, mintha ők jobban tudnák, a védelmem helyett halálsort érdemel, egyre idegesebb vagyok. Ezt a rendőrök talán már szemeim megváltozott színén is láthatják, amikor visszafordulnak felém.

Lehet, éppen a ténytől, hogy nem ember vagyok rettennek hátrébb, és hagyják, a rókadémon hozzám szaladva ugorjon a nyakamba, miután kifeszegeti magát markukból.

 

- Ezért be is perelhetem magukat! - mondom továbbra is a magamét, ugyanolyan vészjósló hangon, mint eddig. - Azonnal takarodjanak a házamtól!

Szerencsére ennyi kiabálás elég a rend őreinek ahhoz, hogy köszönjenek, és menjenek is, mialatt Nano-kun visszasiet az otthonomba.

 

Én is követném szívem szerint, de előtte még megbeszélem a szomszédokkal ezt az egészet.

Mosolyt erőltetve arcomra adom meg nekik, amire vágynak, hozom tudtukra, mennyire hálás vagyok nekik azért, hogy így aggódnak értem, tulajdonomért. Valamint… Ha már így alakult beavatom őket abba, hogy Nako-kun még reményeim szerint sokáig marad nálam.  

- De jól nevelt, nem kell tőle tartaniuk, nem akar ő senkinek se rosszat. Úgyhogy kérem, ne bántsák, és többet ne hívják ki rá a rendőrséget.

Miután megható szavaim követve bocsánatot kérnek, azt is felajánlják, kapunk egy finom csokitortát tőlük kárpótlásként.

 

- Még ma este áthozzuk nektek. - kiáltják felém az elköszönésük után, újabb mosollyal az arcomon fordulok vissza feléjük, biccentek nekik, hogy hozzák csak be, ha már aludnánk, mielőtt sarkon fordulva futnék egészen a biztonságot nyújtó otthonom ajtajáig, ahova belépve egyből vendégem szólítom.

Remélem, jól van.

 

- Nano-kun… - szólítom újból tétován, mert nem válaszol.

Most se felel, nagyot sóhajtva indulok el egy irányba, kezdem el keresni.

 

Hála a jó égnek, nem kell sokáig aggódnom miatta, szalagom után, amit most, hogy megtaláltam, visszakötöttem a kezemre, a púpos, és remegő takaró alapján, amit az általa kisajátított szobában látok, rá is ráakadok, sóhajtva megyek be hozzá, huppanok le mellé az ágyra.

- Nano-kun... nyugodj meg, már elmentek. - szólok hozzá halkan, miközben végigsimítok hátán. Biztos nem most, nem ezek a zsaruk bánthatták szegényt először.

Szerencsére szégyenkeznem sem kell előtte azon, hogy ettől a műveletemtől teljesen zavarba jöttem, és elpirultam, nem látja.

 

- Kint leszek a konyhában, ha keresel. És... - teszem hozzá tétovábban - hoztam neked valamit, leteszem melléd. - szavaimnak megfelelően helyezem el az ágyán a plüssöt, mielőtt elindulnék kifelé.

Feltett szándékom, hogy elmosogassam a ma, és tegnap keletkezett koszos edényeket.

De… Azt tudom, hiába érzem úgy, hogy egyedül akar lenni, ha nem jön ki később se, akkor mindenképp visszajövök hozzá, nem fogom hagyni, hogy ennyire összetörjön.

 

Örülök neki nagyon, amikor Nano-kun puszit hintve tincseimre ölel magához. Az, hogy kijött azt sugallja, az ajándékkal egy kicsit jobbá tehettem a kedvét.

- Tetszik? - fordulok hátra felé tétován.

