Fogalmam sincs hovatartok, miért teszem amit teszek. Az utcákat járom, kabátom kapucnija fejemen, hogy ne láthassák az emberek neko füleimet. Minek leplezem? Talán mert ők is gyűlölnének és megpróbálnának megölni. Egy korcs az emberek közt ... Más vagyok mint ők. De miért? Miért én? Miért nem más? Születhettem volna normálisnak is. Akkor miért nem? Miért hozta úgy a sors hogy ilyen lettem? A tegnap éjszaka jár a fejemben. Hogy tudtam ezt tenni? Mi a jó nekem ebben? Nem tudom, nem értem, de tetszik.
Halál sikolyok,félelemaz emberek szemében,a szív dobogása, vér és mégtöbb vér, amikor a szív utoljára dobban a kezedben, a vér íze a szádban és a halál közelsége. Szinte bele borzongok, annyira jó érzés és úgy vágyom újra és újra erre. A tegnapi nő elég sokáig bírta, tetszett. Ahogy félt ,könyörgött, a fájdalom a szemében. Egyre több és több vágást hagytam testén és fájt neki és egyre jobban vérzett. Könnyek, sírt ... vér .... rettegés ... Halál... Egy erős szúrás, metszét szétnyitva mellkasát. Nem érdekelt hogy meddig fogja érezni, ebbe úgyis bele doglik, de gyorsan zúztam szét bordáit és téptem ki szívét. Pár dobbanát és ...ííííí... Már vége is. Szemei nyitva, nem mozdul többé, énmégis élvezhetem még. Vérének íze felizgat, de a hullákkal való közösülés n em nekemvaló. Engem csak az élők érdekelnk vagy a haldoklók, akiket a szex végén meg lehet ölni. Hm ... nem is rossz. Majd keresek egy kurvát erre a célra.
A nap gyorsan telik és a bódult állapotból hamar vissza térek a valóságba, semmi sem olyan könnyű mint ahogy azt elsőre megtervezi az ember, vagy épp neko. Az emberek mostanában bizalmatlanok,é n meg nem kellthetem fel az emberek figyelmét. Még az kell gyanakodjanak rám. De azért egy áldozat kell most éjszakára is. Az egyik hotel bárjában egy nőnek kezdem el csapni a szelet, tetszem neki és a stílusom is. Szexi, nagyon is. Na a ma éjszaka az enyém lesz vele. Hosszú társalgás és iszogatás után felinvitál magához. Ez tetszik. Hülye picsa, nem tudod még mire válalkozol. Már az ajtó elött kezdetét veszi kicsi játékom. Mohón csókolom, a ruhájának szedném le. Alig lépünk be pár körmöm testébe mélyed, ajkába harapok. A vér felizgat, akarom, akarom hogy szenvedjen és aztán meghaljon.
Nem érti mivan, kissé megretten. Valaki van még itt! - átvágom a torkát és hagyom össze esni a földre. Kinyiromazt aki elbaszta a játékomat. Ruhám nem annyira, de arcom, nyakam és kezem tiszta vér. Lenyalnám ujjaimról az isteni folyadékot mikor valaki lesből rámugrik és a földre kerülök. Ki a faszom? Mint egy eszelős úgy néz rám. Vajon én is ilyen lehetek mikor ölök? Mit akar tőlem ez a vakarcs? Rám néz és ...na bumm. Hirtelen megváltozik valami a tekintetében. Érzem, hogy megremeg felettem. Nana, félsz cicus?
Csak nem a vér látványa? Aha, szóval az. Mikor a holtestre néz már biztos hogy az és mikor ismét rám. Hm, öröm nézni azt az arckifejezést. Egy gyors mozdulattal felé kerülök. Ezt buktad!!! Gonosz mosoly húzódik arcomon. Mi az hogy gonosz? Amit teszek, tettem az jóvagy rossz? Ha nekem jóakkor nem lehet rossz, vagy mégis? Félve néz rám. Fegyveremet hozzá nyomom, ha esetleg valami őrültséget tenne. Bár szemtanú így halnia kell neki is. De túl édes ahhoz. Szép fekete haj és nocsak... Cica fülek, egy fajtásrs. Ráadásul milyen izgató .... Csak mélyen a szemébe nézek ... Nem tudom bántani, olyan más ... Valami más nála, de nem tudom mi.
- Ki vagy te? - nem mutatok kedvességet és kissé talán életunt fejet vágok. Mit keres ez itt?
