|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Kita | 2010. 12. 10. 20:55:54 | #9739 |
 Karakter: Cresil
Megjegyzés: Raukomnak
- Már nem – morogja, én pedig karmaimmal megcirógatom a felkarját, mivel volt oly kedves, felnyalni a falra. A torkom markolássza, hogy száradna le a kezed, drágaságom!
- Engedj el! – szóltam rá, lehet hogy nem kell levegő, de ez meg fog látszani, és nem túl esztétikus, ha a torkomon ott vannak az ujjnyomok! Bunkó!
Egy nem éppen… civilizált beszélgetés után már rühellem a pofiját, pedig kimondottam jókat lehetne szundikálni a vállán… vagy a kockákon a pocakján.
Aztán jött a nagyfőnök. Hujuj… én tényleg csak egy röpke villámlátogatást terveztem, nem egy nagyra nőtt sörminátort pátyolgatni!
Nyáu…
Átmegyek a számomra oly kedves szárnyba, köntösön maradéka cafatokban lógott rajtam. Lustán sétálok, kéjesen ásítozva egyet-egyet. Szinte már éreztem magam alatt királyi méretű ágyamat, amiben hatan is kényelmesen elférhettek volna, már ha engedem.
De nem szoktaaaaam mert az az enyéééém…
- Téged ismerve aludni akarsz – néz rám, mire kéjes cicás mosolyommal nézek rá.
- Jól látod. Hazamegyek és alszooook – nyújtózok.
- Veled megyek.
Hehe, meg ahogy az öcsike elgondolja.
- Nekem ez a tempó túl gyors – vigyorgok, előtte vacsorát kérek, gyertyafényest, halmozz el ajándékokkal, udvarolj, imádj, tűrj, tűnj a francba.
- Az idegeimen táncolsz – nem-nem, egy idegszálad van, az is elég rojtos, ha állandóan a Főnök, The Boss lábánál ülsz, mint egy cuki öleb. Belemarkol a hajamba… hm, csak nem a durvaságra gerjedsz?
Kikötöm és otthagyom. Poén lenne, nem? – Szegtem már meg parancsot, ne bízd el magad.
- Megölnél? – érdeklődök.
- Meg. Még meg is ennélek – guszta, sok mustárral, hih. – szeretem azt az érdekes, édeskék ízt a szívetek körül – nyalja meg az ajkait, úgy cirógat, mintha már alatta feküdnék, a seggem kínálva. Hát arra még várhatsz, barátocskám.
Ez esetben tuti bejönne neki a thai kaja. – Szóval ne feszegesd a határokat.
- Te tényleg sosem voltál angyal? – kérdezem, oldalra biccentve a fejem, miután elengedett.
- Igaz. Lucifer testéből született démon volt. Nem letaszított.
Kinek a jó.
- Akkor te tényleg mocskos jellem vagy – sóhajtok fel színpadias tragikaként, ahogy a folyosókat rójuk.
- Ugyan kérlek, itt ki nem az? – néz rám. – Induljunk. Kíváncsi vagyok a házadra és a szolgálóidra.
Ha-ha. Pofára fogsz esni.
- Akkor te Lucifer fia vagy? – érdeklődök továbbra is.
- Ha egy apa dugja a fiát, akkor igen. De szerintem simán csak a testéből születtem – néz rám, mire kicsit felhúzom az orrom.
- Fuj – jelentem ki egyszerűen és egy hatalmas, kétszárnyú ajtóhoz érünk. Fekete karmos kezem éppen hogy végighúzom a felületén, mire halkan hallani lehet a karistoló hangot és a kilincs nélküli ajtó kitárult.
Itt a szobám, itt a szobám, ó, rég látott menedékem, vörös és fekete szaténnal borított felöletek mindenhol… nyammi…
Ásítok egyet, beletúrva a hajamba. Szinte azonnal az ágyamra mászok, kiscicásan homorítva kinyújtózok és a vörös szatén ágynemű közepére mászok.
- Na jó, én most alszok, édes kis hókifli – ásítok egyet, magamhoz kaparom az egyik párnát és lehunyom a szemeimet.
