Már emelném fel a fejem, hogy megkérdezzem tõle, õ mit csinált erre, és ismét megköszönjem a segítségét, mikor keze a fejemre simul. Ujjait tincseimbe vezeti, és az érintése nyomán szétáradó bizsergés most sem marad el. Biztonságot nyújtó, melengetõ béke száll meg, és az átélteket követõ megkönnyebbülés hatására, hirtelen álomba merülök.

Egyszerûen képtelen vagyok beazonosítani, mit is álmodhatok valójában, mert nem ismerek fel semmit, a körülöttem villódzó dolgokból. Se tárgyakat, se alakokat, minden csak szín kavalkád, érzelmek és fények sokasága. Fárasztó õket nézni, de túlzottan vonzzák a figyelmem, nem próbálom meg lehunyni a szemem. Annyira szép!

Aztán egy csapásra, eltûnnek a szivárványos árnyalatok, hogy helyüket jóval tompább, egyszerûbb színek vegyék át. Gyöngyház, fehér, ezüst, és mintha néha alakba rendezõdve, sötétebb szürke is feltûnne. Szárnyak alakjai? Elvarázsolva figyelem a kavargást, és egyre inkább eláraszt a nyugalom, de mintha a békébe tompa fájdalom és lemondás is vegyülne szép lassan. A környezetem is megváltozik, lassul az örvénylés, sötétülnek a színek, és mint egy villámcsapás, fekete szárnyak csapódnak ki elõttem. Betöltik a látóterem, mégse érzek félelmet. Szomorúság…

Nyújtanám a kezem felé, de egyre csak távolodik. Nem is, inkább én távolodom. Minden homályosabb lesz körülöttem, majd egyszer csak eltûnnek.

Kábán nyitom ki szemeimet, az álomképek már csak távoli emlékek, csak pár pillanatig érzem még a ködös bánatot is, majd hirtelen kitisztul a tudatom, és lendületesen felülök. Túl hirtelen mozdultam, a fejembe nyilalló fájdalom is ezt bizonyítja. Oda kapok, és a halántékomat dörzsölgetve szedegetem össze a gondolataim.
- Hol vagyunk? A fiúk… apa… - Riadtan nyitom tágra a szemeim, és a végére egészen elhalkul a hangom, de ahogy bevillannak a történtek, fokozatosan megnyugszom. - Tendou-san – fordulok a mellettem ülõ felé, és lábamat lelógatva ülök fel rendesen a padon, és körbenézek. Juj, de magasan vagyunk! Milyen szép a kilátás! De… hogy kerültem ide?
- Sokat aludtál… elájultál a sikátorban, ahol menekültél. Én pedig elhoztalak ide… szeretem ezt a helyet. – Halkan beszél, és tömören. Magamba mélyedve próbálom összerakni a dolgokat, és mikor sikerül, hálásan nézek fel a mellettem ülõre. Megvédett, és még a délutánját is elpazarolta, hogy egy ilyen szép helyre hozzon.
- Köszönöm – mosolygok rá szelíden, szinte sóhajtva a szót.
- Semmiség – biccent, ugyan olyan hangsúllyal, mint mindig. - Lassan ideje hazamennünk – teszi még hozzá, és felállva, leporolja a nadrágját. Uh… tényleg, az ölében volt a fejem!
- Igazad van. Anyu aggódni fog – reagálok gyorsan, hogy elrejtsem a felismeréstõl megjelenõ zavarom. Szerencsére nem vagyunk messze otthonról.
- Mit akar tõled, az igazi apád? Miért félsz tõle? – kérdezi hirtelen, mikor már úton vagyunk, és éppen kis semmiségekrõl beszélünk. Pillanatok alatt ürül ki a fejem, és eltûnik minden, amirõl eddig meséltem, hogy átvegye a helyét a keserû emlékek hada.
- Régen… õ tette tönkre a családot… anyu elvált és újraházasodott, még kicsi voltam így csak azt értettem belõle, hogy így minden szebb és jobb… Most már nagyjából értem is, sõt… emlékszem mindenre. Apám pedig… vissza akar kapni. De már késõ, és ezt nem fogadja el – mesélem reszketeg hangon. Tényleg nem emlékszem sok mindenre, de anyu könnyei tisztán megmaradtak.
- Sajnálom, nem kellett volna ilyet kérdeznem – fordul elõre, hogy elhajtson elõlem egy ágat.
- Nem… úgy érzem, neked elmondhatom, Tendou-san… Fõleg, hogy… megmentettél – jelentem ki halvány pírral mosolyogva fel rá. Tudom, hogy benne megbízhatok! Nem tudom honnan, de biztos vagyok benne.
- Igazán megtisztelõ – feleli ugyan olyan halkan, mint eddig. Vajon tényleg így gondolja? Nem akarok a terhére lenni a problémáimmal, de úgy tûnt, tényleg érdekli a dolog. Habár nem firtatja tovább, aminek õszintén örülök. Míg haza nem érünk, egyszerû dolgokról beszélgetünk tovább, így sikerül újra felvidulnom.

Az este további része békésen telik. Anyának nem említem, hogy kit láttam, nem szeretném felzaklatni vele, így vacsoránál is csak a szokásos napi dolgokat mesélem el, és hozzáteszem, hogy utána sétáltam Tendou-sannal a magaslesnél.

Vacsora után pedig, Tendou-san hagyja, hogy dolgozzak még kicsit a rajzomon, de mielõtt túlságosan belemerülnék, vagy a tegnapihoz hasonló transzba esnék, megjelenik anyu, és ágyba küld.
- Mitsuo… holnap iskola, tessék lefeküdni, és hagyd a vendégünket is pihenni.

- Ugyan, engem nem zavar – szólal meg az említett, alig látható mosollyal, de én csak engedelmesen bólintok. Ma már elég idejét vettem el Tendou-sannak. Így hát a rajzomat szorongatva battyogok el a szobámba, hogy egy jó meleg fürdõ után, bemászhassak az ágyamba.
A szokásosnál nehezebben jön álom a szememre, és mire végre sikerülne elszenderednem, különös zajok, és kiabálás riaszt fel. Elõször csak a fejemre húzom a takarót, hisz felismerem a hangot, de pár perc múlva, kikászálódom a helyemrõl, és az ablakhoz lépek, elrejtõzve a függöny árnyékában.

- Jaj ne! – motyogom magam elé, alig hallhatóan, de a gondolataim megállás nélkül ezt hajtogatják. Lehunyom a szemem, hogy könnyeim ne törjenek elõ. Miért van õ itt? Nem akarom! Nem akarom, hogy megint mindent elrontson!
Már fordulnék el az ablaktól, hogy visszameneküljek a takaró alá, mikor hirtelen lágy szellõ simít végig az arcomon, és a következõ pillanatban, korom fekete szárnyakkal, egy alak jelenik meg elõttem. Riadt szemekkel nézek végig rajta, és halk sikkantással lépek hátra, de megbotlom a szõnyegben, és elterülök rajta. Ez … lehetetlen!
- Te… Te… Tendou… san? – nyikkanom döbbenten, ahogy felismerem. Nem lehet… lehetetlen... Lassan kinyújtja felém a kezét, és már majdnem mosolyog. Remegve nézek fel rá, a gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben. Álmodok. Biztos csak álmodok, más magyarázata nem lehet a dolognak. De ha álmodok, miért érzem ennyire valóságosnak…?
- Ne ijedj meg, ez az igazi formám – búgja olyan lágyan, hogy akaratlanul is megnyugszom kissé, és feltápászkodva közelebb lépek az ablakhoz. Végig rebben rajta a tekintetem, az áttetszõ függöny takarásából, és meg kell, hogy állapítsam, lenyûgözõen szép. A hold ezüstös fényében izzó sápadt bõr, mely még inkább kihangsúlyozza az ébenfekete szárnyak árnyalatát, egyszerûen földöntúli…
- Te… tényleg angyal vagy? – suttogom halkan, ahogy megbûvölve figyelem minden rezdülését. Csupán egy biccentéssel reagál.