- Cián. - feleli. Cián? Furcsa név ... Bár így bele gondolva, hogy én Kureiji vagyok nem is annyira. Ahogy jobban nézem hatalmába kerít a vágy. Akarom őt! Most mit tegyek? Nem bírom vissza fogni magam ... de nem akarom bántani. Végül csak kissé bizonytalanul és óvatosan megcsókolom és még mindig a csípőjén ülve ismét a szemébe nézek.
- Az én nevem Kureiji és ha hallgatsz arról amit itt láttál nem bántalak.
Karakter: Cián Megjegyzés: (Hentai Chibinek és Reijinek)
Piros… mi az a piros, ami itt csöpög előttem?
Fáj a fejem, az oldalam, a karjaim… mindenem fáj, és nem emlékszem, mikor kerültem én ide, ebbe a helyzetbe. Talán csak tegnap óta vagyok így, vagy egy hete? Egy hónapja? Talán egy órája? Fogalmam sincs… de az előttem vérben ázó madárka egészen finom lehetett.
Megnyalom a szám szélét, így a vér ízét is megérzem, de most nem hoz tűzbe. Hihetetlenül fáradt vagyok, aludni akarok, csak… most nem lenne tanácsos. Sintérszirénák hangját hallom, aztán egyre hangosabban kopogó cipőtalpakat. Egy kukába ugrom, és a legaljára ásva, félve húzom össze magam, bár ez a szituáció már számtalanszor lejátszódott.
És nem kapnak el többet soha.
- Te hallasz valamit?
- Nem… pedig mintha innen jött volna…
- Nézzük meg a másik sikátorban is!
Ismét léptek zaja, egyre távolodnak, de mikor már teljesen eltűnnek, akkor sem tudom rávenni magam, hogy előjöjjek. Ha azok az emberek visszajönnek, akkor én… én… bántani fogom őket, mert nem kaphatnak el. Akkor pedig ők is elkapják a betegségem, aztán meghalnak, habzó szájjal fognak feküdni a földön, és mindenki engem fog okolni. Ezt pedig nem akarom!
Sötét és meleg… itt nem is fázom. Azt hiszem most… itt maradok egy kicsit.
Arra ébredek, hogy megjött a kukás autó, így kénytelen vagyok kiugrani a biztonságot nyújtó mélységből, aztán, mielőtt még bárki is észrevenné, elszelelek. A sikátorokban maradok, nem szeretek mások közelébe menni, úgyis csak bámulnának engem, és furának tartanának.
Ezért inkább úgy döntök, fogok pár madárkát reggelinek. A levegő ma egészen jó, éppen evéshez alkalmas, a madarak ezért jó magasan ülnek a drótokon, oda pedig nem mehetek fel értük. Magamban keservesen nyávogva ülök le az egyik konténer mellé, és várom, hogy legalább egy tollas gombóc közel repüljön hozzám, hogy elkaphassam. Mivel ez sokáig nem történik meg, a gyomrom egyre hangosabban kezd korogni, ha pedig éhes vagyok, elvesztem a fejem. Addig kell tehát élelmet találnom, amíg még jó hangulatomban vagyok.
De más élelem csak az embereknél van, úgyhogy… egy elhagyatottabb sikátorba megyek, ahol sárga, nagy fémdobozokban tárolják az ételt, amit az erre nyíló kávézó kidob. Előfordul, hogy még jó szavatosságú is a kaja, és csak azért dobták ki, mert a vendég kölyke beleköpött, vagy ilyesmi. Örülök, hogy nem tudhatom biztosra, tényleg ez történt-e, különben lehet, már nem lenne akkora étvágyam, mint amekkorával most ugrom bele a szemetesbe.
Elmerülök a salátalevelek és száradt húsok rengetegében, élvezem, ahogy az étel illata az orromba furakszik. Nem kell sok idő, és már tömöm is magam. Ilyenkor néha elgondolkodom rajta, miért nem innen eszek mindig, de ha ezen agyalok, általában rossz dolgok kezdenek történni…
- Már megint nem ették meg?
- Nem. Egyre kevesebbet esznek. Lehet, hogy csak az árak miatt jönnek ide?
- Kizárt. De a főnöknek ne mond el.
A füleimet hegyezve kukucskálok ki a kajahalom alól, a kis szőrös feketeségek éppen kilátszanak, talán nem vesznek észre. Nem is vennének, ha az ember nem öntene rám egy jókora adag büdös halat, ami alól muszáj kitörnöm, ha nem akarok megfulladni. Kezeimmel a hajamat borzolva próbálom minél előbb leszedni magamról az orrfacsaró levet, nehogy belém ivódjon, mert akkor bárki nagyon könnyen meg fog találni. Ám nem sokáig tehetem ezt, mivel ekkor valami csattan a fejemen, amitől kiszédülök a konténerből.