És telnek a percek… telnek és telnek.
Picsába, ha ott fog állni, ez így nem megy. Kapd be.
- Így nem lehet aludni! – morgok rá és behajlított ujjal közelebb intem magamhoz. Nagyon lazán, nagyon flegmán közelebb lép, én pedig elkapom a grabancát; szó szerint a hajába markolok és magamhoz tépem. Magam alá fordítom, kaján mosollyal fészkelődök a mellkasára – És most cssss, alszom – jelentem ki, átkarolom a vállait és tényleg elalszok.
***
- Ez jó, jó – dünnyögöm, karmaimmal a párnába kapok, mire szállni kezd a toll. – Hoppá. Jó reggelt, porcukormókus! – vigyorgok rá, csakazértis. Szeress, etess, légy hűséges.
Elborul az arca, két erős tenyerét a derekamra fonja, megszorít.
- Még egy ilyen beszólás, és kicsinállak – morogja. Csalafinta mosollyal húzom végig az ujjaim a mellkasán.
- Nyáu, Lucifer sok-sok lélektől esne el, ha esetleg… mégiscsak elveszítenéd a fejed… - dobolok az ajkaimon az ujjaimmal, aztán megnyalintom. – Na jó, én megyek fel, tartoznak három kicsi X-el – vigyorgok és lesuhanok a széles mellkasról.
A „kicsi” gardróbomban kutatva felveszek egy fekete-fehér csíkos pulcsit, fekete nadrágot, csizmát és egy mellényt, puha, szőrös csuklyával.
- Hm, dögös-dögös – vigyorgok a tükörbe és egy szemüveget teszek a fejemre, lelapítva a hajam. Mennék ki, vele vagy nélküle, de elkapja a csuklóm. – Naaaa!
- Nem mehetsz ki nélkülem! – jelenti ki. Sóhajtva fordulok oldalra, arcom a puha szőrikébe temetve, onnan ejtek rá kaján, huncut pillantásokat.
- Mmm, mit szeretnél, hogy elengedj? – dorombolom, ujjaim között a pihéket morzsolgatva. – Hm?
Nem válaszol, sokatmondóan néz rám. Hehh, tudom ám, hogy mit akarsz, de úgy teszek, mintha nem tudnám. Majd elmondod, vagy valahogy a tudomásomra hozod, és esetleg…
Igazán dögös-dögös férfiállat… talán kivételt teszek, nyaminyami.
Leveszem a mellényt és oldalra dobom, végigsimítom a pulcsit, és keresztbe fonom a karjaim.
- Naaa… akkor feljössz velem? – lépek elé, négykézláb lassan fölé mászva, lábaim közé fogva a csípőjét, kicsit homorítva a hátam. – Naaa… légyszi – dorombolom.
Vetkőzz, férfiállat.
|
| Rauko | 2010. 11. 27. 13:31:21 | #9512 |
Karakter: Merihim
Megjegyzés: ~ Kitámnak
- Szólítottál? - kérdezem ridegen, meghajolva Lucifer előtt.
- Merihim - sóhajt fel. - Gyere ide. - Most én sóhajtok fel. Nekem most semmi kedvem dugni. Éhes vagyok, enni akartam. A sátán ül a trónján, ahogy szokott, fekete, hosszú haja hanyagul vállaira borulva, vörös szemei csillognak, arca még mindig fiatal, mégis érett.
- Mit tehetek érted? - kérdezem felszegett fejjel, közvetlenül előtte állva. Magához ránt.
- Több dolog is lenne, de előtte… - Csettint, és egy fiatal, de szépséges démonfiú libben be egy szál selyembe takarva. Mephisto rám nevet. - A tiéd. - Megnyalom a számat, ez bizony finomnak látszik…
Elé lépek, és egyik körmömet megnövesztve, leszakítom róla az anyagot. Bőre hibátlan, selymes, haja sötét, mint a démonoknak általában. Hajába kapva rántom közvetlenül magam elé, és lenyomom a földre. Engedelmesen nyúl combjaimhoz, már hámozná ki az ágyékomat, de én most…
Lendítem a kezem, és egy szépen ívelt mozdulattal nyesem le a fejét. Nézem, ahogy a kiserkenő vér beborítja a szobát, engem is. Lucifer nevet mögöttem.
