Fáradtan esek be az üzletbe délután, hogy felváltsam Erichet, akit még a múlt hónapban vettem fel részmunka időbe, mikor megkaptam a karmesteri állást. Miközben pakolászik, észreveszem, hogy nincs ernyője, így neki adom a sajátom, amit a szél kicsit megcsócsált már, de még egy sétát kibír a viharban. Ellenkezését azzal hárítom, hogy mire hazamegyek, addigra el fog állni az eső, szóval nincs értelme cipelnem az útközben vásárolt ernyőmet. Na igen… minden viharnál veszek egyet és pár óra alatt tönkre is megy. Ma már nem gyártanak jó minőséget, semmi sem strapabíró, de csak azért, hogy az emberek minél több pénzt szórjanak ki az ablakon és a szeméttelepeknek növeljék a kerületét… Bezzeg a régi holmik!
Fáradtan zuttyanok le a pult mögötti székre és öntök magamnak a termoszomból forró zöld teát, hogy átmelegítsem magam, és az első korty utáni jóleső sóhajt követően végigtekintek a boltomon. Vannak itt több száz éves holmik, használati tárgyak is, amik még ma is kiválóan üzemelnek. Hol lehet ma már kapni ilyet? A zsebórám is egy régiségkereskedésben vettem és még mindig ugyanúgy szuperál, mint újkorában. Tudom, hogy a múlt korántsem volt olyan csodás, mint amilyennek a romantikusok leírják, sőt… De itt egyszerűen nem találom a helyem. Feltalálhatnák már az időgépet! Felis is szerette a régiségeket… legalábbis ezt mondta, de kit tudja eldönteni, hogy mi volt igaz és mi hamis, azok közül a mondatok közül, amik elhagyták ajkait? Azt mondta velem akar élni, azt mondta, hogy szeret, aztán másnap már el is tűnt. Még csak azt sem tudhattam meg, hogy hol hibáztam, ha hibáztam egyáltalán.
Lehunyt szemmel hallgatom az esőcseppek monoton hangját, ahogyan hangosan az aszfaltnak csapódnak, vagy az esernyőnek, szélvédőknek, hallom az emberek légzését, a szívük különböző dobbanásait, a kabátok surrogását, azt, ahogyan lángnyelvek lobbannak fel, dulakodás hangjait, egy elfojtott kiáltást, egy test puffanását egy tócsában… Hogy mit?!
Azonnal kinyitom a szemeim és felpattanok az asztaltól. Mégis mi folyik ott kint? „Scott!” sikítja kétségbeesetten valaki a távolból, mire a válasz egy „Noel, menj onnan!”, aztán újból a lángok perzselő hangja, indulatoktól fűtött párbeszéd, recsegő ágak. Ki kell hívnom a mentőket, a rendőröket, a tűzoltókat, bárkit, most azonnal!
A kassza mellett pihenő piros telefonnak leemelem a kagylóját és tárcsázom a megfelelő számot, miközben igyekszem legalább egy kicsit kizárni a környezetem zajait. Ha ezt nem tanultam volna meg még odahaza a birtokon, akkor itt a nagyvárosban már régen megőrültem volna és felszúrtam volna a dobhártyám.
-Halló? Azonnal küldjenek rendőröket és mentőket a Blossom’s parkhoz, és a tűzoltókat se felejtsék ki! Egy srác súlyosan megsérült, és egy másikkal együtt nagy bajban vannak! Rájuk támadtak… Hallottam… Nem! Nem vagyok telefonbetyár! Nem vicceltem! Hé, itt emberéletről van szó! Halló? Halló?! Hogy rohadnátok meg idióta fánkzabálók! – csapom vissza a kagylót a helyére, és próbálom kiűzni a fejemből a rendőr visszafojtott röhögését és a televíziót, amiben a narrátor lelkesen kommentálta a focimeccs alakulását. Arról nem is beszélve, hogy legalább tíz jómadár csámcsogását hallottam és a mikróban készülő pattogatott kukorica hangját. Egyszer kapjanak agyrázkódást egy focilabdától! Oh, pardon! Ahhoz agy is kéne!
Azonnal kapom magamra a kabátom, hogy kirohanjak megkeresni a srácokat. Fogalmam sincs, hogy tudok-e segíteni nekik, de ha itt ülök és végighallgatom az egészet úgy, hogy nem teszek semmit, akkor soha többé nem nézek a tükörbe. Legrosszabb esetben én is bajba kerülök, de nem mindegy? Ám mielőtt még kirohanhatnék az ajtón egyre hangosabban suhog valami és közelít. Mi a fene?
Nem kell kettőt pislantanom se, hogy választ kapjak a fel nem tett kérdésre. A kirakat elviselhetetlen ricsajjal betör, és miután magamhoz térek az első meglepetésből a törmelékek között észreveszek egy szőke srácot, aki éppen tápászkodik fel egy cifra káromkodással. Aztán elszakítva a tekintetem róla szinte panoráma képet kapok a káoszról.
- Remek… Jól néz ki a boltom – mondom ki önkéntelenül is a gondolataim miközben beletúrok a hajamba. Először az idióta rendőrök, most meg ez! Vajon fedezi a biztosító?
- A francba! – mered rám ijedten a lilás-rózsaszínes-barnás szemeivel, és passzolok, hogy miért, de nem is érdekel. – Te! Nem. Láttál. Semmi! – erre értetlenkedve és szkeptikusan felhúzom a szemöldököm. Vaknak nézek ki? Mégis ki ne látná azt, hogy betörte a kirakatot? Mindazonáltal nem kéne így hangoskodni, mert mára bőven elegem volt minden hangosabb megnyilvánulásból.
- Nem kell kiabálni, nyugodtan lejjebb eresztheted a hangod – simítok végig a homlokomon, mielőtt még jobban elkezd fájni a fejem. Mi a fészkes fene folyik ma?
- Mindegy – legyint, aztán, mint valaki, aki most szökött a diliházból elkezd cikázni a boltban. – Sajnálom az üzletet, majd kártalanítalak, de ne áruld el senkinek, hogy láttál! – hadarja, aztán, mint akibe villámcsapott megtorpan. – Mi a fene… Semmi elektromos kütyü a falban lévő kábeleken kívül?
- Nem szeretem őket – de nem értem, hogy ez most, hogy jön ide. De még mielőtt rákérdezhetnék, fájdalmasan felszisszenek és a fülemhez kapok, mivel a kinti srácok egyike, Noel, kétségbeesetten üvölt fel. Kiszakad a dobhártyám. Mire felnézek a szőke addigra már ki is rohant az üzletből, és ha jól láttam még valamit a fejére is húzott. Mégis mi a jó isten volt ez, és mit csináljak ezzel a romhalmazzal? A fejem egyre jobban lüktet, a kinti hangokat sem tudom már kizárni, na meg a hangtompító réteggel megerősített üveg nélkül nehezebb is. „Nyugodj meg! Az én reszortom, hogy fejjel menjek a falba, ne ölesd meg magad!” Hallom meg az előző srác hangját, aki szószerint bevágódott hozzám egy rövid csevejre. „Azonnal engedj el! Megölte a bátyámat!” Ez az utolsó mondat, amit hallok aztán mintha meg is szűntek volna létezni. Eltűntek… de mégis hogyan? Mi történt velük?
Aztán pár füleléssel és egyre növekvő fejfájással töltött perc után éles fájdalom hasít a fejembe hála pár szirénázó autónak. A hangokból ítélve mentők. Már egyáltalán nem tudom kizárni a hangokat így a fékcsikorgás, a sikoltozó, zokogó, jajveszékelő tömeg fájdalmas hangja olyan, mintha külön az én fülembe szólnának pár milliméternyi távolságról.
A pult mögötti asztal fiókjából előkotrok egy fejfájás csillapítót. Utálom a gyógyszereket, de amióta itt élek, néha nincs más megoldás. Várok, ameddig hat a szer, aztán úgy ahogy összekaparom magam és kimegyek körülnézni, hogy mi történt. De azért az értékesebb régiségeket elrakom a kisebb szobába, ami amolyan „dühöngőnek” számít. Na jó, Erich nevezte el így még az egyik viccesebb pillanatában, amikor egy szó nélkül oda bevonultam, behúztam a függönyt, levetettem magam a kiszuperált kanapéra, és egy órán keresztül nem voltam hajlandó kidugni az orrom. Eredetileg ilyen konyha és pihenő szerűségnek szántam, de sokszor raktárként is hasznosítom, de tény és való, eddig a dühöngő a legkreatívabb elnevezése, és az, hogy ott még soha senki nem „dühöngött” az már csak részletkérdés, amivel nem foglalkozik senki.
A parknál rengetegen tolonganak. A rendőrök kordonnal lezárták a helyszínt, a tömeg egyre kisebb helyen igyekszik elférni, ahogyan mindenki egy irányba tart. Minden emberi aggódva néz ugyanarra és igyekeznek bármit megpillantani. Az sem érdekli őket, hogyha ezért másnak okoznak sérülést. Találok egy viszonylag mozdulatlan pontot a káoszban, a távolban ténykedő mentősökre pillantok és igyekszem nem törődni a félelemtől remegő légvételekkel.
-Szerencsétlen srác, nagyon fiatal volt, és ezek az égési sérülések...
- Találtál nála iratokat? Mi volt a neve?
- Scott Bateson.
- Vigyük a halottaskocsihoz. Gyere, segíts…
Egy nagy sóhajjal kifújom a levegőt. Szerencsétlen Noel… de ő mégis hol van? Meg az a vandál szőke?
Járkálni kezdek, hátha megtalálom őket, de az utolsó mondat óta még egy apró pisszegést sem adtak ki magukból. Istenem… a környéket elnézve még ha komolyan is vesznek a fakabátok, akkor sem tudtak volna itt mit csinálni. legfeljebb csak az áldozatok számát növelték volna.
- Elnézést, keresek valakit! Scottnak hívják, lehet, hogy halott! – üti meg a fülem Scott neve. Megállok és próbálom megtalálni a hangforrását - A testvére kétségbe van esve, hogy mi lehet vele – mondja ugyanaz a hang, felé kapom a tekintetem és egy szőke férfit pillantok meg a kordon közelében. A rendőrnő, akihez intézte a szavait számomra felfoghatatlanul unott hangon válaszol.
- Ők is mind keresnek valakit. Sok sikert – és további szó nélkül elmegy. Pont ezért gyűlölöm az embereket… bezzeg ha vele történne ilyen… Igaz, hogy előbb vagy utóbb kiderülne minden, de addig is kétségben hagyni az embereket? Gyűlölöm az eféléket. De én sosem fogok ilyenné válni, nem engedem meg magamnak. Fogalmam sincs, hogy a fickó fog-e hinni nekem vagy sem, de egy próbát megér. Gyorsan odamegyek hozzá mielőtt még elmegy és megkopogtatom a vállát
- Nem Nöel véletlenül a testvér neve? – kérdem, elvégre a Scott egy gyakori név. Kissé meghökkenve bólint, majd feltámad a gyanakvás a tekintetében. Ez is tipikus – A fiú meghalt, elvitte a halottas kocsi – tájékoztatom figyelmen kívül hagyva a pillantását.
- Ki maga? Honnan tudja, kit keresek? – kérdi, mire magamban felsóhajtok. Ugyanezt kérdezték a telefonba. Most komolyan hazudjak azért, hogy komolyan vegyenek? Á, a lényegen akkor se változtatna semmi, ha hazudnék, az meg hogy hisz-e nekem vagy sem, az az ő baja.
- Silence Chimes vagyok. Csak úgy meghallottam – vonom meg a vállam, majd még mielőtt újra megkaphatnám azt, amit ilyenkor a fejemhez vágnak, inkább elfordulok és elindulok. Azonban nem jutok túl messzire, mert a férfi megragadja a vállam és megfordít.
- Ne siess annyira, fejtsd ki bővebben! Senki sem volt a közelünkben, kizárt, hogy meghallhattad – kirántom magam a kezei közül és valami elcsépelt hallókészülékes poénnal már le is szerelném, azonban a mellettünk felbukkanó rendőr merénylete belém fojtja a szót.
- Emberek! Nyugalom! Kérünk mindenkit, hogy… - folytatja tovább a megafonon keresztül való tájékoztatást, de én akkor már a földön térdelve fogom be a fülem.
- Hé! Jól vagy? – térdel le mellém a szőke férfi, mire megrázom a fejem.
- Csendet… - ejtem ki szenvedve az ajkaimon, mert a tömeget irányítani próbáló rendőr még mindig a készülékbe beszél.
- Hé! Hahó! Uram! – még ő is kiabál! De mi ez? Hirtelen abbamaradt… - Igen, az a rendőrnő önnek kiabált és integetett, de nem vette észre. Úgy láttam, hogy valami fontos lett volna – a rendőr kissé habogva megköszöni, lehet nem ez volt az első ilyen eset? Mindenesetre lelépett azzal az átkozott kütyüvel. – Hé, Silence… szerintem tűnjünk el mielőtt még vissza jön – húz fel a földről, én meg bólintok és elindulok a boltom felé. Az elég fülkímélő távolságban van, de út közben nem szólok egy szót sem.
- Ezzel a hellyel meg mi történt? – néz körül az ismeretlen.
- Valami szőke srác egyszer csak bevetődött a kirakaton keresztül.
- Levin… - sóhajt fáradtan és úgy, mintha a hasonló pusztítások megszokottak lennének, és a boltom csak egy újabb strigula a már elég hosszú listán.
- Amúgy őt hallottam utoljára azzal a Noellel beszélni. Tudsz róluk valamit? – szavaimra furcsán mér végig.
- Mi ez a hallás mánia nálad? Tudod, mások úgy beszélnek, hogy láttak valamit, de te mintha vakot játszanál, vagy fogalmam sincs…
- Öm… figyelj… ez most furcsán fog hangzani, de… - és itt az újabb remek alkalom arra, hogy közröhej tárgyává válhassak! Micsoda fenomenális dolog! – jobb a hallásom, mint a többi embernek. Innen is hallom, ahogyan egy anya reménykedve kérdi a rendőröktől meg a járókelőktől, hogy nem láttak-e egy fekete hajú kislányt piros pulóverben. Meg vannak más dolgok is, amikre képes vagyok, nemcsak ez – nézek a szemébe, amiben csak meglepettséget látok, amúgy ezt az egészet elég nyugodtan fogadja… lehet, hogy még nem dolgozta fel, hogy ilyen alakok, mint én szabadon járkálnak – Ö… nyugodtan kiröhöghetsz – kezdem noszogatni, mert ez már nekem kényelmetlen.
Ám a következő percek számomra hihetetlen fordulatot hoztak. A szőke férfi, mint kiderült Spencer Woods, ahelyett, hogy kiröhögött volna, beutalt volna az elmegyógyba, vagy hirtelen sürgős dolgaira hivatkozva elpárolgott volna, hitt nekem. A családomon kívül valaki végre hitt nekem. Furcsa, de jó érzés, és most itt vagyok egy felhőkarcoló tetején azért, hogy elmondjam azt amit hallottam, azért, mert végre nem csak én hallgathatok, hanem találtam olyanokat, akik engem is meghallgatnak. Még mindig alig vagyok képes felfogni.
-Mindjárt jövök, csak idehozom az öcsém. Addig ülj le, ha gondolod. – és már megy is. Próbálok nem hallgatózni, ami nagyon nehéz, mivel a hallásunk még álmunkban sem kapcsol ki, szóval gondolatelterelésképp nézelődni kezdek.
Vajon, vajon tényleg elhiszik, amit mondok? Persze, különben miért lennék itt, ha nem? De még ha el is hiszik, hogy ilyen képességeim vannak, lehet, hogy amit mondok majd azt kitalációnak tartják. Én se akarnám elhinni, hogyha valaki azt mondaná, hogy egy Lánglovag nevű alak ölt meg valakit. Mégis hogyan lehet ilyen névvel mászkálni? A másik meg a beszélgetés… Az is teljesen hihetetlen! Hogy mondjam el, hogy hihető legyen?
Pillantásom, amit már ezerszer végigjárattam idegességemben a szobán, megállapodik egy kis antik dobozkán, és egyszerűen nem tudok tovább nézelődni. Remegve kinyújtom felé a kezem, felnyitom a tetejét, belenézek. Csinos, ritka darab, de nem eredeti. Van nekem is otthon hasonlóm… tudnék is venni, ha akarnék, de nincs ilyenekre szükségem… de mégis… nem tudom itt hagyni… de itt tudom… de… nem… de…
Lassan emelem le a polcról és csúsztatom finoman a zsebembe, és ahogyan megérzem súlyát öröm cikázik végig a bensőmben, az eddigi feszengés és stressz is megszűnik, és boldogan huppanok le a fotelre. Pont jókor, hiszen már jönnek.
Spencer és az öccse… hát… kicsit sem hasonlítanak. A nagydarab szőke férfi után egy vékony testalkatú, fekete hajú és szemű fiú lép be a nappaliba. Mikor meglát kissé döbbenten mér végig, amin kicsit sem lepődök meg, már hozzászoktam. Na, de amikor meghallom, hogy le akar rajzolni, nem tudom megállni kuncogás nélkül.
- Igazán köszönöm. Talán egyszer sort keríthetünk arra is. – erre a srác totálisan elvörösödik. Na, igen… néha nem tudom mikor kéne csendben maradnom, hogy azt higgyék, hogy nem hallok semmit.
- Ne ijedj meg, Miro. Ő itt Silence Chimes. Az eset közelében levő régiségkereskedés tulaja, és talán tud segíteni, mi is történt a parkban. Ahogy tapasztaltad, egész jó a hallása, mi több, mesébe illő – tájékoztatja az öccsét kilétemről, majd a velem szemben elhelyezkedő kanapéra ülnek. Néha aggódva pislantok a Miro nevezetű srác felé, mivel teljesen megváltozott a személyisége. Hirtelen, mintha az összes élet elhagyta volna és csak mereven bámul maga elé. Lehet, hogy nem bírja az idegeneket.
