Felegyenesedve lépek hátrébb a korlátról, s a hajó belsejében lévő szűk folyosók felé veszem az irányt, hogy jobban kiismerjem magam a hajón. Gondolkodás nélkül lépkedek a sötétben, próbálok kiűzni a fejemből minden vészjósló gondolatot. Valahogy ki kell bírnom az elkövetkezendő időket.
Lelassítok, mikor ismerős erő közelségét érzem, de ez most más. Sokkal hatalmasabb, szinte vérfagyasztóan telepszik rám súlya, s egy pillanatra a légzésem is elakad. A mellettem lévő ajtóhoz lépek, ujjaimat a kilincsre csúsztatom, de nem merem kinyitni. Tudom, ki van mögötte, de nem merek belépni. Miért engedi ki ennyire az energiáját? Nem értem.
Az óriási erő hatására érzem, hogy testem bizseregni kezd, s mintha mézesmadzaggal csalogatnák, az én erőm is mozgolódni kezd, akaratom ellenére. A fenébe. Kicsit a fának dőlve csillapítom le magam, s mikor az ajtó hirtelen kitárul, kis híján bebukfencezem a szobába. Stílusos belépő…
Leblokkolok, mikor megpillantom Annanaurt: összegörnyedve áll, s gyilkos tekintettel mered rám. -Idióta kölyök! Ne engedd ki ennyire az erődet a közelében, különben nem tudja visszafogni a sajátját. – rivall rám az ismeretlen elf, s hátrálok egy lépést. Nem én engedtem ki az erőmet. Ő volt az, aki előcsalta az enyémet…
Annanaur tekintetét pásztázva ledermedek, s ahogy megpillantom a tengerkék íriszt, szemeim kikerekednek, s még egy lépést hátrálok az ajtó felé. Nem értem… ekkora ereje lenne?
- A szemeid… - halkan suttogva bámulom még mindig őt, láthatóan hatalmas kínokkal küszködik. Akkora hatalma lenne, hogy a teste nem képes elviselni? Hihetetlen…
Szó nélkül viharzom ki a szobából, s egyre próbálom lecsillapítani kavargó gondolataimat és megpezsdült erőmet… pedig el kell nyomnom… muszáj, különben még rosszabbat teszek neki, és az veszélybe sodorhatja az egész hajót.
A fedélzetre sétálok, s alig pár perc múlva az ismeretlen elf lép mellém.
- Tanwe vagyok, Annanaur jobb keze. – mutatkozik be, s udvariasan elmosolyodva biccentek felé. Attól még, hogy Annanaurral nem épp fényes a viszonyom, az alattvalóival lehetek udvariasabb. Kezét a korlátra téve legelteti szemeit az óceán habjain, s türelmesen várom, hogy véget vessen a hosszú csendnek. Nem akarok kérdezősködni, pedig érdekel, hogy mi történt Annanaurral. Vajon mitől lehetett ilyen rosszul? Hogy történhet meg egy feával, hogy ennyire nem tudja kontrollálni az erejét?
Végre megszólal, elkezdi mondani az elszállásolásommal kapcsolatos információkat, s némán hallgatva figyelem. Úgy látszik Annanaurnak sem annyira szőrös a szíve, mint látszik. Lehet, hogy csak rám akart ijeszteni… vajon már jobban van?
Miután Tanwe befejezi a mondandóját, a Tűz Birodalmáról kezd mesélni, s én érdeklődve hallgatom szavait… legalább nem teljesen ismeretlen helyre megyek.
Mindketten ledermedünk a beszélgetésben, mikor Annanaurt pillantjuk meg felénk közeledni, s Tanwe rögtön mellé lép, hogy támogassa, én pedig végigmérem tekintetemmel… rossz így látni. Még az is jobb volt, mikor kegyetlenül viselkedett velem. Mi baja lehet? Nem túl bíztató az egyetlen szövetséges országunk legerősebb elfjét ilyen állapotban látni.
Mikre gondolok? Egy pillanatig tényleg úgy éreztem, hogy… sajnálom őt?
- Miért keltél fel? – kérdezi tőle Tanwe, miközben a korláthoz segíti, hogy tudjon rajta támaszkodni.
- Áruló van a hajón… valaki, a Szél országából. – halkan beszél, látszik rajta, hogy mekkora fájdalmai vannak, s szavai hallatán szemeim tágra nyílnak. Áruló? Itt? Lehetetlen.
- Honnan veszed? Mégis ki lenne olyan merész, hogy idelopózzon, erre a hajóra, ami a víz közepén halad, és rajta utazol te is? – hitetlenkedve pislogok rá, de ujjaim ösztönösen megfeszülnek a hajó korlátján.
- Kölyök, hidd el, hogy most nem szórakozom. Valakinél van egy égkristály. Ha nem te vagy az, az én embereim biztosan nem hoznak ilyet egy alapvetően fából készült építményre. – meglepettségem még tovább fokozódik. Homlokomat ráncolva szalad fel egyik szemöldököm, s kétkedő hangon szólalok meg.
- Égkristály? Mit keresne itt…? – csaknem bolond annyira senki, hogy ilyet hozzon a hajó fedélzetére. Főleg Annanaur közelébe. Ez öngyilkos merénylet lenne.
- Tanwe, azonnal menj, és ellenőrizd az összes szolgát. Vidd Erilnent is. – ledöbbenve fordulok felé… miket beszél? Nem lenne szerencsés most egyedül maradnia. Ilyenkor jobb, ha van vele valaki.
- De ha valami történik…- látom Tanwe is egyetért velem, de Annanaur gondolkodás nélkül leinti. Miért nem fogadja el a segítséget? Elég lenne Tanwét elküldeni a szolgákhoz, és én itt maradhatnék. Talán nem bízik meg bennem eléggé? Nem mintha okot adtam volna rá, hogy kételkedjen bennem.
- Megígértem Ninheurnak, hogy vigyázok a testvérére. Ha valami baj történne, esetleg a vízbe ugrom. Ne félts engem, de mégis, Erilnen mit kezdene, ha megint kirobban belőlem az erőm? – szemeim tágra nyílnak, s hirtelen megszólalni sem tudok… ahhoz képest, hogy eddig, hogy bánt velem… most aggódik értem? … nem, valószínűleg csak attól fél, hogy ha bajom esik, veszélybe kerül a szövetség. Mégis mit gondoltam? Mindegy…
A megdöbbentségtől még haragudni is elfelejtek, hogy alábecsüli a képességeimet, s ellenkezés nélkül követem Tanwét. Úgy hiszem, nem ez a legalkalmasabb pillanat rá, hogy újabb szócsatát vívjak vele.
Unottan lépkedek a szolgák hálótermében, s szemeimmel követem, ahogy Tanwe egyesével pakoltatja ki a cuccaikat. Erre komolyan szükség van? Nem igazán hiszem, hogy tényleg lenne valaki annyira ostoba, hogy égkristályt hozzon a fedélzetre.
Megtorpanok, mikor furcsa érzésem támad, szinte innen érzékelem, ahogy Annanaur ereje lassan szétárad a levegőben, s látom, hogy Tanwe is észrevette. Egymásra nézünk, s egyszerre kezdünk el rohanni a fedélzet felé. Ahogy közeledünk, egyre erősödik az energiája, szinte már fullasztó, s egyre lassulnak lépteim, ahogy nehezebbé válik a légzés. Nem vagyok hozzászokva ilyen tömény tűzenergiához.
