|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Geneviev | 2013. 03. 07. 07:34:05 | #25283 |
Karakter: Cyran Red
Megjegyzés: ~ Asszonykámnak
Ásítozva kelek ki a tegnap esti ágytorna partnerem mellől. Pedig úgy terveztem, hogy ma Rubbal egy szobában alszom, kell egy olyan éjszaka is, még ha nehéz kibírni, ha az öcsém, akit valamilyen elfuserált oknál fogva nem csak testvéri szeretettel, hanem szerelemmel is szeretek, a mellettem heverő ágyon fekszik, és alszik teljes tudatlanságban.
- Máris mész? – kérdezi egy fekete hajó, csodálatosan kék szemű fiatal lány, aki nem lehet több tizenhétnél, de már több tapasztalat volt a mozdulataiban, mint az enyémekben, pedig az igazán nem mondható, hogy ártatlan és tapasztalatlan volnék. Csábító pillantásai maradásra is bírhatnának, hiszen szépséges lány, és a típusom lenne, ha a jelenlegi típusom nem a barna hajú és zöld szemű, Ruber nevezetű fiatal fiúkák volnának.
- Még mielőtt öcsém fölébredne, szeretnék visszaérni – mondom, és egy szenvedélyes csókot nyomok rózsás ajkaira, búcsúzóul. Nehezen akar elengedni, karjait körém fonja, mintha azok indák volnának, melyekkel magához akarna láncolni. Ha nem tudnám, hogy lehetelten, azt is hihetném, hogy ő egy boszorkány, aki szó szerint magához akar láncolni, így viszont a tippem az, hogy egy kielégítetlen kis nimfomán lány, aki nem talál sok olyan férfit, aki megfelelne ízlésének.
- Ha kellek, tudod, hol találsz meg! Mielőtt elmennétek, nyugodtan gyere még hozzám, szívesen látlak – dorombolja. – Akár a testvéreddel együtt is – nyalja meg ajkait kéjesen, miközben látom, hogy belegondol abba, hogy milyen jó is volna, ha két helyes testvér kényeztetné őt, és beleborzong a gyönyörűségbe. Nekem is tetszik a jelenet, és ha nem félteném ártatlan öcsikémet, megpróbálnám erre rávenni, hiszen biztos vagyok benne, hogy máshogyan nem lehetnénk soha együtt.
- Még látjuk egymást! – ígérem, és kisétálok az ajtón. Reménykedek benne, hogy nem lesz ébren, hiszen eddig mindig sikerült úgy belopakodnom, hogy még bőven aludt Rub, ám most már a nap is fölkelt, mivel most sikerült véletlenül elaludnom, és a lányka, hát persze, hogy nem ébresztett. Szerintem, mikor általában be szoktam surranni, most az egyik oldalamról a másikra fordultam. Azt hiszem, jól jönne egy olyan éjszaka, mikor nem surranok ki mellőle…
Halkan nyitom ajtónkat, hogy megtudjam, ébren van-e, de úgy tűnik, igen, mivel hason fekszik, és szokásos könyveinek egyike előtte hever, miközben nagyban írogat bele. Nem tudom, mi olyant lehet éveken keresztül írni, amely nem a szörnyvadászatról szól, vagy miért jó ennyi mindent olvasni, nem csak a boszorkányoknak, és egyéb szörnyeknek utána olvasni, de ha ő ezt szeretné, csinálja csak nyugodtan. Inkább, mintha nőzne!
- Jó reggelt, Rub! Éppen ideje felkelni, én már voltam lent, reggelit kérni. – Igen, voltam, még éjjel, pontosan az ilyenek miatt, ha esetleg már ébren volna, legyen indokom, hogy miért nem voltam itt, mikor fölébredt. Lehet, el kellene mondanom neki, hogy nem nagyon szoktam vele aludni, szóval gazdaságosabb volna egy egyágyas szobát kivenni, ám nincsen kedvem felvilágosító órát tartani. Az öcsikém még ártatlan, és lehet, nem pont nekem kellene bevezetnem a férfivá válás világába, ha legszívesebben nem csak szavakkal, hanem tettekkel tenném meg azt.
- Az jó, mert kilyukad a gyomrom! – kel föl vigyorogva, és gyorsan magára kapja napközbeni ruháit. Meztelen testén megakad pillantásom, melyet igyekszem titkolni, nem szeretném, ha megijedne, vagy még inkább, ha megundorodna tőlem. Azt nem bírnám elviselni.
- Megint írtál? – kérdezem rosszallóan. Érthető végül is, ha szeretne benne hinni, hogyha vannak rossz teremtmények, akkor kell, hogy legyenek jók is, viszont ez annyira gyermeki, igazán rájöhetett volna már, hogy mindez csak egy álom, mely sosem fog megvalósulni, mindig is csak a rosszak fognak létezni, hiába vágyik a jókra is. Tudja ő is az álláspontomat, éppen ezért tűnteti el gyorsan könyvét, hogy ne tudjam tovább piszkálni amiatt.
Megvárom, amíg felszereléseit magához veszi, és én is fölkapok gyorsan párat, majd felszerelésünk nagy részét itt hagyva, lesétálunk a fogadóshoz.
- Hogy aludtál az éjjel? – kérdezi, mire megbotlok a lépcső egy göcsörtös részében, és egy oldalpillantással konstatálom, hogy úgy néz rám, mintha tudna valamit, de biztos vagyok benne, hogy nem tudhat semmit, így elhessegetem ezt a kellemetlen érzést, és visszanyerem egyensúlyomat.
- Kifejezetten jól – felelem érdektelenül, és próbálom figyelmen kívül hagyni azt a gyanakvó kis hangocskát a fejem hátsó zugában, aki arról próbál meggyőzni, hogy nem véletlenül kérdezte ezt az öcsém. - Akkor jó, mert úgy tűnik hosszú napunk lesz. Este már nem tudtam elmondani, mert éppen balhéztál az egyik részeg vendéggel, aztán én elmentem aludni, de szereztem információkat a boszorkányról. Azt mondják bent él az erdőben, gyerekeket rabol és… - Hö?
- Azt ne mond, hogy van mézeskalács háza! – mondom szkeptikus horkantással, és fölhúzott szemöldökkel ránézek. Ha most komolyan azt fogja mondani, hogy van mézeskalács háza, akkor én komolyan egy bárddal fogok neki állni szétverni azt a házat, aztán eladom a gyerekeknek a darabjait, és a pénzből meggazdagszunk.
- Még az is lehet – vágja rá durcásan, mire elmosolyodok, és közbeszólás nélkül hagyom, hadd folytassa mondanivalóját. – Szóval, gyerekeket rabol és néha valamivel idősebb fiatalokat is, nem csak ebből a faluból. Arra gondoltam, hogy megpróbálhatnék csali lenni, úgyse sokan néznek 21-nek, és… - Még egyszer: HÖ?!
- Felejtsd el! – jelentem ki, végig sem hallgatva tervét. Nem lesz csali, ne is reménykedjen. Nem fogom engedni, hogy egy hülye banya, aki azt hiszi, hogy az öcsikém még gyerek, elrabolja, és ki tudja, mit tegyen vele. Azt próbálja csak meg,és ez lesz az utolsó alkalom, hogy szörnyre vadászhatott!
- Miért? - kérdezi, mikor leülünk az asztalhoz, csuklyája alól fölpillantva rám. – Ez egy jó ötlet, és máshogy úgyse nagyon tudjuk előcsalni! Ugyan már Cy! Meg akarod várni, míg egy újabb ártatlan kölyköt kap el? – kérdezi úgy, mintha neki volna igaza, pedig aztán nem.
- Te is tudod, hogy nem! Viszont a saját öcsém életét se akarom kockára tenni! – morrantom idegesen, és teljesen elzárkózom attól, hogy akár csak bele gondoljak abba, vagy, hogy esetleg számba vegyem azt a lehetőséget, hogy az öcsémből boszorkány csali válhatna. NEM! – Hagyd abba… - kérlelem intenzív bámulása alatt feszengve, de még így sem fogadom el azt a lehetőséget, hogy esetleg fölhasználjam őt a boszorkány előkerítésére. Nem, nem, nem és nem! Rub viszont továbbra is bámul, ami nagyon kényelmetlenül érint, hiszen intenzív, zöld macska szemei csábítóan késztetnének arra, hogy megcsókoljam, de ellenállok ennek is, és inkább rászólok, hogy hagyja abba, mert hiába bámul így, továbbra is azt mondom, hogy nem lesz belőle csali, ne reménykedjen.
Közben a fogadós ide jön hozzánk, és elénk pakol egy-egy tál ételt, mire Rub csak még jobban fejébe húzza csuklyáját, és néma csendben állunk neki az evésnek. Ismerem öcsémet jól, tudom, hogy most éppen azon gondolkozik, hogyan tud eltűnni előlem, hogy csak azért is a boszorkány csalijává válhasson, de nem fogom engedni, ha kell, bezárom a szobájába, hogy ne merészeljen ellógni előlem.
- Még csak ne is gondolj rá! – figyelmeztetem két falat rántotta között, majd folytatom tovább az evést. Választ nem kapok rá, csak vállának alig észrevehető rándulását, és az, hogy még jobban fejébe húzza a csuklyát, de annyira, hogy már tényleg csak szája látszik ki alóla, és az, ahogyan beveszi szájába az ételt. Pillantásom elkalandozik ajkai puhasága felé, és már csak azon kapom magam, hogy evőeszközömről leesik az étel, annyira figyelem őt. Kicsit zavarba jövök ettől, és inkább nem is nézek többet rá, mert ha megtenném, ismét így járnék.
A reggeli befejezése után a fogadóshoz megyünk, megkérdezni, hogy kinek a gyermeke tűnt el a legutóbb. Elgondolkozva bámul a feleségéra, mintha tőle kérne segítséget, aki tényleg segítségünkre is siet. Hát igen, a pletykákban az asszonyok verhetetlenek.
- Vera tűnt el legutóbb, nem messze laknak innen szegény szülei. Apja a kovács, meg fogják ismerni a házukat – mondja, és keresztet vet, mintha az segítene valamit is. Isten nem létezik, őt csak az emberek találták ki, hátha van egy nagyobb jó, ha már a gonosz ténylegesen létezik is. Nem hiszek benne, hisz bennem is a gonosz vére csörgedezik, még ha jóra is használom testévemmel képességeinket. Hogy is hihetnék benne, ha eddig semmi igazán, eredendően jóval nem találkoztam, csak gonosszal, de olyanból már ős gonosszal is összefutottunk egyszer?
- Köszönjük – mondja öcsém, és miközben megfordul, fekete köpenye csak úgy lobog utána, sóhajtásra késztetve a tegnap esti lányt, aki, mikor észreveszi, hogy őt figyelem, egy csókot dob felém egy kacsintás kíséretében. Kellett neki reggel fölhívnia a figyelmem, hogy akár egy hármast is elfogadna… most majd folyamatosan ez fog a fejemben járni.
- Szerinted mire kellhetnek neki a gyerekek, hiszen nem csak a fiatalabbakat rabolja el, hanem idősebbeket is, márpedig a gyerekevő boszorkányok kifejezetten csak a fiatalokra csapnak le – kérdezi Rub elgondolkozva, és hallom hangján, hogy nagyon izgatja ez a kérdés, talán túlságosan is, akár annyira, hogy figyelmeztetésem ellenére is megpróbálkozzon a csali szereppel. Ha megteszi, megkeresem, és én magam fogom kinyírni őt, aztán pedig ismét fölélesztem, csak hogy még jobban megkínozhassam. Nem fogom engedni, hogy valami rossz történjen vele, mert ha megtenné, valami olyat fogok vele tenni, amelyet mind a ketten megbánhatnánk, azt pedig nagyon nem akarom, ahogy azt sem, hogy megsérüljön.
- Nem tudom. Talán a szülőktől többet fogunk tudni, hogy esetleg a gyereküknek volt-e valami különleges képessége, vagy valami. A bíróhoz is el kellene menni, összeszedni az eltűnt gyerekekről szóló iratokat, hátha van valami kapcsolat közöttük. Születési hónap, hajszín, vagy bármi más – mondom tanácstalanul. Én sem tudom, hogy mit akarhat a boszorkány ilyen különböző életkorú gyerekekhez, és kezdem egyre inkább belátni, hogy lehet, tényleg az kellene, hogy Rubból csali váljék. Viszont, ez csak akkor fog működni, ha van valami kapcsolat az elraboltak között, és addig még reménykedhetek, hogy pont nem illik bele abba a bizonyos sémába.
- Lehetséges… - motyogja elgondolkozva, de már nem tudunk tovább ötletelni, mivel megérkeztünk a kovácsék gyászba borult házához. Bekopogunk a házba, aminek ajtaja hamarosan nyílik, és egy kisírt szemű asszonnyal találjuk szemben magunkat.
- Jó napot, asszonyom. Ruber és Cyran Red vagyunk, szörnyvadászok. Azért jöttünk, hogy feltegyünk pár kérdést az eltűnt gyermekükkel kapcsolatban – mondom, és próbálok minél részvétteljesebb hangot megütni, hogy tudja, megértük őt, viszont kellenek azok az információk.
---*---*--*--
- Szóval akkor mégis csak én leszek a csali! – jelenti be öcsi határozottan, mikor kilépünk a kovácsék ajtaján. Nem szívesen vallom be, de tény, hogy inkább úgy váljon csalivá, hogy közbe tudjak avatkozni, ha kell valami, mint hogy a tudtom nélkül álljon neki hősködni, ami kitellne tőle, főleg, hogy akaratának helyességét már a megtudott információk is igazolják.
- Viszont nem ma. Ma még fölkészülünk, hogy minél kisebbre csökkenthessük a kockázatot, és csak holnap állunk neki bedobni téged csalinak – mondom határozottan, és ebből nem fogok engedni, hozzon föl bármilyen érvet. Különben is, ma újhold van, ilyenkor a boszorkányok nem járnak ki házukból, ez szent éj számukra, tudod jól – teszem hozzá az adumat, mikor látom, hogy közbe akarna vágni valami olyan jól hangzó dolgot, mint például hogy nem szabad késlekedni, mert lehet, hogy éppen ma este fog elrabolni egy másik gyereket, de így nem mondhatja ezt, így csak beletörődően sóhajt egyet.
