Gondolatmenetemet egy hatalmas robaj szakította meg. Amikor kinéztem az ablakon, a vaskapuk a földön hevertek.

Milyen kár! Pedig sok pénzbe kerültek, és most apró kis darabkára estek szét.

-Õrök végezni vele!- kiáltom el magam.- Nem akarok egyetlen egy betolakodót se meglátni az ajtón belül. Megértették?!

-Igenis!- majd elmentek.

Én leültem és elõvettem Goethe: Faustját. Egy igazi német klasszikus. Sose unom meg pedig már hányszor kiolvastam. Magától az írótól kaptam annak idején 1820-ban, kézzel írt bevezetõvel. Igazi ereklye és különösképpen nem is látszik rajta hogy már majdnem 200 éves.

Majd újabb robbanás, és lövöldözés… ejj már én is megnézem ki az.

A ház, ami inkább hasonlít egy rezidenciára több szintje volt. Összesen 4 és én a legtetején voltam. Az volt a szerencse ide nem egy hamar tud feljutni az ember, csak egy rejtett útvonalon, amihez persze tudni kéne a bejáratot is.

Letettem a könyvet és elkezdtem a bálterem felé menni. Mindenki oda lyukad ki.

Csillogó halványszürke haj… testhez simuló bõrruha, amibe minden egyek porcikája látszódott. Látszott rajta hogy nem egy gyenge kisfiú. Kidolgozott feszes és erõs popsi….

-Hát én kurvákat kértem, nem tûzijátékot! Habár ahogy látom te is megfelelsz nekem.

Majd hátrafordult. Láttam vörösben játszó szemeit és telt ajkait, igazán kívánatos darab…

-Megvagy!- szólt hozzám édes alt hangján s kapta elõ a stukker-ját.

-Szeretsz játszani kedves?- kérdeztem tõle lágy hangomon.

-Naná!- ejtet egy kacér mosolyt felém, majd lõtt.

-Tudod ahhoz, hogy elkapj többre lesz szükséged holmi golyóknál!- teleportáltam mögé, és kiütöttem a kezébõl a pisztolyt.

-Oh ne félj nekem van bõven sõt ott lenn is, de ahogy téged nézlek neked sajnos sincs.

-Hol marad, a férfias erõ mond meg nekem?

-Megmutatom!- vett elõ egy kést és le akart szúrni. Kitértem a támadás elõl és vissza teleportáltam.

-S így põre gazságomat, bibliából ellopott kacatokba burkolom s szentnek látszok… az ördög szerepében… - mutattam meg neki a nyakláncát. Igen levettem róla.- Tudod rám az ilyenek nem hatnak, találj, ki valami jobban különben rossz helyzetbe kerülsz.

Majd visszamegyek, leülök és folytatom a könyvemet. Néha-néha újabb puska dördül el… egy újabb élettelen test rogy össze.

Szegények.. õk csak a pénzért álltak szolgálatomra, de nem érzek bûntudatot. Mindegyikük egytõl egyik velejéig romlott volt. Így is úgyis a pokolra kerültek volna.. csak most elõbb.

-Hol vagy?!-halottam ahogyan kiállt értem. Oh de édes… ennyire hiányzok neki? De nem válaszoltam, majd megtalál…

Telt múlt az idõ… székek polcok és a rajtuk lévõ dolgok csak összetörtek. Kár mindegyikért! Egytõl egyik antik dolgok voltak! Majd halom kinyílik a titkos ajtó aajj megtalálta! Pedig olyan jó volt hallgatni szitkozódását.

-Most pedig megöllek!-mondta magabiztosan és meghuzta a ravaszt.

Levettem a kis olvasó szemüveget és ránéztem.

-Azt hiszem ez nem jött be. Esetleg van valami másod?- merültem vissza az olvasmányomba.

-Még szép hogy van!

Nekem esett egy késsel, azonnal kirepítettem a kezébõl, még csak meg se tudott ütni engem.

-Egyéb dolog?

-Te, utolsó szajhája a pokolnak!

-Milyen hízelgõ… köszönöm a bókot.- raktam le a könyvet és közelebb megyek hozzá.- Nos még valami?

Majd leköpött.

-Ejj ez nem volt szép…- mondtam durcásan majd egy energiahullámmal kilöktem az ablakon egyenest a medencébe.- Legalább egy kicsit lenyugszol a hideg vízbe!

