|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Silvery | 2010. 09. 26. 16:37:29 | #8140 |
 Karakter: Erilnen
Megjegyzés: (Raunak)
- Erilnen… ez az elf bántani akart téged. Miért véded mégis? – arcomat végigsimítva néz rám megrökönyödött tekintettel, s ujjaimat mellkasára simítva próbálom megnyugtatni. Újra a nevemen szólít… annyira jó hallani a szájából.
Hirtelen mozdulattal húzza magához kezemet, s látom szemeit összeszűkülni, mikor megpillantja a vörös sebhelyeket a csuklómon. Ne! Nem akarom, hogy megölje.
A következő pillanatban már hallon Tanwe üvöltését, s még én magam is megszédülök a hatalmas elszabadult energiától. Összerezzenve simulok Annanaurhoz, és még mindig próbálom megnyugtatni.
- Kérlek, Annanaur, ne csináld, nem ér ennyit! Hagyd abba, könyörgök. – szorosan ölelem át, érzem, hogy remeg a haragtól, s csak akkor engedem el magamtól, mikor valaki megszólal mögöttünk.
- Elég lesz, Annanaur. – egyből az ismeretlen hang tulajdonosára nézek, s mikor megpillantom, szemeim tágra nyílnak a haragtól. Mit keres itt?!
- Sil… rosszkor jössz. Hívd vissza az erődet és tűnj el innen. – Annanaur hangjából árad a harag, s egyszerre rémülök meg, és örülök neki, hogy ilyen durván szólt hozzá.
- Nem. Engedd el Erilnent, és gyere ide, mellém, Annanaur. – meglepetten lépek távolabb Annanaurtól, és dühösen szegezem az ágyasra tekintetemet.
- Egy ágyas hogy merészel így beszélni egy feával? – mindketten meglepettnek tűnnek, majd Annanaur elmosolyodva teszi a vállamra a kezét.
- Menjetek, és beszéljétek meg, amit már meg kellett volna. – Megbeszélnünk? Nekünk? Mit? Mi folyik itt? Ki ez az elf? Nem akarok vele menni. Nincs semmi, amiről vele beszélhetnék.
- Jól van, csak egy kis vacsorát készítettem Erilnennek. – hallom a mentegetőző szavakat, és egyre kevésbé értem, hogy mi folyik körülöttem.
- Kincsem, menj vele, rendben?
- De én veled szeretnék maradni. – Hozzá lépve ölelem meg újra. Nem akarom… nem akarom, hogy azt tegye, amit épp tenni készül. Nem akarom itt hagyni… most nem… most nem akarok elválni tőle. Félek, hogy mikor legközelebb látom, újra távolságtartó és rideg lesz.
- Nem, most menned kell. Nem akarom, hogy lásd, amit Tanwéval teszek.
- Ne öld meg. – halkan suttogom a szavakat, s egyre erősebben ölelem testét. Ne… csak azért tette, mert szereti.
- Akármennyire szeretlek, Erilnen, az országom ügyeibe nem szólhatsz bele… Ne haragudj. De nem engedhetem, hogy bárki is megússza, ha a kedvesemre támad. – szemeim tágra nyílnak, szívem hirtelen gyors vágtába kezd mellkasomban, s érzem, hogy elvörösödöm. A „kedvesére”? ezt… ezt rám mondta?
- De ő… - nézek az ismeretlen elfre… akkor… mégsem ágyas lenne?
- El fogja mondani, és azt hiszem, bocsánatot kell majd kérned, amiért ágyasnak tituláltad a fogadott öcsémet. – A fogadott öccse? Hogy micsoda? Erről nem is tudtam… azt hittem… akkor, ezek szerint… mekkora hülye vagyok! Feleslegesen borultam ki.
- Ugyan, hagyd. Olyan görcsösen ügyelsz arra, hogy senki ne tudjon rólam, hogy kicsit sem lep meg az, hogy Ninheur öccse még csak nem is hallott a létezésemről. Na, gyere, beszélgessünk… - Mosolyogva húz maga után az aranyos fiú, de én újra Annanaur felé kapom a tekintetemet.
- Annanaur… én… - bocsánatot kéne kérnem? Igen… nem akarom, hogy megint elromoljon a kapcsolatunk…
- Ne félj, nem lesz baj. Sietek utánatok… Minden rendben lesz. – Hozzám hajol egy gyengéd csókra, s én élvezem, ahogy ajkaink finoman simulnak egymáshoz. - Sil, ha baja lesz, megöllek, esküszöm. – nem… most már nem lesz bajom. Annyira… boldog vagyok. Ugye akkor is így fog rám nézni, mikor utánunk jön?
- Persze, persze. Na, gyere Erilnen, mert ezt tényleg nem akarod látni. – felnevetve ragadja meg karomat Sil, s kihúz a szobából. A folyosón lelassítunk, s én félve sandítok vissza.
- Meg fogja ölni, igaz?
- Igen. – Sil hangja rezzenéstelen, majd elmosolyodva fordul felém. – Ne aggódj, nem csak a mostani eset miatt van. Már eddig is akadtak gondok Tanwéval. – Némán bólintok, s mikor a konyhába érünk, hagyom, hogy az egyik székhez vezetve ültessen le.
- Azt mondta Annanaur, hogy valamit meg kéne beszélnünk… - kezdem kicsit bátortalanul, s kíváncsian mérem végig szemeimmel Silt. – Tényleg az öccse vagy?
- Igen. – válaszolja mosolyogva, majd a széken hátradőlve folytatja. – Mármint… fogadott öccse… és épp hozzád mentem volna, hogy elmagyarázzam mindezt. Tudod… amit láttál a szobában, az csak félreértés volt… - Érzem, hogy elvörösödöm a boldogságtól, s szemeimet lesütve teszem az ölembe a kezeimet… tényleg félreértés lett volna? … azt hittem már az első éjszaka az egyik ágyasával akart hálni.
- Köszönöm, hogy tisztáztad… bár… igazából nem mintha jogom lenne dühösnek lenni rá. – ajkaim szomorú mosolyra húzódnak, ahogy rá nézek. – Nem esküdtünk hűséget egymásnak, és tudom, hogy Annanaurnak esze ágában sincs elküldeni az ágyasait… - hangom egészen elhal a mondat végére, és látom, hogy Sil mosolygós arca is megkomolyodik egy kicsit.
- Szerintem tévedsz. – újra mosolyra húzza ajkait és úgy folytatja. – szerinted miért nem épp egy ágyassal hempereg? Elhiheted, hogy normális körülmények között ezt tenné. – Újra elpirulok, szívverésem felgyorsul, s a fejemet rázva jelzem, hogy nem tudom a választ a kérdésre… talán csak egyszerűen fáradt volt a hosszú út miatt, ezért nem hívatott magához egy ágyast… nem hiszem, hogy miattam lenne. Vagy talán mégis? Lehet, hogy miattam van? – Gondolkozz el azokon, amiket mondtam… szerintem sokkal mélyebb érzései vannak irántad, mint ahogy te azt elképzeled.
Épp válaszra nyitnám a számat, mikor váratlanul Annanaur lép be a szobába, és elmosolyodva ugrok fel ösztönösen a helyemről, hogy megölelhessem. Arckifejezése láttán egy pillanatra megszeppenek, majd aggódó tekintettel nézek végig testén.
- Ugye nem lett bajod? Megsérültél? – Mikor megpillantom karján a mély égésnyomot, elszörnyedve nézek újra szemeibe, majd újra teste többi részét vizsgálgatom. Ugye máshol nem sérült meg? De miért… Tanwe rátámadott volna? Nem tudom elképzelni… azt mondta, hogy szereti… miért tett ilyet?
- Ha szépen kérlek, Erilnen, meggyógyítod a karomat? – mélyen fúrja szemimbe az átható tekintetét egy rövid csók után, s elpirulva bújok újra hozzá, a nevét suttogva.
- Mennyire szépen? – kérdezem halovány, félénk mosollyal, mire ő elvigyorodva hajol ajkaimhoz. Egészséges kezével a derekamnál fogva karol át, s erősen húz magához, miközben forró csókot lehel ajkaimra. Bőröm szinte felgyulladni készül minden egyes érintésétől, ahogy meleg ajkai vadul ejtik rabul az enyémeket. Szívem majdnem kiugrik a helyéről, s kezemmel hátát simogatom… annyira jó érzés. Annyira jó érzés újra őt ölelni.
- Nagyon szépen. – leheli mosolyogva fülembe a szavakat, s egész testem megremeg, ahogy lehelete bőrömet cirógatja… istenem… annyira hiányzott. Köszönöm…
Óvatosan húzom fel magam elé a sérült kezet, s igaz, teljesen meggyógyítani nem áll hatalmamban, de a fájdalmat szinte nullára csökkenthetem. Ujjaimat végtelenül gyengéden simítom végig az égő sebhelyen, s érintésem fagyos, nyugtató érzést hagy maga után bőrén.
Még párszor megismétlem a mozdulatot, mire a gyulladt, lüktető bőr, szinte teljesen megnyugszik gyógyító érintésemtől.
- Jobb? – kérdezem, reménykedve Annanaurra pillantva, mire ő, most már két kézzel húz magához.
- Tökéletes. – elvörösödve simulok hozzá, s mindketten megrezzenünk, amikor egy krákogást hallunk magunk mögött.
- Azt hiszem, én most megyek. Úgy látom itt már nincs szükség a segítségemre. – szólal meg fülig érő vigyorral Sil, s érzem, hogy elvörösödöm… őszintén szólva teljesen elfelejtettem, hogy ő is itt van.
- Sil… köszönöm. – Suttogja Annanaur elmosolyodva, s testvére gyors léptekkel siet ki a szobából, s mikor halljuk, hogy az ajtó becsukódik mögötte, egyszerre mosolyodunk el. Kicsit kiszabadítom magam kedvesem öleléséből, s a székhez sétálva ülök le, és tétovázva szegezem a földre szemeimet.
- Sajnálom, hogy úgy kiborultam ma este… nem tudom, mi történt velem. Mikor megláttalak Sillel… tudom, hogy nem szabadott volna kiengednem az erőmet. – halkan, bátortalanul mentegetőzöm, s csak akkor hagyom abba, mikor elém lép, s finoman csúsztatja mutatóujját ajkaimra.
Megrezzenek a lágy érintéstől, szemeimet tekintetébe mélyesztem, s ő gyengéd mosollyal nyúl hónom alá, s a székről átültet az asztalra, hogy közel egy magasságban legyenek szemeink.
- Örülök, hogy féltékeny voltál. – suttogja mosolyogva, s én meglepetten pislogok rá, ajkamra harapok, s a boldogságtól könnybe lábad a szemem. Akkor nem haragszik? Megbocsájtott?
Ahogy az asztal szélén ülök, lábaimat szétnyitva engedem, hogy közéjük lépjen Annanaur, hogy testünk szorosan egymáshoz simulhasson.
Az esti hálóköntös szétcsúszva engedi, hogy meztelen combom kivillanjon alóla. Ahogy mély, szenvedélyes csókot váltunk, testem egyre jobban kezd felforrósodni érintésétől, s karjában megremegve élvezek minden simítást, amivel testemet jutalmazza.
- Mikor megláttalak Tanwe kezei között. – suttogja halkan fülembe, s érzem, hogy ágyéka az enyémhez feszül, elvörösödve nyelek egy nagyot, de nem tolom el magamtól. Nem… most nem tolhatom meg magamtól. És nem is akarom. – Azt hittem, megőrülök… Soha többé ne engedd, hogy más hozzád érjen. – Ujjaimat elmosolyodva csúsztatom Annanaur arcára, s remegő hangon válaszolok neki.
- Utáltam az érintését. – Ajkaink újra egyesülnek, kezét mellkasomon végigsimítva csúsztatja le vállamról a hálóköntöst, s megremegek, ahogy bőrömet cirógatják a forró ujjak. A nevét suttogva karolom át lábaimmal, már szinte fekszem az asztalon, s ő fölém mászva borul rám.
Alsónadrágom egyre szűkebb, a fáradtságtól a szokásosnál is könnyebben fel tudnak izgatni csókjai, s remegve vágyom rá, hogy még szorosabban ölelhessem magamhoz.
Ujjai combomra vándorolnak, lassan csúsznak fel bőrömön, s felnyögök, mikor ágyékomat simítja végig. Mintha villámcsapásként érne érintése, ahogy dörzsölni kezdi ágyékomat, egyre hangosabb sóhajok hagyják el ajkamat, s kezdem elveszíteni a fejemet az élvezettől.
- Annanaur… neh… ne… - suttogom halkan, hangom akadozik, s feltámaszkodom az asztalon, hogy megpróbáljam megállítani, de nem visz rá a lélek. Arcomat kezeimbe temetem, mikor merevedésemet kiszabadítva simítja megint végig, s testem egyre jobban remeg a kényeztetéstől.
Hangosan felsóhajtva élvezek el ujjai érintésétől, s remegő tekintettel ülök fel.
- Annanaur… én… - csak én mentem el.. ő nem… most… mit kéne csinálnom? Nem tudom… még soha nem voltam férfival. Én erre még nem vagyok kész.
- Ne aggódj. – suttogja elmosolyodva, egy lágy puszit lehel ajkaimra, majd homlokomra, s tiszta kezével végigsimítja arcomat. – Most el kell intéznem valamit. – sunyi vigyor kúszik ajkaira, s félreérthetetlen, hogy mire gondol. - várj meg a szobámban, rendben? – bizonytalanul bólintok, s szemeimmel követem, ahogy kisétál az ajtón. Reszkető kezekkel igazítom meg magamon a ruhát, s ajkaimra harapva bámulom a talajt… nem hiszem el, hogy ezt csináltuk…
|
| Rauko | 2010. 09. 25. 21:02:31 | #8116 |
Karakter: Annanaur
Megjegyzés: (Silverynek)
Miután Sil eltűnt, próbáltam valahogy elfeledni azokat, amikre nem szabadna gondolnom… de nem megy, csak ő jár a fejemben. Lábaim akaratlanul vezetnek a hálója felé. Valahogy képtelen vagyok másra gondolni, még akkor is, ha tudom, hogy Sil beszélni fog vele. Megállok az ajtó előtt. Miért Tanwe erejét érzem bentről? Aztán meghallom Erilnen kétségbeesett hangját. Na, akkor azt hiszem, ezzel eldőlt minden. Kivágom az ajtót, és ami fogad… istenem. Tanwe Erilnen félig meztelen testét simogatja, miközben lefogja a kezeit. Nem, ezt nem nézhetem tétlenül.
- Annanaur… nyugodj meg… én csak… - Nem érdekelnek az idióta magyarázatok! Az a test hozzám tartozik! Senki nem érintheti! Odalépek, és leszedem Erilnenről, majd a falhoz csapom testét. Elfemre pillantva újra elönt a harag, hogy remegő kezekkel összehúzza a köntösét. Nem, ezt a testet csak én érinthetem meg!
