|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| linka | 2014. 01. 20. 21:16:33 | #29007 |
 Karakter: Damien
Megjegyzés: Himének
Kezemet orrom elé emelem, egyszerűen hányingerkeltő ez a szag. Nem kell sok idő ahhoz, hogy a két alak felbukkanjon, nem teszek semmit. Rájuk vigyorgok és hagyom, hogy megszemléljék művemet. Tökéletesen nyugodt vagyok, ők ostobák. Csak azt látják ami a szemük előtt van.
- Ezt te tetted? - kérdi az egyik kezével a lángoló terem felé intve. Bólintok. Felsóhajt, fejét csóválja aztán társával együtt elmegy engem otthagyva. Ha szüksége lenne bárkinek is rám, szóltak volna, hogy kövessem őket. Nem tették, így maradok ahol vagyok. A másik folyosóról zajok szűrődnek. Hime is arra ment. Lassú léptekkel közelítem meg az érintett területet. Mereven állok és nézem őt, testét ragacsos vér és emberi belsőség szennyezi. Körülötte holtestek fekszenek, mintha valaki művészien próbálta volna megragadni a halál pillanatát. Irtózva néz végig művein. Kardjának pengéjét az egyik ruhájába törli, túl sok vér veszi körül. Felnéz, szemei rám akadnak. Gőzöm sincs mit láthat az arcomon, talán megdöbbenést. Makacs tekintettel állja pillantásomat. Ujjai a markolatot szorítják. Ki vagyok éleződve mozdulataira, semmi sem kerülheti el figyelmemet.
- Azt hittem, már elmentél – újra a halottakra tévednek szemeim.
- Amint látod, feltartóztattak – int feléjük, mintha én nem a testeket nézném már eleve. - De Gerhardt nincs itt. Valószínűleg elhúzott a fenébe.
- Megtaláljuk – biccentek. - De most menjünk haza, Hime. Ha jól látom, szükséged van egy jó zuhanyra.
- És mi a biztosíték, hogy nem fogsz megölni?
- Semmi – vonom meg vállaimat. - De ha végezni akartam volna veled, már rég megtettem volna.
- Ez logikus – válaszolja. Nem éppen az, de rá hagyom. Akár játszadozhatnék is vele, de inkább nem kérdőjelezem meg saját állításomat. - De ha megpróbálkozol bármivel is, elnyisszantom a nyakad, világos? Nem érdekel, hogy mit érzek irántad.
- Rendben. De most nyomás hazafelé.
...ooOoo...
Nem tudom eldönteni, hogy vajon most örüljek-e vagy sem, hogy Hime velem van. Van egy olyan érzésem, hogy ő sokkal jobban bízik bennem mint én magamban. Én egészen határozottan nem akarom megölni őt, de a másiknak ez minden vágya. Hogy Hime halott legyen. Kint várom őt, nem szokása sokáig bent lenni, de most sok ragacsos vackot kell lemosnia magáról. Tisztán lép ki az ajtón, de amikor meglát engem megtorpan. Tart tőlem. Megértem.
- Megijesztettelek? - kérdem annak ellenére, hogy tudom a választ.
- Egy kicsit – feleli. - A másik éned... ő... veszélyes.
- Nem engedem, hogy bántson téged – lépek közelebb hozzá ujjbegyeimmel végigcirógatva arcélét. - Sosem fogom hagyni.
- Biztos? - kérdi szemeiben apró reménysugárral. Nem akarok neki olyasmit ígérni, amiben még én magam sem vagyok biztos. - Mert ha mégis, akkor meg kell öljelek, pedig nekem rajtad kívül már senkim sincs. Nem akarlak téged is elveszíteni, Damien. Kötődöm hozzád, és nem tudom, hogy ez most jó-e. Össze vagyok zavarodva, és tudom, hogy butának tartasz, de mégis... veled akarok maradni, még ha ezzel aláírom a saját halálos ítéletemet is.
- Csitulj – mosolygok rá mutatóujjamat szájára téve majd ellépek mellőle és a lépcsők felé indulok.
- Hová mész?