- Én még azért használtam volna - szólal meg.
- Keresel másikat - válaszolok neki kimérten. - Éhes vagyok. - Felemelem a démon testét, és beleharapok a karjába.
- Kevés olyan gyermekem van, mint te. - Ereje körülölel, tudom, ez azt jelenti, húzzak oda a vacsival együtt, mert morcos lesz. Engedelmesen telepedek a lába mellé, de ekkor felránt, és elkezdi lenyalni a mellkasomról a vért.
- Akkor legalább ne hívj a gyermekednek. Ez még tőled is beteges. - Egyik karma a húsomba vág, én pedig felsóhajtva hajtom hátra a fejem.
- Fura tőled hallani azt, hogy mi a beteges. - Lenyalja a véremet, és hagyja, hogy beforrjon a seb. Imád játszani a testemmel, hiszen könnyen és gyorsan gyógyulok, mint azok általában, akik közvetlenül az ő parancsnoksága alá tartoznak. - Ismered Cresilt?
- A lustaság démona. Ki ne ismerné?
- Ma idejön - jelenti ki, miközben csettint a többi szolgának, hogy takarítsák el a vért, és a tetemet, már ami maradt belőle.
- Minek? Rühelli a világunkat, ha jól tudom. - Bólint. - Undorító angyalivadék - köpöm a szavakat.
- Ejnye, ne mondj ilyet! Azért, mert te nem angyal voltál, én magam is onnan származom - int kicsit morcosan.
- Tudod, hogy hogy értettem - támasztom meg hátam a trón oldalánál. Hajamat simogatja, néha a nyakamba mar. Imád szórakozni… és imádom, ha szórakozik.
- Itt semmi sincs, ami neki kihívás lenne. Nem kötelessége állandóan itt maradni, amíg lelkeket hoz nekem. - Igaza lehet.
- És miért kellek én? Egyedül nem tudod fogadni? - Hangomból süt a harag. Utálom azokat a démonokat, akik szerint a Pokol nem elég jó hely.
- Van számodra egy feladatom - vigyorog rám, hallom a hangján, ezért is nézek rá újra.
- Mi vagyok én? Küldönc? Ne osztogass nekem feladatokat - elégedetlenkedek eléggé hangosan.
- Nem sok választásod van. - Belemar a hajamba, felránt magához, és a nyakamba harap. Majdnem kitép egy darabot, mire felordítok. - Már világos?
- Igen - morgom. Fájt, de nincs az a hús, amiért engedném, hogy a hangomon hallani lehessen, hogy fáj. Az az ordítás is véletlen volt.
- Itt maradsz, amíg megérkezik. Aztán vele leszel, amíg a Pokolban van, és ha jó leszel, felengedlek az emberek közé is. - Na, ez egyre izgalmasabb.
- És mit is tett Cresil, hogy annyira nem bízol benne, hogy nekem kell figyelni rá? - kérdezem felhúzott szemöldökkel. Bár az emberek világába szívesen mennék. Legutóbb is izgalmas volt.
- Csak érdekel a jelleme és a tevékenysége - mondja sejtelmesen, de tudom, hogy ez pusztán annyit jelent, hogy fogjam be a pofám és kussoljak.
- Mester, Cresil megérkezett - lép be egy démon. Engedelmesen kuporodom a lábai mellé, és várom, hogy belépjen.
- Láttad már? - kérdezi.
- Soha.
- Tetszeni fog. - Ekkor már be is libben valaki. Rövid, fekete haja, fekete szemei és édes alakja magára is vonja a figyelmemet azonnal. És persze a tény, hogy egy szál köntösben feszít előttünk. Biccent felém, átadja a jelentést, és már indulnak, de Lucifer utána szól. Megszorítom apám lábát, hiszen majd én lerendezem, hogy ki vagyok, ezért a kis kitérő válaszát, a lelkekkel, el is fogadja. Amikor kifelé indul, felpattanok, és már előtte is állok.