-Megöllek!- halottam hangját és az összes felmenõmet elszidta mindennek.

-Nem sértésbõl kedvesem, de lássuk, be nagyobb hatalommal bírok, mint te. Tudom, hogy démon vagy, és maximum a képességeid alapján középrangú. Igazam van?

-Honnan a faszból tudod ezt?-nézett rám hitetlenkedve.

-Tudok egy s mást…- kacsintok rá.

Hamar visszaugrott ott ahol voltunk, és nekiszorított a falnak. Az a nagy erõ miatt berepedt. Egyre erõsebben szorít… és a fal pedig engedelmesen körbeölel.

-Utolsó kívánság?

-Bocsi bébi, de nem ma fogsz te engemet a lábamról leszedni!

Löktem el, majd használtam varázslatomat. Egy ketrecet húztam köréje. Na, most legyen nagy szád kedves! Próbált szabadulni de nem ment neki…

-Ebbõl senki sem menekülhet szivi…. még talán én sem .

-Mit akarsz?-kérdezte dühösen

-Oh csak pár kérdést feltenni, nem sokat….

 Válaszképpen csak feltápászkodik a földrõl, nehézkesen felnyomja saját súlyát reszketõ karjaival és nekivág ismét az istentelen fehérségnek. Felsóhajtva követem csoszogó alakját, ahogyan a méteres hóban vonszolja erõtlen lábait, utat vágva saját magának. Mégis hová siet? Randija lesz?

Egy idõ után ledermed –esetünkben igen mulatságos kifejezés- és nézelõdni kezd. Utána lépek, majd egy mélyebb slukk után elé állok. A mellkasomnak vágódik, de mikor jobbról megpróbál kikerülni, nemes egyszerûséggel ismét elé lépek, mire nekem ütközik újfent.

- Miért jó ezt csinálni?

Durcásan visszatartja a mondanivalóját, ocsmányra színezõdött kezeit ruhájába mártja. Csoda, hogy a ruha nem tört szilánkosra rajta, fõleg, hogy miután megolvadt egyszer odabent. Reszket, mint akit ráznak, de megérdemli, mert pattog.

- Meg akar halni? – kérdezem unottan, elpöckölöm a csikket és újabb szálat húzok elõ a dobozból, hogy újra meggyújtva a füstöt az arcába fújhassam. És mily szerencse, az északkeleti szél egyenesen az arcába vágja.

- N-nem.

Akkor ez csak egy õrült nemnormális. Vállat vonva hagyom, hogy táncoljon egy kánkánt a hóesésben, de ahogy elindulok, hallom, hogy pár szipogás túljut a süvítõ szél hangján. Lassan megyek, hogy fenséges személye tartani tudja a tempót, kisvártatva követ is, de köhögése lassan annyira ocsmány, mint az én létezésem ténye.

Jól megleszünk mi ketten.

A szörny és a flúgos orvosa.

Miután kishíján megfullad a köhögéstõl, felkapom görnyedt testét és visszaviszem a táborba. Az õrség tiszteleg, holott nem vagyok rangban idõsebb és jobb náluk. De õk már csak így szokták. A szögesdróttal körülvett kerítés-kapu kinyílik, így újra bent vagyunk.

A szobájába viszem, Herr Krieg összeszedett minden takarót és pokrócot, amit a frissen kirabolt közeli szovjet vonatból tulajdonítottak el, plusz a vezetõség tartalék takarói. Ha tudná ez a köhögõ takonykupac, hogy micsoda megtiszteltetésben van része…

Egyszerre viselheti hazája és a Harmadik Birodalom ruháit.

- Pár napig nem leszek, addig szedje össze magát – fenyegetem meg, de valahogy úgy érzem, nem sokat fogok vele elérni. Ez az ember itt imád beteg lenni. Csak azonban ha Õ beteg, az az én állapotomra is rányomhatja a bélyegét.

***

A távolban hallom az oroszok kapkodó, karakán zenéjét szólni, így arra veszem az irányt. A méteres hó legszívesebben elnyelne, de sajnálatos módon nem igazán tudja felvenni a versenyt a bakancsommal. A messzeségben, a havas pusztán füstöt látok meg és sátrakat, melyeket egyetlen ház köré húztak fel. A zenét felém dobja a szél, a fülsüketítõ viharban is hallom, hogy valamilyen szerelmes vagy hazavágyó zene lehet. Nem tudom, mit vannak oda, otthon vannak, és éppen szeretett szülõföldük hátát terhelik felesleges nehézfémekkel és horribilis indokolatlan mennyiségû vodkával.

