A hóvihar fúvása, ami rémtörténeteket mesél tetteimrõl, vagy más népek lidérceirõl, hiszen a szél mindenhol jár, mindent lát és mindent tud, míg én csak ezt a végeláthatatlan fehérséget ismerem a barna vagy fekete, kopasz fák alakjával tarkítva, mint egy furcsán hímzett szõttes. Éjszaka viszont… áldozatukért nyújtózkodó torzalakok. Gyönyörûek.
Mikor a jégcsapok leszakadnak az emberek házainak ereszérõl, a fák ágairól, s ahogyan az elõbbinél jóval vékonyabb hangon összetörnek millió és millió apró jégkristállyá… tobzódik lényem ebben a csodás, tökéletes szimfóniában, ami a tél csendjébõl fakad. Még hogy néma ez az évszak! Ostoba halandók. Nem fülelnek, nem látnak, ezért süketek és vakok, s még így is, ilyen fogyatékosságokkal is próbálják megérteni a világ dolgait.

Reccsen egy ág mögöttem. Lassan hátrapillantok, s egy szarvas áll méltóságteljesen az általam taposott kis ösvényen. Fekete tekintetét végtelenül szelíden és bölcsen emeli rám, minden félelemtõl mentesen. Mintha csak tudni akarná, ki jár az erdejében. Igen, az övében, még ha enyém is e hely minden élõ és élettelen lakójával. Hatalmas agancsát büszkén hordja, akár egy ékkövekkel teli, pazar koronát. Az állatok nem félnek tõlem, hiszen ismernek. Tudják, hogy nincs miért aggódniuk, nem miattuk jöttem, nekem nem õk kellenek.
Ritka figyelmem egészen más dolog rabolja el a szarvastól; egy mozgó hókupac.

Érte jöttem.

Lustán sétálok a kupachoz, akár egy macska a cserépkályha peremén zimankós estéken. Ráérõsen nézegetem a kis kiemelkedést, a kilátszó színes foltokat a fehérségben. Szakadt ruhák, a bõrén márványozott kék és bíborszínû foltok. Ismerem õt is, ahogyan mindenki mást is. Olyan gyermek volt, aki szerette a telet, hatalmas hóangyalokat készített, jégcsapot nyalogatott, hóembert épített, hó csatázott és megbûvölve figyelte az ablakon nyíló jégvirágot.
Megmenthetném, de minek? Mi értelme lenne? Eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít. Lehajolok a teljesen merev testhez, ami már nem érez fájdalmat, ahogyan a puha érintéseket sem, amikkel lesöpröm arcáról a porhót és végig simítok jeges orcájának szélén, ajkain. Olyan gyönyörûek, ahogyan megfagynak.
Mintha megérezné a jelenlétem félig szellemvilágba nézõ szemeit kinyitja s rám emeli tompa tekintetét. Az íriszek összeszûkülnek, a kék ajkak enyhén elnyílnak, s nem is várok más reakcióra. Tudom, hogy lát, ennyi bõven elég. Homlokára jégcsókot lehellek, tekintete is megdermed egy pillanatra, majd lassan lehunyja szemeit. Õk élik át a legszebb álmokat. Az én birodalmamban lelni örök nyugalomra a legörvendetesebb. Az elszenvedett fájdalmakért cserébe a halál kapujáig megkaparinthatják legféltettebb álmaik, újra élhetik legkedvesebb emlékeik, s a hideg még testük is megõrzi az utókornak, hibátlanul. Így lennék én oly határtalanul kegyetlen?

Már régen elfeledtem, hogy mi okból döntöttem úgy, hogy ilyen gyönyörûséges végsõ álmokat ajándékozok a halandóknak, de már nem is számít. Szeretem nézni õket, ahogyan elhagyják ezt a világot, ahogyan hideg sírjukban elszenderülnek. Megnyugtató látvány. Olyan békés és meghitt…

Lassan sétálok tova, nincs célom más, csupán a nézelõdés. Rég volt már mikor utoljára elhagytam a palotám, mikor utoljára valaki halálra fagyott. Tétován borul rám az éjszaka, míg eljutok kedvenc tavacskámig. Kör alakú, akár egy tányér, és már ezer és ezer meg egy történésnek volt tanúja. A tavacska jegének tükrében szemügyre veszem a sápadt Hold által beezüstözött arcom. Ugyanolyan, mint a tükör, amibe néz, csupa jég.

