Az a rohadt... – villán át az agyamon immáron vagy milliomodszorra, ahogy Dahrnkall herceg megrántja a pórázomat. A térdemet véresre koptatta a sok négykézláb mászkálás, de ez őt mit sem érdekli. A varázslók úgyis meggyógyítanak az éjszaka, míg ő békésen szundikál a pihe-puha ágyikójában.
-Gyere picikém! – hallom meg uram nyájas hangját, amitől ismét fellobban bennem a harag lángja. Teszek két lépést előre, hiszen nem tehetek mást, és leülök a trónja mellé, akár egy jól nevelt párduc. Tekintetemmel a trónemelvény előtt összegyűlt tömeget vizslatom. Bárkire rávetem a tekintetem, mindenki összerezzen, és tesz egy lépést hátra. Egyedül ez a ficsúr nem fél tőlem. De ő is csak azért, mert... – gondolataimból egy újabb rántás ébreszt fel. Felmordulok, mint egy felbőszített oroszlán, mire a kamarás, a jobb oldalamon, még jobban eltávolodik tőlem. A varázspecsét, melyet Dahrnkall rám tetetett, csak az ő biztonságát szavatolja, a körülötte lévőkét nem. Mivel gyűlölt uramban nem tehetek kárt, körmeim hosszúra, már-már karomszerűre vannak hagyva, és reszelve, ezekkel pedig folyamatosan a kövezetet kapargatom. A falubeliek már a csikorgástól is úgy félnek, mint a tűztől.
Igen, a herceg pontosan ezért tart. Hogy megrémisszem az alattvalóit. Ja és még valamiért.
-Gyere a papához! – dörren rám türelmetlenül, és erősebben megrántja a vastag fém láncszemekből font pórázt, mire kénytelen-kelletlen felállok. Ritkán engedi, hogy teljes emberi méltóságomban felemelkedjek a földről a népek előtt. Ezen különleges alkalmakkor kiropogtatom csontjaimat, és kihúzom magam, hogy megmutassam, én is ember vagyok, de attól még ugyanolyan veszedelmes, akár egy vadmacska. Ám mielőtt akár egy kicsi méltóságomat is visszaszerezhetném, újból a bőrömhöz nyomódik az aranyból, és ékkövekből készített gyönyörű nyakék, melyet bármely hercegnő szíves örömest hordana a nyakában, csakhogy ehhez kapcsolódik rabságom jelképe: az a rohadt lánc.
A huzigálást addig folytatja, míg lehajolok hozzá, ő megragadja az arcom, és kikényszerít egy csókot. Undorodom a bőrétől, a szájától, a szemétől, az ujjaitól, a nyálától, a nyelvétől, az ízétől. Az egész lénye taszít, mint egy vödör nyálkás kukac. Micsoda kéjes örömmel töltene el, ha feltéphetném a torkát, hogy ott húzzam ki az a ragadós nyelvét, és csomót köthetnék rá.
Amint elenged, a padlóra köpök, hogy megszabaduljak a nyálától. Ez nálunk már amolyan rituálé. Én nem vagyok hajlandó megszokni őt, ő pedig mindig megtorolja ezt. A nyálam még nem ér le a földre, mikor a pofon már csattan az arcomon. Mivel Dahrnkall herceg olyan gyenge, mint a harmadnapos libafos, ezért meg sem rezdülök az ütésétől. Ilyenkor, mint mindig, egyik pribékje lép közbe, és hatalmas dárdájával kiüti a lábaimat, hogy arcra vágódjak a kövön. Persze a herceg nem mulasztja el befejezni a szépen koreografált mozgást, így a fejemre tapos, hogy arcomat beledörgölje a köpetbe.
A pórnépek, akik csak azért jöttek a palotába, hogy elmondják az úrnak, mennyire rossz idén is a termés, most megrettenve közelebb hajolnak a kőhöz, és már bánják, hogy eljöttek panaszkodni. Nem kell látnom Dahrnkall arcát ahhoz, hogy tudjam, milyen az arckifejezése. Önelégült mosollyal hordozza végig tüzesnek szánt tekintetét a tömegen, majd elkiáltja magát.
-És most takarodjatok vissza a földekre dolgozni, lusta népség! Nyávogtok itt nekem, ahelyett, hogy végeznétek a dolgotokat!
A terem olyan hamar kiürül, mint a szegény paraszt éléskamrája. Még pár másodpercig élvezettel nyomja saruja talpát az arcomnak, aztán leszáll rólam, és mintha egy csapásra kicserélték volna.
-Látod, hercegnőm, már megint mire kényszerítettél? – megfogja a karom, és annál fogva felsegít. Ha mindig így viselkedne, talán már rég megkedveltem volna a helyzetem. A pasas igazi szívtipró is lehetne, ha nem csúfítaná el az arcát egy heg, valamint az a fekete szakáll, amelyhez olyan makacsul ragaszkodik. Zöld szemei gonoszan villognak, sűrű, hosszú fekete haja enyhén hullámzik körülötte. Napbarnított bőrével éles kontrasztot alkot az én halványabb bőrömmel. Teste kidolgozott, hiszen rendszeresen részt vett a harcokban, valamint a katonák kiképzésében. Ennek ellenére, mióta maga mellé vett, ez már lassan két éve, a szexen kívül semmiféle sportot nem űz.
-Megyünk, megfürdetlek szépen, aztán megmutatom az új ruhákat, amiket hozattam neked – vigyorog rám. Kéjes vigyorától ökölbe szorul a gyomrom, és feláll a szőr a kezemen. Ami az ő szemében ajándék, az én szememben, szenvedéseim új forrása. Ahogy elindulunk a jól ismert folyosón, végre két lábon, már érzem az ideges remegést a gyomromban. Egyre nehezebben viselem ezt a sok megpróbáltatást, de nem szabad feladnom. Egy nap úgyis meghal a varázslója, és akkor aztán az istenek kegyelmezzenek ennek a félnótásnak.
A hálószobába érünk, ahol a testőrség leszakad, és kettesben maradunk. Szinte azonnal a falnak taszít, és a testemre veti magát. A nyakamat csókolgatja, a melleimet fogdossa. Már nem is hat meg igazán. Eleinte még gondot okozott, hogy érintésével tényleg fel tudott izgatni. De mostanra már csak a férfi érzi az izgalmat. Számomra már olyan a szex, mint egy unalmas, megszokott rituálé, ami nélkül nem kaphatok ennivalót.
Míg élek, nem felejtem el az első együttlétünket. Aznap éjjel kapott rajta a katonák parancsnoka, hogy megpróbáltam megdézsmálni a kincstár tartalmát. Akkora pofonokat kaptam a jól megtermett férfitól, hogy csillagokat láttam, valamint menekülés közben eltörte a jobb lábamat. A herceg beállt elém, és úgy mért végig, hogy szinte hallani véltem, ahogy az általam összeeszkábált szedett-vedett páncélom csörömpölve a földre hullik, és én védtelenül, tehetetlenül térdelek a perverz tekintete előtt, kitéve minden szeszélyének.
-Vigyétek a fürdőbe, mosdassátok meg! – kiáltotta mély hangján a herceg, mire a katonák felráncigáltak a földről, és törött lábam ellenére behurcoltak egy hatalmas, márványból faragott fürdő helyiségbe. Egy mágikusan fűtött fürdő volt, ezt a sarkokban álló hatalmas kristályokból azonnal megállapítottam. Letépték a ruháimat, majd a vízbe hajítottak. A víz kellemes is lehetett volna, ha a lábamba nem hasított volna elviselhetetlen fájdalom, ahogy megpróbáltam lábra állni. Konkrétan olyat üvöltöttem, hogy még fél percig csengett a visszhangtól a fülem.
Pár perccel később belépett a fürdőbe a herceg, és fenyegetően villogó szemeivel végigmérte immáron fizikailag is meztelen testemet. Legnagyobb sajnálatomra úgy láttam, tetszett neki a látvány, pedig próbáltam karjaimmal valamennyire eltakarni magam. De hát ezt a két dinnyét próbáld már meg eltakarni, ami a mellkasomhoz nőtt! Közelebb lépkedett hozzám. Tartása egyenes, és tiszteletreméltó volt, ahogy egy igazi hercegtől elvárja az ember. De aztán mohó vigyor torzította el vonásait, ledobta a ruháját, és bevetette magát mellém a medencébe. Amint karnyújtásnyi távolságba ért hozzám, megkapaszkodtam a fürdőmedence szélében, és egyenesen a feje felé rúgtam az ép lábammal. Láttam, ahogy az arcára kiült a döbbenet, miközben telibe trafáltam. Elsüllyedt, és nem is nagyon akart feljönni, így kihasználtam az alkalmat, kimásztam a vízből, nagy erőfeszítések árán az ép lábamra álltam. De mielőtt szökdécselve tehettem volna egy lépést, egy erős marok fonódott pár centire a föld fölött tartott bokámra. Abban a pillanatban olyan félelem villant belém, amilyet addig még sosem éreztem. Hátrapillantva megláttam a herceget, ahogy koponyájára, és hátára tapadt hajjal, sötéten néz rám, és olyan erővel szorongatja a bokám, hogy az ujjai belefehérednek. Arcán világosan látszott, hol fejelte meg a lábam. Úgy tűnt, hogy a rúgásom még jobban felhergelte. Újból elvigyorodott, bár ez inkább már vicsor volt. Akkor már tudtam, hogy ez életem egyik legnagyobb, és legemlékezetesebb bakija volt. A következő pillanatban úgy megcsavarta törött lábam, hogy a fájdalomtól iszonyatosat sikoltottam, és úgy vágódtam a földre, mintha azzal elállíthatnám a fájdalmat. De sajnos az nem maradt abba. Sőt, fokozódott, ahogy Dahrnkall visszahúzott a medence vizébe. Szememben könnyekkel néztem ismét szembe a most már szörnyeteghez hasonlatos férfival. Soha, senkitől nem féltem annyira, mint akkor tőle. Pedig tolvaj, és csaló életem során aztán találkoztam gonosz, csalárd banditákkal. De még azok is rémülten engedtek el, ha eleresztettem egy műsikolyt. Őt viszont úgy tűnt, hogy felizgatja az igazi kín. Próbáltam ellenkezni. Akkor szerezte az arcára a karmolást. Azt azóta is meghagyatta a mágusokkal, hogy emlékeztesse magát arra, mennyire is veszélyes, hogy maga mellett tart.