Nekem lenne okom bánatra, de sajnos nem érzek ilyesmit.

Hamarosan észrevesznek a kutyák, szinte a szemeim elõtt látom, hogy az usankák mozognak a csaholásra, fegyvereket próbálnak meg kiásni a hóból, és felismerik egyetlen egy ember sziluettjét az istentelen hóesésben.

Õk is távol vannak a fronttól, csakúgy, mint mi, azonban mi unatkozunk és nem élvezzük a haza kellemesen melengetõ hidegét a bõrünkön. Mi tagadás, Berlinben legszebb a tavasz. Kár, hogy egyszer sem voltam még Berlinben. Hitlert is csak képrõl láttam, Göringet dettó, Himmlerrõl ne is beszéljünk. De ezek mindenhol Sztálin és Lenin, vagy mi a rosseb, szobrokat nyalogatnak télen és télen –mert ugye náluk nincs „télen-nyáron” kifejezés-, hogy imádatukat kifejezzék. Hogy nehogy elvigyék õket Szibériába, ha hódolatuk nem megfelelõ mértékû.

A dallamot és ritmust fütyörészve emelem magasabbra a kezemben tartott puskát, számban a cigi szinte lángol a jeges hóviharnak köszönhetõen. Azt mondták, hogy csak menjek be, tegyem meg azt, amit szeretnék, és jöjjek vissza.

Rajtam ne múljon.

Kibiztosítom, egykedvûen töltöm meg és rántom fel a szárát. Liebe Mauser. Felemelem és a távcsõ segítségével leszedem az elsõ õrtoronyban ügyködõ orvlövészt. Elemelem a szememtõl, töltök, újabb lövés. Nem szeretem a fém testékszereket, fõleg, hogy miattuk kifolyik a frissen belém pumpált vér.

A hideg jó. Konzervál.

- Осторожно!!! Граната!!!

Hogy milyen rózsa?

Egyre közelebb érek a táborhoz, mikor meglátom a távcsövön keresztül, hogy egy ipse ívesen lendíti a kezét. Húha, ebbõl baj lesz… Még utána egy tucat ruszki lendíti a kezét, még Attila a hun se árasztott ekkora mértékû nyílzáport, amit én most gránátokból kapok.

Oldalra iramodva suhanok veszettül a hóban, a hátam mögött folyamatosan robbannak a kézigránátok, folyamatos ordítozással kísérve:

- вот блядь!

Futás közben emelem fel a puskát és cikk-cakkban haladva, oldalasan közelítem meg a táborukat. Rám eresztik a kutyákat, hogy lelassítsanak és így robbantsanak cafatokra, de a kezemben mozdul a Mauser és két pillanat alatt nyüszítve dõlnek el az állatok. Soha nem voltam jó lövész, de ekkora testeket el tudok találni.

 Elém ugrik az egyik sátor mögül egy olajzöld ruhás fószer, üvöltözve lengeti a kezében levõ baszott nagy szablyát. Elsõ döbbenetemben szablyának nézem, de… hööh, mekkora sarló!

Nesze neked kommunizmus.

Ellenfeleimet annyira letaglózta a két piros szem, ami a koponyámba van ágyazódva, hogy volt, aki elejtette a kezében tartott fegyvert. Na, amíg így szépen díszõrséget állnak nekem, rágyújtok. Az elõzõ már régen elhamvadt. Elõször a sarlós orosz fejébe állítok egy golyót, a közelebbieknek nekirontva pedig a puskatussal és puszta kézzel intézem el.

Kezemmel a szájába nyúlok az egyik üvöltözõnek, lenyúlok egészen a torkáig. Vajon mit fogok találni? Roppan az állkapocs, majd egy jól irányzott ütéssel el is töröm neki, így ernyedten lóg az alsó fogazata, így még mélyebben le tudok nyúlni. Leheletnyi kotorászás és mielõtt még sugárban arcon hányna, teszek megragadom a kérdéses szervet, csavarok egyet rajta és szinte nyomban megfullad.