- Megint te? Hányszor mondjam még, hogy ne merj idejönni?! Rohadt korcs! - Még egyszer csattan, és még egyszer, egészen addig, míg fájdalmasan nyávogva a támadó felé kapok, aki így egy kicsit békén hagy, éppen annyi időre, hogy elmenekülhessek. Teljes sprintre kapcsolva, vakon iramodok ki a sikátorból, de még így is csattan valami a hátamon, amitől megint nyávognom kell.
Csak utcákkal arrébb állok meg, és az egyik sarokba kuporodva, sírva gömbölyödök össze. Elegem van ebből az egészből. Mért bántanak engem? Mi rosszat tettem? Hiszen az csak szemét volt!
Ha már a szemét sem lehet az enyém… végül is én is csak egy szemét vagyok. De ez nem hatalmaz fel senkit arra, hogy így bánjon velem! Rohadt emberek, elég csak rájuk gondolnom, és kedvem lenne kettéharapni a torkukat! Ghrrr! Csak jöjjön velem szembe egy… nem éli túl!
Egy halgerincet rágva vakarózom a sarokba, a kocsikat szemlélve, várva az ideális pillanatra, mikor kitörhetek. A fülemet hegyezve nézek a vakító fényekbe, végül, mikor két autó is szembejön, átvillanok az úton. A járművek dudálva, anyázva mennek el egymás mellett, épp, mintha csak a másikat szidnák, pedig valójában ez nekem szólt. Hehe, szánalmas marhák. Hülye képpel kuncogva rázom meg a fejem, majd a halcsontvázat kettéroppantva egy büdös pocsolyához megyek. Minden gondolkodás nélkül belehempergek, mélyen magamba dörzsölöm a sarat, de még így sem múlik el az a rohadt halszag. Morogva vágom magam a falnak, aztán a kukáknak szaladva, a farkam kezdem kergetni. Ezzel elvagyok egy darabig, aztán a farkamat harapdálva az egyik kukába ugrom, és onnan nézek kifelé. Az emberek a sikátor mellett mennek el, nem biztonságos itt lennem, de… ki a francot érdekel?
Megigazítva ruhámat felegyenesedek, majd miután minden neko mivoltomra utaló jelet eltűntetek, kilépek az utcára. A szememet bántja a fény, a pupillám összeszűkül, ahogyan egy macskának, de a mellettem elmenő férgek nem figyelnek fel rá, ezer jobb dolguk is van egymás nézegetésénél. Így hát egy szálloda felé indulok, jobb kaja és alvóhely reményében, ami meg is lesz, ebben már profi vagyok.
A recepciós nő szó nélkül odaadja a kulcsot, mikor azt mondom, az egyik bejelentkezett vendéghez jöttem, megijed az arcomtól, én pedig nem is próbálkozom jobb képet felvenni. Az említett vendég épp nincs itthon, direkt őt választottam, pár napja már leskelődtem utána.
A lakásba belépve a sarokba dobom a kulcsot, majd szétgyűröm a szőnyeget, és meghempergőzöm egyet rajta. Mikor ez megvolt, a hálószobába lépve kitárom a szekrény ajtaját, és kidobálom még azt a kevés ruhát is, ami benne van. A ruhákat ezután szépen felszabdalom, megrágom, aztán az ágyneművel is ezt teszem, a sok kis toll össze-vissza hullik a szobában.
Végül az ablakot kinyitva az egész cuccost a kidobom, a szél csak úgy viszi a darabokat. Vihogva tépem tovább a tollpárnákat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a mosdóba megyek, és a fürdőkádba öntöm a pihéket. Éppen készülnék beleugrani, mikor a fülem megrezdül, hallom az ajtó zárját kattanni. Kiköpöm a számba ragadt madármaradványokat, majd vadász pozíciót felvéve, lassan az ajtóhoz settenkedem. Karmaim előbújnak a kezemből, testem megfeszül, várom a pillanatot, hogy ráugorhassak az áldozatra. Tekintetemmel éberen figyelek az ajtó résén keresztül, majd mikor egy árny feltűnik… BUMM!
Rejtekemből kitörve, a valakire tódulok, ezzel ledöntve a lábáról. Felé magasodva őrült szemekkel nézek rá, de rögtön leblokkolok, mikor tudatosul bennem, mi van az arcán. Piros… ez az a piros?