-Szóval mit hallottál, miután megérkeztél a boltodba?
- Először semmit, majd hallottam ahogyan tűz lobban fel valahol, aztán valaki a földön kötött ki. Noel a bátyja után kiáltott és Scott pedig ellökte, próbálta védeni. Legalábbis erre következetek a hangokból...
- Aztán?
- Aztán felhívtam a rendőrséget. Próbáltam a külső hangokat kizárni, hogy oda tudjak figyelni a rendőrre, de… lehet, hogy hülyén fog hangzani, de… a harmadik fazonnak az volt a neve, hogy Lánglovag… - figyelem kissé szorongva Spencer reakcióját, de semmi olyat nem produkál, aminek szerintem be kellett volna következnie.
- Igen, igen… -dörmögi, majd kissé aggódva pillant az öccsére, akinek a keze már enyhén remeg, ahogyan ökölbe szorítja ujjait a térdén – Miro, jól vagy? – a kérdezett bólint, de azért Spencer nyugtatóan megsimítja a hátát. Az öcsike azért lenne ilyen feszült, mert ismeri ezt a Lánglovagot? – Aztán mi történt? Sikerült még hallanod valamit? – fordul újra felém, bár fél szemét az öccsén tartja, aki már sokkal jobb állapotban van. Legalábbis már uralkodik magán, a tekintete nem változott.
- Igen. Valami tárgy miatt veszekedtek, amit Scott állítólag ellopott. Hogy pontosan mit, azt nem tudtam jól kivenni, mert pont akkor beszéltem a focimeccset néző rendőrrel. Aztán miután elküldtem a gondolataimban a rendőröket a francba, rohantam volna segíteni a srácokon, de pont akkor vágódott be hozzám a kirakaton keresztül egy szőke srác, akinek az volt a legnagyobb problémája, hogy nincs elektromos kütyü az üzletemben.
- Levin volt az! – kapja fel tekintetét Miro, de csak egy bólintással konstatálom a nevet, mert érdekes hangok ütik meg a fülem.
- Mi az? Mi történt? – kérdi a bátyja, mivel érdeklődve szuggerálom az ajtót.
- Valaki elkezdett nyöszörögni és káromkodva erre tart. Elég nehézkesen jár – döntöm oldalra a fejem továbbra is az ajtót bámulva.
- Ez biztosan Levin lesz, megyek, megnézem – pattan fel Miro.
- Felesleges, már itt van az ajtó előtt – és szavaim, hogy igazolja, a szőke srác kitárja az ajtót.
- Mi az, hogy senki sincs az ágyam mellett, amikor éppen haldoklom?! – kezd bele panaszos hangon, amit muszáj megmosolyognom, aztán észrevesz engem is és máris abbahagyja. Kicsit meglepődött. – Mondtam, hogy megfizetem a kárt! Nem szándékosan romboltam le az üzleted! Honnét tudtad, hogy itt lakom? Ugye nem akarsz beperelni? Á, Nick meg fog ölni! – erre elnevetem magam – Hékás! Ez egyáltalán nem vicces! – fújja fel magát.
- Nyugi Levin, azért van itt, mert én hoztam ide, hogy segítsen. Visszatérve a ma történtekre… semmi más infot nem említett Lánglovag a tárgyat illetően? – kérdi újból rám pillantva, de én csak a fejem rázom.
- Egyáltalán nem, és énnél több lényeges információ nem is hangzott el. Legfeljebb annyi, hogy a lopás múlt héten történt. Viszont most mennem kell, van még egy órám, hogy odaérjek a zenekari próbára – pillantok az órára, aztán eszembe jut, hogy túl messze vagyok és tömegközlekedéssel az életben nem érek oda – Hívhatok innen egy taxit?
- Persze, de elviszlek ha gondolod – ajánlja fel, de elutasítom. Levint elnézve, meg az öccsét, és eszembe jutva Noel, szerintem van jobb dolga is, mint engem fuvarozgatni.
Aztán a következő percben már azon kapom magam, hogy egy mobilt szorongatok a kezemben. Érintőképernyős… mozog a háttér… sok ikon van a képernyőn…
-Izé… - bámulok a készülékre, mint borjú az új kapura – Lehet tömegközlekedéssel mégiscsak gyorsabb lenne… - meredek zavartan a kütyüre.
- Ugye most csak viccelsz? Ha gyorsabb lenne nem akartál volna taxizni… - lép mellém Levin, aki kicsit sem zavartatja magát abban, hogy az arcom vizslassa – Várj… te… úgy csinálsz, mint aki életében nem látott ilyet.
- Persze, hogy láttam már ilyet, csak az én kezemben nem volt még. Nem tudom mit kéne megnyomnom… - na, erre már nem csak Levin, hanem kivétel nélkül mindenki úgy néz rám, mint egy ufóra.
- Ember… ez most komoly? A huszonegyedik században vagyunk basszus! Mi az, hogy nem tudsz használni egy mobilt?! – már majdhogynem elsápad… én meg kicsit felkapom a vizet.
- Rohadtul nem tud meghatni a huszonegyedik század, és köszönöm szépen, de huszonöt évig kitűnően eléltem ilyen vackok nélkül, és ezután is el fogok – nyomom a kezébe a mobilt, de Miro azonnal kikapja a szőke kezéből és elkezd i nyomkodni.
- Levin nem rosszból mondta, csak neki lételeme minden, aminek köze van az elektromossághoz. Tessék, már hívja is a taxist – nyomja vissza a kezembe én meg csak bámulok. Hová tűnt a magába zárkózó, merev tekintetű öcsike, és ki ez a kedvesen mosolygós srác?
Miután taxit hívtam és bocsánatot kértem a kifakadásom miatt azonnal távozom. Ahogyan beülök a taxiba elkezd marcangolni a bűntudat. Ez a láda a zsebemben… hittek nekem, nem röhögtek ki, én meg… de nem tudtam nem megtenni… Remélem nem veszik észre… de, biztosan észre fogják! Holnap vissza kell nekik adnom! Mit adnom? Nem ment el az eszem! Postán feladom és kész!
-Uram, jól van? – néz rám a visszapillantó tükörből a sofőr – Kicsit feszültnek néz ki.
- Semmi, semmi bajom, köszönöm – simítom ki a hajam a szememből és azzal a mozdulattal, amivel visszaengedtem magam mellé a kezem el is csenek egy egyszerű, sima tollat, ami ott éktelenkedett a sebességváltó mögötti kis tartóban. Ez az! Nem vette észre! Mégis csak ügyes vagyok! Akkor sikeres is, micsoda öröm!
A hangverseny központban nézegetem a tollat egyre növekvő bűntudattal. Istenem… ha legalább egyszer valami olyasmit nyúlnék le kényszerből, amire szükségem is van! Miért nem néztem meg a rendszámot? Akkor valahogy vissza tudtam volna juttatni… de… most mit csináljak ezzel? El kell tüntetnem…
Pár nap múlva a zenekar előtt teljes lelki nyugalommal állok. Minden tag rám figyel, mindenki felkészült, abbahagyták a készülődést, a fények kialszanak, csak mi vagyunk megvilágítva, az emberek pusmogása is elhal, és minden a lehető legnagyobb rendben van. Magabiztosan lendítem a karmesteri pálcát a tőlem már megszokott mozdulattal, ám még mielőtt az első jelt leadhatnám, megtorpanok. A kotta lapjai halkan rezzennek, ahogyan a csillár is a plafonon, kintről is tompa morajlás és tűz ropogása hallik. Döbbenten fordulok hátra, míg mindenki más az én arckifejezésem tükrözve bámul engem, de nem sokáig. Tűzörvény vágja ki a hatalmas, szárnyas ajtókat és minden lángra kap, amihez csak hozzáér.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2014. 02. 10. 23:19:47
Elégedetten nézem, ahogy a kezem alatt az ecset nyomán életre kel szinte a papíron a virág szép lassan bontva ki fantáziaformáit, táplálkozva ugyan a létező virágok anatómiájából, de végül egyedi fajjá alakulva, amely csak a fejemben él. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy életrekeltem, de aztán elvetem az ötletet, mert csak elhervadna, így viszont fiatalos pompájában tündökölhet az idők végezetéig, de legalább addig, míg a papír végül meg nem sárgul és el nem enyész.
Sóhajtva csukom össze a vázlatfüzetem. Az alkotás folyamatának megszűntével erős hiányérzetem támad, és rá is ébredek, mi az, ami ma egész délelőtt nem történt még meg egyszer sem: Levin egy fél percig sem zargatott. Előfordul az ilyen, de nem túl gyakori, akkor is javarészt valami galibába kerül, így rosszat sejtve sétálok ki, hogy felkutassam, na meg hogy igyak egy kis teát.
A konyhában találok rá - nem volt nehéz kör -, bár számításaimmal ellentétben épp a konnektort molesztálja. Komolyan nem értem, hogy lehet ennyire idióta néha... na jó, mindig.
- Az fájni fog! - jegyzem meg, mire rám pillant. Ezért is próbálom a mondandóm hangsúlyozni rosszalló pillantásommal, miközben a konyhapultnak támaszkodom várva, mi lesz a végeredmény. Ám elkések. A kezében levő drót felszikrázik, ő pedig enyhén megrázkódik. Vagy inkább megrázza magát, mint a kutya, mikor vizes lesz a szőre, épp csak ő nem vizes, hanem elektromos.
- Ez csípett! - fordul felém panaszosan, én pedig nemes egyszerűséggel fejbe tudnám csapni.
- 230 volt száguldott át a testeden. A legkevesebb, hogy egy picit legalább csípett! - emelem az égnek a tekintetem. Idióta, tényleg idióta, menthetetlenül idióta. Mégis kedvelem.
- Háh, egy szavad sem lehet, elértem a célom! - jelenti ki büszkén, majd bugyután néz a tubusra, amit felé dobtam némi leoltás gyanánt.
- Kevésbé lett volna veszélyes rád, és a környezetedre nézve - bár tény, prosztóbb is, mivel lényegesen kisebb kockázattal jár. Bár van egy olyan érzésem, ha lehetne, a saját idegrendszerét is kiölné a méreggel, de ugyebár, ami nincs...
- Most mondd, hogy ez nem volt sokkal izgibb! - vigyorog rám, és önkéntelenül is visszamosolygok. Hogyan is tudnám kétségbe vonni a szavait? Egyébként sem lep meg, csak hozza a formáját. Mellette minden dolog kaland.
- Hát persze - hagyom rá, majd megfogom a teám. Ellenőrzitem, jól van, így hát visszavonulok a csigaházamba. Ha nem bír magával, úgyis megtalál ott is.
Azonban alig jutok az ajtómig, mikor ismerős hang csendül, amely azonnal magához vonz, hiszen a bátyámhoz tartozik. Gyorsan leteszem a teám, majd megindulok, bár ahogy hallom, Levin dinamikus fürgeséggel előz meg, és már is nekikezd az élcelődésnek. Igaz, az sem kerüli el a figyelmem, hogy furcsán elcsuklott a hangja a mondandója végére. Pár lépés, és fel is fedem ennek a rejtélynek az okát. Spenc mellett ott áll a párja is, az a srác, akivel összeszűrte a levet. Tudom, hogy nincs okom rá, hogy utáljam Sydet, rendes fickónak tűnne, ha nem a bátyámat szédítené. De mivel azt teszi, így irritál. Szívem szerint egy feketelyukat rajzolnék a lábai alá, és egy fél percig sem bánnám, hogy eltűnt a föld színéről örökre!
Megrázom a fejem. Spenc iszonyatosan kiborulna, amit nem szeretnék. Nem tudnám elviselni, hogy miattam legyen a padlón lelkileg. Még ha sosem tudná meg, hogy én voltam, akkor sem...
- Sziasztok - szólalok meg halkan, mosolyt erőltetve magamra, hogy elvágjam a legjobb barátom és egyetlen bátyám között kialakulófélben levő veszekedést, és megtiszteljem azzal a minimális intelligens udvariassággal Sydet, amit tőlem Spenc elvár. Hiszen minden alkalommal azon erőlködöm, hogy megfeleljek annak a képnek, amelyet teremtett magában rólam. Ironikus, mert közben arra vágyom, hogy kitörjek ebből a képből... Közben beljebb invitálom őket, majd kivonulok a konyhába teát főzni.
Kiérve felsóhajtok. Tudom, hogy jó ideje együtt vannak, tudom, hogy komolyabb a dolog, azt is tudom, hogy most megint egy hajszállal komolyabb lett azután, hogy fel is hozta ide, mégsem tudom kedvelni. Mert akkor foglalta le a bátyám, akkor vette el tőlem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna a közelségére, hogy lássa, felnőttem. Mert hiába a képességem, úgy véd, mint valami mimózavirágot, pedig igenis meg tudom magam védeni, sőt nemcsak magam, másokat is! Őt is meg tudnám...
Ingerülten vágom a vízforralót a helyére, hogy felkapcsolva hagyjam magára, és egyszerű mozdulatokkal szedek elő négy poharat, belesorakoztatva a teafüveket. Az a szép, hogy bár nem szeretem Sydet, és nem találkoztunk sokszor, már azt is tudom, milyen teafüvet szeret, mert annyiszor hallottam róla ódákat...
Gondolataimból nem is igazán a hatalmas villámlás, hanem a közvetlen utána mindent beborító sötét vonja magára. Bár az is lehet, hogy a valóság csupán Levin hangja képében vágott pofán, hogy ébresztő, de ha ezt nem is tette meg, hát mindenképp felborzolta a hátamon a szőrt, ahogy megérzem a veszélyt, amelyet előbb cselekszem, aztán gondolkodom attitűdje teremthet. Vagyis teremtene, ha nem cselekednék azonnal, jobb híján mindig a zsebemben hordott noteszem és rottling ceruzám kapva elő, és egy hatalmas fekete gombócot rajzolva keltem életre a jelen pillanatban sötét lepelnek képzelt alkotást, és borítom be vele a felszikrázó barátom. Csak halkan sziszegem hozzá kéretlen megjegyzésem: - Levin, eszednél vagy? Majdnem lebuktattad magad!
- Upsz... - nyekken, így megnyugodva engedem el, megszüntetve az erőm, mert már ráébredt ő is, épp mekkora ökör kívánt lenni, s tudom, innentől kezdve nem lesz baj vele. S hogy gondoskodjak erről is, visszabotorkálok a konyhába gyertyákért, kipakolva őket a nappali asztalára, természetesen úgy térve vissza, hogy egy már égett a kezemben. Innentől kezdve azonban kiveszik a kezemből az irányítást, és meg vagyok róla győződve, hogy senki sem érezte egy fél pillanatra sem, hogy a helyzet ura ÉN voltam. Mélyen elfojtott sóhajjal telepedek le az egyik fotelbe, majd figyelem, Levin hogyan foglalja el magát. Megmosolyogtat, egyszersmind megnyugtat hiperaktivitása, és iszonyat mód irigylem, amiért olyan jól elvan a bátyámmal. Mert én tudom, hogy kedvelik egymást, csak még maguknak sem ismernék be, de olyan dolgokkal tudják egymást ugratni, amivel csak azok képesek egymást, akik jól ismerik a másikat. Még az én fantáziámra is rávernek, pedig nem vagyok híján a képzelőerőnek. De ahogy őket nézem, mindig úgy érzem, egyáltalán nem ismerem őket egymáshoz képest, és iszonyatos féltékenység tör rám emiatt. S ilyenkor mindig azt kívánom, hogy soha ne döbbenjenek rá, milyen fontosak is valójában egymásnak!...
Bátyám azonban a jelen helyzetben ilyesmit nem fog felismerni, sokkal inkább néz rám segélykérőn, hogy csináljak valamit a kis szöszimmel, nekem viszont ötletem sincs, mit kezdhetnék vele, hiszen ilyenkor nem elégszik meg azzal, hogy elvonuljon velem a szobámba, most meg aztán végképp nem használhatom az erőm sem, hogy jobb belátásra bírjam, vagy felkeltsem vele az érdeklődését irántam.
Végül elpattan nála a cérna, és megszólal: - Levin, nem ugranál el a boltba gyertyáért? - nem a legeszesebb megoldás, de legalább valami megoldásféle. Épp csak nem lesz hatásos.
- Nem terveztem - vonja is meg a vállát a megszólított. Sejtettem. Ezért is vetem be magam, és kérlelőn pillantok barátomra. Nem érzem jó magam attól, hogy fújtatva feláll végül, mert úgy érzem, elárultam kissé a bátyám javára, azért is kiáltok utána óvón, hogy tudtára hozzam, hogy attól még ő is ugyanolyan fontos nekem: - Vigyél esernyőt! - azonban csak legyint, amelynek hatására a bűntudat a lelkembe mar. Mégis mosolyt erőltetek magamra, mégha csak egészen halványat is, mikor visszafordulok kettejük felé. Most, hogy Levin nincs itt, olyan végtelenül magányosnak érzem magam, ahogy összetartozó párosukra pillantok, hogy komolyan belemar a szívembe a fájdalom. Ebből viszont nem engedek semmit kívülre, nem akarom, hogy még inkább aggódjon miattam, mert én jól vagyok. Én tényleg jól vagyok!
- Bocsánat Levin miatt, kissé néha eléggé forrófejű tud lenni - bököm ki, mire vendégünk azonnal válaszol is.
- Semmi gond. Igazából kicsit még vicces is, bár nem értem, hogy miért csillámpónizta le Spenc-t.
Tekintetem nem kerüli el, hogy testvérem arca megrándul, és tekintetéből is világosan kiolvashatom, hogy ezerrel forognak az agykerekei, hogy kitaláljon valami elfogadhatót. Most kell a segítségére sietnem! Most végre észre fogja venni, hogy nyugodtan rám bízhatja magát, mert megértem őt, és segítek neki könnyedén kikecmeregni meleg helyzetekből!