Kirántom a kezem belõle, majd egykedvûen a ruhájába törlöm, felveszem a fegyverét majd az enyém mellé téve lehajolok a maradék gránátokért. Szétnézek, körülöttem a hó tiszta vér és okádék, de szinte azonnal meg is fagytak, ha rálépnék, szilánkos darabokra törnének.

Nincsenek többen?

Akkor viszont elmegyek.

Megfordulok és elindulok abba az irányba, amerrõl jöttem, a kutyatetemek mellett elhaladva rágyújtok, majd a gránátfüzérben levõ ajándékok biztosító tûit elkezdem kifelé rángatni. Hátra dobok párat a sátrak felé és ahogy a második robbanás szele megnyomja a hátam, hátrafordulva megilletõdötten pislogok.

A robbanás szele levitte az egyik méretes sátorról a tetejét, és meglátom egy… légvédelmi ágyú csövét?

Azt mi a kénköves pokolnak?

Száll a pernye egyszerre a hóval, megpörkölõdött propaganda szórólapok repkednek a levegõben, még parázsló szélekkel, a sátrak lángolnak, a hó kellemesen szirupos a félig megfagyott vértõl.

Újabb robbanás, de ezúttal már mozgással jár. Egy nagyobb darab ruszki ront ki égõ fejjel az egyik õrbódéból, ha jól látom, futtában a lábai köré szögesdrót is akadt. Fejet csóválva töltöm be az orosz puskát és emelem a szemem elé a távcsövét.

Sajnálom tovaris, de nem garantálom az azonnali halált. Annyira nem lövök jól…

***

Visszaérve a táborba rögtön az ezredes irodája felé veszem a lépést, az iroda folyosóján az egyik domina undorodva húzódik arrább szagos személyemtõl. Hol fürödtem volna meg, te szajha? Mikor elhalad mellettem a csillogó csizmájában, nem felejtem el kesztyûs kezemmel kivenni a cigit a számból és odahajolni hozzá:

- Hú.

Gyorsabb kopogás a cipõitõl, amik szélsebesen viszik el a kijárat felé.

Az irodában leteszem a szovjet puskát az asztalra, mire az SS-Standartenführer csak megkönnyebbülten felsóhajt és megnézi magának a kommunisták által gyártott fegyvert.

- Alles?

Felhúzom a szemöldököm, mire elégedetten bólint és felém nyújtja a zsákmányt, de hátrább lépek, jelezve, hogy eszem ágában sincs még egyszer fegyvert fogni. Vagy vízben vállalok küldetést, vagy megszerelem a puskákat. Lõni nem fogok többet.

- Elemzésre kérném.

Elragadom tõle a puskát és az irodából kilépve megnézem, hogy a drága doktor úr mennyire halott. A szobájába érve látom, hogy még mindig egy adag takaró alatt vacog, taknya-nyála egybevan folyva. Felhúzom az orrom. Mellé lépek, mire leheletnyit összekapja magát és szipogva néz fel rám kábán. Belenyúlok a zsebembe, majd kihúzok belõle egy kulacsot. Kihámozom a takaróhegy alól és erõszakkal szétfeszítem a száját.

- Bid csinász?

A kulacs tetejét lepattintom a körmömmel és a szájába vágom a kulacs nyílását. Halk, gurgulázó hang és már folyik is ki belõle a cucc, köhögve és fuldokolva, de lenyeli. A végén már szinte szívja magába. A maradékot elveszem tõle, mire a kezem után kap:

- Nahh! – válaszul csak lehúzom róla az inget és beöntöm a ruhája alá a maradékot. Átható piaszag terjeng a szobában, remélem kívül és belül ki fogja fertõtleníteni õkelmét, mert már unom, hogy folyton beteg.

ÉN vagyok a páciense/betege és nem saját maga. Még a végén féltékeny leszek.

Csöndes szipogás, pár hangosabb nyelés, majd rózsaszín nyelvével körbetisztogatja a szája szélét, mint valami macskuty. Elrántom az egyik széket az asztal mellõl, majd a lábaim közé vágva leülök és a támlára könyökölve cigizem tovább, figyelve minden rezdülését.

Gyógyszerre kapott piát.

Laktató a krumplicefre?

- Úgy hallottam, kovászos uborkával az igazi – szólalok meg nagy sokára, talán a tizedik szál cigi után. Már alig lehet látni a füsttõl, az ablakot meg nem nyitom ki. Szeretem, olyan, mintha idebent is havazni készülne. Csuklás, mélységes csend, majd egyszer csak:

- Tecsaknemondd…hogymihogyigyukavodkát… - mély levegõvétel, a végén csuklás lesz belõle, felül, megszédül és visszaborul az ágyra, a keze a földet érinti. – Amígtartaháborúkurváranincsuborka!