- Rendben. De akkor menjünk vissza a fogadóba, éhes vagyok, és úgy kellene összehoznunk egy tervet, hogy csak arra figyelünk. – Ez igaz, bár nem is akartam vitatkozni vele, ezért teljes egyetértésben megyünk a fogadó felé, ahol viszont nem várt meglepetésben van részünk. – Öcsi, ezeknek szerinted nem volt elég a tegnap este? – kérdezem hüvelykujjammal a fogadó előtt várakozó, vasvillás csőcselékre mutatva. Bár a tegnapi idegesítő férfiaknál most többen vannak, de így is csak tíz-tizenöten, nem valami sokan, csak meglepő, hogy így fogadják az emberek azokat, akik segíteni akarnak rajtuk.
- Tűnjetek el innen, mocskos szörnyek! Nem kell a segítségetek, Isten velünk és gyermekeinkkel van! – kiáltozzák, és vasvilláikat felénk rázzák fenyegetően. Öcsémmel kissé lesajnálóan összenézünk, és egy nagyot sóhajtok az emberi ostobaság láttán.
- Isten akkor éppen mit csinált, mikor tizennégy gyermeket elrabolt a boszorkány? – kérdezem, de láthatóan ezzel csak olajat öntök a tűzre, és olyanokat kiabálnak felém, hogy istenkáromló, szörnyeteg, és a többi szépséges jelző. – Álljanak le, emberek, azzal nem tesznek semmit a gyerekekért, hogy minket hibáztatnak – mondom ésszerűen, de ez őket nem érdekli, így nincs más lehetőségem, mint kicsit megrázva fejemet, feléjük sétálni. A nagy szörnyet ölni vágyásuk nem tartott soká, mivel már ennyitől rémülten húzódnak odébb, és öcsivel a nyomomban, besétálok a fogadó nyitott ajtaján, melyet a remegő fogadós nyitott ki nekünk. Viszont a küszöbön már egyedül lépek át, mivel öcsi kezét az egyik férfi megrántotta, és a csőcselék közé húzta.
Tudom, hogy képes megvédeni magát, de még mielőtt ő, vagy bármi más reagálhatna, már ott is termek annál a balféknél, aki képes volt hozzáérni az én hőn szeretett öcsémhez az engedélyem nélkül, és egy centivel a nyaka előtt megállítom pengémet.
- Most engedd el, különben elvágom a torkodat. Az nem érdekel, hogy mit gondolsz rólunk, vagy a munkánkról, de ha még egyszer hozzá merészelsz érni az öcsémhez, holtan végzed, hiába vagy ember – morgom mély, fenyegető hangon az arcába, mire ijedten elengedi Rub kezét, aki nyugtatóan vállamra helyezi kezét, és csuklyáját teljesen arcába húzza, hogy eltakarja arcát uraló érzelmeit. – Ez mindenkire vonatkozik! Azért vagyunk itt, hogy megszabadítsuk a várost a boszorkánytól, nem pedig azért, hogy ilyen csőlátású barmokkal foglalkozzunk – mondom hangosabban, hogy minden körénk gyűlt ember hallja mondanivalómat. Undorodom az emberektől, akik ilyen szemellenzősök, hogy képtelenek a gondolkozásra.
- Igaza van, hagyjatok nyugtot nekik. Már mind hallottatok hírt róluk, tudjátok jól, hogy ha ők nem, senki nem tud rajtunk segíteni – szólal föl a város polgármestere, amit meglepőnek találok, hiszen az előbb még itt sem volt. Bár tény, hogy ennyien sem voltunk eddig itt a téren…
- Ha nem találjátok meg a gyerekeket, máglyán égetünk el benneteket! – fenyegetőznek a férfiak, de szépen lassan szétszélednek, ahogy a város többi lakója is, látván, hogy a látványosságnak nincs folytatása, nem fog itt vér folyni. Pedig most aztán szívesen vágtam volna el valaki torkát, de majd akkor holnap vehemensebben fogom majd támadni a boszorkányt.
- Jól vagy? – kérdezem öcsémet, akiről tudom, hogy egyáltalán nem egy gyámoltalan leányka, de nem tehetek róla, a védelmező ösztöneim most rettentően előjöttek, olyannyira, hogy legszívesebben karjaimba kapnám, és az ágyra fektetve végig vizsgálnám az összes porcikáját sérülések után kutatva, melyeket csókjaimmal gyógyítanék meg, viszont ez egy lehetetlen dolog.
Istenem, ha létezel, add, hogy legalább egyetlen egyszer megcsókolhassam öcsémet úgy, hogy aztán ne undorodjon meg tőlem!
|
| Mora | 2013. 01. 28. 22:10:24 | #24982 |
 Karakter: Ruber Red
Megjegyzés: (Uracskámnak)
Nagyot nyújtózkodva rúgom le magamról a takarót, majd kapásból ellenőrzöm, hogy a párnám alá, még az este bepakolt tőr, rendben van-e. Természetesen teljesen érintetlen, hisz felébredtem volna, ha bárki bejön az ajtón, de ez már berögződés.
Tényleg… Nem jött be senki az ajtón, se este, se éjjel, se hajnalban… Ez azt jelenti, hogy Cyran megint más szobájában töltötte az éjszakát, de ezúttal nem sikerült visszatérnie az ébredésem előtt. Máskor, mindig visszalopakodik még hajnalban, én meg úgy teszek, mintha nem ébrednék fel rá. Nem rontom el az örömét, hogy jól játssza a besurranót.
A fejemet ingatva, lemondó sóhajjal szemlélem a szemközti falhoz tolt ágyat, mely a fogadókra olyan jól jellemző igénytelen takaróval van még mindig letakarva, teljesen érintetlenül. Csak a cuccai hevernek az ágy lábánál, ahol tegnap este hagyta őket.
Vajon mit szólna, ha rátörnék ott, ahol éppen van, és eljátszanám, hogy szörnytámadás zajlik a földszinten? Érdekes látvány lenne, ahogy félig felöltözve leront az étkezőbe, halálra rémisztve a még fásult, reggelihez készülődő tulajt és vendégeit.
Egy pillanatra elmosolyodom, ahogy elképzelem a dolgot, majd inkább újra elterülök az ágyon, és hasra fordulva előszedem a táskámból a nem rég megkezdett könyvem, amibe éppenséggel én írok, és nem másét olvasom.
Azt hiszem Cyran nem értékelné az előbb felvázolt jelenetet, de nem rossz anekdota, feljegyzem magamnak. Hangyabetűkkel dolgozom, hogy minél többet tudjak írni egy könyvbe, így alig fél oldalra kifér az egész, és már majdnem végzek vele, mikor óvatosan nyílik a szobánk ajtaja.
Hátra se kell néznem, hogy tudjam ki az, ugyanis rajta kívül nem hiszem, hogy bárki is kopogás nélkül merne bejönni, miután látták őt tegnap leverni egy problémás vendéget.
- Jó reggelt, Rub! Éppen ideje felkelni, én már voltam lent, reggelit kérni – csendül fel bátyám hangja, amint megbizonyosodik róla, hogy fent vagyok, észrevétlenül már nem mászik be az ágyba. Nem tudom milyen indíttatásból igyekszik titkolni előlem, hogy ilyenkor nőkkel tölti az éjszakát, és nem éppen kötögetnek, de ki vagyok én, hogy elrontsam a játékát.
- Az jó, mert kilyukad a gyomrom! – gördülök a hátamra vigyorogva, majd felpattanva halászom elő a ruháimat, hogy magamra kaphassam őket.
- Megint írtál? – pillant a még mindig nyitott, párnámon heverő könyvre. Tudom, hogy költői kérdés, ráadásul rosszalja a tündérmese mániám, így gyorsan összecsapom az irományt, majd belesüllyesztem a táskámba. Most aztán pláne nem kéne megnéznie mit gyártottam, mert ő a főszereplője, és nem hiszem, hogy elnyerné a tetszését az alsógatyás bemutató jelenet.
Egy vállrándítással reagálja csak le az előbbi tevékenységem, majd megvárja, hogy magamra kanyarítsam a köpenyem, és pár fegyverem is magamhoz vegyem. A cuccaink egy részét itt hagyjuk, pár napig még biztos élvezhetjük a fogadó vendégszeretetét, mert még nem sikerült levadásznunk a boszorkányt, aki miatt ebbe a faluba jöttünk.
- Hogy aludtál az éjjel? – pillantok fel mellettem haladó bátyámra, mikor már lefelé lépcsőzünk. Egy pillanatra kizökken a monoton mozdulatsorból, és majdnem megbotlik a lépcsőn, de aztán gyorsan visszaállítja magát egyenesbe.
- Kifejezetten jól – feleli, én pedig elmosolyodva húzom az arcomba még inkább a csuklyát. El tudom képzelni… Na jó, talán annyira nem akarok belegondolni, hogy miképpen van a bátyám egy nővel… bah… témaváltás!
- Akkor jó, mert úgy tűnik hosszú napunk lesz. Este már nem tudtam elmondani, mert éppen balhéztál az egyik részeg vendéggel, aztán én elmentem aludni, de szereztem információkat a boszorkányról. Azt mondják bent él az erdőben, gyerekeket rabol és…
- Azt ne mond, hogy van mézeskalács háza! – horkan fel, kiérdemelve ezzel egy szúrós pillantást tőlem.
- Még az is lehet – vágom rá, de aztán ott folytatom, ahol félbeszakított. – Szóval, gyerekeket rabol és néha valamivel idősebb fiatalokat is, nem csak ebből a faluból. Arra gondoltam, hogy megpróbálhatnék csali lenni, úgyse sokan néznek 21-nek, és…
- Felejtsd el! – fojtja belém a szavakat újra, közben pedig letelepszünk egy üres asztalhoz. Itt se húzom le magamról a csuklyát, csak kicsit feljebb tolom a fejemen, hogy akadálytalanul nézhessek rá bátyámra.
- Miért? Ez egy jó ötlet, és máshogy úgyse nagyon tudjuk előcsalni! – szállok vitába vele, de látom az arcán, hogy nem lesz sétagalopp meggyőzni. – Ugyan már Cy! Meg akarod várni, míg egy újabb ártatlan kölyköt kap el?
- Te is tudod, hogy nem! Viszont a saját öcsém életét se akarom kockára tenni! – morran fel elutasítóan. Némán fürkészem az arcát, intenzív bámulással, és látom rajta, hogy egy idő után feszengeni is kezd. – Hagyd abba… - motyogja, és tüntetőleg nem néz rám.
Én pedig kitartóan bámulok rá továbbra is, olyan pillantással, aminek tudom, hogy nehezen tud ellenállni. Általában nem vetem be, mert nekem meg zavarba ejtő, de mivel hatásos, és most nincs más választásom, ezt kell használnom.
- Ruber Red! Hiába bámulsz rám így továbbra is, a válaszom nem marad! – jelenti ki határozottan, és érzem a hangjából, hogy komolyan gondolja.
Ciccegve húzódom hátrébb, és amint mellénk lép a fogadós, hogy elénk pakoljon egy-egy tál, méretes adag tojásrántottát, megint a fejembe húzom a csuklyát.
Ismerem annyira a testvérem, hogy tudjam mikor marad hajthatatlan. Ez most egy ilyen alkalom, bár nem értem miért csinál most ebből ekkora ügyet. Egy egyszerű boszorkány, volt már dolgom egyedül is ilyennel, sőt rosszabbal is. Csalit is sokszor játszottam már, volt, hogy az ő ötletére.
Nem is értem tehát, hogy mi ütött most belé.
Azt viszont nem mondta senki, hogy feltétlenül kell a beleegyezése, hogy előcsalogassam a banyát…
|
| Calael | 2012. 07. 23. 12:27:41 | #22364 |
Karakter: Quelasil
Megjegyzés: [Sznalinnak]
A válaszreakció után hátat fordítok az ajtónak, és körültekintek. Az első, amit szemeim kiszúrnak, az a hatalmas könyvespolc, amit mesteremnél láttam, legalábbis fogalmi szinten. A könyvek természetesen más címet hordanak, és leírásaik is valószínűleg másmilyenek. Hamar előtte termek, a bőrkötéseken és a fény pántokon simítom végig ujjaimat, ahogy szemezgetek közöttük. Ezt olvastam, ezt még nem, ezt se... és tovább.
Mikor hallom, hogy nyílik, majd újra csukódik a bejárati ajtó, tovább libbenek, egy másik szekrényhez, melynek polcsorán különböző üvegcsék és eszközök foglalnak helyet. Azonnal felismerem őket, hiszen én is használtam nem egyet: az alkímia eszközei. Nekem is van nem egy ilyenem, igaz, hogy méretük sokkal kisebb, így az előállított termék is kevesebb. Azonban kísérletezésre minek ennél több? Nekem tökéletesen megfelelnek.
- Gyere, adok neked enni, aztán ha gondolod, le is tusolhatsz - invitál meg mosolyogva a konyha felé először, én pedig gyors állapotfelmérést tartok a gyomrommal kapcsolatban. Az egy elfogyasztott korsó söröm után úgy vélem, vissza nem fog jönni, de mellé még bőven fér bármi. Igaz, értelmezésfüggő, hogy mennyi az annyi, de mindenképpen több, minthogy azt mondják rám, hogy csak összetúrni akartam az ételt.
A konyhában kiszemelem a legkevésbé védett és útbaeső helyet. Szeretem, ha van egy fal a hátam mögött közvetlenül, de a végén még úgy tűnne, hogy egy lebegő szürke ködfelhőtől is megijedek. Ez nem igaz, hiszen én nézek ki úgy, leszámítva tömörségem, kivétel a nyári reggeleket idéző párafelhőket, amelyek jótékonyan hatnak az idézett kép elérésében.
A gyümölcslevest hamar eltüntetem, és még varázslat sem kell hozzá, vagy éppen gyorsan pusztító sav - én is tökéletesen megfelelek ennek a feladatnak. A sült hússal és a párolt zöldséggel sincs semmi bajom, nem abban a természetszerető családban nőttem fel, mint a legtöbben. Talán ezt ő is sejti, hiszen nem biztos, hogy más elé le merte volna tenni az egy állatból kimetszett húsnak csekély mennyiségét, mely kellemes barnás színnel büszkélkedhet kívül, míg belül annál fehérebb.