- Ez egy régi történet, de ha szeretnéd, elmesélem - vetem hát fel, és Syd természetesen vevő a dologra, mondhatni issza minden szavam. Bátorítón pillantok a bátyámra, mielőtt folytatnám.- Mikor először találkozott Levin és Spencer, Spenc egy fogadás miatt éppen egy Én Kicsi Pónimos, rózsaszín csillámmal teleszórt fölsőt viselt két napig, és azóta hívja így - tökéletes hazugság, senki nem köthet bele. Az elismerő pillantást begyűjtendő pillantok a bátyámra, de ő sokkal inkább tűnik dühösnek, mint hálásnak. Valamit rosszul csináltam? Teljesen megszeppenek gondolatban.
- Basszus! Égess le te is, öcsi, jó?! Kezdesz Levinre hasonlítani... - torkoll le, s most nem örülök neki, hogy Levinhez hasonlít. Lehajtom a fejem, és az ujjaim megfeszülnek. Én miért?... Engem miért nem?... Nagyot nyelve tolom vissza magamba a feltörekvő kétségbeesett kérdéseket. S igyekszem a lehető legsemlegesebb hangon kinyögni azt az egy szót, amit ilyenkor kell. - Bocsánat.
Hevesen kap a kezem után, tekintetébe féltés költözik, amelytől csak még rosszabbul érzem magam. Engem nem kell pátyolgatni! Mégsem vagyok képes megtenni vele azt a kegyetlenséget, hogy kirántsam a kezem az övéből.
- Azt hiszem... én most megyek - töri meg a feszült csendet Syd, mire üres tekintetem ráemelem. Úgysem velem foglalkozik, megtehetem. Mire készülhet? Mártírt játszik, hogy még inkább a hálójába kavarja Spenc-t? Eljátssza a megértő és menő partnert, a felnőtt és hibátlan férfit? Érzem, hogy ahhoz sötét aura kezd örvényleni körülöttem, mint amilyen sötéttel Levint borítottam be korábban. Ökölbe szorítom a kezeim, lehunyva a szemem, míg ők kivonulnak elköszönni. Nem szabad felhúznom magam, nem engedhetem szabadára, amit érzek. Itt nem. Csak a lapokon, de oda kegyetlen sötét tájképt fogok festeni!
Mély levegőt véve sikerül erőt vennem magamon, s ismét felnyitva a szemem, a nappaliban hagyott maradványokkal kezdek foglalatoskodni. Túl feltűnő lenne, és még inkább gyerekes és nevetséges, ha most elvonulnék sebzett vadként. Ki kell bírnom, míg megszületik a megfelelő alkalom a lelépésre.
Levin, kérlek, siess haza!
A lélegzetvételem egész elnehezül, ahogy meghallom közeledő lépteit, hiába próbál osonni. Ujjaim görcsösen szorulnak a bögrére. Ha én kaptam volna a bátyám erejét, most a porcelán ezernyi darabra morzsolódva hullana ki a kezemből, de mivel egészen más erőt kaptam, szerencsére tudok magamon annyira uralkodni, hogy a sötét jeges érintését csak én érezzem. Mert a magányt és megnemértettséget csak az érzi, aki elszenvedi...
- Sajnálom, hogy így kiakadtam. Köszönöm, hogy nem nekem kellett hazudni neki, és... tényleg sajnálom - válik esetlenné. Rápillantok. Igyekszem semlegesen közömbös arcot vágni, szemem azonban bizonyára elárulja a rejtett fájdalmat, amit igyekszek a pupillámban lakozó sötétség mélységére zárni.
- Bocsánat, de ezt tudtam csak kitalálni - lehelem erőtlenül a szavakat. Teste hirtelen csapódik az enyémnek, és a következő pillanatban karjai "börtönbe" zárnak, amelyre sikítófrászban tör ki minden porcikám, s izmaim erőlködve feszülnek meg. Nem akarom! Nem kell! Ne alázkodj meg, ne kérj bocsánatot, ne óvj attól, hogy valami fájjon! Ne félts engem! ERESSZ EL!
- Meg-foj-tasz - préselem ki, visszanyelve az indulataim, amelyek kavarognak bennem, s megkönnyebbülten sóhajtok fel, eltávolodva egy fél lépést, ahogy végre szabadkozva, de elenged. De feloldozni nem vagyok képes, ahogy megszólalni se, csak egyre hevesebben dobog a szívem, ahogy próbálnék menekülni az egyre kínlódósabbá váló helyzetből, a szobámat szeretném, a mentsváram, és kirajzolni magamból a káoszt, amely a szívemben ébredt, egyszerűen csak kihányni magamból azt a tömény feketeséget, amely sziruposan tapad a torkomra fojtogatón. Az eszem azonban tudja, valamit muszáj mondanom, valamit ki kell böknöm, s az ajkaim szóra nyílnak, de szó helyett csak a néma csend kél szárnyra róluk, ahogy hatalmas ricsaj támad.
- Egy pillanat, megnézem, mit csinál már megint az az idióta - simít végig a fejemen, s felsóhajtok hálát adva Levinnek amiért felbukkant. Gyorsan kerül elő a noteszem, hogy egy kis dobozt rajzoljak, amelybe belezárom az indulataim, s ezt most életre is keltem. Érzem, ahogy a keserűség elszáll belőlem, azonban kis doboz, ahogy gyorsan zsebre vágom, mintha ólomsúlyú lenne...
Még így is inkább elvonulnék, magukra hagyva a civakodókat, ha nem kiáltana fel meglepetten bátyám, ráadásul belefűzve a nevem. Egy fél másodpercig azért még bámulom az ajtóm, a zsebemben levő dobozkát szorongatva, morzsolgatva, de végül megfordulok, hogy a laborba siessek.
- Mi... történt? - lépek be, de hangom el is csuklik, ahogy megpillantom barátom. A testem azonnal mozdul, s aggódón vizsgálom meg Levint és a másik alakot is, akit magával cipelt.
- Ki ő? - kérdezem közben sután.
- Ha én azt tudnám... - sóhajt Spenc épp olyan bizonytalanul, mint én, s ez az egyetlen dolog, ami kifejezetten jóleső gesztus volt a részéről, mióta hazaért. Mert nem érzem magam olyan átkozottul szerencsétlennek azért, mert hasonló érzelmeket táplálok. - Mind a kettő eszméletlen, Levin is csak annyit tudott mondani, hogy ne kiabáljak.
Bólintok, majd felegyenesedve intézkedek: - Hozok kötszert, addig próbáld meg valamelyiküket felébreszteni!
A kötszer a konyhában van, az egyik szekrény aljában, a külső sérülésekre elegendő lesz az elsősegélydoboz, többet úgysem tehetek, és csak reménykedni tudok, hogy komolyabb belső sérülést nem szedtek össze, ami nem látszik, mert nem vagyok orvos, csak elsősegélyben részesíthetem őket.
A laborból viszont megint a ramazurival határos hangok szűrődnek kifelé. Mi történhetett már megint? Sóhajtva igyekszem vissza, s nem kell sokat szenvednem a helyzet felmérésével. Ismét előkerül a noteszem, hogy most egy ketrec keljen életre, amellyel pikkpakk meg is van a kis bajkeverő. Fáradtan sóhajtok fel. Ez volt ma a harmadik "idézésem", s ráadásul kettőt fenn is kell tartanom. Kezd megviselni. El is támolygok Levinhez inkább, hogy úgy ahogy helyretegyem, leülve mellé, titkon megpihenve, míg Spenc megpróbálja kikérdezni a cicafiút.
Sokat nem kell gondolkodni, mi történhetet, a fiú felzaklatott vallomásából is kiérezhető a tragédia. Egy pillanatig össze is szorul ismét a kezem, s a zsebemben a doboz még nehezebb lesz, ahogy a kétségbeesett gondolataim oda szivárognak el.
- Miro, itt tudsz maradni velük, és vigyázni rájuk, főleg... Nöel? Nöelre? - kérdezi végül, s bár nem nézek rá, bólintok.
- Persze, menjél csak - úgysem tudnék most nagyon mit tenni, fáradok a dupla adag igénybevételtől, és Levint is valakinek helyre kell hoznia. Nem hagyhatom egyedül...
Ahogy nekiindul, kissé fellélegzem, majd megszüntetem a zsebemben levő dobozkát, s nem törődve sokat a másik fiúval, egyszerűen szabad utat engedek a könnyeimnek, kiengedve a hirtelen rám szakadó feszültséget, még ha ezek meg is nehezítik a dolgom, hogy Levint leápoljam.
- Mit bámulsz? - "ordítok" a ketrecben kuksoló "állatkára", de ezzel is csak tovább szontyolítom magam, mert még értelmesen a hangom sem tudom megemelni, mert az egyébként riadt dög tovább bámul. Nyelek egy nagyot, elmaszatolva a pulcsim ujjával a könnyeimet, s igyekszem összeszedni magam. Ami nem is olyan könnyű, hosszú percekbe telik, de valahogy előtte annyira nem zavar, mert nem is ismerem, és ilyenformán annyira nem is érdekel a véleménye. Újabb, remélhetőleg a mai napra utolsó idézéssel, egy árnyalakot teremtek, aki elcipeli helyettem Levint az ágyáig, hogy aztán betakargathassam, mielőtt otthagynám egy kis időre, hogy visszasétáljak a ketreclakóhoz.
Leguggolok a ketrec elé, aminek köszönhetően a srác, valóban mint egy riadt kis állat - bezzeg bámulni tudott... - ugrik a ketrec hátsó felébe, de csendben nem marad most, hogy figyelek rá.
- A testvérem! Hol van a testvérem? Engedj a testvéremhez! - mondhatni zaklatott, de már jóval kevésbé dühkitöréses formában - bár a dühkitöréses megfogalmazás kissé erősnek tűnik, nála bizonyára mégis ez lehet az - hajtogatja a magáét.
- Figyelj rám! Ha van rá esély... - nem, nem mondhatom neki, hogy ha van rá esély, hogy túlélte, a bátyám mindenképp idehozza, mert valljuk be, ha Levin nem hozta magával, akkor az az esély, hogy megtalálják ezt a testvért, nulla. Márpedig ez mindenképp fel fogja izgatni, és a fene se tudja, mit csinál a hírrel. Nem vagyok egy pszichológus, sőt, de instabilnak tűnik, és magam miatt pontosan tudom, hogy az instabil lelkiállapot nem jó tanácsadó. Ha az én bátyám halna meg... Megrázom a fejem. Nem abba még belegondolni is rossz!
De vajon miért támadt rájuk Lánglovag? Őszintén, ahogy elnézem, elég nyápic, és jó, van ez az alakváltó képessége, de hát egy macska... nem tűnik épp hasznos tömegpusztító eszköznek világuralmi tervekhez.
- Miért támadt rátok Lánglovag? - váltok hát témát, az engem jobban érdeklő s kevésbé kényes irányba, de sokkosan csak tovább hajtogatja, hogy Scottot akarja, a testvérét, hol van, és lassan már tényleg úgy kántálja, mint valami védelmi varázslatot a külvilág behatásai ellen. Így nem fogok semmire sem menni, és Spenc tiszta haszontalannak fog tartani. Kétségbeesetten harapok az alsóajkamba. Itt a lehetőség, hogy megmutassam, hogy egyedül is képes vagyok tartani a frontot, erre ez a kis hülye nem csinál semmit! Hihetetlen önuralomra van szükségem, hogy ne álljak neki csapdosni, rugdosni, ütni, vágni a nyomorék tintaketrecet.
Az ötlet hirtelen születik meg bennem. Még nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok irányítani, de miét ne próbálhatnám ki rajta? Nem úgy tűnik, mint akinek lelkiállapot terén lenne mit vesztenie. Majd nem teszek a világba semmi olyat, amivel árthatna magának, és kész.
- Hé, Nöel, van egy mód, hogy találkozhass Scottal. De ahhoz előbb le kell írnod részletesen, milyen, ha le tudom rajzolni, meg tudom neked idézni neked őt - vetem fel a csalit. Látta a képességeim, és tapasztalhatja, hogy ez a ketrec is valósnak tűnik, és mivel még nem sikerült megszüntetnie, nem hinném, hogy rájött, hogy csak tinta és illúzió az egész.
Bizalmatlanul méreget ugyan, de a kántálás megszűnéséből arra következtetek, hogy elhúztam az orra előtt a mézesmadzagot, és ráharapott. Nagyon jó, tegyünk rá még egy lapáttal.
- Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de ilyen a képességem. Tárgyakat és élőlényeket tudok nagy távolságból is ideidézni, aztán ha nincs szükség rájuk többé, visszaengedni, de Scott maradhatna, hiszen nem kell visszaküldeni a természetes élőhelyére, nem igaz? Láttad már, hogy mire vagyok képes - igyekszem biztatóan mosolyogni.
A bizalom a tekintetében egy fél centit sem nő, de beszélni kezd, körbeírva ezt a bizonyos Scottot. Az első megilletődés után azonnal papírt rántok, és fel is skiccelem, amit mond, majd megmutatom neki, és ő elmagyarázza, hol változtassak, míg végül öt perc után - meglepően hamar - rábólint. - Ő az, így néz ki - majd várakozón néz rám, hogy most akkor tartsam is be az ígéretem.
- Rendben, akkor először visszaküldöm a ketrecet a helyére - fogalmazok óvatosan, a korábbi mesémmel egybefüggően. - Aztán jöhet Scott ideidézése. Szerintem érdemesebb, ha visszaváltozol, még a végén félreértené, és nekem ugrana, nem? Valamint... tudom, soknak tűnik, de mivel konkrét személyt kell megidézni valahonnan, s nem csak úgy egy hasonló kinézetű fiút, egy ujjamat a homlokodhoz kellene érintenem, miközben te nagyon erősen rá gondolsz. Menni fog?
Nem válaszol, de bizalmi gesztusként megszüntetem a ketrecet. Kapkodja is a fejét hirtelen jobbra s balra, és látszik rajta, hogy megfordul a fejében a szökés, de aztán a rajzomra szalad a tekintete, s nagy megkönnyebbülésemre végre visszaváltozik emberré.
- Remek, ügyesen csinálod. Most lassan megközelítelek, rendben, csak kartávolságnyira, és csak egyetlen ujjammal, ezzel - emelem fel a mutatóujjam. - foglak megérinteni.
Nem várom meg, míg bólint, mert lemegy a nap, helyette lassan, nagyon lassan közeledni kezdek. Izmai megfeszülnek, és egyre idegesebb, de végül hagyja, hogy hozzáérjek, s nem is tétovázom, belerántom abba a világba, amit teremtettem.
* * *
Levin mellett ülök fáradtan gubbasztva. A sok igénybevétel kimerített teljesen. Nöel, bármit is álmodott, és bármit is játszott végig, most alszik. Ha felébred, kiderül, sikerül-e megvezetnem, hogy velünk maradjon és megbízzon bennünk. A sikeresség növelése érdekében nem is léptem be a világomba, hogy lássam, mit művel, mert akkor az én elmém megzavarhatta volna az övének a működését. Márpedig ő tudja a leginkább elképzelni, mit és hogyan csináltak volna ketten, hogy elérje Scott, hogy Nöel velünk maradjon, mert muszáj. Már ha valóban létezik ilyen opció.
Gondolataim azonban fokozatosan elfordulnak az idegen fiútól, s Levinre siklik a tekintetem.
- Olyan hülye vagy! - súgom neki szemrehányóan, mégis szeretettel simítok ki az arcából egy odapofátlankodó, szőke tincset. Tudom, hogy rendbe fog jönni, mégis haragszom rá egy kicsit. Olyan felelőtlen, és sosem vigyáz magára, mintha nem fogná fel teljesen, hogy ha elveszítem, azt nem lennék képes feldolgozni. Szükségem van rá. A hülyüléseire, arra, hogy bosszantson, hogy megnevettessen, hogy kirángasson a sötétségből, amely nyomasztóan rám telepszik.
A léptek zaja megriaszt. Hogy nem hallottam, korábban ajtó nyílását, vagy a liftet, vagy bármit? Beszundítottam volna? Kiegyenesedve meredek az ajtóra, de valóban csak ő lép be.
- Szóval ide bújtál, Miro - huppan le mellénk egy székre Spenc. - Hogy van? - bök fejével Levin felé.
- Nem lesz baja, csak ki kell pihennie magát. Egy két sérülése egy ideig még zavarni fogja, de alapvetően semmi vészesnek tűnő... - tudósítok épp, mikor aggódón siklik a tenyere a homlokomra, amire megdermedek teljesen.
- Te jól vagy? Olyan sápadt vagy. Bár lázad szerencsére nincs - enged el, mire félre pillantva és átölelve magam, felelem halkan. - Jól vagyok.
Közöttünk ismét "Levin mértékűre" nő a feszültség, és zavartan túr a hajába, hogy valahogy folytassa a beszélgetést. Épp csak hirtelen fogalma sincs, mivel tehetné.
- Scott? - kérdezek hát én.
Zavara elmúlik, helyette szomorkássá válik, s megrázza a fejét. Nem kell kimondania, ebből már bőven értem, főleg, mert ez volt az én feltételezésem is.
- Sejtettem. De Nöel miatt nem kell aggódni. Elintéztem.
- Ezt hogy érted? - lepődik meg.
