Bármit megtehetne velem, úgy sem tudnék ellenkezni. De nem fogja kihasználni. Furcsa, és buta dolog, de nem érzem, hogy gonosz lenne. A hangja, a mozdulatai nem erről árulkodnak. Persze az is megeshet, hogy kiváló színész. Most már lényegtelen, nem tehetek mást. Bíznom kell benne. Bízni szeretnék benne.
Felé fordítom arcom, reménykedve várom válaszát. Ha beleegyezne... ha utoljára játszhatnék valamit. Egy darabot, búcsúként kedves hangszereimnek. Megérdemlik. Mindennél fontosabbak számomra.
Hűvös, selymes ujjai cirógatják kézfejem, finoman emelik magasabbra. Olyan gyengéd velem, mintha porcelánból lennék. Tényleg nem olyan, ahogy azt a régi mesék, dalok leírják. Ostoba tévhitek, és ezek miatt kell szenvedniük? Nem értem magunkat. Az ember kiismerhetetlen lény.
- Milyen hangszert szeretnél? Válassz bármit, s megkapod - boldogan kacagnék föl, de ehhez a helyzethez, most egyáltalán nem illene. Bármilyen hangszer. Legszívesebben saját csellómat kérném, de ez nem lehetséges. Másikon pedig nem vagyok hajlandó játszani. Így másik kedvesemhez kell fordulnom. Talán jobb is így, talán így mindenki számára érezhetőbb lesz a búcsú.
- Zongora... zongorázni szeretnék.
Szótlanul fogja meg kezem, és ismét vezetni kezd. Ujjaim szinte bizseregnek, vágyakoznak a szeretett hangszer után. Nem játszottam semmit, a baleset óta, de biztosan menni fog. Nem kell látnom, hogy tudjam mint teszek. Elég éreznem.
Hirtelen tűnik el lábaim alól a talaj, ijedten kapnék kapaszkodó után, de alig pár másodpercig tart az egész. Leültetett. Milyen figyelmes. Nem értem miért, bár nem is fontos. Most mással kell foglalkoznom. Elvileg pont előttem van a zongora.
Izgatottan, hosszan sóhajtok fel. Most először az óta. Először, és utoljára. Búcsúzok a hangszerektől, a családomtól, eddigi életemtől... mindentől.
Sokan figyelnek, de már megszoktam. Olyan ez, mint egy koncert. Egy utolsó búcsúkoncert, ami megköveteli, hogy lenyűgöző és megismételhetetlen legyen. Mindent megteszek ezért.
Lehunyom szemeim, hiszen semmit sem érek velük. Ujjaimat óvatosan végighúzom a hűvös billentyűkön, fejemben peregnek régi, imádott kottáim. Nem igazán van olyan darab, ami valóban éreztetni tudná, ami most játszódik bennem. Csak olyat találok ami részben, halvány árnyékát képes megmutatni. Beethoven.
Még egyszer végiglapozom magamban, de nem aggódok. Ideje elkezdeni.
Szinte azonnal hatalmukba kerítenek a hangok. Próbálom beleadni minden érzésem. Minden egyes dallam az én fájdalmamat közvetíti. Szeretném ha mindenki érezné, ha mindenki tudná... Ha legapróbb fogalmuk is lenne mit érzek most. Tudom, hogy itt kell hagynom mindent. Tudom, hiszen én választottam. Tudom, hogy soha többet nem érinthetem a billentyűket, a húrokat, a vonót. Tudom, mégis... mégis úgy érzem, mintha kitépnék egy fontos részem. Ahogy a hangok elhagyják a zongorát, úgy hagy el engem is egyre inkább a legutolsó csepp öröm is. Csak a tömény fájdalom marad. Olyan sűrű, amit semmilyen dal nem tudna kifejezni. Hiába igyekszem, hiába próbálkozom, tudom, hogy ez a búcsú sem elég méltó. Tudom, hogy jobbat érdemelne. Tudom, hogy még itt kéne maradnom, hogy tanulhassak, hogy ha eljön az idő, gyönyörű legyen. Még korai itt hagynom, még nem akarok elválni tőle. Nem tudom mit akarok. Miért velem kellett ennek történnie? Miért kell ilyen véget érnie? Miért kell itt hagynom a hangszereket? Miért kell itt hagynom mindenkit? Miért kell elhagynom saját józanságom?
Könnycseppek folynak végig arcomon, de nem bánom. Ez a zenével jár. Ha szégyellném, akkor a zenét is szégyellném. Ilyet sosem tennék. Már nem is a darabra figyelek. Tudom, hogy úgysem rontom el. Ujjaim a jól ismert, annyiszor megtett utat járják végig a billentyűkön. Most utoljára. Most a legszebben. Most a legszomorúbban. Már nem tudok mit beleadni. Már nem is eszem játszik, hanem a fájdalmam. Ha ezt akarom, miért ennyire rossz? Miért kell ennyi miért? Miért fáj ennyire? Mert fáj. Nagyon.
Az utolsó hangok még fejemben ismétlődnek, ujjaim a billentyűkön pihennek. Nem akarom elengedni. Ha elengedem, akkor végérvényesen vége. Soha többet nem fogom érezni. Csak egy kicsit még. Kérlek, had maradjak így. Feleslegesen nyafogok. Én akartam ezt. Azt én kívánságom volt, már nem tehetek ellene. Ez az utolsó, legnehezebb lépés. Meg kell tennem, el kell szakítanom az utolsó vastag láncot, ami itt tart.
Végül leeresztem kezeim, pedig minden érzékem tiltakozik ellene. Ennyi volt. Tényleg vége. Most már nincs már hátra, meg fogja tenni. Hátra hajtom fejem, érzem, hogy mögöttem áll. Bárcsak láthatnám is. Bárcsak láthatnám azt, aki elveszi az életem. De ez sosem fog megtörténni. Talán majd a halál után. Ott talán majd láthatom.
Ujjai végigsimítanak nyakamon, hűvös előszélként jelezve mi következik. Most már nem hátrálhatok meg. Lehunyom szemeim, félredöntöm fejem, hogy könnyen hozzáférhessen. Behódoltam neki. Elfogadtam, hogy mi lesz, most mégis... mégis szívem úgy verdes, mint egy ijedt kismadár. Egyre nagyobb részem tiltakozik, pedig már nem lenne szabad. Nem lenne szabad kételkednem magamban. Akkor mégis miért érzem ezt? Miért nem lehetek egyszerű lény, miért kellenek a bonyolult gondolatok, amiket képtelen vagyok kibogozni?