Felröhög.

-Ubborhhka!!! Ilyenkor? – az elsõ szó tényleg meglehetõsen oroszos. Ubborhhka. Felemelem a szemöldököm, majd felé nyújtok egy cigit.

- Nemlátokakkoraködvan! Hehe! – lendít a kezével lemondóan, majd magában kacarászva feltápászkodik ismét és rám mutat. – Gyerekivizsgállak!

Szó nélkül felállok a székrõl, arrább rúgom és leveszem a véres egyenruha felsõmet, majd leülök mellé, mikor kedélyesen megpaskolja mellettem az ágyat. Jéghideg kezeit a hátamra teszi, élvezem, hogy nem meleg. Imádom ezt a fajta érintést, ha tudnék valamiféle értelmes hangot kiadni, az bizonyosan dorombolás lenne, de mi a sast favorizáljuk kiscicák helyett.

- Aha… Levitték a bõrt a válladról és nem tûnt fel? Höhö! – kuncog egy sort, de legalább nem beszél gyorsan és folyékonyan. Mire észbekapok, egy lepedõt kezd el tépkedni és azzal kötöz be profi mozdulatokkal. – Emeld fel a kezed!

Felemelem, a hónom alatt elvezeti a lepedõdarabot, majd egy erõteljes rántással csomót köt rajta valahol a bordáim felett.

- Kínálj már meg – belenyúlok nadrágom zsebébe és felé nyújtok egy cigit, amit még az érkezésekor voltam kénytelen eldekkelni az ablakpárkányon. Egy slukkot kiszív, ásítással vegyes csuklás, majd nekem dõl és hangosan szuszogni kezd. Na végre, a vodka értelmesen is elkezdett benne dolgozni. Hiába hoztam volna neki bort, bizonyos vagyok benne, hogy nem itta volna meg.

Az ajtó kinyílik, recsegve, hogy biztos meghalljam.

- Aldo! – szólít meg valaki közvetlenül, így felhúzva az orrom dekkelem el az égõ dohányhengert, majd elpakolom az egyik zsebembe. Odafordulok, hogy lássam, mi miatt basztat még ilyenkor, mikor még Plusch maradványait kellene takarítania.

Megkínzott foglyot hoz magával, egy pillanatra meg is lep, hogy ide vonszoltam be. A legelsõ napokban azt hitték, hogy emberhúst fogok zabálni, ezért mindig vérzõ rabokat tettek a szobámba.

De ha most szórakozik velem…

Szó szerint nem vagyok jó passzban.

- Õ itt doktor Belinszkij, az új orvosa és „karbantartója” – mondja lassan és tagoltan, hogy felfogjam. Nem azért, mert hülyének tart – nem merne erre még gondolni sem -, hanem azért mert ráförmedtem, hogy nem hallok.

Eléggé elintézték, ahogy elnézem még egészen jól. Jól. Egészen jól. Még nálam is szarabbul fest, ami már enyhe túlzás. Ennyire eldurvultunk volna? Évek óta itt lébecolunk az Isten háta mögött, ahol a front se jár, erre szereznek egy orosz kuruzslót.

Érdekes a hajszíne.

Nem fogom kedvelni.

- Nagyszerû – szólok hozzá az ügyhöz ennyivel, és inkább ismét bámulni kezdem a kinti világot, ehhez természetesen füst kell, kellemesen sok füst. Kattanás, sistergõ hang, erõltetetett légvétel, ami így az utolsó stádiumokban szar érzés.

Minden szar.

Nem szoktam lélegezni, ezért cigizéskor mindig erõlködnöm kell.

Visszatér a Fõnök, a szoba ajtaját sem csukta be maga után, jelezve, hogy még benéz. Várom, hogy mit szeretne mondani, de nem teszi, helyette valamit az ágyamra pakol. Laposan pillantok oldalra, majd elégedetten folytatom a halotti merevség élvezetes játékát.

Csak állni és nézni.

- Aldo. Az ürge a legjobb orvos. Becsüld meg.