Kissé megremegek, de nem mutathatom, hogy félek, mert akkor…
Csak egy pillanatra nézek oldalra, de nem kellett volna. Tőlünk nem messze ugyanis egy vérben ázó, nyálfolyó ember képét pillantom meg. A szemeim elkerekednek, és bár semmi értelmes kifejezést nem tudok az arcomra csalni, ismét az alattam lévőre nézek. Ő már mosolyog, és olyan gyorsan kerül fölém, hogy még fél szusszanásnyi idő se volt közötte. Kék szemei ismeretlenül csillognak, szőke haja az arcomba hull. Ismét megremegek. Valami szúrja a hasam. Ez fáj… de mégis… ki ez a fajtárs? És…
„A halál… A jeges, sötét, visszavonhatatlan halál… Gyűlölöm… és szeretem. Gyűlölöm, mert az életem része. És szeretem, mert ez ad értelmet az életemnek. A halál angyala… igen, én vagyok az. Azrael.”
Átlagos napnak nézek elébe. Átlagos, mert a Nap ugyanúgy felkelt, a Hold ugyanúgy lebukott az ég peremén, hála jó Atyámnak, aki megalkotta eme csodálatos jelenségeket. Valahol most este van, de itt reggel. Ködös, szürke, fagyos reggel. Azt hiszem, tél lehet. Hideg tél… talán december. Akkor hamarosan itt a karácsony is. A szeretet ünnepe… és nekem ezen a csodás ünnepen is dolgoznom kell. Ez elszomorító… vagy inkább természetes? Elgondolkodtató…
Egy üveges épület tetején állok, és nézem az alattam elmenő emberek sokaságát. A sok ide-oda mozgó színes pacát, akiknek fogalmuk sincs arról, mennyit is ér az életük. Semennyit. Nem ér semmit sem. Túl sokan vannak, ha valaki meghal, rá egy napra születik valaki más. Az életeknek már nincs is jelentősége. Persze minden élet fontos… és én tiszteletben tartom Atyám összes védencének a sorsát. De nem tudom felfogni, hogy szeretheti őket ennyire… talán a sok fájdalom tett ilyen érzéketlenné. Vagy a tudat, hogy a fájdalmon kívül mást sosem fogok tudni érezni. Igazából nem is tudom…
Egy szőke kislány szalad el alattam. Boldog, mert kapott valami plüssjátékot a szüleitől. Táncol és énekel valamit, hosszú szőke haja pedig lágyan libeg körülötte. Milyen szép… milyen törékeny… és milyen hamar vége lesz…
A mennyezet leszakad, a kislányt pedig ellepik a szilánkok. Már innen látom, hogy halálra kaszabolták. Nem én voltam, nem alattam szakadt le a tető. De pontosan tudtam, hogy le fog szakadni… mert ez így volt megírva. Szörnyű, ha valaki előre látja az életek kihunyását, de nem tesz ellene semmit, nem tehet ellene semmit. Ő maga viszont örökéletű, sérthetetlen hatalmasság… és minden halállal csak hosszabb lesz az élete… vagy inkább meghal… minden egyes lélekkel…
De már megszoktam. Rám az elmúlás jeges fuvallata már nincs hatással. Megcsonkított hullák, össze-vissza heverő testrészek, segítségért kiáltó, megkínzott lelkek… már nincs jelentőségük. A Pokolba mennek-e, vagy a mennybe, teljesen hidegen hagy. Én csak a feladatom végzem el, az én elsődleges és mindennél fontosabb feladatom… Mert ez az én életem.
Az emberek kétségbeesetten kiabálnak, páran oda is merészkednek a lányhoz, hogy megnézzék, él-e még. De csalódniuk kell majd, mert már nem él. A lelke, a lénye épp itt áll mellettem, és üresen, megtörten mered a tömeg felé.
- Nem akartam meghalni… - suttogja halkan.
- Nem akartam, hogy meghalj. – konstatálom egyhangúan, mert tudom, hogy akármit mondanék, azzal a lelkét nem vigasztalnám meg. Nincs fájdalmasabb, mint egy kisgyerek halálát végignézni, aki előtt még ott lett volna az élet, akit szerettek, akinek lett volna még feladata… de így esett. És ez ellen nem tehetek semmit.