- Menj fejezd be azt a könyvet én addig körülnézek – hüvelykujjamat nadrágzsebembe akasztom és lesietek a lépcsőkön. Kell egy kis friss levegő, hogy át tudjam gondolni a helyzetet. Bármit is adott be nekem az a vadbarom még mindig hatással van rám. Kíváncsi vagyok, ki fog-e ürülni a szervezetemből, vagy ezentúl fogva örökre ilyen leszek. Teszek néhány kört az épület körül, túlságosan is elhúzom az időt. Visszaakarok menni hozzá, de nem tudom, hogy mennyire lenne jó ötlet részemről a közelében lenni. Tartok attól, hogy esetleg bántom. Ügyesen elintézte azokat a követőket, de velem szemben már nem lenne olyan egyszerű dolga.
- Damien – csak a nevemet ejti ki és ennyi elég is ahhoz, hogy kiverje fejemből gondolataimat. Csak nekem van akkora pechem, hogy amikor még saját gondolataimban is kételkedni kezdek, aggodalmaim főbb forrása áll meg előttem.
- Miért nem olvasol? - kérdem nyugalmat erőltetve vonásaimra.
- Miért vagy idekint? - elmosolyodom kérdésén.
- Aggódom – sóhajtok fel lehunyva szemeimet egy röpke pillanatra.
- Miattam?
- Sok minden miatt, de nagyobb részt igen, miattad – mondom kézen fogva őt és visszamegyünk az épületbe. Kezét elengedem, de le nem venném róla szemeimet még csak véletlenül sem. Bizonytalan vagyok saját gondolataimmal kapcsolatban. Ezek után mégis honnan kellene tudnom, hogy mi az amit valóban én gondolok és akarok? Az én szobámba megyünk mindketten. Ami rossz. Nagyon, nagyon rossz. Kiveszem kezéből a kardot, pengéjén végigsimítva fekszem ágyamra. Szépen rendbe van tartva, ezzel valóban könnyedén el lehetne nyisszantani a torkomat. Úgy, ahogyan az övét is. Eljátszadozom a gondolattal, hogy milyen érzés lenne megölni őt. Ajkaimat apró kemény kis mosolyra húzom és visszadobom neki a kardját. Éppen, hogy elkapja. Még mindig nem jött közel hozzám, annyira nem is ostoba.
- Damien? - Elnézően csóválom meg a fejem. Túl könnyű lenne, elkapnom őt és kitekerni a nyakát. Semmi izgalmas nincs benne. Lassan állok fel és indulok el felé. Nem sietek. A sietség csak mindent tönkre tenne. Kardját maga elé tartja, tenyeremet a penge éléhez érintem. Nem olyan erősen, hogy meg is sértsen, de ahhoz határozottan elég erősen, hogy megérezzem nyomását. - Hagyd ezt abba – szól rám. Nem érzem rajta a félelmet. Csak egy icipicit bizonytalan.
- Ugyan mit? - billentem félre fejem, kezemmel a vékony pengére markolok. Minimális fájdalom nyilall tenyerembe, de az sem tart sokáig. Önfeledten vigyorogva nézem végig ahogy vérem végigfolyik a pengén egyenesen a markolatig.
- Állj le Damien – szól rám vonásait megkeményítve. Kezemmel csapom félre a felém irányuló fegyvert, figyelmetlen volt. Már rég meg kellett volna ölnie, nem akadályoztam volna meg benne. Azt hiszem. Mielőtt még akár egy ujjal is hozzáérhetnék, tenyereit mellkasomnak feszíti és megpróbál eltolni magától. Érintésétől észhez térek, ujjaimat leveszem torkáról, észre sem vettem, hogy éppen őt fojtogatom. Hátrálok jó pár lépést, majd karját felkapom a földről és a kezébe nyomom. Értetlensége az enyémet tükrözi.
- Legközelebb ne habozz – ragadom meg karját, mire ő már azonnal ellenkezni kezd. Szigorúan nézek rá ne hogy most álljon már le küzdeni velem. Az ajtóhoz rángatom őt, kinyitom majd kitolom. - Nyomás, nem akarlak bántani – morgom becsapva orra előtt az ajtót.
|
| Andro | 2014. 01. 14. 18:19:10 | #28917 |
 Karakter: Hime
Megjegyzés: (Damienemnek)
Damien rám vigyorog, de nem úgy, ahogy szokott. Ez veszélyes vigyor, én pedig megszorítom a kardomat. Tudom, hogy erős, és nem sok esélyem van ellene, de muszáj lesz védekeznem, még ha nem is akarom bántani.
- Prinzessin – szólít meg az eredeti nevemen, mire a szemeim elkerekednek. Gerhardt gonoszul elneveti magát. Szóval ő áll emögött. Megbontotta Damien elméjét, hogy megölhessen. - Gyere ide hozzám – kérlel.