- Jól vagy? - kérdezem vízi angyalomtól, kedvesen, végre nem küzdve a szívemmel. Most arra van szüksége, hogy vele legyek. Tudom, hogy szeret engem. Megsimogatom arcát, de újra megrezzen. Szívem elönti a fájdalom, és nem bírom ki, hogy ne öleljem át. Nem akarom, hogy féljen tőlem. Annyian rettegnek tőlem… ő ne!
Kezeit körém fonja, én pedig nem tudom tovább visszafogni magam. Gyengéd csókkal nyugtatom remegő ajkait. Szeretném, hogy érezze: fontos nekem. Ő a legfontosabb az életemben. Nem akarom elveszíteni, vele akarok lenni, ő kell nekem… senki más, csak ő!
Amikor érzem, hogy megnyugodott, agyam újra elönti a vörös köd, amikor Tanwe felé pillantok. Odalépek, és kiengedem erőmet. Erilnen majd kap egy új szobát, vagy költözhetne egyenesen hozzám is. De előtte megölöm ezt az undorító, aljas kutyát.
Hirtelen Erilnen ugrik elém, és próbál megakadályozni, szavaival nyugtatni, erejével visszafogni az enyémet. Miért teszi ezt?...
- Erilnen… ez az elf bántani akart téged. Miért véded mégis? - kérdezem, miközben végigsimítok arcán. Ahogy keze a mellkasomon pihen, meglátom az égésnyomokat csuklóját, Azonnal felemelem a kezét, és megnézem. Újra Tanwe felé nézek, ezúttal engesztelhetetlen haraggal. Kiengedem erőmet, és csontig égetem lábait. Felordít, Erilnen pedig összerezzen karjaimban.
- Kérlek, Annanaur, ne csináld, nem ér ennyit! Hagyd abba, könyörgök - kérlel kedvesem, de nem is hallom, teljesen elborította agyamat a harag, Hogy merészelte megsebezni azt a lényt, akit szeretek?!
- Elég lesz, Annanaur - hallok meg egy kimért, ismerősen és idegesítően nyugodt hangot a hátam mögül, majd ereje körülölel minket.
- Sil… rosszkor jössz. Hívd vissza az erődet és tűnj el innen - kiáltok rá, mire kedvesem újra összerezzen, ezért belecsókolok a hajába.
- Nem. Engedd el Erilnent, és gyere ide, mellém, Annanaur.
- Egy ágyas hogy merészel így beszélni egy feával? - rivall rá Erilnen kicsi öcsikémre, mire hatalmasra nyitom szemeimet.
- Menjetek, és beszéljétek meg, amit már meg kellett volna. - Rosszalló pillantást vetek Silre.
- Jól van, csak egy kis vacsorát készítettem Erilnennek - mentegetőzik, mire felsóhajtok.
- Kincsem, menj vele, rendben? - kérem hajába simítva.
- De én veled szeretnék maradni - mondja, majd újra a mellkasomba fúrja fejét.
- Nem, most menned kell. Nem akarom, hogy lásd, amit Tanwéval teszek. - megremeg.
- Ne öld meg - suttogja.
- Akármennyire szeretlek, Erilnen, az országom ügyeibe nem szólhatsz bele - mondom, mire felkapja a fejét. - Ne haragudj. De nem engedhetem, hogy bárki is megússza, ha a kedvesemre támad. - Gyengéden felkapom, és leteszem Sil mellett. Először rá pillant, majd vissza rám.
- De ő…
- el fogja mondani, és azt hiszem, bocsánatot kell majd kérned, amiért ágyasnak tituláltad a fogadott öcsémet - felelem mosolyogva, mire Sil felnevet.
- Ugyan, hagyd. Olyan görcsösen ügyelsz arra, hogy senki ne tudjon rólam, hogy kicsit sem lep meg az, hogy Ninheur öccse még csak nem is hallott a létezésemről. - Megütögeti Erilnen hátát. - Na, gyere, beszélgessünk - mondja, majd a karjába kapaszkodik, és rávillantja kék szemeit.
- Annanaur… én… - néz rám ijedt tekintettel kedvesem.
- Ne félj, nem lesz baj. Sietek utánatok - mondom, majd finoman megcsókolom. - Minden rendben lesz - suttogom ajkaira, és elengedem. - Sil, ha baja lesz, megöllek, esküszöm - pillantok rá.
- Persze, persze. Na, gyere Erilnen, mert ezt tényleg nem akarod látni - neveti, majd megragadja a karját és kicibálja a szobából.
Tanwe felé pillantok. Remegve ül, a lábait szorongatja.
- Mesterem… én… én mindent csak az irántad érzett szerelmem miatt tettem, amit tettem - kezd rimánkodni.
- Tudhatnád, hogy ez engem nem érdekel, Tanwe. Trónra lépésem óta a kutyám voltál, most mégis ellenem fordulsz, és beleharapsz a kézbe, amely enni adott. Mit tehetnék mást, ha nem…? - Mielőtt cselekedhetnék, Tanwe kiereszti erejét, és felsérti a bőrt a felkaromon. Mély seb. Nem is gyógyul azonnal. Dühösen pillantok szolgám felé, majd egy határozott mozdulattal vezetem minden erőmet koponyájába, mire az szétrobban. A szoba mindenhol csupa vér és hús, csontok… undorító. Azonnal néhány katonám érkezik.
- Uram… mi történ? - kérdezi az egyikük, mikor meglátja Tanwe testét.
- Vigyétek el innen. A szobát takarítsátok ki, a testet égessétek el. Tanwe szobájából szedjetek össze mindent, és vigyétek az én hálómba. - Parancsaimat szinte isszák, majd szalutálva engednek utamra. Én a kezem fogom, vérzik. Nem súlyos a seb, de el kellene látnia valakinek.
A konyha felé veszem az irányt, onnan érzem Sil és Erilnen erejét. Ahogy belépek, testvérem épp magyaráz valakit, de ahogy Erilnen meglát, azonnal felugrik és a nyakamba veti magát.
- Ugye nem lett bajod? Megsérültél? - kérdezi, majd eltol, és végigtapogat. Meglátja a karomat, mire a szemembe néz, én pedig mosolygok. Megcsókolom, majd a szemébe nézek.
- Ha szépen kérlek, Erilnen, meggyógyítod a karomat? - kérdezem kedvesen.
|
| Silvery | 2010. 09. 25. 20:13:11 | #8114 |
Karakter: Erilnen
Megjegyzés: (Raunak)
Összerezzenek, ahogy hallom kinyílni az ajtót, s sápadt tekintettel nézek fel. Megborzongok, ahogy halkan mondja ki nevemet, s egész testemet kirázza a hideg. Nem… nem akarom. Nem akarom hallani. Nem akarom, hogy bármit is mondjon nekem, mikor pár másodperce, még az ágyasa fülébe suttogott édes szavakat. Ne!
- Ne! Csak téged ne! Menj el! – szavaim hangosabban a kelleténél, arcomat még mindig kezeimbe temetem, nem akarom, hogy lássa… nem akarom, hogy lássa, mit érzek. Túlságosan elgyengültem. Nem… már nem vagyok képes rá, hogy előle elrejtsem az érzelmeimet. Érzem, hogy körülöleli testemet az ismerős erő, s megborzongok az érzéstől. - Vidd innen az erődet! Nem akarom! Hallod?! – üvöltök rá hisztérikusan, s tudom, hogy nem kéne jelenetet rendeznem, de már nem megy. Nem tudok józanul gondolkodni, szívem olyan fájdalmasan lüktet mellkasomban, hogy nem tudom megállítani magam. Üres tekintettel nézek rá meglepetten, mikor durván ránt fel a földről, s dühösen mélyeszti szemeimbe tekintetét.
- Fea vagyok, nem a szeretőd, Ninheur öccse! – szemeim tágra nyílnak, mintha eltörne bennem valami, egy percre megáll a vér az ereimben, s nagyot nyelek… miért? Miért beszél így? Már a nevemet se méltatja a szájára venni? - Soha, egy percre se felejtsd el, hogy kivel beszélsz, értetted? A következő hibád lesz az utolsó. – kezét visszahúzva mered rám érzelemmentes tekintettel, s érzem, ahogy a könnycseppek elárasztják arcomat. Nem… nem megy.
Hátrálok egy lépést, fájdalmasan suttogom a nevét, majd megfordulok, és elrohanva kapom faképnél. Nem bírom… nem bírom a közelségét. Csak had legyek minél távolabb. Mindegy hol, csak ő ne legyen ott.
A szobámba rohanva vágódom az ágyra, s élvezem, hogy végre egyedül lehetek. A fájdalmamba merülve zuhanok magamba, s megrezzenve ugrok fel, mikor valaki a hátamra rakja a kezét.
- Tanwe? – nézek meglepetten az ágyam szélén ülő elfre, s szememet törölgetve ülök fel az ágyamon. Mit keres itt? Most inkább egyedül lennék…
- Ne haragudj a zavarásért, csak láttam, ami történt, és gondoltam hátha jól jön, ha valaki megvigasztal… ha már mesterem ily kegyetlen szavakkal zavart el. – Megremegek, s újra előtörnek a könnyeim akaratlanul.
- Nem Annanaur hibája… én voltam hülye… minden az én hibám. Én rontottam el. – szívem elszorul, vállam ismét rázkódni kezd a zokogástól, s mikor Tanwe átölel, annyira meglepődök, hogy még eltolni is elfelejtem őt. Jól esik a vigasztaló szó, s mikor hátamat végigsimítja, kitör belőlem a zokogás. Fejemet vállára hajtom, s viszonzom az ölelést, úgy sírom ki neki minden fájdalmamat, mintha egy apró kisgyerek lennék. Senkit nem ismerek itt, nincsenek barátaim, ő az egyetlen, akivel meg tudom osztani az érzéseimet, s könnyebbnek érzem szívemet, hogy meghallgat… annyira hiányzik Annanaur… igaz, csak egy napot voltunk együtt, de hiányzik az ölelése, az érintése… a kedvessége. Vissza akarom kapni… de nem megy. Gyűlöl engem. Ellöktem magamtól, és most már nincs visszaút.
Mikor kezdek lassan lenyugodni, erőm is visszahúzódik, higgadtan szuszogok Tawne vállán, s mikor kezdem kényelmetlennek érezni a túlzott közelségét finoman tolom el magamtól.
- Köszönöm, Tanwe… nagyon kedves tőled. – szemeim tágra nyílnak, mikor váratlanul számra tapasztja ajkait, s hirtelen végigfut gerincemen a hideg! Nem! Ne! … ezt nem akarom. Ha valaki más megcsókol… hamarabb fogom elfelejteni Annanaur csókjának ízét, az ajkai érintését… ne… nem akarom elfelejteni. Nem akarom, hogy az a nap csak egy álomnak tűnjön.
Furcsa hangot hallok, szemem sarkából látom, az ajtót becsukódni, mintha valaki bepillantott volna, s ellököm magamtól Tanwét… mégis mit képzel? Tudja, hogy ki vagyok… hogy merészel ilyet tenni?
- Mit művelsz?! – rivallok rá, de hátralök az ágyra, s lefogja kezeimet. Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte felfogni sincs időm, s ellenkeznék, de az egész napos gyötrődés és fájdalom, mintha leszipolyozták volna minden erőmet. Ne! Miért történik ez? Hasába rúgva taszítom el magamtól, de lábaimat lenyomva présel az ágyba.
Megremegek, hányingerem támad, ahogy arcomhoz hajol, s gúnyos vigyorral kezd suttogni.
- Azt hiszed, kisajátíthatod magadnak Annanaurt? – tekintete dühös, haragosan néz rám, s ujjai megfeszülnek csuklómon. Szinte érzem, hogy forró érintése nyomot hagy bőrömben, s félelemtől remegve próbálok kiszabadulni. A francba. Ha most teljes lenne az erőm. Ha nem emésztettem volna magam egész nap a történteken… akkor könnyedén legyőzném. Szégyen. Egy szolga… egy egyszerű alattvaló gyűrt maga alá? – Hosszú évszázadok óta szolgálom őt hűségesen. Hosszú évtizedek óta próbálom megszerezni szerelmét… eddig nem volt baj. Nem voltak komoly kapcsolatai, csak egyéjszakás kalandok az ágyasaival. Az nem zavart. De te… Jöttél, és mindössze 4 nap alatt magadba bolondítottad a rafinált víz mágiáddal. – szemeim tágra nyílnak, egyre jobban remegek, s elszorult torokkal válaszolok neki.
- Nem bolondítottam magamba. Te magad is láttad, hogy bánt velem. Semmit nem érez irántam. – egyik keze torkomra szorul, légcsövemet megszorítva hajol arcomhoz, s nyelvével végignyal ajkaimon. Hirtelen hányingerem támad, szemeimet lehunyva képzelem magam elé Annanaur arcát, s szomorúan gondolok vissza az együtt töltött éjszakára, hogy lenyugtassam kavargó gondolataimat.
- Teljesen vak vagy? – hisztérikusan felnevetve hajol távolabb, ujjai megszorulnak torkomon, s kétségbeesetten kapok levegőért, arcomon végiggurul pár apró könnycsepp. – Nem látod, ahogy rád néz? Teljesen elbűvölted… de hogyan?! Hűségesen szolgáltam… és mégsem… – szinte már üvölt, s egyre jobban kezdek félni… meg fog ölni? Miért csinálja ezt? Ezt hittem ő kedvesebb… megbíztam benne. Ő volt az egyetlen barátom.
- Semmit nem csináltam. – kétségbeesetten próbálok kiszabadulni, vajmi sikerrel, majd elmosolyodom. – Arra nem gondoltál, hogy szeretőnek nem egy szolgát akar? Talán nem hűségesen szolgálni kellett volna, hanem egyenrangú félként támogatni. – szemében vad düh csillan szavaim hallatán, s egyre elborultabb tekintettel néz rám.
- Talán valami különös ágybeli technikával csábítottad magadhoz? Biztos nagyon profi lehetsz. – kezei széthúzzák a rajtam lévő hálóköntöst, mellkasomat végigsimítva, s émelyegni kezdek a visszataszító érintéstől. Ne. – ha igen, akkor tanítsd meg nekem.
- Ne merészelj hozzám érni. – emelem fel remegő hangomat, s kétségbeesett könnycseppek dőlnek a szememből. - Kérlek, én… én nem bűvöltem el őt… én… én szeretem őt… de ő megvet.
Hirtelen kivágódik az ajtó, olyan erővel, hogy majdnem kirepül a helyéről, s mindketten megrezzenve kapjuk oda a tekintetünket. Ahogy megpillantom Annanaur dühtől szikrázó arckifejezését, egyszerre önt a szégyen a fennálló helyzet miatt, és könnyebbülök meg… Annanaur…
Még mindig remegek Tanwe alatt, s ő felemeli a kezeit rólam lassú, kimért mozdulatokkal.