Tanwe előbb ér oda, mint én, hallom, ahogy ordít valami Annanaurnak, s ekkor lépek én is a fedélzetre. Annanaur egyből rám pillant, mintha egy mosoly villanna át ajkain, s úgy veti magát le a hajóról. Szívem nagyot dobban, kétségbeesve rohanok a korláthoz, és a habokba nézek, ahol már nyoma sincs testének. A fenébe. Látom, ahogy Tanwe épp készül megtámadni az égkristályt hordozó nőt, s hirtelen nem tudom, mit csináljak. Erősen koncentrálva engedem szabadjára az erőmet, s a hajó szinte remegni kezd a hullámok zavargásától. Szemeimet lehunyva koncentrálok, hogy érezzem Annanaur jelenlétét a víz alatt, s minden erőmet összeszedve emelek ki a habok közül egy óriási, gömb alakú víztömeget, melynek közepén Annanaur eszméletlen teste lebeg. Még ájultan is árad belőle a forró, nyers erő, s érzem, ahogy a hatalmas hőmérséklettől a víz gőzölögve kezd el párologni teste körül.
Tudom, hogy gyorsan kell cselekednem, hiszen ha elfogy a víz, ismét a habokba zuhan, s azt is tudom, hogy már nem sokáig lesz elég levegője.
- Tanwe, lépj el onnan. Te itt nem használhatod a tüzet, mert veszélybe sodrod a hajót. – hangom utasító, s Tanwe tudja, hogy igazam van. Villámgyorsan lép távolabb a nőtől, s szabad kezemmel, egy hatalmas vízoszlopot emelek ki a hullámok közül. Ha helyes a sejtésem, nem küldtek erős tündét, hiszen ez egy öngyilkos merénylet. Nincs olyan idióta ország, aki egy erős harcost feláldozna.
A nő fölé emelve engedem el a vizet, s az óriási tömeg, magasról rázúdulva kényszeríti térdre.
- Vedd el tőle az égkristályt, és dobd a vízbe. – utasítom Tanwét, s megrökönyödve pislog rám. – Tedd, amit mondtam. – ismétlem meg határozott hangon, majd folytatom, hogy megmagyarázzam neki. – A hajón nincs olyan hely, hogy biztonságosan elszállíthassuk. Válassz. Az égkristály vagy a drágalátos parancsolód. – szememmel Annanaur felé intek, mire Tanwe gondolkodás nélkül ragadja el a nőtől a kristályt, s a vízbe hajítja. Szinte érzem, ahogy távolodik a kő, egyre könnyebb megtartani Annanaur testét, egyre kisebb energiával kell harcolnom, s mikor biztonságosnak érzem, a vizet eloszlatva engedem le a fedélzetre.
Térdre rogyva támaszkodom meg a padlón, egész testem elgyengül, s csak szemeimmel követem, ahogy Tanwe Annanaurhoz lép, és élesztgetni kezdi.
- Sok vizet nyelhetett, percekig lenn volt. – suttogom élettelenül, s mellé mászva hajolok arcához. Orrát befogva fújok erősen ajkai közé, hogy biztosítsam a belégzést, s mikor ezt párszor megismételtem, mellkasára támaszkodva kezdem el a szívmasszázst. Nehogy azt hidd, hogy hagylak ilyen könnyen meghalni. Még szét kell rúgnom a seggedet. Nem hagyhatsz itt…
Kétségbeesetten folytatom az újraélesztést percekig, s megkönnyebbült sóhaj hagyja el számat, mikor egy szép adag vizet kiköpve lélegzik fel… túlélte. Mintha még mindig nem lenne magánál, újra forró ajkaihoz hajolok, hogy folytassam, semmit nem akarok a véletlenre bízni, hátha még maradt víz a tüdejében.
Meglepetten nyögök fel, ahogy kezével hajamba túrva húzza magához arcomat erősen, s a szájon át lélegeztetés vad csókká alakul, ahogy ajkaival fogva tartja az enyémeket. Egyszerre árad szét testemben a megkönnyebbültség, a düh és a hihetetlen kimerültség, s minden megmaradt erőmmel azért küzdök, hogy el tudjak szakadni tőle, kevés sikerrel. Tudom, hogy most nincs elég energiám, hogy küzdjek ellene, megadóan adom át neki ajkaimat, s hagyom, hogy végigsimítsa arcomat. Egész testemet kellemes nyugodtság árasztja el, s tudom, hogy most már nem lesz baj. Biztonságban vagyunk… és talán sikerült… talán sikerült bizonyítanom neki, hogy többre vagyok képes, mint ami látszik… vajon elismeri, hogy többet érek, mint egy ágyas?
Mikor feleszmélek, minden erőmet összeszedve lököm el magam tőle, s hátra zuhanok a lendülettől… én… tényleg… élveztem egy pillanatra a csókját? Nagyon fáradt lehetek.
- Idióta! – szólalok meg rá rivallva, s mérgesen folytatom. – megőrültél, hogy csak úgy beleveted magad a vízbe? Meg is halhattál volna. – rövid szünetet tartok, látom, ahogy felül és elmosolyodik, s szívem kihagy egy ütemet, érzem, hogy elvörösödöm. Én itt aggódok, ő pedig kinevet. Komolyan kinevet?! – másrészről pedig… nem így kéne megköszönni a segítséget… - ujjaimat ajkaimra simítom, még mindig érzem a forró érintést, a különös ízt számban, s megőrjít a gondolat… tetszett a csókja. De miért? Lehet, hogy csak azért, mert még a sokk hatása alatt vagyok… azt hittem, hogy meghal.
Dühösen állok fel, hogy szokásomhoz híven, sértetten elrobogjak innen, de ahogy talpra ugrom, érzem, hogy megszédülök. A francba… túlságosan lefárasztottam magam… A világ forogni kezd, minden elhomályosul körülöttem, s érzem, ahogy lábaim összecsuklanak alattam.
Egy puha ágyban ébredek, érzem, hogy kellemes forróság öleli körbe testemet, s mintha feltöltené elgyengült végtagjaimat. Mélyet szippantok az ismerős illatból, s mocorogva bújok közelebb a forróságot árasztó testhez. Ujjaimmal végigsimítom a meleg bőrt, s érzem, hogy valaki a kezemet cirógatja. Szemeim kipattannak, meglepetten pislogok fel, s mikor észreveszem, hogy Annanaurhoz bújtam hozzá, felsikítva hátrálok az ágyban. Azzal a lendülettel, amivel hátrébb löktem magam, lezuhanok az ágy szélén, s hangos puffanással esek a fenekemre. Áúcs. Annanaur hangosan felnevet a mutatvány láttán, s én szikrázó szemekkel pillantok rá.
- M-mit csináltunk? Miért aludtunk együtt? Mi történt? – hadarom a szavakat, s kétségbeesve nézek végig magamon. Mikor megpillantom, hogy minden ruhám a helyén van, megkönnyebbülten sóhajtok fel, s szemeimet lehunyva idézem fel magamban a történteket… vajon mit csináltak a nővel? És Annanaur jobban van?