Intek, hogy „köszi”, mire ismét magamra hagy, de ezúttal nem felejti el becsukni az ajtót. Nem értem minek van ajtó a szobámon. Nem gyakran járnak erre a folyosóra. Kinyitni. Becsukni. Kinyitni. Becsukni.

Mi a francnak van ott?

Teszek egy sétát inkább odakint.

Kinyitom az ablakot, és kiugorva rajta azonnal elterülök a hóban. Kellemesen cirógat, hût, a cigaretta vég egészen az égig nyúl, és mint valami kémény, okádja a füstöt.

Hagyom még egy kicsit a dokit.

Egy napig.

Sürget az idõ, a végén még járni sem tudok. Baszottul elhúzták az idõt. Amibõl nekem rémesen sok van, és mégis, még így is, korlátozva vagyok. Hinné az ember, hogy halottnak lenni kúl, semmit nem kell csinálnia, az övé a világ minden ideje.

Faszt.

Még korlátlant is korlátok közé szorítják.

Piti kis nímandok.

***

A szobáján nem kopogok, hanem simán benyitok, félájultan alszik az ágyon. Cigivel a számban kapom a vállamra, és egy kis huzavona után elindulok vele a laborba, hogy kipofozzon, mert kezd fogyni a türelmem. Fel sem ébred, csupán mikor lefelé cammogok a lépcsõkön moccan egyet-kettõt, de mikor levágom a székbe, rögvest kinyílik a csipája. Leülök mellé, és várakozva pillantok rá. Percekbe telik, mire felfogja hol van, hogy került ide és…

- Remélem elolvasott, doki – jegyzem meg, elé baszarintva a mappámat a dokumentációimmal, majd egy elsõsegély ládát is elõhúzok. Varrja össze magát elõször, utána engem foltozzon. Megvárom.

Nem szól semmit, csak néz. Nyúl a ládáért, szépen áttapogatja magát, majd a polcokról az erõsebb fájdalomcsillapítók mellõl elvesz egy kevésbé hatékonyat, beveszi, és a mappát alig pár perc alatt elolvassa.

Az arckifejezései közben többet mondanak minden szónál. Szörnyülködés, undor, meglepettség és visszakozás, majd leheletnyi kétségbeesés, félelem, végül pedig ismét csak az iszonyat, és… kíváncsiság.

- Érdekes önéletrajz – szólal meg végül, pillantásával kérdez, én pedig biccentek, mire felemelkedik, és körülnéz a laborban. Végignézi a vegyszereket, a kötszert, a csöveket és minden mást, ami ahhoz szükséges, hogy engem rendbe tegyen. Itt élõ emberen az Isten sem segítene ezekkel a szerszámokkal és szerekkel.

Látom ezt Õ is észrevette.

A fájdalomcsillapítók meg a dokijaimnak voltak kirakva.

Figyelem ahogy mozog. Mivel elfetrengtem a hóban egy ideig, így három napot malmozhatott a szobájában, ennek ellenére még mindig kicsit akadozott a járása, leheletnyit sántít is a bal bokájára. Blitz megint belelovallta magát a vallatásba. Hiába, idekint, nõ nélkül belebolondul az egyedüllétbe.

És annyira nem férfi, hogy meghágjon valakit, de annyira már igen, hogy fejbelõje azt, aki így közelít hozzá. Egy igazi férfi.

- Kérdezhetek?

Vállat vonok, mire megköszörüli a torkát, majd köhög. Nyitott ablaknál aludt.

- Mivel szokták kezdeni?

Pár pillanatig csendben mustrálom, majd elnyomom a csikket az asztalon, és a mellém kihelyezett szemetesbe tömöm, ami már így is dugig van.

- Van használati útmutató hozzám, nem olvasta? – hangom recsegve szól a négy fal között, szinte még a lombikokban levõ folyadékok felszíne is megrezzen.

- Elég… hogy is mondjam… bizarr – emeli fel a hófehér lapot a flekkes kezével, de újra átfutja. Felpillant rám, de nem sokáig bambul. Felállok, és odasétálok hozzá, mire dacosan a helyén marad, nem lép hátra.

Hullámzik a mellkasa, beteg szagot áraszt. Hallom ahogy a nyálát nyeli.

A büdös életben nem bántanám, és mástól is megvédeném. Õ az ÉN orvosom. Ha valaki kinyiffantja, attól veszek vért és öntöm magamba legközelebb. Végre értõ kezek nyúlnak hozzám, és ami a pláne az egészben… új arc, új élmények.