- Remélem ízlik. Nem éppen a főző tudományomról vagyok híres - jegyzi meg, csilingelő nevetéssel fűszerezve szavait.
- Nagyon finom - felelem gondosan kiejtve mindegyik szótagot, nehogy az éppen számban lévő zöldségdarabkákkal borítsam be az asztalt. - Köszönöm a segítségedet.
- Ez természetes.
Mifelénk annyira nem. Vagyis elbújtatásomban segítenének, ahogy abban is, hogy üldözőim elveszítsék a nyomomat, de az nem jellemző, hogy utána még vendégül is látnak.
- Te alkimista vagy? - kérdem könnyedebb témára terelve a beszélgetés fonalát, ezúttal üres szájjal, ami csak átmeneti állapot, ahogy elnézem a villámra szúrt falatot.
- Igen, és a Nővérem is az, ő a királyi udvarban dolgozik. Imádok kísérletezni, így mindig csinálok valamit. Most éppen egy gyógykenőcsön dolgozom, mely beforrasztja a törött csontot, és begyógyítja a nyílt sebeket.
A kapott információt hihetetlen sebességgel raktározza el és dolgozza fel az agyam, és máris a kenőcs lehetséges összetevői jelennek meg a képzeletemben. Elmélkedésem nem tart sokáig azonban, egyrészt, mert elfogyott az ebédem, másrészt pedig, mert új lehetőség nyílt meg a számomra.
- A fürdőt a folyosó végén balra találod, törülközőt is találsz ott. Nyugodtan letusolhatsz.
Aprót biccentek, ám ez a mozdulat beleolvad abba, ahogyan felállok az asztaltól, és a lehető legmagabiztosabb léptekkel indulok meg a folyosón, az említett ajtót keresve. Belépve bezárom magam mögött az ajtót, majd már kapom is le magamról a ruhadarabokat, legalábbis a felsőbb réteget, illetve táskámat, ami a derekamra van csatolva. Gyorsan lekapok egy törölközőt, és a kád mellé helyezem, úgy, hogy ne fröcsköljem össze vízzel.
Gyorsan végzek, nem akarom pocsékolni a felmelegített állományát az átlátszó folyadéknak, majd hasonló sebességgel végigdörgölöm magam, hogy elmondhassam magamról: igen, száraz vagyok. Egy szórófejes üveget veszek elő feneketlen táskámból, hogy megtisztítsam alsónadrágom. Az alkímia mire nem tud jó lenni... Ha itt alszom, lehet, kimosom normálisan a gönceimet, nem feltétlenül lenne ártalmas.
Kilépve a győzzel teli helyiségből a földön pillantok meg egy alakot. Nem hökkenek meg, pedig lehet, ez lenne a legnormálisabb reakció egy embertől. Nem az vagyok, ez mindig kimegy a fejemből, éljen a kovácsolás.
- Hát te mit csinálsz itt a földön? - kérdésemre csak egy szolid elpirulás a válasz. - Csak nem leskelődni akartál?
Erre már megérkezik a vörösebb árnyalat is. Kis szende elf, aki nem tudja, mit is akar pontosan. Én mindig tudom, mik a célok, és ahogy elnézem az arcát, egy újat máris találtam.
- ...Izé... én... nem, dehogyis... - a válasz nem túl meggyőző, én azonban egyre inkább az vagyok. Talán az a sör szállt volna a fejembe így a meleg víz alatt? Meglehet.
- Gyere, itt meghúzhatod magad egy ideig, ameddig gondolod. Kapsz ételt is - mondja, miután felkelt, és ideiglenes főhadiszállásomhoz vezetett. A szoba kellemesen világos, fehér és világosbarna árnyalatai azonnal megnyerik tetszésemet.
- Köszönöm, de miért segítesz nekem? - kérdezem teljesen őszintén, már valahol egy gonoszkodó hang már kitalált egy tökéletes választ rá.
- Azért mert errefelé nehezen kapnál szállást, meg tekintve, hogy azok, akik üldöztek téged nem fogják egyhamar feladni, hogy nem találnak. Itt biztonságban vagy. Meg én ingyen gondoskodok rólad.
Ezek inkább amellett, miért maradjak, nem pedig a valódi válaszok, de nem hányom a szemére. Inkább örülök, hogy egy gonddal kevesebb, bár ki tudja, mennyi lesz még belőle...
- És hogy hívnak? Az én nevem Sznalin.
- Quelasil - felelem egyszerűen, nem túlragozva a családnévvel, amelyet már amúgy is régen elhajítottam magamtól.
- Szép neved van.
Éppen válaszolnék rá, mikor valami puha és meleg nyomódik a lábamnak. Lenézek, de nem látok semmit, és ahogy az érzés jött, úgy el is távozott. Kicsit meghökkenten lesek még mindig lefele, de hamar meg is kapom a választ.
- Miku, te kis hízelgős - jegyzi meg Sznalin, ahogy lehajol a föld felé, és felkap valami állatot. Biztos, hogy az. - Ő Miku, a cicusom. Mikor kicsi voltam, véletlenül ráborítottam apa egyik félkész keverékét, és azóta láthatatlan, de érzékelni lehet.
- Nem gondoltál arra, hogy készítesz valami ellenszert? - kérdem kissé megrökönyödve.
- Igen, de mivel félkész volt, nem pedig tökéletesített verzió, így nem igazán jött össze a dolog. Ideig-óráig újra láthatóvá tud válni, de utána újra színtelen lesz. A vadászatnál jól jár vele.
Na igen, azt meghiszem. Elvégre nem látják, még ha érzik is a szagát, nem tágítanak a közeléből. Nem rossz egy ragadozónak, de azért én szeretném a saját szememmel látni. Sebaj. Közelebb megyek a fiúhoz - hiába érzem, hogy van olyan idős, mint én, de a külseje annyival fiatalosabb az enyémnél... -, és a láthatatlan szőrcsomóhoz nyúlok. A nyakát vélem felfedezni, közepes hosszúságú szőrét túrva, mikor megérzem hideg orrát, ahogy a kézfejemnek dörgölőzik. Jó kezdés, ha nem harapja le a kezem.
- Azt hiszem, kedvel téged - jelenti ki mosolyogva, én pedig próbálom elképzelni, hogy is nézhet ki a házi kedvenc. Közepes termetűnél egy kicsit nagyobb, valószínűleg jól volt tartva kiskorában, hogy így fel tudott cseperedni.
Majd elhúzódok ebből a zavarba ejtő távolságból, és a kinevezett ágyamra teszem kis felcsatolható táskámat. A kis gömbök ugyanúgy az övemen maradnak, mint azelőtt, tőlük semmi esetre se válnék meg. Ennek elsődleges oka az, hogy bármikor jöhet egy enyveskezű ember, aki magával viszi, és lehet, hogy annak nem lenne olyan jó vége. Az én kis gömbjeim, az életem, hű szolgáim ebben a nagy és veszélyes világban...
- Körbevezetsz? - kérdem vendéglátóm felé fordulva, aki pillantásomra lefele engedi kezeit, melynek következtében egy sértődött nyávogást hallok a tompa puffanás után. Egy alkimista macskája, még jó, hogy különleges személyiségük van.
- Igen, bár te is nyugodtan felfedezheted, ha akarod.
- A világért se mennék be olyan szobába, ahova nem kaptam meg az engedélyedet.
Meglepődötten néz, de azért körbevezet. A fürdőszobát már ismerem, a nappalival és a konyhával egyetemben, na meg az én szobám. Megmutatja kicsiny műhelyét, mely egy föld feletti és egy föld alatti helyiségből áll. Csigalépcső vezet le az egyik sarokból, szépen megkovácsolt korláttal, de ahogy nézem, valami feldereng régi szakmámból, és akaratlanul is megjegyzést fűzök hozzá.
- Ezt szebben is meg lehetett volna csinálni...
- Honnan veszed?
- Az eredeti szakmám a kovácsolás - felelem halvány mosollyal. - Funkciója is van annak, hogy két részből áll?
- Igen, a nappali fény nagyon jól tud jönni, de a veszélyesebb dolgokat inkább lent vitelezem ki.
- Ezt megértem.
Nem vetem fel ötletként, hogy menjünk le, mert lehet, elcsábítana a sötétség, és robbanóveszélyes környezetben nem feltétlenül a legjobb dolog letámadni alig ismert vendéglátóm. Lehet, kidobna a házából, amivel nem is lenne baj, de azzal már igen, hogy tökéletesen hálátlannak tűnnék. A jó tett helyébe dolog túlságosan is meghatározza az életem.
Végül a saját szobáját mutatja meg, baldachinos ágy, de a függöny két oldalt össze van fogva. Teljesen hangulatos, én is szerettem őket, amíg állandó lakhellyel büszkélkedhettem. Ez azonban már nincs így, de nem panaszkodom. Majd talán egyszer újra megállapodom.
- Nos, ennyi lenne a ház. Mögötte van egy kis tó, fentebb egy vízesés, de világosban nem hiszem, hogy jó ötlet lenne számodra kimenni a házból.
Ezzel sajnos egyet kell értenem, de ami késik, nem múlik, és este valószínűleg még szebb is a hold fényében.
- Mit csináljak, hogy ne zavarjalak? - kérdezem kilépve a szobájából a folyosó falának támaszkodva.
- Amit szeretnél, és egyébként sem zavarsz.
Nem is tudom... Mégsem vagyok egy láthatatlan, doromboló felhő, hogy ne zavarnék a jelenlétemmel.
- Átbújhatom a könyveid? - kérdem végül, miután mérlegeltem a lehetőségeimet.
- Igen, csak vigyázz rájuk. Némelyik igen régi, és könnyen törnek a lapjai.
- Ez már csak természetes. Mármint hogy vigyázok rájuk!
Ezen elneveti magát, és a nappaliba megyünk. Keresgélek a könyvek között, majd az "Elveszett erő, az alkímia igaz volta" című könyvet veszem le a polcról, és az egyik párnába vetem magam, amennyire visszafogottan csak lehetséges. Elhelyezkedek benne, majd igyekszem a legkevesebb mozgással lapozni és olvasni a szavakat. Akinél tanultam, annak csak egy töredékes másolata volt meg erről a könyvről, így néha több oldalt is átlapozok, amelyeket már láttam egyszer életemben.
Pár könyvet Sznalin is leemel, majd azokkal együtt távozik sejtéseim szerint a kis laborjába. Nem telik el sok idő, mire apró cseppek hangjait vélem felfedezni. Szóval dolgozik, aminek csak örülni tudok. Egy ideig zavar a monoton hang, de miután beszippant a könyv, még az se tűnik fel, hogy Miku az ölembe ugrik és elhelyezkedik, én pedig automatikusan kezdem simogatni.
Jó két óra elteltével bezárom a könyvet, és az asztalra helyezem. A macskát szépen leemelem az ölemből, és a párnára teszem. Csak nem tűnik fel Sznalinnak, hogyha rászokatom a macskát az egyik ülőalkalmatosságra. Az is lehet, hogy megengedte már régebben neki. Fogalmam sincs.
Kisettenkedek a konyhába, majd felmérve a terepet egy minden jóval megáldott tojásrántottát készítek. Paprika, hagyma, snidling, hús, egy kis sóval... Paradicsomot is szeletelek mellé, pont egy embernyi adagot. Nem rajongok érte, de ha ő tart az otthonában, valószínűleg fogyasztja. Ahogy elkészülök, szépen tálalok, majd felé veszem az irányt. Kint már kezd sötétedni, de ő egyre csak a könyvét olvassa, kicsit frusztráltan.
- Csináltam vacsorát, nem jösz?
Meglepetten emeli fel a fejét, és keresi a hang forrását.
- Mi, ki? Ja, igen, mindjárt... Mindjárt megyek...
Tovább forgolódik, végül megtalálja, amit keresett: egy festett, selyemből készült könyvjelzőt.
- Megtartalak. - Ez az első szava, ahogy az asztalra pillant, a gusztusosan tányérra szedett csodára, a kenyérre és a virág mintában kirakott paradicsomra.
- Nem egy nagy valami. Csak összedobáltam, amit találtam.
Közelebb merészkedik az asztalhoz, majd a villájára szúr egy húsdarabot, és felém bök vele.
- Akkor ez miért van tökéletesen kockára vágva?
- Úgy sikerült. Meg az összes többi is.
Nagy nehezen összeszedi magát, majd helyet foglal az asztalnál, és én is így teszek.
- Mondtam, hogy nem nagy valami a főzőtudományom - sóhajtja lemondóan, azzal turkálni kezdi az ételt.
- Ugyan, nekem a főzés a perverzióm, már ha éppen eljutok egy tisztességes konyhába. Jó étvágyat!
- Neked is...
|
| Calael | 2012. 04. 01. 14:24:41 | #20172 |
Karakter: Quelasil
Megjegyzés: [Sznalinnak]
A napi első korsó sör, a tisztára mosott üvegben, aranyló színnel, fehér habbal a tetején. Nincs is annál jobb, amikor lerakják az ember elé, és megcsodálhatja ezt a műalkotást. Olyan, mint az alkímia, az összetevők, a várakozás, hogy jól sikerült lesz vagy sem, mehet a vendégek elé, vagy inkább kiönteni, és a földet mérgezni a rosszul elkészült folyadékkal.
Végignézve a benti helyiségen nem sok különleges dolog figyelhető meg. Fából készült asztalok és padok, emberek és elfek egymással beszélgetnek, mintha mindig is jóban lettek volna, a csapos meg kedvesen mosolyog minden vendégre, aki eléje járul, hogy valamit kérjen tőle. Szállást, italt, ételt. Megrakott fatányérral kerül elő az egyik kis segéd, alacsony és vékony a szentem, és úgy cikázik át a dülöngélő részegek között, mint a jóistenke a jégesőben a méretes jégdarabok között.
Egyedül üldögélek, semmi és senki nem zavar, ami nem is csoda, hiszen a sarok pont erre jó, hogy ne legyen útban az, aki nem akar. A harmadik korsóm ürítem ki, és kezdem egész jól érezni magam. Kisebb szédülés, de még ez is olyan kellemesen hat, főleg amellé, hogy a kezem is, mintha csak úgy úszna a levegőben a korsóm füléért. A probléma ott kezdődik, hogy üres, így fogom magam, és szépen elkezdek kicsörtetni a söntés felé.