Figyelmemet a kertben botladozó alak vonja magára. Nem akarok találkozni vele, fõleg úgy nem, hogy nincs beszámítható állapotban. De mégis… Tekintetem Tandou-sanra siklik, aki pár centivel közelebb került, és még mindig a kezét nyújtja.
- Fogd meg a kezem… utána emberi szem téged már nem láthat, ahogy engem sem. Elviszlek egy biztonságosabb helyre, hidd el… csak fogd meg a kezem.

Könnyek szöknek a szemembe, a szavait hallva. Biztonság? Pár pillanatig, még remegve álldogálok a szobámban, majd tétován, de bizalommal telve nyújtom magam elé a kezem, és ujjaimat a tenyerébe csúsztatom. Annyira nagy az enyémekhez képest, és meleg, csitítja a reszketésem, lágy bizsergéssé varázsolva azt.

Félrehajtja a függönyt, és közelebb von magához, de ahogy lecsökken köztünk a távolság, végül én veszek lendületet, hogy a mellkasához bújva, karjaiba vessem magam. Úgy vonzz, mint valami mágnes. Békét, nyugalmat sugall, és azokra most nagy szükségem van.

Átfogja a testemet, majd hallom, ahogy csap egyet a szárnyaival. Kipattannak a szemeim, és kissé riadtan lesek lefelé, ahol lábaim a semmiben lógnak.

Riadtan csuklok egyet, és még szorosabban igyekszem hozzásimulni. Amíg fog, amíg érzem, hogy itt van, nem félek annyira. Különös, de ha a biztonságra, gondolok, Tendou-san jelenik meg elõttem. Talán tudat alatt tudtam, hogy õ nem egyszerû ember. Angyal…

- Ne félj, tartalak – hajtja le kissé a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Megremeg a szám széle, de eltökélten bólintok. Ha õ azt mondja tart, akkor biztos nem fogok leesni.

- Nem félek – jelentem ki halkan, de õszintén, és a mellkasára hajtom a fejem. Vajon ha nem zúgna körülöttem a levegõ, hallanám a szíve dobogását? Az angyalok is élnek, nem?

- Hova megyünk? – kérdezem tétován, pár percnyi csend után.

- Egy nyugodt helyre – válaszolja halkan, elõreszegett tekintettel. Elgondolkodok, hogy talán a magasleshez visz megint, de akkor valószínûleg már odaértünk volna. Nincs ötletem, csak elmélázva figyelem a csillagokat a fejünk felett. Most olyan közelinek tûnnek, olyan, mintha el is érhetném õket.

Hamarosan süllyedni kezd, én pedig kíváncsian ügyködök, hogy ne csak felfelé tudjak pillantani, de hirtelen rájövök, hogy ez nem is volt olyan remek ötlet, mikor a tengert pillantom meg magam alatt.

- Tendou-san! – nyekkenek fel, mikor egy szirtet vesz célba, és megérzem a víz sós illatát is. Hozzánk, nincs annyira közel a tenger…

Nem szólal meg, csak kifejezéstelen arccal csap párat a szárnyával, hogy irányban tartson minket, majd puhán landol a tenger fölé nyúló köveken. Leereszt a földre, nekem pedig csak ekkor esik le, hogy mezítláb vagyok. Szerencsére a köveket napközben felmelegítette a Nap, így egyáltalán nem hidegek.

Körbeforgok, megpróbálok rájönni, hol is vagyok pontosan, de nem találok semmiféle táblát, vagy másféle útbaigazító dolgot. Csak egy dolgot tudok. Láttam már valahol ezt a helyet! Közelebb araszolok a szirt széléhez, így elém tárul a nyugodt, csendes víztükör, amin fodrozódva tükrözõdik a már majdnem teljes koronggá dagadt telihold.

- Tendou-san… ez… - Nagyra nyílt szemekkel fordulok felé, kicsit meglepõdve, mikor rádöbbenek, hogy közvetlenül mögöttem állt.

- Igen, ez az – feleli, a be nem fejezett kérdésre. Az a hely, ami a régi rajzomon van…

- Miért? – nézek fel rá, majd hirtelen eszembe jut, hogy ha már egy angyallal beszélek, talán nem éppen ezen kéne leginkább meglepõdnöm.

- Nem tudom – suttogja halkan, majd tekintete kinyújtott kezemre siklik, amivel bizonytalanul nyúlok a szárnya felé. Kissé meglebbenti, így az pont a kezembe simul. Összerezzenek, ahogy ujjaim a selymes tollak közé bújnak, de nem rántom el a karom, inkább bátrabban lépek közelebb.

- Nem csak álmodom, igaz? – nézek fel rá, szinte kérlelõen. Nem akarom, hogy a béke és a nyugalom, ami a jelenlétében elönt, a forróság ami az érintése nyomán szétárad bennem, mind puszta délibáb legyen. Ez egy csoda, aminek a részese akarok lenni!

- Nem az. – Tömör, mint mindig, mégis megkönnyebbülten mosolyodok el. Nem tudok semmit kiolvasni a szemébõl, nekem pedig annyi kérdésem lenne, hogy hirtelenjében azt se tudom, mivel kezdjem. Már nyitnám a szám, hogy mégis belevágjak, mikor jobb kezét hirtelen az arcomra simítja, és a megszokott bizsergés most sem marad el. Lehunyom a szemem, és a tenyerébe simulok. Beletelik pár pillanatba, mire rájövök mit is tettem, és felpillantva rá, kisé hátrébb lépek. Ég az arcom, de máris hiányzik az érintése, csak a zavar tart vissza attól, hogy ne húzódjak vissza.

- Kérdezhetek? – szólalok meg végül, hogy leplezzem kissé a pirulásom.

- Nem biztos, hogy mindenre kapsz választ, de kérdezz – feleli szelíden, és letelepszik a melegséget árasztó kövekre, én pedig mellé huppanok. Meggondolatlan engedély volt…

- Te vagy az õrangyalom? Vannak más angyalok is? Tényleg Tendounak hívnak? Hol tartod a szárnyidat, mikor nem látszanak? Honnan jöttél, és… - Megállás nélkül buknának ki belõlem a kérdések, ha nem tenné hirtelen mutatóujját az ajkaimra, egy halovány mosoly kíséretében. Tényleg mosolyog, még ha csak kicsit is! Már ez a tény is elég lenne hozzá, hogy belém fojtsa a szóáradatot, de az ujja… Ez így garantált pirulás!