Szomorúan ránézek, ahogy tekintetünk találkozik. Ő már nem az a Damien, akit ismertem. Ő már valaki más.
- Csak gyere ide hozzám – nyújtja ki a kezét felém, bíztatóan rám mosolyogva. De nem dőlhetek be neki. Nem szabad, mert akkor meghalok.
- Nem – mondom egyszerűen, mégis konokul. Nem engedek neki. Nem fogok meghalni!
Az egyik magus felmorran Damien mögött, majd szídni kezdni, amiért érzelmekről prédikál nekem, amiket nem érthet senki. Mire felocsúdnék, a kardom Damien kezében van, de nem belém szúrja, hanem a mágusba, aki holtan esik össze. Ledöbbenni sincs időm.
- Mit tettél? – ordít fel Gerhardt felbőszülten.
Ezek szerint Damien még önmaga. Ezen felbuzdulva hozzá lépek, és gyengéden megérintem a karját, mire szájba vág, hogy elesek. De nem hibáztatom, biztosan nem szándékosan tette, és nem is érzek akkora fájdalmat. Mégis… belül fáj, és szinte ordítani tudnék a dühtől, amit Gerhardt és a követői iránt érzek.
- Ez az amit akartál, nem? Hogy gyilkoljak – mondja nyugodtan Damien. Gerhardt arca eltorzul a dühtől.
- Meg fogod őt ölni. Így vagy úgy, de halott lesz és te általad – morogja kilépve az ajtón, amely bezáródik mögötte.
Damien hiába próbálja kinyitni, hiába dörömböl rajta, az ajtó zárva marad. Ismerem az ilyen ajtókat, hacsak nem találunk kiutat, itt fogunk elpusztulni. Vagyis Damien biztosan, én halhatatlan vagyok, nem öregszem.
- Damien... – suttogom halkan, óvatosan közeledve felé újra.
- Nem akarok elveszni az ő világában – válaszolja Damien, de nem is biztos, hogy nekem címezte a szavait.
- És akkor mi a terv? – vonom kérdőre, mire a falhoz lök, és kezeimet a fejem fölé szegezi. Riadtan nézek rá, mire mintha ő elégedett lenne. Meg fog ölni? De ehelyett a fülemhez hajol.
- Fogytán van az időnk – suttogja halkan, eltávolodva tőlem, majd a karddal próbálja kibontani a falat. Mondanám neki, hogy reménytelen dolog, de úgysem hallgatna rám. Damien nem az eszéről hires, úgy tűnik. Aztán hangokat hallunk, mire Damien a falhoz lapul.
- Mit csi...- kezdeném, de Damien felemeli a kezét, mire elhallgatok.
- Maradj csendben ha élni akarsz – morogja, mire elhallgatok. Ha dühös, jobb nem bőszíteni tovább.
Meghúzódom az árnyékban, és hagyom, hogy Damien végezze a piszkos munkát. A belépőt persze egyből leszúrja, majd valami folyadékokat hoz, amit körbelocsol a hulla körül, meg a hullára is jut. Én elborzadva nézem, nem is merek mozdulni, amikor gyufát hoz. Ellök az útból, mintha bizony valami rongybaba lennék, de ilyen helyzetben még nem voltam. Nem tudom, mit kéne tennem.
- Hime – szól nekem, majd felém dobja a kardomat, amit elkapok.
Meggyújtja a gyufát, majd a szoba közepére dobja, ahol hamar tüzet fog. A szag, a forróság szinte elviselhetetlenné válik. Én csak nézem a tüzet, a nyitott ajtó a hátam mögött, de nem megyek el. A tűz úgysem tud ártani nekem. Az egyetlen, ami árthat, a mágia.
Damien hirtelen a kezembe nyom egy kulcsot, és az ajtó felé bökdös. Értetlenül nézek rá, nem értem, mit akar. Ki akar juttatni innen? De miért? Az előbb még meg akart ölni.
- Indulj már – morogja finoman, majd az ajtó felé lök. - Hime menj!
- De miért segítesz? – kérdem a homlokom ráncolva. Össze vagyok zavarodva.
- Soha sem hagytalak volna cserben – sziszegi közel hajolva hozzám, majd egyenesen kilök az ajtón. - Menj! – parancsol rám, én pedig teszem, amit mond.