- Még eggyel lenne! – kiáltom túl a benti hangzavart, mire bólint a pultos, elveszi a korsóm, és azonnal meg is tölti, majd visszanyomja a kezembe.
Kicsengetem az összeget, ami jár érte, majd elindulok visszafele. Egy nagydarab tahó belém jön, amitől hátra tántorodok.
- Eszednél vagy?! – fakadok ki teljesen jogosan, mivel a hátammal a pult élének estem, és rohadt módon fáj.
Hátrafordul, és tudatom egy távoli pontján bekapcsol a veszélyt jelző hang. Drabális állat, az biztos, a válla másfélszer olyan széles, mint az enyém, az izmai meg olyanok, mintha belülről fel lennének fújva. A tarkóját már nem látom, de az is biztos, hogy tele van sok-sok csíkkal. Az, hogy egy fejjel magasabb, már inkább csak hab a tortán.
- Eesszeemnééll? – kérdez vissza vontatottan, amiből könnyedén leszűröm, hogy többet ihatott nálam a mai napeste folyamán.
- Annál – felelem teljes nyugalommal, majd felállva látom, hogy a söröm háromnegyede a földön és a ruhámon tanyázik. – Leszel szíves kifizetni nekem egy másik korsóval?
A kérdésem alatt bal kezem rácsúszik a legalsó gömbre a táskám pántján, mire elkezd felmelegedni és egyre képlékenyebbé válni.
Válaszként röhögés érkezik, majd mikor beazonosítja, hogy ki is beszél hozzá (két pontot néz, engem és a mellettem lévő üres teret), a jobb ökle is társul hozzá. Érzem az ütést a vállamon, de nem tűnik olyan erősnek, köszönhetően annak, hogy a kis bestiám belém költözött, és az aurája rátapad az enyémre, mintha valamiféle védőfal lenne. Ennek örömére a fejét célzom meg a kreténnek, de sajnos elvétem az irányt, így ahelyett, hogy a fején csattanna szét, csak a halántékát kapja el, majd a benne lévő lendülettel röppen tovább a tömegbe.
- Melyik állat volt? – ordítás, és ez azt jelenti, hogy ideje lenne lelépni. Ahogy a drabál árnyékából kikerülök, egy hosszú hajú fekete férfi néz velem farkasszemet, csak az a baj, hogy más tekintetet is érzek magamon, mégpedig a körülötte ülőkét.
Készségesen elmosolyodom, majd a kijárat felé veszem az irányt. A védelmi aura sok mindenre jó, de a nyílhegyeket még ez sem tudja kivédeni. Balra vagy jobbra? Utóbbi mellett döntök, és kezdek el az elfekhez méltó futásba, olyan sebességgel, hogy mihamarabb nyíllövésnyi távon kívülre kerüljek.
- Tee! – kiáltok fel, kiszúrva egy lilás hajú, és feltűnően hegyes fülű alakot, durván tíz méterre tőlem - bár ez a távolság rohamosan csökken. – Bemehetek hozzád?
Döbbenten néz felém, majd mikor mellé érek, és már lemondanék arról, hogy bebocsájtást nyerek a házába, ahol meg tudnék bújni és mégsem kellene térdig lerohannom a lábam, bólint egyet, majd szépen mutatja, hol van az ajtó. Nem kérdezek, csak kocogásra váltok, és hamarosan zárul mögöttem az ajtó. A jól ismert ideges hangokat vélem felfedezni, miután a dobogás megszűnik mögöttem.
- Ezüst hajú elf, hol van?!
- Az utca végén jobbra futott, aztán… kérdezősködjenek tovább.
Fellélegzem, és megvárom, ahogy kurjantások közepette újra elindul a csapat.
____________________________________________________________________________________
Szerkesztve Calael által @ 2012. 04. 01. 14:26:23
|
| Rauko | 2011. 08. 22. 00:01:08 | #16157 |
Karakter: Nathanael
Megjegyzés: - Seikinek -
- Aha és mi is lenne ennek az új alkunk a lényege? - kérdezi egykedvűen, amivel összezavar.
- Hát… - nyekergek... szégyen, ha egy férfi így beszél, de megszólalni is nehéz a közelében. - Ön elfelejti, amit tud, cserébe pedig…
- Cserébe pedig?
- Cserébe pedig megkap engem. - Ahogy kimondom, már nem érzem annyira jó ötletnek, de ő megérint, és már képtelen vagyok szólni vagy akár csak moccanni is. Aztán hirtelen lök rajtam egyet, de nem hagy elesni, hanem elkap és a falhoz nyom. Sosem aláztak még meg ennyire...
- Volt már férfival Nathanael? Vagy nővel? Tudja, mivel jár a szex? Tudja, mivel jár az enyémnek lenni? Fogalma sincs, igaz? Nem tudja és soha eszébe sem jutott volna, igaz? Ki volt az? Az egyik szolgám? Vagy a maga kis Alexe? Ő lökte a karjaim közé? - teszi fel egymás után a kérdéseket. De azt hiszem, most már nem hazudhatok... félek, akkor nagyobb bajba keverném Alexet, így hát lehajtott fejjel, halkan motyogva, de beismerem. Aztán már csak arra eszmélek, hogy elküldte a szolgáit Alexért, és megrémülök! De mit tehetnék most, magamon sem tudok jelenleg segíteni!
- Tudod, ki vagyok, Nathanael? Nem egy nemes, mint te. Egy Hayes. Saját háremem van alig egy emelettel lejjebb, a világ legszebb fiúit találod benne, akik egész életükben arra tanultak, hogyan elégíthetnek ki engem a leginkább. A legkisebb koruktól kezdve erre lettek nevelve, s ma már úgy szopnak, hogy te azt el sem tudod képzelni. Tudod egyáltalán milyen az? Tudod hogy kell csinálni? - Minden szava méreg... legszívesebben elolvadnék szégyenemben, és ő csak aláz... és aláz, nem foglalkozva semmivel. Megaláz, minden szavával a porba tipor, de mire visszavághatnék, belökik az ajtón Alexet.
- Nathanael, állj fel! Ma megmutatom neked mi az a szex. - Hangja rideg, mégis azt hiszem, meg fogok égni a szégyen tüzében... most rögtön! nem is hallok sokat a párbeszédükből. Akkor sem eszmélek, amikor már megérint, csak hirtelen Alex felé pillantok. Kétségbeesett, aggódik... nem lett volna szabad belekevernem ebbe!
- Megteszem, amit kért… én elhozom önnek. - Hallja a hangom, de mintha nem is érdekelné. Azt mondja, hogy Alex bántani fog engem, és már semmit sem értek... ő sosem tenne kárt bennem! Aztán kimondja...
Alex-nek szexelnie kell... velem?
- Ez most csak egy tréfa… - hallom meg Alex kétségbeesett hangját, és már én magam is remegek. Ez az ember egy beteg állat!
Felszólít, hogy gombolkozzam. És én megteszem... mit tehetnék most mást?
Tovább aláz, lassabb tempóra szólít fel, én meg megint engedelmeskedem. Alex lép mögém, és veszi le rólam az ingemet. De a Lordnak ez sem jó, és még a kérésével sem foglalkozik.
Kéjsóvár disznó... meg fogom ölni ezért!
- Csókolgasd a nyakát! - kéri, Alex pedig megérint. Én összerezzenek, de neki ez sem jó. - Mit csinálsz? Csináld rendesen! Szerinted szép, nem igaz? Régi barátok vagytok… Hányszor képzelted már el, hogy kábultan, kiáltozva nyöszörög alattad, a saját izzadtságában fürödve, s ujjai a lepedőbe marnak, miközben te keményen dugod? Újra és újra belemész tövig, mintha dárdával szúrnád. Újra és újra és újra és újra, ő pedig a nevedet nyöszörgi, sikítva, minden lökésre, fejét hátravetve, észvesztve könyörög, hogy csináld még, hogy csak téged akar, hogy csak te dugjad, újra és újra, menj még mélyebbre, lökj még erősebben, s te a vállába kapaszkodva húzod még jobban magadra, s mozogsz, mint egy őrült, ő pedig sikítva elélvez, csak attól, hogy a farkad a seggében van?
Hogy... hogy mondhat ilyeneket?! Mégis... olyan furcsán érzem magam mindettől...
- Nathanael, hajtsd kicsit oldalra a fejed… - suttogja Alex. A lord hangja nem jut el hozzám... én... felizgultam?
- Jó, szívd meg a nyakát lent a kulcscsontnál! És tedd azt, amit mondok! - Alex megszívja a nyakam bőrét, mikor újra meghallom a Lord hangját. Nagy önuralom kell, hogy ne nyögjek fel hangosan... ez jó! - Először is, told le a nadrágját! - És Alex megteszi. - Remek. Figyelj Nathanael, mert csak egyszer mondom el! A férfiaknak sok erogén zónájuk van, persze mindenkinél változik, hogy melyik az érzékenyebb - szólít meg, én pedig próbálok figyelni, de a szégyen, a megaláztatás, az izgalom... - Itt van például rögtön a lapockák közötti terület és végig a gerinc a sok idegvégződés miatt. - Alex megérinti ajkaival a részt, mire megint sóhajtanom kell. - Aztán ott vannak a combok és a fenék. Simogasd lentről fölfelé s markolj bele a seggébe. - Megteszi, és megint felnyögök. Ez... ez... - Jó. Most simogasd a hasát a lágyék felé, kissé erősebben, hogy ne legyen csiklandós. - Nekem... nekem merevedésem van! - Most pedig a mellbimbóit!
Alex ajkainak játéka, és ujjai a testemen teljesen elkábítanak. Túl jó, túl... túl valóságos!
- Nézz a szemembe! - Máűr nem tudom fékezni a könnyeimet. Én... én élvezemn, ha egy férfi érint! Miért pont Alex?! Miért ennyire kegyetlen?! - Jó érzés? ... Válaszolj!
- Jó.
- Ha kicsit érzékenyebb leszel még jobb lesz.
- Én megtanultam, hagyja abba, kérem… - fogom könyörgőre. Ha másképp nem megy...
- Abba? Hiszen kemény vagy. - Megérinti a merevedésem, mire majdnem felsikoltok. - Nem akarsz elmenni?
- Nem, én csak be akarom fejezni. - Rámarkol a férfiasságomra, mire felnyögök, de a következő pillanatban már Alex ajkait érzem odalent. Istenem... teremtőm...
- Jó érzés igaz? - suttogja. - Forró, nedves és Alex barátod tényleg egészen jól csinálja. De még sokkal jobb is lehet. - Hirtelen a kezemet Alex hajába irányítja. - Irányítsd, hogy hogyan csinálja! Vezesd! - Aztán elengedi az egyik kezem, és simogatni kezd. Ez az egész helyzet valahogy... jesszus! Aztán belemarkol a fenekembe, majd megcsókol! Teljesen más, mint Tom csókja volt, ez most... istenkém!
- Tudod milyen a férfiak közötti szex, Nathanael? - kérdezi, mikor abbahagyja a csókot, de nem távolodik el. Viszont amikor az ujja OTT érint, összerezzenek. Alex is megremeg egy pillanatra. - Ne fogd vissza a hangod. Tudtad, hogy az embert még jobban felizgatja, ha a saját hangját hallja szex közben? - Miért nem veszi onnan az ujját?! - Képzeld el, hogy benned vagyok! Valami nagy és forró hatol beléd újra, meg újra, meg újra, jó mélyre és kitölt teljesen. Itt ezen a kis lyukon keresztül. És veszettül fog fájni. Ordítani fogsz, nyöszörögni, kérlelni, és én csak megyek egyre mélyebbre, míg már csillagokat fogsz látni, és akkor kezdek majd mozogni, te pedig újra és újra elélvezel attól, hogy egy fasz van a seggedben. Kis kurva lesz belőled Nathanael…
Aljas, mocskos, kéjenc disznó! Utolsó rohadt féreg! Ezért meg fogom ölni!!!!!
Ahogy a testem egyre jobban reagál kettőjük kényeztetésére, egyre nehezebb visszafognom magam.
De ahogy megremegek és elélvezek, rádöbbenek, hogy mi is történt velem, és a földre rogyva sírok fel. Alex magához ölel.
Alex arcán millió érzelem fut végig ahogy lepillant rá, s mellé térdel, én pedig hátralépek az ablakhoz.
- Nathanael, annyira sajnálom! Már vége… már vége.
- Meg akarok halni - ismételgetem suttogva, nem figyelve semmi másra. Én most... engem most... Ezt kimondani is undorító! De akkor miért...? Miért történt így? Miért izgatott fel?
Arra eszmélek, hogy Alexet a Gyűjtőbe viszik, engem meg a fürdőhelyiségbe a szolgák közé.
De engem még sosem aláztak meg így...
Lord Hayes. Be fogom neki bizonytani, hogy nem gyerekes csínyekre vagyok képes!
***
- Uram - lép mellém a szolgák fürdőjében a lovászfiú. - Uram, maga mit keres itt? - kérdezi és kezeit a vállamra teszi, mire kicsit megremegek, de nem tudom magamat visszatartani, így megölelem, és felsírok. - Jesszus, mi történt? - kérdezi a hátamat simogatva.
- Nem mondhatom el - suttogom, majd eszembe jut, amit mondott az a szemétláda Alexről. - Kérlek... könyörgöm! A barátomat a gyűjtőbe vitték, vedd magadhoz - könyörgök neki remegő, halk hangon.
- De uram, én a lányokat... - kezdené.
- Semmit sem kell tenned, csak vedd meg, kérlek - nézek rá könyörgően, mire felsóhajt, és bólint, én pedig elmondom neki, hogy hogy is néz ki Alex, de ő cserébe megosztja velem, hogy a Gyűjtő vezetője általában kipróbálja az újakat, így attól nem tudja megmenteni, de reggel, ha kiteszik, el fogja hozni. Én hálásan ölelem meg, sírva, hogy legalább Alexnek jó lesz.
- És ön? - kérdezi, mikor már beállok a kabinba, és legnagyobb meglepetésemre utánam lép.
- Én Lord Hayes személyi szolgája leszek - mondom, és tekintete a hasamra siklik, ahol most folyik lefelé a kicsit odaszáradt sperma.