Becstelenül küzdöttem ellene: karmoltam, beletéptem a hajába, rúgtam, csíptem, haraptam, ahol csak értem, és ő mégis elérte valahogy a célját. Lefogta a karjaimat a medence szélére, és ugyan már mindketten ziháltunk a fáradtságtól, ő mégsem adta fel. Csak egyetlen pillanatra hagytam abba a hadakozást, és ő már belém is hatolt. Gyorsan, és könyörtelenül. Addig még hasonlót sem éreztem. A kín szétáradt a medencémben, és felszaladt a gerincemen. Lábaim reszkettek, izmaim görcsbe rándultak, a gyomrom pedig liftezni kezdett. Ő pedig csak lökdösött hátulról, és élvezte, ahogy fájdalmasan fel-felnyögök.
Az első beteljesülést követően sem volt elege az aktusból. Megdugott a vízben ülve, állva... A víz alá nyomta a fejem, és élvezte, hogy levegő után kapkodok.
Egy igazi szadista. Ráadásul a rosszabbik fajta, mert a törvénytől sem kell félnie, és az udvari varázslók minden este hajlandók meggyógyítani a sebeimet. Mindet egytől egyik, kivéve egyet: a lelki sebet. Azt senki nem tudja meggyógyítani, és éppen ezért álmodozom ébren, és alva is arról, hogyan téphetném ki a herceg fekete szívét.
Azon az estén három ujját, és két bordáját törtem el, több helyen darabokat haraptam ki a húsából, és kitéptem egy adag haját is. Másnap mégis teljesen épen, és egészségesen állt elém.
-Ma igazi különlegességet kapsz tőlem – hallom meg a férfi kijózanító hangját a melleim magasságából. Nagyon szeret a két bucka közé bújni, mint valami mezei állat a fű közé.
-Komolyan? – kérdezek vissza unottan. Most már nem várja el, hogy lelkesedést mutassak. Élvezi, hogy nem hódolok be neki, és ezzel örökös zsákmány vagyok, akit kergetni lehet a végtelen mezőkön keresztül.
-Hozzátok be! – kiáltja el magát, majd kihúzza vékony kis testét, hogy egy pár centivel magasabb legyen nálam. Pár szolgáló be is jön egy pár ruhával, de akkora kupacokkal, hogy azokból nem is tudom kivenni pontosan milyenek is. Dahrnkall herceg kiküldi a szolgálókat, majd finom selyemruhájában odalibben az ágyhoz. Egy kis ideig nézi a ruhákat, majd megrántja a láncot, hogy én is odamenjek hozzá. Na, a ma esti fürdésemnek is lőttek... Mellé sétálok, és akkor már látom a szokványos ruhákat. Van, amelyik tiszta selyem, majdnem átlátszó, van olyan, amit csak pántok alkotnak. Aztán a herceg lehajol, és egy olyat húz ki a tömegből, amelytől tényleg leesik az állam. Na ilyen még tényleg nem volt. Valamelyik őrült külföldi hozhatta, mert az országban ilyen ruhaneműt még életemben nem láttam. A herceg fogja magát, lekapcsolja rólam a nyakörvet, majd a fürdő felé nyíló ajtóhoz megy. Onnan még visszanéz rám.
-Mire visszaérek, legyen rajtad. Szeretném megnézni, hogyan áll, még a bál előtt – azzal kimegy a szobából, magamra hagyva engem. Vállam fölött átnézve, sóvárogva az ablakra pillantok. Két éve még habozás nélkül kiugrottam rajta. De a második ugrás után rájöttem, hogy felesleges. A hasamra pillantok. A lemenő nap fénye megcsillan a köldökömben éktelenkedő ékszeren. Egy kis fém pötty látszik felül, míg a köldökömben egy átlátszó kristály, alatta pedig egy sárkány, mely szárnyai védelmében egy vörös kristályt tartalmazó keresztbe kapaszkodik. Ha túl messze megyek Dahrnkall hercegtől, ebből a kis szörnyűségből rémséges fájdalmak áradnak szét a testembe.
Ezt még az után a szörnyű este után kaptam, mikor újdonsült uramnak majdnem leharaptam a farkát, és míg ő agóniában fetrengett a szobája padlóján, én megpróbáltam kiszökni a palotából. Éppen csak el tudtak kapni az őrök, de aztán azok úgy helyben hagytak uruk parancsára, hogy három bordám eltörött, és az egész bal karomat nem éreztem. Mikor feleszméltem, a herceg hálószobájának sarkában feküdtem.
Odalépett hozzám a herceg. Akkor engem még nem vettek kezelésbe a mágusok, így kínokkal teli éjszakám még nem ért véget. Lenézően rám mosolygott, majd kijelentette, hogy nem tetszett neki az este. Akkor lépett elő a háta mögül a csiricsáré ruhába bugyolált mágus. Fölém emelete kinyújtott karjait, és hangos kántálásba kezdett. Éreztem, hogy a mágia bekúszik a bőrömön át az izmaimba, a csontjaimba, a zsigereimbe, és mérhetetlen, keserű érzéssel tölt el. Éreztem, hogy a szabadságom elillan, mint a röpke szellentés egy babos ebéd után. Mire magamhoz tértem, már a köldökömben volt az ékszer.
Hangosan kifújom, mélyen beszívott levegőmet. Lassan lemegy a nap, és akkor a herceg megint megbolondul. Mintha a Hold megjelenésétől megőrülne.
Ledobom magamról apró, szinte semmit sem takaró, rongyos felsőmet, melyet mindig akkor vág hozzám, mikor a kutyájának szán, aztán felveszem a másikat, amit kikészített. Ez fekete, és éppen csak arra elég, hogy a mellbimbómig takarja a mellem. Nem túl hasznos egy holmi, de ez van. Már megszoktam a furcsa ruhákat. Ezután ledobom a szintén szakadt nadrágom. Az apró fém erényöv gúnyosan csillog a tompa fényben. Elhúzom a számat, ahogy erre a rémségre nézek. Sokszor el sem hiszem, hogy ez a valami tényleg rajtam van. Igaz szép kovács munka, és ha egy szobron látnám, talán még el is lopnám a szép summa reményében, de így, hogy már időtlen idők óta rajtam rohad, már egyeltalán nem vicces. Ez is egy olyan dolog, amit sose felejtek el. És hiába van rajta szívecske kivágás, hiába illeszkedik tökéletesen a hátsóm vonalaihoz, egyeltalán nem szeretem. Sok férfi nézte már fém színű tangának, de az érintésétől mindegyik halálra rémült. Ugyanis a mágikus fém egyedül gazdámat, és engem enged hozzáérni a picike bugyihoz, de kinyílni csak Dahrnkall érintésétől nyílik. Nem tudom, hogyan csinálták meg, de nagyon kellemetlen.
Miután a nadrágot is félrehajítottam, felveszem az igencsak furcsa kinézetű zoknit. Ez ugyanis lehelet vékony, majdnem teljesen átlátszó, mégis fekete színű, a tetején pedig lyukacsos anyag fut körbe. Ehhez még egy meglehetősen eszement konstrukciójú sarut találtam. Ugyanis ennek tű hegyes sarkat rakott a cipész, és a pántjait majdnem egészen a térdemig fel tudom tekerni a lábszáramon. De meg kell vallanom, hogy a kettő együtt a lábamon hihetetlenül jól mutat. Az más kérdés, hogy nem tudok ráállni.
-Látom azért neked is tetszik az ajándékom – szólal meg Dahrnkall. Kihallatszik a hangjából, hogy alig bírja visszatartani diadalittas mosolyát. Az, hogyha tetszik az ajándéka, csak egyet jelent: különösen kellemetlen éjszakát. És mennyire igazam is van. Leül az ágyára, és kedvtelve figyeli, ahogy botladozok a szerencsétlen lábbelikben, amikben órákig –legalábbis nekem annak tűnnek – kell fel-alá járkálnom a szobában.
A végére egészen megszokom. Olyan érzés, mintha lábujjhegyen járnék. Észre sem veszem, hogy elfáradtak lábaim a szobában való körözéstől. Megremeg az egyik, és a másik máris követi, én pedig a földön találom magam.
-C-c-c – rázza a fejét a herceg, és lassan, kimérten elém sétál. – Már megint térdre estél előttem.
-Nem unod még? – sziszegem rá, mire elkapja a hajam, és addig emeli a fejem, míg az neki csípőmagasságba ér. Már látom szomorú sorsomat, a dudort a nadrágján.
-Kússz a falig! – parancsol rám. Kis ideig farkasszemet nézünk, majd tekintete megenyhül, és már nyitná a száját, de megelőzöm. Úgyis tudom, hogy mit akar mondani, így inkább gyorsan elkúszok a falig. Amint hátam a fának ütközik, már előttem is terem letolt nadrággal, és farkát a számba erőszakolja. Szerencsére vette a fáradtságot, és lefürdött, így csak a szokványos mellékízt érzem a számban. Keze a hajamba markol, és meghúzza, amitől majdnem összezárul az állkapcsom, de a köldökömben ismerős szúró érzést érzek, és ez megakadályoz a mozdulatban. Ugyanis a kis ékszer abban is meggátol, hogy drága uramban kárt tegyek.
Mozgása folyamatosan gyorsul, az én fejem is egyre jobban a falhoz szorul, közben pedig állatias morgás tör fel a torkából. Nem is tart sokáig, és érzem, hogy a számba élvez. De aztán kikapja a számból a szerszámát, és az arcomhoz ütögeti, miközben férfi nedve szanaszét fröcsköl.
-Dugd ki a nyelved! – böffenti oda nekem. Mikor nem igazán mutatok hajlandóságot a parancs teljesítésére, hozzáteszi. – Persze hozhatom a körtét is.
Egész testem görcsbe rándul a másodperc század része alatt, és inkább gyorsan kinyitom a számat. Nyelvemen ott a keresett fehér, ragacsos lé.
-Jó, most nyeld le! – hangja úgy csattan a forró levegőben, akár az ostor. Arcomra kiül a töménytelen undor, ahogy leerőszakolom a torkomon a sós, és túlzottan is ananász ízű gecit.
-Gyerünk, takarítsd le a faszomat is! – pattog önelégülten. Kicsit előre dőlök, és a szemkontaktus kerülése közben lenyalogatom a maradék lét a már lankadó szerszámról. Sajnos érzem, hogy az érintésemtől újra keményedni kezd. Mikor már teljesen tiszta, akkor sem szól rám, hogy hagyjam abba. Fejét hátradöntve élvezi, ahogy nyelvem végigcsúszik újból fickós szerszámán. Fel, aztán megint le, aztán újból a számba tolja az egészet. Még szerencse, hogy ezen a téren jól megáldott az ég, különben már rég megfulladtam volna. Most már hányingerem sincs attól, ahogy szerszáma a torkomig csúszik. Nem is kell sokáig elviselnem, mert elhátrál előlem, letérdel, elhúz a faltól, és tenyerét az erényövre tapasztja. Az azonnal felpattan, mintha egy megfeszített rugó lenne, mely a legapróbb érintéstől is elpattan. Innentől kezdve az agyam az éjszakára vonatkozó emlékeket szépen lezárja, mint minden másik vele töltött éjszakáét. Bezárja egy fekete dobozba, hogy soha, de soha senki ne tudhasson róla, még bennem se realizálódjon.