- Félsz? - olyan közel van, mégsem harap meg. Lehelete puha bársonyként simogatja bőröm, gyenge borzongást kiváltva belőlem. Most mit válaszoljak? Nem tudom mit érzek. A haláltól nem félek, már megbarátkoztam vele, megváltásként tekintek rá. Hogyan tudnám elmagyarázni, a mit még én magam sem értek?
- Nem tudom - suttogom halkan, hiszen ez az igazság. Tényleg nem tudom. Bárcsak valaki ki tudna vezetni ebből az útvesztőből.
- Nem tudod? Nem olyan rég még vágytad a halált. Mi változott? - semmi. Még mindig vágyok rá. De ha így van, akkor mi ez a szorongás a gyomromban, torkomban, minden egyes porcikámban? Miért érzem úgy, hogy menekülni akarok, akár egy ijedt nyúl a vadászok elől? Túl bonyolult kérdéseket tesz föl. Sosem voltam a szavak embere. Én a zenében fejeztem ki magam, nem tudom elmondani. Hiába erőlködök, nem megy.
- Most is... csak...
- A fájdalomtól félsz? - újabb kérdés, de ez egyben a válasz is. Ő megtudta válaszolni. Ha tudta, akkor miért faggatott? Jobban ismer, mint én magamat. Igaza van. Nem birnálm ki, ha fájna. Nem akarok szenvedni. Egyszerű, gyors halált szeretnék, ahol észre sem veszem mi történik. Olyan halált, ami tényleg megváltás, nem pedig kínokkal járó gyötrelem.
- Azt hiszem igen.
- A vámpírok királya vagyok. A legősibb mind közül. Elhiheted, képes vagyok átvinni a túlvilágra úgy, hogy a legcsodálatosabb gyönyörben részesülj közben. Szeretnéd? - hangja lágy, de nem tudom hihetek e neki. Valómag meg tudná tenni? Úgy megölni, hogy közben boldog legyek? Akkor nem érezném a fájdalmat, és csak a kellemes sötétség maradna. Nem ez a bizonytalan semmi, amiben most élek. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Valamit biztosan félreértettem. Erre egy lény sem képes, legyen bármennyire is hatalmas. Hiába vágyik rá minden porcikám, ez is csak egy értelmetlen ábránd.
- Úgy meghalni, hogy a legboldogabb vagyok közben? - felé fordítom fejem, nem törődve azzal, hogy nem látom. Jobb érezni, hogy figyel. Így tudja, hogy biztosan hallom minden szavát.
- A legboldogabb? - visszakérdezve bujtatja ujjait tincseim közé. bőröm bizsereg ahol csak hozzám ér. Talán már ez is varázslatának része. - Nem vagyok isten, gyermekem. Csak gyönyört nyújthatok neked, de abban a pillanatban talán elérhetem, hogy a legboldogabb légy - nem igazán értem. A gyönyör, és a boldogság talán nem ugyanaz? Ezek szerint nem. Ő sem biztos a dolgában. Nem tudja, hogy amit tesz, az valóban úgy fog e végzőzni, ahogyan én azt szeretném. A kétség gonosz kis élőlényként szorongatja torkomat.
- És ha nem sikerül? - tétován hagyom, hogy fölhúzzon, pedig olyan szívesen maradtam volna még ott. A hangszerek közelében.
- Akkor életben hagylak és megpróbálom újra. S amikor majd azt kiáltod, hogy te vagy a világon a legboldogabb, elveszem az életed. Mit gondolsz? - úgy beszél, úgy ölel magához, mintha csak valami hölgy lennék, és épp arról társalognánk, hogy milyen az idő. Tanácstalanul hajtom fejemet mellkasára, és lehunyom szemeim. Valamiért megnyugtat közelsége. Talán tényleg valami varázslattal csinálja, de akkor hálás vagyok érte. Így tudok gondolkodni.
Szóval, ha nem sikerül, életben hagy. De attól még érezni fogom a próbálkozás fájdalmát. Ráadásul csak tovább nyújtom saját szenvedésem. Már egy nap is, amit így kell eltöltenem, fölér egy hosszadalmas kínzással. Viszont nem tehetek mást. Reménykednem kell benne, hogy elsőre sikerülni fog. Hogy nem kell majd újabb, és újabb fájdalmas próbálkozásokat elszenvednem. Bíznom kell benne, és jelenleg nem érzem ezt lehetetlennek. Talán cseppnyi jó szándék nélkül, csak önérdekből teszi ezt, de azt hiszem nem gonosz. A gonosz embereknek nem ilyen a hangjuk, nem ilyenek a mozdulataik. Bár ő nem ember, talán ezért nincs is így. De most már teljesen lényegtelen. Muszáj elhinnem, hogy tudja mit tesz.
- Rendben. Akkor legyen így, elfogadom a lehetőséget - készségesen lépek hátrébb, de csak annyira, hogy keze még mindig derekamon maradjon. Így kevésbé érzem elveszve magam. - Mikor teszed meg? - hangom határozott, igyekszem leplezni izgalmam. Nem tudom mi vár rám, de ennél csak jobb lehet. Ha szenvedés, még akkor is elviselhetőbb, mint ez.
- Majd a mulatság után. Ne légy türelmetlen - maga után húz, talán egy fokkal óvatosabban, mint a legelső alkalommal. Most tudom, hogy lépcső is van, így kevesebbszer bukom föl rajta. Sokkal jobb.
Ahogy a trón mellé érünk, finoman lenyom a párnára, én pedig a lehető legkényelmesebben helyezkedem el. Ezt a kis időt már kibírom. Megéri, ha utána tényleg vége. Megéri, ha utána már tényleg nem kell ebben a sötétségben élnem. Annyira rossz érzés, hogy hallom a zenét, a táncolók cipőjének koppanását, de semmit sem látok. Az emberek azt hiszik, meg lehet szokni, és nem olyan rossz ez. Pedig igen. Számomra biztosan.
Ujjai gyengéden simogatják hajam, mintha valami kisállat lennék. Eléggé zavar, de nem teszem hozzá. Nem tudom még, hogy itt hol van a helyem. Talán az élelemnek, vagyis nekem a földön. De hogy nem beszél hozzám, az jobban nyomaszt. A lágy zene nem elég a csend megtöréséhez. Valamiért olyan jó hallgatni a hangját.
- A vámpírok gyakran rendeznek ilyen ünnepségeket? - csendesen kérdezem, nehogy más is meghallja. Nem szeretnék gondot okozni, és nem tudom szabad e ezt csinálnom. Lehet, hogy csendben kéne maradnom, mint valami berendezési tárgynak? Az már nekem is kicsit sok.