- Kijuttatom innen - ragadja meg a karomat.
- És hogy képzelted? - kérdezem ingerülten.
- Hétkor van az őröknek a vacsora - mondja. - Akkor legyen a Lord szobájának ablakában, én be fogok dobni egy kis üvegcsét. A tartalmát öntse a pohárba, amit majd a Lord iszik. Itt egy tőr - nyomja a kezembe. - Kicsike, el tudja rejteni akárhol. Ha elaludt, szúrja le - suttogja. - A kavarodásban ki tud majd surranni az ablakon - motyogja.
- És Alex? - kérdezem azonnal.
- Én most elmegyek Alexért, kifizetem a dupla árat és elhozom. Ha kiszökött, jöjjön a rózsakert kapujához, ott nincsenek őrök, onnan ki tudunk jutni - súgja.
- Miért segítesz nekünk? - nézek rá. Kicsit tartok tőle.
- A Lord apja ágyast csinált az édesanyámból és a nővéremből évekkel ezelőtt, az apámat pedig megölte - sziszegi. - Engem meg ide kényszerített lovásznak. Ki fogom juttatni magukat és együtt elszökünk.
- És az anyád meg a nővéred? - kérdezem lágy hangon.
- A nővéremet tavaly egy katona megfojtotta szex közben - nyögi. - Az anyám évekkel ezelőtt meghalt, egy katona megfertőzte valami kórsággal. És tudom, hogy a barátjával miért küzdenek - mosolyog rám. - Akkor éjfélkor a rózsakertnél. Ha nem ér oda egyig, elmegyünk ketten - figyelmeztet, majd kilép mellőlem és kisiet a helyiségből.
***
Amikor visszakísérnek a Lord szobájába, ő épp nincs ott, így könnyedén el tudom rejteni a tőrt. Olyan helyre sikerül, ahol a kezem ügyében lesz akkor is, ha arra kényszerít, hogy vele aludjak... amit gyanítom, nem úszhatok meg. Talán ha könyörgök neki. Mert ha megteszi, nem lesz elég erőm menekülni.
Nem sokkal utánam belép ő is.
- Lord Nathanael - köszön rám mézes-mázos hangon.
- Takarodjon a közelemből - sziszegem, és egy távolabbi sarokba húzódok.
- Fél tőlem? - kérdezi, és közelebb lép.
- Ha bevallom, elenged? - kérdezek vissza, mire felkacag. - Na, látja - nézek rá villogó szemekkel.
- Olyan, mint egy riadt macska. - A hangja semmi jót nem sejtet. - Jöjjön ide.
- Majd bolond lennék - kiáltok fel. - Maga mondta, hogy tőlem ezerszer szebb és jobb ágyasai vannak odalent - emlékeztetem. - Menjen, elégíttesse ott ki a vágyát, mert ha a számba teszi a farkát, apámra esküszöm, leharapom, uram - sziszegem idegesen, mire megint felnevet.
- Makacs vagy, de ez tetszik nekem - jelenti be, majd egy lépéssel szeli át a köztünk levő távolságot és a hajamba marva felránt a földről. - De nekem most te kellesz - jelenti be.
- Nem érhet hozzám! - ordítom. - Nem akarom! Hallja?! Engedjen már el - kezdem ütni, verni és rúgni, ahol csak érem.
- Nyugodj már meg - dörren a hangja, mire picit megszeppenek. - Semmivel nem lesz jobb, ha felidegesítesz - sziszegi, majd ellök, elengedve a hajam. Nekiesem a falnak, éppen csak sikerül megtámasztanom magam a kezemmel, hogy ne az arcomat üssem meg. - Vetkőzz - parancsolja.
- Majd ha fagy - morgom.
- Még mindig ellenkezel? - lép vissza elém, és kirántva a kardját, az arcomhoz nyomja, picit felsértve a bőrt. - Megölhetlek - emlékeztet rideg hangon.
- Én meg még mindig leharaphatom a farkát - sértődöm meg, és próbálok nem felszisszenni, amikor a kard éle végigvágja az arcom, ahogy elkapom a fejem.
- Mire jó neked ez? - kérdezi, és közelebb lépve simít végig a seben. - Miért nem hagyod magad? - Ellép tőlem, és leül az ágy szélére. - Gyere ide.
Mit kellene tennem? Ha nem megyek oda, bántani fog. És nem csak engem, Alexnek is baja eshet, és akkor a terv sem sikerül.
Felsóhajtok, és közelebb lépek.
- Jó fiú. Még. - Még közelebb megyek, már szinte előtte állok, mikor hirtelen megragad és magához rántva megcsókol. Szinte harapja az ajkaimat, nem foglalkozik vele, hogy nekem jó-e vagy nem, csak csinálja.
- Hányingerem van magától - tolom el, kissé lihegek is. - Még a szájszaga is undorító - fintorgok egyet, mire hatalmas pofon csattan az arcomon és dühös tekintettel néz rám.
- Nem öllek meg, ha leszopsz, Nathanael - néz rám villámokat szóró szemekkel.
- Mivel lesz jobb élnem egy szolga életét? - nézek fel rá dacos tekintettel.
- Akkor átfogalmazom - sóhajt fel idegesen. - Ha most nem elégítesz ki, megöletem Alexet és az ablak elé tűzetem a fejét, egy karóra - sziszegi. Már én is ideges vagyok... zsarolni másokat aljasság!
- Remélem, a Pokol legmélyebb bugyrának legizzóbb tűzcsóvája fogja mardosni a testét az idők végezetéig, Lord - morgom, és közelebb lépek hozzá. Ő előttem áll, várja, hogy mit teszek. Nincs hozzá gusztusom, de Alexért meg kell tennem!
- Akármivel próbálkozol, Alex azonnal meghal - suttogja. Felnézek rá.
- Nem fogom leharapni az egyetlen kincsét, Lord - jegyzem meg gúnyosan. Nem szól semmit egy pillanatig, majd bontogatni kezdi a nadrágját, és amikor szabaddá válik előttem férfiassága, egyszerűen rányomja a fejem.
Hirtelen hányinger kerít hatalmába, ezért elhajolok tőle és öklendezni kezdek. Ujjai a hajamba simulnak.
- Úgy csináld, ahogy Alex csinálta neked - mondja halk hangon. Könnyes szemekkel nézek fel rá, és lassan hajolok közelebb.
Végignyalok rajta. Először az egész hosszán, majd a tetején. A számba veszek belőle egy picit, közben ujjaimmal is kényeztetem, fel-le mozgatom azokat is, akárcsak az ajkaimat. Ő szuszog, nem tudom eldönteni, jól csinálom-e, de ha felnézek, nem fogom tudni folytatni, így csak csinálom.
Végtelennek tűnő idő, mire érzem, hogy megremeg. Amikor az első cseppeket a számban árzem, elhajolok. Nem akarom, hogy a számba élvezzen,. így az arcomra élvez.
- Van mit tanulnod - mondja, majd szó nélkül kilibben. Én könnyes szemekkel, porig alázva törlöm le arcomról a nedveit, mikor hallom, hogy az ablaknál koppan valami.
Odalépek, és a kis üvegcse! ... El is felejtettem már. Kipillantok, és a lovászfiút látom meg. Mosolyog, majd elszalad. Ezek szerint Alex már vele van...?
Nézegetem a kis üvegcsét. Színtelen, víz-szerű folyadék.
De mielőtt belemerülhetnék a nézegetésbe, egy szolga jelenik meg. A kezében egy tálca.
- Az úr ma itt vacsorázik - mondj,és leteszi a tálcát. - Pillanatok kérdése és jön - világosít fel, majd kimegy. Én nem gondolkodom tovább, a pohár borhoz lépek. Kinyitom az üvegcsét... színtelen és szagtalan. Gondolkodás nélkül öntöm a pohárba, és elfekszem az ágyon. Épp ekkor lép be.
- Nahát, milyen kellemes ,póz - jegyzi meg, és leül mellém. Hasra fordulok, és az arcom párnába temetem. Ő a fenekem kezdi simogatni, én meg próbálok nem törődni a megint rám törő merevedéssel. Hja a fenekemet simogatja. az olyan... jó.
- Te nem eszel?- kérdezi.
- Kihánynám, ha a közelemben van, Lord - mondom, de most nem reagál.
***
Érdeklődve várom, mikor alszik el. Igaza van a lovászfiúnak... ahogy megissza az utolsó kortyot, lefekszik mellém, és nem sokkal később hangosan szuszog. Akkor... hatott? A kezem ügyébe helyezett tőrt keresem, hiszen a hold állásából arra következtetek, hogy lassan éjfél lehet. Ki kell lopóznom!
Fölé hajolva szegezem a tőrt a szívéhez, de mielőtt döfnék, kinyitja a szemeit, így a vállába fúródik a penge.
- Nathanael - hallom meg mély, baljós hangját.
- Megölném, ha lenne időm, és meg fogom, ha az utamba áll - nézek rá. - Soha nem alázhat meg még egyszer ennyire, és be fogom bizonyítani, hogy képes vagyok vezetni egy lázadást - sziszegem, majd az egyik párnát az arca elé tartom. Mire felüvölt, már kint járok a kertben, egyenesen a rózsakert felé rohanva.
Hirtelen valami megragad és az egyik borok mellett beránt egy kis résen.
- Psssszt! - int a lovászfiú, miközben egy csapat katona szalad el mellettünk. - Erre - suttogja, és elindul, térden kúszva egy szűk kis járatban. Valami barlang lehet... vagy átjáró. Mellettem Alex mászik, nem szűkek a járatok, inkább alacsonyak. Mikor a fiú elindul, ő rászorít a kezemre, és én csak ránézek, és mosolygok.
- Lesz rá idő - szól hátra a fiú. - Kövessetek! - És mi követjük, hiszen rosszabb már nem jöhet. De aztán, majdnem egy órás mászás után, mikor már véres a térdem és a tenyerem, hirtelen a hold világít be mindent. Kimászunk egy kis résen, és hátrapillantunk. A kastély messzebb van tőlünk, és egy erdő közepén vagyunk.
- Még nem múlt el a veszély, rohanjunk! - És mi kitartóan rohanunk. Szerencse, hogy sokat futottunk és mókáztunk Alex-szel, így mindketten bírjuk, majdnem egy órán keresztül a tempót. Akkorra már olyan messze kerülünk, hogy nem is hallani a katonákat.
- Sűrűn bent vagyunk az erdőben - suttogja a fiú. - Ott, arra van egy völgy - mutatja. - Le tudunk ereszkedni az indákon - jelenti be, majd tovább rohan, mi pedig követjük.
***
Már pirkad, amikor végre egy barlangba menekülhetünk be. Szuszogunk mindhárman.
- A nevem Scott - mutatkozik be végre a fiú, mire gondolkodás nélkül ölelem magamhoz.
- Köszönöm neked - suttogom, könnyesek a szemeim. Mikor Scottot elengedem, a tekintetem Alex felé siklik, aki lehajtott fejjel, ide látom, hogy sír.
- Alex - szólítom meg, de nem néz rám. - Nem haragszom - hajolok közelebb, és magamhoz húzom. - Sajnálok mindent - mondom neki.
- Itt már nem találhatnak ránk - suttogja Scott. Gyertek, erre megyünk tovább - mutat a barlang bejárata felé. - Van erre egy városhoz vezető átjáró, ott sok lázadni készülő él - mosolyog ránk, és elindul.
Mi jöhet még...?
|
| Rauko | 2011. 07. 11. 19:34:43 | #14992 |
Karakter: Nathanael
Megjegyzés: - Seikinek és Lord Hayesnek -
Rövid, udvarias párbeszéd után megkér, hogy ha tetőzik a hold, legyek a teraszon. Mit tehetek mást? Ott leszek. Nincs választásom.
- Nathanael - kapja el a karom Alex. - Mit fogunk csinálni? - kérdezi.
- Én kimegyek vele a teraszra és elterelem a figyelmét - jelentem ki.
- Csábítsd el - mondja ő, mire meglepetten pislogok rá. - Biztosan megfűzhető, ha helyes feneket lát és a tiéd kifejezetten helyes fenék.
- És azzal mit érek el? - kérdezem fintorogva.
- Ha hagyod, hogy az ágyába csaljon? Akkor veled lesz elfoglalva és nem a lázadással - suttogja, és a kezembe nyom egy pohár bort. - Igyál, barátom, ez a férfi nem Tom lesz - veregeti meg a vállam bátorítóan, de nekem összeszorul a gyomrom. Csábítás... sosem csináltam ilyet.
Amikor tetőzik a hold, kimegyek a teraszra, ahogy azt kérte. Ő már ott van, a hátát a korlátnak vetve üdvözöl, én pedig igyekszem még mélyebben meghajolni, hogy a vágást ne vegye észre.
Léptek koppannak a hátam mögött, megfordulok, hátamat a kőkorlátnak döntve.
- Az ügy fontos Lord, nem tűr halasztást, bár a este ünnepélyessége miatt nem akartam kegyes apját zargatni vele, bizonyára ön is kielégítő magyarázattal szolgálhat. - Mi lehet ennyire fontos neki?
- Megteszek minden tőlem telhetőt.
- Kínosnak érzem, hogy így kell erről beszélnem, de a társaimnak igencsak meggyűlt a baja a város aljnépével. Elszemtelenedtek, amire még sehol máshol példát nem láttam. Mit gondolt, kegyes apja talán túl laza pórázra engedi őket? Nem tanította meg mi az a jó modor és engedelmesség. - Ó, hogy azt az okos fejét ennek az úrnak! Nem hiszem el, hogy ennyire szemfüles és ennyire tisztában van az ország dolgaival. De hárítanom kell... mindenképp.
- Vagy talán a társai és a hozzájuk hasonlók hibája, akik állatokként sem tekintenek rájuk.
- Még az is lehet Lord... De én felbujtást látok a dolog mögött. Nem az első eset, hogy panasz érkezik a környékről és bár jómagam nem az ügy megoldásának feladatával látogattam ma kastélyukba, Őfelsége tanácsának megbízott tagjaként kötelességem utána járni, ha egyszer belecsöppentem. Hadd mondjam el jómagam mit gondolok és ebben kérném ki a tanácsát, hiszen mégiscsak maga és kegyes apja az illetékes a földeken. - A fülemhez hajol, suttog, a lélegzete simogatja a bőröm. - Azt hiszem valaki bujtogatja errefelé a parasztokat, lázadást szít, ha úgy tetszik. - Visszaegyenesedik. - Talán egy paraszt, de lehet akár valaki magasabb körökből is. Maga mit gondol? - Hárítanom kell... hárítanom kell!