Reggel, szokásosan, a földön ébredek. A mágusok megint elvégezték a munkájukat, ahogy érzem. Akkor nyomás a fürdő, mert meg nem fürdettek. Úgy ragadok, mintha egy vödör mézben fürödtem volna. A víz kellemes is, és mire kijövök a fürdőből, Dahrnkall herceg már nincs a szobájában. Van kb. fél órám, hogy pihenjek egy kicsit.
El is dőlök, aztán arra ébredek, hogy a háló ajtaja hatalmas dörrenéssel nyílik ki, az ajtóban pedig Dahrnkall áll. Kivételesen még azért sem dühös, mert az ágyában alszok. Olyan széles vigyor van a képén, hogy ha még fél centit szélesedne, leesne a feje felső része.
-Holnap megtartjuk a szokásos nyár váró ünnepet! Ugye örülsz? – kiabálja.
Karakter: Reynald de Blanchefort Megjegyzés: (Arimnak)
- Rendben. – hallom az engedelmes választ, s testemet egyszerre járja át csalódottság és megkönnyebbülés. Mégis mire számítottam? Neki én csak a parancsolója vagyok… és jobb is, ha ez így marad. Nem kísérelhetem meg, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Leülök, s magam elé meredek némán. Ha én érzem az érzéseit, valószínűleg ez fordítva is igaz… vajon el lehet zárni őket? Vajon képes vagyok rá? Nem tudhatja meg, miket érzek. Gondolataimmal próbálok falat húzni magam köré, de nem tudom eldönteni, hogy sikeres volt e a próbálkozás.
Szemeimmel követem mozdulatait, ahogy a földre fekszik, ügyelve rá, hogy minél távolabb tartsa magát tőlem… gondolom megijesztettem. Nem baj, amíg tart tőlem, addig nem mer közeledni felém.
Ujjaimat ajkamra csúsztatom, finoman végigsimítom őket… még mindig érzem az ízét. Mind a vére, mind a csókja finom volt… Nem! Erre még csak nem is gondolhatok. Soha többé nem engedhetem ilyen közel magamhoz.
Másnap, amint lemegy a Nap, útnak indulunk. S igaz, innen már alig pár óra alatt hazaérünk, mégis mintha minden perc egy örökkévalóságnak tűnne mellette.
Amint megérkezünk, leugrom hátáról, és szó nélkül viharzok be a szobába… nem bírom a közelségét. Nem tudom, mi van velem.
Pár perc múlva az ablakhoz sétálok, s titkon figyelem, ahogy óriási alakja eltűnik az éjszakai égbolton. Mintha zavarodottságot és bűntudatot éreznék… igen, de ezek nem az én érzéseim… ezeket ő érzi. Hosszan nézek utána, s gondolataimból csak az zökkent ki, ahogy Felix lenyomja az ajtó kilincsét. Félénken lép a szobába, megáll a küszöbön, és bátorítást várva pillant rám. Elmosolyodva intek neki, hogy bejöhet, s csak ekkor mer közelebb jönni… ennyire félelmetes lennék?
- Uram, gondoltam biztos kimerült az út során… - bólintok, majd közelebb lépek hozzá, végigsimítom arcát, s a szokásos pír jelenik meg pofiján. Édes, de mégsem rá vágyom.
Hozzá hajolok, ajkaim a nyakát simítják, s mélyet lélegzem az illatából… nem, ez nem ő. Ez nem ugyanaz. Felegyenesedve fordulok el tőle, s ajkamba harapva hunyom le szemeimet.
- Felix, most elmehetsz, nem kívánok enni… inkább pihenni szeretnék.
- Értem. - Engedelmesen távozik a szobából, s én egyből a fürdőbe sietek, hogy lemossam magamról a hosszú út mocskát. Élvezem, ahogy a zuhany megtisztítja testemet, de sajnos az emlékeket még a víz sem mossa el. Az a csók… az az íz… nem tudom elfelejteni. Akarom még.
Kezemmel a falra csapok, s a csempe apró darabokra törve hullik a földre… ez így nem mehet tovább. Miután végeztem a mosdással csak egy fekete köpenyt terítek magamra, majd a szobába sétálva ülök az ágyra. Végignézek testemen, a fekete köntös kiemeli bőröm fehérségét, mely most a szokásosnál is sápadtabb a kínzó éhségtől. Ha így folytatom, legyengítem magam, és ezt nem engedhetem meg magamnak, mint friss vámpírúr.
Az ablakhoz sétálva hunyom le szemeimet, és megadom magamat a sóvárgásnak… nem bírom elviselni tovább, kell nekem. Ellenkezni úgysem fog, ismerem már ennyire… mindent megtesz, amit parancsolok.
Visszasétálok az ágyhoz, és a szélére ülve várom, hogy megérkezzen Paris. Már messziről érzem, ahogy közeledik, s szinte már ettől erősebbnek érzem magam. Tisztán hallom, ahogy a föld megremeg, mikor leszáll, s alig pár másodperc múlva nézhetem, ahogy az ablakon belépve szegezi rám tekintetét.
- Hi… hivattál, Uram? – hangja mintha kicsit akadozna, s láthatóan ő is tart tőlem. Végigmérem a csupasz testet, s érzem, ahogy minden porcikámat elönti a vágy. Felállok az ágyról, tisztán érzem aggodalmát, ahogy közelebb sétálok.
- Ne félj, nem azért hívtalak, hogy megbüntesselek. – Tudom, érzem, hogy emiatt aggódott, a szavakat szinte suttogom fülébe. Egy finom mozdulattal simítom végig arcát, majd nyakát cirógatva térek át oldalára, s érzem, hogy libabőrös lesz az érintésemtől. Testem megremeg a visszafojtott vágytól, s ajkaimat lassan tapasztom szájára.
Nem leplezi meglepettségét, szemei tágra nyílnak, de engedelmesen viszonozza az egyre forróbbá váló csókot. Vajon csak azért, mert nem mer ellent mondani nekem? Vajon hihetem azt, hogy ő is vágyott rám? Igazából mindegy… már megszoktam, hogy csak tiszteletet kapok, nem szeretetet, és ennek nem kell változnia.
Magamhoz húzom testét, mellkasunk egymásnak feszül, és ahogy köntösöm szétnyílik, bőrünk közvetlenül érintkezhet, s minden porcikám bizsereg az érintéstől. Napok óta nem ettem rendesen, a csókja mégis jobban hiányzott, mint a vére. Hihetetlen.
Hátát végigsimítva fordítok helyzetünkön, majd testét óvatosan az ágyra fektetve mászok fölé, ajkaimmal még mindig fogva tartva az övéit. Nyelvemet óvatosan csúsztatom a puha, selymes ajkak közé, egyre jobban elmélyítve a szenvedélyes csókot, és örömmel tölt el,hogy vadul viszonozza mozdulataimat, érzem, ahogy egyik kezével vállamat átölelve húz magához, míg másik kezével végigsimítja gerincem vonalát.
Ajkai után lassan nyakára térek, kezdem elveszteni a fejemet, egy vad mozdulattal nyalok végig a puha bőrön, apró sóhajt előcsalva a duzzadt ajkakból. Óvatosan mélyesztem szemfogaimat a forró bőrbe, s érzem, ahogy az ér falát áttörve merülnek el a meleg nedűben. Egész testemet átjárja a forróság, minden porcikám bizsereg, ahogy testemet átjárja az energia, de tudom, hogy nem ihatok belőle sokat. Nem akarom nagyon legyengíteni, még terveim vannak vele az éjszakára.
Elhajolok tőle, s újra egy csókkal fojtom belé a zihálást, s közben ujjaimmal egész testét végigsimítva kezdem el kényeztetni.
-Paris, azok után, hogy téged megízleltelek, soha többé nem leszek képes más vérével oltani a szomjam. – a szavakat fülébe suttogva hajolok hozzá, s érzem, ahogy ujjai a hátamon vándorolva húzzák le rólam a köntöst. Hasát végigsimítva mosolyodom el, majd ujjaimat egyre lejjebb csúsztatva érem el a végcélt. Végigsimítom éledező farkát, újabb sóhajt előcsalogatva a nedves ajkak közül. Hogy én mennyi ideje vágytam erre.
Halkan nevemet suttogja, s egész testem bizseregni kezd hangjától, hihetetlen, hogy ilyen érzéseket képes előcsalogatni belőlem.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 08. 19. 16:00:59
Arcomat eltakarva térdepelek a földön, s érzem, ahogy egyre közeledik hozzám. Nem engedhetem, hogy meglássa fájdalmas arckifejezésemet. Érzem, ahogy arcomon egy forró könnycsepp szalad végig, s egy gyors mozdulattal tüntetem el minden nyomát. Nem is tudom, hogy az oldalamon tátongó seb, vagy a szívemben őrjöngő bűntudat okozza a nagyobb fájdalmat. Érzem, ahogy mellém térdel, s közben halkan, értetlenkedve válaszol a kérdésemre.
- Persze… deh… hogy?... – Nincs erőm, hogy válaszra nyissam a számat, s ő nem is várja el. Ahogy felsegít a földről, oldalamba belenyilall a fájdalom, de meg sem nyikkanok. Erősnek kell lennem, nem mutathatom ki gyengeségemet senkinek. Már megszoktam, hogy mindennel egyedül birkózom meg, és ez most sem lesz másképp… Nem megy… Érzem, ahogy lábam összecsuklik a súly alatt, s csak azért nem rogyok össze ott helyben, mert Paris megtart. A következő pillanatban, már a karjaiban találom magam, s fájdalommal kevert szégyenkezés ül ki arcomra.
- Ez nem szükséges… - Fogaimat összeszorítom, egyik kezemet még mindig a seben tartom, másikkal a combomba markolva próbálom elterelni a figyelmemet az oldalamat hasogató fájdalomról. - Nemsokára meggyógyulok…
Mielőtt folytathatnám a mentegetőzést, határozott hangon szólal meg, belém fojtva a szót:
-Az a nemsokára nem most lesz, hiába vagy vámpír az a kard túl mélyre ment… Én is éreztem….