- Levegõt is vegyél, Mitsou! – búgja halkan, én pedig kábán bólintok, így elhúzza a kezét, majd a tengert kezdi szemlélni. – Nem vagyok az õrangyalod. Egyáltalán nem is vagyok az…

Nem faggatózok, pedig annyi újabb kérdésem lenne, hogy alig tudom magamban tartani. De megteszem, mert ezt kérte.

- Nem én vagyok az egyetlen angyal. A valódi nevem nem Tendou, hanem Nithael, de nyugodtan hívhatsz ahogy megszoktad – folytatja ugyan olyan csendesen. – A szárnyaimat elrejtem.

Türelmesen válaszolt, majdnem minden kérdésemre.

- Nithael… - ízlelgetem a nevét, majd mosolyogva fordulok felé. – Nagyon szép név, szeretnélek így hívni.

- Köszönöm – pillant le rám, én pedig már az alsóajkamat harapdálom, hogy visszatartsam a többi létfontosságú kérdést. Felsóhajt, és biccent, hogy kérdezzek. Szinte kitör belõlem, a valójában eléggé lényegtelen dolgok tömkelege, de a legtöbbre szépen lassan választ kapok. Fõként olyanra, hogy honnan szedte a táskát, mikor találkoztunk, mikor tanult meg zenélni. Egyik se fontos, engem mégis szörnyen érdekelnek, és minden választól boldog vagyok.

- És miért nem mondtad el… - ásításba fullad a vége, és nagyokat pislogva dörzsölöm meg a szemem, hogy kissé felélénkítsem magam. – Szóval, miért nem mondtad el eddig?

- Álmos vagy? – néz le rám, én pedig kissé zavartan hajtom le a fejem.

- Kicsit – vallom be kelletlenül. – De nem akarok még hazamenni! – teszem hozzá riadtan, majd jóval halkabban folytatom. – Nem akarok elaludni…

- Miért nem? – Úgy tûnik, most rajta van a kérdezés sora, közben pedig félretol az arcomból egy zabolátlan tincset.

- Mert… mert attól félek, hogy mire felébredek, eltûnsz! – sóhajtom reszketeg hangon, és valódi riadalommal a tekintetemben nézek az õ szemébe.

- Aludj csak, nem fogok! – közli velem lágy hangon. Összehúzom a szemem, és durcás csücsörítéssel fordulok az ölem felé, majd eltökélten kapom fel a fejem.

- Megígéred? – követelem tõle, gyerekes akaratossággal. Tényleg nem akarom, hogy mindez csalfa álomképpé váljon.

- Meg – egyezik bele, kis idõ után, majd feláll, és a kezét nyújtja, hogy engem is felsegítsen. Elfogadom, és hagyom, hogy az ölébe vegyen. – Hazaviszlek – jelenti ki, és már ki is tárja azokat a gyönyörû szárnyait, és a levegõbe lendül.

Összekucorodok a karjaiban, és fejemet a mellkasának döntve, egyre laposabbakat pislogok. Megígérte! Nem fog eltûnni! Megígérte… Így nyugodtan elaludhatok, és végül azt is teszem, halkan szuszogva ernyedek el teljesen.

- Szeretnéd, hogy maradjak? – fordul hirtelen felém, nekem szegezve a kérdést. Miért engem kérdez? Miért érdekli? Én… szeretném, hogy maradjon, de képtelen vagyok kimondani, csak pirulva hajtom le a fejem, hogy elõrehulló tincseim jótékonyan elrejtsék elõle egyre mélyvörösebb arcomat. Elsuttogok magam elé egy igent, de ha nem is hallja, mintha érezné a választ. – Akkor köszönöm, elfogadom. Igyekszem nem a terhükre lenni – szólal meg végül, nekem pedig felcsillan a szemem, de továbbra is zavartan fixírozom az ölemben pihenõ kezemet.
- Remek, akkor ezt megbeszéltük, remélem, jól fogja érezni magát.

Én is remélem. Talán jól is érzi, habár a vacsora alatt némán figyel, csak akkor beszél, ha valaki kérdést tesz fel neki, azon kívül türelmesen hallgat minket. Vacsora után megmutatjuk neki a szobáját, majd még egy kicsit a nappaliban tartózkodunk, de végül testvéreim közlik, hogy ideje pihenniük, holnap egyetem. Talán nekem is menni kéne aludni, hisz viszonylag korán kelek a sulihoz, de miután anyáék is elvonulnak, tétován battyogok Tendou elé.

 
Kissé félszegen, lehajtott fejjel zongorázok ujjaimmal egymáson, és nem merem megkérdezni, folytathatom-e a rajzot. Kicsit megrezdülök, mikor keze a fejemre simul és szelíden borzolja a tincseimet. Bizsergetõ, különös érzés, mintha ujjai nyomán melegség áradna szét bennem. De az is lehet, hogy pusztán az arcom ég megint.
- Majd holnap befejezzük a rajzodat, elég fáradt vagyok… ne haragudj – mondja halkan, én pedig lassan biccentek. Igaza van, illetlenség volt tõlem ilyennel zargatni, még ha nem is mondtam ki hangosan, és õ találta ki a gondolataim.
- Persze… pihenj csak, jó éjt – köszönök el hasonlóan csendesen, mint ahogy õ beszélt, és mosolyogva elfordulok. Azért… kár.
- Neked is jó éjt. – hallom meg magam mögül, ahogy a szobám felé indulok. Talán jobb is így, már én is elég fáradt vagyok.

~*~

Sose voltam nyugtalan alvó, általában bedõlök az ágyba, és reggelig fel se ébredek. Csak a rémálmokra. Sajnos azonban, én már kinõttem abból, hogy átkéredzkedjek anyáék ágyába. Így hát, ha az éjjel közepén remegve és riadtan ébredek, általában Grisnél keresek vigaszt. A cicám ilyenkor mindig mellettem van, mintha tudná, mikor van szükségem rá.

De most nem álmodtam rosszat, mégis ébren vagyok. Gris sincs az ágyamban, minden nyugodt körülöttem. 
Tüsszentek egyet, biztos ez az inger zavart fel. Megdörgölöm az orromat, és kissé kábán körbepislogva, kimászok a meleg takaró alól. Van valami különös, a szobámat megvilágító holdfényben, mintha egy kristálytiszta tóban pihennék, remeg az ezüstös fényben a levegõ. Még mindig alszom félig. Álmodtam is valamit, de nem emlékszem mit. Talán Tendou benne volt… de miért?

Inkább nem gondolok rá, csak elpirulnék. Mondjuk, ki látná ilyenkor? Kióvakodok a konyhába, és némi kutatás után, egy zsebkendõvel, és pohár vízzel felszerelkezve, elgondolkodva pislogok vendégünk ajtaja felé. Vajon alszik már? Végül is késõ van, õ pedig fáradt volt, valószínûleg igen. Valami mégis az ajtajához vonz, és némi tétovázás után, halkan kinyitom.