- Szerintem téved. Az itteniek valóban bátrabbak, jobban hallatják a hangjukat, de nevezhető-e ez rögtön felkelésnek? Főleg, hogy tudjuk, miként viszonyul a másik oldal. Nem dobálóznék olyan elhamarkodott kijelentésekkel, mint a felkelés. És egyébként is, ha lázadás törne ki, arról tudnék. - Talán sikerült.
- Jómagam is így gondoltam. - Pár percig, talán pillanatig csendben van. - Ennyire örömét leli a csizmámban Lord?
- Hogyan...? - kérdezem, de nem nézek fel.
- Szerintem is bámulatos darab, de nálunk a partner arcába szokás nézni ehhez hasonló baráti beszélgetések esetén. Persze ha az engedélyt ad rá. Vagy valami oka van rá, hogy ne tegye? - Erre nem mondhatok semmit, és összeszorul a gyomrom. Lebukunk... felismer, kivégeztet. Meghalunk...
- Micsoda csúnya vágás és még friss! Bizonyára fáj még, hogy szerezte? - kérdezi azonnal. Úgyis tudja. Lártom a szemében, hogy tökéletesen tisztában van vele, hogy én voltam az a parasztfiú a piactéren.
- Gyakoroltam a kardforgatást. Az egyik katona vágott meg, párbaj közben - mondom, hátha mégis elhiszi.
- Ezt örömmel hallom, már azt hittem az én egyik testvérkatonám hibája. - Ahogy bőre a bőrömhöz ér, összerezzenek. De nem tudom, hogy a hányinger közeli állapottól, vagy igaza van annak az idióta Alexnek és igenis, vonzanak engem is a férfiak. - Nem mély, csak egy kis fehér heg marad majd utána.
Még mindig tartja az állam, így néz rám. Tudom, hogy tudja...
- Tudja, mit tesz az uralkodó a lázadókkal? Bizonyára hallott a Veritas-ról. - Jézusom...
- Kivégezték őket, a családjukat, meg a barátaikat… - felelem hidegvért tettetve.
- Így van. Kivégeztettem őket. Természetesen a törvény értelmében, hiszen Hayes-ként ez kötelességem. És ha itt esetleg mégis hasonló eset forogna fent, itt is ugyanazt kéne tennem. De talán… - Hangja helyett ujjaival simogat, végig a ruhámat.
- Talán…?
- Talán tehetne valamit, hogy megváltozzon a véleményem.
Felém lép, mire ösztönösen hátrálok, de a fal az utamat állja. Ahogy ajkaimon érzem ujjainak érintését, bevillan, amit Alex mondott és küzdök a kényszerrel, hogy ellökjem. Talán ha megkap... és meg akar. Különben nem markolna bele a fenekembe.
- Meddig hajlandó elmenni a szeretteiért, Nathanael? - Most már az ágyékomat simogatja, nadrágon keresztül. Nem tudom, mit tegyek... nem sodorhatom veszélybe a családot és Alexet.
- Én… megteszem… - dadogom. Ekkor rám szorít, mire felnyögök, ujjaim automatikusan simulnak izmos karjára és belevágom ujjaimat ruhájának finom anyagába.
- Majd még beszélünk. - Ajkaimra suttog, de aztán ott hagy... eltűnik a forgatagban.
Nem voltam képes visszamenni. Alex jött ki értem, és ő kísért fel a szobámba. Nem értem. Nem tudom felfogni, hogy tényleg azt akarja tőlem. De úgy látszik... és Alex szerint meg kellene tennem. Mégis egy nagyon szép férfi és ezt én is elismerem, és talán tényleg vele szeretném elveszteni azt, amit még senkivel. De mi van, ha tévedek? Mi van, ha csak tőrbe akar csalni engem?
*** Három nappal később ***
Apám parancsára nem volt választásom. El kellett mennem a Seerant-hegyekbe, Lael városába és meglátogatnom Lord Haeyt, amikor kéretett. Alex is velem lovagol, és a táj is kellemes, csak ne lenne bennem az a kellemetlen érzés, hogy ebből baj lesz!
Pláne, mikor a szolgák közlik, hogy csak én vagyok hivatalos a kastélyba.
Alex megütögeti a vállam és utamra enged, én meg, bár nem férfias dolog, de rettegek.
Nem is nézek semerre, csak bambulok magam elé, a lovam sörényén számolva a szálakat, annyira félek, hogy most mégis mi a fene lesz.
- Nathanael! - hallom meg hangját, mikor leugrok a lóról, és persze ujjai azonnal állam alá csúsznak. - Örülök, hogy újra látom.
- É-Én is.
Aztán elvezet egy hatalmas csarnokon keresztül az ebédlőbe, de itt se tudok figyelni semmire. Annyira tartok ettől a beszélgetéstől, hogy az szavakkal kifejezhetetlen. De amikor odaérünk, már nem tehetek semmit.
- Foglalj helyet.
- Megtisztel.
A felszínes közhelyek kitárgyalása után érzem, ahogy lassan a tárgyra tér.
- Remélem megérti miért kellett a kíséretének a városban maradni.
- Természetesen. Csak azt nem értem én magam mit keresek itt - vallom be őszintén.
- Tudom, miben mesterkedik Nathanael, de ne féljen, mi egy oldalon állunk. - Hatalmas szemekkel nézek rá.
- Egy oldalon…? És a Veritas?
- Szedett-vedett parasztok gyülekezete volt, akik első lelkesedésükben fegyvert fogtak és útra keltek. Veszélyes, eszetlen és kudarcra ítélt vállalkozás, de maga más igaz?
- Én nem értem mire céloz.
Ujjaival simogat, tekintetével szinte belém lát.
- Magában van valami. Magának túl hosszú a haja, túl nőies az arca, túl kecses a teste, de talán pont ez az magában ami megfogja az embereket. És nem csak ez, hanem az ehhez párosult erő és igazságérzet. - Amikor Alex mondta ezt azt hittem, csak viccel velem. - Ne féljen tőlem Nathanael, mert egy oldalon állunk. - De ezt akkor sem hiszem el neki!
- Mármint úgy érti hogy…
- Azt akarom, hogy vége legyen a zsarnokságnak, pont, mint maga.
- Most nem viccel?
- Teljesen komoly vagyok. - Keze szinte elfedi az enyémet, annyival nagyobb. - Én segíthetek. Csak magán múlik, mit akar.
- A zsarnokság végét. - Ezt talán nem fordíthatja ellenem később sem.
- Akkor legyen így.
Ahogy feláll én is követem, és a hajammal kezd játszani. Furcsa férfi... de még mindig szép. A legszebb férfi, akit eddig láttam.
- Gyönyörű haja van Nathanael. De egy dolgot még meg kell tennie, mielőtt a szövetségünk életbe lépne.
- Mi lenne az? - kérdezem kissé kábultan.
- A Hayes-szokás kötelez. Addig nem tehetek semmit, míg a hűségemet jelképező lánc az uralkodónál van. Én beviszem magát a várba. Szerezze meg, én pedig megadok mindent a lázadásához!
- Én... - kezdem dadogva, de aztán valahogy összeszedem magam. Megrázom a fejem és határozott tekintettel pillantok újra rá. - Nem dönthetek egyedül - jelentem ki.
- A barátja a társa? - kérdezi. - Akivel a piactéren volt, és aki a bálban is ön mögött állt, igaz, Lord? - kérdezi, és ujjai megint az arcomra kószálnak.
- Alex a barátom, a társam és a bizalmason - nézek rá dacosan. - Nélküle nem dönthetek. - Egy pillanatra rám néz, majd halkan felkuncog.
- Hát persze - mosolyog rám. - Nos, legyen. Akkor beszélje meg Alex-szel, hogy mit óhajt tenni. - Alex nevét olyan gúnnyal mondja, hogy legszívesebben felpofoznám érte, de már tudja a céljaimat. Nem fordulhatok nyíltan ellene, vagy engem is kivégeztet. - De ne felejtse el Lord, ha nem velem van, akkor ellenem van - csípi államat ujjai közé és durván rántja fel a fejem, hogy rá nézzek. - És aki ellenem van, azt kivégeztetem. - A szeme most mintha dühös lenne, az arcán semmi jele annak, hogy esetleg nem úgy értette, ahogy mondta. Tudom, hogy az életemmel játszom, de nem tehetek mást.
- Biztosíthatom, Lord Hayes, megfelelően átgondoljuk a dolgot - sziszegem. Megint kuncog, az előbbi, veszélyes komolyság elillan a tekintetéből.
- Rendben. Akkor élvezzék a vendégszeretetemet, ameddig csak szükséges - mondja, és elenged. - Az apjához küldök egy szolgát, hogy elmondja: bizonytalan időre maradnak itt. A küldöttségének és önnek rendelkezésére bocsájtok egy kisebb házat. - Megfordul, és elindul kifelé, de megáll, és a válla fölött pillant vissza rám. - Jól döntsön, Nathanael, és holnap jöjjenek hozzám ebédre a barátjával.
Kilép, én pedig némán állok, fogalmam sincs, mennyi ideig. Csak állok és szuszogok, és most gondolkodni sem merek.
***
Az egyik lehetőségem, hogy elfogadom az ajánlatát, és akkor ellopom neki a láncot, aztán ő velünk tart.
Nos. Nem törhetek be csak úgy a királyi palota nagytermébe. Ha megteszem, nem pusztán kivégeznek, előtte úgy megkínoznak engem is, és mindenkit, aki közel áll hozzám, hogy most még el sem tudom képzelni a dolgot.
De ha nem fogadom el, ugyanúgy kivégeztet. Akkor megint megölnek engem is, Alexet is, apámtól elveszik a birtokait és szegény sorban hal majd meg. Ez sem választási lehetőség. De akkor mit kellene tennem, hogy jó legyen?! Ha elhitetem vele, hogy ellopom, és halasztgatom a dolgot, előbb-utóbb fel fog neki tűnni. Csak úgy lelépni sem tudok egy másik országba, vagy egy távolabbi vidékre. Nem hagyhatom itt a családomat és nem rángathatom magammal Alexet.
Felülök a lovamra, de nem egyenesen a többiekhez megyek. Kerülővel indulok el, ahogy a lovászfiú elmagyarázta nekem. Nem akarok rögtön Alex elé állni és közölni vele, hogy a helyzet messze több, mint reménytelen.
- De vigyázzon, uram, arra sok a bajkeverő - szól még utánam a fiatal fiú, mire csak a vállam fölött nézek rá.
- Semmi gond. Gyors vagyok, és jó lovas - kacsintok rá, mire picit elpirul. - Nem lesz bajom, de köszönöm az aggodalmat. - Biccentek, majd indulok is.
A hajam kiengedve száll a szélben, az arcomba mar a koraesti, hűvös levegő, a fejem felett lassan már csak a csillagok, ahogy vágtázok a szűk utcákon. Nem szólok, hogy jövök, hallaniuk kell, és nincs is kedvem beszélni senkivel. Nem lenne erőm megszólalni.
Ahogy odaérek a szállásunkra, az ajtóban meglátom Alexet. A lépcsőn ül, és engem vár, látni rajta, mennyire ideges.
- Jó híreid vannak, barátom? - kérdezi, majd int a lovásznak, hogy vezesse el a lovamat.
- Nincsenek... és tanácstalan vagyok - sóhajtok fel. - Van bent egy üres szoba és egy üveg bor? - Mosolyogva bólint és elindulunk a szobája felé.
- Hozatok még, ha kell - mondja, és elém tesz egy poharat, tele töltve borral. - Mesélj.
És én mesélek. Elmondok mindent, ami történt, az érintéseket, a pillantásokat és az ajánlatát is. Ő eleinte csak hallgat, majd ahogy haladok az események elmondásával, egyre kerekebb szemekkel néz rám, egyre sápadtabb, és már a második üveg bort nyitja fel, amikor kimondom a végét.
- Szóval azt akarja, hogy törjek be a kedvéért a királyhoz - sóhajtok fel, és egy szuszra megiszom azt a bort, ami a poharamban volt. - És holnap délben vacsorára vagyunk hivatalosak. Te és én - nézek Alexre. Látom, mennyire gondolkodik, a halántékára szorítja a kezeit és a két lába között bámulja a padlón keresztülszáguldó porszemeket és szöszmötöket.
- Akkor... gyakran ért hozzád, ugye? - kérdezi Alex percekkel, és poharakkal később. - Mármint a keze, az érintése, a tekintete, mindene azt sugallta?
- Úgy nézett rám, ahogy te néztél arra a lovászra két hónapra - emlékeztetem.
- Akkor azt hiszem, van egy ötletem - mondja, és látom a szemében, hogy már most tudja: ez nekem nem fog tetszeni.
- Mi lenne az? - kérdezem.
- Nathanael... neked le kell feküdnöd ezzel a férfival - mondja, és megfogja a kezem, amit a hallottak hatására azonnal kirántom az érintéséből, és meglepett szemekkel nézek rá. Felpattanok, le is esik az üres üveg az asztalról.
- Miket gondolsz te rólam? - üvöltök rá. - Nem vagyok ribanc, Alex és ne sértegess! - Szinte villámokat szór a tekintetem.
- Gondold át - kér nyugodt hangon. - Talán ha megkapna téged... akkor nem akarná. Ha nem akarja, hogy betörj a palotába, hanem meg tudja máshogyan oldani... talán ő is arra számított. - Össze vissza csapong.
- Arra gondolsz, hogy azért próbált elcsábítani, aztán meg azért ajánlotta ezt fel, hogy szabad akaratomból menjek a karmai közé és hagyjam, hogy... ő engem...? - kérdezem pirulva.
- A testedet akarja, ez tény. - Még bólogat is...
- De én nem vagyok szép, Alex - sóhajtok fel és visszaülök. - Nőies az arcom, gebe vagyok és... a hajam sem szép, és... - Egyik ujját az ajkaim elé téve hallgattat el, és végigsimít a combomon, mire megijedek, és elütöm a kezét.