Attól, hogy ennél hangosabban felröhögjek, csak jó nevelésem riaszt vissza. Erilnen meg mégis minek jön? Értem én, hogy a fea utáni első ember a Víz országában, de könyörgöm… nekem nem ágyas kell. Ezt a kis aranyost meg ugyan mi másra használjam? Hogy tud nekem segíteni abban, hogy tökéletes harci stratégiákat dolgozzunk ki, egyesítve a két ország haderejét? Ninheur persze biztosít róla, hogy pici öcsikéjével jól járok, mert okos és jó harcos, de engem valahogy nem győz meg. Erilnen jól mutat, ügyesen bánik a vízzel, de semmi extra nincs benne. Mindegy, ha tényleg nem válik be, visszaküldöm. Addigra már párszor meg is kapom azt a formás testet, ha pedig nem, akkor elveszem.
Búcsúzkodásuk közben Erilnen bíztatja kedves testvérét, hogy nem lehet baj, hiszen szövetséges országba készül. Én ezen csak vigyorgok. Persze, baj nem lehet. Hogy is lehetne? Annyira nem vagyok állat, hogy bántsam Ninheur öccsét. Mert akármennyire földhöz ragadt ez a fea, nagyon érdekes jellem. Majdnem olyan jó vele beszélgetni, mint az apjával. Mindenesetre állandó vendég nem leszek, ahogy ők sem. Erre a pár évre elviseljük egymást Erilnennel, és, ha a harcoknak vége, nem látom őket évekig. Évszázadokig. Illetve, nagyon remélem.
- Milyen hosszú az út? – kérdezi, mikor mellém lép. Megint bájolog. Ilyenkor rettenetesen megvetem. Tenyérbemászó modorral nálam csak azt éri el, amit a parton.
- Pár nap. – Elindulok felé, és ahogy hátrál, felnevetek. – Beijedtél, kicsi Erilnen? Azért váltottál vissza udvarias hangnemre, mi?
- Arra gondoltam, ha már el kell viselnünk egymást, kezdhetnénk elölről. Mi lenne, ha tisztalappal kezdenénk? – Ez a kis tünde teljesen hülyének néz engem?!
- Azt hiszed, átverhetsz? – Lehetnék vele kedvesebb, megértőbb. Kellemetlen lehet egy vad idegen országban, még akkor is, ha a fea ismeri. Azonban a mi ismeretségünk kimerül a macska-egér harcban, bár, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik a helyzet.
- Rendben… akkor megtudhatnám, merre van a kabinom? – Témánál vagyunk… elé lépek, és közelebb hajolok ajkaihoz. Ahogy az orromba kúszik az a jellegzetes illata, amit már a parton is éreztem, érzem, hogy felizgulok. Kellemes, nyugtató, mégis bizsergeti minden porcikámat.
- Sajnálom, de ezen a hajón csak egy úri kabin van. Tehát választhatsz, hogy velem alszol vagy a szolgákkal. – Úgyis tudom, hogy kit választ. Akkor sem aludna velem egyelőre, ha az élete függne a dologtól. Eltol, ezt most engedem is neki.
- A szolgákkal tökéletes lesz. – Hát, persze…
- Kicsinyem. – Magamhoz ölelem. – Elhiszed, hogy egyszer saját akaratodból fogsz az ágyamba mászni? – Már kezdene ellenkezni, de erre most nincs időm. Dolgom van, viszont előtte kicsit fel szeretném húzni. Ajkaira hajolok, és megcsókolom. Vadul, erőszakosan. Felnyög, tolna el, de nem tud, nincs benne erő. Persze, hogy nincs. Lehető ő a legerősebb a fea után, aki a víz erejét birtokolja, ha én vagyok az az elf, aki mindegyik közül a legjobban tudja használni a tüzet. Még szép, hogy egy csepp ereje sem marad a tiltakozásra. Ám végül megharap, így inkább elengedem
- Ne merészelj még egyszer hozzámérni. Egy kicsit gondolkozhatnál! Egy hajón vagyunk! Víz vesz körül minket minden irányból. Hidd el, ha még egyszer megérintesz, elsüllyesztem az egész hajót, és megoldom, hogy rajtam kívül senki ne élje túl! – Na, most kicsit morcos vagyok. Ha nem lenne dolgom, minden bizonnyal megmutatnám ennek a kis senkinek, hogy kivel is beszél. Az a hatalmas szerencséje, hogy ma jó kedvemben talált, hiszen pár nap, és kedvenc ágyasaim között lehetek. Alig tudom kivárni, minden porcikám bizsereg, ha kedves alattvalóimra gondolok.
A kabinomba megyek, és szólok bizalmasomnak, hogy tartson velem. Ő egy olyan elf, aki szintén erősen birtokolja a tüzet, olyasmi nekem, mint Ninheurnak Erilnen. Jobb kezem, bizalmasom, de nem rokonom. Ahogy belépünk a kabinba, belőlem kirobban valami. Hirtelen tör rám az érzés, és a szememről leég a kendő. Tanwe azonnal mellém lép, és a vállamra teszi a kezét. Kétségeesve pillantok rá. A testemet feszíti az erő, képtelen vagyok gondolkodni is.
- Annanaur. Nyugodj meg. Ez csak a víz miatt van. - Hangja kicsit megnyugtat, és legalább beszélni képes vagyok.
- Itt…van…küld…már el! - üvöltöm, mire az ajtó felé lép, és kinyitja. Erilnen esik be rajta.
- Idióta kölyök! Ne engedd ki ennyire az erődet a közelében, különben nem tudja visszafogni a sajátját. - Erilnen hatalmas szemekkel néz rám, én pedig próbálom eltakarni előle a íriszemet. Aztán újra belém hasít a fájdalom, kezem mellkasomra húzom, és előbukkannak tengerkék tekintetem.
- A szemeid… - suttogja, majd elrohan.
- Tanwe… Tanwe… - ismétlem a nevét, mire mellém lép, a karjába vesz, és az ágyra fektet.
- Majd én elintézek mindent. Te pihenj. - Egy rongydarabbal újra leköti a szememet, majd kilépne, de a karja után kapok.
- Intézz Erilnennek ételt és szállást. - Kicsit meglepődik, de bólint, és kimegy. Én pedig gondolkodni kezdek.
Fogalmam sincs, hogy mi történt velem. A Víz országában voltam, nem lenne szabad így reagálnom, akkor sem, ha Erilnen kiengedi az erejét a közelemben. Az apjukkal az oldalamon harcoltam, ő pedig teljes hatalmát használta, hogy győzhessünk. Akkor nem volt semmi bajom. De akkor most mégis mi történhetett?
*
Álmomból ver fel a felismerés. Mintha fejbe csaptak volna, azonnal az ajtóhoz lépek. Az egyik szolga hozzám rohan, de ellököm magamtól.
- Hol van Tanwe és Erilnen? - kérdezem, mire elhebegi, hogy a fedélzeten. Azonnal odasietek, akkor is, ha kicsit lassan, és bicegve tudok haladni. Felérve látom, ahogy a korlátnak dőlve beszélgetnek. Tanwe azonnal elém siet, Erilnen pedig közömbös arccal néz, de szemei furcsán csillannak meg.