Ahhoz sincs elég energiám, hogy eljusson a tudatomig, hogy ellentmond nekem, szememet félig meddig lehunyva próbálom összeszedni magam. Lelkiismeret furdalásom tovább fokozódik annak hallatán, hogy figyelmetlenségem, ügyetlenségem miatt fájdalmat okoztam neki is. Deimost könnyedén le kellett volna győznöm egy karcolás nélkül. Azt sem érdemlem meg, hogy a mestere legyek… szánalmas…
Szememet immáron teljesen lehunyva, ajkaimat halovány mosolyra húzva tűröm azt, amit évszázadok óta nem tapasztaltam: valakinek a gondoskodását. Ahogy beérünk a sátorba egyből egy puha plédre tesz, s szemeimet ismét kinyitva, hálásan, erőtlenül nézek rá.
- Köszönöm.
Jelen pillanatban semmire sem vágyom, csak pihenésre, hogy feldolgozhassam a nap történéseit, hogy mérlegelhessem tetteimet. Hallom hangját, de szavai már nem igazán jutnak el tudatomig, a következő dolog, amire eszmélek, hogy elkezd megszabadítani a rajtam lévő ruháktól, hogy szabaddá tegye a seb környékét. A hirtelen fájdalom visszazökkenti félálomban lévő elmémet a jelenbe, s halk, fájdalmas, elhaló hangon szólalok meg:
- Tényleg nem szükséges… - Próbálok hangomba határozottságot csempészni, hogy meggyőzőbbnek hasson a kérés, de Paris hajthatatlannak tűnik, arra pedig nincs elég erőm, hogy szigorúbbra vegyem a formát.
-Úgy büntetsz meg utána, ahogy akarsz Uram, de a sebedet akkor is el kell látni…
Már nem tiltakozom, érzem magamon tekintetét, ahogy szemei végigjárják testemet különös melegség fut végig rajtam, enyhítve a kínzó fájdalmat. Felszisszenek, mikor egy rongyot szorít sebemre, de a fájdalom lassan enyhülni kezd, s én szemeimet lehunyva relaxálok, s szinte érzem, ahogy erőm lassacskán visszatér, végtagjaim feltöltődnek energiával, s az oldalamon tátongó nyílt seb eltűnni látszik. Kinyitom szemeimet, s őszintén hálás tekintettel nézek fel Parisra, aki még mindig mellettem ül, s arckifejezése mintha már kicsit nyugodtabb lenne, mint fél órája. Talán aggódott értem? … Nem… Nem hiszem… Nem mintha jóban lennénk. Csak egyszerűen a mestere vagyok és kényszerítve érzi magát, hogy engedelmeskednie kell. Valószínűleg nem igazán gyászolt volna meg, ha bajom esik, legalább újra szabad lehetne népe.
-Köszönöm. – hangom őszinte, de óvatos, nem akarok túlságosan hálálkodni, s ő komoly hangon válaszol, gondolkodás nélkül:
-Már mondtam, hogy ez csak természetes Uram… - Haloványan, alig észrevehetően elmosolyodom, szerencsére kezdem visszanyerni a képességemet, hogy érzéseimet ne mutassam ki arcomon, s én is gondolkodás nélkül szólalok meg:
-Reynald. – Mit csinálok? Felajánlom neki, hogy szólítson a nevemet? Most már mindegy… Magamon is meglepődöm, de arcom rezzenéstelen. Több száz év óta senkinek nem ajánlottam fel, hogy így szólítson, mégis valamiért a lelkem mélyén úgy érzem, vele megtehetem.
-Te…tessék? – Hangja meglepettnek tűnik, értetlenkedő arckifejezésére, ajkaimra halovány mosoly ül, majd lágy, nyugodt hangon folytatom:
-Szeretném ha csak Reynaldnak hívnál… - Ránézek, s mintha habozna, belső csatát vívna, hogy mit lépjen a váratlan fordulatra.
-De az illetlenség lenne… - Hangja udvarias, illemtudóan rázza meg fejét, de a szokásos elégedettség helyett, valamiért most zavar ez a mértékű távolságtartás, illedelmesség. Igaz, teljesen logikus, és normális esetben elvárás lenne ez a reakció, valamiért most mégis idegesít. Végigfut agyamon a gondolat, hogy biztos érzi a hirtelen idegességet, ígyhát gyorsan lecsillapítom magam, s ajkaimat szelíd mosolyra húzom.
Szemeimet a mellettem térdelő Parisra szegezem, majd kezemet lassan, kimérten felemelem, s gyengéden végigsimítom állát.
-Ha én úgy akarom, akkor nem… - Érzem, hogy érintésem milyen érzelmeket vált ki belőle, s megnyugtat a tudat, hogy nem vagyok egyedül, és hogy rá is olyan hatással van érintkezésünk, mint rám.
Ujjaimat finoman végighúzom állán, majd áttérek nyakára, s végigsimítom a sebet, mely már majdnem teljesen elhalványult. Némán tűri érintésemet, élvezi a kényeztetést.
Kezemet még mindig kicsit gyengének érzem, s ahogy ujjaim a nyaki artériáira tévednek, érzem vérének csábító lüktetését, mely rádöbbent, hogy mennyire éhes vagyok. A hosszú utazás, a harc és a sok vérveszteség teljesen leszívta tartalékaimat, s igaz, hogy erős vámpír létemre sokáig bírom táplálkozás nélkül, azért nekem is van egy határ.
Furcsán érzem magam, mintha teljesen elveszteni készülném a fejemet, mintha nem is a rideg, távolságtartó önmagam lennék. Lassan feltérdelek, s így nézek Paris szemébe. Újra végigsimítom arcát, majd egyre közelebb hajolva szegezem rá tekintetemet. Arcunkat már alig pár centi választja el egymástól, ajkam már-már az övét súrolja, mikor irányt változtatva magamhoz húzom, egy apró csókot lehelek nyakára, majd érzem, ahogy fogaim bőrén áthatolva áttörik az artéria falát, s testemet átjárja a forró, ínycsiklandozó vére. Ahogy magamhoz szorítom, kezeivel gyengéden, bizonytalanul végigsimítja meztelen hátamat, s egész testem beleborzong az érintésbe.
Alig pár korty után, mikor kezdem visszanyerni józan ítélőképességemet, ráeszmélek, hogy mit művelek… Ezt nem szabad! … vagyis nem kéne… Egy villámgyors mozdulattal taszítom el magamtól, s felállok a földről, hogy még távolabb kerülhessek tőle, hogy megóvjam önmagamtól.
- Ne haragudj, tudom, hogy te is fáradt vagy. Elvesztettem a fejem. – Elfordulok, hogy ne lássa zavart arckifejezésemet. Szememet lehunyva próbálom összeszedni magamat, hogy visszazökkenjek az évszázadok óta tökéletesen alakított szerepbe. Már el is felejtettem, milyen érzés élni, s nem eltemetni minden érzelmemet… de ezt nem engedhetem meg magamnak… jelenleg biztos nem.
Hallom, ahogy feláll, s érzem közeledtét. Halkan, óvatos, udvarias hangon szólal meg.
- Nem történt semmi… ez is a kötelességeim része. Én jól vagyok… hála Neked. – Mögém lép, kezét vállamra teszi, s nekem nehezemre esik megállni, hogy újra nekirontsak. – Reynald… - hangja bizonytalan, mintha kételkedne benne, hogy tényleg szólíthat így. Megfordulok, rászegezem tekintetemet, melyet nagynehezen sikerült ismét teljesen érzelemmentessé változtatni. Arcunk ismét közel kerül, s épp hátralépni készülnék, de most ő az, aki magához húz, s meggondolatlanul egy forró, könnyed csókot lehel ajkaimra. Még meglepődni is elfelejtek, szívem majd kiugrik a helyéről. Mikor ajkunk szétválik, halkan suttog a fülembe.
- Segíteni szeretnék. Tudom, hogy alig pár kortyot ittál. Ha ettől gyorsabban felépülsz, szívesen adom a véremet.
Beleborzongok a közelségébe, s ajkaimat újra végigsimítom nyakán, de most időben észbe kapok. Szemeimet lehunyva szorítom össze fogaimat, s legyőzve izgatottságomat fordítok hátat Parisnak. Rideg tekintettel pillantok rá vállam felett, újra magamra öltve az érzelemmentes parancsoló szerepét, s tárgyias hangon szólalok meg:
-Az éjszaka hátralévő részét itt töltjük. Neked is pihenned kell, és úgyis felesleges elindulni, mert nemsokára hajnalodik.
Visszasétálok a szobába, kardomat kezembe véve kezdem méregetni, újra megszokni a fogását, felkészülni lelkileg a harcra. Lehunyom szemeimet, így próbálok felülkerekedni a nyugtalanságomon, mely minden eszközt bevetve próbál hatalmába keríteni. A szobát uraló csendben szinte érzem, ahogy Paris egyre közelebb, s közelebb kerül hozzám, érzem, ahogy minden szárnycsapásával erősödik közöttünk a láthatatlan kapocs, mely összeköti a mestert és a likantrópokat. Szinte hallom, ahogy szárnyaival a fagyos éjszakai levegőt hasítva, sietve érkezik hívó szavamra.
Földet érés után csupán néhány másodpercre van szüksége, hogy a szobámban teremjen, az erkélyajtót lendületesen belökve lép be a meleg helyiségbe. Megáll, először némán végigméri öltözékemet, s én sem szólalok meg. Jelenléte hatására különös nyugodtság, melegség árasztja el testem, közelsége lassan, mint a vulkáni kőzet folyása, elmossa a lelkemben érzett hideg ürességet. A csendet végül ő töri meg, s a jelenbe visszazökkenve, a forró lávát megállítja egy áthatolhatatlan kőfal, szívemet újra vastag jégrétegbe burkolva.
- Hívtál, Mester? – fejét enyhén megbiccenti a hódolat jeleként, s most rászegezem kőkemény, érzelemmentes tekintetemet. Mikor megszólalok, hangom rideg, tárgyilagos.
- Igen, szükségem van a szolgálataidra.
Mellé lépek, s egy köpenyt nyújtanék át neki, de egy fejrázással visszautasítva tér rögtön a lényegre… végül is nem jópofizni jár ide, gondolom nem szereti, ha valaki húzza az idejét, mikor épp lehetne a szeretteivel.
- Milyen féle szolgálataimra? – szemeink találkoznak, de már semmiféle hatással nincs rám tekintete, a forróság elpárolgott, s úgy döntök, ha ennyire sietős a dolga, akkor nem is húzom az időt.
- Deimos, a volt vámpírúr, sereget gyűjt ellenem, úgy vélem jobb ha most azonnal véget vetünk ennek, és rajtuk ütünk!
- De csak mi ketten megyünk? – hangja kétkedő, mintha elbizonytalanodott volna, s egy pillanatra végigfut fejemen a gondolat, hogy talán mégsem kéne őt magammal vinnem, talán mehetnék egyedül, ha már ilyen veszélyes feladatot vállalok, nem kéne mást is belerángatnom… Viszont úgy, akár hetekig tartana csak az, hogy megtaláljam őket… ezt nem engedhetem meg magamnak.