- Ha nem a barátok lennénk, már a szeretőm lennél - jelenti ki teljes bizonyossággal, mire azt hiszem, hogy a lábujjaim is elpirulnak.
- Ne mondj ilyet - kérem halkan, és elfordítom a fejem. - De akkor... nincs más út? - kérdezem.
- Nincs. Van is egy tervem - vigyorog rám. Nem szeretem ezt a vigyort!
***
Hajnalban, ahogy megbeszéltem Alex-szel, a kastélyba lovagolok.
- Uram.. ilyen korán? - áll meg mellettem az esti lovász.
- Bizony - mosolygok rá. - Ki az urad legbizalmasabb szolgája? - kérdezem.
- Minden bizonnyal ő ott - mutat az ajtóban álló egyik öreg férfi felé. - Ha baj van, forduljon csak hozzá bizalommal. - Megsimogatja Villám fejét. - Elvezessem?
- Nem, nem leszek soká. Csak kösd ki valahova, kérlek - kacsintok rá, mire megint elpirul. Nahát. Ez a fiú tökéletes alany, hogy gyakoroljam kicsit a férfiak elcsábítását.
- Lord Nathanael - lép elém az öreg, és meghajol. - Miben segíthetek önnek?
- Csak egy pici szívesség - pillantok az öregre, és közelebb lépve elsuttogom, amit szeretnék, majd teljes titoktartást kérek tőle. Ő mindent tudó mosollyal néz rám megint, bólint, és bemegy a palotába, én meg vissza a fiúhoz, Villámra fel és már indulok is, hiszen nem sok választásom van, hagynom kell Alexnek, hogy felkészítsen.
***
- Így ni - lép el tőlem, ahogy felfogta a hajam egy szalaggal és rám adott egy olyan selyeminget, ami alig takar akármit is, alá pedig egy vékony, fekete nadrágot, amit alsónak hordunk télen. Az illatom mondjuk kellemes... - Öltözz fölé, és indulás - mosolyog rám. - És ne félj, nem lesz baj, vigyázni fog rád, ebben biztos vagyok - simogatja meg arcomat.
- Miért ilyen biztos ez? - kérdezem felsóhajtva.
- Mert téged lehetetlen bántani. - Biztat, ahogy egész este és hajnal óta tette. Én pedig kicsit szomorkásan, de bízva magamban indulok el a kastély felé.
- Az úr fürdik - vezet be az öreg Lord Hayes szobájába. - Percek múlva visszatér - suttogja, majd kilép az ajtón. Körbenézni sem akarok, még meglátnám az ágyat. Inkább csak leveszem a felső ruházatot, maradok a selyemingben és a vékonynadrágban, majd az ablakhoz lépek, és úgy várok.
Percekkel később nyílik az ajtó, és belép Lord Hayes.
- Mit keres itt, Nathanael? - kérdezi, de végignéz rajtam.
- Új alkut ajánlok - lépek elé, és gombolni kezdem az ingemet.
Meg kell tennem... ha akarja, meg fogom tenni!
|
| Rauko | 2011. 06. 07. 10:40:47 | #14125 |
Karakter: Nathanael
Megjegyzés: - Seikinek és Lord Hayesnek -
- Nathanael, gyere! - rohan be az udvarra egyik kedves barátom. - Egy újabb nemesi csapat vonul át a városon - kiált be, mire kipillantok az ablakon, és szomorúan felsóhajtok. Mostanában túl sok gőgös ifjú és agg jár erre, és a többségük kifejezett örömét leli a szegények megcsúfolásában, akár megölésében is. És bár nemes vagyok én magam is, felfogom a hajam, felkapom a szegényes ruháimat és megyek, hogy segítsek, ahogy a barátaim többsége. A családom eközben azt hiszi: figyelem a csapatokat, kapcsolatokat építek, beszélgetek a felettem, mellettem és alattam álló urakkal.
- Megyek már - szólok vissza, és indulok is lefelé. Rohanásom közben még bekiabálok Scott szobájába: majd jövök, ne keressenek. Tudják, hogy nem is lenne értelme, ilyenkor nagyon el tudok tűnni akárki szeme elöl.
A piactéren gyűlik össze a nap, mint mindig. Buták is az emberek, sosem okulnak, mindig csak a nemességet akarják látni, de nem érdekli őket a kockázat és a halál.
- Mire fel ez a nagy vonulás? - szólal meg mellettem egy fiatal fiú.
- Valami bál lesz - feleli neki a társa. Igen... apám bált rendezett, és rengeteg nemest meg is hívott. Mindenképp asszonyt akar nekem találni, előkelő körökben... vagy Scottnak, neki mindegy is lenne, csak a családot valami, tőlünk is előkelőbb vonallal köttesse össze. Szánalmasnak tartom, de ez a módi már évszázadok óta.
Gondolataimból megint egy sikoly zökkent ki. Férfié, de gyerek lehet, vagy fiatal, hiszen vékonyka hang, akár egy nőé is lehetne. Azonnal odasietünk, és látjuk, hogy egy nemes épp azzal rémisztgeti szegényt, hogy rátapos a lovával. Dühtől csillogó szemekkel ugrok a ló és a fiú közé, és a legelőkelőbbet keresem. Amikor meglátom, a szemem egy pillanatra kikerekedik. Azt senki nem mondta, hogy ez Lord Hayes csapata!
A legszebb nemes, akit láttam. Egyszer, régen találkoztam vele, vagy öt éve is megvan már. Minden bizonnyal el is felejtett, hiszen akkor még bort vedelő, lerészegedő suhanc lehettem, most viszont ha akarna, sem ismerhetne fel: arcomra sarat kentünk, a hajamba is, hogy csimbókos, piszkol legyen, a ruhám sem tűnik ki a pórnépéből. Ő most is egy zsebkendőt szorít arca elé, mint mindig, ha a városon vonul végig. Köztudott, hogy akár a többiek, ő sem piszkálná meg a halott parasztot sem talán egy hosszú bottal. A szagot, ami itt terjeng, nem bírja, és amennyire tudom, a király egyik leghűségesebb talpnyalóinak egyike. Apám csak vágyik arra a posztra, amit ennek az úrnak az apja, meg annak az apja is betöltött már, századokon át.
- Takarodj innen, koszos paraszt - rivall rám az, amelyik a lóval akarta tapostatni ezt az ártatlan fiút, aki most a barátom karjai között remeg. Nem lehet több tizenegy évesnél, a haja szép, fekete, ahogyan a szemei is, mint az itteni parasztok többségének.
- Máskülönben engem is agyontapostat? - kérdezek vissza. Lord Hayes felénk pillant, és csak remélni tudom, hogy tényleg nem ismerik az itteni szokást és nem tűnik fel nekik az én kék szemem és a barátom zöld írisze.
- Ki vagy te, halálraítélt? - kérdezi fennkölt modorral. - Meg mersz szólítani engem és még vissza mersz szájalni nekem? - köp egyet az arcomra a lóról. Nem kevés esetben fordul ez elő, hogy egyébként nálam rangban alacsonyabbak szembe, vagy arcon köpnek, ha álruhában segítek errefelé.
- Mondom, végeztessen ki, felséges uram - hajolok meg előtte, de hangomból csöpög a gúny. - Ahhoz úgyis túlságosan tespedt az úri valaga, hogy leszálljon arról az almásderesről és kiálljon ellenem - nézek fel rá újra. Nem habozik, kirántja kardját, és egy mély vágást ejt az arcomon, amitől megrémülök. A bál ma este lesz, ha bárki felismeri majd a heget, le fogok bukni!
- Takarodj, paraszt, még le nem metszem azt a fejet a nyakadról - sziszegi, és tovább lovagolnak. Lord Hayes, bár végignézte, nem szólt. Miért is tette volna?
- Jól vagy, fiú? - kérdezem, mikor ellovagol a csapat. A gyerek bólint, majd kikászálódik Alex karjaiból, elém lépve kicsit megnyálazza a zsebkendőjét és azzal törli le az arcomról a vért. A szemében hála csillog, bár tudom, ő is sejti, hogy nem véletlenül ilyen a szemem színe. A parasztok sokszor okosabbak és jobb megfigyelők, mint ezek a talpnyalók.
- Nem is lehetnék jobban, uram - hajol meg picit, mire a kezem a vállára vezetem, elmosolyodok és elköszönök.
- Vigyázz magadra, te gyerek - mosolyog rá Alex is, és már el is illanunk egy kis utca felé. - Szemrevaló fiúcska lesz belőle pár év múlva - sóhajt fel ábrándozva Alex, aki sosem hajtott szoknya után, annál inkább szerette a formás fenekű, fiatal fiúkat.
- Butaságokat beszélsz, Alex - intem meg.
- Ugyan, ne tagadd Nathanael, neked is megragadta már a fantáziádat egy-egy szép arc és helyesen kerek fenék - ugrik elém. - Emlékszem ám arra a szenvedélyes csókra Tommal - kacsint, de mielőtt képen vághatnám, megint elugrik.
- Már ezerszer megmondtam, hogy...
- Én nem szeretem a férfiakat, Alex, jegyezd meg végre és ne ugrálj, sietnünk kell - utánozza a hangom gúnyosan, majd felnevet. - Néha el kellene engedned magad, rosszabb vagy lassan, mint egy begyöpösödött vénség - int a fejével, mire sikerül végre arcon csapnom, de csak nevet, ahogy percekkel később én is. Ő a legjobb barátom, mindenben velem tart.
***
Aznap este van a bál is, vacsoraidőre várjuk a vendégsereget. Alex és én is elkészülünk, megmosakszunk a patakban, majd hazasietünk, hogy felhúzzuk az úri gúnyát, és elkápráztassuk a király legelőkelőbb kutyáit fennkölt modorunkkal, okos és kicsit sem szellemes vicceinkkel és szerezzünk egy-egy nemes lányt, avagy fiút éjszakára. Legalábbis ez a látszat. Alex, bár néha él is a helyzettel, inkább szereti a szegényebb családok fiait megrontani, mindig azt mondja, hogy ártatlanabbak és néha szebbek is. Jómagam még sosem voltam ilyen helyzetben, egyszer csattant egy csók Tommal, az is csak fogadásból. Tom is itt van, bár azóta nem vagyunk már barátok sem, egy viadalban legyőztem, a csók után nem sokkal. Azóta sértve érzi magát, de a terveinket még így sem árulja el, és ha nagyobb eseményekre készülünk, mindig velünk tart.
Az asztalok roskadoznak a finomabbnál finomabb ételek és italok súlya alatt, minden van itt, amit csak halandó kívánhat. Sült hús, főtt hús, zöldség és gyümölcs, a legelőkelőbb borok, egyéb, külföldről hozatott alkoholok. Itt van Lord Hayes is, de egyelőre nem kellett elé állnom, azonban amikor épp egy pohár, jó minőségű borocskát iszogatok, mellettem Alex-szel, apám lép elém.
- Nathanael, gyere, bemutatlak valakinek - jelenti be, nem is kérdez, parancsol. Engedelmesen követem. Akkor fognám menekülőre, amikor tudatosul bennem, hogy hova is cipel, de akkor már ott állok Lord Hayes előtt. lehajtom a fejem, hátha nem kell ránéznem, és akkor nem is ismerné fel a szemem, ha emlékszik még rám. Alex mögöttünk áll, remegve figyel, szintén lehajtott fejjel. Ekkora baklövést rég követtünk el.
Lassan emelem fel a fejem, hogy köszöntsem őt. Most is milyen szép... milyen előkelő.
- Remélem, kellemesen érzi magát, Lord Hayes, szerény otthonunkban - hajolok meg megint, eddig tökéletesen elkerülve a szemkontaktust. - Bármire lenne szüksége, akármiben szenvedne hiányt, nyugodtan kereshet, és kisegítem, ha tudom - mondom neki, és várom, mit felel. Hátha nem kéri, hogy nézzek rá és ennyivel megelégszik.
|
| Kita | 2010. 10. 19. 13:16:33 | #8726 |
Karakter: Cassandra de Rouen
Megjegyzés: nyekookámnak *
Folyékony füstté olvadva suhanok előre, sebesen; még azelőtt vissza kell érnem, hogy lenyugodna a nap.
A díszes szobát átkutattam, keresztül-kasul; a könyvtárban semmi, a dolgozószobában semmi, mérgemben ingerülten söprök le mindent az íróasztalról. Nem igaz! Hol van?
Lehet hogy nincs is benne semmi számomra fontos… A földre rogyok és ujjaim között morzsolgatom a papírokat. Mérgemben öklömmel a nehéz, díszes fára sújtottam.
Halk kattanás… felkapom a tekintetem és négykézláb oda kúsztam.
Egy rejtett ajtócska… Izgatottan nyúltam bele, és némi tapogatózás után rálelek. Két tenyérnyi, fekete, ezüstcirádás könyv volt, nem túl vastag… megvagy. Önelégülten elmosolyodok, és a ruhám alá rejtem, majd könnyű árnyékká foszolva suhanok ki az erkélyen.
Könnyedén materializálódok, és belépek a sátorba. Ugyanolyan pózban mint ahogy ott felejtettem. Megsimogattam az arcát, huncut mosollyal.
- Hiányoztam? – kuncogok finoman.
- Hogy volt képed itt hagyni, étlen-szomjan? – förmed rám. – Meg amúgy is!
- Fontos dolgom volt – vonok vállat kicsit csücsörítve. Boldog voltam, megvan a könyv, vele együtt talán a megoldás is…
- Fontosabb, mint elengedni azt, aki megitatott a varázslöttyöddel, hogy jobban légy? – dühöng. Elhúzom a szám, aztán lágyan rámosolyogtam.
- Van két hírem.
- Ne csigázz – ironizál. Lehajoltam szinte az arcához, ujjaimmal megsimítva az ajkait.
- Nem tetszik ez a hang – suttogom szórakozottan. Leguggolva elővettem a könyvet és meglebegtetem a szeme előtt, mint egy kislány az új babáját. – Nézd mim van!