- Elég sokszor - kicsit megkönnyebbülök, hogy legalább válaszra méltat. Bár ha magamra haragítom, akkor sem történik semmi. A legtöbb fájdalmat azzal tudná okozni, ha életben hagy.
- De ha ilyen ünnepségeket rendeznek, ilyen segítőkészek, akkor miért rémmesék szereplői a vámpírok? Talán ijesztően néznek ki? - ujjai egy pillanatra abbahagyják a simogatást, ahogy én is a légzést. Talán valami rosszat mondtam? Néha elfelejtem átgondolni, amit mondok. Ráadásul ő egy vámpír. Nem tudhatom mi sérti meg.
- Sokat kérdezel gyermekem. Ez a legtöbb helyzetben nem túl szerencsés.
Zavartan hajtom le fejem. Hangja nem tűnik dühösnek, de jobb ha csendben maradok, és nem kérdezek. Kivárom, amíg rám kerül a sor. Végül is ráérek. Már nem is várom annyira a halált. Hiába mondta, hogy segít, mégis úgy érzem, fájni fog. Gyönyör... nem igazán tudom, hogy mire célzott ezzel. Számomra az a gyönyör, ha játszatok valamilyen hangszeren. Az a színtiszta boldogság. De azt mondta, a kettő nem ugyanaz. Talán olyan dolog, amit még nem tapasztaltam meg. Hiszen ő maga mondta, még fiatal vagyok. De így nem is akarok megöregedni. Gyűlölném az életem, nem bírnám elviselni.
Nem tudom mennyi idő telik el, számomra végtelenül hosszúnak tűnik. Szép lassan halkul a zene, a táncolók cipőjének kopogása is elhal. Vége. Ezek szerint most fogja megtenni. Vajon itt mindenki előtt, vagy ha ketten maradunk? Hogy szokás ez? Annyira bánt, hogy semmit sem tudom róluk. Nem tudom mire kéne számítanom. Nem tudok semmit. Olyan, mintha sötétben tapogatóznék. Minden értelemben. Nem is értem magamat. Miért ezt a halált választottam? Akkor olyan szépnek tűnt, most már... most már tudom, hogy ostoba döntés volt. Bár magammal képtelen lettem volna végezni... vagy nem is tudom... most már sohasem fog kiderülni.
Finoman rángatnak föl a földről, és ekkor ekkor eszmélek rá, elbambultam. Ha mondott is valamit Avaron király, lemaradtam róla. Ismét átkarolja derekam, magával húzva, terelve engem a helyes irányba. Most akkor nem itt fogja megtenni? Talán túl sok vérrel járna, ezért van egy különleges hely, ahol megölik az embereket? A filmekből sosem volt szó ilyesmiről, bár nem sokat láttam. Most nem tudom minek kéne hinnem. Már nyitnám a számat hogy kérdezzek, de eszembe jut a korábbi. Nem akarok tiszteletlennek tűnni. Ő a király, és még szívességet is tesz nekem. Bár megelégedtem volna, egy közönséges vámpírral is. Nem az én kérésem volt, hogy így alakuljanak a dolgok.
Inkább csendesen sétálok mellette. Ajtók, folyosók, lépcsők. Ugyanolyan visszhangokat verő hatalmas helyek. Akár egy kastély. Vajon díszes, vagy inkább ősi? Rémisztő, vagy szemet gyönyörködtető? Ezek azok a kérdések, ami nagy valószínűséggel sosem lesznek megválaszolva. Gyűlölöm ezt az életet. Gyűlölöm.
Hirtelen változik meg a talaj. Sokkal puhább, süppedősebb szőnyeg simogatja meztelen talpam. Ide jöttünk volna? Nem egy hideg, vérfürdőre alkalmas hely, azt hiszem. Ahhoz túlságosan kellemes érzés ide belépni. De akkor hol lehetünk?
Gyengéden ültet le. Olyan finoman bánik velem, pedig mindketten tudjuk mi jön most. Zavartan simítok végig magam mellett, és még inkább elbizonytalanodom, ahogy puha selymet tapintok ki. Egy ágy lehet, és nem is akármilyen. Túlságosan gyönyörű, olyan, mint egy tündérmese. De akkor miért vannak benne vámpírok? És miért vagyok én itt? Ez az egész egy nagy káosz. Olyan, mint mikor avatatlan kezekbe kerül egy hangszer. A látszat tökéletes, de a hangok már kevésbé.
- Hol vagyunk pontosan? Miért egy ilyen gyönyörű helyre hoztál? - tanácstalanul pillantok abba az irányba, ahol arcát sejtem. Olyan csendben van, hogy nehezen tudok tippelni. Szinte semmilyen hangot nem ad ki. Ez az egész érthetetlen számomra. Először ködös szavai, most pedig ez. Miért törődik ennyit egy egyszerű áldozattal?
- Ne foglalkozz az apró részletekkel gyermekem - halk suttogás egészen közelről, és teljesen más irányból. Fordulnék felé, de taszít rajtam egyet, így a puha takarók, párnák sokasága közé zuhanok. Föleszmélni sincs időm, már hallom a halk recsegést, érzem a hűvös levegő simogatását egész testemen. Ruhám most már végleg magamra hagyott, ahogy a gondolataimat homályosító felhő is. Elvörösödve, döbbenten próbálom takarni magam. Erre célzott a gyönyörrel? Mi...
- Mi most... mi... - zavartan nyelek egyet, bőröm felforrósodik, ahogy végigsimít arcomon, nyakamon, mellkasomon, egészen combomig. Ne... én ezt nem akarom, én nem tudtam hogy erre készül, én...
- Felesleges rettegned. Gyönyörű vagy - halkan suttogja, egy röpke pillanatra összeérintve ajkaink. Szinte semmi sem volt, mégis, szívem heves fiókaként csapdos mellkasomban, bőröm mintha parázzsal hevítenék. A csúszós selyem gyűrődik ujjaim szorításában. Pihegve nyitom szét ajkaim, de a friss levegő sem segít. Mi ez az érzés? Mire készül? Így akar megölni? Egyre csak homályosodnak gondolataim, pedig semmit sem tesz. Félek... félek úgy meghalni, hogy nem tudom mi történik.
- Szánalmasak? Ilyen helyzetben bármilyen élőlény a halált választaná! – kiáltja, és mindenki megtorpan a teremben. A zene csordogál közöttünk tovább, de senki sem mer mozdulni. Csak intek nekik és táncolnak tovább.