 

Elõször, épphogy csak bekukkantok, de mikor látom, hogy az ágy elhagyatottan árválkodik, bátrabban tárok nagyobb rést és még beljebb is óvakodok.
- Tendou-san… mégsem vagy álmos? – suttogom alig hallhatóan, az ablakpárkányon ücsörgõ alakjának. Létezik, hogy ott aludt el?
- Valamiért… nem tudtam elaludni – feleli, de nem fordul felém, túlságosan leköti a csillagokban való gyönyörködés. Meg tudom érteni, én is nagyon szeretem nézni õket. Ráadásul, ha a Hold is fenn van, nincs sötét, nem szorongok tõle.

Beljebb sétálok, és félig behajtom magam mögött az ajtót, de nem zárom kilincsre, hátha a következõ pillanatban közli, hogy mennem kéne aludni, ne zavarjam. De mivel semmit se mond, én sem töröm meg a csendet, csak tétován teszek felé még pár lépést.

Idegesen szorongatom a kezemben tartott poharat, majd tekintetem fedetlen hátára téved, és meglepettségemben még a levegõ is bennem reked. Kapaszkodásom megszûnik mellyel a pohárban kerestem bátorságot, és mielõtt utána kaphatnék, tompán puffan a szõnyegen, átitatva azt némi vízzel.
- Neked… Tényleg vannak szárnyaid? – lépek közvetlenül mögé, megbabonázva figyelem a világos bõrön fodrozódó mintákat. Milyen gyönyörû tetoválás! Ráadásul olyan érzésem támad tõle, mintha folyton mozogna és hömpölyögne a fekete minta. Megfeledkezve magamról, ösztönöse emelem a kezemet, és futtatom végig ujjaimat a reszketeg ábrákon.

- Mire gondolsz? – sóhajtja halkan.
- Ez a tetoválás – felelem kábán, elvarázsolva az ujjaimat bizsergetõ, sose tapasztalt érzéstõl. Ám hirtelen magamhoz térek, és riadtan kapom el a kezem, ahogy megmoccan, és felém fordul. Összeszorított marokkal takarom kissé elnyílt számat, és zavartan, kissé szégyenkezve próbálok rájönni, mégis miért tettem amit.
- Mituso – szólít halkan, de válaszként, csak hátrálok egy lépést. Én... illetlen voltam! Lemászik az ablakpárkányról, és kihúzva magát, felém nyújtja a kezét. - Most félsz tõlem? – Megrázom a fejem, hisz errõl szó sincs. Csupán, ahogy végigrebben rajta a tekintetem, még inkább zavarba jövök, arcomat is elönti a pír. Olyan tökéletes, testének minden szabadon fehérlõ része, mintha egy festmény, vagy márványszobor lenne.– Ülj le… ha te sem vagy álmos… maradj itt velem.

Elkerekedett szemekkel, csodálkozva nézek fel rá, és még feszült szorításom is enyhül, már nem tartom magam elé az ökleim. Olyan illetlen voltam, mégis, még mindig kedves velem. Nem szabadna ezt kihasználnom, de nagyon szeretnék itt maradni vele. Megnyugtató, és bizsergetõ a közelsége.

Egészen elfeledkezve magamról, közelebb lépek, és kis kezemet, az övébe csúsztatom. Megborzongok, ahogy elveszek a markában, és megismétlõdik a csiklandó érzés.

- Fázol? – pillant rám, majd meg sem várva a választ, az ágyhoz húz, és szelíden leültet rá. Elenged, és a takarót körém tekerve, leül mellém.

Egy darabig némán, zavartan ücsörgök, fogalmam sincs, mit kéne mondani, de végül nem bírom tovább, jó pár kérdés kibukik belõlem.

- Tendou-san, miért kezdtél el vándorolni? És mióta zenélsz? Szoktak fellépéseid lenni? Oh… szereted nézni a csillagokat?

Mintha elmosolyodna, de talán csak a fények játéka hagyott nyomot az arcán, de végül türelmesen válaszol.

- Csalódtam valakiben, és jobbnak láttam, ha ezentúl nem kötõdök sehova. A zene mindig is a részem volt, de nem szoktam fellépni. És igen, szeretem nézni a csillagokat.

Elnyílt ajkakkal figyelem, és fel se tûnik, hogy közben egészen hozzá simultam, követve a kellemes, bizsergetõ érzést.

- Sajnálom a csalódásod – motyogom halkan, egyre nagyobbakat pislogva. Kényelmesen el fészkelõdtem, és bágyasztó a melegség körülöttem, nem csoda, hogy ismét kerülget az álommanó. – De remélem, már nem vagy szomorú miatta. Anyu szerint, nem éri meg olyanok miatt bánkódni, akik megbántanak minket…

A mondat végét, már kissé elnyeli egy ásítás, és a válaszát se hallom, hozzábújva, elnyom az álom. Tudom jól, hogy ez nem éppen illõ, de képtelen vagyok tovább ébren maradni.

*-* 

Halk óra csörgés ébreszt, én pedig riadtan ülök fel, de mikor körbepislogok, a megszokott reggeli kép tárul elém. Szolid kavalkád, mely a szobámhoz tartozik. De, én nem…? Vagy csak álmodtam volna?

Kóválygó fejjel kászálódok ki az ágyból, és szememet dörgölve teszem rendbe, majd megcélzom a fürdõszobát. Hamarosan, már sokkal frissebben szökdécselek le a konyhába, de a gondolataim, még mindig az éjjel történtek körül forognak. Képtelenség, hogy azt mind álmodtam!

Még reggeli közben is ezen agyalok, anyu meg is jegyzi, hogy a szokásosnál is álmodozóbb vagyok.

- Bocsánat – mosolygok fel rá, majd elpakolom a tízóraim, és mivel az óra szerint, már ideje indulnom, megcélzom az elõszobát. – Tendou-san még alszik? – fordulok vissza a bejárati ajtóból.

- Minden bizonnyal – feleli édesanyám, és egy puszit nyom az arcomra, majd utamra bocsát.

Igaza van, így is félõ, hogyha nem szedem a lábam, elkések. Szerencsére az iskola nincs olyan nagyon messze, így hamarosan, már a padomban ülve hallgatom barátaimat, de a kék eget figyelve, egészen máshol járnak a gondolataim.

- Mi-chan! Labda! – Nos, megpróbáltak figyelmeztetni, de bármilyen gyorsan is kapom fel a fejem, csak annyit érek el vele, hogy a tarkóm helyett, a fejem tetején landol, én pedig szépen lehuppanok a tornaterem padlójára.

- Mi-chan! Jól vagy? – érkezik rögtön, több irányból is az aggódó kérdés, én pedig zavart mosollyal, a fejemet dörzsölve állok fel.

- Pe…persze, bocsánat.

- Dilis, nem neked kell bocsánatot kérned, csak figyelj oda! – lép mellém legjobb barátom, Nara. Beletúrok a hajamba, és kerülve a pillantását, pirulva mosolygok magam elé. Nem szívesen fejteném ki bõvebben, hogy a álunk vendégeskedõ idegen miatt vagyok ilyen zavarban, ugyanis nem tudom kiverni a fejembõl. Figyelmetlen voltam egész nap, ezt a tanárok is megjegyezték, még jó, hogy ma nem kell mennem dolgozni, még a pultot is elvihetnék alólam, észre se venném.