- Emlékszel, múltkor mondtam, hogy van egy feltételezésem, miszerint képes lennék egész dimenziókat teremteni. Tudod, az állatkertes helyzet az oroszlánnal, mikor kiszabadult, de úgy sétált el mellettem, mintha ott sem lennék, majd békésen visszament a helyére és visszazárták. Akkor használtam először, és mondtam is, milyen furcsa tapasztalat volt, egészen más, mint a rajzok életre keltése... - úgy néz rám, mint aki most lát életében először, így felsóhajtok. Persze, hogy nem emlékszik. Csalódottan legyintek. - Mindegy. Egy illúzióba zártam a testvérének a képével, hogy "beszéljék meg" azt, hogy ránk lesz bízva. Ha jól sikerült, akkor itt fog maradni, s nem lesz vele sok gond.
Sajnos abban sem vagyok biztos, hogy tömör összefoglalóm minden lényeges részletét felfogta. Számára és Levin számára is a képességem lényege sokszor megfoghatatlan. S hiába igyekszem elmagyarázni nekik, megértetve velük nagyszerűségét, végül mindig engem hagynak hátra, mindig nekem kell rájuk várni, és mindig engem hagynak ki minden veszélyesből, nehogy valami bajom legyen. Pedig biztos vagyok benne, hogy sokkal több esélyem lenne a Lánglovag ellen ezzel a képességgel, ha képes leszek teljesen kiismerni és a maximumra fejleszteni. Mert akkor bezárhatnám egy olyan világba, amely a vesztét okozhatná!
- Ööö... - na igen, pont erről beszéltem... Csak egyszer, egyetlen egyszer csillanna meg őszintén a szemében elsőre az az elismerő fény, amivel a lenyűgöző terveket, teljesítményeket jutalmazzák! - Én meg hoztam valakit, akit bemutatnék, azt hiszem. Kinn vár a nappaliban.
Mivel feláll, és visszapillant, hogy követem-e, felállok én is, és kilépek vele együtt a nappaliba. Az alak, aki ott ül - és nem mellesleg bátyám egyik, Sydtől kapott antik dobozkája kandikál ki a zsebéből... - igen impresszív. Még ültében is látszik roppant mérete, szerintem vagy két fejjel legalább magasabb, mint én. A gúnyája meg, mintha valami kosztümös filmből rángatta volna elő Spenc. Zavartan fordulok oldalra, hangok nélkül, nagyon halkan csak magam elé súgva hirtelen lelkesedésem: - Gyönyörű! Le akarom rajzolni!
Nem kis megdöbbenést okoz, mikor ennek ellenére válaszol "felvetésemre" kuncogva: - Igazán köszönöm. Talán egyszer sort keríthetünk arra is.
Totálisan elvörösödve kapom rá a tekintetem. Ő most komolyan nekem beszélt? Hogyan?!
- Ne ijedj meg, Miro. Ő itt Silence Chimes. Az eset közelében levő régiségkereskedés tulaja, és talán tud segíteni, mi is történt a parkban. Ahogy tapasztaltad, egész jó a hallása, mi több, mesébe illő.
Enyhe riadalommal pillantok hol rá, hol a bátyámra. Ez a fickó hallott. Meghallott! Képes az alig suttogásom megérteni! Egyszeriben a vonzó alak félelmetes lesz, és kellemetlenül kezdem érezni magam a társaságában. Vajon milyen távolságban hall mindent? Képes csak egy valakire fókuszálni, vagy minden zajt hall mellette?
De ami a legfontosabb: Ha képes hallani, tartanom kell-e attól, hogy leleplezi a bennem levő sötétséget, amely mardossa a lelkem? Azt a másikat, aki dühös, pusztítana, és folyton kisebbségi komplexussal küzd?
Akárhogy is: ő az ellenségem!
Ürestekintetű rongybabaként hagyom, hogy Spenc a kanapéra nyomjon, és kérdezgetni kezdje, hogy mégis mi történhetett, a külvilág, a válaszai, minden megszűnik a számomra, csak az kattog a fejemben, miközben a tekintetem elsötétül, hogy őt nem engedhetem a közelembe. Mit a közelembe? Az sem egészséges, hogy egy városban szívjuk a levegőt!
- Kedvesem, biztos, hogy föl szeretnél jönni? – kérdezem félve, még a kocsiban. Nem akarom, hogy följöjjön, na nem azért, mert nem szeretném, ha találkozna az én édes kis öcsikémmel, hanem inkább amiatt a baromarc miatt nem akarom. Biztos vagyok benne, hogy előtte is hozná a formáját, teljesen leégetve ezzel engem. – Csak egy pillanat lesz, ígérem! Fogom a pénztárcám, és már mehetünk is – noszogatom, hogy egy nyamvadt pénztárca miatt ne kelljen leégnem előtte, de Syd csak mosolyog azzal az ennivaló mosolyával, és megsimogatja az arcomat.
- Tudod jól, hogy kíváncsi vagyok arra, hogy hol élsz! Már elég régóta járunk, és még csak egyszer találkoztam a barátaiddal, és az öcséddel is csak kétszer, és az sem volt túl hosszú. Végre sikerült elkapnom téged, mikor nem vagy tökéletesen fölkészült minden eshetőségre, ami miatt ide kellett jönnöd, muszáj kihasználnom! – Hát lehet ezeknek a szemeknek ellenállni? Tudom, tudom jól, hogy borzalmas ötlet, de… affranc.
- Na, jó! De csak maximum egy óra! Utána kezdődik a film – figyelmeztetem, hogy foglalásunk van arra a filmre, amit meg akart nézni, ami – természetesen, hogy még véletlenül sem meneküljek meg még szórakozás közben sem a szuperhősöktől –, a Bosszúállók. Hát nem csodálatos?
- Rendben! – vigyorogja, és boldogan kipattan az autóból. Istenem, ez a srác megőrjít engem! Imádom… a mosolyát, a hangját, az illatát, és az egész vidám lényét. Nem tudom, mi lenne velem nélküle, hiszen vele normálisnak érzem magam, min egy átlagos, szerelmes srác, akinek nincsenek semmi elcseszett dolgai, nem változik át néha napján egy járkáló gyémánttömbbé.
Nagyot sóhajtva előveszem az ernyőmet, és követem ezt a kis hiperaktív édességet, hogy ne ázzon meg totálisan. Mikor a portáshoz érünk, átveszem a vezető szerepet, és egy biccentéssel köszöntöm az idős bácsit, aki visszamosolyog, majd tovább nézi a tv-ben menő focimeccset. A vörös szőnyeggel borított padlón elsétálunk a liftig, aminek megnyomom a hívó gombját. Túl magasan lakunk ahhoz, hogy gyalog menjünk, mert az okés, hogy én nem fáradok ki, de Syd már a második emeletnél rosszul lenne, hiszen szegénykém asztmás.
- Te itt laksz? – kérdezi ámuldozva, és pillantása körbe siklik az egész helyiségen.
- Nem, igazából én fönt lakom a legfölső emeleten, de ha szeretnéd, hiheted azt, hogy itt, és akkor nem kell, hogy fölvigyelek – mondom, és átölelem a derekát. Közben megérkezik a lift, és beszállunk, így a portás bácsi már nem láthatja, ahogyan könnyen meglegyinti Syd a fejemet. Na, nem mintha fájna, hiszen még emberként is elég kemény, de na…
Megnyomom a legfelső szint gombját, és bepötyögöm a kódot, amit kér, és amit csak mi ismerünk, és már indul is föl a lift.
- Jajj, te! Miért nem szeretnéd nekem megmutatni? Nem bízol bennem? – kérdezi megbántottan. Belesóhajtok a nyakába, és beszippantva isteni illatát, kicsit megnyugszom.
- Nem miattad, hanem Levin miatt. Találkoztál már vele, és akkor sem volt valami túl kedves, de hazai pályán sokkal jobban ki szokott tenni magáért – morgom, és mikor nyílik az ajtó a legfölső emeleten, ami csak a miénk, hogy ne zavarjuk a szomszédokat, kituszkolom magam előtt Sydet, akinek nem marad válaszolásra ideje, mert elkiáltom magam.
- Megjöttem! – Egy nagyot sóhajtok, és már várom, hogy mikor jön az az idióta, aki sosem hagy nyugtot nekem. Nem is értem, Miro hogy bírja elviselni. Sokkal jobb barátot is találhatna nála, vagy közelebb is kerülhetne hozzám, én tökéletes barátja, testvére, lelki társa lennék, természetesen semmiféle szexuális töltettől mentesen. Fújj! Na, nem mintha Miro nem lenne nagyon édes, és helyes, de egek! Ő az öcsém!
- Hé, Csillámpó…ni – akad meg az elénk viharzó Levin a csodálatosan eredeti üdvözlésében, mikor megpillantja Sydet is, nem csak egyedül engem. Affranc, tudtam, hogy „megjöttünk”-öt kellett volna mondanom…
- Csillámpóni? – kérdezi Syd felhúzott szemöldökkel, érdeklődőn rám pillantva. Idióta Levin! Most gondolhatok ki valamit, mert tudom, hogy bár most le tudom rázni, a kocsiban újra vissza fog térni erre a témára, és addig nem nyugszik, amíg meg nem tudja, hogy miért nevezett annak. Márpedig az igazat nem akarom bevallani, szóval basszus ismét hazudni kényszerülök – és már megint Levin miatt, aki a múlt alkalommal majdnem villámmá változott előtte. Idióta.
- Ne is törődj vele – sóhajtok föl immáron sokadszorra emiatt az agyatlan barom miatt, és csak azért is beterítem az ernyőmről lezúduló vízzel. Megérdemli! – Ne égess! – moromolom figyelmeztetően, de mikor megpillantom mögötte, majd előtte az öcsikémet, és Syd karját is megérzem a derekamon, egyből lehiggadok. A számomra két legfontosabb személy… úgy örülnék, ha jól kijönnének egymással! Csak Levin ne lenne itt, bahh…
- Sziasztok – mosolyog ránk édesen, és a vezetésével besétálunk a nappaliba. Sajna Levin is követ minket, így mikor Miro magunkra hagy, hogy csináljon kis teát, nem tudunk semmi értelmesről beszélni előtte, hiszen még a végén mindenbe, még a magánéletünkbe is belepofázna, ahogy szokta tenni. Zavarba meg nagyon nem akarom hozni Syd-et, így inkább marad a semleges beszélgetési téma: az időjárás.
Hirtelen egy nagy villámlás hasítja végig az eget, és mindjárt utána dörren is az ég, amit egy áram kimaradás is egyből követ. Mindenhol sötét lesz, és hallom, hogy Syd mellettem kényelmetlenül megrázkódik. Szegénykém nem szereti a sötétet, fél tőle, és még alvás közben is világítani szokott egy halvány fényű lámpa a szobájában.
- Majd én megoldom! – rikkantja egy hang, és egy pillanatra megáll bennem az ütő, amikor egy villanásnyi fény szétterjed a szobában. Ugye. Nem. Az. Történt. Amire. Én. Gondolok?! Ugye nem buktatott le majdnem minket az én öcsém idióta, eszement, barom barátja?!
- Ez mi volt? – kérdezi Syd csodálkozva, amitől gyorsan leizzadok. Basszus, basszus, basszus, mit válaszoljak?! Azt mégsem mondhatom azért, hogy Levin volt, aki néha szeret átváltozni egy élő villámmá, energiagömbbé, vagy mivé, nem igaz? Basszus!
- Semmi, kicsim. Levinnek van egy erős fényű zseblámpája, de úgy tűnik, hogy lemerült az elem benne – felelem gyorsan, és reménykedek benne, hogy hangom remegésén nem észleli hazugságomat. Azt tudom, hogyha hazudok, akkor a fülem pirosan kezd el csillámlani, és többször pislantok, mint átlagosan, de ugye ezt a sötétben szerencsére nem láthatja.
Miro gyorsan hoz pár gyertyát, és gyufát, amikkel meggyújthatjuk őket, és azzal világítva várjuk, hogy megérkezzenek az áramszolgáltatótól a szerelők. Levin, az a dilinyós kölyök közben azzal szórakozik, hogy mindenféle idióta figurát megformáz viaszból, amitől kezd az idegeimre menni. Ja, nem, alap esetben megy az idegeimre, ilyenkor már vígan szteppel szerencsétlen idegeimen. Miróra pillantok segítségért, de ő is csak tanácstalanul megrántja a vállát, hogy most mit csináljon, agyat mégsem rajzolhat neki, így kezdeném elfogadni, hogy jóvan, nem változik ő, viszont mikor Syd elé is lepakol a „mesterműveiből” egyet, fölmorranok.
- Levin, nem ugranál el a boltba gyertyáért? – kérdezem kedvesen, de úgy, hogy tudja, ez utasítás volt, nem pedig egy sima kérdés. Még Syd is észleli ezt, amiért kapok egy nyugtató comb-simogatást, de tudom, hogy most nem tudnék lenyugodni addig, amíg itt van ez az idióta. Pár pillanatig mélyen a szemembe néz Levin, majd lazán megvonja a vállát.
- Nem terveztem – feleli az az agyatlan kis dög, de szerencsére öcsikémre már hallgat, és fújtatva fölpattan. Végre! Remélem, elkap majd valami nyavalyát, ha van annyi esze, hogy csak simán pólóban húzzon ki a hidegbe, bár ha belegondolok, hogy akkor Mironak kell ápolnia, ha meg nincs ideje, akkor nekem, inkább mégse kapjon el semmit.
- Vigyél esernyőt! – kiáltja utána óvón Miro, de csak legyint egyet az a villanylámpa, és elhúz. Szegény öcsém csak pislog pár percig utána, majd ismét visszafordul hozzánk, és elmosolyodik. – Bocsánat Levin miatt, kissé néha eléggé forrófejű tud lenni – mondja eléggé lesarkítva annak az idiótának a vérmérsékletét. Nem szólom le, de horkantásából mind a ketten jól tudják, hogy mit gondolok én arról a forrófejű baromról.
- Semmi gond. Igazából kicsit még vicces is, bár nem értem, hogy miért csillámpónizta le Spenc-t – gondolkozik el kicsim. Remélem, Miro ki tud találni valami normális indokot, mert nagyon nem szeretnék hazudni Sydnek.
- Ez egy régi történet, de ha szeretnéd, elmesélem – kezdi Miro, és Syd heves bólogatására folytatja. – Mikor először találkozott Levin és Spencer, Spenc egy fogadás miatt éppen egy Én Kicsi Pónimos, rózsaszín csillámmal teleszórt fölsőt viselt két napig, és azóta hívja így – meséli, én meg érzem, hogy kidagad a homlokomon egy ér. Te is fiam, Brutus?
- Basszus! Égess le te is, öcsi, jó?! Kezdesz Levinre hasonlítani… – morgom idegesen, és Syd kuncogásától, majd hirtelen elhallgatásától csak még jobban mérges leszek. Jó-jó, kitalált valamit, de miért pont ilyet?! Nem lehetett volna mondjuk elmondani az igazat, hogy a barátja egy agyatlan barom, aki imád engem csesztetni? Basszus!
- Bocsánat – suttogja Miro, mire mintha egyből elfúják volna haragom, és csak a kétségbeesésem marad, hogy ugye nem bántottam-e most meg az én édes kicsi öcsikémet. Ijedten kapok a keze után, és némán próbálom elmondani, hogy mennyire szeretem, és nem haragszom rá. Remélem, megérti, mert az érzelmeim kimondásában sosem voltam túl jó. Nem akarom, hogy még távolabb kerüljünk egymástól.
- Azt hiszem… én most megyek – szólal meg Syd tétován, egy jó pár perces csönd után. Szívesen mondanám, hogy maradjon, vagy hogy megyünk együtt de… lehetséges, az öcsémmel kellene maradnom. Jó pár pillanatig vacillálok kettejük között, egyikükről a másikukra nézve, és döntök.
- Sajnálom, de most nem tudok elmenni a moziba. Ígérem, bepótoljuk – mondom Sydnek, és elé állok. Csak mosolyogva megrázza a fejét, és lábujjhegyre állva egy csókot nyom a számra. Úgy szeretem ezt a gyönyörűséget, olyan megértő.
- Megértem, maradj csak nyugodtan – mosolyogja, és fölveszi magára az időközben levetett kabátját. Kikísérem az előszobába, és megvárom vele, amíg megérkezik a lift. Búcsúzáskor szenvedélyesen megcsókoljuk egymást, és csak a lift csilingelésére szakadunk el egymástól. – Holnap találkozunk? – kérdezi boci szemekkel, és elvarázsolt bólintásomra hamiskás mosoly kúszik ajkaira. – Rendben, de akkor hozzám gyere, és egy egész éjszakás szuperhősös filmmaratont fogunk tartani! – jelenti ki vigyorogva, és még mielőtt válaszolhatnék, be is csukódik a lift ajtaja.
Persze, mindig a kicsit bántják, hümpf!
Egy nagy levegő után visszasétálok a nappaliba, ahol Miro a koszos bögrékkel, és szétturkált gyertyákkal foglalatoskodik. Közelebb sompolygok, és megpróbálom eldönteni, mit is akarok neki mondani. Igazából nem értem magamat, mert jó-jó, eléggé megbántódtam, de nem kellett volna ennyire fölkapnom a vizet. Csak segített, hogy Syd ne tudja meg a titkunkat, akkor miért dörrentem rá? Ráadásul az utolsó, hogy kezd Levinre hasonlítani… nem kellett volna. Hülye voltam.
- Sajnálom, hogy így kiakadtam. Köszönöm, hogy nem nekem kellett hazudni neki, és… tényleg sajnálom – mondom bűnbánóan. Rám néz, én meg elolvadok. Az én öcsikém a legcukibb a világon, még megbántottan is! Nekem komolyan testvér-komplexusom van, kezdem úgy érezni…
- Bocsánat, de ezt tudtam csak kitalálni – mondja csendesen. Nem bírom ki, muszáj megölelgetnem, megszorongatnom, még akkor is, ha már régóta nem öleltem meg. Most úgy érzem, kell ez. Remélem, jól, és nem ijesztem el túlzott testvéri szeretetemmel. – Meg-foj-tasz – nyögi ki magából és próbál kibontakozni ölelésemből. Ó, basszus!
- Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Ne haragudj, még nem szoktam meg az erőmet – mondom, és zavartan megvakarom a tarkómat. Már épp mondana valamit Miro, talán azt, hogy „megbocsájtok”, mikor egy hangos ricsajt hallok meg. Na, vajon ki érthetett haza, egyet lehet találni… - Egy pillanat, megnézem, mit csinál már megint az az idióta – morgom, és megsimogatom öcsikém fejét.
A labor felől hallom az ottani dolgok leborogatását, és szemeim előtt már olyan képek vannak, hogy rögtönzött házibulit tart ott, amiatt van ez a zaj. Viszont mikor egy nagy dörrenéssel kivágom az ajtót, szitok áradatom bent reked, és aggódóan odasietek Levinhez. Az oké, hogy néha baromira föl tudja cseszni az agyvizemet, de attól még a barátom, vagy valami olyasmim, mert előbb mondanám azt, hogy a nem létező nénikém fiának a kutyájának a kisállatkája, de ha ilyen állapotban látok valakit, az a legkevesebb, hogy segítünk rajta.
Főleg, ha az a valaki Levin, bár ha jól látom, valaki más is van vele.
- Levin! Mi történt? Hé, hallasz?! – kérdezem egyre hangosabban, ahogyan látom, hogy kezdi elveszíti eszméletét. Ilyenkor elvileg beszéltetni kell az embert, mert nem szabad, hogy elájuljon, ráadásul jó lenne tudni, hogy mi, vagy ki sebesítette meg őt ennyire, és ki az az ismeretlen, akit már megint összeszedett.
- Ne ordíts már Csillámpóni, nem kell még halláskárosodás is! – fintorodik el, de hangján is hallani, hogy nincs sok ereje még a visszavágásokra sem. Az pedig eléggé aggasztó jel, hát még az, hogy fokozatosan elhagyja magát az ölelésemben, így gyorsan Miro után kiáltok. Ő tudja, mit kell tenni ilyenkor, nekem fogalmam sincs, nem értek a sebesülésekhez.
- Mi… - kezdi, de mikor meglátja a karjaim közt tartott, sebesült Levint, megtorpan. - …történt? – kérdezi, és ide siet, megnézni Levin, és a másik ismeretlen sérüléseit. – Ki ő?
- Ha én azt tudnám… Mind a kettő eszméletlen, Levin is csak annyit tudott mondani, hogy ne kiabáljak – morgom, de most nem azért, mert idegesít a srác, hanem mert féltem. Igen, basszus, féltem! Nekem is lehetnek néha elmebeteg dolgaim…
- Hozok kötszert, addig próbáld meg valamelyiküket fölébreszteni! – utasít, és elsiet. Levinen látom, hogy nincs magánál, a másik viszont nyöszörög, mintha nagy fájdalmai lennének, amit a sérüléseit látva, nem is csodálok, így óvatosan lefektetem Levint, és a másik sráchoz mászok.
- Hé, ébresztő! – érek hozzá a vállához, mert nem tudom, mit tegyek. Ha ébreszteni kell valakit – legtöbbször azt az idiótát –, akkor csak simán megrázom, amitől felébred. De őt mégsem rázogathatom, mint egy rongybabát, vagy pofozhatom, hiszen ezektől csak még rosszabbak lennének a sérülései. Tisztára haszontalannak érzem magam, ahogyan gyengéden próbálom magához térítgetni, és már azon vagyok, hogy lehúzom Levin cipőjét, hátha a zoknijának a szaga magához térítené szerencsétlen srácot, mikor szempillái megrezzennek.
- Scott – nyöszörgi, és hirtelen magához tér. Úgy kell lefognom, hogy ne essen nekem, mint állat, hogy a kezeimet gyémánttá kell változtatnom, amivel szinte satuba szorítom őt. Rúgkapál, kiabál, hogy eresszem el, mert ő Scottot akarja, majd megdermed. Teljesen mozdulatlanná válik, és úgy érzem, most már okés lesz, de persze, hogy csak arra vár, hogy mikor eresztem el, és…
Ez macskává változott?! Ó, hogy a fene essen bele!
Szitkozódva vetem utána magam, ahogy fújtatva, teljesen megkergülve próbál kiszökni a szobából, és bármikor, amikor rá akarnám vetni magam, kitér az utamból. – Megállj, te szőrmók! – kiáltom, de nem hallgat rám. Bezzeg, mikro belép Miro a kötszerekkel, és fölméri a dolgokat! Simán rajzol gyorsan egy ketrecet, amit csak rátesz a macskára, és már meg is van. Ehh…
- Nyugodj le! Kérlek, változz vissza, és mondd el, mi történt. Nem akarunk bántani! – próbálom nyugodt hangon mondani, hogy ne ijesszem meg még jobban. Fújtat, de úgy tűnik, hogy bár a bizalmatlanság megmaradt, visszaváltozik emberré.
- Hol van Scott? – kérdezi kétségbeesve. Miroval tanácstalanul egymásra nézünk, és megrázzuk a fejünket, hogy nem tudjuk.
- Ki az a Scott? Téged hogy hívnak? Mi történt, miért sérültetek meg? – teszem föl kérdéseimet egymás után, de hogy ne csak kérdezzek, be is mutatkozom, hátha úgy jobban megnyílik. – Én Spencer Woods vagyok, ő az öcsém, Miro, az a múmia pedig, akit éppen kötözget, a… barátunk, Levin Storm – mondom. Pár pillanatig rajtuk felejtem pillantásomat, de aztán vissza fordulok az ismeretlen felé.
- Scott a bátyám, én Nöel vagyok. Lánglovaggal harcoltunk, és ő… - akad el mondanivalójában, és látom gyilkos indulatait szemében. Van egy rossz sejtésem, hogy mi történhetett, hiszen egyrészt, nem sokan élték túl a találkozást a hírhedt Lánglovaggal, és ha Levin csak őt hozta el… Nem tudom, mit érezhet. Nem is akarom megtudni, Miro nekem hihetetlenül fontos. – Muszáj vissza mennem! Meg kell ölnöm Lánglovagot! – könyörög, és a ketrecet feszegeti, hogy engedjük ki.
- Sajnálom, nem mehetsz vissza. Viszont, ha megmondod, hol történt, megkeresem a testvéred – mondom, de folyton csak kétségbeesetten rázza a fejét. Na jó, azt hiszem, tőle már nem fogok válaszokat kapni. – Miro, itt tudsz maradni velük, és vigyázni rájuk, főleg… Nöel? – nézek kérdőn a srácra, de azt hiszem, tényleg ez a neve, még ha nem kapok választ, akkor sem. - Nöelre? – kérdezem.
- Persze, menjél csak – feleli csendesen, és Levin arcán lévő egyik sérülést tisztítja. A srác lassan inkább hasonlít egy múmiára, mint egy emberre, így inkább gyorsan elhúzok, még mielőtt röhögésben törnék ki. Nem épp a legjobb alkalom kárörvendeni.
Mivel még mindig nincs áram, így a mobilomat veszem elő gyorsan, és rákeresek, hogy hol történhetett az elmúlt órákban egy kisebb csata. Hamar meg is találom, egy nem messze levő parkban történt, hogy Lánglovag, és Zárlat összecsapott. Nincs túl sok halott, de a mentők még nem találtak meg mindenkit. Hát, remélem, azt a Scottot még nem vitték el, különben nem tudom megtalálni…
Sajnálom szegény srácot. Nem tudom, hogy én mit tennék, ha Miro meghalna. Valószínűleg, én is ugyanígy viselkednék, hiszen a világon a legfontosabb számomra Miro, még ha Sydbe is vagyok szerelmes, akkor is. Miro helyét senki nem veheti át a szívemben, és ha meghalna… Az a részem is vele együtt halna.
A parkban mindenfelé sikoltozó, zokogó emberek, szirénázó mentőautók, és rengeteg sebesült van. Vajon mi történt itt? Mármint azon kívül, hogy csata. Meg Zárlaton és Lánglovagon kívül. Borzalmas hely… épületek lerombolva, fölégetve… de szerencsére „csak” kevés halott van, mert nem gyilkolni akart – elvileg. Hogy gyakorlatilag mi történt, nem tudom.
Mivel kordonnal le van kerítve minden, nem tudok közel menni, bárhogy is akarok, a rendőrök, és mentősök engem is, a többi emberrel együtt, visszatart. Hogy találom így meg Scottot?
- Elnézést, keresek valakit! Scottnak hívják, lehet, hogy halott! A testvére kétségbe van esve, hogy mi lehet vele – szólítok meg egy rendőr nőt, aki éppen kijön a kordon mögül. A nő csak unottan rám néz, majd vissza néz az emberek gyűrűjére, és ismét vissza rám.
- Ők is mind keresnek valakit. Sok sikert – vonja meg a vállát, és elhúz. Tátott szájjal bámulok utána, hogy mégis ezt hogy képzeli. Ennyire nem érdekli egy – több – lehetséges halott ember sorsa, sem pedig a többi gyászoló kétségbeesése sem?! Azon gondolkozom, hogy át kéne változni, hátha szuperhősként jobban figyelnének rám, mikor megkopogtatja valaki a vállamat.
- Nem Nöel véletlenül a testvér neve? – kérdezi az ismeretlen. Meghökkenten bólintok, és gyanakvóan megnézem, hogy mégis ki lehet ő. – A fiú meghalt, elvitte a halottas kocsi – mondja a férfi.
- Ki maga? Honnan tudja, kit keresek? – kérdezem gyanakvóan. Honnan tudja, hogy Nöel Scott testvére. Hogyan hallott meg, hiszen láttam, hogy senki nincs a közelünkben, mindenki a kordon körül volt, mi meg attól pár méterre. Kicsoda ő, és mit akar?
- Silence Chimes vagyok – feleli. – Csak úgy meghallottam – vonja meg a vállát. Valami nem tetszik ebben a fickóban… Valami nagyon gyanús.
Összehúzott szemöldökkel, elmélyülten tanulmányozom a konnektorból elősorjázó hangyákat. Fene se tudja hol a fészkük, de két napja küszködünk velük, és hiába imádom az állatokat, ők egyáltalán nem cukik. Belemásztak a sütimbe…
Mivel a falon nem látok át, a konyhát meg nincs kedvem szétkapni, egyszerűen megpróbálom kipiszkálni őket. Jobb híján egy drótdarabot dugdosok a lyukakba.
- Az fájni fog!
A vállam fölött áttekintve Mirot pillantom meg, ahogy rosszalló tekintettel dől a szemközti konyhapultnak. Gondtalanul vigyorgok rá, majd fordulok vissza tevékenységemre, mit sem törődve a lemondó sóhajjal.
A következő pillanatban azonban a drót egyik vége a fázisba csúszik be pont, és a következménye eléggé megrázó élmény. Szitkozódva húzódok hátrább, és rázom le magamról a szikrák formájában megjelenő erőteljes kisüléseket.
- Ez csípett – panaszolom barátomnak durcásan.
- 230 volt száguldott át a testeden. A legkevesebb, hogy egy picit legalább csípett! – nyögi égnek emelt tekintettel. Egy egészen kicsit lesimítom az átlagosnál is jobban felálló tincseim, majd visszanézek a konnektorra, amiből már nem menetelnek hangyák.
- Háh, egy szavad se lehet, elértem a célom! – jelentem ki büszkén, mire a következő pillanatban egy tubust dob a kezembe. Rovarirtó.
- Kevésbé lett volna veszélyes rád, és a környezetedre nézve – mosolyog rám a szokott szelídséggel, amiben mégis benne van a szidás enyhe árnyalata is. Elhúzom a számat a tubust figyelve, majd vállat vonva rakom le a pultra.
- Most mond, hogy ez nem volt sokkal izgibb! – vigyorgok rá.
- Hát persze – hagyja rám mosolyogva, majd felkapja a forró teától gőzölgő bögréjét, amiért eredetileg jött, és visszavonul alkotni a szobájába. Kint már második napja zuhog az eső, és vasárnap lévén, semmi dolgunk. Miután tegnap végig rajta lógtam, ma hagyom rajzolni, nehogy elvonási tünetei legyenek.
Így viszont nem igen tudok mit kezdeni magammal, ilyen időben nem jó ötlet kimenni motorozni. Nem mintha most már ártana egy két villámcsapás, de azért legutóbb se volt olyan fenomenális élmény.
- Megjöttem! – harsan a lift felől. Mivel a legfelső szinten lakunk, így rögtön az előszobába nyílik a felvonó, amiben csak nekünk van kódunk ehhez az emelethez. Felcsillan a szemem, és az unalmasnak ígérkező délután egy pillanat alatt nyer némi izgalmasabb kilátást. Felpattanok, és kiviharzok az előszobába, majdnem elsodorva Mirot, aki szintén a bátyját jött üdvözölni.
- Hé, Csillámpó…ni – akadok el egy pillanatra, mikor nem egyedül vele találom szemben magam. Egy pillanatra gyanakodva mérem végig a mellette toporgó srácot, majd leesik kivel is van dolgom. Jaaa, a barátja, már bemutatta nekünk. Öh… fogalmam sincs, hogy hívják.
- Csillámpóni? – húzza fel a szemöldökét a névtelen, kérdőn pillantva Spencerre.
- Ne is törődj vele – sóhajt fel a becenév gazdája, majd meglendíti felém az esernyőjét, beborítva egy jó adag vízzel. – Ne égess! – mormolja az orra alatt.
Dühösen rázom le magamról a vizet, és már vágnék vissza, mikor Miro jelenik meg a látóteremben és tol be maga mögé.
- Sziasztok – mosolyog rájuk halványan, majd beljebb tereli őket. Durcásan, lelombozott lelkesedéssel követem őket a nappaliba, és míg Miro elszalad teát csinálni, felülök a bárpultra, és némán figyelem őket. Semmitmondó dolgokról társalognak, főleg az időjárásról. Komolyan mondom, ha nincs ennél izgalmasabb témájuk, lapos egy kapcsolat lehet.
Már nyitnám is a szám, hogy ezt az észrevételemet megosszam velük, mikor hatalmasat villámlik, közvetlen közel, és rögtön utána úgy megdördül az éh, hogy majdnem bezúgok a pult mögé. A sötétség pedig ami a lakásra ereszkedik, jelzi, hogy a villany a megfutamodást választotta.
- Majd én megoldom! – rikkantom, és egy röpke pillanatra fel is szikrázok, mielőtt olyan vak sötétség borulna rám, hogy ha nem tudnám, kitől származik, alaposan betojnék.
- Levin, eszednél vagy? – szólal meg közvetlen mellettem Miro. – Majdnem lebuktattad magad!
- Upsz… - nyekkenem, mikor leesik miről is beszél, és a továbbiakban kedvtelenül várom, hogy a hivatásosak csináljanak valamit. Addig pedig gyertyákat gyújtunk, én pedig unalmamban a még meleg viaszból alkotok pónikat és szivárványokat, Spencer egyre idegesebb pillantásától övezve.
Nagyjából ott telik be nála a pohár, mikor szépen sorjában megolvasztom őket a gyertyák felett, és egyet a barátja elé is lepakolok.
- Levin, nem ugranál el a boltba gyertyáért? – morranja, sokkal inkább kötelezően ajánlott feladatként, mint kérdésként tálalva a dolgot.
- Nem terveztem – vonom meg a vállam, de a következő pillanatban Miro kérlelő tekintetével találom szembe magam, amit már jóval nehezebb, sokkal inkább lehetetlen visszautasítani. Fújtatva pattanok fel, és ahogy vagyok, pólóban célzom meg a lépcsőt.
- Vigyél esernyőt! – szól utánam legjobb barátom, de csak legyintek. Leszáguldok a lépcsőn, el a portás orra előtt, és ahogy szabad ég alá érek, és megbizonyosodhatok afelől, hogy senki se lát, hagyom, hogy testemet kívül-belül ellepje a feszültség, és a levegőbe lököm magam.
Még jó, hogy az összes ruhám olyan különleges anyagból készült, ami alkalmazkodik az erőmhöz, és nem lesz baja a durva elektromosságtól, ami bevonja az egész testem. A maszkom ugyan még mindig a zsebemben van, de amíg ilyen alakban vagyok, úgyse ismernek rám, egy ember alakú energiabomba vagyok.
Mivel úgyis csak lerázni akartak a veszekedés kitörése előtt, és a gyertya valójában szükségtelen, nem a boltot, inkább nagybátyám otthonát célzom meg. Nem Nickét, mert ő üzleti úton van perpillanat, hanem Zach-et, vele úgyse találkozom olyan sűrűn.
Miroék szerint, nagybátyáim előtt is jobb, ha titokban tartom a képességeim, pedig nagyon szívesen elmesélném nekik, hogy a Zárlatként emlegetett hős én vagyok valójában. Most is megfordul a fejemben, hogy beavatom Zachet, de csalódnom kell, és még csak otthon sincs, hiába csengetek.
Puffogva engedem ki újra az erőmet, és az épületek közt cikázva, elindulok haza.
Nem jutok messze, mikor szirénázásokra, és egy balhé semmivel össze nem téveszthető hangjaira leszek figyelmes. Nem is én lennék, ha nem rögtön arra venném az irányt, de ami a város egyik kisebb parkjának peremén fogad, az alaposan meglep.
Nem csak azért, mert az egyik felet Lánglovag testesíti meg személyesen, a zuhogó esőben, hanem mert ellenfele egy… elefánt?
Megtorpanok a levegőben, és döbbentem figyelem az eseményeket, így hamar leesik, hogy utóbbi nem éppen egy elszabadult állat, akit az ügyeletes rosszfiú próbál hazaterelni, hanem egy hozzánk hasonló, különleges képességekkel rendelkező ember. És nem áll jól. Lánglovag félelmetes ellenség, ezt mindenki tudja, és hálásak lehetünk, hogy ritkán bukkan fel, potenciális ellenfele azonban volt olyan peches, hogy belefusson.