 

- Köszönöm szépen az ajándékot, és hogy nem hagytad, elvigyenek a rendőrök még annak ellenére se, hogy annyi bajt…

- Elég… - vágok a szavába egy halovány mosollyal - Örülök neki, hogy itt vagy, annak is, hogy jól vagy, ezt a rendőrségi ballépést felejtsük el. Majd én gondoskodom arról, ne bántsanak. - lóbálom meg előtte visszaszerzett szalagom.  Olyan aranyos, amikor megdöbben…

Nem bírom ki, hogy ne kuncogjak fel arcán, ami meglepettséget sugall szavaim hallatán.

 

Azonban… Amikor rádöbbenek arra, mit is mondtam neki, hamar megbánva szavaim, hajtom le, próbálom takarni vörös arcom előle, ha már mozdulni karjai miatt, amik még mindig erősen fogják át derekam nem tudok.

Ezt nem így kellett volna…

 

- Tényleg? - kérdi, állam megfogásával visszafordítva maga felé az fejem, mivel nem bírok most megszólalni közelségétől, csak biccentéssel erősítem meg neki előző szavaim.

- Köszönöm. - suttogja újból hálásan, mielőtt ajkaival enyéimre tapadva hívná nyelvem táncba nyelvével, hevesen dobogó szívvel próbálom viszonozni csókját, még akkor is, ha ez igencsak nem egyszerű tapasztalatlanságom miatt.

 

- Gyere. - Kap ölbe gyengéden, és indul el velem szobája felé, miközben egy újabb puha csókot hint ajkaimra.

Jól esik kényeztetése, örülök neki időben hazaértem.

Nem tudom, akkor, ha elviszik mit tehettem volna az érdekében.

Anélkül, hogy használtam volna erőm nem sokat. De… Ha használtam volna, lehet már engem is bezártak volna vele együtt.

 

- Nano-kun… - szólítom meg halkan, amikor letesz ágyára, és mellém bújva betakar minket.

- Igen? Mit szeretnél? - húz közelebb magához.

Kicsit még félek attól, ennyire hozzám simul testével, viszont hamar megnyugtat cirógatásával. Úgy tűnik, most nem akar semmi olyan komoly dolgot, mint tegnap.

Ami jó, az a gyorsaság egyáltalán nem tetszett. Bár… Abban már biztos vagyok mindazok után, bízhatok benne, vigyázna rám. 

 

Nagy levegőt véve folytatom, amit elkezdtem:

- Izé… Nem lenne kedved holnap elkísérni egy megbeszélésre? - kíváncsian várom válaszát, legnagyobb döbbenetemre azonban két kérdést kapok helyette:

- Mégis hova? A munkahelyedre?

- Nem említettem, hogy holnap el kéne utaznom egy egynapos vállalati utazásra? - megrázza a fejét, úgyhogy sóhajtva kérek tőle elnézést, és avatom be abba, hova küldtek, kihez, és miért, majd mondom el azt is, annak az országnak a klímája miatt szükségem lenne valaki segítségére.

- Ha nem akarod, akkor nem muszáj, de örömmel venném a társaságod. - nem tudom, mennyire jó a szeme, bár lehet, azt, elpirultam arcom hőjéből is érzi. - Számíthatok rád? 


yoshizawa2011. 08. 22. 21:51:03#16183
Karakter: Shizuchi Rinto
Megjegyzés: (Nanonak és Olvasokának)


  

- Élvezem a jeges zuhanyt, mégse bízok ebben a rókában annyira, hogy ígéretétől nyugodt legyek, és sokáig pancsoljak. Igyekszem hamar visszatérni hozzá.

 

Nem kicsit döbbenek le attól a látványtól, ami szemeim elé tárul, amikor belépek a nappaliba, fel is kuncogok. Fekszik a kanapén, és mesét néz ahelyett, a délutánihoz hasonló őrültséget művelne.

Olyan aranyosan rácsodálkozva a dolgokra… Mint egy kisgyerek.

 

- Miaz? - fordul felém, amikor meghallja nevetésem.

- Semmi, semmi. Te tényleg szereted a meséket? - nem néztem ki belőle…

- Olyan gondtalan ez a sajt, biztos kedves gazdája van. - gazdája???