Mikor végre indulhatunk haza, vidáman szedem a lábam a kapu felé Narával, akit már ott vár a barátnõje. Én viszont olyan valakit pillantok meg, akihez jelenleg, nem szívesen mennék oda. Megtorpanok, még a kerítés takarásába, mielõtt apám észrevehetne.

- Nara, én hátul megyek ki – nézek rá kétségbeesetten barátomra, aki ismervén a családi hátterem, bizonytalanul bólint.

- De vigyázz, lehet, hogy az egyetemista banda megint erre kóvályog! – int meg, majd miután elköszöntünk, elszalad a barátnõjéhez.

Én pedig elsietek a hátsóudvarba, és a nem túl barátságos sikátorok egyikében próbálok eljutni a nekem kellõ fõutcára.

- No nézd csak, milyen kis cicát vetett erre a sors! – toppan elém hirtelen, egy hozzám képest, nagyon nagy alak. Riadtan nézek fel a fiúra, de ahogy hátrálok, két társának megyek neki. Vígan felröhögnek, én pedig kezdek nagyon, nagyon megrémülni. Néha intenek minket a tanárok, hogy ne használjuk a hátsó kijáratot, mert nem egyszer vannak erre verekedések, és egyéb balhék. De tõlem mit akarnak? Én nem kötöttem beléjük, és még csak lány se vagyok, hogy leszólítsanak.

- Én… kérlek, engedj át – nézek fel kérlelõen az elõttem állóra, de csak egy gunyoros vigyort kapok válaszként. Közelebb lép, és mivel a mögöttem lévõkhöz nem akarok simulni, inkább oldalra fordulva, a falnak hátrálok.

- Ugyan, baba! Ne légy ennyire megriadva, nem akarunk bántani, hidd el, te is élvezni fogod! – nevet fel az, aki elállta az utam, a másik kettõ pedig vele röhög.

- Mit? – pislogok fel rájuk félelemmel vegyes kíváncsisággal.

- Azt kérdezi mit! – röhög fel az egyik hátrébb álló hangosan, mire összerezzenve húzom kisebbre magam.

- Egyem a kis ártatlan lelkét, ez jobb lesz, mint gondoltam! – A vezérüknek tûnõ, egészen elém lép, én pedig riadt, könnyes szemekkel nézel fel rá. Akármit is akarnak, tudom már, hogy nekem nem fog tetszeni.

- Kérlek… - próbálkozok ismét, de ezúttal se hatom meg õket.

- Fiúk, valami baj van? – zendül hirtelen egy hûvös hang, mikor a vezér, már az arcomon simít végig. Erre viszont elkapja a kezét, és dühös pillantást vet a beszélõre.

Remegve, én is arra kapom a fejem, bár már a hangjából is felismertem Tendout. Zaklatóim látszólag nem akarnak balhét egy felnõttel, hisz alig lehetnek egy-két évvel idõsebbek nálam, és annak ellenére, hogy én nagynak látom õket, nem tûnnek izompacsirtának.

Sziszegnek valamit maguk elé, majd gyorsan eltûnnek, Tendou pedig elém lép. Eddig bírtam, ahogy enged bennem a feszültség, megroggyannak a lábaim, és ha nem kapna el, lecsúsznék a fal tövébe.

- Kö… köszönöm… - szipogok, a mellkasához bújva, õ pedig pár perc elteltével, a karjaiba vesz. Még mindig sokkos állapotba vagyok kicsit, így nem ellenkezek, csak arcomat a pólójába temetve, vigaszt keresek nála. Nem tudom mit keres itt, de nagyon örülök neki, még úgy is, hogy sikerült ismét zavarba ejtõ helyzetbe keverednem.

- Miért jöttél ilyen helyre? – kérdezi halkan.

- Az igazi apám… ott várt a fõkapunál… - Megremegek a visszafojtott sírástól. Nem akarok elõtte zokogni, hisz mégiscsak fiú vagyok. – Ha õ megjelenik, abból mindig baj van… miattam…

Elcsuklik a hangom, és megmarkolom a ruháját. Nem felel, de mintha szorosabban ölelne magához, én pedig rögtön megnyugszom. Annyira békés, és biztonságot sugárzó, mintha saját õrangyalom lenne…

- Tudtad, hogy a bukott angyalok szárnya fekete? – kérdi, meglepõen lágy hangon, és mikor félénken ismét rá pillantok, látom, hogy a képet nézegeti még mindig.
- Tényleg? – Leülök mellé az ágyra, és hagyom, hogy Gris áttelepedjen az õ ölébe. Aszta, ez már tényleg nem semmi! – Téged tényleg szeretnek az állatok. – jegyzem meg mosolyogva, de ezúttal nem reagál rá.
- Sok mindent tudsz az angyalokról? – töröm meg végül a csendet. Csak bólint, kényszerét érzem, hogy beszéljek. Félek, hogy a csend akár kínossá is válhat. – Milyen érdekes… a neved is pont azt jelenti. Lehet, hogy pont ezért.
- Talán csak véletlen – mormolja alig hallhatóan, és visszateszi rajzomat az ágyra. Ez semmivel se szebb, mint a többi, annak ellenére, hogy számomra különleges. Neki vajon miért keltette fel az érdeklõdését.?
- Ha… ha tetszik, ezt is neked adhatom – dadogom zavartan, és ahogy rám emeli különleges szemeit, én pironkodva sütöm le sajátjaim.
- Nem… - feleli, majd kérdõ tekintetemet látva, hozzáteszi.  – Köszönöm.

Nem kérdezek rá az okára, talán nem tetszik neki annyira, vagy érzi, hogy nekem jelentõséggel bír, és nem akar megfosztani tõle. Habár van egy halovány érzésem, hogy õt is köti valami hozzá. Kíváncsi lennék, miért jutnak ilyenek az eszembe. De buta vagyok!

Viszont… Zavartan fonom egymásra ujjaimat, majd kezdek zongorázni saját kezemen. Piros pofival kapkodom ide-oda a tekintetem, és tétovázok, fel merjem-e tenni a kérdésemet.

Már épp nyitnám a szám, és nézek fel rá, mikor észreveszem, hogy egyik kezét felém közelíti. Teljesen ledöbbenek, mikor ujjai a hajamba siklanak, és lágyan végigsimítanak. Nem értem, nem értem, nem értem. Képtelen vagyok kiigazodni rajta, csak nagy szemekkel bámulom. És olyan fura. Olyan hihetetlenül kellemes, mint mikor az ember kimerülten elmerül egy kádnyi meleg vízben. Mint uszoda után.
- Mit szeretnél? Látom zavarban vagy… - mondja halkan. Csodálkozik? E… egy ilyen helyzetben?
- Én… én csak… lerajzolhatlak? – bököm ki végül a kérdést, amin eddig agyaltam. Rám szegezi a tekintetét, és mélyen elpirulok a benne rejlõ, cseppnyi lágyságtól.
- Miért? – kérdez vissza, félrebillentett fejjel. Képtelen vagyok másfelé nézni, pillantása egyszerûen nem enged.
- Öhm… mert… mert… - Képtelen vagyok értelmes gondolatot összerakni, és mintha tudná miért, ujjait elhúzza a fejemtõl. Halkan felsóhajtok, és próbálom csillapítani szíves heves dübörgését, hogy kevésbé hajazzak egy paradicsom színére.
- Rendben… Hogyan szeretnél lerajzolni? – egyezik bele végül, mire kissé megnyugszom, de az izgalomtól továbbra is remegek. Tudom nagyon jól magamról, hogy amint a kezembe veszem a ceruzám, máris elmúlik, de addig is, számára nem tûnhet túl bizalomgerjesztõnek.