- Miért keltél fel? - kérdezi Tanwe.
- Áruló van a hajón… valaki, a Szél országából - suttogom a szavakat.
- Honnan veszed? Mégis ki lenne olyan merész, hogy idelopózzon, erre a hajóra, ami a víz közepén halad, és rajta utazol te is? - kérdezi Erilnen.
- Kölyök, hidd el, hogy most nem szórakozom. Valakinél van egy égkristály. Ha nem te vagy az, az én embereim biztosan nem hoznak ilyet egy alapvetően fából készült építményre.
- Égkristály? Mit keresne itt…? - Ezeket a köveket akkor hozta létre valaki, amikor az emberek és a tündék elkülönültek egymástól. Képesek egy fea erejét akkor is előhívni, ha az nem akarja. Nekünk is van, Ninheur is birtokol egyet, de összesen öt volt. Egy minden bizonnyal a Föld, kettő pedig a Szél országában van. Ezek a közelgő háború kulcseszközei.
- Tanwe, azonnal menj, és ellenőrizd az összes szolgát. Vidd Erilnent is. - Mindketten meglepve pislognak rám.
- De ha valami történik… - kezdené alattvalóm, de leintem.
- Megígértem Ninheurnak, hogy vigyázok a testvérére. Ha valami baj történne, esetleg a vízbe ugrom. Ne félts engem, de mégis, Erilnen mit kezdene, ha megint kirobban belőlem az erőm? - kérdezem, majd a korlátnak dőlök. Hallom, ahogy jövendőbeli ágyasom már veszi a levegőt, de utána csak lépések zaja. Elmentek, végre.
Pár óra elteltével, még mindig ugyanott állok. Meglátok közeledni egy szolgát. Felettébb különös, hogy nem ismerem. Lehet, hogy a modorom hagy kívánnivalót maga után, de azokat, akiket magammal hoznék egy több napos útra, arcról és névről is be tudom azonosítani, és egyébként sem hoznék nőt a fedélzetre.
Hirtelen elmosolyodik, kivesz a köpenye zsebéből egy vörös kristályt, én meg pont ekkor hallom Tanwe hangját a hátam mögül. Tenni már nem tudok semmit, az erőm lassan kitör belőlem, akkor pedig megölöm Erilnent is. Azt nem szeretném. Rá pillantok, majd a korlátra állva a vízbe vetem magam. Ott lecsendesedik minden körülöttem, azonban, a hirtelen jött változástól és a fáradtságtól érzem, ahogy lassan elhomályosodik minden körülöttem.
Szokásomhoz híven, lefekvés előtt sétára indulok, amúgy is meg akartam kérdezni bátyámat, hogy miket beszélt meg Annanaurral. Remélem nem lesz következménye az apró nézeteltérésnek. A folyosóról nyíló erkély előtt lelassítok, ujjaimmal végigsimítom a korlátot, s az eget kémlelve lélegzem mélyet a friss, hűsítő éjszakai levegőből. Hívogat a hűvös szellő, nem tudok neki ellenállni, s pár perc múlva már a palota udvarán taposom a homokot, mikor ismerős arcot pillantok meg. Nem nehéz észrevenni, élénkvörös tincsei szembetűnők a halovány fényben.
Amikor mellém ér, lelassít, majd megáll, s kedves higgadtsággal fordul felém. - Szép esténk van, nemde? – egy pillanatig hallgatok, s azon töprengek, milyen arcot vágjak a hirtelen változáshoz, s végül elmosolyodva fordulok felé.
- Valóban az. Kellemesen hűs idő van, sétára pont alkalmas… Mindennel meg van elégedve? – nem esik nehezemre arcomra varázsolni a szokásos udvarias mosolyt… ameddig maradunk a kellemes bájcsevelynél, nem lesznek problémáink.
- Egy dolog kifejezetten idegesít. – arcom meg se rezzen, de tudom, hogy tekintetem egy pillanat erejéig elárulta érzelmeimet. Nem szólalok meg, tudom, hogy folytatni fogja. - Nem vagyok sem olyan öreg, sem annyira nemes, hogy ne tegezhetnél. Kérlek…- Hát abban biztos vagyok, hogy nem annyira nemes… megkönnyebbülve szorítom meg a felém nyújtott kezet, ahogy ujjaim a forró bőréhez érnek, ismét mosolyra húzom ajkaimat. Remek. Ha így folytatjuk, talán kibírom azt a pár napot, amit itt tölt.
- Ez esetben, örülök, hogy a vendégünk vagy.
- És ha őszinte lennél? – egyik szemöldököm felszalad a homlokomon, meglepetten nézek rá, majd elkomolyodom. Ennyire átlátszó lett volna a színjátékom? Pedig szinte mindig jól játszom az illemtudó, tökéletes kisöcsit.
- Akkor ellenszenves vagy, és fogalmam sincs, hogy miért váltottál ilyen tenyérbemászó modorra. – most már nem mosolygok, csak akkor húzódnak röpke mosolyra ajkaim, mikor elismerő fény villan tekintetében.
- Jobb lenne, ha nem kertelnék, igaz? – Gonosz vigyor ül ki ajkaira, s rossz előérzetem támad. Úgy érzem, ez a beszélgetés kezd nagyon nem jó irányba haladni. - Akkor megmutatom neked, hogy mit is akarok. – folytatja, s mikor közelebb lép, rémülten próbálnék távolodni, de egy gyors mozdulattal lök a falnak. Hátamhoz simulva hajol hozzám, s hiába próbálkozom, lehetetlen feladatnak tűnik kiszabadulni a szorításából. Egyre gyűlik bennem a harag, s szinte hallom, ahogy a tőlünk nem messze lévő tavacska habjai egyre hangosabban és hangosabban csobogva reagálnak a belőlem áradó gyűlöletszított erőnek.
- Kicsi, buta Erilnen… biztos vagy benne, hogy le tudsz győzni egy fea-t? – kezem ökölbe szorul, ahogy végighúzom a hideg falon, s mikor fülembe nyal, összerezzenek, s egész testem megremeg. - Csak akkor támadj rám, ha egy mozdulattal megölsz. Mert ha nem… - nyakamba csókolva simul még jobban hozzám, s szemeimet összeszorítva próbálok még mindig kicsusszanni a szorításból, nem sok sikerrel. - Akkor én öllek meg téged. – mikor ágyéka fenekemhez simul, felnyögök a tehetetlen dühtől, egész testemet különös, intenzív érzés járja át, szívem majd kiugrik a helyéről… tudja jól, hogy hülyeségeket beszél… ha bármelyikünk megöli a másikat, mindkét ország vesztét okozhatja. - Gyenge vagy, és esetlen, Erilnen. Hozzám képest még egy ágyasnál is kevesebbet érsz, kicsim. – szemeim tágra nyílnak szavai hallatán, izmaim megfeszülnek, s az ajkamra harapok, mikor végre hátrébb lép. Egy pillanatig nem mozdulok, majd megfordulva döntöm hátamat a falnak, s gyűlölettől izzó szemekkel nézek rá.