- Annanaur, nyugodj meg… én csak… - Annanaur felé száguldva löki le rólam, akkora erővel, hogy a falnak csapódik teste, s hangos huppanással esik le a földre. Összerezzenve csúszok fel az ágyon, s remegő kezekkel húzom össze mellkasomon a köpenyt. Annanaur szeme újra megcsillan a haragtól, ahogy meglátja a mozdulatot, majd egy másodpercre megenyhül tekintete, ahogy felém fordul.
- Jól vagy? – kérdezi selymes hangon, mintha nem is hozzám beszélne, s a kedves hangszín édesen kényezteti a darabokban heverő szívemet… miért? Miért szól hozzám ilyen kedvesen?
Mellém térdel az ágyra, ujjait arcomra simítja, s kellemes melegség önt el az ismerős érintés hatására. Annyira hiányzott… de félek… félek, hogy ez csak egy álom, mint a múltkor. Félek, hogy megint elveszítem. Bólintok, de remegésem nem támasztja alá a választ.
Erősen ölel át, a remegés csillapodni kezd, ahogy magához húz, s én arcomat mellkasába fúrva kezdek el sírni. Miért ilyen kedves?
Köré fonom kezeimet, s a mozdulatot egy gyengéd, visszafogott csókkal jutalmazza, s érzem a könnyeim kesernyés sós ízét… de nem zavar. Ez Annanaur csókja. Érzem, ahogy ajkaim elfelejtik Tanwe csókjának ízét, tapintását, s Annanaur csókjába feledkezve próbálom magamba zárni ezt az érzést.
Elszakítja egymástól ajkaikat, s mikor már kellően lenyugodtam, Tanwe felé lép, érzem, ahogy ereje egyre jobban elszabadul testéből, sűrűn betöltve az egész szobát. Vészjósló tekintettel pillant rá, s tudom, mit akar tenni.
Felugrom az ágyból, elé rohanok, s testét átölelve engedem ki minden megmaradt erőmet, hogy ezzel visszafogjam kicsit az övét, s lenyugtassam őt.
- Annanaur. Ne. Ne öld meg. Hűséges szolgád, csak az érzései miatt tette, amit tett. – Szorosan ölelem magamhoz, arcomat mellkasának döntöm, de nem merek felnézni szemeibe. Ugye nem haragítom ezzel magamra? Ugye nem lesz mérges, hogy megvédem őt? Ugye nem rontottam el megint mindent?
|
| Rauko | 2010. 09. 25. 18:09:07 | #8110 |
Karakter: Annanaur
Megjegyzés: (Silverynek)
Ahogy láttam a könnyeit, meghalt valami bennem. Szétszakad a mellkasom, ha arra gondolok, hogy én bántottam meg ennyire. De ő képtelen megbízni bennem. Igen. Nem képes arra, hogy a jót is lássa, minden tettemben a rosszat és a hazugságot keresi.
- Ha tényleg így gondolod, akkor tényleg nincs miről beszélnünk - suttogja, én pedig érzem, ahogy életemben először egy könnycsepp folyik le arcomon. Mekkora barom vagyok!
- Akkor ezt megbeszéltük. - Annyi erőre van szükségem, amennyire még soha, hogy elutasító maradjak, és ne zárjam a karjaim közé. De így a helyes. Igen, így a jó. Nem szabad, hogy megszédítsen.
Elsétálok, de a könnyeim végigfolynak arcomon, hogy azonnal gőz formájában távozzanak. Hihetetlen, mennyire képes fájni a szívem valaki után. Annyira idióta vagyok. De nem tehetek róla, lobbanékony vagyok… ezt tudnia kellene neki is! Én vagyok maga a tűz, könyörgöm! Nem hiszem el, hogy nem ismeri a tüzet…
Órákig meredek magam elé, mikor mellém lép. Tudom, hogy nem szabad a közelemben lennie, de azt is érzem, hogy ha most nem szólalok meg, és nem leszek vele újra elutasító, akkor az életbe, soha nem fogom tudni elengedni.
- Pár óra múlva kikötünk, szóval készülhetsz a visszaútra, Erilnen – mondom neki. Csak az hallhatja a kis rezgéseket, aki valóban ismer. Csak az tudhatja. hogy mennyire fáj…
- Te is tudod, hogy nálam erősebb képviselőt nem kaphatsz. Nálam jobban senki nem ismeri a bátyám terveit, logikáját és a vezetési, stratégiai módszereit. A Tűz Birodalmának szüksége van rám. – Chh… megint csak egy álarc… ha ő nem néz semmibe, én sem fogom.
- Rendben. Ha bármire szükséged van ezentúl, Tanwe lesz felelős érte. Csak ne gyere a közelembe. – Kisétál, és amikor elég messziről érzem, felüvöltök. Nem bírom! Tanwe azonnal berohan.
- Mesterem… - indulna közelebb, ahogy meglátja könnyeimet, de nem engedem. Erőmet testébe vezetem.
- Vagy magadtól mész ki, vagy megöllek, kutya - ordítom, mire megremeg, és nehezen, de kisétál. Végre egyedül lehetek… végre kettesben azzal a valamivel, ami most csak egy összeaszott, nyomorult kis szilvaszem a mellkasomban.
*
Vacsora után borzalmasan ideges vagyok. Hogy lehet, hogy ő már túltette magát rajtam?! Hogy létezik?! Én miért nem vagyok rá képes?! A szobámba csörtetek, és magamra zárom az ajtót. Lefekszem az ágyra, és észre sem veszem, hogy nyílik az ajtó.
- Hé, hát te itthon vagy, és nem is szólsz? - Ismerős hang, ismerős illat, majd egy vetődés, és már rajtam is van. Épp szólnék, hogy menjen el, mikor valaki benyit. Istenem…. Erilnen… Látom a szemében a fájdalmat, a könnyeit, majd az erejét is megérzem. Nem, nem gyengülhetek el. Ő már elfelejtett engem, nekem is el kell felejtenem őt. De az erejét nem engedheti szabadon, még ellenségnek hiszik és megölik.
Felsóhajtva tessékelem le magamról Silt. Hatalmas szemekkel pislog, majd az ajtóra. Mindketten érezzük Erilnen kiengedett erejét, és tudjuk, hogy ezt nem kellene. Felkelek, és utána lépek. Az ajtó előtt guggol.
- Erilnen…
- Ne! Csak téged ne! Menj el! - Kezdek ideges lenni, de nem akarom, hogy kiengedje az erejét, így átölelem a sajátommal. - Vidd innen az erődet! Nem akarom! Hallod?! - Megint üvölt. Mellé lépek, megfogom a nyakánál, és felemelem.
- Fea vagyok, nem a szeretőd, Ninheur öccse! Soha, egy percre se felejtsd el, hogy kivel beszélsz, értetted? - Elengedem. - A következő hibád lesz az utolsó. - Megint elerednek a könnyei, nekem megint meghal egy darab a szívemből, ahogy rám emeli szomorú szemeit.
- Annanaur… - suttogja a nevem, és már rohan is. Én pedig dühöngve lépek be a szobámba. Sil még mindig az ágyon fekszik. Rám néz, majd int, hogy menjek oda. Leülök, ő pedig masszírozni kezdi a vállaimat.
- El kellett volna mondanod, hogy a fogadott öcséd vagyok - jegyzi meg.
- Távol kell maradnom tőle.
- Akkor mi a magyarázatod arra, hogy árad belőled a szomorúság és a bánat, testvérem? - kérdezi.
- Ne szólj bele a magánéletembe, Sil! - üvöltök rá, és lerázva magamról ujjait, felpattanok, és sétálni kezdek a szobában. Körbe-körbe.
- Nem tudsz távol maradni tőle, kedves Annanaur. Minden gondolatod körülötte forog, minden percben rá gondolsz. Miért akarnál távol maradni tőle?
- Mert makacs, gyerekes, hisztis és az országaink múlik azon, hogy neki épp milyen kedve van!
- És megoldasz ezzel valamit, hogy elzárod magad tőle? Lehet, hogy most nem, de pár év múlva, ha visszatér, verni fogod a fejed a falba, és magad fogod hibáztatni, hogy hogy lehettél ekkora barom, hogy hagytad így elmenni - mondja mosolyogva. - Tudom, hogy igazam van, ismerlek évszázadok óta, testvérem. Megszakad a szíved, hogy így kell látnod őt.
- Ez nem igaz - felelem dühösen.
- Oh, dehogyisnem! Ha nem így lenne, már valamelyik csodaszép ágyasod kezei között keresnéd a tested örömét, nem igaz? - Feláll az ágyról, mögém lép, és megölel. - Ne zárd el a szíved, Annanaur.
- Ha mégis neked lenne igazad, kicsi öcsikém, mond, mégis mit tette egy olyan okos elf, mint te? - kérdezem némi gúnnyal a hangomban, mire felnevet, és a hátamra ugrik. Elöl összekulcsolja lábait, én pedig hátranyúlva tartom.
- Megkérném a világ legédesebb öcsikéjét, hogy menjen utána, és mondja el neki az őszintét. Hogy ki is ő, hogy mi is történt, és hogy mit is látott valójában - nevet fel.
- De Tanwe is beszélt Erilnennel. Biztosan teletömte a fejét a baromságaival - sóhajtok fel, és az ágyig hátrálva, eldőlök rajta, alattam persze öcsikémmel, aki nagyot sikít.
- Hééé, ne feküdj rám! Nehéz vagy! - Felgördülök róla, és rá nézek. - Tanwe idióta. Butaságokat beszél, hiszen olyan szerelmes beléd, hogy írni sem lehetne szebbet. Majd én beszélek ezzel az úrficskával - mondja, majd felpattan.
- Vigyázz vele, borzalmasan makacs, és jelenleg vérig van sértve.
- Annanaur… szereted ezt az elfet? - kérdezi komoly tekintettel. Felkelek az ágyról, és elé lépek.
- Ő az egyetlen lény ezen az egész világon, akinek helye van a szívemben. Tudom, hogy hibáztam, de szeretném szeretni. De ezt… úgy érzem, soha nem mondhatom már el neki.
- Bízd rám, tesó! Megoldom én helyetted is! Hol leszel? - kérdezi a nyakamban csimpaszkodva.
- A nagyterembe megyek. Átnézek pár dolgot, bár nem hiszem, hogy tudok azokra koncentrálni.
|
| Silvery | 2010. 09. 25. 15:07:33 | #8099 |
Karakter: Erilnen
Megjegyzés: (Raunak)
Lassan tolja fel magát az ágyon, eltávolodva tőlem, s a matracról lemászva indul el az ajtó felé, s én csalódottan pislogok utána… miért megy el?
- Hová mész? – A hasamra fordulok, s az ágyra könyökölve támasztom meg fejemet, így figyelem, ahogy az ajtóban megtorpanva fordul vissza.
- Távol tőled, mielőtt a reggeli gondjaim megoldásában a segítségedet kérném. – sunyi mosolyra húzódnak ajkai, s én értetlenül nézek rá… miről beszél?
- Milyen gondok…? – rövid csend következik, ő elgondolkozva fordul felém teljes testével, majd válaszra nyitja száját.
- Kicsi Erilnen… már attól kőkemény leszek odalent, ha megcsókolsz. – Szívem kihagy egy ütemet, szemeim tágra nyílnak, s érzem, hogy fülig vörösödöm. - Gondolod, hogy az esti csókcsatánk, és ez a reggeli akciód segített bármit is azon a tényen, hogy majdnem egy hete nem voltam senkivel? Ha a közeledben maradok, talán olyanra kényszerítelek, amire nem állsz készen. – A megdöbbentséget egy pillanat alatt bizonytalanság váltja fel, ami egyik másodpercről a másikra dühvé alakul… mi az, hogy majdnem egy hete?! Neki ez már sok időt jelent? Egy hét? Egy rövidke hét után már ezzel szenved? … én… én azt hittem, hogy képes lesz többet várni rám… én azt hittem…
- Szóval, ha elérjük az országodat, és addigra nem adom neked a testemet, akkor lefekszel valaki mással? – hangom eleinte közömbös, próbálom visszafogni magam, de mikor fejemen átfut a kép, ahogy Annanaur valaki mást csókol, különös idegesség kerít hatalmába. Mi történik velem? Nem akarom… nem akarom, hogy hozzájuk érjen. Az ágyról felugorva lépek elé, s felemelt hangon folytatom. – valamelyik ribanccal? Mi ez, ha nem ágyasi szolgálat, Annanaur?! Miért teszed ezt velem?! – Én azt hittem… azt hittem, hogy várni fog rám. Mekkora hülye vagyok. Komolyan elhittem, amiket mondott? Ez nem lehet igaz.
- Ki tesz a másikkal és mit? – Dühtől szikrázó szemekkel lép közelebb hozzám, s ordítása megtölti a szobát. Nagyot nyelve hátrálok ösztönösen egy lépést, s kezeim ökölbe szorulnak. - Ne forgasd ki a szavaimat, idióta kölyök! Egy rohadt szóval sem mondtam, hogy ultimátumot adok neked! Meg sem próbálsz elfogadni olyannak, amilyen valójában vagyok! Görcsösen ragaszkodsz ahhoz az Annanaurhoz, aki megbánt, megaláz és követel, nem pedig kér! – Összerezzenek, mikor a falra csap, s forró ütésétől izzani kezd a fa. Megrökönyödve figyelem minden mozdulatát… ez veszélyes. Egy hajón vagyunk. Igazán kontrollálhatná magát és az erejét. Igen… ez az az Annanaur, akit a találkozásunk napján megismertem… de miért? Ezt hogy érti? Ő az, aki türelmetlenül siettet a célzásaival. Persze, hogy megharagszom érte.
- De te mondasz félreérthető dolgokat… - hangom már halkabb, nem akarom még jobban felidegesíteni, s próbálom tartani a távolságot. Félek tőle. Túl lobbanékony a természete… még nem épültem fel teljesen, s ha most megtámadna, tudom, hogy annyi esélyem sem lenne, mint amúgy.
- Nem. Te értesz baromságokat, általad igaznak vélt hülyeségeket a szavaimba! – Némán, ajkamra harapva figyelem, ahogy az ajtóhoz viharzik, majd még egyszer visszafordul - Ha észhez tértél, próbálj gondolkodni azon, hogy melyikünk bántja a másikat jobban, a folyamatos bizalmatlankodással! Mi a fenének kezdtünk bármibe is, ha te képtelen vagy bízni bennem, Erilnen?! – Én bíztam benne… bíztam benne, egészen eddig. Ezt ő is tudhatná. Ha nem így lenne, akkor nem engedtem volna neki, hogy megcsókoljon… - Ha hazaérünk, a forduló hajóval visszaküldelek. Képtelen vagy velem lenni, és most nem kettőnk kapcsolata, hanem országaink fennmaradása a tét! Készülj, egy percet sem maradsz az országomban! – Ledermedve követem szemeimmel, ahogy elrobog idegesen, majd az ágyhoz sétálva rogyok össze erőtlenül. Mellkasomba eddig ismeretlen fájdalom költözik, szívem úgy hasogat, mintha tőrt döftek volna belém. Miért? Miért történik mindez? Én nem ezt akartam… vajon tényleg visszaküld? Tegnap előtt ez lett volna minden vágyam… de most… már nem akarom. Segíteni akarok neki.