- Hogy hogyan? – Pislogok párat, de nem a kérdés felfogásával van gondom, csak be kell ismernem, ezen még nem gondolkodtam. Végigmérem, és most épphogy csak elpirulok, ezúttal már egy mûvész szemével vizsgálgatom. – Ta… talán… nem… vagyis mindegy. – Kissé szétszórtan rakosgatom össze a szavakat, majd a szobámban is körbenézek, alkalmas helyet keresve.

Türelmesen vár, közben Grist simogatja, aki már mélyrõl jövõen dorombol. Szerintem ha tudnék, az elõbb én is megtettem volna.

- Mi lenne, ha a zongora mellett rajzolnálak le? Végül is vándorzenész vagy – ajánlom végül tétován, de megkönnyebbülésemre, bólint.

Felnyalábolom a rajzcuccom, majd elindulunk lefelé. Gris követ minket, én pedig egyfolytában magyarázom neki, mi hol van a házban. Egyszer se kérdez, és rendesen meg is lepõdök, hogy van, aki ilyen türelmesen végig tud engem hallgatni. Ha zavarban vagyok, sokat beszélek.

Végül leérünk a nappaliba, ahol egy gyönyörû zongora foglal el, igen méretes teret. Leül a kis forgós székre, és ujjait végigsimítja a szépen megmunkált, sötét fán, majd a billentyûzeten is.

Tátott szájjal figyelem, majd felocsúdok, és lehuppanva a kanapéra, rögtön nekiállok vázlatokat készíteni. Amint észreveszi, rögtön maradna nyugton. Meg is ijedek, mert megszûnik körülöttem a varázslat.

- Kérlek… csak folytasd… játssz valamit, mert a nyugton vagy, nem megy! – kérlelem pirulva. Mintha elmosolyodna, vagy meglepõdne, de ujjait ismét a hangszerre simítja, és lassan játszani kezd.

Egy darabig lemerevedve hallgatom, majd ceruzámat a lapra helyezem és hagyom, hogy magától vezessen. Szinte oda se figyelek, éppen milyen vonalat húzok, csak a vonásait figyelem. Most hihetetlenül lágyak és szelídek, nem lengi körbe, az a távolságtartó, bizalmatlan aura.

Negyed óra alatt elkészülök. Még sose voltam ilyen gyors. Mint aki transzból ébred, fel pattanok, és lelkesen lépek mellé.

- Gyönyörûen játszol! - Áradozok neki õszintén.

- Köszönöm, volt idõm gyakorolni – feleli halkan, talán kevésbé színtelenül, mint eddig. Már válaszolnék, mikor anya jelenik meg a nappaliban.

- Mitsuo, drágám, megjöttek a testvéreid, és apád is itt van, ideje asztalhoz ülni!

- Rögtön jövünk! – vágom rá széles mosollyal. Miközben Tendou kihúzza ujjaim közül a lapot, amit még én se néztem meg igazán.

Kérdõn nézek rá, és kissé megijedek, mikor döbbent arckifejezéssel találom szembe magam. Ennyire rossz lenne?

- Ba… baj van? – nyekkenem tétován. Kissé magához tér, visszatér szemébe a halvány közöny.

- Nem, csak… Mond csak, miért van nekem szárnyam? – tartja elém a lapot. Meglepetten veszem tudomásul, hogy tényleg, két hófehér szárny díszeleg a hátán, összecsukott állapotban.

- Öh… nem tudom. Ne haragudj! – pislogok fel rá. Biztos nem tetszik neki. Õ azonban csak megcsóválja a fejét, és leteszi a zongorára a lapot.

- nagyon szép lett, köszönöm, hogy része lehetek!

Mélyen elpirulok, nem értem, miért õ köszöni. Inkább gyorsan kijelentem, hogy ideje menni vacsorázni.

Ahogy belépünk az étkezõbe, vidám mosollyal vetem magam, elõször nõvérem, majd bátyám nyakába, hogy aztán végül apánál kössek ki. Õ szelíd mosollyal terel át a helyemre, majd Tendouhoz fordul, aki idõközben testvéreimmel ráz kezet.

- Örülök, hogy megismerhetem, a feleségem már mesélt magáról, és hallottuk a játékát. Nem akartuk megzavarni – mosolyog rá, és feláll, hogy kezet rázhassanak. – Nakasi Yasuo vagyok, Mitsuo apja, pontosabban nevelõapja.

Felesleges hozzátennie, én mindig is apámként tekintettem rá, de mindegy. Tendou is bemutatkozik, majd asztalhoz ülünk, én bátyám és közé.

- Hallottam, szállást keres – szólal meg egy idõ után apa, õ pedig bólint. – Nos, a legtöbb hely, elég drága, ami a közelben van, így én inkább azt ajánlanám, hogy maradjon itt, amíg gondolja – tanácsolja, én pedig kíváncsian kapom fel a fejem.

Még csak ma ismertem meg, mégis örülnék neki, ha nem menne el. Érdekes, és különös férfi, de szeretném jobban megismerni.

- Van vendégszobánk, és nem várunk el cserébe semmit – teszi hozzá anya is.

- Ó, akkor be tudnám fejezni a rajzot… vagyis ki tudnám festeni – lelkesedek fel, majd pirulva szegem le a fejem, a tányéromat fixírozva. Mondjuk miért akarna maradni, hisz nem is ismer minket, ráadásul biztos nem arra vágyik, hogy a nyakán lógjak.

- Hmm… - egyszerû reakció, de biztos jelentõséggel bír, csak éppen én nem értem.
- Mennyiért adnád nekem azt a pillangós képet, amit most csináltál? Nagyon tetszik – bök a rajzaim felé, amiket magamhoz szorítok, elkerülve, hogy megismétlõdjön a földön landolási produkciójuk. Tetszik neki? Mikor tudta megnézni? Biztos a fáról, de akkor is…pénzt?
- Pe-persze, hogy ingyen. Miért kérnék érte pénzt? Ráadásul még kész sincs, ez csak egy vázlat, tényleg szeretné? – dadogom zavartan, ujjaimmal észrevétlenül babrálva a papírokon.
- Ühüm – biccent, de mintha tétovázna kicsit. Megtorpanok, és lapozgatni kezdek a rajzaim között, míg meg nem találom a keresettet. Nem igazán értem mi tetszik neki rajta, hisz még a színezésig se jutottam el, de mivel modell nélkül azt már úgy se tudom megcsinálni, neki adom ha kéri.
- Tessék – nyújtom át pirulva.  – Bár… nem tudom mi olyan szép benne, szerintem nem lett olyan jó.
- Ezt elteszem – elveszi, és elõrehúzott táskájába teszi, majd kutakodni kezd benne. – Adok érte cserébe valamit.