- Undorító féreg vagy, Annanaur. Démon vagy, nem elf! – gondolkodás nélkül köpöm a szavakat, majd ismét ajkamra harapok, hogy elhallgattassam magam. Nem kéne tovább élezni a helyzetet. Őt még a bátyám sem biztos, hogy letudná legyőzni, nekem esélyem sincs, ráadásul nem szándékom kockáztatni a köztünk fennálló szövetséget. Tűrnöm kell a viselkedését. Legalább ameddig itt van. Amíg az egyszerű zaklatásnál nem lép magasabb szintre, kibírom.
- Csak őszinte vagyok, Erilnen. Sose felejtsd el, hogy ki vagyok. Ha egy pillanatra lankad a figyelmed… - szünetet tart, érzem a belőle áradó forró energiát, s beleremegek, ahogy a hatalmas erő átjárja testemet. - Az ágyamban te sem leszel több egy utolsó ribancnál, Erilnen. – felnevetve hagy faképnél, s én ledermedve, mozdulatlanul állok még mindig a falnak dőlve hosszú percekig. Mi az, hogy én sem LESZEK? Úgy mondja, mintha biztosra venné, hogy be fog következni. Nem értem… miért csinálja ezt?
Mély levegőt veszek, kihúzom magam, s rendbe szedem az összegyűrődött hálóköntöst. Azt hiszem, jobb, ha lefekszem aludni.
A szobámba lépve ledermedek, ahogy egy alakot pillantok meg az ablaknál, egy röpke pillanatig pulzusom felgyorsul, de ez olyan hamar múlik el, ahogy rám tört, mikor a betolakodóban bátyámat vélem felfedezni… azt hiszem, kezdek paranoiás lenni. Elmosolyodva lépek közelebb hozzá, a pár perce történt jelenet olyan távolinak tűnik, ahogy kezdek megnyugodni.
- Erilnen, beszélnünk kell. – arca komoly, s én is elkomolyodva nézek a kék szempárba. Nem tetszik, ahogy rám néz. Szemeiben bűntudat csillan, s szinte kérlelően néz rám, ahogy elkezdi mesélni az Annanaurral való tárgyalásuk témáját, s mikor a végére ér, elkerekedett szemekkel ismétlem meg a hozzám intézett kérést.
- Tehát azt kívánod, hogy elmenjek a Tűz birodalmába? El akarsz küldeni, Bátyám? – kezdek kétségbe esni, ahogy egy pillanatra fejembe ötlik Annanaur arcán elterülő gúnyos vigyor. A Tűz birodalmába? Én, egyedül?
- Elég komolynak tűnik a helyzet, és olyat szeretnék oda küldeni, aki erős és feltétlenül megbízom benne. Lássuk be, hogy neked van az udvarban a legnagyobb hatalmad, és benned soha nem fog megrendülni a bizalmam. Kérlek Erilnen. Ez nem egy örökre szóló kérés, csak pár röpke év, amíg ilyen kiélezett helyzetben vagyunk. – pár röpke ÉV? Azzal az elffel? Ez nem lehet komoly… viszont nem szabad elárulnom magam… Elmosolyodom, s mellé sétálva teszem a vállára a kezemet, pedig a bennem uralkodó érzések kuszasága miatt legszívesebben ordítoznék vele.
- Természetesen megértem, Bátyám. Számíthatsz rám. – hálás bólintással köszöni meg, majd távozik a szobából, s én az ágyra rogyva bámulok ki az ablakon. Itt kell hagynom az országot? A gyönyörű tengereket, a mesés tájakat, a frissítő, hűvös éjszakai szellőt? Nem akarom. Nem akarok elmenni innen. Egy ismeretlen helyre, ahonnan eddig egyvalakit ismerek… nagyot nyelek, s ismét Annanaur képe jelenik meg fejemben. Vajon ott mindenki ilyen? Vajon mindenki ennyire durva és démoni?
Kétségekkel gyötrődve merülök álomba, s reggel a felkelő Nap sugarai ébresztenek. Nem sok időbe telik, hogy összepakolásszam a ruháimat, s nemsokára Nenheur lép a szobába.
- Annanaur lassan indulni akar. Már összepakoltatta a dolgait és előkészíttette a hajót. – gondtalan mosollyal fordulok bátyám felé, s könnyed hangon szólalok meg.
- Én is kész vagyok, szóval felőlem is mehetünk. – nehezemre esik visszafogni, hogy megremegjen hangom, de nem engedhetem, hogy emiatt aggódjon. Megleszek valahogy, annyira nem lehet vészes. Legalább kimozdulok kicsit, mindigis kíváncsi voltam más tájakra.
Lassú léptekkel megyünk a partra, s a kikötőben már vár ránk a hatalmas, fából készült hajó. Mélyet lélegezve nyugtatom le magam, de mikor megpillantom Annanaurt, ismét elönt a méreg, s nem tudom visszatartani a gyűlölkedő tekintetet… még senki nem volt képes rá, hogy ennyire kihozzon a sodromból.
- Hol a kísérőm, Nenheur? – kérdezi rögtön, amint megpillant minket, s tekintetemet elfordítva kényszerítem magam, hogy ne gyilkoljam meg szemeimmel bátyám előtt.
- Erilnen fog elkísérni. – hallom Nenheur szavait, s egy pillanatra megremegek, majd érzelemmentes tekintettel fordulok vissza. Nem akarom, hogy aggódjon miattam. Megoldom.
Ajkamra harapok, amikor Annanaur halkan felnevet, s látom, ahogy szája gúnyos vigyorra húzódik.
- Azt hittem, egy okos és jó harcost fogsz küldeni. – hangjából árad a gúny, s kezem ökölbe szorul.
- Biztosíthatlak, hogy Erilnen harci képességei kifogásolhatatlanok, és kettőnk közül mindig ő volt az okosabb. – elmosolyodva nézek bátyámra, s kicsit kezdek lehiggadni… csak nyugi… nem lesz baj… nem lesz semmi baj.
Szótlanul hallgatom, a tárgyias beszélgetésüket az utazás részleteiről, majd mikor elköszöntek egymástól, bátyámra mosolygok.
- Vigyázz magadra. – mondja szomorúan, de nyugtatóan teszem vállára a kezemet.
- Ne aggódj miattam. Biztos vagyok benne, hogy semmi bajom nem eshet, hisz szövetségeseink országába megyek. – én sem gondolom komolyan, amiket mondok, s szavaimat nyomatékosan hangsúlyozva pillantok Annanaurra, akinek a vigyora kiszélesedik.
Sietve válok el a többi ismerőstől, majd érzelemmentes arccal sétálok fel a hajó fedélzetére, s rögtön el is indulunk. Lassú léptekkel sétálok Annanaur mellé, s udvarias mosollyal pillantok rá.
- Milyen hosszú az út? – elmosolyodik, s egyik szemöldökét felhúzva néz le rám.
- Pár nap. – közelebb lép hozzám, s én automatikusan hátrálni kezdek, mire hangosan felnevet. – beijedtél, kicsi Erilnen? Azért váltottál vissza udvarias hangnemre, mi?
Ajkamra harapok, legszívesebben tombolnék, és leüvölteném a fejét, de szememet lehunyva válaszolok.
- Arra gondoltam, ha már el kell viselnünk egymást, kezdhetnénk elölről. Mi lenne, ha tisztalappal kezdenénk? – megpróbálok magamra erőltetni egy mosolyt, s igaz, nagy erőlködés árán, de sikerül.