- Sajnálom... – szólal meg halkabban, és elmosolyodom. Máskor már halott lenne, de... most nagyon élvezem a társaságát. - Hogy hogyan történt? Erről nem igazán szeretnék beszélni... Csak egy ostoba baleset volt...
Hm.
Elmerengve könyökölök trónom díszes karfájára, tenyeremre támasztott állal. Őt figyelem, szép arcát, és halványzöld szemeit.
- Mikor fogsz megölni? – kérdezi hirtelen. Megcirógatom arcát hosszú ujjaimmal. Nem húzódik el, nincs iszonyat az arcán. Jó érzés.
- Nem félsz?
- Félni? Nem – mosolyodik el lágyan. Milyen szép... - Egész életemben tartottam tőle, de most sokkal jobban félek a sötétségtől, ami körbevesz. A sötétségtől, ami elzár előlem mindent, és lassan felemészt.
A sötétség amely felemészti őt? Milyen költői, és egyben tömören, velősen megragadva fejezi ki az érzéseit.
- Érdekesen gondolkodsz.
Figyelmem a táncolók felé fordítom, hallgatom különleges hallásommal a pletykákat és híreket. A közelemben álló vámpírjaimmal is váltok néhány szót, bólintok az új gyermekeknek, amelyek ma éjjel debütálnak az udvarban, majd amikor megunom ezt, a furcsa fiú felé fordítom ismét minden figyelmemet. Pont jókor, mert nekem szegez bátran egy kérdést, amelyet soha senki nem merészelne ilyen könnyedén megtenni:
- Elárulod hogy hívnak?
- A nevem Avaron.
- És... mennyi idős vagy?
- Sok – válaszolom lágyan, azonban ő már nem is rám figyel. Feláll és faképnél hagy. Szemfogaim megvillannak, de ahelyett hogy letépném a fejét, inkább elkapom a szánalmasan törékeny testét ahogy a lépcsőn zuhanna le.
- Hová készülsz?
- A hangszerek. Utoljára játszhatok valamit? Kérlek...
Derekát átkarolva szorítom magamhoz és levezetem a lépcsőkön. Szakadt ruhájából kivillan mellkasának halvány bőre. Felnéz rám, kérlelően, pedig nem is lát engem. Kíváncsian fogom meg egyik kezét, ujjait megszemlélem. Hosszú, karcsú művészi ujjak. Már az előbb is láttam a trónomnál, de most tudatosul bennem, milyen szép kis ajándékot kaptam.
- Milyen hangszert szeretnél? – kérdezem tőle ellágyulva. – Válassz bármit, s megkapod.
- Zongora... zongorázni szeretnék.
Intek az emelvényen játszó zenekarnak, és odakísérem őt, apró kezénél fogva. Engedelmesen, vak bizalommal követ, majd amikor könnyű testét felemelem és a zongora elé ültetem, elcsendesül minden. Nem foglalkozom vele, már megszoktam hogy engem bámulnak, így csak rá koncentrálok. Mögé állva figyelem ahogy tétován felemeli kezeit, végigcirógatja a zongora billentyűzetét.
Lágyan, halkan kezd játszani fokozatosan merül el a fájdalomban, a sötét érzelmek áradnak ujjaiból... Megbűvölten hallgatom, és nem csak én vagyok így ezzel. Mi vámpírok imádjuk a zenét.
Mozdulataira szőke hajtincsei libbennek, behunyt szemei és enyhén elnyíló ajkai, egész arckifejezése az áhítatot és a mámort tükrözi. Bárcsak látnám a tekintetét...
A zongora oldalához sétálok, végigsimítom sápadt ujjaimmal a felszínét.
Nem hibázik egyszer sem.
Szakadt ruhája lecsúszik egyik válláról, közszemlére téve nyakának érzéki ívét, vállának gömbölyűségét és sápadt mellkasát. Iszom magamba a látványt, a hangokat és illatokat.
Az utolsó taktusnál már mögötte állok, s amikor leereszti kezeit és hátrahajtja a fejét és felpillant. Világtalanok a szemei, mégis oly kifejezők...
Egy ember sem bűvölt még el ennyire. Egy sem.
Ujjaim puhán simítják meg arcát, nyakát. Behunyt szemekkel hajtja félre a fejét, felkínálva magát nekem. Felhúzom felsőajkam, hegyes fogaim megvillannak ahogy fölé hajolok, de bőrétől alig egy centire megállok és behunyt szemekkel szívom magamba az illatát. A néma csöndben üvöltésnek tűnik az ő halk zihálása.
- Félsz? – súgom a fölébe.
- Nem tudom.
- Nem tudod? – mosolyodom el, hosszú karjaimmal megtámaszkodom a zongorán, közéjük zárva apró kis testét. – Nem olyan rég még vágytad a halált. Mi változott?
- Most is... csak...
- A fájdalomtól félsz?
- Azt hiszem igen.
- A vámpírok királya vagyok. A legősibb mind közül. Elhiheted, képes vagyok átvinni a túlvilágra úgy, hogy a legcsodálatosabb gyönyörben részesülj közben. Szeretnéd?
- Úgy meghalni, hogy a legboldogabb vagyok közben? – pillant fel rám, s bár nem lát, olyan mintha mégis.
- A legboldogabb? – emelkedem fel mosolyogva, ujjaim selymes hajába bújnak. – Nem vagyok isten, gyermekem. Csak gyönyört nyújthatok neked, de abban a pillanatban talán elérhetem hogy a legboldogabb légy.
- És ha nem sikerül? – suttogja miközben kezénél fogva felhúzom. Tétován áll meg előttem, távolba réved pillantása.
- Akkor életben hagylak és megpróbálom újra. S amikor majd azt kiáltod, hogy te vagy a világon a legboldogabb, elveszem az életed. Mit gondolsz?
Senki nem szól semmit. Csak lépteink visszhangja töri meg a csendet. Nagy folyosók lehetnek.
Pontosan azt sem tudom, hol vagyok. Egy kéz nehezedik vállamra, finoman irányítva a helyes irányba... bármerre legyen is az.
Nathan az a vámpír, aki idehozott. Egyszerűen annyit kértem tőle hogy öljön meg, de nem tette. Azt mondta a királyuk elé visz. Vámpír király. Sosem hittem volna, hogy van valaki, aki ezt a címet viseli. És sosem hittem volna, hogy valaha találkozni fogok vele. Nem is értem miért hoznak ide. Talán nem lehet olyan egyszerűen végezni valakivel?