A fedélzetre sétálva keresek egy eldugott zugot, és a vizet bámulva merülök gondolataimba. Újra és újra lejátszom fejemben a történteket, minden egyes szót felidézek, s egyre jobban gyötör a bűntudat. Akkora idióta vagyok. Nem kellett volna kiakadnom. Nem kellett volna azokat mondanom… nem tudom, mi történt velem. Mikor elképzeltem, ahogy valaki mást ölel, teljesen elborult az agyam… én csak közel akartam kerülni hozzá… talán ha bocsánatot kérnék tőle… talán ha megmondanám neki, hogy sajnálom… talán még nem késő.
Lelassítok, mikor megpillantom Annanaurt, s tudom, hogy érzi jelenlétemet. Teste mintha megremegne, vészjósló tekintettel fordul felém, s egyből tudom, hogy még mindig haragszik rám. Nem akarom látni ezt a tekintetet.
- Órák óta kereslek… kérlek, beszéljünk. – elé lépek, szívem megremeg a félelemmel vegyült izgalomtól, s óvatosan csúsztatom karjára ujjaimat.
Összerezzenek, mikor hirtelen mozdulattal rántja ki kezét, s egy lépést hátrálva érzem, hogy könnybe lábadnak szemeim. Miért? Miért lök el magától? Azt mondta türelmes lesz… azt mondta nekem bármit szabad. Olyan kedvesen mosolygott rám. Hol van az a mosoly?
- Nekünk nincs miről beszélgetni, Erilnen. Ha csak nem valami okos stratégiai ötleted van, akkor ne is szólj hozzám. Másról nekünk nem kell beszélnünk. – Érzem, hogy ez volt az utolsó csepp, kigördülnek szememből a könnyek, s vállaim megremegnek a sírástól.
- Annanaur, miért csinálod ezt?! – hogy mondhat ilyet… mindazok után… ezek szerint soha nem voltam neki olyan fontos, mint ahogy mondta. És én hittem neki… bíztam benne.
- Mert mindkettőnknek így a jó. Nem vagy képes bízni bennem, én meg nem vagyok hajlandó olyan lényt szeretni, aki csak a rosszat képes látni bennem. – a könnycseppek egyre sűrűbben záporoznak arcomon, s leguggolva görnyedek össze, ahogy hátat fordít nekem… most bizonyította be, hogy nem bízhatok benne… és utána még ő tesz nekem szemrehányást? Hogy lehet ennyire kegyetlen? Nem hiszem el, hogy engedtem neki. Testem reagált minden érintésére, pedig az egész csak egy hazugság volt. És még én voltam az, aki bocsánatot akart kérni.
- Ha tényleg így gondolod, akkor tényleg nincs miről beszélnünk. – suttogom halkan, s üveges tekintettel meredek magam elé a vastag könnyfátyolon keresztül.
- Akkor ezt megbeszéltük. – hangja rideg és visszautasító, s én megremegek a távolságtartó hangszíntől. Ne… tőle ezt nem bírom elviselni. Miért fáj ennyire minden szava? Mintha mindjárt kettészakadna a mellkasom.
Látom, hogy elsétál, de mozdulatlanul maradok a földön hosszú-hosszú percekig, s magamba zuhanva próbálok megnyugodni. Összerezzenek, mikor valaki a vállamra teszi a kezét, s mikor felnézek, Tanwét pillantom meg. Rögtön felegyenesedem, s szemeimet törölgetve próbálom elrejteni a sírás nyomait.
- Nem kell rejtegetned. Tudom, hogy összevesztetek. – szólal meg kedves, nyugodt hangon, s bizonytalanul mosolyodom el. Épp megszólalnék, mikor megelőz. – Őszinte leszek veled, Erilnen… Ezt már Annanaurnak is megmondtam, és úgy gondoltam az a tisztességes, ha veled is megosztom a véleményemet. – várakozó tekintettel pillantok rá, s bólintok, hogy folytathatja. – Szerintem nem kéne közel kerülnötök egymáshoz. A szövetség elég instabil lábakon áll anélkül is, hogy ti egy bizonytalan kapcsolatba kezdjetek.
- Mondj olyat, amit még nem tudok. – hangom most rideg, s érzelemmentes tekintettel nézek rá.
- Meg kéne próbálnotok megtűrni a másik közelségét, anélkül, hogy túl közel kerültök. Annanaur a fejébe vette, hogy hazaküld téged, de mindketten tudjuk, hogy nálad jobb képviselőt nem tud küldeni Nenheur. – Szemeimet lehunyva fordulok el tőle, s némán bólintok. Igen… tudom… nagyon jól tudom, hogy mire gondol. És azt is tudom, mit kell tennem. Egyszerűen újra magamra húzom a maszkomat. Nem bonyolult feladat… így éltem hosszú évtizedekig. Mindössze annyi dolgom van, hogy visszazökkentem magam… de miért? Miért fáj ennyire már maga a gondolat is, hogy újra azt kelljen tennem? Nem akarom látni Annanaur csalódott, lemondó tekintetét, mikor rájön, hogy újra nem önmagam vagyok. Nem akarom, de muszáj. Meg kell tennem az országok érdekében. Amúgy sem illettünk volna össze.
- Igen, tudom. Ne aggódj emiatt Tanwe. – kezemet mellkasomra szorítva sétálok ki a szobából. Miért fáj ennyire? Alig kapok levegőt.
A fedélzetre megyek, s a korlátra dőlve meredek a kavargó hullámokra. Mintha maga az óceán is együtt gyászolná velem a darabokra tört szívemet. Hosszan bámulom a vizet, s közelsége megnyugtat, látványa mintha gyógyszer lenne sebeimre. Erős vagyok. Meg tudom csinálni.
Annanaurt ugyanott találom meg, ahol a legutóbb is megzavartam, s némán, szótlanul sétálok mellé. Üres tekintettel mered rám, s én is pont ugyanezt érzem szívemben. Üresség. Kínzó sivatag.
- Pár óra múlva kikötünk, szóval készülhetsz a visszaútra, Erilnen. – hangja közömbös, s minden egyes szó, mintha újabb szúrás lenne a szívembe, de nem hagyom, hogy arcomon tükröződjön a fájdalom. Ha muszáj, még mindig képes vagyok elrejteni, hogy mit érzek. Még akkor is, ha Annanaurról van szó.
- Te is tudod, hogy nálam erősebb képviselőt nem kaphatsz. – hangom érzelemmentes, s mintha egy pillanatra meglepődne, majd tekintete újra megfejthetetlenné alakul. Vajon mire gondol? – Nálam jobban senki nem ismeri a bátyám terveit, logikáját és a vezetési, stratégiai módszereit. A Tűz Birodalmának szüksége van rám. – hangom most udvarias és előzékeny, hogy rájöjjön, mi a célom. Muszáj tartanunk a távolságot… akármennyire fáj… muszáj.
Hosszú, gyötrelmes csend telepszik ránk, s míg ő szavaimat fontolgatja, én szívem hasogatása ellen küzdök.
- Rendben. – hangja nem árul el semmi gondolataiból, s egyre bizonytalanabbul hátrálok pár lépést. Ez könnyebben ment, mint amire számítottam. Túl könnyen. Ugye nem bántottam meg nagyon? Vajon dühös? Vagy megkönnyebbült, hogy nem próbáltam meg újra bocsánatot kérni? Miért nem mondja ki, amit gondol? – Ha bármire szükséged van ezentúl, Tanwe lesz felelős érte. Csak ne gyere a közelembe. – szemeim tágra nyílnak a nyugodt, de vérfagyasztóan rideg hangszín hallatán, s szívem összeszorul, gyomrom apróra ugrik össze. Hát persze. Persze, hogy lenéz. Persze, hogy csalódott. Erre számítottam… de miért érzem ezt a kibírhatatlan fájdalmat?
Rezzenéstelen arccal bólintok, megszólalni nem merek, mert tudom, hogy hangom elárulná érzéseimet. Kilépek az ajtón, s amint elég távol kerültem, elgyengülve engedek utat a könnycseppeknek.
Érzelemmentes arccal sétálok Tanwe mellett az úton, s hiába vagyok életemben először idegen földön, semmire nem tudok figyelni magam körül. Hiába nézek körül, látásom homályos, gondolataim teljesen máshol járnak, s semmire nem tudok koncentrálni. Nem tudom, Annanaur mikor szállt le a hajóról, de a legutóbbi beszélgetésünk óta egyáltalán nem láttam.
Mire a palotába érünk, sikerül egy kicsit összekaparnom magam, halovány, kényszerített mosollyal ismerkedem meg a fontosabb emberekkel, s megnyugtat a gondolat, hogy Tanwe végig mellettem van és támogat. Ő legalább tudja… ő legalább talán tudja, mit érzek.
A vacsora alatt egyszer sem nézek Annanaurra, mosolyogva kényszerítem magam, hogy a mellettem ülőkkel beszélgessek a hatalmas asztalnál, s így ellen tudok állni a kísértésnek, hogy egy-egy röpke pillantást lopjak… vajon meddig fogom ezt érezni? Vajon idővel jobb lesz? Ugye jobb lesz? Ezt nem bírom sokáig.
Megkönnyebbülten vonulok vissza a szobámba, s az ablakhoz sétálva nézek fel a csillagos égre… az ég… legalább az ugyanaz, mint otthon. Legalább ennyi emlékeztet rá.
Hirtelen ötlettől vezérelve sietek ki az ajtón… egy éjszakai séta a parton biztos jót fog tenni. Tanwe szobája felé veszem az irányt, hogy szóljak neki, s lassú, halk léptekkel megyek végig a folyosón. Ez felidézi bennem a régi időket. Mikor már mindenki aludt a kastélyban, s csak én jártam éjszakánként az üres folyosókat. Azok a régi szép idők…
Elmerengve képzelem el, hogy otthon vagyok, s hiába néz ki minden máshogy, jól esik a gondolat. Annyira elbambulok, hogy kopogás nélkül nyitok be Tanwe szobájába, s ledermedve zökkenek vissza a valóságba. Ez nem Tanwe szobája.
Mozdulatlanul blokkolok le, mikor Annanaurt pillantom meg az ágyán fekve, s szívem kihagy egy ütemet. Annanaur fölött egy fiatalnak tűnő, elképesztően csinos fiúcska támaszkodik, s mellkasom elszorul a látványtól. Szívem mintha egyszerre szűnne meg dobogni, s ugrana ki helyéről a heves dübörgéstől, s testem megremeg a fájdalomtól. Ne! Ezt… nem bírom. Hosszú másodpercekig állok némán, kezemet szám elé kapom, hogy magamba fojtsam a zokogást, s bizonytalan léptekkel hátrálok egy lépést. A könnyfátyoltól már nem látom, mi történik, nem tudom Annanaur hogy reagál a váratlan vendégre, de nem is érdekel. Már semmi nem érdekel. Csak el akarok tűnni innen. Érzem, hogy az erőm akaratom ellenére elszabadul, mintha testemet körülölelve próbálna megvédeni a fájdalomtól, s nem tudom, mit csináljak. Az ajtót szó nélkül becsapva tűntetem el szemeim elől a szörnyű képet, s térdre borulva temetem kezeimbe arcomat. Miért? Máris… egy ágyassal. Hogyan? Nem akarom… erről nem akartam tudni. Nem bírom. Le kell nyugodnom… ha ennél jobban kieresztem az erőmet, az egész kastélyt fel fogom verni az idegen energiával… de nem megy… miért nem tudok lehiggadni? Annyira.. fáj.
|
| Rauko | 2010. 09. 24. 15:20:54 | #8068 |
Karakter: Annanaur
Megjegyzés: (Silverynek)
Arcomat maga felé fordítja, majd lágy csókot hint szemhéjaimra.
- Gyönyörűek a szemeid. Mindkettő csodaszép. – Hangja olyan, akár egy sziréné, elcsábít, és minden józan eszem elvesztve rohanok a karjai közé…. de hihetetlenül jól esik gyengédsége és kedvessége. Soha, senki nem viselkedett így velem előtte, és egy most elmondhatatlanul jól esik. – A bőröd forrósága… megnyugtat. – Lehunyja szemeit és érzi, ahogy az előbb arcához vezetett kezem simogatja bőrét.
Nem bírom tovább! Magamhoz rántom, és annyira szorosan ölelem, amennyire csak tudom, hogy még e fájjon neki. Engedelmesen simul karjaim közé, miközben hajammal játszik, én pedig derekánál fogva ölelem még szorosabban.
Kicsit eltolom magamtól, és megcsókolom. Ezúttal finoman, kedvesen, és hálásan kényeztetem szépséges ajkait, és borzalmasan élvezem minden érintését.
- Én nem félek tőled – suttogja halkan.
- Neked nincs is okod rá – válaszolok neki, majd megsimogatom arcát, és hátradöntöm fejét, hogy a nyakába csókolhassak. Azonnal a nevemet nyögi, ami csak még jobban feltüzel. Olyan érzékien mondja a nevem, hogy alig tudok ellenállni, hogy ne teperjem le itt, helyben.
- Annanaur, én soha nem tudnék undorodni tőled - súgja, majd engedi, hogy a nyakába csókoljak. Ezt követően ajkait veszem birtokba, minden eddiginél vadabbul. Annyira kívánom a közelségét, a testét, hogy érezhessem, ahogy izmai körülölelnek, hogy lassan képtelen vagyok józanul gondolkodni.
- Hihetetlen ez az érzés - suttogom füleibe, majd engedem, hogy újra vad csókra hívjon. Egészen addig idilli a pillanat, amíg el nem vesztem annyira a fejem, hogy belemarkoljak csodás fenekébe. Azonnal eltol, megrémül, majd bocsánatkérő pillantással tekint felém.
- Ne haragudj… én erre még nem vagyok készen…
- Én kérek bocsánatot. Kicsit elragadtattam magam - suttogom, majd magamhoz húzom újra. – Ha veled vagyok, az önkontroll nehezebb, mint hittem. – Hangom mosolyog, hiszen örülök, hogy velem van, és még ebben a helyzetben is imádom felbosszantani.
- Hülye – válaszolja mosolyogva. – Pedig jobb lesz, ha próbálkozol, különben bajok lesznek. – Még pár pillanatig élvezem közelségét, aztán az ágyhoz lépek. Fáradt vagyok, és szerintem ő is az, jobb lesz, ha pihenünk. Megütögetem magam mellett az ágyat, és mosolyogva invitálom közelebb őt is.
Végre elindul, és lefekszik mellém. Azonnal betakarom magunkat, és örülök, amikor a mellkasomra simulnak karcsú ujjai. Azonnal simogatni kezdem őket, hiszen, ha már nem érezhetem a testét magamon, legalább ennyi maradjon meg nekem. A közelemben akarom tudni, egyelőre ez teljesen biztos. Azt akarom, hogy velem, mellettem legyen.
- Mindig is imádtam a meleget – suttogja, majd közelebb vackolja magát és lassan mindkettőnket elnyom az álom.