- Most a Pokolba fogok kerülni? – mered rám vizes kék szemeivel, bennük tisztán tükrözvén a félelmet. Fél a meséktől, amiket a szüleitől hallott, hogy az Alvilág birodalmába jut, amiért rossz kislány volt… mekkora marhaság. Az emberek sosem tudták, mi a humor.
- Nem gyermekem. – guggolok le hozzá, és a kezemet a vállára helyezem – A te lelked tisztább volt egy ma született bárányénál is. Nem érdemled meg a szenvedést! – mosolygom rá halványan, mire ő már kicsit biztosabban visszapillant az emberek csoportja felé. Éppen most emelik ki a holttestét a szilánkok közül. Tisztán látszik, hogy az üvegdarabok elvágták a csuklójánál az ütőereket, a nyakánál a vénákat. Ebbe halt bele gyorsan, észrevétlenül, és viszonylag fájdalommentesen. Csak az ijedtség volt nagy… másra már nem is maradt ideje.
Fakókék szeme a testéről lassan a tömegen kívül álló szüleire vándorol, akik a földet bámulva keservesen zokognak érte. Jobban mondva csak az anyja, mivel az apja a testnél segítkezik. De az ő arcán is látni, hogy elviselhetetlenül gyötri a fájdalom. Csak a helyzet miatt nem fakad ő is sírva, meg persze a férfiúi becsülete miatt. Nem akar ennyi ember előtt gyengének látszani… Ch… emberek…
- Mi lesz a családommal? – pillant vissza rám. Tudja ő is jól, hogy már nem maradhat sokáig velem, és ezek az utolsó kérdések, amiket még feltehet. Válaszolok hát neki, mint utolsó kívánság…
- Majd én segítek nekik a felejtésben. Az emléked örökké megmarad majd bennük, de tovább kell lépniük. Nekik még sok feladatuk van az életben. – a kislány némán a földre szegezi tekintetét, és az arcán lassan megjelennek lelki könnyei. Fáj neki… nagyon fáj, hogy ilyen hamar itt kell hagynia ezt az életet. Annyi mindent tehetett volna, annyi lehetőség lett volna előtte… de nem maradhat.
Egyik kis kezét némán kinyújtja felém, én pedig készségesen megfogom. Annyiszor, de annyiszor átéltem már ezt… már valahogy nem tud meghatni.
- Had búcsúzzam el tőlük… - hangja kissé zaklatott, de megbékélt. Beletörődött a halálba, az elmúlásba, mert mást nem tehetett. Amelyik lélek nem fogadja el a sorsát, örökre a Földön ragad, ezzel mindenkorra elvágva magát az új élet lehetőségétől… de ők ezt nem tudják, ők azt hiszik, így helyes. Tudatlan lelkek… „boldogok a tudatlanok”.
- Rendben. – bólintok a kezét elengedve. A szőke erre ismét a tömeg felé pillant, majd nagyot sóhajt, és habtestét megrázva leszáll közéjük. Furcsa még neki ez a „test”, hogy nincs gravitáció, hogy nem vonzza a Föld… ez minden léleknek furcsa. De mindegyik megtalálja az irányításának módját, mivel végül is ez minden élőlény igazi alakja… a tömény, testetlen, ezer színben pompázó energia.
Ennek a lánynak még egész emberi alakja van, csupán átlátszó lett és rózsaszín. Rózsaszín… rengeteg szeretet volt benne. De csak volt…
Az apja mellé érve megáll, és fehér szemeivel hosszasan bámulni kezdi. A férfi véres verítéket izzad, miközben megpróbálja berakni a lánya testét az időközben érkező mentőautóba. Mentőautó… inkább hullaszállító kellett volna ide. De az emberek annyira naivok… annyira lebecsülik a halált… pedig nincs hatalmuk felette.
Végül kicsi ajkát az apja homlokához emelve egy kis puszit nyom rá, amit az apa csak egy enyhe fuvallatként érzékel, de érzékel. Barna, gyér haja lágyan libben a magasba, ő pedig azonnal oda is kap. Szemébe könnyek gyűlnek. Nem bírja többé elnyomni az érzéseit… Mert most már ő is tisztán érzi, hogy a lánya itt van… mellette. Az emberek csodálatos tulajdonsága, hogy képesek érzékelni egymást bármely helyzetben. Ha ellenségek, ha barátok, ha ismerősök… bármikor képesek egymás segítségére sietni, ha igaz, tiszta lelkek. Már pedig ilyenből sajnos kevés van… nagyon kevés.