Engem se kell viszont sokat ösztönözni, perpillanat nekem kedvez az időjárás, és a parázsköpőnek kevésbé, így az egyre vacakabb állapotban lévő alakváltó segítségére sietek.
Kapásból megsorozom pár pici gömbvillámmal a narancssárgában pompázó hapekot, aki látszólag nem örül ennek különösebben, és felém terelődik a figyelme. Eddigi ellenfele újra emberi formát ölt, és hátrébb húzódik egy másik sráchoz, aki jóval elesettebbnek tűnik. Úgy néz ki, őt védte.
- Zárlat… - szisszen fel Lánglovag, erejéhez pont nem illő, jeges hangon.
- Naposabb napot, Lángfej! – vigyorgok rá, bár ahogy én se sokat látok vonásaiból, úgy ő is csak sejtheti, milyen képet vágok. – Mi hozott erre, ilyen időben?
Természetesen nem méltat válaszra, miért is tenné… Egyszerűen felém lendül, és ha nem lennék elég fürge a kitéréshez, valószínűleg már a nyakamat markolná. Így viszont megtartom a köztünk lévő távolságot, és igyekszem az egyik fejünk fölött cikázó villámot felé irányítani.
A természet erőit viszont nem olyan könnyű az akaratom szerint manipulálni, és mire Lánglovagba csapatna, ő már nincs az előző helyén.
Felszisszenve pördülök meg, ahogy gyanúsan melegebb lesz az idő mögöttem, de csak tompítani tudom a csapását, így is zuhanásnak indulok az erejétől. Nyekkenve érek földet, és pörkölöm meg kissé a talajt, de gyorsan talpra is küzdöm magam.
Viszont az ő figyelme megint a másik két résztvevőre terelődik, akik közül a határozottabbnak tűnő, erre támadásba lendül. Még én is látom, hogy túlzottan elvakultan küzd az állapotához képest, és hogy ennek nem lesz jó vége.
Ismét a levegőbe lököm magam, és beszállok, hogy mielőbb véget tudjunk vetni a harcnak. Kezd elvonulni a vihar, és bár az eső esik még, nem tölthetem fel magam a villámok erejével, amik többet érnek minden elektromos kütyünél a környéken.
A gond az, hogy nem tudok teljes erőmből harcolni, mert egy nagyobb kisülésemnél sérülne az alakváltó is, akit túlzottan leköt társa védelme. A kisebb srác is megpróbált részt venni a küzdelemben, de miután kapott egy maflást, a földön maradt.
- Húzódj hátrébb! – kiáltok oda az alakváltónak, és bár eleinte gyanakvóan méreget, amint elkezd erősödni körülöttem a kisülések és villámlások áramlása, jobbnak látja megfogadni a tanácsom. Én pedig ezúttal nem Lánglovagot célzom meg az egyre távolodó villámokkal, hanem magamat, és miután alaposan feltöltődtem, célzottan ráeresztek mindent.
El is találnám valószínűleg, de nem ostoba, és mikor észreveszem, hogy bámészkodó emberekkel teli épület van mögötte, meghűl bennem a vér. Még ha Lángfejet telibe is kapja, juthat rájuk is, és nem viselnék jól az elektromosság ezen mértékét.
Visszairányítom magam felé a villámokat, de arra már nincs időm, hogy a célba érésük előtt, irányításról átváltsak befogadásra. Saját erőm taszít át a park mellett húzódó út másik oldalára, egyenesen be az egyik bolt kirakatán.
Talán pár pillanatig vagyok eszméletlen, de mire magamhoz térek, az erőm visszahúzódott, és oda a testemet borító elektromosság. Cifra káromkodással vergődök ki a törmelékek közül, és igyekszem nem törődni a sebekkel, melyeket az üvegszilánkoknak köszönhetek.
- Remek… Jól néz ki a boltom – szólal meg valaki mögöttem, és mielőtt rájöhetnék, hogy ez nem nyerő ötlet maszk nélkül, már felé is fordultam.
- A francba! – csúszik ki a számon, de mivel már úgyis látott, nem húzom elő a zsebemből a maszkom. – Te! Nem. Láttál. Semmi!
Az a bizonyos Te, felhúzott szemöldökkel, az állapotokat tekintve egész higgadtan pillant rám, és meg kell hagyni, ő se tűnik egy átlagos esetnek.
- Nem kell kiabálni, nyugodtan lejjebb eresztheted a hangod – feleli, én meg megszeppenve hallgatok el. Tudtommal teljesen normális hangon beszéltem. Mi ő, valami denevér?
- Mindegy – legyintek, majd tekintetemmel végigsöprök a szerencsétlenül járt bolton, hogy valamit keressek, amivel fel tudom tölteni magam. – Sajnálom az üzletet, majd kártalanítalak, de ne áruld el senkinek, hogy láttá! – beszélek közben szaporán, majd hitetlenkedve torpanok meg. – Mi a fene… Semmi elektromos kütyü a falban lévő kábeleken kívül?
- Nem szeretem őket – érkezik a tárgyilagos válasz, de a következő pillanatban, a szemem sarkából látom, hogy a füléhez kap. Már éppen kérdezném mi lelte, mikor az én fülemet is megüti egy kétségbeesett üvöltés kintről.
Felkapom a fejem, és a törmelékeken átmászva, kivágódom az utcára. Útközben felhúzom a maszkot is, mert még nem sikerült annyira magamhoz térni a saját támadásomból, hogy visszaváltsak elektromos alakomba.
Elkeserítő látvány fogad, mikor visszaérek a csata színhelyére. A környék állapota se semmi, de az eddig harcoló alakváltó, mozdulatlanul fekszik a káosz közepén, és társa kiabálását hallhattuk, aki talán már biztos abban, amit én csak sejtek.
Még mielőtt bármit is tehetnék, a vékony fiú égő tekintettel fordul a levegőben lebegő ellenség felé, és kitörő dühvel, ha nem csal a szemem, rakétává alakulva indul meg felé. mi ez, ha nem öngyilkos merénylet? Bár mit tudom én, miben rejlik az ereje, de inkább nem várnám meg az eredményt.
Minden koncentrációkészségem összekaparom, és ismét repülő képes állapotba váltom magam, majd sebesen a kis rakéta után vetem magam, és elkapom. Rögtön visszaalakul, amire nem igen vagyok felkészülve, de reflexszerűen szűntetem be az erőmet, még mielőtt agyonrázom.
Így viszont szépen visszazúgunk a földre. Ő pedig már támadna is újra, de elkapom a karját, és lenyomom a talajra.
- Nyugodj meg! Az én reszortom, hogy fejjel menjek a falba, ne ölesd meg magad!
- Azonnal engedj el! Megölte a bátyámat! – kiált rám, nekem pedig összeszorul a torkom. Megértem én őt, valószínűleg hasonlóképp reagálnék a helyében, de ő is elfáradt és le van gyengülve, ugyan úgy járna, mint a testvére.
Lángfej viszont úgy tűnik jól van az eső ellenére is, én meg a kirakatnak hála több sebből vérzek, és a saját támadásom által belső aksi majdnem mínuszban. Remek felállás… Bár ha magam lennék, valószínűleg harcolnék tovább, összegyűjtve a környék energiáját, de az alakváltót ki kéne menekítenem innen.
Szerencsére önmagát üti ki azzal, hogy annak ellenére tovább vergődik, hogy nincs a legfényesebb állapotban. Még el is bírom, ha rákészülök, és ha az energiámat úgy irányítom, hogy elkerülje őt, még csak agyon se csapom egy áramütéssel.
Felpillantok Lánglovagra, aki nem úgy néz ki, mintha menni készülne, de tudom, hogy ha az összes maradék erőmet felhasználom, gyorsabb vagyok nála. A tűz se tered gyorsabban, mint az áram.
Szóval erő be, koncentráljunk, hogy az alakváltó ne kapjon belőle, majd kilövés!
Elszáguldok a levegőben ellenségemmel ellentétes irányba, és bár utánam lendül, idővel sikerül leráznom. Így már az otthonomat is megcélozhatom, méghozzá a várost átszelő csatornahálózatban repkedve, mert másképp lebuknék. A laborba titkos alagút is vezet, amihez a legtöbb irányból befutó csatorna kapcsolódik, és hamarosan el is érem.
Az alagútban még bírom a repülést, és a szelőző aknán keresztül a felhőkarcoló felső szintjét is elérem, ahol aztán utasommal együtt beborulok a lakásunk feletti laborba, lesodorva a fél berendezést.
Levegő után kapkodva terülök el a földön, a következő pillanatban pedig közeledő léptek ütik meg a fülem.
- Mit művelsz Levin?! Miért kell neked szándékosan zavarnod, mikor… - Spencer elakad a dühöngésben, mikor belépve megpillant, és mellettem teremve ülőhelyzetbe húz, és megtámaszt. – Levin! Mi történt? Hé, hallasz?!
- Ne ordíts már Csillámpóni, nem kell még halláskárosodás is! – fintorodok el, de már nem bírom nyitva tartani a szemeim, és szép lassan átadom magam az eszméletlenségnek, miközben ő az öccséért kiált.
- Hogy érzed magad? – formálom szavakká gondolataimat.
- Sokkal jobban a sebeimet, már szinte nem is érzem, ha nem nyúlok hozzájuk. – mosolyog rám. - De remélem tényleg nem okozok gondot neked, mert azt nem szeretném ha miattam lenne majd valami rossz. – csak megsimogatom selymes haját. Gond? Nincs gond mert megoldom, ma… esetleg holnap.
- Ne aggódj butaságokon. – halkan dorombolni kezd. Ez nagyon aranyos, percről percre jobban szeretem.
- Hagylak enni utána meg majd ha gondolod elmehetünk kicsit sétálni. – elkezdenek csillogni szemei.
- Rendben. – bólint rá boldogan.
Magára hagyom a szobában. Kisétálok a nappaliba mikor kopogást kezdek hallani az ajtón. Kinyitopm az ajtót és régi jó barátommal Shuval találom szembe magam. Egyből a nyakamnál átkarolva ránt a földre nevetve.
-Na? Mizu?- rántok rajta egyet és ő kerül alulra.
-Remekül, gyere. – hívom a nappali felé felsegítve.
-Na és hogy van a kiscica? – kérdezi és közben ledobja magát a kanapéra. Szemben megállok vele.
-Jól éppen most eszik.
-Akkor bemegyek megnézem hogy alakulnak a sebei – áll fel de útjába állok.
-Most ne menj be kérlek. – pár pillanattal később Phineas sétál be macska alakjában.
-Hát itt vagy. – guggol le hozzá Shu és simogatni kezdi. Megrándul arcom, nem szeretem ha más hozzáér jövök rá.
-Megnézted már, hogy fiú-e vagy lány? – őszintén? Eszembe sem jutott. - Meg mondtad már a vezérnek, hogy meg akarod tartani nagyon jól tu.... – folytatná de közbevágok.
-Tudom és majd szólok neki. – elveszem tőle Phineast. - Amúgy meg fiú. – nem volt nehéz rájönni miután átváltozott. Simogatni kezdem és aranyosan domborítani kezd.
-Adtál már neki nevet? – megintcsak elkezdi simogatni Phineast aki erre felugrik a vállamra.
-Phineasnak hívják.
-Ahogy elnézem már ezerszer jobban van, mint tegnap volt. – hát igen.
-Igen, de azért még kell pihennie. Most viszont ha nem haragszol van egy kis dolgom. – látom rajta hogy veszi a célzást.
-Jól van akkor, majd délután átjössz haverokhoz? – szól még vissza az ajtóból. Haverok vagy Phineas? Egyértelmű.
-Nem tudom majd meglátom. Attól függ, hogy Phineas, hogy lesz. – elköszönünk. Azzal a lendülettel ahogy becsukom az ajtót kérdő szemekkel találom szembe magam.
-Szóval még is csak baj, hogy itt vagyok. És nem akartad, azt se, hogy megtudja mi vagyok valójában. Jobb lesz ha elmegyek. – indul el a háló elé.
-Phineas várj. – rohanok utána és elkapom a csuklóját.
-Nem akarom megvárni, hogy a klánod dobjon ki. – hajtja le a fejét. – Akkor inkább tényleg örökre macska maradok. – és átváltozik.
-Phineas figyelj rám kérlek. – Bemászik az egyik szekrény alá.Hogy fér be? De mindegy is!
-Phineas megint túl gyorsan voltad le a következtetést. Nem tudják kivagy de megtudják pár napon belül. És nem lesz semmi baj. Bízz bennem! -nem tudom mi megy le bennem de hogyha elveszítem nem hiszem hogy elbírnám viselni. Kicsit kidugja orrocskáját.
-Nézz rám, úgy nézek ki mint aki rosszat akar neked? – engem néz végtelennek tűnő pillanatokig. Majd kimászik és átváltozik. Azonnal szorosan magamhoz ölelem.
-Ígérd meg hogy soha nem hagysz el! – szorítom jobban magamhoz. Hozzám bújik amennyire csak tud.
-Örülök hogy így döntöttél. – közelebb hajolok hozzá, homlokunkat összeérintem és szembenézek vele. Valami furcsa dolog csillog a szemében, megkönnyebbülés, boldogság, nem is tudom mi az, de látom rajta hogy pozitív.
-Gyere velem. – húzom fel magammal de nem engedem el a kezét. Itt az idő hogy bemutassam a vezérünknek. Ha Phineast nem fogadja el azzal engem sem.
Átsétálunk a kastély másik szárnyába. Kérdő pillantások vesznek körbe. Belépünk a nagyterembe ahol királyunk tölti napjai huzamosabb részét.
-Eiko? – hallom meg kétkedő hangját ahogy letérdelek elé.
-Királyom! Apám! Kéréssel jöttem eléd. – még mindig térdelek, nem nézek rá, Phineas a fal mellett várakozik az egyik sötét sarokban.
-Mi lenne az a kérés? – felemelkedem a földről és kinyújtom a kezem. – Phineas, kérlek gyere ide. – lassan mellém sétál és vékony ujjait kezembe csúsztatja. Királyunk legyint egyet kezével és mindenki más elhagyja a szobát, az ajtó zárja hangos kattanással zárul.
-Tisztában vagy vele mit teszel fiam? – felvonja egyik szemöldökét.
-Mindennel tisztában vagyok! Tudom a dolgom, és jól végzem, de nélküle nem lehetek boldog! – minden szavam átvágja a feszültséget. Rosszanlóan néz rám, száját szóra nyitja de közbevágok.
-Hol az a jó király akire felnézek? Aki a példaképem! Aki összegyűjtötte a magányosan kóborló alakváltókat és fogadta őket szárnya alá? Hol van az apám akire büszke vagyok?! – szónoklatom eléri a kívánt hatást, arcvonásai ellágyulnak.
-Annyi feladat vár még rád, felnőni, megházasodni, átvenni a helyem a trónon ha már nem leszek. Sokkal nehezebb lesz hogy ha nem az előre kitaposott utat járod.
-Az nem az én utam lenne.
-Biztos vagy abban amit teszel, megpecsételheted sorsodat.
-Nem élhetek nélküle, mindenre képes vagyok amire eddig is. De a legfontosabb hogy szeretem! – Phineas szemei hatalmasra tágulnak, derekánál fogva magamhoz húzom. Mélyen a szemeibe nézek és úgy érzem minden tisztázódott előtte. Mosolyra húzódnak ajkai. Vágyakozva nézek rá s megszűntetem a kettőnk közt lévő távolságot. Puha ajkait birtokba veszem, nyelvemmel végigsimítok rajtuk. Végtelennek tűnik a pillanat. Hangos koppanásokra felfigyelve a vezérre nézek.
-Nincs más választásom mint elfogadni a döntésed. De anyáddal te közlöd a hírt. – elsavanyodott arcal néz rám és megértem miért, ő lesz a nehezebbik része az egésznek.
Boldogan meghajolok Phineassal együtt és kisétálunk.
-Könnyebben ment mint hittem. – karolom át derekát, aggódva néz rám.
-Nem lesz semmi baj? Tudod hogy én nem… - belérekesztem a szót egy apró csókkal.
-Ne aggodalmaskodj, ráncos leszel! – elfintorodik majd hozzámbújik.
-Bízom benned, ne szúrd el.
-Nem fogom. – puszit nyomok fejére.
~§~
Másnap elmentünk vásárolni Phineasnak mindent amire szüksége lehet. Ruhák, cipők, pár macskajáték. Megtudtam miket szeret enni úgyhogy azokból is beszereztünk. Szeretném ha mindene meglenne.
Nem szívesen de azt mondta menjek el a barátaimmal szórakozni egy kicsit. Rábólintottam és azt akartam hogy velem jöjjön de mondta hogy inkább kipakolja a holmiait és körbenéz.
~§~
Halkan nyitom ki az ajtót és surranok be. Phineas már alszik, elmosolyodva nézem szép arcát. Kimegyek a nappaliba és bekapcsolom a televíziót. Basszus. Nagyon részeg vagyok, és nem mellesleg büdös is. Sehogy se sikerül beazonosítanom hogy mi megy a tévében így kikapcsolom. Róka bácsi lehet hogy úton van de még nem biztos. Halk léptekre leszek figyelmes és felpattanva esek át a kanapén.
-Jól vagy? – rohan hozzám az én kis tündérkém. Milyen szép ma is.
-Remekül! Hikk!
-Te berúgtál? – néz rám aggodalmasan.
-Mint a csacsi! – kezdek el játszani egyik hajtincsével.
Rosszallóan néz rám. Most mi van? Fiatal vagyok és ha havi egyszer iszom sokat mondok, nem vagyok alkoholista de néha belefér.
-Legközelebb jössz velem.