A hajnal első sugaraival ébredek. Erilnen még alszik mellettem. Annyira szép… és olyan boldog vagyok, hogy ő van nekem. De előre sajog a szívem, ha arra gondolok, hogy egyszer vissza kell engednek a testvéréhez. Valahol mélyen azt remélem, hogy ő maga választ engem, és velem marad az országomban. De nem tehetem meg vele, hogy kényszerítem erre, sőt, kicsit talán előre is gondolkodok. Annyira még nem sikerült összemelegedünk. Ezt a törékeny és ideiglenes békét bármi felboríthatja, hiszen ő épp annyira makacs, amennyire én lobbanékony vagyok. Erilnent nézve, és egyenletes szuszogását hallgatva merülök újra álomba.
Azt képzelem, hogy valahol az óceán mélyén járok Tüdőmet átjárja a tenger vizének friss íze, és ahogy a sós vízből, ebből az érzésből is csak többet és többet akarok! Tudom, hogy a víz urának öccse csókolja ajkaimat, nem kell kinyitnom a szemem. Illata és íze már annyira beleivódott az emlékezetembe és az érzékeimbe, hogy ezer, sőt, millió közül is megismerném őt. Hirtelen ötlettől vezérelve kerekedem fölé, és csak akkor nyitom ki szemeimet, mikor már elváltak ajkaink is.
- Nem mondták neked, hogy ne ébreszd fel az alvó oroszlánt? – kérdezem tetetett haraggal, de ujjainak érintésére el tudnék olvadni, akár itt, helyben is.
- Nem, még soha. – Nyelve újra táncba hív, én pedig nem ellenkezek a felkínált lehetőség ellen, csak élvezem testének őszintéségét, apró rezdüléseit, amikor hozzáérek ajkaimmal. – Mellesleg, akárki megcsókolna álmodban, így reagálnál? Ki sem nyitottad a szemed… - kérdezi nevetve, de őt ismerve jobban járok, ha ezt most letisztázom.
- Éreztem az ízedet. – Gyors csókkal hintem homlokát, majd elérkezettnek látom az időt, hogy felpattanjak róla.
- Hová mész? - kérdezi, miközben hasra fekszik és felkönyököl az ágyon.
- Távol tőled, mielőtt a reggeli gondjaim megoldásában a segítségedet kérném - felelem ravaszul mosolyogva, mire ő csak értetlenül pislog.
- Milyen gondok…?
- Kicsi Erilnen… már attól kőkemény leszek odalent, ha megcsókolsz. Gondolod, hogy az esti csókcsatánk, és ez a reggeli akciód segített bármit is azon a tényen, hogy majdnem egy hete nem voltam senkivel? Ha a közeledben maradok, talán olyanra kényszerítelek, amire nem állsz készen. - Szemeiben, mintha düh csillanna.
- Szóval, ha elérjük az országodat, és addigra nem adom neked a testemet, akkor lefekszel valaki mással? - Felpattan, és elém ugrik. - Valamelyik ribanccal? - ordítja. - Mi ez, ha nem ágyasi szolgálat, Annanaur?! Miért teszed ezt velem?!
- Ki tesz a másikkal és mit? - üvöltöm vissza, mire megszeppen. - Ne forgasd ki a szavaimat, idióta kölyök! Egy rohadt szóval sem mondtam, hogy ultimátumot adok neked! - Bele ütök a mellette levő falba, mire ütésem nyoma izzani is kezd azonnal. - Meg sem próbálsz elfogadni olyannak, amilyen valójában vagyok! Görcsösen ragaszkodsz ahhoz az Annanaurhoz, aki megbánt, megaláz és követel, nem pedig kér!
- De te mondasz félreérthető dolgokat… - mondja halkabban.
- Nem. Te értesz baromságokat, általad igaznak vélt hülyeségeket a szavaimba! - Ellépek előle, egyenesen az ajtóhoz, majd kivágom, és mielőtt becsapnám magam mögött, még bekiabálok. - Ha észhez tértél, próbálj gondolkodni azon, hogy melyikünk bántja a másikat jobban, a folyamatos bizalmatlankodással! Mi a fenének kezdtünk bármibe is, ha te képtelen vagy bízni bennem, Erilnen?! - Felsóhajtok, majd vállam felett hátrapillantok, egyenesen a szemeibe nézve. Nem kutatok tekintetében, nem érdekel, mit láthatok bennük. - Ha hazaérünk, a forduló hajóval visszaküldelek. Képtelen vagy velem lenni, és most nem kettőnk kapcsolata, hanem országaink fennmaradása a tét! Készülj, egy percet sem maradsz az országomban!
Dühöngve tépem fel Tanwe kabinjának ajtaját. Köröket leírva trappolok a kis helyiségben, szolgám pedig az asztala előtt ül, majd felnéz és megszólít.
- Összevesztetek? - kérdezi.
- Nem, csak élvezem, hogy nálad mulatom az időt! - üvöltöm. - Miért ennyire makacs?! Miért nem bízik bennem?! Miért hiszi, hogyha ő nem adja oda magát, akkor az ágyasaimnál keresek vigasztalást?!
- Talán azért, mert köztudottan te tartod a legtöbb ágyast a feák között?
- Ne kezd te is, mert esküszöm, itt helyben égetlen hamuvá! - kiabálok rá. - Mit kellene tennem?! Hajtsam ez az összeset, csak, hogy neki jó legyen?! És ha hét év múlva visszatér Ninheurhoz?! Akkor talán fogadjak cölibátust, és soha ne érjek máshoz akkor se, ha évszázadokig nem láthatom?!
- Annanaur… Erilnennel finoman kell bánnod. Nem lehetsz vele olyan, mint eddig voltál.
- Kioktatsz engem, Tanwe? - Hangom rideg, és gondolkodás nélkül égetem meg Tanwe jobb alkarját. - Gondold át, mit beszélsz, különben a karod bánja, aljas kis senki! Soha, senkivel nem voltam annyira finom, mint vele! Néha már hányingerem van attól az érzelgősségtől, amit ő követel, érted?! És mégsem elég! És mégis a szememre veti, hogy kihasználom, és átverem! - Szolgám a karját szorongatja.
- Annanaur… én nem tudom, hogy miért vesztetek össze pontosan. De ezúttal nem a kettőtök boldogsága a tét, ezt neki is meg kell értenie. Hiba volt, hogy ennyire közel engedted magadhoz, mesterem. De még nem késő minden szimplán politikai mederbe terelni. Tégy pontot kettőtök ügyének a végre, és ne engedd, hogy behálózzon. Talán Ninheur épp azért küldte, hogy elcsábítson. nem tudhatod, hogy szövetségesünk nem kapott-e megfelelő ajánlatot a másik országoktól.
- Nem… ő nem ilyen. Erilnen túl tiszta ahhoz, hogy bárkit átverjen, megtévesszen, vagy…
- Nem ezt tette eddigi életében? Nem egy álarcban élve tévesztett meg mindenkit, aki a közelébe került?
- Tanwe. te most Erilnen ellen akarsz fordítani engem? - Erőm körülöleli testét, arcára halálsápadt szín kúszik. - Ha kiderül, hogy te vagy országom árulója, Tanwe, kegyetlen halálod lesz, ígérem.
- Mesterem… sosem árulnálak el, ezt tudnod kell. - A földre ereszkedik, majd így mászik el elém, és a lábfejemet kezdi csókolgatni.
- Aljas kutya vagy, Tanwe. De te vagy a leghűségesebb szolgám, csak ezért vagy még életben - mondom, majd arcon rúgom, és kiviharzok a fedélzetre.
Pár órát lehetek csak egyedül, ugyanis Erilnen energiáját érzem közeledni, aztán megjelenik az ajtóban. Megint elönt a harag, és a tehetetlen düh. Elém lép, és megöleli a karomat.
- Órák óta kereslek… kérlek, beszéljünk. - Kirántom kezem szorításából, és ellépek mellőle.
- Nekünk nincs miről beszélgetni, Erilnen. Ha csak nem valami okos stratégiai ötleted van, akkor ne is szólj hozzám. Másról nekünk nem kell beszélnünk. - A szívem kettéhasad, de tudom, hogy így a jó.
- Annanaur, miért csinálod ezt?! - Hangja hisztérikus, hátra sem kell fordulnom, hogy tudjam: sír.
- Mert mindkettőnknek így a jó. Nem vagy képes bízni bennem, én meg nem vagyok hajlandó olyan lényt szeretni, aki csak a rosszat képes látni bennem. - Nem nézek hátra, csak elindulok.
|
| Silvery | 2010. 09. 22. 21:49:15 | #8029 |
Karakter: Erilnen
Megjegyzés: (Raunak)
- Azok után, amit hallottál, még mindig azt gondolod, hogy egy lennél a sokból? – reménytől csillogó szemekkel pillantok fel rá, s élvezem arcomon ujjait érintését. - Nem tudnálak csak egy testként kezelni, Erilnen. Te több vagy… nemesebb… és hozzád fogható szépséggel, esküszöm, életem során még sosem találkoztam. – elvörösödve állom tekintetét, érzem, hogy megremegek szavai hallatán, dübörgő szívem alig fér el mellkasomban… vajon hihetek neki? De eddig nem így bánt velem…
- De… de te magad mondtad! Azt mondtad, hogy az ágyadban én is csak egy ribanc lennék. – emlékeztetem az alig egy-két napja történtekre, s elszomorodom az emlékek hatására. Szinte már el is felejtettem, hogy viselkedett velem.
- Nem, kicsi Erilnen. Akkor dühös voltam. – hirtelen lép hozzám, s magához húz. Megremegve próbálom ösztönösen eltolni egy másodperc erejéig, de utána nem ellenkezem. Jól esik a forróság, ami belőle árad. - Tudod, két dolgot utálok. Az egyik, ha nem találom a kedvenc láncomat reggel. – felnevetve bújok mellkasához, s mélyet szippantok illatából. - A másik, ha valaki hülyének néz, Erilnen. És te az első pillanattól kezdve így tettél. – kicsit értetlenül, meglepetten pislogok rá, pedig valójában nagyon is tudom, miről beszél. - Azt hitted, hogy én is olyan vagyok, mint a többi elf nemes? Erilnen… a hírem megelőzött, és te okos fiú vagy. Tudhattad volna, hogy nem hagyom szó nélkül, ha maszkkal állnak elém. Nem kontrolláltam, hogy mit teszek, és mit mondok. Csak arra törekedtem, hogy lehulljon az álcád, és az legyél, akit látni akarok. Erilnen, egy csodálatos elf, és nem a fea közvetlen hozzátartozója. Érted? – némán bólintok, tekintetemmel arcvonásait fürkészem… mindent csak emiatt csinált volna? Csak, hogy legyek önmagam? … olyan nehéz elképzelni. De hinni akarok neki… végülis elérte a célját.
Kezét végigsimítva vezetem ismét hajába ujjaimat, s ő érintésemet élvezve hunyva le szemeit. Tényleg ilyen hatással lennék rá? Mikor újra rám néz, látom szemeiben, mennyire vágyik rám, s a tekintet egyszerre fokozza az én vágyamat is, s ijeszt meg. Arcomat felé fordítva hívom magamhoz egy csókra, s mikor ajkaink ismét egyesülnek, az elején gyengéden, mélyen csókol, majd elmélyítve kezd bevadulni nyelve érintése. Újra érzem, ujjai simítását hátamon, s mikor nevemet suttogja, egész testem megborzong, s komoly tekintettel nézek fel rá.
- Mond, képes lennél úgy mellettem lenni, hogy nem erőltetsz rám semmit? – olyan szívesen aludnék vele… de nem hiszem, hogy felkészültem arra, amire ő vágyik… ahhoz nekem még idő kell.
- Arra vagy kíváncsi, hogy ha mellettem aludnál, rád vetném-e magam? – elvörösödve bólintok… már nem tudom, miért lepődök meg azon, hogy ilyen nyíltan kimond mindent. Nem baj… ez tetszik benne annyira. - Nem, nem erőltetnék rád semmit. Azt szeretném, hogy egyszer te magad mond ki, hogy akarsz engem. – szavai megnyugtatnak, halovány mosoly kúszik ajkaimra, s így fonom köré karjaimat.
- Akkor… mi lenne, ha veled aludnék? …De ha rosszat csinálsz, esküszöm, vízbe öllek. – felnevet szavaim hallatán, és én is elmosolyodom. Természetesen nem gondoltam komolyan. Hihetetlen, hogy ilyen jóízű nevetés hagyja el ajkait, mikor nemrég még csak durva szavakkal tudtuk sértegetni a másikat.
- Ne félj, nem teszek semmit, amit ne te magad akarnál. Így rendben vagyunk? – vidáman bólintok, de még mindig nem sikerül teljesen megnyugodnom… az a baj, hogy elég pár csók, és lehet, hogy a pillanat hevében én is akarni fogom… mindegy.
Mikor megkérdezi mit akarok csinálni, elmosolyodva kezdem el törni a fejemet, majd egy puszit hintek a forró ajkakra, és a korláthoz ráncigálom csuklójánál fogva.
- Nézzük a vizet. Csak ennyi. – reakciója láttán durcásan ráncolom a homlokomat, majd folytatom. - Azt mondtad, csak az lesz, amit én szeretnék.
- Így van, megígértem. – ismét átölel, szorosan húz magához, s élvezem, ahogy hátam mellkasának simul. Hosszú ideig meredünk némán a gyönyörű habokra, s ahogy a lenyugvó Nap fénye megtörik a nyugodt hullámokon, rózsaszínre festi az óceánzöld felszínt. Meseszép. Halkan töröm meg a csendet, végre kiadhatom magamból az aggodalmaimat, van, aki meghallgat, s békességgel töltenek el Annanaur nyugtatgató szavai.
Mikor egy apró lángnyelvet csalogat elő tenyeréből, egy ideig nézem, ahogy a tűzfoszlány a levegőben tekergőzik, majd csillogó szemekkel szólalok meg.
- Szabad? – kérdezem ámuldozva, mire elmosolyodik.
- Neked bármit. – lassan közelítem ujjaimat a forró láng felé, s tétovázva érek hozzá. Elmosolyodom, mikor nem égeti meg bőröm, s csodálattal figyelem, ahogy szétoszlik ujjaim között.
- Ez fantasztikus! – hihetetlen, hogy így tud bánni a tűzzel. Hogy csinálta, hogy ne égessen meg? Szemeim tágra nyílnak, ahogy hirtelen maga felé húzza arcomat, s egy gyors csókot lehel ajkaimra. Szívem kihagy egy ütemet, s ösztönösen tolom kicsit el magamtól, szemeimet lesütve. - Ezt még nem kell szoknom.
- Akkor türelmes leszek. – gyengéden simítja végig arcomat, s szemeimet lehunyva adom át magamat a forró érintésnek.
Összerezzenek, mikor megérzem Tanwe jelenlétét, s tekintetemet felé kapva vörösödöm el, mint akit tiltott dolgon kapnak rajta. Ehhez még tényleg idő kell nekem… meg kell szoknom, hogy ez mostantól hétköznapi.