- Igen! Nem hinném, hogy már olyan nagy lenne a serege, hogy ne bírnánk el vele. Mindenesetre nekem csak vele kell megküzdeni. Te csak a kísérőm és a testőröm leszel.
Halovány mosolyt erőltetek arcomra, hogy meggyőzzem magabiztosságomról, de arckifejezéséből kiindulva nem sikerült túl hihetőre. Egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy visszautasítja a felkérést, a parancsot, bár ezt nem igazán áll jogában. Végül tekintete megenyhül, s ismét meghajolva válaszol:
- Rendben Uram, ahogy kívánod! – A döntését követően rögtön behívja a kis Felixet a szobába, aki a szokásos vidámságával csörtet be az ajtón, s egyből Paris ölelő karjaiba rohan.
- Szia! Menj haza! Szólj Morpheusnak, hogy ma nem megyek haza, és lehet, hogy még pár napig. De ne keltsetek pánikot a fészekben. Amíg nem vagyok itt, addig Morpheus a vezető.
Felix gyermeki naivsággal, nagy boci szemekkel néz Parisra, s értetlenül kérdez vissza:
- De miért? – Paris leállítja a kíváncsiskodásban, szájára teszi kezét, s engem rejtélyes okból kifolyólag újra eláraszt a harag. Irritál a közelségük, bár a mostani dühroham nagyságrendekkel jobb az előzőnél. Talán ennek az a magyarázata, hogy azóta megismertem a fiút, s tudom, milyen hatást vált ki a körülötte lévőkből. Néha még én is kísértésbe estem, hogy babusgassam, pedig soha nem tudtam jól bánni a gyerekekkel. Kapcsolatuk mégis féltékenységet vált ki belőlem, s magam sem tudom megmagyarázni, de szinte nézni sem bírom közelségüket.
- Csak tedd, amit mondtam – utasítja Paris gyengéden, s szemeimmel követem, ahogy az apró sárkány eltűnik a sötét éjszakában. Újra ketten maradtunk. Nyelek egyet, összeszedem gondolataimat, majd egy rövid szünet után, bátorságomat és határozottságomat összeszedve, rendíthetetlen hangon szólalok meg.
- Mehetünk?
Dühöm még mindig nem csillapodott le, de rezzenéstelen arccal szegezem Parisra tekintetemet, újra végigmérem. Elgondolkozva néz rám, mintha töprengene valamin, hirtelen bizonytalanság kerít hatalmába, de ez más, mint mikor én magam vagyok bizonytalan. Talán… lehetséges, hogy az ő érzéseit érzem? Szemeibe nézek, s mostmár egyértelműen tudom. Igen, ezt ő érzi… nem is bizonytalanság… mintha valamit nem értene… de vajon mi lehet az?
- Igen. – Megfordul, s én megint kizökkenek gondolataimból, visszatérek a jelenbe, s újra ráhangolódok a harcra, ami ránk vár. Megmarkolom a kardom, s mély lélegzetet véve követem az erkélyre, majd egy könnyed, rugalmas mozdulattal szökkenek az óriási sárkány hátára, s megkezdjük hosszú, veszélyekkel teli küldetésünket.
,~’~,~’~,~’~,
Gyenge vámpír mivoltom miatt csak éjszaka tudunk haladni, nappal mindig sötét, fénytől védett helyen kell meghúznom magam, bár Parisnak is jót tesz, hogy az egész éjszakai repülés után egy teljes nappal a rendelkezésére áll, hogy kipihenje a fáradalmakat. Az út alatt nem sokat beszélek Parissal, mindkettőnk hangulatára rányomja bélyegét a harc közeledésének tudata, viszont kezdem megszokni jelenlétét, s ahhoz is kezdek hozzászokni, hogy az erősebb érzelmi hullámai rám is hatással vannak.
A tábortüzeiket már messziről kiszúrjuk, s testem minden porcikájában érzem ellenségem közelségét. Jelzem Parisnak, hogy itt az idő a leszállásra, s ő engedelmesen kezd ereszkedni a magasból. Tudom, hogy Deimos vár ránk, hiszen valószínűleg kettőnk közül nem csak én érzem a belőle áradó gyűlöletet.
Ahogy földet érünk, szinte már az előtt Deimos felé kapom tekintetemet, hogy sajátos modorral köszöntene minket.
- Ez ám a belépő kedves barátom! – Közelebb sétál hozzánk, majd folytatja a megszokott gúnyolódását. - Tudtam, hogy elénk vágsz! És úgy látom , megvan az állatkád is, oly sok év után a vérsárkány igen szép állatfaj!
Parisnak szemmel láthatóan nem tetszik a gúnyolódás, de én már ismerem annyira Deimost, hogy tudjam, hogy minden célja az, hogy kihozzon minket a sodrunkból. De nálam ez nem fog működni. Én jelenleg teljesen nyugodt vagyok, de érzem, ahogy Parisban szétárad a düh, s egy gyenge füstgomolyagot lehel Deimos irányába.
Villámgyors sebességgel, egy elegáns mozdulattal vetem le magam Paris hátáról, s közé és Deimos közé állok, mikor hirtelen sárkányüvöltést hallok, s egy óriási méretű sárkányt pillantok meg. Szemeim elkerekednek a csodálkozástól… ez hogy lehet? Ez nem lehet! Deimosnak vérfarkas a hívóállata… Talán… Talán van valaki a seregében, akinek vérsárkány lenne? Nem gondoltam volna, hogy ilyen erős vámpírokat is csatlakozásra tud bírni.
Mikor a másik sárkány felém kap, Paris közénk vetve magát állja el a támadó útját, s az égbe emelkedve kezdik meg véres küzdelmüket. Ahogy óriási testük összegabalyodva feszül egymásnak, testemben érzem Paris szívének heves dobogását, s testem minden porcikája megfeszül, mikor támadás éri. A fájdalomnak ellenállva, hangosan, határozott hangon szólalok meg:
-Kihívlak!
Deimos arcán mosoly terül el, mintha csak erre várt volna, s lassú léptekkel sétál elém. Kezem megfeszül a kardon, de amíg nem mondja ki, hogy elfogadja a kihívást nem támadhatok. A fájdalmat látva az arcomon könnyed hangon szólal meg:
-Ugye milyen más úgy küzdeni, hogy közben a hívóállatod sérüléseket szerez? – Aggódva tekintek a magasba, s be kell ismernem magamnak, hogy féltem Parist. Tekintetem hatására felkacag, majd kezével végigsimítja arcomat:
-Jé-jé… hol marad az örökké fagyos tekintet? Hova tűnt a felolvaszthatatlan jégszív? – Felém hajol, s én akaratlanul újra az ég felé fordítom tekintetemet. Végül erőmet összeszedve, ez határozott mozdulattal lököm ez kezét az arcomról, s szigorú, rezzenéstelen arccal válaszolok neki:
-Vedd le rólam a mocskos kezedet. Téged még úgy is legyőznélek, ha az egész fészek haldokolna. – Testemet elárasztja a düh, de hangom rideg, érzelemmentes marad, s ez látszólag őt is felidegesíti. – Most felelj! Elfogadod a kihívást, vagy gyáván megfutamodsz?
Szemei összeszűkülnek, keze megremeg a dühtől, s szinte ordítva felel:
-Szívből gyűlöllek Reynald! Mindig lenéztél, és soha nem tekintettél rám méltó ellenfélként! Elfogadom a kihívást, és győzni fogok!
Számat gúnyos mosolyra húzom, most, hogy kimondta, amire vártam szabad a terep. Kardomat szorosan megmarkolva nézek rá, s kimondom a végszót:
-Lássuk azt a győzelmet!
Ezzel mi is elkezdjük harcunkat, kardjaink villámléptű táncot járnak, a fémek összeolvadva csapódnak egymáshoz, hogy aztán újra szétválva vehessenek lendületet a következő találkozáshoz. A sötét éjszakát betölti a vas csengése, lélegzetünk felgyorsulása, szívünk ritmusának dübörgése. A háttérben hallatszik a sárkányok üvöltése, karmaik, fogaik találkozásának csattogása.
Néha összerezzenek a küzdelem közben, mikor Parison sebet ejt az idegen sárkány, de fogaimat összeszorítva tűröm a fájdalmat. Mikor kezdünk kifáradni, az apró megállásokat, szüneteket kihasználva, próbálom enyhíteni Paris fájdalmát, sebei fokozatos metafizikai gyógyításával.
A végtelennek tűnő harcot én fejezem be. Kihasználva Deimos lankadó figyelmét, s fáradtságát, kardom eltalálja a célt, de nagy árat fizetek érte. Érzem, ahogy Deimos az oldalamba mártja kardjának éles pengéjét, s keserves nyögésemnél, csak Paris fájdalmas üvöltése hangosabb. De Deimos rosszabbul járt. Én nem oldalát céloztam, helyette egy lendületes mozdulattal választja el kardom fejét a nyáktól, melynek hatására teste élettelenül omlik össze.
Deimos halálának hatására az idegen sárkány kitépi magát Paris karmai közül, s véres sebekkel tele tűnik el a sötét éjszakában. Térdre rogyva nézek Deimosra, kit egykor barátomnak mondtam, s kinek életét én oltottam ki. Egyik kezemet vérző sebemre szorítva temetem arcomat a másik kezembe, s még most is Paris sebeinek gyógyítására koncentrálva próbálom csökkenteni a fájdalmakat, melyekben együtt osztozunk.
Alig hallom magam mellett, ahogy hangos dübörgéssel ér földet hű sárkányom, tekintetemet nem emelem fel, emberré változására csak abból következtetek, hogy nem remeg meg a föld minden mozdulatánál. Mikor úgy érzem kellően közel van hozzám, halkan szólalok meg:
-Jól vagy?
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 04. 20. 20:31:56
A mondatra, miszerint nem fogok ártani nekik, mintha megkönnyebbülne, fejét hálásan meghajtja, s válaszol:
- Ennek, őszintén nagyon örülök, Uram.
Villámgyors léptekkel kerülök elé, s tekintetét fürkészem. Valahol irigylem őt… családja van, társai, akire mindig számíthat, és akik szeretetből szolgálják, nem félelemből. Ez olyasvalami, amim sosem volt… szeretet. Ujjaim hegyével finoman végigsimítom arcát, s szemeim egy percre sem eresztik el tekintetét. A hirtelen közelségemtől egy pillanatra mintha megtántorodna, de végül csak egy füstfelhő hagyja el orrlyukait. Szám sarkában mosoly bujkál, de próbálom visszafojtani. Nem gondoltam volna, hogy a vérsárkányok emberi formában is füstöt pöfékelnek.