- Azt hiszed, átverhetsz? – elvigyorodva közelít még egy lépést, s nem tudok tovább hátrálni, mert már így is a kabin külső falához simul hátam. Fogaimat összeszorítva nézek a vörös tekintetbe, s nagyot nyelve próbálok megnyugodni. Miért nem képes leszállni rólam? Már így is elég nehéz lesz kibírnom, hogy az otthonomtól távol kell élnem…
- Rendben… akkor megtudhatnám, merre van a kabinom? – jóízűen felnevet, majd ajkait gúnyos vigyorra húzza, s tudom, hogy ez nem jelent jót. Elém lép, kezét a fejem mellett támasztja a falnak, s hozzám hajol. Egészen a falnak simulva próbálok minél távolabb maradni tőle, de arcunkat alig pár centi választja el egymástól. Pulzusom rohamosan növekedni kezd, ahogy érzem arcomon a tűz forró leheletet, s szemeimet lesütve próbálom kerülni tekintetét.
- Sajnálom, de ezen a hajón csak egy úri kabin van. Tehát választhatsz, hogy velem alszol vagy a szolgákkal. – ajkamra harapva szorítom össze szemeimet, majd finoman, kimért mozdulatokkal tolom el magamtól, s most nem ellenkezik. Elmosolyodom, s konokul emelem fel tekintetemet rá.
- A szolgákkal tökéletes lesz. – arcvonásait kémlelem, s ismét kezd kizökkenteni a frissen visszanyert nyugalmamból… biztos nagyon jól szórakozik.
- Kicsinyem – hangjából árad a gúny, s magához rántva ölel át. – elhiszed, hogy egyszer saját akaratodból fogsz az ágyamba mászni? – épp heves tiltakozásra nyitnám a számat, mikor villám gyorsan, kihasználva az ajkaim között keletkező rést, arcomhoz hajol, s erőszakos csókot kényszerít ajkaimra. Felnyögve próbálom eltolni magamtól, de mintha testemet elhagyta volna minden csepp energia, kezeimet gyengének érzem, s egész testem megremeg. Szemeimet összeszorítva erőlködöm, s egy apró könnycsepp gurul végig arcomon a dühtől. Összeszedem minden csepp erőmet, s ajkába harapva lököm el magamtól, majd kezemet szám elé emelve fordulok el tőle.
- Ne merészelj még egyszer hozzámérni. Egy kicsit gondolkozhatnál! Egy hajón vagyunk! Víz vesz körül minket minden irányból. Hidd el, ha még egyszer megérintesz, elsüllyesztem az egész hajót, és megoldom, hogy rajtam kívül senki ne élje túl! – szinte ordítom a szavakat, s a hajót körülvevő habok háborogni kezdenek, ahogy kezdem kiengedni az erőmet, majd még mindig ajkaimat törölgetve viharzom el. Nem tudom, merre megyek az ismeretlen hajón, csak azt, hogy minél távolabb akarok tőle lenni. Még soha nem gyilkoltam, és nem tudom, képes lennék e rá, de abban biztos vagyok, hogy ennyire mérges sem voltam még soha életemben. Hihetetlen ez a férfi… miért nem érti, hogy a nem, az nem? Miért csinálja ezt?
Kicsit lelassítok, majd megállok, a korlátra dőlök, s számat végigsimítva hunyom le szemeimet. Vajon azért voltak ilyen forróak az ajkai, mert a tűz ereje járja át a testét? Ilyen melegséget még soha nem éreztem… Lenézek a hajó oldalát csapkodó hullámokra, s próbálom kiverni a fejemből a rám váró idők nyomasztó gondolatát.
Minden porcikám tiltakozik, hogy a Víz országába menjek. Könyörgöm… ki az a barom, aki szövetséget kötött velük?! Ch… most minimum két napig kell folyamatosan visszafogni magam, mert állítólag ennek az új úrnak korántsem olyan fényes a humora, mint az apjának. Kár, csíptem az öreget. Mindegy. Ninheur állítólag kifejezetten vaskalapos, hirtelen haragú, meggondolatlan, mindennek ellenére kiváló uralkodó. Ez az, ennél jobban nem is jöhetett volna, hogy találkozzon egy másik úrral, aki makacs, hirtelen haragú, meggondolatlan és kezelhetetlen, mindennek ellenére jó uralkodó. Miért érzem, hogy nem lesz zökkenőmentes? Hah… Legalább az ágyasok szépek arrafelé, legalább is ezt hallottam.
Már csak a hecc kedvéért is korábban érkezem. Hadd lám, mennyire várnak! Persze hatalmas a sürgés-forgás, senki sem számít rám, még magam Ninheur sem, ennek ellenére, kedvesen üdvözöl, és egy terembe vezet. Leültet, és beszélgetni kezdünk. Ekkor beront egy… huh. Kell. Ez az egy biztos eddig: kell nekem ez a kölyök! Később megtudom, hogy nem ágyas, hanem Ninheur öccse, Erilnen. Ennél jobbkor nem is jöhetett volna… meg fogom szerezni! Méghozzá a saját ágyam támlájához fogom kikötözni azokat a csinos csuklókat! Igen…
Olyan felszólalással vonul ki, hogy egy nő várja. Nem kételkedem, hiszen szép elf, teljesen valószínű, hogy körbezsongják. Ráadásul, ha Ninheurral valami történik, ő a Víz országának fea-ja. Melyik idióta nem kábulna egy ilyen lehetőségre? A feleség-gyerek-család viszont ez esetben kizárható. Olyan dolog csillant a tekintetében, amit eddig csak a tükörben és az ágyasaiméban láttam.
- Ninheur. Ideje komolyabban beszélgetnünk - szólok a sértett testvérkéhez.
- Talán van valami, amiről tudnom kellene? - kérdezi, én pedig mesélek. A közelgő háborúról, arról, hogy az első rohamot csak én és az apja tudtuk megfékezni, és hogy ezt már elkerülni nem tudjuk, csak átvészelni.
- Mit kellene tennünk? - kérdezi tanácstalanul.
- Én ideküldöm a legjobb elfet, aki az országomban van. Okos, jó harcos. Neked is ezt kell tenned. Add mellém azt, aki a legtöbbet tudja erről a helyről. - Gondolkozva mereng maga elé, én pedig jobbnak látom egyedül hagyni őt a gondolataival.
A szobámban megvacsorázok, majd sétálni indulok. Kevesen járnak a palota körül, de aki körül a gondolataim kavarognak, épp itt áll, előttem.
- Szép esténk van, nemde? - kérdezem kedvesen.
- Valóban az. Kellemesen hűs idő van, sétára pont alkalmas. - Rám pillant és mosolyog. Nahát… ezek szerint, ha én is jó fej vagyok, ő is az lesz. - Mindennel meg van elégedve?
- Egy dolog kifejezetten idegesít. - Tekintete egy pillanatra rémületet áraszt. - Nem vagyok sem olyan öreg, sem annyira nemes, hogy ne tegezhetnél. Kérlek… - Felé nyújtom kezem, amit örömmel el is fogad.