Félnem kéne, hiszen ezek a teremtmények a rémtörténeketek legismertebb alakja. Mégsem megy. Olyan a hangjuk, akár egy embernek, talán még kellemesebb is. Már-már varázslatos. Az érintésük furcsa, de nem különbözik annyira a többitől. Illatuk sem olyan, mint ahogy elképzeltem. Ők mégis csak halottak, de semmi nem árulkodik erről. Nem érzem a föld, vagy akár az enyészet jellemző szagát. Más számomra lényegtelen. Nem látom őket. Nem látom, így nem tudok megrémülni. Olyan, mintha csukott szemmel néznék egy filmet. Nem félelmetes annyira.
Ajtó nyikordul, nem sokkal utána megállítanak. Hol vagyok? Megérkeztünk?
- Felség...
Igen, itt vagyunk. Ez Nathan hangja volt.
Valaki finoman lök rajtam, így lépek párat, de megállok. Körbefordítom fejem. A szokás hatalma. Rengeteg fölösleges dolgot csinálok még mindig. Nem baj, úgysem kell már ezzel foglalkoznom.
Újra csend telepszik ránk. Mint egy téli éjszaka, mikor senki nem jár az utakon, minden élőlény meleg kuckójába bújva várja a megváltó napot. Nekem egy megváltó szóra lenne szükségem. Mozdulatra, vagy bármilyen neszre. Így elveszettnek érzem magam. Mire várunk? Mi történik?
- Hogy hívnak, gyermek? - azonnal a hang irányába kapom fejem. Bársonyos, mégis... mégis határozott, és erőteljes. Valahogy így képzeltem el.
- Elliott Kylen. Te vagy a vámpírkirály? - kíváncsian kérdezek vissza, de gyorsan meg is bánom. Ő egy király. Biztosan tisztelethez, és imádathoz van szokva. Én csak egy nyűg lehetek neki. Egy apró kis paca, ami beszennyezi festői életét. Tényleg nem kéne itt lennem. Remélem hamar vége lesz.
Hűvös ujjak rántják félre fejem, valami nedves siklik végig nyakamon. Meglepve rezzenek össze. Hogy került ide? Olyan halk volt, hogy nem hallottam a lépéseit. Ilyenre is képesek?
- Nagyon merész vagy - igen, ő van mögöttem. De nem tűnik bosszúsnak. Kifejezetten kedvesen beszél. Pedig ő a gonoszok vezére... neki kéne a leggonoszabbnak lenni, nem? Már nem tudom mit gondoljak. Úgy tűnik, minden, amit valaha meséltek róluk, hazugság. Vagy csak szeret jóban lenni az áldozataival. Lehet valami hagyomány. - Önként jöttél el hozzám. Miért?
Igazából nem hozzá akartam jönni, hisz a létezéséről sem tudtam. De ez nagy sértés lenne. Enélkül is tudom hogy érti a kérdést. A válasz pedig egyszerű, mégis lehangoló. Másoknak, legalábbis.
- Meg akarok halni - olyan furcsa ezt kimondani. Természet ellenes. Mindig is elítéltem azokat, akik önként dobták el maguktól életüket. Most már viszont értem őket. Vannak dolgok, amik valóban ezt kívánják.
- Miért nem lőtted fejbe magad, vagy ugrottál a vonat alá?
Ezek is megfordultak a fejemben, de nem tettem meg. Talán mert gyáva voltam, vagy... vagy csak utoljára le akartam győzni a félelmem. Mindig is rettegtem az ijesztő dolgoktól, így ez a halál talán sokkal többet jelent nekem, mint a többi. Talán fura gondolat, nekem mégis rengeteget számít. Ráadásul szeretek kilógin a sorból.
- Nem is tudom... Különleges halálra vágytam - igen, ez így talán a legelfogadhatóbb válasz. És még igaz is.
Lehunyt szemmel, megborzongva hallgatom nevetését. Szinte leírhatatlan. Már mondtam, hogy hangjuk mennyire varázslatos, ez pedig... sokkal több annál. Bekúszik fülembe, újra és újra végigbizsergetve mindenem. Csak valami bűbáj teheti ilyenné. Más nem lehet. De nem bánom.
Ismét másik irányba rántja fejem. Kezdem elveszteni, hogy épp merre állok.
- Te vak vagy?
- Igen.
- Nocsak.
Halk recsegés, mintha szövet szakadna. Szövet... a ruhám! Zavartan, megrémülve kapaszkodom meg a királyban. Arcom fölforrósodik, azt hiszem már el is pirultam. De... ezt miért kellett? Miért szabadított meg a ruhámtól? Mennyien lehetnek itt?
- Elfogadom az ajándékot, Nathan - a-ajándék? Azért hozott ide, hogy kedveskedjen a királyának? De miféle ajándék egy vak fiú? És mit fog velem tenni? Ugye... ugye végez velem, mint ahogy azt Nathantól is kértem? Kezd túl nagy lenni a kavalkád a fejemben.
Hirtelen ránt el az egyik irányba, én pedig megszeppenve követem. Egészen jól megy, míg a lépcsőhöz nem érünk. Sokszor ütöm be lábam, és nem egyszer kerülök az elesés közelébe.
Megállunk, lenyom a földre. Valami puha van alattam. Talán párna, de mégis hol vagyunk? Lépcsőn jöttünk, de a termet nem hagytuk el, azt éreztem, hallottam volna. Hát persze... a régi festményeken is láttam néha. Azt hiszem a trónjához jöttünk. Végtére is király. Talán koronája is van? Hogy nézhet ki?
Bánatosan hunyom le szemeim, hisz tudom, hogy úgysem láthatom. Már nem.
- Kezdődjön a mulatság - zene... hangszerek. Itt hangszerek is vannak? Milyen szépen szólnak. Hatalmas teremben lehetünk. Ahogy visszaverődnek a dallamok a falakról... lenyűgöző. Már majdnem olyan, mint egy koncertterem. Talán annál is szebb.
Elvarázsolva hallgatom a kellemes zenét. Szinte megáll az idő. Nem érzékelem a múlását, csupán a lány dallamok léteznek. Nem hittem volna, hogy a vámpírok ilyenek. Aki ilyet hallgat, biztosan nem lehet szörnyeteg. Ostoba tévedésnek kell lennie.
Simogató ujjakat érzek hajamnál. Nem mozdulok, hisz minek? Ha bántani akarna, már rég megtette volna. Inkább élvezem hűvös érintését.
- Nem vagy éhes? - ez a hang, talán még a zenénél is lenyűgözőbb. A hang forrása felé fordulok, és picit elmosolyodok. Most nem rajtam van a hangsúly.