Közelebb hajolok hozzá, orrunk már-már összeér, ajkainkat csak milliméterek választják el egymástól, tekintetünk elveszik a másikéban. Furcsa érzés, elszoktam mások közelségétől, jó ideje már csak táplálkozás miatt kerültem idegenekkel fizikai kapcsolatba. Halkan kezdek suttogni:
-De viszont, szeretnék egy pomme de sang-ot!
-Azonnal intézkedem… - Szinte gondolkodás nélkül válaszol, láthatóan nem lepte meg a kérés. Ahogy ő is suttogni kezd, érzem, ahogy forró lehelete lecsapódik ajkaimon, felmelegítve őket. - Erősebb, vagy gyengébb pomme de sangot szeretnél, Uram?
Elfordulok, villámgyors léptekkel száguldok keresztül a szobán, s egy elegáns mozdulattal leülök az ágy szélére. Látszólag kicsit meglepi a hirtelen távozásom, azon kezdek gondolkodni, vajon én gyorsabb voltam e, mint ő, mikor felmászott az erkélyemre. Pár pillanat elmélázás után döbbenek rá, hogy kérdezett valamit. Ránézek, s válaszolok:
- Rád bízom, hogy kit szánsz nekem.
Arcomon halovány mosoly ül, szemeimmel nézem, ahogy elgondolkozik, majd magába mélyülve koncentrál valamire. Feltételezem, hogy most hívja ide az illetőt, aki a pomme de sang-omnak szán, s a következő pillanatban szavaival alátámasztja sejtésemet:
-A pomme de sang-od rögtön itt lesz mester
Nem kell sokat várni, hogy az égbolton megjelenjen egy apró pont, a fiú érkezését jelezve. Az apró pont egyre nő, ahogy közeledik, majd mikor megérkezik, az erkélytől nem messze lelassít, hogy Paris elérhesse, és segíthessen neki visszaváltozni.
-Gyere Felix! – hívogatja még közelebb, s végre szemügyre tudom venni a fiatal sárkányt. Kicsit meglep, hogy mérete nagyságrendekkel kisebb, mint Paris, de erre számíthattam volna. Nyilván nem fog az erősebbek közül pomme de sang-ot választani, így várható volt, hogy egy kisebb egyed fog megjelenni.
Segít neki visszaváltozni emberi formájába, s 1-2 perc múlva egy fehér bőrű, vékony, félénk fiú áll velem szemben. Nagy szemekkel néz Parisra, s gyermeki kíváncsisággal szólal meg:
- Igen Paris? – odamegy mesteréhez, s Paris átkarolja a vállát, miközben magyarázni kezdi neki a helyzetet: - Lesz egy kis feladatod. – Megpaskolja fejét, s mikor kezd eluralkodni a fiatal sárkányon a félelem, lenyugtatja, majd folytatja:
- Téged választottalak pomme de sangnak, Urunknak.
A fiú zavarodottnak, kétségbeesettnek tűnik, s kezd megesni rajtam a szívem. Vajon azért választott ennyire fiatalnak, ártatlannak és naivnak tűnő személyt, mert úgy gondolta, hogy vagyok olyan kedves, hogy megsajnáljam, és különösen jól bánjak vele? …
A fiatal fiú Parsira néz, s kissé remegő hangon szólal meg:
- És az azt jelenti, hogy…
Mikor már nem bírom tovább nézni a fiú rettegését, felállok, s lassú léptekkel megyek oda hozzájuk, nem akarom megijeszteni. Mikor odaérek, gyengéden, finoman végigsimítom arcát ujjaim hegyével, de mégsem tapasztalom azt a melegséget, mint mikor Parishoz értem hozzá.
- Ne félj gyermekem. – Tapintásom hatására látszólag kicsit nyugodtabb lesz, nagy szemeit felém fordítja, s hallgatja tovább szavaimat. - Megkapod a szállásod, táplálékod, telihold éjszakáján pedig szabad távozást kapsz. Sosem leszel ide bezárva, mindössze annyi a dolgod, hogy mikor Nap nyugta után felkelek, te táplálj engem….
- Rendben Me… - válasza végét elharapja, nem képes kimondani. Bizonyára nagyon szereti Parist, s nem akar új mestert magának. Szegény gyermek.
Paris lassan vigasztalgatni kezdi, mikor ő sírni kezd, s én úgy döntök, hogy csak távolról figyelem az eseményeket. A fiatal sárkánynak még hozzá kell szoknia az új környezethez.
- Ne félj Felix… Tudom, neked ez most olyan, mintha elárulnál, de nincs semmi baj…
Magához húzza a fiút, szorosan átöleli, miközben neki még mindig könnycseppek gurulnak le édes kis pofiján.
- Ez így helyes.
Paris most egyenesen rám néz, s kezd elegem lenni abból, hogy egy sírós babát választott ki pomme de sang-nak. Nem bébiszitter vagyok, hogy pátyolgassam. Megfordulok, s intek nekik, hogy kövessenek a szobába, felesleges kinn ácsorognunk a hidegben. Miután becsukom az erkélyajtót, a szekrényhez sétálok, s épp kivennék egy köpenyt Felixnek is, mikor Paris megszólal.
- Nekem úgyis távoznom kéne, Uram, szóval szerintem tökéletes, ha ezt odaadom neki.
S ezzel a mondattal leveszi magáról a köpenyt, s Felixre teríti. A fiú összehúzza testén, s kihasználva az előmelegített ruhát beleburkolózva sétál lassan az én oldalamra, beletörődve, hogy mostantól az egész eddigi élete a feje tetejére áll. Nem tudom miért, de irritál a köztük lévő meleg kapcsolat, s kezeimet ökölbe szorítva állok, s örülök, hogy köpenyem ujja elég hosszú, hogy elrejtse teljes karomat. Mielőtt reagálni tudnék a történtekre, Paris előzékenyen folytatja mondanivalóját:
-A fészekben már várnak a hírekkel, és nem akarok tovább zavarni.
Rám néz, aztán tekintete átvándorol Felixre, arra gondolhat, hogy már biztos éhes vagyok, de meg akarom várni, míg távozik. Valahol igaza van, mert nem szándékoztam addig nekiállni, míg itt van, mégis feldühít, hogy máris elmegy. Természetesen nem mutatom ki mit érzek, lassú léptekkel Felix mögé sétálok, ujjaimmal végigsimítom a fiú mellkasát, majd felfelé, egészen a nyakáig, s a nyaki artériát megkeresve, azon a ponton kezdem cirógatni, s mindeközben szemeimet végig Parison tartom, majd válaszolok neki:
- Természetesen távozhatsz, ha úgy látod jónak. Ma már nincs szükségem a szolgálataidra.
Hangom rideg, s érzem, ahogy Felix megremeg. Tudom, hogy kegyetlenség így ráijeszteni, hiszen igazából nem vagyok egy barbár, aki akarata ellenére csinálna vele bármi olyan dolgot, de ők azok, akik feldühítettek. Paris mintha egy pillanatra tétovázna, mintha még egyszer átgondolná a dolgot, majd végül mégis az erkély felé veszi az irányt, s pár perc múlva már szemeimmel azt nézem, ahogy az óriási sárkány tovarepül az éjszakában.
Mikor Paris látótávolságon kívülre kerül, lassan megfordulok, s Felixre nézek. Most, hogy távozott mestere, valahogy még ijedtebbnek tűnik, mintha egy kitörni készülő vulkán lenne, mintha bármelyik pillanatban sírógörcsöt kaphatna. Sosem értettem jól a gyermeki lelkű emberekhez, talán azért, mert én sem vagyok egy túl felelősségteljes, érett személy. Odasétálok hozzá, s megfogom kezeit, majd vezetni kezdem az ajtó felé.
-Ne aggódj, senki nem fog bántani. – Kilépünk az ajtón, s kézen fogva vezetem magammal a nagyterem felé. Lenyomom az öreg ajtó óriási kilincsét, s mikor kitárul, belépek, magam mögött vezetve Felixet. Arcom szigorú, komoly, újra a kiegyensúlyozott, megtörhetetlen énem áll alattvalóim előtt. Hangosan szólalok meg, úgy, hogy mindenki hallhassa a teremben:
-Ez a fiú mától az én pomme de sangom. A palotában fog élni, de ha bárki egy ujjal is hozzá merészel nyúlni, annak velem gyűlik meg a baja.
Hangom ellentmondást nem tűrő, s a termen halk suttogás fut végig. Mindenki ijedtnek tűnik, néhányaknak a tekintetében mintha düh is csillanna, de nem érdekel. Tudom, hogy nem szeretnek, de nem is akarom. Amíg félnek tőlem, addig nem lesz semmi baj… Már rég lemondtam arról, hogy valaki érzékeny érzelmeket tápláljon irántam, s nincs is rá szükségem. Általában a szeretteinkkel több a baj, mint a haszon.
Kivezetem Felixet a teremből, majd a saját szobám mellettibe viszem, és megszólalok:
-Mától itt laksz, ez a te szobád, rajtam kívül senki másnak nincs kulcsa hozzá. Akkor távozol, amikor szeretnél, de Napnyugtakor kell mindig itt lenned.
Miután félénken bólintott, a kezébe nyomom a kulcsot, majd magára hagyom. Első éjszaka még nem fogok enni belőle. Eddig is megoldottam a vacsorát máshogy, ezen az egy napon már nem fog múlni.
~,~’~,~’~,~
Az ablakhoz sétálok, nézem, ahogy a hideg, februári szél a fák lombját cibálja, fenyegető, sötét érzéseket hozva magával. Éreztem. Tudtam, hogy nem szabadott volna Deimost elengednem. Sejtettem, hogy lesz következménye, de azt nem, hogy ilyen hamar. Az a hír járja, hogy egy vámpír sereget összegyűjtve jön, s visszaköveteli trónját. De nem fogom hagyni. Ahogy Deimost ismerem, képes lenne az összes vámpírt megöletni a palotában, hogyha nem szegülnének ellenem, de ők sem szeretnék, hogy újra Deimos legyen a királyuk, ezért nem fognak fellázadni. Viszont azt nem hagyhatom, hogy bajuk essen. Az én hibám, hogy Deimos még él, nekem kell megoldanom a problémát. Az erkélyen állva lehunyom a szemem, hallgatom a szél suhogását… a szelet, mely bosszút, gyűlöletet és dühöt hoz magával a déli tájak felől. Igen… szinte érzem a haragot, amely Deimos szívét eszi.