- Fázik a talpam, tündérbogár - néz rám mosolyogva. Bennem ekkor pattan el valami. Tündérbogár…? Lendítem karomat, és a nyakánál fogva emelem fel, és tartom.
- Már nem.
- E...engedj el! - kiált rám, mire nevetek, és közelebb húzom magamhoz.
- Ordíts hangosabban, ez még csak fel sem izgatott - nyalok végig ajkain, mire szemei egy pillanatra kikerekednek, aztán, amikor megnövesztem a körmöm és így tépem le róla a köntöst, pont, mint a szolgálónál, már rémület ül az arcán.
- Merihim. Elég legyen - szólal meg mögöttünk Lucifer. - Nem ölheted meg, nem ezt mondtam. Felsóhajtva teszem le a félig meztelen szépséget, és apám felé fordulok.
- Mindig bele kell szólnod? Nem öltem volna meg - fújok rá.
- Merihim? - kérdezi kicsi, fekete pillangóm. - Akkor… szarban vagyok. - Lucifer felnevet, én meg felhúzom a szemöldökömet.
- Rossz ómen vagyok? - kérdezem.
- Csak nem jelent jót a neved. - Lucifer felé néz. - Mit tettem?
- Semmit, Cresil. Csak szeretném, ha kicsit jobban megismernétek egymást.
- Párközvetítő irodát nyitunk? - morogja orra alatt, és a rohadt mázlija, hogy csak én hallottam, ezért kap egy nyakast, de legalább ott van a feje, ahol.
- Micsoda? - kérdezi Lucifer.
- Baromságokat beszél - rendezem le ennyivel. - Indulj - nézek a nyakát masszírozó démonra.
Kiérve Lucifer kastélyából, felsóhajtok.
- Téged ismerve aludni akarsz - nézek rá, mire vigyorogni kezd.
- Jól látod. Hazamegyek és alszok.
- Veled megyek - jelentem ki.
- Nekem ez a tempó gyors - válaszolja még mindig vigyorogva. Megölöm.
- Az idegeimen táncolsz. - Belemarkolok hajába, és közelebb húzom magamhoz. - Szegtem már meg parancsot, ne bízd el magad. - Nyel egyet.
- Megölnél? - néz rám pislogva. Idióta.
- Meg. Még meg is ennélek - nyalom meg ajkaimat. - Szeretem azt az érdekes, édeskés ízt a szívetek körül - simítok végig mellkasáén, az említett terület fölött, kínosan ügyelve arra, hogy megérintsem az egyik mellbimbóját is. - Szóval ne feszegesd a határokat.
- Te… tényleg sosem voltál angyal? - kérdezi ügyes tématereléssel.
- Igaz. Lucifer testéből született démon vagyok. Nem letaszított.
- Akkor te tényleg mocskos jellem vagy - sóhajt fel.
- Ugyan kérlek, itt ki nem az? - nézek rá. - Induljunk. Kíváncsi vagyok a házadra és a szolgáidra. Éhes lettem.
- Akkor... akkor te Lucifwer fia vagy? - áll még mindig, és rám néz. Milyen édes, amikor értetlenkedik.
- Ha egy apa dugja a fiát, akkor igen. De szerintem simán csak a testéből születtem - nézek rá, mire megrökönyödve pislog.
Szerkesztve Rauko által @ 2010. 11. 27. 13:36:39
|
| Kita | 2010. 11. 20. 13:17:00 | #9395 |
Karakter: Cresil
Megjegyzés: Raukomnak
Unatkozva heverészek a borvörös kanapén, meztelenségen csupán egy vörös szaténköntös takarja. Mmm, imádom, ha kiszolgálnak, nem kell megmoccanni érte…
- Ez tényleg fantasztikus – morgom önelégült, lusta hangon. Amióta a gazdag olajbárót is elcsábítottam, folyamatosan fekszik, kiszolgálják, mert elvárja, ha gusztusa támad, csak csettint egyet és jön egy kurva vagy egy hímringyó, hogy minden igényét kielégítsék, akárhogy. Csak mert megteheti.