- Meddig szeretnél még szó nélkül a nyomomban járni? Árnyékom van már épp elég – szólok hû alattvalómhoz, míg a Holddal szemezek. Már régóta éreztem a jelenlétét, ám nem volt kedvem a társalgáshoz.

- Sosem fogok tudni titokban utánad settenkedni, ugye? – lassan pillantok hátra az egyetlen személyre, akinek engedélyt adtam a tegezésre. Ez volt számára az elsõ jutalmam. Ahogyan érzelemmentes szemeink tekintete találkozik, enyhén elõre dõl így tisztelegve elõttem. Bársony haja elõre hullik a mozdulatban, s a Hold ezüstösen csillogó fonalakká varázsolja így is gyönyörû haját.

- A lázadás? – fordulok vissza, hogy pillantásom újra a régen nem látott tájon nyugtassam. Az esküvõnk, itt volt, ezen a kerek tavon, a tizenkét hó gyûrûjében. Annak ellenére, hogy a szeretett s gyûlölt személyt idézi e táj még mindig kedves lelkemnek. Sokkal több a kellemes, ami ide köt, mint a múlt pengéje.

- Levertük, túlélõ nincs, veszteségünk csekély – hallom mellõlem a hangját, de nem pillantok rá. A „favágók” lassan megérkeznek.

- Mennyi az a csekély? – kérdem elgondolkodva, hiszen ez nem így szokott lenni. Egyszerû, ostoba hótrollokkal szemben, aki elesik, az meg is érdemli.

- Csupán pár katona- nyújtja el a hangját, mint aki nálam sem becsülné többre az ilyeneket, s tudom jól, hogy nem is teszi – Pontosan huszonöten.

- Leléphetsz – utasítom, hiszen a jelentés ennyi volt. Újból teljes gyõzelmet arattunk, egy lázongó csoporttal kevesebb. Melegedjen az idõjárás birodalmam szívében, palotám közelében… micsoda badarság! Tél Tábornokom újból meghajol és már indul is.

- Général! – szólok utána, majd mikor hallom, hogy megállt, új utasítással látom el. – Ne hagyd el a palotám. Ó, és a jutalmad, míg a vendégem vagy, hogy bárkit megkaphatsz.

- Nem mintha bárki is ellent tudna nekem állni – és már el is tûnt.

Nem szeretem, amikor Général d’Hiver nincs a közelemben. Jobb érzés magam mellett tudni. Persze, tudom, hogy sosem árulna el, s ha mégis megtenné… még az apja is beleborzongna abba, ami a fiára várna. Azonban a jelenléte, hogyan is mondjam? Üdítõ. A vörös szeme, piros ajkai és körmei változatosságot csempésznek a birodalmamba. S a jelleme! Lebilincselõ a sokfélesége, az ellentmondásai. Ezért is van az, hogy minden hosszabb távol töltött idõ után azt parancsolom neki, hogy vendégeskedjen nálam.
S az, hogy pár szolgával kevesebb lesz a palotában? Ugyan, lesz helyette másik. Jól ismerem az átkát, nem is igazán szoktam engedni, hogy a személyes alattvalóim közül válasszon magának éjszakára partnert. Nem önzõségbõl, hiszen nagyszerû alattvaló. Csupán nehéz olyan tökéletes, tiszta szolgákat találni, akiknek megengedem, hogy hozzám, ruháimhoz és egyéb tárgyaimhoz érjenek. Az arra alkalmatlanok még ugyanazt a levegõt sem lélegezhetik be, mint én.