- Ez esetben, örülök, hogy a vendégünk vagy. - Műmosoly…
- És ha őszinte lennél?
- Akkor ellenszenves vagy, és fogalmam sincs, hogy miért váltottál ilyen tenyérbemászó modorra. - Hm, okos ez a fiú.
- Jobb lenne, ha nem kertelnék, igaz? - kérdezem kajánul vigyorogva. Szemeiben újra megcsillan a rémület. - Akkor megmutatom neked, hogy mit is akarok. - Közelebb lépek, és egy határozott mozdulattal nyomom a mögöttünk levő falnak. Háttal van nekem, minden erejével tiltakozik, és érzem, hogy ki akarja engedni az erejét.
- Kicsi, buta Erilnen… biztos vagy benne, hogy le tudsz győzni egy fea-t? - Belenyalok a fülébe. - Csak akkor támadj rám, ha egy mozdulattal megölsz. Mert ha nem… - Beleszívok nyakába, piros foltot hagyva magam után. - Akkor én öllek meg téged. - Ágyékomat fenekéhez nyomom, mire felnyög. - Gyenge vagy, és esetlen, Erilnen. Hozzám képest még egy ágyasnál is kevesebbet érsz, kicsim. - Elengedem, és elmegyek mellette.
- Undorító féreg vagy, Annanaur. Démon vagy, nem elf! - Nahát, nahát.
- Csak őszinte vagyok, Erilnen. Sose felejtsd el, hogy ki vagyok. Ha egy pillanatra lankad a figyelmed… - Erőmet kiengedve forró levegővel simogatom meg testét, mire ide látom, hogy megremeg. - Az ágyamban te sem leszel több egy utolsó ribancnál, Erilnen. - A képébe nevetek, és visszamegyek a szobámba. Hát, akárhonnan nézzük, én próbáltam vele jó fej lenni. Ő tiltakozott. Akkor meg miért hazudnék neki?
Másnap már útra készen várok. Ninheur még nem jött üdvözölni, a protokoll kedvéért őt mindenképp meg kell várnom. Aztán fel is bukkan. mellette a kicsi Erilnen, aki olyan mély gyűlölettel a tekintetében néz rám, hogy menten elpirulok tőle. Aztán mellém érnek.
- Hol a kísérőm, Ninheur? - kérdezem, mire mindketten megremegnek egy pillanatra.
Elmerengve figyelem a hullámzó habokat, ujjaimmal finoman végigsimítom a tengerre néző erkély bambusznádból készült korlátját, s egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat. Mikor érzem, ahogy egy kéz nehezedik vállaimra, pár másodpercig még mozdulatlanul figyelem a csillagok tükröződését víz felszínén, s csak akkor nézek hátra, mikor bátyám megszólal:
- Mi aggaszt, Ril? – elmosolyodom a becézés hallatán, ő az egyetlen, aki nem a teljes nevemen szólít, akitől elfogadok becéző szavakat.
- Semmi, bátyám. – megfordulok, s ő leveszi kezét a vállamról, s mellém állva kezdi el az eget fürkészni tengerkék szemeivel. Szavaim nem őszinték, de tekintetemben nincs jele félelemnek.
- A holnap miatt aggódsz? A találkozás miatt? – mosolyom még szélesebbre húzódik, majd válaszolok neki.
- Nem aggódok, viszont ha jól látom, te annál inkább. – tudom, hogy sejti, hogy én is tartok tőle, de csak úgy tudom bátorítani, ha nem mutatom. – Nenheur, a tűz országa hosszú évtizedek óta a szövetségesünk, nem hiszem, hogy problémák adódnának. Valószínűleg csak egy 1-2 napos látogatásra jön, és utána hosszú évekig nem kell vele találkoznunk. – homlokát dörzsölgetve dől a korlátnak, s úgy válaszol.
- Tudom… de ismered a pletykákat a rossz személyiségéről. Én pedig tudod, milyen tudok lenni, ha valaki felbőszít. – halkan felnevetek, majd a vállára teszem a kezemet.
- Bátyám, a pletykáknak nem kell hinni. Tudod, hogy száz éve, mikor megszerezte ezt a címet, apánk meglátogatta, és soha nem mondta, hogy rossz véleménnyel lenne róla. – látom, hogy kezd felbátorodni, s folytatom. – És ha pedig mégis olyan szörnyű természete lenne, akkor mindössze annyit kell tenned, hogy visszafogod magadat, és próbálsz vele legalább annyira jó kapcsolatot ápolni, amennyire a szövetség megkívánja. Hidd el, neki sem jó veszélyeztetni a békét népeink között. Egyenrangú felek vagytok. – elmosolyodva túr hajamba, mely most kibontva omlik vállaimra, hiszen épp lefekvéshez készülődtem.
- Köszönöm, Ril. Nem is tudom, mit csinálnék nélküled. – rövid szünetet tart, majd folytatja. – csak az nyomaszt, hogy közel annyi idős, mint én, és már száz éve vezeti a tűz birodalmát… száz éve. Ez azt jelenti, hogy fiatalabb volt, mint te most, mikor fea lett. Hihetetlen hatalma lehet azóta. – pár lépést távolabb sétálok tőle, s úgy válaszolok.
- Pontosan ez az, amiért nagyon fontos szövetséges számunkra. Tudd meg, hogy ez a találkozás csak jól sikerülhet. – igen… mindigis így volt ez köztünk. Nenheur egész életében őszinte, szókimondó elf volt, mindig ragyogó mosollyal, s könnyen befolyásolható, lobbanékony érzelmekkel. Én ennek a tökéletes ellentéte voltam: visszafogott és nyugodt.
Lassú léptekkel sétálok a homokos parton, a Nap hol előbújik, hol újra eltűnik a szürke felhők mögött, s enyhe szellő fújdogál. Udvariasan mosolygok a mellettem sétáló nőre, aki belém karolva fecseg valamit, de agyam teljesen máshol jár. Ma estére várjuk Annanaurt, s ahogy közeledik a találkozás pillanata, egyre kíváncsibbá és kíváncsibbá kezdek válni. Kisebb korunkban Nenheur gyakran elkísérte apánkat a különböző országokba, de én még soha nem voltam a víz birodalmának határain kívül.
Mikor elérjük a vékony falú, fából, nádakból és bambuszból épült, mégis gyönyörű és hatalmas épületet, lelassítok, s ahogy ismeretlen elfeket pillantok meg, felhúzott szemöldökkel figyelem a sürgölődést a palota körül. Pedig még csak késő délután felé jár az idő… Korábban jött volna? Meglehet.
Egy illemtudó mosollyal kérek elnézést a hölgytől, s miután elköszöntem, sietős léptekkel hagyom faképnél. Most fontosabb dolgom akadt nála.
Ahogy közelítek az ebédlő felé, ahol a vendégeket szoktunk fogadni, lelassítom lépteim, majd arcomat megdörzsölve varázsolok magamra teljesen nyugodt, s érzelemmentes arckifejezést... Nincs nehéz dolgom, ebben mindig nagyon jó voltam. Óvatos mozdulattal tárom ki az ajtót, s kimért léptekkel sétálok a szobába. A terem másik végén állnak, s mindkettőjük tekintete felém fordul, ahogy belépek.