- Lassan aludnotok kellene. Este hideg van. – Annanaur rám pillant, s kérdésére csak bólintással válaszolok. Tényleg kezd hűvös lenni. Elmosolyodom, mikor érzem a belőle áradó forróságot, s kellemes melegség járja át testemet. Vajon ezt a különös melegséget csak Annanaur ereje miatt érzem, vagy a szívemből jön? Már nem tudom eldönteni… de azt akarom, hogy még ne múljon el.
Annanaur kabinja előtt akaratlanul is megtorpanok, szívem egyre hevesebben kezd verni, s megrohamoznak az aggodalmak.
- Baj van? Nem bízol bennem? – megszeppenten nézek rá, s mikor felém lép, egy legyintéssel megállítom… hogy bízom e benne? Ezt még én sem tudom eldönteni. Szeretnék. Annyira szeretnék.
- Ugye ez az egész nem csak egy csel, hogy az ágyadba csalj? Ugye bízhatok benned? – kétkedő tekintettel követem, ahogy felsóhajtva fordít hátat nekem, s mozdulatlanul várom, hogy megszólaljon.
- Megértelek. Magam sem tudom, mi zajlik bennem, és mi ez az egész. Annyi biztos, hogy veled szeretnék lenni. De ha a tested kellene, nem lennék ilyen türelmes hozzád. Akkor elkábítalak és elveszem, ami jár nekem. De úgy szeretnék veled együtt lenni, hogy te is akard. Egész életemben azt mutattam, amit úgy gondoltam, hogy mindenkinek látnia kell. Egy démont. Hiszen nézz rám. – tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy lekapja szeméről a kendőt… mekkora hülye vagyok. Észre sem vettem, mekkora fájdalmat okoztam neki a kételkedésemmel. - Felemás szemek, vörös körmök és ujjak, vörös haj, és a testem állandóan forró. Gyermekként is ilyen voltam, és hiába az apám volt a fea, hallottam, ahogy összesúgnak mögöttem. A korombeliek azt mondták, hogy gonosz lélek vagyok. Sosem voltak barátaim. Ahogy nőttem, már vagy féltek tőlem, vagy tiszteltek engem. Senki sem volt kíváncsi rám. Mindenkit csak az érdekelte, hogy miért bennem született újjá a tűz istene. Ezért nézek ki így… Ne tagadd, hogy te is undorodsz a szememtől és a kezeimtől, Erilnen. – elszorult szívvel hallgatom szavait, s most már mindent értek. Az eddigi viselkedését, a maszkot, amit a saját védelme érdekében húzott fel. Tehát nem csak én voltam. Nem csak én voltam, aki megjátszotta magát… én nem! Én nem undorodom tőle. Egyáltalán nem.
Nézem, ahogy újra hátat fordít nekem, s úgy folytatja.
- Azt akartam, hogy féljenek tőlem. Okot akartam adni arra, hogy démonnak tituláljanak. Nem hittem benne, hogy képes vagyok szeretni. Ezért haragudtam rád, mikor át akartál verni. Tudtam, hogy nem az vagy, akinek mutattad magad, és érdekelt, hogy akkor milyen lehetsz, ha nem egy úri kölyök vagy. De most, hogy másik arcodat is ismerem, már nem vagyok képes haragudni rád. Csak közel szeretnélek tudni magamhoz. De… ha te undorodsz tőlem, akkor megértem azt is, ha kisétálsz ebből a szobából. – miután elhallgat, egy ideig némán meredek rá, majd ajkamra harapva sétálok hozzá lassú léptekkel. Felém fordul, s egy ideig egyikünk sem szólal meg.
Lassú mozdulatokkal nézek fel rá, és arcát kezeim közé veszem, ujjaimmal végigsimítva bőrét. Undorodni tőle? Soha.
Némán húzom magamhoz, s lábujjhegyre állok, hogy kevésbé kelljen lehajolnia. Mikor arcunkat alig pár centi választja el, ráérős mozdulatokkal hintek egy gyengéd csókot először a kék, majd a vörös szeme fölé és halkan suttogok.
- Gyönyörűek a szemeid. Mindkettő csodaszép. – érzem, hogy megremeg teste, rövid szünetet tartva engedem el arcát, s karját végigsimítva húzom arcomra az egyik kezét, s megcsókolom tenyerét… nem tudom, mi történik velem. Úgy érzem, ezt meg kell tennem. Úgy érzem, el kell oszlatnom a félelmeit. Életemben először érzem azt, hogy valakinek tényleg segíteni akarok. Nem szeretném, hogy tovább gyötörje magát. – A bőröd forrósága… megnyugtat. – szemeimet lehunyva élvezem érintését az arcomon, s a forróság átjárja minden porcikámat.
Érzem, hogy magához húz, szorosan, engedelmesen simulok testéhez, s fejemet mellkasára hajtva hallgatom szívének ritmusát. Legszívesebben örökre így maradnék a karjaiban, nyugodtan, biztonságban. Bárcsak soha nem érne véget ez a pillanat.
Érzem, hogy kicsit lazul a szorítása, de csak épp annyira, hogy ajkamhoz tudjon hajolni, s puhán, gyengéden ejti rabul ajkaimat, kezeim gerince vonalán vándorolnak végig, a fenekéig leomló vörös tincsekkel játszadozva, s ő derekamnál fogva húz magához.
- Én nem félek tőled. – suttogom halkan, mikor ajkaink elválnak egy pillanatra, s elmosolyodva döntjük egymásnak homlokunkat.
- Neked nincs is okod rá. – válaszol vigyorogva, s végigsimítja arcomat. Fejemet kicsit hátradöntve csókol nyakamba, s én ösztönösen nevét sóhajtva remegek meg. Elvörösödve kapaszkodom vállaiba, lábaim elgyengülnek ajkai érintésétől a bőrömön. Tényleg nem értem mi történik velem… ilyen intenzív érzelmekhez nem vagyok hozzászokva.
- Annanaur, én soha nem tudnék undorodni tőled. – suttogom fülébe, s ismét nyakba csókolva válaszol nevem suttogásával. Egész testem bizseregni kezd, s mikor újra egy vad csókban egyesülnek ajkaink, kezdem elveszíteni a fejemet. Megbolondulok tőle. Ez a csók teljesen más, mint az előző, nem gyengéd, szenvedélyes és követelőző, mégsem hasonlít az első csókunkhoz. Édes melegség áramlik belém, s mohón viszonzom ajkai hívogatását. Még közelebb akarok lenni hozzá. Ennél is közelebb.
Arcomat végigsimítva túr hajamba, s egy óvatos mozdulattal csúsztatja ki belőle a szalagot, amivel fel volt kötve, s tincseim lágyan omlanak vállamra.
- Hihetetlen ez az érzés. – suttogja halkan fülembe, s megborzongok, ahogy lehelete dobhártyámat simogatja. A nevét suttogva követelek újabb és újabb csókot, s egyre hevesebbé és hevesebbé válik ajkaink dulakodása.
Keze gyengéden simul fenekemre, s mikor véletlenül erősebben belemarkol, visszazökkenek a valóságba. A csókba nyögve, hajolok el tőle, s zihálva kapkodom a levegőt. Szívem majdnem kiugrik a helyéről, szinte már veszedelmesen gyorsan dübörög, s bocsánatkérő tekintettel nézek fel rá.
- Ne haragudj… én erre még nem vagyok készen… - gyorsan hadarva kezdek mentegetőzni, de abbahagyom, mikor tekintetében nem fedezek fel se haragot, se csalódottságot.
- Én kérek bocsánatot. Kicsit elragadtattam magam. – suttogja mosolyogva, s gyengén ölel át, majd a fülemhez hajolva folytatja. – Ha veled vagyok, az önkontroll nehezebb, mint hittem. – hangján hallom, hogy még mindig mosolyog, s érzem, hogy fülig vörösödöm. Durcásan tolnám el magamtól, de nem hagyja. Tudja, hogy nem vagyok tényleg mérges.
- Hülye. – suttogom, majd én sem tudom megállni, hogy elmosolyodjak. – pedig jobb lesz, ha próbálkozol, különben bajok lesznek. – hallom, hogy felnevet, s boldogan fúrom arcomat a mellkasába. Remélem, segítek neki elfelejtetni a múlt árnyait. Vajon boldoggá tudom tenni? De miért gondolkozom ilyeneken? …mintha nem is én lennék.
Érzem, ahogy Annanaur visszahúzza rólam karjait, s az ágyhoz sétálva fekszik le az egyik oldalra, majd rám pillantva mosolyodik el kajánul. Kezével megütögeti a mellette lévő üres részt, s szemei csalogatóan hívnak magához.
Egy pillanatig tétovázom, majd nagyot nyelve fekszem mellé, s egyből átölelve takar be mindkettőnket. A hűvös ágynemű azonnal átmelegszik, ahogy összebújva simulunk egymáshoz alatta, s Annanaur testéből árad a forróság. Kezemet mellkasára simítom, s hagyom, hogy cirógatni kezdje.
- Mindigis imádtam a meleget. – suttogom őszintén ragyogó szemekkel, s még közelebb bújok hozzá. Átkarol, érzem, hogy egy puszit lehel homlokomra, s nemsokára álomba nyom a belőle áradó forróság.
Reggel kipihentem nyitom ki szemeimet, ujjaim még mindig Annanaur ütemesen mozgó mellkasán nyugodnak, s elmosolyodva pillantok az alvó arcra. Pár percig mozdulatlanul gyönyörködök a látványban, majd óvatosan mocorogni kezdek. Vajon felébred, ha…
Feljebb csúszva simulok hozzá, s már előre vigyorgok, ahogy ajkához hajolok. Először finoman csókolom meg, épp hogy csak simítom a mozdulatlan ajkakat, majd egyre elmélyítem, mire lassan mocorogni kezd. Ujjai hajamba siklanak, s szemei még mindig csukva vannak, de máris ösztönösen viszonozza vadul a csókomat. Testhelyzetünkön fordítva kerül fölém, s ajkainkat elszakítva egymástól nyitja ki szemeit, s elvigyorodik.
- Nem mondták neked, hogy ne ébreszd fel az alvó oroszlánt? – felnevetek, s ujjaimat arcára simítom.
- Nem, még soha. – kinyújtom nyelvemet, s ő kihasználva a mozdulatot csap le ismét ajkaimra. – mellesleg, akárki megcsókolna álmodban, így reagálnál? Ki sem nyitottad a szemed… - kérdezem nevetve, de ő viszonylag komoly hangon válaszol.
- Éreztem az ízedet. – elvigyorodik, s egy gyors puszit nyom homlokomra. Azt akarom, hogy örökre ilyen maradjon a kapcsolatunk.
|
| Rauko | 2010. 09. 22. 00:26:20 | #8007 |
Karakter: Annanaur
Megjegyzés: (Silverynek)
Ha már így alakult, nem hátrálok meg. Valahol jó, hogy tudja. Nem kell előtte titkolnom.
- Miért keltél fel? Még pihenned kéne – simítok végig arcán-
- Unatkoztam. – Morcosan beszél, de a hangja mégis nevet, ezért én is felnevetek. Jobb vele így, mint évődni.
- Annanaur… - súgja nevem, mire megdobban a szívem… sosem mondta még ki így senki. – Miért mondtad azokat, amiket mondtál? Magyarázd meg…
- Nem tudom annál jobban megmagyarázni, mint amit hallottál. – Arcát felém fordítom, és egy pillanatra összeérintem ajkainkat. A hatás nem lep meg, hátraugrik.
- Miért csinálod mindig ezt? – kérdezi, de hangjából nem haragot érzek. Csak… gondolom ő sem érti, hogy most mi történik velünk.
- Mert imádnivaló vagy, mikor megsértődsz – válaszolom az őszintét. Imádom, mikor dühös!
- Ne-nem vagyok az – dadogja, mire elmosolyodom. Milyen aranyos.
- De. - Közelebb lépek, elhúzom kezét ajkai elöl, és arcához hajolok. Finoman haladok ajkai felé, és érzem, hogy remeg. Mikor végre megcsókolom, nem hiszem el, ami történik. Nem tol el, nem tiltakozik. Finoman, érzékien érintem nyelvét, miután szabad utat adott. Kecses ujjai hajamba túrnak, és pedig hátát simítom végig. Ilyen lenne egy őszinte csók…? Amikor nem érdek vezeti, csak a vágy?
- Annanaur… - Eltol magától, de most hagyom. Érdekel, mit akar mondani. – Nekem ez nem megy. Én nem leszek az ágyasod… nem tudnék tükörbe nézni, ha arra a szintre süllyednék.
- Azok után, amit hallottál, még mindig azt gondolod, hogy egy lennél a sokból? - kérdezem szomorú mosollyal, arcára simítva. - Nem tudnálak csak egy testként kezelni, Erilnen. Te több vagy… nemesebb… és hozzád fogható szépséggel, esküszöm, életem során még sosem találkoztam. - A szemembe néz, majd elpirul, de állja pillantásomat.
- De… de te magad mondtad! Azt mondtad, hogy az ágyadban én is csak egy ribanc lennék - mondja, szemeiben bánat csillan.
- Nem, kicsi Erilnen. Akkor dühös voltam. - Közelebb lépek, és megölelem. Csak egy pillanatra tiltakozik, aztán leengedi a kezeit. - Tudod, két dolgot utálok. Az egyik, ha nem találom a kedvenc láncomat reggel. - Erre felnevet. - A másik, ha valaki hülyének néz, Erilnen. És te az első pillanattól kezdve így tettél. - Rémülten kapja fel fejét. - Azt hitted, hogy én is olyan vagyok, mint a többi elf nemes? Erilnen… a hírem megelőzött, és te okos fiú vagy. Tudhattad volna, hogy nem hagyom szó nélkül, ha maszkkal állnak elém. - Arcára simítok. - Nem kontrolláltam, hogy mit teszek, és mit mondok. Csak arra törekedtem, hogy lehulljon az álcád, és az legyél, akit látni akarok. Erilnen, egy csodálatos elf, és nem a fea közvetlen hozzátartozója. Érted? - kérdezem mosolyogva. Percekig csak áll, és néz, nagyon elmélkedik valamin. Aztán egyik kezét felvezeti vállamon. A testemen úgy szánt végig az érintése, akár a villám. Néhány csók, és egy érintés… és máris kész lennék a magamévá tenni. Fejem hátravetve sóhajtok fel, ahogy hajamba túr. Kinyitom a szemem, és vágytól ködös tekintettel nézek rá. Aztán nem tudom megállni. Közeledni kezdek ajkai felé, de most nem tol el, nem ellenkezik, elém siet, és vad csókban forrunk össze. Én a hátát simogatom, ő a hajamba túr, a tarkómat cirógatja, a vállamba mélyeszti ujjait. Fergeteges érzés…
- Erilnen… - suttogom halkan a nevét.
- Mond, képes lennél úgy mellettem lenni, hogy nem erőltetsz rám semmit? - kérdezi komoly arccal.