- És te?
- Miért akarsz meghalni? Olyan szörnyű a vakság?
Hangja most sokkal közelebbről szól, kérdése is sokkal inkább személyes. Már nincs kedvem mosolyogni. Látó ember el sem tudja képzelni micsoda kín. Tapogatni kell, ha valamiről tudni akarod hogy néz ki. Olyan, mintha gyámoltalan kiscica lennél, aki még csak nem rég született, és még nem is lát.
Elmerengve simogatom a trón mintázatát, a megfelelő szavakat keresve.
- Aki valaha látta a világ szépségeit, annak igen - suttogom végül. Halkan hümmög, így folytatom - Aki pedig értékelte is, csodálta és rajongott érte... annak maga a pokol.
- Hány éves vagy Elliott? - a korom? Hogy jön ez ide? Talán más a vér íze? Mindegy, ha megmondom, abból nem lehet baj.
- Tizenhét.
- Még csak egy gyermek vagy. És máris eldobnád az életed. Milyen szánalmasak az emberek... Na és hogyan vesztetted el a látásod?
- Szánalmasak? Ilyen helyzetben bármilyen élőlény a halált választaná! - élesen csattanok föl, de pár másodperc, és felfogom mit mondtam. Már megint kicsúszott a számon az, amit nem akartam. Jobban oda kéne figyelnem. - Sajnálom... - dünnyögöm halkan. - Hogy hogyan történt? Erről nem igazán szeretnék beszélni... - szomorúan hajtom le fejem. Még nem tudnám elmesélni. Még túlságosan fáj. Nem is akarok rá emlékezni. Egy jó darabig biztosan nem. - Csak egy ostoba baleset volt... - suttogom végül. Szerencsére nem faggatózik tovább. Nem is értem. Miért akar megtudni dolgokat? nem lenne könnyebb megölnie úgy, hogy nem ismer? Furcsa ez az egész. Egyáltalán nem olyan, mint bármelyik filmben, regényben, vagy akár az emberek fantáziájában. Csak sötét, rideg helyek jutnak eszembe, ha egy vámpírra gondolok. De ez itt biztosan nem olyan. Túl nyugodt minden. Inkább... inkább egy gyönyörű várkastélyként képzelem el. A táncoló cipők kopogása, a kellemes zene...
Összeszorul a torkom, hisz mindezt nem láthatom. Tudom, de mégis akárhányszor erre gondolok, csak még jobban elszomorodom. Még jobban Kívánom, hogy legyen vége.
- Mikor fogsz megölni? - teszem föl hirtelen a kérdést, továbbra is lehajtott fejjel.
- Nem félsz? - hűvös ujjai végig simítják arcomat. Furcsa érzés, de nem rántom el fejem. Viszont kitért a válasz elől. Talán hirtelen akar lecsapni, hogy ne tudjak menekülni. Nem mintha akarnék.
Elmosolyodom, de ebben nincs semmi vidámság, semmi jókedv, pusztán keserűség, és bánat.
- Félni? Nem. Egész életemben tartottam tőle, de most sokkal jobban félek a sötétségtől, ami körbevesz. A sötétségtől, ami elzár előlem mindent, és lassan felemészt - valóban. Az ilyen élet, nekem nem élet. Ha halál után is sötétség vár, akkor teljesen mindegy, hogy most, csak csak évek múltán kerülök oda.
- Érdekesen gondolkodsz - halk hangja olyan, mintha egy selyem kendő érintené bőrömet. Csodálatos. Már csak ez maradt nekem. Hiányzik a napfény, a színek és arcok látványa, de legalább a hangok megmaradtak.
Elmélázva hallgatom tovább a zenét. Nagyon örülök, hogy nem hagyják abba. Segít összeszedni a gondolataim. Kicsit unalmas itt ülni, és várni a halált. Hajt a kíváncsiság. Ő már tud rólam dolgokat, de én semmit. Olyan, akár egy nagy rejtély, ami szinte könyörög, hogy oldjam meg, hogy tudjak róla többet. Képtelen vagyok ellenállni.
- Elárulod hogy hívnak? - kíváncsian emelem föl fejem.
- A nevem Avaron - hnn.. milyen furcsán hangzik. Ráadásul csak így simán? Avaron? A vámpíroknál nem használnak rendes nevet? talán ezeket nem kéne megkérdeznem. Még sértésnek venné őket. Amúgy sem szeretném beleásni magam.
- És... mennyi idős vagy? - a kérdés még elhagyja ajkaim, de gondolataim teljesen más irányba fordulnak. Hallom, hogy válaszol, de nem figyelem mit. Az ismerős dallamok bekúsznak gondolataimba, beleivódnak minden idegszálamba, fölébresztve bennem az emlékeket. Torkom összeszorul. Ez az, ami hiányozni fog... a zene... a hangszereim...
Fölpattanva indulok el arra, amerre a lépcsőt sejtem. Oda kell mennem. Szinte vonz magához.
A lépcső váratlanul jön, megbotlom, és ha nem ragadna meg egy kar, akkor valószínűleg lebukdácsoltam volna az egészen. De már ez sem érdekel.
- Hová készülsz? - hangjából nem tudok kiolvasni semmit. Remélem nem haragszik meg a gyors váltásért, de most ez a fontosabb. Sokkal fontosabb.
- A hangszerek. Utoljára játszhatok valamit? - csak még egyszer. Hogy szépek legyenek az utolsó emlékek. - Kérlek... - teszem hozzá halkan.
Karakter: Avaron a vámpírok királya Megjegyzés: ~ Onichinek
- Felség...
Fehér, márványból faragott trónom karfáját lágyan megkarmolva hosszú körmeimmel, figyelem az előttem álló gyermekeimet. Ajándékot hoztak nekem, mint mindig. Gyönyörű arcukkal kifejezéstelenül merednek rám, várják a reakciómat: tetszik-e vagy sem, mert ha nem ínyemre valót kapok, az ajándékozó egy időre kegyvesztetté válik... nem vehet részt ünnepségeinken.
Intek hosszú, sápadt ujjaimmal. Ketten félreállnak, és előre sétál egy fiú. Kíváncsian hajolok előre ültömben, térdemre könyökölve. Hajam arcomba hullik, szemeim bíborvörösen izzanak, hosszú szemfogaim megcsillannak amikor elmosolyodom. Fehér, hosszú köpenye libben lépteire, majd megtorpan és tétován körbepillant. Van valami furcsa benne, talán az, hogy nem mutat félelmet. Szőke fürtjei csigákban göndörödik arca körül, szemei hihetetlenül meseszerűen kékek, bájos arca van. Bőre sápadt, és tapasztalataim alapján valószínűleg hihetetlenül selymes és bársonyos lesz majd. Mélyet szippantok a levegőből, és testének édes illatát magamba szívom. Ó igen...