Bátyám mellett egy magas, szokatlan megjelenésű tündét pillantok meg, s egyszerre fut végig a hátamon a hideg, és fog el kíváncsiság. Érdekes… Haja tűzvörös, s ruhája és ékszerei is főleg ebben a színben pompáznak. Különös, távolságtartó kisugárzása van, s ahogy egyre közelebb érek, egyre kényelmetlenebb érzés kerít hatalmába attól, ahogy rám néz.
Mikor már elég közel vagyok, épp köszönésre nyitnám a számat, mikor bátyámhoz szól, bár még mindig engem méreget szemeivel.
- Az biztos, hogy országotok nincs híján gyönyörű ágyasoknak. – ajkait gúnyos vigyorra húzva néz végig rajtam még egyszer, s egy pillanatra annyira ledöbbenek, hogy megszólalni sem tudok. Szemeimben a másodperc töredékéig düh villan, de az arcomon honoló tisztelettudó mosoly meg se rezzen. Egyből bátyámra nézek, aki kikerekedett szemekkel, néz Annanaurra, s tudom, hogy meg kell állítanom, mielőtt felhúzza magát. Hangosan felnevetek, s mikor végre bátyám mellé érek, nyugtatóan a vállára teszem a kezem, és megszólalok.
- Oh, tehát jól hallottam, hogy remek a humorérzéke, de ezeket a szavakat inkább egy lánynak kéne mondania. – még mindig mosolyogva nézek közelről is az ismeretlen szemébe, majd egy kicsit komolyabban, de még mindig udvariasan folytatom. – Örvendek a találkozásnak. Erilnen vagyok, Nenheur öccse. – szemügyre veszem arcát közelről, vonásai finomak, mégis férfiasak, s egyik szeme be van kötve… azt hiszem, tényleg problémás lehet az itt tartózkodása… úgy látszik, a személyiségéről szóló pletykák igazak voltak. Remek…
Szavaim hallatán újra elvigyorodik, s én felkészülten várom a folytatást. Kár volt hinni benne, hogy más lett, mint amire számítottam. Akármit mond, már nem tud kizökkenteni a nyugalmamból.
- Az öccse? Értem… ez esetben elnézést kérek az előbbi feltételezés miatt. – hangja egy leheletnyit tisztelettudóbb, mint az előbb, de szavai hiába kérnek bocsánatot, az ajkain húzódó gúnyos mosoly egyáltalán nem azt mutatja, mintha bánná a dolgot, de nem zavar.
- Elnézést? Ugyan már… rég nevettem ilyen jót. – őszintének tűnő mosollyal válaszolok, majd bátyámra nézek, s megkönnyebbülten látom, hogy már ő is mosolyog. Mindigis túlságosan aggódós volt, ha rólam van szó… nem számít, ha szerencsénk van, nem lesz több ilyen önelégült megnyilvánulása…
Bátyám gyorsan visszatereli a beszélgetést kevésbé kényes, általános témákra, érdeklődik az utazás felől, s rövid idő után úgy látom, hogy itt nincs nagy szükség rám, sőt lehet, hogy jobb, ha elmegyek.
- Ha most megbocsátotok. – kezdem nyugodt hangon, s illedelmesen folytatom. – nem szeretném sokáig várakoztatni a rám váró hölgyet. – elmosolyodom, természetesen direkt hangsúlyozom ki, hogy egy nő miatt megyek el, ezzel is emlékeztetve Annanaurt arra, hogy fiú vagyok, és arra, hogy nem vagyok közönséges ágyas. Szavaim után rögtön megfordulok, s sietős léptekkel távozom a teremből. Remélem, nem marad sokáig.
Unalmas, borús reggel elé nézünk. Az emberek csak úgy sürögnek-forognak körülöttem, én meg alig bírom megállni, hogy ne lökjem fel őket. Annyira szánalmasak, én pedig annyira utálom őket. De mindegy is. Most a munkára kell koncentrálnom. Lapok tömkelege hever előttem, én pedig nem is tudom, mihez kezdjek hozzá legelőször. Mondjuk semmihez, inkább internetezzünk egy kicsit előtte. Felmegyek a netre, és rákeresek valami jó kis házhoz szállítós étteremre, mivel nincs kedvem most sehova sem elmenni enni. Rá is keresek, és egy csomó találat van, de sajna egy sem itt a közelbe. Fenébe, de én nem akarok várni! Asszem kénytelen leszek mégis lemenni abba a közeli étterembe. Hogy ők se tudnak házhoz vinni, kész ez a világ!
De mielőtt elmehetnék, el kell kéredzkednem a főnöktől. Szuper, még nem is mondtam, ki az…
- Darien, elmentem ebédszünetre, majd jövök - vetem oda az állítólagos főnökömnek, aki erre csak kelletlenül bólint.
- Siess öcsi, különben repülsz - szól utánam, mielőtt még kilépnék az ajtón.
- Emiatt nem kell aggódnod, bátyó - fordulok vissza gúnyosan, de aztán már megyek is el.
Utálom, hogy vele kell dolgoznom, de a testvéreim szerint így lesz a legjobb. Az már senkit sem érdekel, hogy én mit gondolok, de hát ezt már megszoktam.
Ahogy belépek az étterembe, ezernyi kellemes illat csapja meg az orromat. Szélesen vigyorogva egy asztalhoz sétálok, és az étlapot kezdem nézegetni. Mit is válasszak…
- Mit adhatok? - hallok meg egy női hangot magam mellől, mire már éppen szólnék, de ekkor megpillantom a lányt, és eláll a lélegzetem. Gyönyörű, barna haja van, zöld szeme, és feszülős felszolgáló ruhája, ami igen jól áll neki. De várjunk csak, ha felszolgáló, most mért pincér? Végül is mindegy…
- A specialitást kérem - mosolygom a lányra, mire ő bólint, és elsiet. Hm, ez furcsa, olyan különös aurája volt. Mintha már ismerném. Biztos csak véletlen. Várok pár percet, és már hozzák is az ételt, méghozzá ugyanaz a lány. Ismét az a különös érzés fog el, és most már nagyon szeretnék a végére járni, miért is. A lány éppen lerakja elém a tálat, mikor megragadom a kezét, és magam elé húzom. Egy levél van a tenyerében. Ez volt az a furcsa érzés!
- De uram - húzza el tőlem a kezét ijedten, én pedig csak mosolygom rá.
- Elnézését kérem. Lenne néhány szabad perce? - Nem tudom, mit gondol most rólam, de biztos nem sok jót, mivel nagyon menne.
- Nem, én… - hátrál, de én felállok, és leültetem az előttem lévő székre.
- Tudom, hogy tündér vagy - mondom neki komolyan, mire ő nagy szemekkel bámul rám.
- Én nem… - Háh, szóval igazam van! Végre! Valaki, aki olyan, mint én! Hm… ebbe vajon a bátyáim keze is benne van? Valahogy kétlem.
- Nem kell tagadnod. Én is az vagyok - mosolygom rá, ő meg még jobban eltátja a száját. Hehe, és a legjobbat még nem is mondtam!
- Tényleg? - pillog rám édesen, én pedig csak bólintok.
- Dereck vagyok, tündérherceg - nyújtom a kezem, ő pedig kis habozás után megfogja.