- Arra vagy kíváncsi, hogy ha mellettem aludnál, rád vetném-e magam? - Elpirul, majd hevesen bólogatni kezd, amin csak mosolyogni tudok. - Nem, nem erőltetnék rád semmit. Azt szeretném, hogy egyszer te magad mond ki, hogy akarsz engem. - Mosolyogva bújik közelebb. Istenem, nem gondoltam, hogy egyszer ide is eljutunk.
- Akkor… mi lenne, ha veled aludnék? - Csillogó szemekkel néz fel rám. - De ha rosszat csinálsz, esküszöm, vízbe öllek - mondja komoly hangon, mire felnevetek.
- Ne félj, nem teszek semmit, amit ne te magad akarnál. Így rendben vagyunk? - kérdezem, mire bólint. - Korán van még aludni. Mit szeretnél csinálni?
- Hát… - Elgondolkodik, majd ajkaimra hajolva lehel egy gyors csókot rá, és a korlátig rángat. - Nézzük a vizet. Csak ennyi. - Felvonom a szemöldököm, mire azonnal szól is. - Azt mondtad, csak az lesz, amit én szeretnék. - Huncut mosolya láttán nem bírom ki, hogy ne húzzam újra magamhoz.
- Így van, megígértem. - Hosszú percekig csak állunk. Ő a korlátnak dől, én hátulról ölelem, és a vállán pihentetem fejem, miközben kezem az övé mellett pihen a csöveken.
- Nem szeretnék háborút - szólal meg váratlanul.
- Senki sem szeretne - felelem nagyot sóhajtva. - Túl sok életet áldozunk fel feleslegesen. De nem tehetünk semmit. Ha tudtunk volna, Ninheurral már kitaláltunk volna valamit. - Érzem, ahogy megremeg. Megragadja az egyik karomat, a hasához illeszti, majd rásimít.
- Mi lesz, ha elvesztem őt? - Fejét oldalra biccenti, pont az enyémre.
- Ne féltsd őt. Erős elf, a négy legerősebb egyike. Semmi baj nem lesz, bízz benne.
- Kit küldesz majd? - kérdezi.
- Az egyik legerősebb harcosomat. Az ereje hasonló nagyságú, mint az enyém. - Azonnal eltol, megfordul, és így mered a szemembe.
- Akkor miért nem ő a fea? - kérdezi kíváncsian.
- Nálatok miért Ninheur lett a fea?
- Mert idősebb, és erősebb.
- Na, látod, nálunk is. Morque testvéremként nőtt fel. Ereje hasonló, mint az enyém, de nem tudja olyan tisztán uralni a tüzet, mint én. - Kinyitom a tenyerem, és egy kis lángnyelv csap elő belőle. Erilnen kissé hátrál, de aztán újra kíváncsi fény csillan a szemeiben.
- Szabad? - kérdezi.
- Neked bármit - mondom mosolyogva. Látom, hogy fél megérinteni a lángnyelvet. Ahogy közeledik az ujja, a levegő egyre forróbb, de mikor hozzáér, nem égeti meg. Mert én nem akarom.
- Ez fantasztikus! - lelkendezik, mire álla alá nyúlok, és fejét felemelve csókolom meg. El akar tolni, engedem is. - Ezt még nem kell szoknom - feleli, majd oldalra pillant.
- Akkor türelmes leszek - válaszolom arcát simogatva. Ekkor jelenik meg Tanwe. Nem szól, csak mosolyog, Erilnen meg elpirul. Édes.
- Lassan aludnotok kellene. Este hideg van. - Elfemre pillantok.
- Fázol? - Bólint. Kissé kiengedem az erőmet, és körülölelem magunkat. Hálásan pillant rám, majd lassan bemegyünk a kabinomba.
Az ajtóban áll. Nem mozdul.
- Baj van? Nem bízol bennem? - Felé lépek, de ujjával int, hogy álljak meg.
- Ugye ez az egész nem csak egy csel, hogy az ágyadba csalj? Ugye bízhatok benned? - Szomorúan sóhajtok fel, majd megfordulok, és a kis ablakhoz lépve kémlelem a tájat.
- Megértelek. Magam sem tudom, mi zajlik bennem, és mi ez az egész. Annyi biztos, hogy veled szeretnék lenni. De ha a tested kellene, nem lennék ilyen türelmes hozzád. Akkor elkábítalak és elveszem, ami jár nekem. De úgy szeretnék veled együtt lenni, hogy te is akard. - Felsóhajtok. - Egész életemben azt mutattam, amit úgy gondoltam, hogy mindenkinek látnia kell. Egy démont. Hiszen nézz rám - mondom, majd megfordulok, és lekapom a kendőt a szememről. - Felemás szemek, vörös körmök és ujjak, vörös haj, és a testem állandóan forró. Gyermekként is ilyen voltam, és hiába az apám volt a fea, hallottam, ahogy összesúgnak mögöttem. A korombeliek azt mondták, hogy gonosz lélek vagyok. Sosem voltak barátaim. Ahogy nőttem, már vagy féltek tőlem, vagy tiszteltek engem. Senki sem volt kíváncsi rám. Mindenkit csak az érdekelte, hogy miért bennem született újjá a tűz istene. Ezért nézek ki így… Ne tagadd, hogy te is undorodsz a szememtől és a kezeimtől, Erilnen. - Megfordulok, újra az ablak felé. - Azt akartam, hogy féljenek tőlem. Okot akartam adni arra, hogy démonnak tituláljanak. Nem hittem benne, hogy képes vagyok szeretni. Ezért haragudtam rád, mikor át akartál verni. Tudtam, hogy nem az vagy, akinek mutattad magad, és érdekelt, hogy akkor milyen lehetsz, ha nem egy úri kölyök vagy. De most, hogy másik arcodat is ismerem, már nem vagyok képes haragudni rád. Csak közel szeretnélek tudni magamhoz. De… ha te undorodsz tőlem, akkor megértem azt is, ha kisétálsz ebből a szobából. - Sóhajom jelzi, hogy befejeztem, és magamban konstatálom, hogy soha nem voltam még ennyire őszinte senkivel sem. Aztán hallom, ahogy puha léptek szelik át a szoba csendjét, majd megfordulok, és ő áll előttem. Piros szemei épp olyan szépek, mint mindig, haja lágyan öleli testét, alakja kívánatos és karcsú, az arca pedig földöntúli…
|
| Silvery | 2010. 09. 21. 22:34:55 | #8002 |
Karakter: Erilnen
Megjegyzés: (Raunak)
- Ne félj, nem használtam ki, hogy eszméletlen voltál. De csak így tudtalak életben tartani. Túl sok erőt használtál fel… - meglepetten pislogok rá, s tekintetemmel arcvonásait fürkészem… hol a csapda? Hol a gúnyos vigyor? Most komolyan próbál… megnyugtatni? - Köszönöm, hogy megmentettél. – szívem kihagy egy ütemet, szemeim tágra nyílnak… azt hittem, hogy az előbb mondott megdöbbentő dolgot… de ehhez képest, az hétköznapi volt. Most komolyan… megköszönte? Pulzusom megugrik, h ujjaim megfeszülnek a padlón… miért örülök ennyinek? Nem értem magam… de mégis… még soha nem voltam ilyen boldog, ha valaki megköszönt valamit… Talán azért mert az elfek többsége udvarias és kedves, ezért tőlük nem annyira megtisztelő kedves szavakat kapni? Talán… mi másért lehetne?
- Nem gondoltam, hogy egyszer ilyet mondasz nekem. – halovány mosoly kúszik ajkaimra, s fejemet lehajtva meredek a padlóra.
- Én nem utállak téged, Erilnen. Tudom, hogy erős elf vagy. Ezt be is bizonyítottad, hiszen megmentetted az életemet. A Tűz országa, és én is örökké hálásak leszünk neked. – ajkamra harapok… miért mond ilyeneket? Így nehezebb lesz utálni… pedig utálnom kéne azok után, amiket eddig csinált… ugye utálnom kéne?
Érzem, hogy arcom kipirul, bőröm mintha égne, s óvatos mozdulatokkal próbálok feltápászkodni a földről, de Annanaur a felkaromat megragadva húz gyengéden vissza az ágyba, és rám teríti a takarót.
- Nem tudsz még felkelni. Pihenj csak. – hallom szavait, s még mindig csak pislogni tudok. Najó… egyre valószínűbbnek tartom, hogy még mindig nem vagyok eszméletemnél, és ez csak egy különös álom.
- Ez… Annanaur… te kedves vagy velem. – motyogom megrökönyödve, s feljebb húzom magamon a takarót, szinte egészen orromig eltakarva arcomat..
- Nem vagyok olyan vadállat, amilyennek mutattam magam – elmosolyodik, úgy pillant rám, s kíváncsian ráncolom a homlokomat.
- De… miért…? – miért mutatta magát olyannak, ha nem is az? Mi oka volt rá? Talán csak rossz kedvében találtam? Nem tudok hinni ebben. Azok az erőszakos csókok… azok a durva érintések… csak volt valami oka rá.
Érzem, hogy még jobban kipirulok, ahogy a fejembe szöknek az emlékek, s ajkaimat összeszorítva várom a választ.
- Miért ugrottam a vízbe, miért csókoltalak meg, miért aludtunk együtt, vagy miért vagyok veled kedvesebb?
- Hát, kezdheted ebben a sorrendben magyarázni. – válaszolom, s én is elmosolyodom vigyora láttán. Igazából mindegyik információ érdekel, tehát kapóra is jön, hogy magától felsorolja őket… hehe.
- Az alattvalóim túl fontosak nekem ahhoz, hogy ilyen bizonytalan helyzetben az életüket követeljem. Emellett itt voltál te is… - rövid szünetet tart, s elmosolyodva néz rám különös tekintettel. Féltett volna? Ahogy folytatja, szavai hallatán arcom mintha szó szerint égne, s próbálom még feljebb húzni a búvóhelyül szolgáló takarót. - Azért csókoltalak meg, mert kívántam az ajkaidat… Azért aludtunk együtt, mert Tanwe szerint az erőink jól kiegészítik egymást, és nem tudtam volna olyan elfet szerezni itt, az óceán közepén, aki a víz erejét birtokolja, hogy tőle nyerhess erőt. Így ez a megoldás volt a legkézenfekvőbb. Kedves pedig azért vagyok, hogy összezavarjalak. – összezavarni? Elmosolyodom, ahogy felnevet, s úgy érzem, mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz. Hihetetlen, hogy felhőtlenül tudok beszélgetni vele, mintha nem is az a személy lenne, aki volt. Lehet, hogy amiatt van a változás, hogy most már elismer? Talán most már nem próbálja meg rám erőltetni magát? Talán már nem fog ágyasként kezelni? Lehet, hogy egészen jóban leszünk?
Furcsa megkönnyebbültség árasztja el testemet… lehet, hogy egész kibírható lesz az ott töltött időszak. Tanwe is kedves, és most már Annanaur ellen sem lehet kifogásom. Remélem, nem vált vissza a régi stílusára.
- Mi lett a nővel? – kérdezem hirtelen, ahogy felidézem magamban arcát, s kíváncsian zökkentem ki magamat az előbbi gondolatmenetből.
- Megöltem. – válaszolja nyersen és kertelés nélkül… igen… jogos. Én mégsem tudtam megtenni. Gyenge vagyok.
- Megérdemelte. Ninheur is ezt tette volna.
- Valószínűleg igazad van. Nos, ha nincs több kérdésed, engedelmeddel… távoznék. Mielőtt lábra tudnál állni, szeretném megnézni, hogy rendben van-e már a fedélzet. – rendben van e a fedélzet? Ezt hogy érti? Mindegy…
Jóízűen felnevetek, ahogy meghajol előttem, s óvatosan felülök az ágyba, mikor elindul kifelé… még nem akarom, hogy elmenjen. Félek, hogy ha most elválok tőle, mikor legközelebb találkozunk már nem lesz ilyen kedves.
- És te… jól vagy már? – kérdezem gyorsan, mielőtt kiléphetne az ajtón, s visszafordulva pillant rám.
- Igen, neked köszönhetően tökéletesen érzem magam. – szívem újra hevesen kezd verni, s erőt gyűjtve mászom ki nehézkes mozdulatokkal az ágyból. Lábaimat gyengének érzem, bizonytalan léptekkel sétálok hozzá, a falat használva támasznak. Mikor odaérek, finoman csúsztatom ujjaimat arcára, s bőrét végigsimítva nézek a gyönyörű, felemás szempárba.
- Miért ilyenek a szemeid? Az egyik vörös, akár egy lángnyelv, viszont a másikhoz fogható, tengerkék színt még a mi országunkban is ritkán látni. – annyira szép.
- Egyszer elmesélem, rendben? – válaszol elmosolyodva, s kezemet cirógatva vezet vissza az ágyhoz.
- Pihenj. Szükséged lesz az erődre, amint jobban leszel, tesztelem, hogy ágyasnak is olyan jó vagy-e, mint harcosnak – hallom hangján, hogy csak viccel, mégis érzem, hogy fülig vörösödöm. Azt hittem, végre leszállt a témáról. Miért nem fogja fel, hogy soha nem leszek az ágyasa? Nem süllyedek olyan mélyre.
Épp készülnék leszidni őt szavaiért, mikor kiszökik az ajtón, s durcásan dobom a párnámat utána, de a falba ütközve huppan a földre. A francba. Miért nem tudok annyira haragudni rá, mint eddig?
Visszadőlök az ágyba, s Annanaur párnáját a fejem alá húzva lélegzek mélyet az illatából. Még érezni rajta…
Pár óra múlva még mindig álmosan, de újult erővel lépek ki a kabin ajtaján, s lábaim végre viszonylag magabiztosan tartják meg testsúlyomat. Lassan kezdek lépkedni a szűk folyosón, s még mindig a falnak támaszkodva haladok. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen következményekkel járhat, ha túl sok erőt használok. Még soha nem kellett ennyire megerőltetnem magamat… nem is akarom tudni, mi lett volna, ha Annanaur nem tud adni az erejéből.
Megtorpanok, mikor ismerős érzés kerít hatalmába, s az egyik nyitott ajtóhoz sétálva állok meg előtte, s Annanaur vörös hajzuhatagját pillantom meg hátulról.
- Miért dobog hevesebben a szívem, ha mellette vagyok?! Miért érzem, hogy képes lennék miatta megváltozni?! Válaszolj, Tanwe! – szemeim tágra nyílnak, hirtelen ismeretlen érzés kerít hatalmába, testem megremeg, s az ajtófélfába kapaszkodom, hogy megtartsam magam. Kiről beszél? Annanaur is tud így érezni? Nem csak a testi élvezeteket ismeri? …hiszen olyan nyersen beszélt az ágyasairól… De vajon, ki lehet az?
Szívembe különös fájdalom nyilall a gondolat hatására, s testem megfeszül… mi ez a kellemetlen, fojtogató érzés?... mintha… mintha… féltékeny lennék?!