Mikor a távolban feltûnnek a hónapok fáklyáinak fényei úgy gondolom ideje indulnom. A délután és este folyamán bizonyára rengeteg kötelezõ, királyi teendõm mulasztottam el. S mennyi minden vár még rám a terepasztal mellett! Mi legyen a maradék hótroll további sorsa? Küldjek tárgyalókat, vagy inkább irtsam ki õket? S az elcsatolt területet mire hasznosítsam? Csupa unalmas adat, fantáziátlan elképzelés, pont úgy, mint bármi más. S ez megy már évszázadok óta!

A palotában már készülõdnek az ünnepi vacsorára. Bármily apróbb gyõzelem után engedélyezem a nagy falhajtást. A palota személyzetének és a környezõ hûbéreseknek is kell néha a bor. Persze mikor köszönetet mondanak a lakomáért, remegnek a térdeik, s legszívesebben már a küszöböm elõtt menekülõre fognák. Général sosem köszöni meg és sohasem fél. Nem hiába õ a kedvencem.
S mikor eszembe jut, hogy ki akartam dobni a hideg éjszakába… életem legnagyobb ostobasága lett volna. Megtanítottam használni egyre növekvõ erejét és jelen voltam, mikor a csodás kék szempár izzó vörössé vált. S mikor elérte a felnõtt kort, ereje teljét, amit most is birtokol, magam mellé emeltem, hogy kövessen csatákba és háborúkba, tanuljon tõlem amennyire csak képes, hogy végül õ legyen az elsõ emberem.

A lakomán minden a legnagyobb rendben. Mindenki eljött, mindenki fél, ha csak rám pillant, s ha én pillantok, még ha alig észrevehetõ is, szolgáim már teszik a dolgukat. Ám ettõl még nem lesz más, mint a többi. Ugyanaz megismétlõdik újra meg újra, s már a kínzások sem mulattatnak úgy, mint annak idején. S a rengeteg étel, ital, igazi ritkaságok, luxuscikkek is teljesen hidegen hagynak. S az egyetlen személy, aki még évszázadok óta képes egy röpke pillanatra eloszlatni végtelen unalmam a terem túlsó végén állja el egy szolgálóm útját.
A levegõbe intek, mire muzsika harsan, s a jég- és hótündérek megszokott táncukba kezdenek a terem közepén. Ahogy figyelem ténykedésük akaratlanul is eszembe jut az elõbbi személy. Félig hótündér, félig maga az ördög. Ki nem szeretne egy ilyen embert az udvarában?

-Nem kedvedre való a látvány? – jelenik meg mellettem gondolataim tárgya.

- Mibõl gondolod? – kortyolok kristálypoharamba.

- Csak sejtem. Jó uram, nem lenne kedved egy partihoz, ha már a bálban nem leled örömöd? – dõl enyhén elõre, de végig a szemembe néz. Ez a másik dolog, ami megkülönbözteti õket mindenki mástól. Meri állni a tekintetem.

- Mióta kedveled a sakkjátékot? – könyökölök trónusom karfájára.

- Amióta átengedted nekem egyik szolgád életét.

- Akkor ne várakoztassuk a bábukat – biccentek s lassan az ajtó felé veszem az irányt, hogy hosszú kéklõ, fehérlõ csarnokokon keresztül egy hatalmas, kongó teremig jussunk el.

Csak egy pillantás a terem közepére és a padlóból jégindák nyúlnak ki, változnak oszlopokká, törik szét a padlót vízszintesen és függõlegesen is, hogy majd a végén óriási bábukként egy sakktáblán pihenjenek meg. Général elismerõen tekint végig a bábokon, amelyek olyanok akár a legszebb jégszobrok, amiket a legnagyobb mûvészek faragtak. Azonban tekintete soká idõzik az egyiken.

-A királynõ olyan különleges. Más, mint a többiek, és sokkal gyönyörûbb – lép közelebb, hogy jobban szemügyre vegye. Nem mondok semmit, nem kötelességem tudatni vele, hogy a királynõ régen igazi királynõ volt. S azzal, hogy az õróla mintáztam a vezért, több késztetést érzek arra, hogy a lehetõ leghamarabb szilánkokká törjem. De persze erre csak tanácsosaim, amatõr bolondok és olyan gerinctelenek mellett van lehetõségem, akik félnek, hogyha véletlenül leütik egy bábum, cserébe én is õket.