Hevesen meglengetem magam elõtt szabad kezem, hogy jelezzem, komolyan nem kérek semmit.
- Igazán nem szükséges – teszem hozzá azért szóban is. – Ennyire tényleg nem értékes az a rajz.
- Biztos? – kérdez rá ismét, én pedig mosolyogva bólintok, biztos.

Visszalendíti hátára a táskát, majd felhúzza a cipõt, mikor észreveszi, hogy már aszfalton járunk. Az út további részében vidáman mesélem neki, ami épp az eszembe jut, õ pedig kedvesen, türelmesen hallgatja. Különös…idegen létére figyel rám, és ha nem is tûnik túl érdeklõdõnek kívülrõl, érzem, hogy nem engedi el mondandómat a füle mellett.
- Megérkeztünk – jelentem ki, mikor végre a házunk elé érünk, majd lelkesen az ajtóhoz futok, és benyitva már le is dobom a cipõimet. – Anya! Vendég! – kiáltom el magam.
- Hazaértél Mitsuo? Ki ez a férfi itt veled? – lép elõ anya a konyhából, és kíváncsian méri végig Tendout.
- Egy vándorszínész, aki szállást keres, gondoltam ti tudnátok neki segíteni. – felelem rögtön, majd cuccaimat lepakolom a folyosón egy szekrényre, míg anya kezet fog Tendouval.
- Tendounak hívnak – hallom, ahogy bemutatkozik. - Örvendek – teszi még hozzá, én pedig mosolyogva nyugtázom, mikor visszafordulok, hogy anya is zavarba jön tõle, nem csak én.

 - É-én is örvendek – viszonozza zavartan a köszöntést, majd visszahúzza a kezét. Csak én érzem úgy, vagy tényleg kicsit késve? – A férjem még nincs itthon, de nemsokára hazaér, Õ biztosan tud mondani valamit. Addig is kerüljön beljebb, mindjárt kész a vacsora – hívja be végül.
- Csak ha nem gond…
- Dehogy! Anya mindig sokat fõz, jut bõven – jelentem ki lelkesen, pirulásra késztetve anyát.
- Akkor köszönöm – biccent kedvesen, majd belép végre a házba.

- Nos…elnézést a rendetlenségért – szabadkozik anyu rögtön, de körbe pillantva, én semmi kupit nem látok. Háziasszonyi rigolya…

- Kérem, ne csináljon gondot a vendégül látásomból. – mosolyodik el halványan Tendou.

Félrebillentett fejjel, kíváncsian fürkészem. Különös ez a mosoly, teljesen örömmentes, nem egészen õszinte. Szeretném tudni, milyen az, amikor szívbõl jövõen mosolyog, de ki vagyok én neki, hogy megmutassa?

Mikor rám pillant, gyorsan elkapom a tekintetem, és inkább a folyosó falát kezdem pirulva fürkészni.

- Egyáltalán nem gond! – siet anya a válasszal, majd felém fordul. – De addig is, míg nincs kész a vacsora, és érkeznek meg a testvéreid, Mitsuo, légy szíves szórakoztasd Tendou-sant.

Bólintok, és zavart mosollyal fordulok vendégünk felé, míg anya visszatér a konyhába.

- Tendou-san, mit szeretnél csinálni?

- Amit te. – feleli halkan.

- De…de… - nem tudok mit mondani. – Én…nem tudom…

- Rendben, akkor mutasd meg nekem a többi rajzod, és a szobádat. – kér meg végül szelíden, én pedig pirulva bólintok, majd elindulok az emelet felé.

Meglepõen halkan követ, többször is hátra kell fordulnom, hogy megbizonyosodjak róla, még mindig mögöttem van.

Végül elérjük a szobámat, én pedig piros pofival engedem be birodalmamba. Itt viszont kicsit kavalkád van. Nem kifejezetten kupi, de az íróasztalon keveredik a tankönyvek, és rajzeszközök hada, az ágyamon a reggel válogatott rajzaim vannak szétterítve, Gris pedig a székemen gömbölyödik össze, és még belépésünkre se kapja fel a buksiját.

Én mondjuk mindig tudom, mit hol keressek, remélem Tendou-sant se zavarja ez a pici kavarodás.

- Bocsánat a…a kavalkádért. – szabadkozok én is ösztönösen, és az asztalhoz lépve, megpróbálom egy kupacba kotorni a tankönyveket.

- Hagyd csak… - érkezik a válasz az ágy mellõl, és megfordulva látom, hogy már a képeket nézegeti. Felnyalábolom a nyújtózkodó cicámat a székrõl, majd miután elhelyezkedett a karomba, én is a fekhelyem mellé lépek.

- Ezek régebbiek, nem túl jók, elég kezdõ munkák. – hadarom gyorsan, védekezõen magamhoz ölelve Grist, aki hirtelen abbahagyja a dorombolást, és gyanakodva figyeli Tendou-sant. Általában nem kedveli az idegeneket, figyelmen kívül hagyja õket, de most érdeklõdik, és ha nem is kedvesen, de kíváncsian méregeti a vendéget.

- Szép cica. – fordul felénk, és gyengéden megsimogatja Grist, aki rögtön újra kezdi a dorombolást, el is felejtve tartózkodását, és ellazulva kinyújtózik az ölemben.

- De fura… - szólalok meg szájtátva. – Gris nem szokta kedvelni az idegeneket.

- Szeretem az állatokat, õk nem árulnak el!

Meglepetten kapom fel a fejem. A hangja közönyös, mégis feltûnik benne valami mélyen rejtõzõ fájdalom.

- Ne…nem minden ember gonosz, de tény, hogy az állatok kedvesebbek az átlagnál. – motyogom magam elé tétován.

Nem felel, töprengve figyel egy darabig, majd visszafordul a rajzaimhoz. Némán lapozgat köztük, majd hirtelen megakad az egyiknél, és maga elé emelve nézegeti.

- Ezt hogyan készítetted?

Elém tartja a rajzot, ami egy fekete szárnyú angyalt ábrázol hátulról, amint egy tenger fölé nyúló sziklán ácsorog. A hullámok a lábát nyaldossák, és a távolban viharfelhõk gyülekeznek.

Szerintem szörnyen aránytalan lett, de a rajztanárom nagyon dicsérte

- Hát rajzoltam. – felelem értetlenül.

- De mi alapján?

- Hát… - zavartan kapom félre a fejem. – Álmodtam róla. – bököm ki végül. Sokaknak ez elég furán hangozhat, nem szokásom elmondani.

Ráadásul életem egyik leg valóság hûbb, legkülönösebb álma volt, másnap egész végig a hatása alatt voltam, muszáj volt lerajzolnom.

- Anya! Elmentem! – kiáltok be a konyhába, ahol anyum épp a vacsorán ügyködik. Ma tesóim is átjönnek, szóval jó nagy adagot csinál. Persze mindig marad rengeteg maradék másnapra, sose találja el mennyi szükséges.

- Rendben, szívem, de vacsorára legyél itthon!

- Oké – jelzem, hogy hallottam, majd vidáman kiszökdécselek ki az udvarra, de az utcára érve normálisabb, de csöppet se lassabb sétára váltok. A közeli erdõs terület a célom, ahová még a városi zajok se érnek el, csend és nyugalom van.