Látom, hogy Tanwe elsápad, ahogy rám néz, s pár másodperc múlva újra hallom Annanaur hangját.
- Ugye nem…? Ugye nem ő áll mögöttem? – szemeim tágra nyílnak, szívem hatalmasat ugrik a mellkasomban, s érzem, hogy fülig elvörösödöm. Én? Rólam beszélt volna? Tényleg? Lehetséges ez?
Mikor Tanwe bólogatása alátámasztja gondolataimat, újra megremegek, s nézem, ahogy Annanaur felém fordul, miután alattvalója távozik. Némán meredek rá, nem tudom, mit mondhatnék, hiszen még magam sem tudom, hogy mit akarok. Lehet, hogy ez csak egy csel, hogy az ágyába csaljon? Nem… nem hinném. Lehet, hogy annyira vágyik a testemre, hogy magának is bemeséli, hogy így érzem… lehet, hogy utána ugyanúgy bánna velem, mint egy ágyassal… nem… Azt nem akarom. ráadásul mindketten fiúk vagyunk… én… nem tudom. Én se éreztem még ilyet. Nekem is hevesebben dobog a szívem. Ugyanazt érezném, mint ő? Lehet, hogy én is vágyom rá?
- Miért keltél fel? Még pihenned kéne. – lép felém, s arcomra simítja kezét, s összerezzenve pillantok rá, majd haloványan elmosolyodom, s örülök, hogy a tématerelés miatt kapok még pár percet, hogy rendbe szedjem a gondolataimat.
- Unatkoztam. – válaszolom durcásan, mire felnevet. Ugye többet nem lesz olyan durva, mint amilyen először volt? Nem, tudom, hogy nem lesz.
- Annanaur… - suttogom halkan a nevét, arcomat tenyerébe bújtatom, s szemeimet lehunyva folytatom. – miért mondtad azokat, amiket mondtál? Magyarázd meg… - hangom nyugodt, pedig belül majd felrobbanok, szívem hevesen zihálva készül kiugrani mellkasomból.
- Nem tudom annál jobban megmagyarázni, mint amit hallottál. – kezét állam alá simítva irányítja felfelé arcomat, s egy rövid puszit lehel ajkaimra, majd elmosolyodik. Meglepetten ugrok hátrébb, hátam a falnak ütközik, s kicsit megszédülök mind a csók, mind a gyengeségem miatt. Egész testemet furcsa forróság önti el, s kezemet számra kapva meredek Annanaurra.
- Miért csinálod mindig ezt? – kérdezem felháborodva, de nem vagyok dühös. Most nem megy. Azok után, amiket hallottam tőle, most nem megy.
- Mert imádnivaló vagy, mikor megsértődsz. – kaján vigyorra húzza ajkait, elém lép, s már nem tudok hova hátrálni… imádnivaló? Na… ezt sem mondták még nekem. Egész életemben illemtudóan viselkedtem másokkal, hogy senkinek ne lehessen egy szava sem a magatartásomra, mint a fea fia… erre… életemben először esek ki a szerepemből, és neki tetszik. Furcsa, hogy előtte nem kell megjátszanom magam… annyira… felüdítő.
- Ne-nem vagyok az. – válaszolom hebegve, még soha nem voltam ennyire zavarban. Nem tudom, mit mondhatnék.
- De. - Gyengéd mozdulattal húzza le kezemet ajkaimról, s arcomhoz hajol. Nem hiszem el, hogy nem tolom el magamtól. Miért nem tolom el? Vagy legalább miért nem próbálom meg?
Megremegek, érzem a tűzforró leheletet arcomon, s tekintetemet felemelve nézek alig pár centi távolságból a tűzpiros szembe.
Ajkaim bizseregnek, pedig még hozzám sem ért, s mikor a köztünk lévő távolság nullára csökken, szemeimet lehunyva adom át magamat a csóknak. Ajkai gyengéden simulnak az enyémekre, s minden porcikám bizseregni kezd a bennem kavargó érzelmek sokaságától. Ez a csók… annyira más, mint az eddigiek.
Engedelmesen nyitom szét ajkaimat, hogy nyelvét számba csúsztathassa, s ujjaim hajába vándorolnak. Érzem magamon érintését, hátamat simítja végig, s én megremegek karjaiban. Ez tényleg én vagyok? Tényleg hozzám tartoznak ezek a különös, eddig ismeretlen, intenzív érzések?
- Annanaur… - nyögöm nevét, mikor egy lélegzetvételnyi szünetet tartunk, gyengéden tolom el magamtól, s ő hagyja. – nekem ez nem megy. – suttogom halkan, s oldalra lépve távolodom el tőle. – én… nem leszek az ágyasod… nem tudnék tükörbe nézni, ha arra a szintre süllyednék. – igen… ez így van. Úgy érzem, nem tudnék egy lenni a számtalan közül. Még akkor sem, ha jelenleg vágyom rá.
|
| Rauko | 2010. 09. 21. 18:11:18 | #7988 |
Karakter: Annanaur
Megjegyzés: (Silverynek)
Azt hittem, ennyi volt az életem. Nem reméltem semmit, nem gondoltam semmire, egyszerűen csak biztonságban akartam tudni mindenkit. Ahogy megjelent előtte Erilnen, valahogy még biztosabb lettem a dolgomban. Elöntött egy eddig ismeretlen érzés: nem akarom, hogy baja essen. Nem a szövetség, vagy Ninheur miatt, ezek a dolgok soha nem hoztak volna lázba annyira, hogy az életemet is feláldozzam. Azok a szemek, amikkel akkor nézett, valahogy… nem is tudom. Megdobbant a szívem tőle. De miért…? Mi ez az egész? Miért érzem, hogy szeretnék még többet vele lenni? De ahogy szép lassan elvesztettem az eszméletemet a víz alatt, valahogy csak az lebegett a szemeim előtt, hogy milyen jó lett volna még több időt vele tölteni. Látni azt a durcás arcot, amikor megcsókolom, hallani azt a hangot…
Lassan tisztul a világ körülöttem. Mintha őt hallanám. Vagy ez megint csak a képzeletem mocskos játéka? Beképzelem, hogy hallom, miközben egyenes úton haladok isteneim karjai közé? Nem! Ez ő! És… és az ajkait érzem az enyémeken. Próbál megmenteni. A kezem nyújtom felé, és érzem, ahogy lassan visszaránt az életbe. Hatalmas adag víz hagyja el testemet, majd újra az ajkaimra tapad. Nem tudom mire vélni. Már élek, miért akar megint…? Minden olyan gyorsan történik körülöttem. Elönti a testem a forróság, majd tarkójára simítva egyik kezem, hívom egy szenvedélyes csókra. Ajkainak olyan íze van, mint a hűs, hegyi forrásoknak. Fergetegesen jó érzés. Eleinte próbál ellökni, de nincs elég ereje. Érzem, ahogy teste tőlem próbál energiát lopni, de még én is gyenge vagyok ehhez. Aztán valahonnan gyűjt annyi erőt, hogy ellöki magát, és hátra esik. Kicsit felülök, és végighallgatom az Erilnen-féle szent beszédet, aztán mosolyogok rajta. Olyan szép. Felállna, hogy elrohanjon, de összeesik. Mielőtt teste elérné a hajó padlóját, odaugrok, és megfogom. Az ölembe kapom, majd Tanwéra vezetem tekintetemet, közben pedig meglátom a nőt. Térdre borulva ül a földön, és könyörgő szemekkel néz rám.
- Kérlek, Annanaur, bocsáss meg… én nem akartam, hogy… - Elég! Nem fogom ezt tovább hallgatni. Alárendeltemhez lépek, átadom neki Erilnen testét, majd a homlokára vezetem egyik kezem. Engedelmesen lát el energiájával. Mikor már elég, a nőre pillantok.
- Életed utolsó hibáját követted el azzal, hogy kiálltál ellenem, és a vesztembe akartál sodorni.
- Kérlek, könyörülj rajtam - könyörög, de hidegen hagy.
- Gondoltál volna erre hamarabb… - Erőm körülöleli testét, és érzem, ahogy belé áramlik. Ahogy elegendő energiát juttattam csúf testébe, azonnal fel is robbantom. Mindenhol vér és hús. Újra Tanwéra nézek.
- Takaríts fel - adom ki a parancsot. - Erilnen el tudja viselni, ha tőlem kap erőt? - kérdezem. Okos, sokkal többet tud az elemek közti összhangról, mint én.
- Alapesetben nem hinném, azonban az, hogy képes volt megmenteni egy feát, aki épp minden erejét kiengedte, két dologra enged következtetni. Vagy rossz vezért választott a Víz országa, vagy Erilnen és közted furcsa, megfogalmazhatatlan kötelék van - mondja enyhe mosollyal az arcán.
- Mire célzol? Ő utál engem. - Ne beszélj badarságokat, vezérem. Erilnen szemei nem a gyűlölettől csillannak meg, amikor rád pillant. - Egy másodpercre meglepődök, aztán odalépek hozzá, kikapom a kezéből a nyugodtan szunnyadó, ám lassan élettelen testet, majd újra rá nézek.
- Ha bárki zavarni mer, megölöm. Te meg kapkodd a lábaidat, és hozz valami ételt a szobámba. Ő is éhes lesz, ha felébred.
Én ettem, majd az ágyon fekvő Erilnen mellé telepedtem. Gondoltam, hogy ha felkel, akkor azonnal hátrálni fog, így, hogy ne érezze magát sarokba szorítva, őt fektettem kívülre. Egy pillanatra feléledt, megérezte az erőmet, majd teljes testével hozzám simulva lopott energiámból. Én pedig hagytam neki. Ha ettől jobban lesz, nekem megéri. Aztán elszenderedtem. Arra kelek, hogy valaki a mellkasomat simogatja, így a becézgető, kecses ujjakra vezetem kezeimet. A mellettem fekvő elf azonnal felpattan, majd, ahogy hátrál, leesik az ágyról. Akaratlanul is felnevetek, de tudom, hogy még nincs jól. Pánikba esve kezd el kérdezősködni, én pedig elérkezettnek látom az időt arra, hogy másik oldalamat is megmutassam neki.
- Ne félj, nem használtam ki, hogy eszméletlen voltál. De csak így tudtalak életben tartani. Túl sok erőt használtál fel - mondom, mire már szólna is vissza. - Köszönöm, hogy megmentettél. - Szemei kikerekednek, az előbbi, pillanatnyi düh helyét átveszi a meglepettség, majd, mintha örömöt látnék rajta.
- Nem gondoltam, hogy egyszer ilyet mondasz nekem - feleli.
- Én nem utállak téged, Erilnen. Tudom, hogy erős elf vagy. Ezt be is bizonyítottad, hiszen megmentetted az életemet. A Tűz országa, és én is örökké hálásak leszünk neked. - Még mindig meglepett, majd próbálna felállni, így inkább felülök, és visszahúzom az ágyra. - Nem tudsz még felkelni. Pihenj csak. - Betakarom, majd az asztalhoz lépek, és a tálcát az ölébe teszem.
- Ez… Annanaur… te kedves vagy velem. - Látom rajta, hogy mennyire hihetetlennek tartja a helyzetet.
- Nem vagyok olyan vadállat, amilyennek mutattam magam - felelem mosolyogva.
- De… miért…?
- Miért ugrottam a vízbe, miért csókoltalak meg, miért aludtunk együtt, vagy miért vagyok veled kedvesebb? - kérdezem vigyorogva.
- Hát, kezdheted ebben a sorrendben magyarázni - válaszolja, majd az ú arcára is mosoly kúszik.
- Az alattvalóim túl fontosak nekem ahhoz, hogy ilyen bizonytalan helyzetben az életüket követeljem. Emellett itt voltál te is. - Ezt a szálat nem fejtem tovább, hagyom, hadd gondolkodjon ő maga. - Azért csókoltalak meg, mert kívántam az ajkaidat. - Arcára vörös pír kúszik. - Azért aludtunk együtt, mert Tanwe szerint az erőink jól kiegészítik egymást, és nem tudtam volna olyan elfet szerezni itt, az óceán közepén, aki a víz erejét birtokolja, hogy tőle nyerhess erőt. Így ez a megoldás volt a legkézenfekvőbb. Kedves pedig azért vagyok, hogy összezavarjalak - fejezem be, majd felnevetek. Ő meglepetten pislog. Nem tudom, mi járhat a fejében, de látom, hogy valamin töri azt a szép buksiját.
- Mi lett a nővel?
- Megöltem. - Szemeiben egy pillanatra szomorúság csillan, majd megszólal.
- Megérdemelte. Ninheur is ezt tette volna.
- Valószínűleg igazad van. Nos, ha nincs több kérdésed, engedelmeddel… távoznék. Mielőtt lábra tudnál állni, szeretném megnézni, hogy rendben van-e már a fedélzet - mondom, majd tréfálkozva meghajolok, ahogy a halandók szolgái. Ezen nevetni kezd, de mielőtt kiléphetnék, meghallom csilingelő hangját.
- És te… jól vagy már? Meglep a kérdése.
- Igen, neked köszönhetően tökéletesen érzem magam. - Ekkor jut eszembe, hogy a szemem nincs visszakötve. Ő is ekkor ébredhet rá, mert leteszi a tálcát, és elindul felém. Nehezen lépked, de a falba kapaszkodik. Elém érve, egyik kezét az arcomra simítja.
- Miért ilyenek a szemeid? Az egyik vörös, akár egy lángnyelv, viszont a másikhoz fogható, tengerkék színt még a mi országunkban is ritkán látni. - Kezem kezére vezetem.
- Egyszer elmesélem, rendben? - kérdezem mosolyogva, majd visszatámogatom az ágyig. - Pihenj. Szükséged lesz az erődre, amint jobban leszel, tesztelem, hogy ágyasnak is olyan jó vagy-e, mint harcosnak - felelem kajánul vigyorogva, mire elpirul, és már üvöltene, de nem várom meg. Kilépek, és a falnak támasztom hátamat.
Olyan szép… annyira különleges. Bátor, erős, és mégis annyira törékeny. Sosem láttam még ilyet. De most… lekötöm szemeimet, majd Tanwe keresésére indulok. A fedélzeten találok rá. Először semmiségekről fecsegünk, de engme egy dolog kifejezetten zavar, így muszáj beszélnem vele! Megfogom a karját, és elrángatom a szolgák közül, egy távolabbi részébe a hajónak.
- Ide figyelj! Miért dobog hevesebben a szívem, ha mellette vagyok?! Miért érzem, hogy képes lennék miatta megváltozni?! Válaszolj, Tanwe! - Arca elsápad, majd ajkaira enyhe mosoly kúszik, és egyik vékony ujjával a hátam mögé mutat. - Ugye nem…? Ugye nem ő áll mögöttem? - kérdezem, mire bólogat, majd elrohan. Én lassan fordulok meg, a hatalmasra kerekedett szemű, és kipirult arcú Erilnen miatt pedig belül érzem, ahogy forr a vérem, legszívesebben felrobbannék! Ó, hogy ilyen idióta módon kellett megtudnia!
|
|