Könnyei lassan folynak végig az arcán, keze ökölbe szorul, fejét leszegi. Magát okolja a történtek miatt, hogy nem volt a lánya mellett, hogy nem vigyázott rá jobban. A büszkesége viszont megmaradt… hiszen ő is csak ember.
Szőke lánya még utoljára, tiszta szeretetből rámosolyog, aztán tovább lép, egyenesen az anyjához. Az asszony már a földön térdel, hangosan zokogva, arcát a kezébe temetve. Ő is magát okolja, ő sem tud megbékélni a történtekkel, ahogy a társai sem. Nem akarja elengedni a lányát, holott az igazságot ő is tudja: már elment… már nem hozhatja vissza… viszont most van lehetősége rá, hogy elköszönjön tőle.
A kislány megáll előtte, és arcáról szépen lassan eltűnik a mosoly. Lehajtott fejjel kezdi bámulni a nőt, aki életet adott neki, aki mindennél jobban szerette, és akit mindennél jobban szeretett. Hosszú szőke haja lágyan omlik rá a vállára, a szél csak néha-néha libbenti meg. Felemeli fehér kis kezét, és a nő vállára rakja. És mintha csak egy hús vér ember tett volna ugyanezt, az anya felnéz, és ide-oda kapkodja a fejét. Megérzi… de még nincs tisztába vele.
Lánya óvatosan letérdel elé, és rózsaszín testével közelebb húzódik hozzá. A nő kővé dermed, még a könnyek is elapadnak a szemében. A kislány pedig csak öleli, egészen addig, míg érzi, tovább már nem merészkedhet hozzá, mert akkor átlátszó szellemteste át fog menni anyja életteli, valós testén. Így hát kicsit arrébb húzódva öleli tovább anyját. Szemében ismét megjelennek lelke könnyei, de ezek már nem fájdalmas könnyek, nem keserves könnyek… hanem a beletörődés és a hála könnyei. A könnyek, amik mindörökké megőrzik majd az emlékezetében annak a szőke nőnek a képét, aki egykor az anyja volt, aki egykor még az életénél is jobban szerette. Már nem fáj neki, hogy itt kell hagynia… már belenyugodott a sorsába, mert tudja, hogy én itt maradok velük, amíg túl nem lépnek a dolgon.
- Szeretlek, anyu… - súgja a nő fülébe, egy puszit nyomva az arcára. Az szőke anya arca továbbra is rezzenéstelen, csak akkor indulnak meg újra a könnyei, mikor lánya feláll előle, és ismét felém indul.
Én eközben már lejöttem a tetőről, és tisztes távolságot tartva a családtól megálltam nézni az eseményeket. Nem akartam, hogy az én energiám is megérezzék, még nem, ez most a lány búcsúja… most csak őt kell érezniük.
Elém érve a szőke ismét hátra pillant, még utoljára, még egy utolsó alkalommal, hogy lássa régi szüleit, mielőtt az örök élet birodalmába száll…
Kezét a vállára téve jelzem ismét, hogy az ideje lejárt, mennie kell. Fehéres szemeit erre megint rám emeli, és elmosolyodik.
- Olyan szép vagy angyal… mi a neved? – plüssjátéka mását húzom elő a hátam mögül, annak a halványsárga macinak a mását, amit utolsónak látott életében.
- A nevem Azrael. – nyújtom oda neki, ő pedig magához ölelve hátrébb lép előlem.
- Azrael… - suttogja halkan, miközben szellemteste körül fény támad, ami betölti teljes egészében. Ez az utolsó fázis… az út a Paradicsomba. Egy helyre, ahol végre örök nyugalomra lelhet… - Ég veled, Azrael! – mosolyodik el ismét, aztán a fény ellepi az egész testét, és eltűnik.
- Vagy inkább a viszont látásra… - rakom zsebre a kezem, és hófehér szárnyaimat hátra lökve a család felé fordulok. A mentők már elmentek, a szilánkokat és a vért épp egy csapat takarító próbálja felsikálni, a szülök pedig a földön térdelve ölelik egymást, és sírnak. Körülöttük együtt érző társaik bámulnak a semmibe, néha egy-egy vigasztaló szót mondva a gyászolóknak. De az ő fájdalmukat ez most nem enyhíti… a lányuk elment, ezt már ők is érezhetik. Nem maradt már senkijük, csak ők maradtak egymásnak. Milyen szomorú… milyen egyhangú.