Értetlenül nézte, legalábbis úgy tűnt. Mosolyogva, sóhajtva ültem oldalra, fejét az ölembe vonva. Megsimogatom a haját, ujjam mozdulatára egy kis kupa kerül elő, kristálytiszta vízzel teli. Kicsit megemelem a fejét, hogy inni tudjon, közben lágy mosollyal nézem. – Igyál, biztos szomjas vagy - mondom kedvesen. Eleinte morogva húzza a száját, nem is erőltetem a szájában, csak tartom, mosolyogva. – Ne aggódj, nincs benne semmi.
Nem nagyon hiszi el, látom rajta. Mégis beleiszik mert nincs más választása. – Na látod, nem is volt olyan szörnyű – mosolygok nyugodtan. Annak a fekete könyvnek a kisugárzása megbolondít… annyira izgatott vagyok, talán segít is… Könnyedén dőlök neki az egyik ládámnak, a feje még mindig az ölemben hever, a combjaimon, mire mosolyogva veszem fel a friss zsákmányt és izgatottan lapozni kezdem. Érdekes…
- Mit művelsz?
- Kutatok – válaszolok. – Tudod, ez egy érdekes olvasmány.
- Honnan van? – morog.
- Apukád íróasztalának rejtett fiókjából – mondom és hajtok egyet. Érzem, hogy megfeszül a feje a combomon, de mozdulni még mindig nem tudott. Szórakozottan simogatom meg a haját és a fülei tövét, mint egy kiscicának. – Nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki. Itt sincs semmi – dünnyögöm, a fülénél vakargatva. Tök édes… megtartsam? Legalábbis jobban tetszik így, mikor nem tud letámadni. Oldalra teszem a könyvet és mosolyogva nézek a szemébe. – Tudtad, hogy kimondottan szeretgetnivaló vagy, ha nem tombolsz? – mosolyogtam.
Morogva fordítja oldalra a fejét, én pedig kuncogva tovább simogatom. Ez tetszik.
Hirtelen valami erősen elkapja a csuklómat, a könyv szívet tépő harsanással szakad be a kezemben, pár lap széttépődik és a sarokba esik. Mire feleszmélek, két kezem a fejem mellett fogja le, sárga szemei villognak, én pedig meglepetten, elkerekedett szemekkel nézek rá.
- Ezt hogy csináltad? – érdeklődök meglepetten. Kicsit megremegnek az izmaim, ahogy megpróbálom felfeszíteni a karom, de satuként szorítja le. Zihál, kicsit vicsorog a méregtől. A bőröm megremeg a sóhajától, a torkomat lassan összeszorítja az érzés.
- Ígértél valamit… - hörgi. Ismét megpróbálom felfeszíteni a karjaimat, hiába. Kelletlenül fordítom el a tekintetem.
- Igaz… - vigyorától felállt a szőr a hátamon ijedtemben. – Valahogy jobban tetszettél amikor nem tudtál mozogni…
- Te is jobban tetszel ha nem tudsz beszélni – mormolta, ajkait a nyakamhoz simítva.
Ebben egyetértünk.
|
| Kita | 2010. 09. 22. 19:59:59 | #8024 |
Karakter: Cassandra de Rouen
Megjegyzés: nyekookámnak *
- Mi van veled, boszikám? – hallok egy hangot. Oldalra fordítom a fejem és megdöbbenve pislogok fel rá. A két könnycsepp még legördül az arcomon.
- Nem… vagyok a… boszikád – susogom, mert nincs többre erőm. Ha lenne, tíz körömmel kaparnám ki a szemed…
- Nem nézel ki jól – kösz a nyilvánvalót.
- Milyen… kedves bók – morgom az orrom alatt, elhaló hangon. Levegőt…
- Látom, annyira mégsem vagy rosszul – csattan a hangja, veszettül élvezheti a helyzetet. Ne csináld, hagyj itt heverni, hogy a harmat ellepjen és visszanyerjem az erőm… Felemel és szórakozott lassúsággal halad előre.
- Tegyél le.
- Ne dumálj! – utasít, szempilláim neheztelve megrebbennek. Csípni, rúgni, harapni akarom… - Ilyen szutyok sátorban nem csoda, hogyha beteg leszel.
- Nem vagyok beteg – suttogom, kezem a föld felé lóg tehetetlenül. – Most nincs… erőm…
- Hm, az csak jó – vidorkodott. – Akkor nem tudsz kizárni a szobádból!
- Nincs szobám… a sátram egy személyes – értetlenkedek. Frusztrál, hogy úgy heverek a karjaiban, mint egy rongybaba.
- Nem is oda viszlek.
- Nem viszel engem sehova! – kerekednek el a szemeim.
- Nem legyél már ilyen! Nem halsz bele – vigyorodat elnézve ebben nem vagyok olyan biztos.
- De igen, belehalok! – kezdek kétségbeesni. Ha nem maradok a holmijaim közelében, elfogy az energiám és meghalok! Tennem kell valamit…
- Áááá, ti nőők…
- Ááá, ti fééérfiak – mondom ugyanolyan gúnyosan, és ujjaimat a fülébe akasztva megrántom. Milyen puha és selymes… Méltatlankodva csattan fel. – Tegyél le! – szólok rá.
- Oké – tárja szét karjait, mire a földre esek. Fejem hangosan koppan, fekete pöttyök ugrálnak a szemem előtt és mozdulatlanul heverek. Zihálva kapkodok a levegő után, ujjaimmal a földbe marok. – Úgyis azt akartam, hogy te legyél alul.
- Azt várhatod – zihálom verejtékezve. Nem fogom fel szavait, lángolt az elmém és a testem, próbálom a gondolataimmal rendezni a testem működését. Kinyitom a szemeim, a lángoló szempárba nézek, ujja kutatva kúszik fel a nyakamnál és a fülemnél, tarkóm megragadja és felrántja. Ajkaim között száguld a forró levegő, ajkam megremeg a hirtelen ijedtségtől.
- Ha akarod, ha nem, most az enyém leszel… mert már nem bírom – suttogja, és átkarolva a derekam felránt magához, ajkait szorosan és forrón az ajkaimra préseli. Meghökkenve és ijedten nyögök fel, kezeim magam mellett lógnak, ajkai az enyémeket falják; nyelve végigkutatja a számat. Szorosan lehunyom a szemeim és felnyikkanok – ki kell találnom valamit. Zokogós sóhajjal nyögök bele vadul csókoló ajkaiba, forróak voltak, szenvedélyesek, erős tenyerei a tarkómnál és a derekamnál fogva tartottak és húztak magukhoz.
Ki kell találnom valamit!
Erőm semmi, levegőt venni is alig tudok, jaj, a mágiám…
***
Kezei végigbarangolják a testem, combom felsimítják a derekára, forrón csókol, szenvedélyesen…
Elsírom magam. Könnyeim csendesen peregnek le az arcom két oldalán, reszketegen felsóhajtok és keservesen zokogok.
- Arcát felemeli és megérinti az arcom ujjbegyeivel, finoman cirógatva. A szemeimbe próbált nézni, ujjaival finoman próbálja visszafordítani a fejem. Puha csókokat nyom az ajkaimra, hajam kisöpri a szememből.
- Ne sírj… miért sírsz? – csókolgat lágyan. Majdnem kedves is…
- Mert te nem szeretsz engem – sírom, erőtlenül megérintve az arcát. – Te csak akarsz, és ez fáj nekem! – értetlenül néz rám, bár továbbra is cirógatja az arcom a karmai végével. Csiklandozóan kellemes érzés. – Úgy tudnálak szeretni, de te nem engeded! – zokogom kétségbeesetten. Elhűlve néz az arcomra, utána összepréseli az ajkait és finoman felnyalábol. Kezem tehetetlenül lógnak magam mellett, fejem a mellkasára borul. – Hova viszel? – kérdezem ijedt hangon, kissé gyámoltalanul.
- Van valami italod, amitől felerősödsz? – kérdezi kissé mogorván.
Bingó.
- Igen – suttogom halkan, erőtlenül, arcom a nyakába hajtva. Bementünk a sátorba, leguggolva átfonja a derekam, másik kezével utasításaim alapján kutat. Nekidőlök a mellkasának, szaporán szedem a levegőt, majd a fiolát finoman az ajkaimhoz tartja én pedig mohón felhajtom. Istenem, reggeli harmat, teliholdas kakukkfű… hálásan nézek fel rá, lágy mosollyal, felhajtva a fejem arcommal finoman megcirógatom az álla vonalát. – Köszönöm, édes vagy – suttogom és apró puszit nyomok az álla alá, majd megtámasztom magam a combjain és felállok. Leporolom a szoknyát, és apró mosollyal nézek rá. Tehetetlenül dől el, csendesen a puha szőnyegre, szétterül, mint a béka a napon és nem mozdul. Milyen kínos helyzet…
- Hazudtál! – kiált rám csalódottan. Elkomorodok, leguggolok a feje mellé és ujjbegyemmel finoman cirógatom az arca vonalát.
- Nem hazudtam. Elmondtam, amire gondolok, te pedig reagáltál rá. Ne engem hibáztass – vontam vállat. Lágy, hosszú csókot nyomok a homlokára, megsimogatva az arcát, puha tincseit. – Édes vagy, de tényleg. De nekem most dolgom van, kiscicám, maradj szépen itt, ne kóborolj el – kuncogok fel, ajkaira téve az ujjam, hogy maradjon csendben. – A sátor védett, nem szűrődik át rajta fény; egész nap látni fogsz, hogy ne unatkozz, mire visszajövök – mondom és felállok, magamra kanyarítva a köpenyem, csuklyát mélyen a szemembe húzva. – Sietek vissza. Utána kérhetsz valamit – kacsintok jókedvűen.
- Gyere vissza! Eressz el! Hova mész? – ordít utánam.
- Ez három volt és előtte. De a válaszok: Nem, nem és hozzátok. Au revoir, sietek – lépek oldalra és semmivé foszlok. Most pedig menjünk a könyvért.
|
| Kita | 2010. 09. 14. 23:05:15 | #7804 |
Karakter: Cassandra de Rouen
Megjegyzés: nyekookámnak *
- Cassie…
- Már mondtam ÖNNEK, hogy Cassandra! – fakadtam ki. Nincs joga így hívni engem! Melinda megszorongatja az ujjaim, én pedig lassan összepakolászom a táskám. Nem érdekel. Elmegyek. Mégis, mennyi az esélye, hogy pont abban van az a varázsige, ami nekem kell? Nagyon-nagyon kicsi.
- Miért jött el? – kérdezi békésen, csendesen.
- Mert csak – morgom.
- Ne legyen gyerekes… nem illik önhöz – feltámadtak bennem az indulatok. Hogyan jön hozzá ez a kikent-kifent úrfika, hogy kioktasson? Engem, a de Rouen királyi család lányát?!
- Ne mondja meg, hogy milyen legyek! – kiáltok mérgesen, és a zsákom ingerülten kapcsolom a derekamra. El akarok innen menni!
- Csak egy tipp volt.
- Nem kell tipp, tanács… magától semmi sem kell – fakadtam ki keserűen. Sok emberrel találkoztam, aki megnehezítette a dolgom, de egyik sem játszott ekkora élvezettel. Ez feldühített.
- Ez is gyerekes… azt hittem, kell az a könyv… - mondja lassan.
- Azt mondta, nem adja oda – sziszegtem rá. Játszadozik… démon vagy nem, nem érdekel.
Ha kell, megölöm.
- Az akkor volt…
- Akkor mikor? Nem egy kis naiv leány vagyok, akivel úgy szórakozhat, ahogy akar! – sziszegtem rá, erőm lassan kibuggyant, csapongott. – Igen, kell a könyv… de nem ilyen áron! – sziszegtem neki és lassan igyekeztem lehiggadni. Zilált tincseim kicsaptam a szememből, karpereceim megcsendültek.
- Milyen áron? – vigyorodott el nagyon lassan és még kajánabbul.
- Ne vigyorogj és nézz a szemembe, ha hozzád beszélek! – kiáltottam rá.
A percek gyorsan peregtek. Veszekedtünk. Megszégyenített. Hogy kell-e a könyv?
Lassan elmosolyodtam, és az erőm ingerülten körbecsapott, fellebbentve a hajam és a ruháim. A fonataim végén levő szalagok körülfontak.
- Menjen a pokolba – suttogtam és megfordulva a sarkamon semmivé foszlottam. A könnyű köd halkan, keserűen sikoltott fel…
Én pedig pityeregve húztam fel a lábaim és a térdemre hajtottam a fejem. Lassan és csendesen sírdogáltam… pár méterre tőlem egy sötét, fémszínű tó hullámzott, lassan alkonyodott. Sokat lehettem a semmiben, hogy ide jussak, de nem tudtam, nem akarta meghatározni, hol vagyok. Szipogva törlöm meg a szemeim és lassan egy kört húzok a falatnyi tisztáson, hogy valahol tábort verhessek. A sátor csendesen hajtotta szét magát, lassan pár ágat szedtem, amíg a kövek kör alakba rendezték magukat Letettem őket, és lekanyarítva a köpenyem a sátorra akasztottam, és tüzet gyújtottam. Nem volt étvágyam. Csendesen piszkálgattam a tüzet, és vártam az éjfélt… még telihold van, még kutathatok… Amikor éreztem, hogy dagadni kezd az erőm, és csendesen simítottam végig a vérvörös köveket és lágyan felállva széttártam a karjaim. Szemeimet elöntötte a tompa, fehér köd, mezítlen talpaim felemelkedtek a puha, hideg fűről, hajam körülöttem lebeg, mintha feneketlen mélységű vízben lebegnék lassan, az örökkévalóságig. Szellemem szétszáguldott, szétszakadva, a szélrózsa minden irányába, minden térben és időben, keresve két oly hasonló, mégis akármilyen életjelet… De semmi.
Két bizarrul valós és hideg dolog rángatott vissza a testtelen, békés állapotból, amibe beleszédültem. A lábaim a földre csapódtak és nem bírva el a súlyom, összeroskadtam. Fejem egy kemény, de forró mellkasnak csapódott, és egy kéz a csuklómnál fogva tartott, hogy ne dőljek el.
Semmi… semmi… a szemeimet lehunytam, és zihálva kapkodtam levegőért. Még mindig semmi… Peregtek a könnyeim, halkan, hang nélkül sírtam. Még mindig semmi.
Könnyben úszó szemeimmel a csillagokra néztem, és nem tudtam moccanni. Minden erőm elszállt…
|
|