- Hogy hívnak, gyermek? – szólalok meg halkan, mély hangom belesimogat az éjszaka csendjébe. Felém kapja a fejét, de nem néz a szemembe.
- Elliott Kylen. Te vagy a vámpírkirály? – kérdezi. Meglepetten mérem végig, egy csepp félelmet sem érzek rajta, csak izgatottságot. Mi ez? Valami fanatikus vámpírszektás? Azok szoktak ennyire furcsán viselkedni. Hirtelen mögötte termek, állát megfogva rántom félre a fejét és lassan végignyalom a nyakát.
- Nagyon merész vagy – dörmögöm még mindig kedvesen. Nincs megkötözve, nincs elkábítva. Hm. – Önként jöttél el hozzám. Miért?
- Meg akarok halni – válaszolja lehajtott fejjel, szép szemeit lesütve. Számtalan ilyen esettel találkoztam már. Ch. Bosszantó. Az őt ajándékba hozó gyermekemre pillantok, egy magas, vörös hajú, gyönyörű vámpírra. Ő csak lehajtja a fejét, várja a fejleményeket.
- Miért nem lőtted fejbe magad, vagy ugrottál a vonat alá? – súgom mosolyogva, számmal megcirógatva fülét, majd behunyt szemekkel szívom ismét magamba az illatát. Nagyon finom... ritkán érezni ehhez hasonlót. Mint a jázmin és a fahéj keveréke. Ez a saját testének illata. Sokféle illatú ember létezik, vannak taszítóak és nagyon vonzóak, ő az utóbbi kategóriába sorolható. Alakja karcsú, a lenge fehér hálóing alatt nincs rajta semmi. Megnyalom a számat, mert nem csak éhemet gerjesztette fel ez a szépség, hanem érzéki kívánságot is.
- Nem is tudom... Különleges halálra vágytam.
Felnevetek, mély hangomtól megborzong és behunyja szemeit. Ez tetszik. Megcirógatom arcát hűvös ujjaimmal és magam felé fordítom. A szemeibe nézek, de nem látok mást, csak üres csillogást. Nahát.
- Te vak vagy?
- Igen.
- Nocsak.
Hosszú körmeimmel végigsimítom arcát, nyakát és ingének nyakába akasztom egyiket, majd halk hasadással szakítom az anyagot. Lassan szabadul fel mellkasának vaníliakrém-szerű bőre, ő pedig elpirulva kapaszkodik meg kis kezeivel a bőrkabátomba. Mosolyogva figyelem.
- Elfogadom az ajándékot, Nathan – vetem oda a vörös hajú vámpírnak, majd megfogom a fiú kezét és magam után húzva lépek fel a trónom lépcsőin. Felbukdácsol utánam, és csak azért nem esik el, mert olyan erősen fogom. Leülök és őt a földre nyomom magam mellé egy kispárnára.
- Kezdődjön a mulattság – intek nagyvonalúan, és azonnal felcsendül a zene. A fal mellett álló zenekar nagyon kellemes ír zenét játszik, a táncparketten táncolók alakja szinte összemosódik. Szín kavalkád, hangorgia. A fekete márványfalak visszaverik a hanghullámokat, sokszorosítva ezzel az élvezetet.
Unottan figyelem őket, a karfára könyökölve, majd egy idő után már a kis vacsorámat figyelem. Hosszú, mézszőke szempillái vannak... milyen egzotikus. Csendben kuporog mellettem, amikor megérzi haját cirógató ujjaimat, nem húzódik el tőlem. Más a helyében sikoltozna, iszonyodna, vagy éppen mágiától megbűvölve bambán vigyorogna rám. A külsőm ilyen hatással van az emberekre.
- Nem vagy éhes? – kérdezem tőle, mire felém fordítja a fejét és halványan elmosolyodik.
- És te?
Kíváncsian hajolok közelebb hozzá. Idejét sem tudom, mikor beszélgettem így halandóval.
- Miért akarsz meghalni? Olyan szörnyű a vakság?
Eltűnik a mosolya, majd megtapogatja trónom oldalát. A mintázatot érzékelve lelassul ujjainak finom cirógatása.
- Aki valaha látta a világ szépségeit, annak igen – válaszolja végül halkan. Bólintok, de ezt nem látja, így egyetértően hümmögök. – Aki pedig értékelte is, csodálta és rajongott érte... annak maga a pokol.
- Hány éves vagy, Elliott? – kérdezem tőle kíváncsian. Ránézésre tizennyolc körülinek tippelem, de kizárt hogy ilyen választékosan beszéljen egy kamasz.
- Tizenhét.
- Még csak egy gyermek vagy – sóhajtok lemondóan. – És máris eldobnád az életed. Milyen szánalmasak az emberek... Na és hogyan vesztetted el a látásod?
Kedvesen pillant rám, és érzem, hogy ő barátságos lesz velem. Bármikor megérzem ha kételkedne,vagy tőrbe akarna csalni engem.
- Szeretném a fészek védelmét ajánlani neked. Jaj elnézést! Remélem tegeződhetünk?! – Megrázom fejem először, majd eszembe jut, hogy én inkább régi kor híve vagyok, nagyon nehéz megszokni a folyamatosan fejlődő társadalmat.
- Persze – vágom rá azonnal. Tegeződhetünk, hisz mára már ez a szokás, hozzá kellesz szoknom.
- Tudod mit? Csak ma este gyere el, és majd eldöntöd. Hidd el jó kezekben leszel nálunk, főleg hogy mindjárt itt éjfélt üt az óra – felnéz az égre, és követem. Már közeledik az éjjel, nem sokára a Hold is látható lesz, kezdek aggódni - Szóval? Jössz? – Kérdezi kedvesen, s mosolyogva csúsztatom felém nyújtott tenyerébe kezemet.
- Köszönöm – biccentek felé – A meghívást – teszem még hozzá – Kíváncsi vagyok, hogy hol éltek. Remélem nem fognak félni tőlem – sütöm le szemeimet, de eszembe jut, hogy Ő még idegen számomra, így visszaváltom kissé kifejezéstelen arcomat, és ráemelem tekintetem.