A sokaságon áthaladva egyenesen eléjük lépdelek, most már mindenkivel éreztetve jelenlétem. A nagy energiára az emberek ide-oda pillantgatnak, de aztán folytatják azt, amit előtte csináltak. Az én erőm nincs semmilyen hatással rájuk, mert nem ők azok, akiknek segítenem kell. Ők csak megérezték egy pillanatra, de aztán el is tűnt előlük.
A pár elé érve kezemet a fejükre helyezem, és a szememet becsukva halkan imákat kezdek mormolni… Mi Atyánk… Szűz Mária… ilyenek. Már tiszta rutin az egész.
A művelet végeztével kezemet leemelem tóluk, és hátrébb lépve tőlük csettintek egyet:
- Felejtsétek el! Lépjetek tovább! Ő már egy jobb helyen van!
A dolognak azonnal van is hatása, a volt szülők kicsit összeszedik magukat, és falállnak a földről. Viszont tisztában vagyok vele, hogy ennyi még nem használ, ó nem, az túl egyszerű lenne nekem… a temetés napjáig még velük kell maradnom, bíztatnom és bátorítanom kell őket, hogy a lányuk emléke örökké velük lesz. Úgy érzem, most könnyű dolgom lesz. A kislány remek gyerek lehetett, de amilyen jó lelkű ez a pár, nem kell sok idő, és ismét egy hasonló gyereknek adnak majd életet… és ha a sors is úgy akarja, ő nem végzi majd ugyanígy.
A lét útvesztői… milyen figyelemre méltó, nem..?
A napok múlnak, a hónapok mennek, épp ahogy a gyász is, ami elszáll. Segítettem nekik, és az én segítségemmel hamar átvészelték. De én sosem pihenhetek, rá pár napra ismét meghal majd valaki, aztán még valaki, és még valaki… a halál angyala örök, épp ahogy a munkája is. De most van pár perc, amikor elengedhetem magam… a következő haláleset csak holnap lesz, addig elmélkedhetek kicsit véget nem érő életemen, na meg a terveimen, amik ugye nincsenek.
Egy ötemeletes ház tetején ülök. Az idő már délután felé járhat, a Nap mindjárt lemegy, hogy valahol ismét felkelhessen, elindítva ezzel egy új napot, hetet, vagy hónapot, továbbvive ezzel az életet. Az egyszeri, megismételhetetlen és örök életet… már ami engem illet.
De ez most nem érdekel. Most próbálok kikapcsolni, és egyedül magammal törődni, azzal, ami engem érint, és nem másokat. Behunyt szemmel élvezem tehát, ahogy a langyoskás szél simogatja az arcom, ahogy a gyenge fuvallatok játszanak a ruhámmal és a hajammal. Csodás érzés a nyugalom érzése… csak az a kár, hogy nem érezhetem tovább.
Szememet kinyitva az előttem elmenő ablakmosóra pillantok, majd az utca túl végére, ahol az emberek mennek. Ilyenkor kicsit ritkábban vannak, mivel már mindenki hazaért a munkából, vagy éppen még ott van, így viszonylag kevesen járnak most erre. De egy valaki épp erre téved, egy mellékutcából kikanyarodva. Egy sötét hajú férfi, kezében aktatáskával, öltönyben és nyakkendőben. Befolyásos ember, cégalkalmazott, magas pozícióval. Neki az élet épp virágzik, mindene megvan, és úgy érzi, vele aztán semmi baj sem történhet, épp most, épp ebben az állapotában semmiképp. Naiv kis emberek… naiv kis álmaik…
Épp az ablaktisztító alatt megy el, mikor az véletlen felrúgja a vízzel teli vödrét, ami pár emeletet zuhanva a férfi fején koppan. A sötét hajú erre ernyedten terül el a földön, teste egyetlen porcikája sem mozdul többé. Meghalt. Vagy mondjam inkább azt, hogy szörnyethalt? A tény ugyanaz marad: vége. Milyen szomorú… milyen egyhangú.
Már éppen állnék fel, hogy intézkedjek a pasi ügyében, mikor a szívembe valami jeges és maró hatol bele. Az érzésre megmerevedek, mivel már régen nem tapasztaltam ilyet. Szinte el is felejtettem mit jelent… De nem, ez azt nem jelentheti… Az más érzés… Ez nem egy Bukott jelenléte… Hála Atyámnak, azokkal nem nagyon akadok össze. Ez más energia. Érzem, hogy valahonnan ismerem, csak már nem tudom, honnan… az évek ezrei kiölték az agyamból, pedig egykor imádtam ezt az energiát. Vajon ki is lehet ez az angyal?