Nem tudom, milyen messze lehetnek még, de tudom, mit kell tennem. Eléjük megyek, mielőtt túl közel kerülnének, s megölöm Deimost. Ha a vezető meghal, a sereg szétszéled. Nekik nem személyes érdekük a harc, nem tudom Deimos mivel vette rá őket a csatlakozásra. Ha mindannyijuk előtt kihívom párbajra, nem utasíthatja vissza, és ha legyőzöm, akkor vége az egésznek…legalábbis remélem. Igen, ezt kell tennem.
Gondterhelt sóhajtás hagyja el ajkaimat, s ahogy megfordulok, Felixet látom magam előtt. Gyengéden rámosolygok, a közel másfél hónap alatt, mióta ismerem, igazán megkedveltem a tiszta lelkű fiút, bár elveimhez hívem, ezt nem nagyon mutattam ki. Látszólag meglepődik, mikor a szokásos otthoni viseletem helyett a harci öltözékemet pillantja meg rajtam, hajam egyik oldalt befonva, másik oldalon kiengedve hullik vállaimra. Ránézek, s megszólalok:
-Ma szabad vagy, nincs étvágyam.
Hangomon észreveszi, hogy ez nem alkalmas időpont a kíváncsiskodásra, ezért egy néma biccentés után visszamegy a saját szobájába. Tudom, hogy mit kell tennem, de nem vagyok képes rávenni magamat a cselekvésre.
Végül mégis az erkélyre sétálok, s csukott szemmel koncentrálok Paris hívására. Erre az útra csak olyasvalakit vihetek magammal, akiben tökéletesen megbízom, s Felix rajongással teli szavaiból, az örökös áradozásból arra következtetek, hogy Paris a legalkalmasabb társ.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 04. 17. 17:25:10
Szemeimmel követem, ahogy közeledik, tekintetemet egy pillanatra sem veszem le hatalmas alakjáról. Gyönyörködöm benne, ahogy pikkelyei visszaverik a ragyogó Hold fényét, mely óriási D betűt képezve az égen jelzi a telihold közeledtét. Kecses, erőteljes szárnycsapásokkal kezd el ereszkedni a magasból, s a hatalmas test izmai elegánsan megfeszülnek minden mozdulatánál.
Én, aki érzéseimet mindig mesterien tudtam leplezni, életemben először azon kapom magam, hogy nehezemre esik elrejteni a vitathatatlan rajongás jeleit, pedig tisztában vagyok vele, hogy nem szabad rájönnie gondolataimra, hiszen ő is csak az alattvalóim egyike… csak épp sokkal csodálatosabb, mint a többiek.
A belső vívódásból egy hatalmas dübörgés zökkent ki, s mikor újra odakapom a tekintetem látom, hogy a sárkány a palotától alig párszáz méterre landolt. Tudom, hogy gyorsan kell cselekednem, s tökéletesen vissza kell nyernem nyugodtságomat, mire ideér hozzám. Az idő sürget, hisz a földet rengető, hangos, fenyegető léptek jelzik közeledtét, mintha egy monumentális falióra számolná vissza a másodperceket. Kezeimet mellkasom előtt összefonva, ujjaimmal alig észrevehetően a másik kéz felkarjába markolva próbálom visszanyerni önuralmamat, a fájdalom nyugtató érzését kihasználva.
Mikor hatalmas szemeit rám szegezve megérkezik, újra a kiegyensúlyozott, rideg énem áll előtte, s érzelemmentes tekintettel nézek az aranysárga pupillába.
Egy ideig mozdulatlanul állva tanulmányozzuk a másikat, s mikor hangos fújtatás hagyja el a száját, minden önuralmamra szükség van, hogy ne hátráljak pár lépést a veszedelmes szörnyetegtől. Tudom, hogy ezt nem tehetem, hiszen tudnia kell, hogy kettőnk közül ki a főnök, nem mutathatom a bátorság megingásának legapróbb jeleit sem.
Feszülten követem szememmel mozdulatait, majd határozottan, nyugodt, kimért léptekkel kezdek el közeledni felé. Figyelmem egy pillanatra sem lankad, fel vagyok készülve bármilyen hirtelen támadásra. Nem tudom pontosan, hogy mire számítsak a hatalmas teremtménytől, mert elég nehéz elképzelni, hogy ilyen könnyedén behódolna nekem, még akkor is, ha a vámpírok között hatalmas erejűnek számítok, kételkedem benne, hogy őt le tudnám győzni.
A fagyos, téli szél csípi bőrömet a hiányos öltözék miatt, s egy pillanatra elszégyellem magam, hogy ilyen „otthonias” viseletben köszöntöttem a vendégemet… a gondolataimon még én is meglepődök… na mi van? Már vendégként tekintek rá? … Nem… ő is csak egy alattvaló a többi közül, ez a ruha tökéletes a fogadására. Összehúzom mellkasomon a köpenyt, s még pár lépést teszek a sárkány felé.
Már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőle, mikor megállok, s magabiztos hangon szólalok meg:
- Üdvözöllek gyermekem. – Kezemet lassan, óvatosan közelítem felé, kerülök minden hirtelen mozdulatot, hiszen nem áll szándékomban megijeszteni őt. Reakciója kicsit meglep, nem számítottam rá, hogy ő lesz az, aki meghátrál. Elégedettséggel tölt el a tudat, hogy kettőnk közül ő fél jobban… vagy ha nem is, akkor is ő leplezi rosszabbul. Kicsit felbátorodva kezdem el csitítgatni, mint egy kedves, törődő gazda a kedvenc háziállatot:
- Cssss – Mikor ujjaim hegye kemény, érdes bőréhez ér minden megváltozik. Szemeit lehunyja, eddig görcsösen megfeszített izmai elernyednek, s szinte már ő temeti fejét kezeim közé.
Testemet különös, eddig sosem érzett melegség járja át, s mikor elkezdődik az átalakulása kezemet gyorsan visszakapom, s kíváncsian várom, hogy láthassam emberi alakját.
Még alig fejeződött be az átváltozása, mikor nekirugaszkodik, s még a vámpírok sebességéhez képest is villámgyors mozdulatokkal terem mellettem. Eddig érzelemmentes arckifejezésem egy röpke pillanat erejéig megrendül, ahogy szemeimmel végigmérem a csodaszép testet. A Holdfény kiemeli sötét bőrének, és világos hajának kontrasztját, izmai megfeszülnek, ahogy előttem áll, s tekintetét rám szegezi. Mikor megborzong, azon kezdek gondolkodni, hogy ennek oka a hideg levegő lehetett, vagy az, hogy milyen szenvtelenül legeltettem szemeimet testén. A következő pillanatban ő is beszédre nyitja száját:
- Hívtál…mester?
Látszik rajta, hogy nem szívleli a megalázkodást, hangja bizonytalan… valószínűleg a legerősebbek közül való, s nincs hozzászokva, hogy valaki felette áll. Mielőtt elveszteném az önuralmamat, s elmosolyodásra kényszerülnék, a kérdését egyelőre figyelmen kívül hagyva, gyorsan hátat fordítok, s elindulok befelé, vissza a szobába. Fejemmel biccentek, jelezve, hogy kövessen.
Természetesen engedelmeskedik, s pár pillanat múlva már a meleg szobában ácsorgunk. A szekrényhez lépek, s kiemelek belőle egy, a sajátomhoz hasonló, köpenyt, s szó nélkül a kezébe nyomom. Remélem ebből is megérti a célzást, hogy nem szeretném egész ittléte alatt a meztelen testét bámulni… Ha másért nem, azért, mert kizökkent az érzelemmentes szerepből. Mikor átnyújtom a ruhát kezünk egymáshoz ér, s testemet megint átjárja a különös melegség… milyen régen volt már, hogy ilyet éreztem… milyen régen volt már, hogy akármit is éreztem. Ahogy rápillantok, látom, hogy az érintkezés nem csak belőlem vált ki szokatlan hatást, ezért arra következtetek, hogy ez csak a vámpírmester és a hívóállata között kialakuló kötődés miatt lehet.
Nézem, ahogy felveszi a könnyed ruhát, s mikor végzett megszólalok:
- A nevem Reynald de Blanchefort, gondolom hallottátok már hírét, hogy legyőzték a régi mestervámpírt. – Arcom most komoly, s narancsszínű szemeibe nézve folytatom. – Én vagyok az utódja, s vérsárkány a hívóállatom. Ennek értelmében a fészked engedelmességgel tartozik nekem.
Hangom kemény, ellentmondást nem tűrő, de ő nem úgy néz ki, mintha megijedt volna a durva szavaktól, sőt, mintha magabiztosabb lenne, mint pár perccel ezelőtt. Lehet, hogy attól félt, hogy egy kegyetlen, brutális mestert kell szolgálnia, s most megkönnyebbült, hogy csupán egy érzelemmentes kősziklát kapott… majdnem mindig érzelemmentes. Udvariasan meghajol, de nem túl mélyen, még a megalázkodása is méltóságteljesnek tűnik.
- Természetesen tisztában vagyunk kötelességeinkkel, Uram. Az én nevem Dragon Paris, s mint a fészek királya, biztosíthatom a feltétlen engedelmességet részünkről.
Normális esetben ez az a válasz, amit elvárok, most mégsem tudok teljes elégedettséget érezni. Egy ilyen csodálatos, elképesztően gyönyörű és varázslatos fajnak nem szabadna szolgasorba kerülni… még akkor sem, ha az a valaki, aki irányíthatja őket én vagyok. Egyszerűen nem illik hozzájuk. A magabiztossága kezd elbizonytalanítani, s ez feldühít… milyen rég volt, hogy akármit éreztem volna, s most egyszerre törtek rám túl vegyes érzelmek. Hogy eltereljem figyelmemet, az ablakhoz sétálok, s kinézek a csillagos égboltra, majd tárgyilagos hangon szólalok meg:
-Megközelítőleg hányan vagytok a fészekben?
Fél szemmel rásandítok, s a választ várom. Kicsit elgondolkodik, majd óvatos, még mindig udvarias hangon válaszol.
-500 körül lehet a létszám, a gyermekeket is beleszámítva.
Egy pillanatra ledöbbenek, de szerencsére sikerül elrejtenem arcomról a meglepettség jeleit. Soha nem gondoltam volna, hogy egyáltalán létezik ekkora sárkányfészek… egyszerűen elképzelhetetlen. És az ő királyuk áll velem szemben. Mekkora hatalom van a kezében… mennyi sárkány ugrik a parancsára… nem is… az én parancsomra, hiszen én vagyok az új uruk. Szívem megint elszorul egy pillanatra, egy ekkora hatalommal bíró közösség nem azt érdemli, hogy egy hirtelen megjelent, hozzájuk képest senki parancsaira kelljen ugrálniuk. A vámpírokkal más a helyzet… tőlük feltétlen engedelmességet várok, mert tudom, hogy erejük kisebb az enyémnél. De vajon nála erősebb vagyok?