- Spongyabobnak hívják, ő egy tengeri szivacs. - ülök le mellé.

Meg akarom kérdezni, a gazdával magából indult-e ki, de nem merem, félek attól, feldühítem. Pedig… Tényleg ki kéne faggatnom arról, hol, hogyan élt eddig, hogy került ide.  

Mennyi viszontagságon mehetett keresztül??

 

Fejét ölembe hajtja, és egyre laposabbakat pislogva nézi tovább a Tv-t. Majd legnagyobb döbbenetemre, mielőtt elaludna, a szalagom a fülbevalójába akasztja, mintha attól félne, addig akarom letámadni, amíg alszik.

Ennyire ne bízzon bennem… Tényleg ki kell derítenem, mi történt vele…

 

***

 

Halkan csúszok ki alóla reggel, amikor csipog telefonom, és takarom be, mielőtt lelépnék dolgozni. Mára nincs sok meló, ha ügyesek vagyunk, talán hamarabb is végzünk a klipek forgatásával, mint szoktunk, visszaérhetek hozzá még azelőtt, mielőtt felébred.

 

***

 

Büszkén gyalogolok hazafelé, ebédszünetben sikerült kilógnom a stúdió épületéből, úgyhogy még ha nem is fejeztem be olyan gyorsan a munkát, mint terveztem, Nano-kun garantáltan meg fog döbbenni, amikor meglátja, mit sikerült neki vennem.

Egy plüss Spongyabob… Nagyon remélem, tetszeni fog neki.

 

Épp az utolsó sarkon fordulok be, amikor villogva húz el mellettem egy rendőrautó. Futásnak eredek, attól félek, mint pár perc után, amikor elérem otthonom kiderül, jogosan, hogy hozzám jöttek.

- Mi folyik itt??? - lépek oda a szomszédomhoz, mert a rendőrök lezárták a házam, nem tudok bemenni.

Csak remélni tudom, nem akarják elvinni azt a lökött rókát…

 

- Jaj Rinto-kun… Jó, hogy hazaértél. - sápítozik a kérdezett. - Tudod a tetődön mozgást láttunk, de mivel tudtuk, hogy dolgozol, úgy gondoltuk betörő, és kihívtuk a rendőrséget. Mint kiderült, jól tettük, mert azokat a rendőröket, akik bementek a házadba meg is harapta valami gonosz démon.

- De… De kérem itt tévedés van… - kiáltok rá, viszont figyelmét a küzdő Nano-kun felé fordítja rólam. Szegényt épp most vonszolják kifelé a házamból.

 

Amint magamhoz térek a látvány okozta sokkból, hevesen dobogó szívvel kiáltom rá a rendőrökre, hogy álljanak meg, ne vigyék el, majd amikor megbizonyosodok arról, nem hallják szavaim, át is török a házam köré felhúzott kordonon, eléjük toppanok.

Egész megszoktam már, az a lökött rókadémon nálam van, akármit is tett, nem akarom, hogy elvigyék még akkor sem, ha most szalagom nem látom a fülében.

 

- Álljanak már meg! - toppanok dühösen a rendőrök elé, szavaimmal egy időben jeges szelet is rájuk eresztve.

- Mi a baj kisfiú? Eltévedtél? - kérdik nevetve, amikor túlesnek első döbbenetükön, miközben potyázóm a nevem sóhajtja.

- Én itt lakom. - válaszolok mérgesen. - Ahogy ő is itt él velem. Azonnal engedjék el. - természetesen elpirulok kijelentésemtől, viszont most mindennél jobban érdekel az, végre mindenki elvonuljon már innen, kettesben hagyva engem a potyázómmal.

 

- De… A szomszédaid…

- Tudtommal nem vagyok köteles bejelenteni senkinek sem, ha vendéget fogadok… - egyre mérgesebb vagyok. Ijedsége alapján Nano-kunt elégszer bántották már, nem hiányozhatott neki ez a rendőrséges cirkusz. 


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).