Megemberelve magam ismét elindulok a férfi felé, vagyis… csak indulnék, mivel az első lépés után megtorpanok. Mégpedig azért, mert a férfi mellett ekkor egy lány tűnik fel. Egy szépséges, barna hajú lány… dehogy lány. Angyal! Vagyis… igen, az. Legalábbis hófehér szárnyai erről tanúskodnak. De akkor mért van az, hogy angyali energiája van, mégis csak negativitást érzek belőle? Ismerős nekem… nagyon.
A barna lehajol a férfihez, aztán háta mögül egy tőrt húz elő, és a fekete fejébe szúrja. Ezzel elvágta a lelkét az örök élettől, a megbocsátás lehetőségétől, a Paradicsomtól. Ez a megcsonkított lélek már kénytelen lesz az idők végezetéig a Földön kísérteni. Mondanám, hogy ez kegyetlenség, de nem lenne értelme kimondani. Elég csak gondolni. Ez kegyetlenség, igen. Főleg felém nézve. Egy kóbor lélekkel több… Atyám ennek nem fog örülni.
De mért tesz ilyet egy angyal, mikor..? De várjunk csak… mintha rémlene valami egy angyalról, aki…
Az angyallány eközben feláll a férfi mellől, és tőrét kihúzva annak szívéből lenyalja róla a vért. A hányinger kap el, pedig én általában nem szoktam undorodni az ilyenektől. De most, hogy jobban végigmérem a csajt, rájövök, hogy egészen csinos. Fehér, aranypántos, hosszú szoknyában van, ami alul két rózsaszín csíkban végződik. Magas sarkút visel hozzá, szintén a rózsaszín árnyalatában. Fodrait itt-ott vajszínű gyöngyök díszítik. Hihetetlenül elegáns és szolid, olyannyira, amennyire egy angyalnak nem szabadna lennie. De a nyakában lógó ezüst rózsanyaklánc a legérdekesebb, mivel innen ismerem fel. Nem kétséges, ki visel egyedül ilyet az angyalok körében, vagy inkább ki viselt… igen, jól tudom már, ki ez a lány. Ez minden másra magyarázatot ad.
Szélesen elmosolyodva teszem karba a kezem, és várom, hogy érzékeljen engem. Képtelenség lenne nem megtenni, mivel már akkor éreztettem magam, mikor a pasi meghalt. Talán csak megszokás volt, vagy éppen azért, mert egy ember sem volt a közelben… nem tudom. De az biztos, hogy már észrevett.
Tőrét a szoknyája alá rejtve néz körbe, aztán a hullát átlépve elindul az utca másik végébe, azaz oda, ahol az-az épület is van, ahol most én állok. Fejét végig fenntartja, de nem néz rám, pedig jól tudom, hogy már szívesen megtenné, és én is szívesen fogadnám. De ő nem olyan… szeret a végsőkig váratni, és csak az utolsó pillanatban véghezvinni a nagy tettet, a nagy áttörést.
Az épület elé érve az ajtót kezdi bámulni, mintha azt a látszatot akarná kelteni, hogy nem fogja a szárnyait használni, hanem szépen felsétál hozzám öt emeletet a tetőre. Ugyan… ennyire azért nem kéne túloznia. Engem nem tud úgy megvezetni, mint Gabriel, Michaelt meg a többi főangyalt ott fenn a magasban, Istennel egyetemben. Ez a lány nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Már nem olyan, mint régen. Kegyetlenebb, gyilkosabb, és már semmi köze a régi énjéhez. Én tudom, hiszen ismertem… és jó barátom volt.
Végül megunva a játékot felpillant rám tengerkék szemeivel, amiket még a nagy magasság ellenére is tisztán látni. Mondanom sem kell, nagyon tetszik, hogy így felnéz rám, hehe… de nem sokáig élvezhetem a pillanatot, mivel pár másodperc múlva már előttem áll, egyenesen a két szemembe bámulva, teljes testközelből. Nem lepődtem meg, hiszen mindig is jellemzőek voltak rá a hirtelen lépések… bár ez talán nem is volt olyan hirtelen. Már akkor tudta, hogy így fogja csinálni, mikor megérzett engem. Az én drága volt barátom… arcra szinte semmit sem változott.
Ajkamat akaratlanul is sunyi mosolyra húzom, és hátrébb lépve a lánytól megszólítom. Nem szerettem, és nem is szeretem, ha valaki túl közel van hozzám…
- Rég találkoztunk… Aniel! – vigyorgom rá hamisan, mire ő ugyanezzel a hamissággal mosolyog vissza rám…