Hamarosan meg kötöm vele a szerződést, minek lényegében élete végéig élvezheti ezt a kényelmet, viszont a pokolban bele fog dögleni munkában…
Hihi. Akkor már rég halott lesz, most jut eszembe…
Dorombolva, cicás mosollyal nyújtózok ki, és fehér meztelen talpam csattog a fekete és a krémszínű márványon. Amióta bevetettem magam ide, eléggé… elkényelmesedtem.
Vállamról lecsúszik a köntös és vigyorogva túrok a hajamba.
Hirtelen megjelenik előttem egy kis fekete szárnyas démonka. Meglepődve hőkölök hátra, a csípőmre támasztom a kezem.
- Mit akarsz? – morgok rá, kicsit kidöntve a csípőmet.
- Cresil, a hatodik légió altisztje…
- Jó, ezt ismerem – öltök rá nyelvet, és oldalra fújom – Sicc innen!
- Lucifer nevében adom át az üzenetet! – folytatja tovább monoton hangon. Megtorpanok; ez sose kezdődött jól.
Sírni fogok.
- Mondd – morgom bánatosan. Hogy én hogy utálok lemenni, annyira de annyira… ott nincs semmi szép, nem lehet simi-simi szép, törékeny énemet…
Ahááá… sírni fogok.
- Az átküldött lelkek számadását kell leadni.
- Nem vinnéd el? – cirógatom meg az álla alatt, bájosan rápislogva.
- Sajnos, én csak a hírnök vagyok. – morogja, majd eltűnik.
Pfff, akkor a mostani lélek még dőzsölhet egy kicsit. De mivel paprikás a kedvem fájni fog neki.
Kényesen toppantok egyet, majd úgy ahogy vagyok, vörös köntösben olvadok semmivé, lecsorogva a fugákon, be a földbe és még lejjebb, még lejjebb, még annál is lejjebb…
A Pandemónium márványára és ezüstjére lépve ugrok egy kicsit… hijj, ez rohadt hideg, dér a pokolban, hihihi… A vállamra rántom a vörös köntöst és morcosan csattogok a tanácsterem felé.
Basszák meg, basszák meg, szopjanak le, minek kellett visszajönni, manapság már ott az emesen, az sms… nem, erre személyesen, aranycirádás pergamenen. Nyááááu…
Hazamegyek aztán… alszok egyet. Az tuti lesz, beszippantom a párnám cuki pézsmaillatát és szunyálok egy jóóóót…
Ajtó. Kopp-kopp, én vagyoook… hihihi.
- Gyere – hallom a hangot. Kínlódva benyitok. Nem akarooohohohoook…
- Mmm…meghoztam a listát - lépek be, a kezemben tartva és integetve a pergamentekerccsel. Maga nagyúr, Mephisto, A Patás, A Letaszított ül a trónon, mellette meg még valaki, aki felé finoman meghajolok és annyi. Letérdelek és felnyújtom a tekercset, mire elrebben a kezemből. Na én akkor mennék is…
- Cresil – hallom a Főnök mély, szexi, búgó hangját.
- Mmm, szarban vagyok? – fordulok meg, ártatlanul pislogva. – Még van fent pár lélek, akinek csak alá kell firkantani… - nyalom meg az ajkaimat, ujjaimmal a vörös, fényes anyagon babrálva.
- Rendben. Mehetsz.
Meghajolok és kiseggelek a teremből. Óh, kicsi ágyam, drága párnám, nyúnyúnyúúú…
Szinte elszökdécselek, lelki szemeim előtt lebeg a saját szobám… éljeeen…
Hm, ezt az arcot mintha már láttam volna. Itt áll előttem, éppen hogy nem futottam neki, ártatlanul rápislogok. Kiscicás szemekkel rámosolygok és elslisszolok mellette… már ha nem fogná le a karomat. Hú, micsoda erő, micsoda energia.
- Fázik a talpam, tündérbogár – pislogok rá hosszú pilláimmal.
Húúú, micsoda pasi. Megnyalintom a szám szélét. Sötéten néz rám, de el nem enged. Mit akarsz, tündérpofi?
|
|