Újra végigmérem szemeimmel, s talán életemben először örülök finom vonású, kedves arcomnak. Udvarias, erőltetett mosolyra húzom számat, s kevésbé tárgyilagos, már-már személyes hangvételt megütve szólalok meg:
-Nem kell aggódnotok. Nem fogok ártani nektek, nem célom teljesen felborítani eddig életeteket.
Még saját magam is meglepődök a figyelmességemen, eddigi életem során soha nem volt célom, hogy az alattvalóimnak kedvére tegyek, de ez most más. Most először érzem azt, hogy nem érdemlem meg, hogy a parancsolója legyek valakinek.
Tél van, fagyos, szeles tél. Lassú, kimért léptekkel sétálok az óriási ablakhoz, s egy határozott mozdulattal tépem fel a földig érő, bíbor bársonyfüggönyt. A Nap már nyugovóra tért, s utolsó, élettelen sugaraival rózsaszínre festette a felhőket a horizonton. Hunyorogva fordulok el, hiszen a szürkületi fény bántja sötétséghez szokott szemeimet. Végignézek a hatalmas szobán, melyhez még mindig nem sikerült hozzászoknom, hiszen csak 3 hete lakom itt, ami igencsak kevés időnek számít egy több száz éves vámpír életében. Igen, kb. egy hónapja volt, hogy legyőztem az előző mestervámpírt. Deimost még az angol polgári forradalom idején ismertem meg, s majdnem 50 évig jártuk együtt a Brit szigetek gyönyörű vidékeit. Deimos mindig is kegyetlenül bánt áldozataival, szeretett játszani prédájával, akár egy vadállat, egy vérbeli ragadozó, akit az ösztönei ilyen barbár cselekvésekre kényszerítenek. Személy szerint én szerettem megőrizni méltóságomat, melytől távol álltak az ő brutális módszerei. Talán ez volt az oka annak, hogy együtt töltött időnk ily rövidre sikeredett, és soha nem sajnáltam az elválást. Deimos fiatalabb volt nálam több mint 200 évvel, de soha nem adta meg a kellő tiszteletet, néha egészen, mintha gyerekként kezelt volna. Ennek oka talán fiatal testem, hiszen még a 19. életévemet sem töltöttem be, mikor vámpírrá változtam, s arcom vonásai sosem voltak túl férfiasnak mondhatóak. Talán ezek miatt lettem még ridegebb fajtársaimmal szemben, hogy mindig megkapjam a nekem járó tiszteletet, a külsőm ellenére. Amíg nem kezdek el barátkozni velük, s tartom a kellő távolságot, nem merik megengedni maguknak a közvetlenebb hangot. Hogy ez miért jó nekem? Amíg nem engedek közel magamhoz senkit, addig nem kell félnem attól, hogy elveszítek egy számomra fontos személyt. Miután különváltunk Deimossal, én visszatértem a régi, magányos életformámhoz, s csak rövid ideig tartó 4-5 éves ismeretségeket kötöttem, mígnem kb. 1 évvel ezelőtt utam ide vezetett. Egy nem túl nagy területű város a hegyekben, erdő veszi körül, távol a társadalom problémáitól, és a gyanakvó tekintetektől. Már a település közelébe érve különös érzés kerített hatalmába, s megérzéseimet követve nem kellett sokat barangolnom, hogy rábukkanjak a monumentális kastélyra 1-2 km-re a várostól. A palotába lépve már tudtam, hogy a különös megérzés a fajtársaim közelségét jelezte, s nemsokára bepillantást nyerhettem az itteni vámpír közösség felépítésébe. 1344 évem alatt mindössze kétszer láttam eddig hasonló jelenséget, hogy a vámpírok együtt élve telepszenek le, saját hierarchikus rendszert kidolgozva, tehát kíváncsian figyeltem meg a jelenséget. Legnagyobb meglepetésemre a vámpírok vezetője nem más volt, mint Deimos, aki melegen üdvözölt a kastélyában, s szívélyesen megengedte, hogy köztük maradjak. Deimos az itt élő vámpírokkal, alattvalóival sem bánt másképp, mint ember áldozataival: Szerette sanyargatni őket, s mivel most én is a palota lakója lettem, azt hitte, hogy joga van hozzá, hogy úgy bánjon velem, mint szolgáival. Tévedett. Először udvariasan, nyugodtan hívtam fel rá a figyelmét, hogy viselkedése nem elfogadható számomra, majd mikor ez a módszer hatástalannak bizonyult muszáj volt durvább eszközökhöz folyamodnom. Ő biztos volt benne, hogy nem így van, de én tudtam, hogy erősebb vagyok nála, nagyobb hatalmam van, mint neki. Sokat számít az a 200-300 év, és az, hogy rajongásig szerettem mesteremet, ezért mindig szorgalmas tanítvány voltam fiatal koromban. Nem kellett hozzá nagy erőfeszítés, hogy legyőzzem őt, s 4-5 nappal érkezésem után már azért könyörgött, hogy hagyjam elfutni. Ellenszenvemet legyőzve elengedtem, s átvettem helyét a trónon. Az itt élő vámpírok nem akadékoskodtak sokat a hirtelen váltáson, hiszen egyrészt előző mesterüknél csak jobbat kaphattak, másrészt nem állt bátorságukban az ellenkezés akár leghalványabb szikráját mutatni.
Rövid töprengés után a szekrényhez lépek, s magamra terítem vörös színű, arany díszítésű köpenyemet. Ahogy lenyomom a nehéz, kopottas kilincset, az ajtó hangos nyikorgással jelzi az épület korát. A folyosóra lépve az ajtót nem zárom kulcsra, úgyis tudom, hogy senkinek nem lenne mersze a szobámba tenni a lábát az engedélyem nélkül… talán még azzal sem. A gondolatra halovány mosoly fut végig ajkaimon, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan száll tova, s tekintetem újra komoly, kifejezéstelen. Hangtalanul lépkedek az üres folyosón, a hosszú, földet súroló, könnyű anyagú köpeny hátralibbenve követi mozgásomat, s érzem a hideg levegő fokozott csípését, ahol szétnyílik mellkasomon a könnyed ruhaanyag, fenékig érő hajam most kibontva omlik vállaimra. Rég töltöttem ilyen sok időt egy helyen, s szokatlan az érzés… mintha lenne otthonom.
A nagyterem ajtajához érve bentről már hallani lehet a korán kelők duruzsolását, ahogy ébredeznek a vámpírok. Mikor belépek az óriási terembe a zaj egy pillanat alatt elhal, helyét síri csönd veszi át, s minden tekintet felém fordul. Testemet elárasztja az elégedettség, mikor elkönyvelem magamban, hogy kellő tekintélyt sikerült szereznem. Igaz, valószínűleg ez csökkenni fog, de mivel csak pár hete vagyok itt még nem igazán tudják, hogy mire számítsanak az újonnan idekerült nagyhatalmú vámpírtól. Egy gyors biccentéssel köszöntöm őket jelezve, hogy folytathatják, amit eddig csináltak, ne is törődjenek jelenlétemmel. Egy kicsit elidőzök közöttük, hiszen mégiscsak én lettem a vezérük, valamennyire muszáj közelebb kerülnöm hozzájuk, de fagyos, rideg tekintetem, s a gőgös, beképzelt arckifejezés egy pillanatra sem rendül meg, nehogy véletlenül elfelejtsék, kivel van dolguk. Lehet, hogy testem fiatalnak tűnik, de tekintetemben tükröződik az elmúlt több száz év súlya.
Mikor távozásom után hangos csapódás jelzi az ajtó becsukódását, hallom, hogy szinte azonnal újraéled a társalgás. Igen, nyilván félnek tőlem… megjelentem a semmiből, s pár hét múlva erőfeszítés nélkül földbe tiportam eddigi mesterüket, de nem zavar… amíg nem szegülnek szembe velem, úgy vélem jól megleszünk egymás mellett.
Pár perc múlva már újra a szobámban vagyok, s az ablakot szélesre kitárva engedem be a fagyos, éjszakai levegőt. Az égbolton felhőknek már hűlt helyét sem látni, a csillagok és a Hold fénye beragyogja a havas tájat. Az álmélkodásból egy furcsa megérzés zökkent ki, melyet nem tudok hova tenni magamban. Abban egészen biztos vagyok, hogy se nem vámpír, se nem ember a különös kisugárzás forrása. Talán… nem az nem lehet. Egész eddigi életemben egyetlen egyszer találkoztam vérsárkánnyal. Még egész fiatal voltam, s mesteremmel egy nagyhatalmú vámpírt látogattunk meg. Az ő kastélyában volt az egyik alattvalónak ehhez hasonló kisugárzása. De ez sokkal erősebb annál… talán többen vannak? Ha egy vérsárkány fészek van a közelben, akkor arról Deimosnak tudnia kellett. Elég nagy hatalma volt ahhoz, hogy a vérsárkányoknak parancsolni tudjon. A gondolataim hatására egy pillanat erejéig aggodalom fut végig a testemen, hiszen ha Deimosnak vérsárkány szolgái vannak, az veszélyes lehet rám nézve, hiszen futni hagytam őt, s lehet, hogy már a bosszút tervezi. A hirtelen ijedtség után gyorsan visszanyerem önuralmamat, hiszen most már én vagyok a mestervámpír a városban. Ha valakinek, akkor nekem kell, hogy engedelmeskedjenek a vérsárkányok. Igaz, a gondolatmenetem, miszerint én vagyok az új parancsolójuk logikusnak tűnik, azért meg akarok bizonyosodni a dologról, ezért lehunyom a szemem, s próbálok koncentrálni egy vérsárkány idehívására. Annak ellenére, hogy már több mint egy évezredet megéltem, hívóállatom még soha nem volt, s annyira nem nagy a tájékozottságom a témában, ezért nem vagyok teljesen biztos benne, hogy jól csinálom. Kinyitom szemeimet, de semmi változást nem érzékelek, nem úgy tűnik, mintha bármilyen lény idefáradni készülne. Elsétálok az ablak mellől, mikor a távolból szárnysuhogást hallok. Ahogy kipillantok, egy sárkányt látok közeledni a messzeségben, szemeim tágra nyílnak, élőben még soha nem láttam vérsárkányt sárkány formában. Meglepődött arckifejezésemet villámgyorsan eltemetem, hiszen nem engedhetem meg magamnak, hogy alattvalóim bármilyen érzelmet lássanak arcomon… Legalább már annyit tudok, hogy egy erős példány tisztel meg a jelenlétével… kezdésnek nem is rossz…
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 04. 13. 17:41:31