-Talán. – mosolyogva csókol meg. Nála részegítőbb dolog nincsen.
- Miről beszélsz picim? Túlkomplikálod, én…én csak megzavarodtam ez gondolom természetes nem? És a klánom? Minek aggódsz feleslegesen? Butaságot csináltál, sérült vagy és még nem pihented ki a fáradalmakat. Felelőtlen dolog volt amit csináltál! – jól esnek szavai, de nem merek ránézni. Túlságosan is félek attól, hogy csak álom az egész és ha felkelek, akkor nem lesz ilyen.
- Figyelj, ami pár órája történt az a múlt. Na. Gyerünk. Nézz rám… - csak még szorosabban ölelem térdeimet. Nem akarom, hogy baj legyen mindenből.
Ám ujjaival maga felé fordítja fejemet így kénytelen vagyok ránézni, de ahogy a szemeit figyelem túlságosan is kedvesek. Még nem voltak velem ilyen kedvesek azon után, hogy megtudták mi vagyok. Ajkaim is megremegnek, mire ő puha ujjaival simít végig rajta.
- Na? Hazajössz velem? – rám mosolyog, de én lehunyoma szememt és próbálom mérlegelni a dolgokat. Mi veszíteni valóm van? mac megint el kell szöknöm valahonnan, ahova nem tartozok.
Kinyitom a szememt, majd végül elfogadom a kezét és engedem, hogy segítsen felállni.
- Hát, nem nézünk ki valami szépen. – nagyon szépen nevet és még a tarkóját is megvakarja zavarában.
- Hát nem. – mosolyodok el én is halványan.
Ám ebben a pillanatban ő változik át én meg csak kerekszemekkel pislogok. Mi történik itt? Ő volt meglepődve, hogy alakváltó vagyok, amikor ő is az?
- Szállj fel. – kérésére, kicsit bizonytalanul, de felmászok a hátára. Nem akarok nagyon a terhére lenni, bár nem tudom, hogy mennyire érzi meg súlyomat, hiszen még is csak nagyobb cica mint én...
Elkezd szaladni az erdőben én meg úgy kapaszkodok a szőrében, ahogy csak tudok, miközben a sarat is csapja fel, de ez már úgy nem tud érdekelni.
Nem tudom mennyi ideje futunk már, de végül megérkezünk a házába. Vissza változik, majd elküld fürdeni, amit örömmel teszek meg végül leülök az ágyára és csak várom, hogymegjelenjen ő is.
- Hát az ágy amit készítettem neked nem lesz jó ezentúl. Nincs jobb megoldás minthogy ideiglenesen velem alszol. Ha nem probléma. – mosolyogva rázom a fejemet. A kanapén is elalszok ha éppen arról van szó.
- Nekem tökéletesen megfelel!
- Akkor rendben van. – néz az órára. – akkor ideje aludni.
Ahogy az ágyban elhelyezkedik közelebb megyek hozzá és szorosan bújok hozzá, mert olyan jó, hogy itt van velem. Szeretnék mindig a közelében lenni amennyire csak lehet.
- Őhm… izé… - szólalok meg kicsit zavartan, mert nem is tudom hogy hívják.
- Igen?
- Még nem tudom hogy hívnak… - elpirulok kicsit és az sem segít megnyugtatásként, amikor a homlokomra kapok puszit, sőt mondhatni, hogy erre csak mégjobban elpirulok.
- Még tényleg nem mondtam?
- Nem… - már annyira zavarban vagyok, hogy elfordítom a fejemet.
- Eiko Iori – hallom a hangján, hogy mosolyog. Talán rajtam nevet, hogy ennyire zavarban vagyok?
- Eiko… - ismétlem meg a nevét.
- Bizony, Eiko. Ezt a nevet apám után örököltem, szerintem illik hozzám, mindig is büszke voltam rá hogy egy ilyen erős hópárduc nevét viselhetem. – elfekszik az ágyon, majd a tarkója alatt kulcsolja össze ujjait, miközben én szorosan hozzá bújok. Még azt is érzem mielőtt ellaudnék, hogy megremeg érintésemre, de ezzel most nem tudok foglalkozni, mert annyira álmos vagyok, hogy nagyon hamar elnyom az álom.
~*~
Olyan jól elszok reggel, hogy semmire nem kelek fel, csak arra, hogy valaki elkezd suttogni a fülembe.
- Jó reggelt. – milyen finom és kellemes hang. Álmosan kezdem el nyitogatni a szememet, majd amikor meglátom elmosolyodok és mikor meglátom a kaját a szemem is megcsillan.
- Jó reggelt.
- Hoztam neked reggelit! – De régen hallottam ezt a mondatot. Utoljára anyukám hozott nekem reggelit, de pont az nap lettem elüldözve a klánból....
- Köszönöm. – látok neki a reggelinek, amint felülve az ölembe helyezi.
- Hogy érzed magad? – érdeklődik kedvesen, miközben étkezem egy keveset.
- Sokkal jobban a sebeimet, már szinte nem is érzem, ha nem nyúlok hozzájuk. – mosolyogva nézek rá. – De remélem tényleg nem okozok gondot neked, mert azt nem szeretném ha miattam lenne majd valami rossz. – mondom kicsit aggódva, de csak vigyorogva cirógatja meg a fejemet.
- Ne aggódj butaságokon. – kicsit megvakarja a fülemet, ami olyan jól esik. az a hely annyira érzékeny, ahol most jár.
Lehunyom a szememet és úgy kezdek el dorombolni neki. Annyora jól esik és tudnám még tovább is élvezni, de sajnos abba hagyja. Kinyitom a szememet és elmosolyodok.
- Hagylak enni utána meg majd ha gondolod elmehetünk kicsit sétálni. – jaánlja fel, amire egyből felcsillan a szemem.
- Rendben. – látok is neki egyből a kajának....
Egy kis meglepetés érkezik. Egy új hangot hallok a lakásba, amire érdeklődve állok fel és sétálok ki a ház nappalijába, ahol meghallom az új hangot, de ők még nem látnak engem, csak én hallom, amit mondanak.
- Na és hogy van a kiscica? – leül a kanapéra én meg csak hallagom őket.
- Jól éppen most eszik.
- Akkor bemegyek megnézem hogy alakulnak a sebei – Hallom, hogy állna fel és a fleim is megmozdulnak, mert ezzel egyidőben Eiko is mozdul.
- Most ne menj be kérlek. – csak nem titkolni akarja, hogy itt vagyok vagy azt, hogy ember lennék? Hát jó....
Átváltozok kiscicává, majd nyávogva lépek elő rejtekemből és dörgölözők Eiko lábához, aki kicsit meglepődve néz rám.
- Hát itt vagy. – guggol le hozzám a másik és elkezd simogatni.
- Megnézted már, hogy fiú-e vagy lány? – kérdezi, miközben felvesz a karjaiba és elkezd simogatni, de neki még nem tudok dorombolni. – Meg mondtad már a vezérnek, hogy meg akarod tartani nagyon jól tu.... – Nem tudja folytatni, mert Eiko közbe szól.
- Tudom és majd szólok neki. – mondja, majd elvesz tőle és magához ölel, mire én is hozzá dörgölőzök. – Amúgy meg fiú. – ahogy elkezd simogatni elkezdek dorombolni és amikor a fülemet is megvakarja, az anyira jól esik. A hátamat is domborítom és még a farkam is az égnek áll, arról nem is beszélve, hogy a szememet lehunyva élvezem a pillanatokat, amíg tart.
- Adtál már neki neve? – kezd el ő is simogatni mellette, de erre csak annyit csinálok, hogy kicsit kibújva a kezei közül mászok fel Eiko vállára, hogy ott egy kicsit mászkálhassak.
- Phineasnak hívják. – mondja, de végül levesz a válláról.
- Ahogy elnézem már ezerszer jobban van, mint tegnap volt.
- Igen, de azért még kell pihennie. Most viszont ha nem haragszol van egy kis dolgom. – próbálja kedvesen elküldeni.
- Jól van akkor, majd délután átjössz haverokhoz? – érdeklődik az ajtóban állva.
- Nem tudom majd meglátom. Attól függ, hogy Phineas, hogy lesz. – néz engem, majd végül elbúcsúznak egymástól és bezárja az ajtót én meg átváltozok és értetlenül nézek rá.
- Szóval még is csak baj, hogy itt vagyok. – mondom neki. – És nem akartad, azt se, hogy megtudja mi vagyok valójában. – szomorodok el kicsit. – Jobb lesz ha elmegyek. – már megyek a háló felé.
- Phineas várj. – fogja meg a kezemet.
- Nem akarom megvárni, hogy a klánod dobjon ki. – mondom halkan lehajtott fejjel. – Akkor inkább tényleg örökre macska maradok. – Mondom egyszerűen és már változok is át.
- Phineas figyelj rám kérlek. – De most valahogy túl szomorú vagyok.
Keresek egy kis lyukat, ahova csak én férek be. Be is mászok az agyik szekrény alá és ott lapítok teljesen összegömbölyödve. Jobb is lesz nekem itt, hogy ne zavarjak senkit se...
- Jó reggelt. – ül fel halál nyugodtan és engem vizslat.
- Jó reggelt? – nyögöm. - Még is ki vagy te és mit csináltál a cicámmal? – ez nekem zavaros, nagyon is.
- Én vagyok az a kis cica. – haha én meg a rézfaszú bagoly most komolyan.
Tekintetem pici szőrös füleire téved. Na ne.
– És Phineas-nak hívnak.
- Az képtelenség. – rázom meg a fejem. Ez lehetetlen. Zakatolnak a kerekek a fejemben.
- Pedig nem az. – és átváltozik. Tényleg átváltozott? Kész lecsapta a biztosítékot!
- Erre nekem szívnom kell egy kis friss levegőt. – levegő, igen, ez kell nekem. Most! Sürgősen! Szinte feltépem az ajtót és kiviharzok.
~§~
Hülye vagyok… Hohó de még mekkora hülye!Mégis mi a franc vagyok? Alakváltó! Akkor meg min problémázom? Teljesen kikeltem magamból. Micsoda ostobaság…
Összeszedem magam, már amennyire megy és visszamegyek a szobámba. Biztos ott van.
És nincs! Miért nincs? Basszus!
Azonnal magamra öltöm bundámat és kivágtatok az esőbe. Miért is lenne szerencsém, ha az eső nem oszlatná el a szagokat már meglett volna!Pechem van.
Már nem is tudom mióta keresem, egy órája, két órája?Kitudja. Ezt rendesen elcsesztem.
Leülök a fa mellé ahol először rátaláltam. Miért is reméltem hogy itt lesz, esélytelen volt, de azért reménykedtem. Tovább megyek, szaglászom a földet, fehér bundám már elég messze van a fehértől. Nevezzük „enyhén” koszosnak.
Vajon valaha megtalálom? Bocsánatot kérhetek tőle? Ha van Isten akkor igen.
Belém fagy a levegő. Megvan? Tényleg? Vagy csak játszadozik velem a természet? Oldalra pillantok. Pici, sáros valami. De az illata az én cicámé.
- Cica. Ne félj nem akarlak bántani. – rám néz pici gombszemeivel. Nem csinál semmit, csak néz. - Változz át kérlek. – ismétlem meg magam. Eredménytelen, megrázza a fejét.
- Kérlek. – próbálom meg utoljára.
És megint, és megint, és megint. Újra és újra kérlelem, mikor tényleg újra emberi testét ölti magára. Szemei a roppantul izgalmas sarat nézik.
- Köszönöm. – ekkor már én is visszaváltoztam, leguggolok mellé és várom, hogy megszólaljon.
- Miért keresel? – motyogja orra alatt. -Érthető volt számomra, hogy nem szeretnéd, hogy ott legyek és nem akarok a klánodban sem zavargást kelteni ezért tűntem el olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan csak tudtam. – Mi van?
- Miről beszélsz picim? Túlkomplikálod, én… én csak megzavarodtam ez gondolom természetes nem? És a klánom? Minek aggódsz feleslegesen? Butaságot csináltál, sérült vagy és még nem pihented ki a fáradalmakat. Felelőtlen dolog volt amit csináltál! – még mindig nem néz rám. A klánnal kapcsolatban hazudtam… de megtudom oldani, remélhetőleg.
- Figyelj, ami pár órája történt az a múlt. Na. Gyerünk. Nézz rám… - szorosabban öleli át térdeit.
Ujjaim közé veszem állát s kényszerítem, hogy rám nézzen. Egy percig csak nézünk egymás szemébe. Látom rajta hogy megtörik. Megremegnek ajkai, ujjammal végigsimítok rajtuk.
-Na? Hazajössz velem? – bíztatóan mosolygok rá. Lehunyja szép szemeit. Elé nyújtom a kezemet hogy felsegíthessem. Mikor kinyílnak szemei megadóan fogadja el segítségem.
-Hát, nem nézünk ki valami szépen. – nevetem el magam s közben a tarkómat vakargatom.
-Hát nem. – mosolyodik el kicsit.
Átváltozom ismét párduc alakomba Phineas pedig nagyokat pislog rám.
-Szállj fel. – bizonytalanul, de szót fogad. Nagyon könnyű, szinte meg se érzem súlyát.
Amilyen gyorsan csak tudok loholok végig az erdőn, már koszosabb nem is lehetnék!
Pár perc futás után hamar megérkezünk. Elküldöm fürdeni majd én is elmegyek. Az ágyamon ülve figyel rám. Deja vum van…
-Hát az ágy amit készítettem neked nem lesz jó ezentúl. Nincs jobb megoldás minthogy ideiglenesen velem alszol. Ha nem probléma.– Megrázza a fejét és mosolyog.
-Nekem tökéletesen megfelel!
-Akkor rendben van. – rápillantok az órára. – akkor ideje aludni.
Bebújok az ágyba és ő is követ. Szorosan hozzám bújik. Nagyon jólesik, vonz a közelsége.
-Őhm… izé… - nyögdösi halkan, már félálomban vagyok.
-Igen?
-Még nem tudom hogy hívnak… - ránézek, látom hogy kivan pirulva. Lázas? Megpuszilom a homlokát de nem meleg.
-Még tényleg nem mondtam?
-Nem… - elfordítja a fejét.
-Eiko Iori – mondom mosolyogva.
-Eiko… - leheli halkan.
-Bizony, Eiko. Ezt a nevet apám után örököltem, szerintem illik hozzám, mindig is büszke voltam rá hogy egy ilyen erős hó párduc nevét viselhetem. – eldőlök az ágyon, a kezeimet összekulcsolom a tarkóm alatt. Phineas lassan hozzám bújik. Megremeg a testem ahogy hozzámér.
~§~
Reggel. Még mindig utálom a reggelt! Oldalra nézek és a kis Phineas békésen szuszog mellettem. Pihekönnyű puszit hintek homlokára majd kicsusszanok alóla. Vajon mit szeret? A rántottával nem lehet mellé lőni igaz? Reméljük.
A konyhában nagyon vakarom a fejem. Nem vagyok egy olyan… hogy is mondjam… tehetség, a főzés terén. Na most mi lesz? Ha én főzök leég a ház.
~§~
A végén sikerült szereznem egy embert aki tud főzni, így legalább én is megreggelizhettem.
Beviszem neki a reggelit. Reggel arra ébredni hogy tálcán hozzák neked a reggelit. Van ennél jobb? Nem hiszem.
-Jó reggelt. – Suttogom oda neki és ő álmoskásan kezdi nyitogatni szemecskéit. Amikor megpillant engem azonnal mosolyra görbül a szája a reggeli láttán pedig megcsillan a szeme.
- Jó reggelt.
-Hoztam neked reggelit!
Szerkesztve Nejicica által @ 2012. 07. 24. 13:03:24
Már megint csak a kóborlás. Nem tudok egy olyan családot találni, ahol elfogadnának. Mindenhonnan csak elkergetnek, vagy ha egy kis srác haza vitt, az anyja hajintott ki az ajtón, hogy nekik nincs szükségük macskára. Már megint a psuzta ég alatt kell aludnom és ráadásul sérülésem is van.
Egy fene vad nem rég támadt rám, mert bemerészkedtem a területére. Kisebb karmolásokkal megtudtam úszni szerencsére, de még így is kimerült vagyok és éhes. Tetőtől talpig átvagyok ázva és szét fagyok. Szerencsére erős az immunrendszerem, mert már nem veszi fel annyira a betegségeket, de ez a mostani időjárás sem kedvezett neki. Ma szép időnk volt, de előtte napok olyan hideg szelek fújtak, meg eső is volt. Nem tudtam hova menekülni így maradtak a fáj, de ott ugyan úgy eláztam és férztam milyen éjjel.
Nem tudom most merre is járok, de már nem bírom sokáig. Érzem, meg hallom, hogy valakik közelítenek, meg látnak, mert szinte belém égetik a szemeiket, de nem bírok velük foglalkozni.... Egyszer egy hófehér állatott látok közeledni felém. A szemeim már csukódnak így nem igazán tudom be azonosítani. Odajön hozzám, majd ahogy a szájába esz és elkezd vinni én úgy adom fel aküzdelmet a fáradtsággal és kezdek el aludni...
~*~
ébredezni kezdek. kinyitom a szememet és látom, hogy egy házban vagyok. Vajon az az állat hozott aki a szájába vett? de vajon ő ember vagy csak én halucináltam és valójában ember volt az illető? kimászok az ágyból, ami lett nekem készítve. Kicsit nyújtózkodok, de nem tudom befejezni, mert a sérülésem megállít benne, hiszen még akkor is fáj.
Körbe nézek és akkor látom, hogy valaki alszik az ágyon. Felugrok hozzá, majd leülök vele szembe és a farkammal kezdem el csikizni az orrát. Tudom egyszerűbb lenne átváltoznom és úgy felkeltenem, de nem akarom ráhozni a szívrohamot.