Kitudja, hátha az oroszok jobban értenek hozzám, mint honfitársaim.

Nem tudom mennyi ideje nézhetem, de végül feleszmélve elkezdek vetkõzni, és a két ruhafogasra hasonlító szerkentyû közé állok, várva, hogy a fõbb erekre csatlakoztassa az átlátszó csöveket.

Pislog, megrázza a fejét, majd odasiet hozzám.

Prímán csinálja, egyáltalán nem is vérzek, mikor kiveszi a csöveket, olyan gyorsan varrja össze a sebeket. Nagyot lélegzem, beindul a nyál termelésem, a szemem ismét könnyes, tudok pislogni, és undorító módon átmelegszem.

- Nagyszerû – lépek el, és megmozgatom a végtagjaimat.

Következõ vizsgálat, az eredményeket bal kézzel írja fel, jobb keze használhatóságának híján. Mindent profin végez, szinte egészen megkedveltem a varázslatos ujjmozdulatokat. Amik monotonok, de végülis professzionálisan látnak el.

- Mit észlel? – kérdi jó pár óra múlva, hallom, ahogy hasa megkordul. Miközben öltözöm, lustán válaszolok.

- A szokásosat.

- Kifejtené? – megakadok a mozdulatban, és lassan fordulok hátra hozzá, hogy lássam. Idegesen kopogtatja a toll végét a kemény csiptetõn, ahová jegyzetelt eddig. Megszeppen, ahogy hosszabban megszólalok.

- Jobban hallok, jobban látok, a hangom sosem fog változni, nyakon lõttek, mint olvasta – fordulok el ismét tõle, és felrántom magamra a nadrágomat. - A mozgás is könnyedebb.

- Köszönöm – hallom a hátam mögül a toll sercegését.

- Leléphet – gyújtok rá már a lépcsõn, és egy pillantásra sem méltatva lépdelek fel rajta, hogy kint lehessek a hidegben. Az étkezõt meg majd megtalálja. Talán tud annyit németül, hogy…

Hátrafordulok.

Mit érdekel engem?

Visszafordulva kitárom az ajtót, és egy maroknyi hó csapódik az arcomba. Hóvihar. Remek. Tegyünk csak egy sétát…

***

Másnak is kedve támadt sétálni.

Amennyire profi, annyira hülye.

Mikor sem a laborban, sem az étkezõben, sem a szobájában nem találtam, elindultam megkeresni. A hó ropog a talpam alatt, akik sátorban laktak eddig, azok mind bevonultak az épületekbe addig, míg el nem áll a vihar.

Meg is találom a hóba fagyva, egy pillanatra megáll minden az agyamban.

Letérdelek a feje mellett, és füstölgõ cigaretta véggel a feje fölé hajolok. Arcán a kékülés látható jelei vannak, kicsípte a hideg, a szája lila, mint egy prostinak.

Magamra emlékeztet.

Halottan.

Elkapom a fájós kezét, és jól megszorítva húzni kezdem a tábor felé. Felérez a fagy kábulatából a fájdalomra, csapkodni kezdi a kezem, de ahogy hátrafordulok, a vörös pillantást látva lenyugszik és eltátja a száját. Azt hittem befagyott neki.

Természetesen Herr Krieg, aki kiszabadította Blitz karmai közül, rohan elénk, és már viszi is a balga beloruszt a kandalló elé, miután kiadósan felpofozta és megrugdosta.

Megvárom amíg kiolvad, nem nagy cucc.

Felérez, és ekkor kezdõdik el a hadd el hadd. Mint aki teljesen megvadult, kezdi ütlegelni a padlót, de miután taknya nyála egybefolyt, elégedetten vesz elõ egy megfagyott rongyzsebkendõt a zsebébõl, és kifújja az orrát.

Hogy ez milyen érdekes…

- Szökés? – kérdezem csöndesen, mire felkapja a fejét.

- Deb – jön az orrhangú válasz. Ez az ipse szeret beteg lenni, micsoda példátlan dolog. Egy orvos, aki szeret beteg lenni. Imádja ápolgatni magát, mi?

Jól van, elhiszem neki.

Körbejárom, majd az ajtó felé veszem az irányt, de a kilincsre fogó kezemmel még rágyújtok, és hátraszólok hozzá:

- Emberként ez nem olyan jó hobbi – hagyom el a szobát.