Végre megint van idõm kijönni rajzolni a szabadba, nem foglal le a tanulás és a munka. Ezért szeretem én a vasárnapokat. Habár van némi különös hangulata, de nehéz lenne megfogalmazni mire gondolok.

Kellemes és kissé lehangoló is egyszerre.

Halkan dudorászva baktatok a zöldellõ mezõn, alkalmas helyet keresve a munkához. Nem mindegy, hogy hová ülök, hisz a fényviszonyokat is figyelnem kell. Ezért nem is sietem el a dolgot, körülményesen választom ki a fát, mely alá letelepedem a cuccaimmal.

Elõször a szemközti bokrot nézem ki, de hirtelen egy lepke száll az elõttem nyíló virágra, így gyorsan elkezdem felvázolni, még mielõtt tovább áll. Nem kis szerencse, hogy szint húsz percet pihen a szirmok között, így egész szép vázlatot tudok csinálni.

Munka közbe halkan dudorászni kezdem azt a számot, amit majdnem egész héten, megállás nélkül játszottak a boltban. Tényleg szép, a kellemes és mégis mondandóval rendelkezõ fajtából. Éneklés közben mosolyogva figyelem a gyönyörû lepkét. Olyan törékeny és szép.

Hirtelen felkapom a fejem, és a levegõbe szagolok. Tisztán érzem a különös, egyszerre édes és keserû illatot. Talán a ciprus gyümölcsök…fõként a narancs jut róla eszembe. De valójában egészen más, egyedi. Még sose éreztem ezelõtt, de nagyon tetszik.

Így mélyeket lélegezve folytatom a rajzot, és a dudorászást. Egészen magamba mélyedek, csak a lepkére és a virágra figyelek.

- Szépen rajzolsz – szólal meg valaki fölöttem, halkan dörmögõ hangon, mégis olyannyira megijedek, hogy hátraesek. Riadtan keresem a hang forrását, tekintetem végül a fán ücsörgõ férfira téved.
- Maga… mióta ül itt? – nézek fel rá tágra nyílt szemekkel, miközben lassan csillapítom szívem heves dobogását. Azt hittem egyedül vagyok, nem is láttam õt mikor ide ültem. Pedig ha azóta mászott volna fel, észrevettem volna, nem?

 - Egy ideje… - érkezik a tömör válasz, és ügyes mozdulattal felguggol az ágon. – Hogy hívnak?
- M-Mitsuo… - makogom zavartan, még hozzám képest is vékony hangon.
- Szépen rajzolsz, Mitsuo – dicsér meg, majd leugrik mellém.
- Köszönöm – kezdem fixírozni a cipõmet, hajam jótékony takarásába rejtve kissé kipirult arcomat.
- És… és ön? – kérdezem végül, nagyokat pislogva, és úgy szorítom rajztáblámat, mintha az segítene kevésbé szégyenlõsnek lennem.
- Tendou.
- Hû… - ajkaim mosolyra húzódnak, ahogy meghallom a különös nevet. Angyal… Nagyon szép név.
- Egy vándorzenész vagyok, és épp szállást keresnék, tudnál segíteni?

Meglepetten pillantok végig rajta, alaposabban is megszemlélve. Igazán különleges kisugárzása van, és ha szokás ilyet mondani, van benne valami természetfeletti szépség. Fõleg a szemeiben, melyek teljesen érzelemmentesen, mégis végtelen bölcsességet sugallva tekintenek rám, a választ várva. Oh, igen…a válasz.

- Vándorzenész? – pislogok nagyokat. Hát, ez inkább kérdés volt, mint válasz, de nem hittem volna, hogy manapság is akad efféle foglalkozást ûzõ ember.

- Az.

- Milyen hangszeren játszik? – kérdezem ragyogó pofival. A zene hamar fel tudja kelteni a kíváncsiságom.

- Amin épp lehetõségem van – mondja némi gondolkodás után. Tehát több hangszerhez is ért, de jó neki. Én csak hallgatom a zenét, csinálni nem igazán tudom. Már nyitnám a szám, hogy újabb kérdéssel zaklassam, mikor rájövök, hogy én még nem adtam választ az övére. Istenem, jaj de neveletlen vagyok!

- Jaj..sa…sajnálom, még nem feleltem! – kezdek zavart szabadkozásba, és ösztönösen használnám kezeimet is heves kapálózásra, csakhogy azok bizony tele vannak. Vagyis voltak, mert rajztáblám és tolltartóm közelebbi ismeretséget köt a zöldellõ fûvel.

Pirulva, kapkodva guggolok le, és majdnem a popsimon landolok, mikor õs is mellém kuporodik, és segít felszedni a kiszóródott ceruzákat.

- Sajnálom, köszönöm – hadarom gyorsan, miután felálltunk.

- Ugyan, nem tesz semmit – hangjában mintha egy árnyalatnyival több érzelem lenne, de nem értem, miért foglalkozok én ezzel?

- Amúgy itt lakok a közeli városban – sietek a válaszadással. – Ha akarja, elvezetem oda, és megkérdezhetjük a szüleimet, tudnak e szállást adni, vagy keresni.

- Hálás lennék, és kérlek ne magázz.

Bólintok, majd indulnék a városba vezetõ út felé, mikor rájövök, hogy Tendounál nincs se táska, vagy bármilyen felszerelés, se cipõ a lábán.

- Te…Tendou-san…- kezdem félénken. – A…cipõd? A cuccod?

- El is felejtettem – pillant le magára, majd elegáns léptekkel besétál a fák közé, és pár pillanat múlva, egy egyszerû fekete táskával, lábán már cipõvel tér vissza.

- Nem veszi…veszed fel? – továbbra se mozdulok, csak palatáblámat szorongatva pislogok fel rá.

- Szeretem érezni a füvet a talpam alatt. Majd felveszem, ha betonútra érünk – jelenti ki nemes egyszerûséggel. Ez olyan mesébe illõen hangozott, hogy vidám mosolyt csalt az arcomra.

- Én is szeretek mezítláb lenni, csak anyum mindig félt, hogy belelépek valamibe, és mivel nem akarom, hogy aggódjon, inkább nem futkorászom cipõ nélkül. Lendülök bele a mesélésbe, miközben a vezetésemmel elindulunk a hazafelé.

Nem felel, többnyire mintha csak nézne maga elé, vagy néha vet ez pillantást rám, és mintha gondolkozna valamin. Nem zavarom meg, inkább séta közben magam elé emelem a rajzom, és szemlélni kezdem.

- Miért szoktál rajzolni? – töri meg hirtelen a csendet.

- Miért? – nézek rá értetlenkedve. – Egyszerûen szeretem, megnyugtat, és boldoggá tesz. – válaszolom vidáman csillogó szemekkel.

- Mit csinálsz a kész mûveiddel?

- Hátö...- zavartan túrok a tincseim közé, és erõsen kel koncentrálnom, hogy ki ne gáncsoljon egy aljas kavics. – Többnyire az egyik fiókomban porosodnak, de akad olyan, aminél anya nagyon ragaszkodott, hozzá, hogy kitegye. De ez olyan ciki. Nem is túl szépek!

Halkan, pirulva beszélek, és még véletlenül se néznék a szemébe, ahhoz túl szégyenlõs vagyok.