Lassan és álom ittasan kezdi nyitogatni a szemeit, mire velem találja szembe magát.
- Hát te? Felébredtél picim? – Dorombolva bújok tenyerébe, amikor felém nyújtja, hogy megsimogasson. Ő az első ember vagy nem tudom mi, aki foglalkozik velem és akitől egy kis szeretet is kapok.
Felkapcsolja a lámpát, majd a kis tálkába hoz nekem finom tejecskét. Jaj de régen ettem már. Egyből megyek és eszem, mint aki két hónapja evett utoljára. Mondjuk annyira nem is hazugság, mert nem tudom mikor ettem utoljára, pláne meg ilyen finom tejecskét. Azt is megengedem neki, hogy a sebeimet megnézze rendben vannak-e, miközben tisztálkodom kicsit.
Mikor befejezek mindent felvesz a kezébe, majd vissza tesz abba a kis dobozba, amit készített nekem fekvőhelynek, de erre azt hiszem nem lesz szükség, vagyis felesleges lesz. Amint lefekszik és lekapcsolja a lámpát felállok és visszamászok hozzá az ágyra, hogy ott helyezzem magam kényelembe, minél közeelbb hozzá. Karját mellém helyezi, ami még jobban tetszik számomra és szépen lassan elnyom az álom.
~§~
Az éjszaka folyamán visszaváltoztam emberré, bár alig emlékszem rá, de most hogy elkezdek ébredezni, de legjobban megérzem magam mellett a mozgolódást ébredezek jobban.
- Mi a…!? – hallom meg a meglepett hangot, majd egy hirtelen mozdulatot, mire kinyitom a szememt és akkor látom, hogy eléggé értetlen fejjel áll az ágya mellett és engem vizsgál.
- Jó reggelt. – mondom kedvesen, majd felülök az ágyra és őt figyelem.
- Jó reggelt? – kérdezi még kicsit ijedten. – Még is ki vagy te és mit csináltál a cicámmal?
- Én vagyok az a kis cica. – mondom megsimogatva a füleimet is, hogy felhívjam a figyelmet. – És Phineas-nak hívnak. – mutatkozok be.
- Az képtelenség. – rázza meg a fejét.
- Pedig nem az. – mondom majd megmutatom neki, hogy valójában én vagyok az a kiscica, aki még az este mellé feküdt.
Lehetséges lenne azt mondanám még nagyobbra tágultak a szemei a meglepetesében, de mást is látok a szemébe. Mintha átverték volna és emiatt csalódott lenne. Pedig én nem vertem át. Csak az erdőben nem mászkálhatok ember alakban.
- Erre nekem szívnom kell egy kis friss levegőt. – megfordul és tényleg kimegy.
Elszomorodok kicsit és rá kell jönnöm, hogy itt sem fognak szeretettel várni és fogadni. Mindenhol csak macskát szeretnének, de amikor rájönnek, hogy a macska bőrében egy ember lakozik, akkor már nem akarják és inkább megvárják amíg elmegyek magamtól...
Most sincs másképpen. Nyitva van az egyik ablak. Igaz esik az eső, de nem tudok mit kezdeni. imászok, majd elindulok az egyik irányba, hogy minél hamarabb kitudjak jutni a körzetükből, mert akkor senkinek nem fogja az orrát bántani, hogy itt vagyok.
Mire elérem a határukat, már csurom víz vagyok és csak a sáros talajt figyelem, ahogy a talpam alatt szét folyik, majd elveszem és a víz a lábnyomomba folyik. Sétálok folyamatosan lehajtott fejjel. Szerencsére senkivel nem találkozok, ám kezd nagyonr ossz előérzetem lenni.
Az egyik fa alá telepedek, amikor egy hatalamas hófehér állat szalad el mellettem én meg kicsit összehúzom magam, hogy remélem nem talál meg. Ám nem halad tovább. Megg, majd az orrát a földhöz tapasztva kezdi keresni valamit. Remélem nem engem akar megölni, mert akkor nekem végem van. A fejemet behúzom a farkam alá. Csak nézzen egy kőnek. Tudom, hogy nincs szagom, de nem tudom, hogy túlélnék-e egy újabb támadást, mondjuk csak még egy életem veszne el a maradék 5-ből, ami még meg van jelen pillanat.
Érzem, hogy elkezd szaglászni, mire amennyire csak tudom össze veszem magam és csak remélni tudom, hogy meg enni sem akar... Ám történik valami.
- Cica. Ne félj nem akarlak bántani. – hallom meg a hangját, mire kiszedem a fejemet a farkam alól, majd rá emelem a fejemet. Vajon mit keres itt? meg is könnyebbülök kicsit. – Változz át kérlek. – Kér meg, de nem akarok, mert akkor megint csak a meglepett tekintetét kell látnom, meg a csalódott arcát.
Megrázom a fejemet. Nem akarom megint azt látni a szemében, amit bent a szobában láttam.
- Kérlek. – kérlel továbbra is, de csak nem akarok átváltozni.... De csak addig addig mondja, amíg beadom a derekamat és végül csak át változok.
Fülem lekonyul és nem nézek rá, mert nem merek.
- Köszönöm. – mondja, majd leguggol elém, mert én a földön ülök a fa tövében. Felhúzom a lábamat is, miközben átölelem.
- Miért keresel? – kérdezem meg halkan. – Érthető volt számomra, hogy nem szeretnéd, hogy ott legyek és nem akarok a klánodban sem zavargást kelteni ezért tűntem el olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan csak tudtam.
Behunyt szemekkel állok az erdő közepén, mélyen magamba szívva a tiszta levegőt harmonizálom magam a természet hangjára. Igen, ennél békésebb és csodálatosabb hely nincs a földön.
Tekintetem a lenyugvó napot kíséri ismétlődő útján.
-Jössz, vagy maradsz? – Szólal meg régi jó barátom. Egy utolsót beleszippantok a levegőbe majd felé fordulva vigyorodom el.
-Ezt inkább én kérdezhetném. – Gyors futásnak eredve kezdek versenyezni vele. A szél a hajamba kap, ruháim meglebbenek, pupilláim kitágulnak, végigfut a remegés testemen ahogy alakot váltva öltöm magamra hófehér bundámat. A következő pillanatban már hatalmas mancsaim érintik a földet ahogy loholok előre gondolkodás nélkül. Nincs jobb mint az éjszakai őrjárat. Ritka errefelé a behatoló, senki sem olyan hülye hogy a területünkre merészkedjen. Lassítani kezdek ahogy beérek a „célba”. Barátom is lassacskán bevetődik mellém, de nyugtalanítja valami, feszülten szaglássza a földet, beleszimatol a levegőbe, és lekushadva indul el észak felé a bokrokon keresztül. Halkan mögötte haladva követem. Most már én is érzem, vérszag, nemtúl sok, talán egy kisebb sebből származik, de itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy beléptek a területünkre.
Befekszik az egyik bokor alá, szemei a nyílt pusztát pásztázzák. Hamar kiszúrtam hogy tőlünk nem messze két óra irányában úgy ötven lábnyira van a behatoló. Egy átlagos kismacska. Elég aprócska hatalmas testemhez képest. Egy-két karcolása van, a bundája kicsit megvan tépázva, utcamacska lehet akinek régóta nincsen családja. Olyan szomorú az ilyen. Egy apró kis teremtés, semmi szeretetet nem kap, valószínűleg már napok, vagy akár hetek óta nem evett rendes ételt. Teljesen levan soványodva. Lassan felemelkedem a földről és odasétálok. Nem reagál rám, teljesen kivan fáradva. Grabancánál megfogva a számba veszem és hazasétálok vele.
~§~
Mióta itt van az új kis jövevényünk minden percben mellette vagyok. Ápolom és dédelgetem, kis fekhelyet is csináltam neki, ami mellett ott vannak az edénykéi, még játékokat is szereztem neki, hogyha felépül ne unatkozzon. Igen! Megtartom! Nevet még nem adtam neki, tudom, hogy a tökéletes név majd egyszer csak bevillan. A sebei szépen gyógyulnak be de még csak egy napja van itt, aggódom mert azóta nem ébredt fel, de az állatorvos azt mondta hogy semmi baja csak kivan merülve, ha a tartalékai feltöltődtek majd felébred.
~§~
Valami csikizi az orromat. Valami határozottan csikizi az orromat!
Kábán nyitom ki a szemeimet és megpillantom a boldog kiscicát.
-Hát te? Felébredtél picim? – hálásan bújik hatalmas tenyerembe, halkan dorombolni kezd. Kezembe veszem, felkapcsolom a lámpát és az asztalomhoz sétálok. Átnézem a kicsikét hogy jól van-e teljesen. Szépen, és meglepően gyorsan gyógyulnak a sérülései. Elégedetten állok fel és hozok neki egy kevés tejet. Úgy lefetyeli, mint aki még sohasem ivott. Hatalmas vigyorral az arcomon várom hogy befejezze. Amikor végzett lerakom a neki szánt helyre ahol eddig is feküdt, lekapcsolom a lámpát és ágyba bújok. Nemsok kell, hogy haljam ahogy felmászik az ágyra és hozzám bújva kezdjen el aludni. Melléteszem a karomat, hogy vigyázhassak rá és végül engem is elnyom az álom.
~§~
A nap első sugaraira kelek. Utálom a reggelt. Oldalra pillantok hogy megnézhessem hogy van az én kis picinyem. Szemeim kistányérrá kerekednek amikor megpillantom a mellettem fekvő fiatal férfit.
- - Mi a…!?
Szerkesztve Nejicica által @ 2012. 07. 20. 12:00:14
- Leo! Leo! – hallom meg magam mögött az egyik osztálytársam, Toby hangját. A folyosó tömve van beszélgető, nevetgélő, hülyéskedő diákokkal, akik egymást cikizik, ölelgetik, és verik. Az ember azt hinné, hogy nem egyhamar jut át Toby a folyosó egyik feléről, a másikra, ahol én szobrozok a szekrényem előtt, arra várva, hogy picit megpróbáljak elvonatkoztatni a tömegfóbiámtól, de ez tévedés. Tévedés, mivel ahogy fölhangzik a nevem, mintha a Bibliában szereplő tenger lennének, kettéválnak utat engedve a loholó srácnak. Nem értem a személyemet körülvevő… furcsaságot, ami miatt mindig kiemelkedő figyelemben részesülök, mind a diákoktól, azoktól, aki utálnak, és azoktól, akiknek valami megoldásra váró problémájuk van, mind pedig a tanároktól. Attól még, hogy az apám az, aki, nem kellene így viselkedniük velem. Meg különben is! Biztos van más Leo nevű srác is az iskolában! Honnan veszik, hogy pont én vagyok az, akinek szól Toby?
Mindegy. Nem érdekel. Semmi sem érdekel. Haza akarok menni, az én édes almafámhoz! Le akarok alá telepedni, átölelni a térdemet, és csak zokogni, zokogni és zokogni addig, amíg be nem rekedek, és meg nem nyugszom. De nem lehet, az éppen most érkező osztálytársam miatt. Toby épp az utolsó pillanatban fékez le mögöttem, hogy ne velem kelljen tompítania a sebességét a szekrényembe való becsapódáskor, amit tudok értékelni. Egy néma, rezignált és ideges sóhaj után, mellyel konstatálom, hogy hiába nem bírom már sokáig tartani magam, bizony ma sem fogok túl korán hazaérni, megfordulok. Pillanatnyilag egy cseppnyi, parányi, mikrométernyi erőt sem érzek magamban ahhoz, hogy Tobyt ápolgassam, amiért Hannah már megint visszautasította, de nem akarom őt megbántani. Szegény srác teljesen bele van zúgva abba a lányba, aki viszont figyelemre sem méltatja őt. Szeretnék Tobynak segíteni valahogy, ha máshogy nem, úgy, hogy meghallgatom, még akkor is, ha semmi kedvem semmihez. Talán az összes ember közül, akit ismerek, és akikkel kapcsolatban állok, még ő ismer a legjobban és a legrégebb óta. Még Ma… Mindegy. Lényegtelen. Nem akarok rágondolni.
- Leo! Képzeld! Igent mondott a bálra! – vigyorogja, mint a világ legboldogabb embere. Hogy? Hannah? Teljesen elképedek, mert azért nem gondoltam volna, hogy egy olyan lánynál tesz is valamit az, hogy beszélek vele, de úgy látszik, ő sem olyan gőgös, mint látszik rajta… Ez érdekes. Remélem, nem csak azért változott meg a Tobyról alkotott véleménye, mert meg akarja alázni a srácot, de mondjuk ez már addig nem az én problémám, ameddig meg nem történik. Azért tényleg remélem, hogy nem fogja megbántani szegény srácot. Megérdemli, hogy komolyan vegye Hannah. - Köszönöm! – vetődik felém, és megszorongat. Teste nekicsapódik az enyémnek, karjai, mint indák fonják körül a testemet. Teljesen megmerevedek, minden tagomba mintha jeges víz csordogálna. Szívem hevesen dobog, lélegzetem kapkodó, felületes lesz, szívemet teljesen elönti a páni rémület. Ne érj hozzám! Nenenenenene! Ne, kérlek, szállj le rólam!
TOBY! – sikítok föl magamban, de torkomon egy hang nem jön ki. Mintha egy nagy gombóc lenne a torkomban, ami miatt nem bírok megszólalni, de tudom, hogy ez a leblokkolásom miatt van. Testem remeg, mint a nyárfalevél, és hideg verejték csorog le tarkómon. Félek. SEGÍTSÉG! Nem akarom, hogy újra… NEM! Nem! Eressz el! Hagyj engem! Kérlek!
- Oh, bocsi – ereszt el a fiú, ahogy eszébe villan, mit is csinált. Kapkodó lélegzeteim az egyetlen, amin látni, hogy nem fagytam meg teljesen, de mikor érzem, hogy már csak karjai nyoma éget, nem pedig az érintése, megmozdulok. Elkerekedett szemekkel fordulok meg, és elfutok. Nem látok, nem hallok senkit, csak rohanok és rohanok. Vissza se nézek, és nem foglalkozom azzal, hogy kinek megyek neki, csak minél hamarabb otthon akarok lenni. Nem akarok emberek között lenni! Félek. Félek. Félek!
Útközben neki-neki megyek embereknek, amitől csak még inkább elfog a pánik. Lelki szemeim előtt újra és újra lejátszódik annak a szörnyű napnak minden egyes perce, és már alig bírom visszafogni magam attól, hogy ne törjek össze itt, mindenki előtt. De vagyok olyan erős! Nem fogok itt pánik rohamot kapni. Nem. Nem!
Alig bírok hazaérni, testem minden apró ízében remeg, és már szinte járni sem bírok. A birtokra úgy esem be, szó szerint, és már semmi erőm felállni. Legszívesebben itt helyben sírva fakadnék és föl se kelnék soha többet, de nem lehet. Itt bárki megláthat, amit nem akarok. Nem akarom, hogy bárki is lásson. Se egy járókelő, se egy cseléd, se senki.
Nagy nehezen összekaparom, és az almafámhoz vonszolom magamat. Gyönyörű egy fa, az én büszkeségem. Egyetlen hozzám kapcsolódó dolog, amire büszke vagyok. Nagy, büszke lombkoronája eltakarja a Napfényt, és elrejt a kíváncsi szemek elől. Óriási, vörös almáktól roskadozik, amiknek valami isteni ízük van. Kár, hogy nem terem rajta mérgezett alma.
Fáradt vagyok. Annyira nagyon fáradt. Belefáradtam az életbe, abba, hogy folyton erős legyek, és az emberekbe is. Legszívesebben elrágcsálnék egy mérgezett almát, és nem várva a Szőke Hercegre, pláne nem a Daliás Hercegre, örök álomba zuhannék – meghalnék. Annyira könnyű lenne. Olyan egyszerű. Egy pillanat fájdalom, majd örök nyugalom.
De nem. Én nem meghalni akarok, én élni akarok. Egy szép, nyugodt életet, egy csodálatos szerelemmel, aki viszont szeret. De ez csak álom marad. Engem sose tudna senki sem szeretni. Miért is tennék? Egy roncs vagyok. Nem érdemlek szeretetet. Fáj. Fáj a szívem, fáj a lelkem, és az, hogy engem tényleg sose fog senki sem szeretni. Bárcsak ne lenne ez az emberfóbiám. Talán akkor jobban közelednének hozzám. De nem. Engem senki sem akar. És senki sem tudja megtörni azt, hogy én ne rettegjek az érintéstől. Mindig bennem lenne a félsz, talán mégis csak jó, hogy senkinek sem kellek.
Halk zokogás szakad fel belőlem. Drága almafámnak nekidőlök, és összegubózódva próbálom visszaszorítani könnyeimet, de azok megállás nélkül folynak, szóval csak hagyom. Lassan halk zokogásom bőgéssé, kezdődő pánikrohammá alakul. Légzésem szaggatottá válik, úgy érzem, megfulladok. Próbálok mélyeket lélegezni, de mind inkább összeszorul a tüdőm. Szívem dobogása a fülemben zakatol, szemem előtt sötét foltok táncolnak.
- Vegyél mély levegőt! – hallom meg egy ismeretlen hangját magam mellett. Megdöbbenésemtől, hogy valaki hozzám szólt, még a pánikrohamom is eláll, nem csak a légzésem. Kerek szemekkel fordulok az ismeretlen hang-tulajdonos felé, és látványa még jobban elképeszt. Hófehér, félhosszú haja van, kék szemei és kék mintás arca. Ruhái teljesen elütnek az átlagostól, tele van mindenféle ékszerekkel. Hitetlenkedő szemügyre vevés után próbálom tényleg elhinni, hogy itt van, és nem csak a képzeletem játszik velem, de nem sikerül. Még mielőtt mondhatnék valamit, vagy ő szólhatna, elájulok.