- Nem fognak, ott mindenki olyan, mint mi – világosít fel, és egy pillanatra meglepődöm – Egy fészek – mondja még kedvesen. El sem hiszem, hogy van ilyen. Elengedi kezem, majd fejével int – Gyere, menjünk! – szólít fel, és el is kezd átalakulni, így követem.
~*~
Megérkezünk, és csak ámulni tudok. Amíg ideáig jöttünk, telt az idő, azt hiszem meg is álltunk, hogy együnk valamit, így mire ide értünk, már elmúlt jócskán éjfél.
Visszaalakulunk emberi formánkba, rajtam pedig csak egy köpeny marad, alatta a fehérneművel. Felém fordul, és még a sminkem sem elég vastag ahhoz, hogy pirulásom eltakarja. Kíváncsian pillant rajtam végig, s észbe kapok.
- Néhány ruhám főnixtollból készült… így mindig egyben marad – magyarázom meg a jelenséget, mire aprót elmosolyodik.
- Értem – párat ellép mellőlem, akkor látom, hogy lerakott ruhákat vesz fel. Bizonyára a sajátjai, amit itt hagyott. Mikor felveszi őket, ismét felém fordul, addigra vissza is nyerem eredeti arcszínemet.
- Kerülj beljebb – teszi hátamra egyik kezét, és beljebb invitál, összehúzom magamon a köpenyt, és habár meg vagyok szeppenve, igyekszem határozottnak mutatni magam.
Felkiált egy édes kis hang, és felénk kezd futni. Ez egy kisgyerek. Istenem…
- Pajisz bácsi! – rikkantja vigyorogva, és megmentőm azonnal fel is kapja az ölébe, csak elgyengülten figyelem – Mikoj medünk ki? – kérdezi felcsillanó szemekkel – Megígérted! – vágja édesen, durcásan karba kezeit, és nem bírom tovább, elmosolyodom.
- Mindjárt megyünk, csak a nénit elhoztam ide, hogy körbevezessem. Segítesz nekem?
Mosolyogva hevesen bólogat, majd felém néz kíváncsi szemekkel.
- A néni isz szárkány?
- Igen, az vagyok – mondom kedvesen. A gyerekek a gyengéim, mellettük nem vagyok képes hideg maradni. Paris felém nyújtja a kicsit, biztos látja rajtam, mennyire meghatott, én pedig átveszem. Milyen édes – Hogy hívnak? – kérdezem felé hajolva.
- Ajnodl! – válaszol mosolyogva, ujját a szája elé emelve – És a néni?
- Naominak hívnak – mondom kedvesen.
- Te is jössz ki velünk? – kérdi lelkesen, és nem tudok neki ellent mondani.
- Ha szeretnéd.
- Igeen! – kezd el csápolni, majd elmosolyodva nézek Parisra.
Hihetetlen, hogy egy éjjel leforgása alatt mi minden megtörténhet. Azt hiszem végre megtaláltam a helyem.
Megcirógatom az egyik kislány arcát, kinek gyönyörű zöld szemeiben könnyek csillognak. Olyan ártatlan és édes lélek, rossz sírni látni.
- Ne sírj kincsem, majd egyszer visszatérek - búcsúzom és megölelem. Sokat vigyáztam rá, míg szülei dolgoztak. Üres szavakkal nyugtatom, hisz én úgyis tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni. Talán soha, de lehet, hogy mégis, sosem lehet tudni, hogy mit hoz a sors.
- Rendben – hüppögi visszaölelve, majd ahogy eleresztem, búcsút intek szüleinek is. Kedves emberek, de sajnos tovább kell állnom. Hamarosan Holdtölte, s ilyenkor sokkal veszélyesebb számomra is minden. Egyedül kell lennem az éjszaka.
Keresztül ballagok a falun, nagy batyuimat egy kicsi talicskára kötve húzom magam után, s magam előtt összefogva köpenyem taposom az utat.
Ahogy látom, hogy az alkonyat közeledik, gyorsítok lépteimen.
- Naomi kisasszony – állít meg egy kedves hang, és megtorpanok, kisebb porfelhőt hagyva.
- Áh, jó napot – biccentek a pár feléjük mosolyogva.
- Máris elutazik kisasszony? – szólít meg a hölgy is, látom hogy kezében egy apró tál pihen – Magácskának készítettem az útra, kérem fogadja el.
Meghatódom az idős pár láttán, akiknek segítettem az elmúlt hetekben.
- Igazán kedves, köszönöm – mosolyodom el, és feléjük lépve nyújtom kezem, amikor érzem, hogy homlokom megnyílik sávokban, fájdalmasan nyilall bele a fájdalom, és azonnal odakapok.
Az idős hölgy felsikolt és kiejti azt amit eddig a kezében tartott, erre a zajra a közelből sokan előjönnek. Riadtan nézek körbe, ahogy a férfiak nekem indulnak, s paraszti eszközeiket lengetik meg.
Kihasználom ember feletti erőmet azonnal lekezdek futni, de hiába vagyok gyorsabb, azonnal követnek. Kiérek az erdő közelébe, egy rétre, már lihegve loholok, fulladozva nyelem a levegőt, s ahogy hátra pillantok, felbukok valamiben, és elesem.
Karjaim keresztbe fonom testem előtt, s már épp sírva, reszketve várom dühös csapásaikat, melyeket szitokszavakkal fűszereznek meg, hirtelen hatalmas dörrenés rázza meg a földet, félve nyitom ki szemem, s elkerekedik tekintetem a pikkelyes szárnyak láttán.
A parasztok mint kiáltozva vonulnak vissza, fellélegzem, mégis ideges vagyok, és a felém magasodó lény felé tekintek.
Egy sárkány… És milyen nagy…
Fújtatva lepillant rám, majd fejét megrázva kezd összemenni, míg nem kialakul egy emberi forma, és oldalt felülve a fűben figyelem a férfias alakot.
- Maga… kicsoda? – kérdezem értetlenül, de nem riadok meg tőle amikor felém lép. Olyan mint én, miért is félnék tőle?
- A nevem Dragon Paris – mutatkozik be, majd tekintetét végigfuttatja arcomon, és nyakamon ahol már apró kis pikkelyek kezdtek megjelenni. Barátságosan nyújtja felém kezét, s forró markába csúsztatom ujjaimat, hogy segíthessen felállni.
- Maga… olyan mint én… igaz? – kérdezem halkan, sajgó tagjaimmal nem is foglalkozva.
- Igen, kedves… - nyitva hagyja a mondatot, és eszembe is jut faragatlanságom.
- Bocsánat. – mosolyodom el – A nevem Riu Naomi.