Hiszen parancsot adott nekem, ő a gazdám, én a szolga. Tennem kell, amit mond nekem. Mégis, a szívem azt súgja, menjek vissza, segítsek neki, holott tudom, hogy most két én küzd benne egymással. Nem lehetek a hasznára, ha meghalok, vagy súlyosan megsebesülök. De megkereshetem a többi mágust, hogy végezzek velük. Aztán megölöm Gerhardtot.
~*~
Lépteket hallok a hátam mögött, és gondolkodás nélkül fordulok meg a kijárat közelében, majd támadok. A fiatal magus, aki nem lehet több talán húsz évesnél, nem tud reagálni, amikor pengémmel elvágom a torkát, majd felvágom a gyomrát. Vér és belsőségek lepik el a padlót, ahogy a halott test elesik. Nem érzek szánalmat, vagy bűntudatot, csak az a fontos, hogy Damien jól legyen. Muszáj neki segítenem, de parancsot adott, és még sosem szegtem meg parancsot. Talán itt az ideje. Visszaindulok, de ekkor két másik magus állja utamat.
– Hová, hová, te kis korcs? – kérdi az egyik, és mindketten rám támadnak.
Kivédem a támadást, és egyenesen megcélzom őket. Ám az egyik átok kis híján eltalál, így muszáj vagyok félreugrani előle. Nem adom olcsón az életem, de ők sem tágítanak, sőt hamarosan még három társuk bukkan fel, így kört alkotnak körülöttem.
– A Mester megmondta, hogy innen nem szabadulsz, te gyilkos – sziszegi vérszomjasan az egyik. – Megdöglesz, amiért megöltél valakit!
– Igen, valóban gyilkos vagyok – vigyorodom el gonoszul. – Én vagyok a vadász, ti pedig a prédáim. Megfizettek a testvéreimért. Előbb ti, aztán Gerhardt.
– Te mocskos szajha! – ordítja az egyik magus, majd mindannyian rám támadnak.
Kevés az esélyem, épphogy ki tudom védeni a támadásaikat. Minden tudásomra és kitartásomra szükségem van, hogy végezzek velük. Először a nekem szemben levőre csapok le, akit szó szerint kettészelek a pengémmel. Egy másikat az egyik társa átka találja el, és holtan rogy össze. A maradék hárommal is elbánok, pengém egy pillanatra sem pihen, és úgy ugrálok, szinte röppenek ide-oda, forgatva a vékony pengét, mint valami táncos.
Mire végzek, öt holttest hever a kőpadlón, a falakat és a padlót vér és zsigerek áztatják. A ruhám, az arcom, a hajam tapad a vörös testnedvtől és olyan szagom van, mintha egy hónapja nem fürödtem volna.
Undorodva nézek végig a holttesteken, majd az egyikük ruhájába törlöm a kardomat, és felnézve megpillantom Damient. A tekintete elárulja, hogy cseppet sem ilyen látványra számított. Mintha meg lenne lepve, de én nem fordulok félre, hanem dacosan állom a tekintetét, megszorítva a kardom markolatát. Most nem tudom, hogy hányadán is állunk.
– Azt hittem, már elmentél – mondja csendesen, végignézve a művemen.
– Amint látod, feltartóztattak – mutatok közönyösen a holttestekre. – De Gerhardt nincs itt. Valószínűleg elhúzott a fenébe! – Az utolsó mondatot már szinte köpöm a dühtől.
– Megtaláljuk – bólint komolyan Damien. – De most menjünk haza, Hime. Ha jól látom, szükséged van egy jó zuhanyra.
– És mi a biztosíték, hogy nem fogsz megölni? – kérdem gyanakodva.
– Semmi – von vállat. – De ha végezni akartam volna veled, már régen megtettem volna.
– Ez logikus – válaszolok, hiszen tényleg az. – De ha megpróbálkozol bármivel is, elnyisszantom a nyakad, világos? Nem érdekel, hogy mit érzek irántad.
– Rendben – egyezik bele. – De most nyomás hazafelé.
~*~
Otthon, édes otthon. Az első dolgom, hogy egy hosszú zuhanyt veszek, miközben a ruháim egy ősrégi mosógépben mosódnak tisztára. Sok idő kell, mire a hajamból kijön az a rengeteg vér és ki tudja, még mi, ami benne ragadt a harc alatt. Őszintén szólva, egészen elégedett vagyok önmagammal, főleg, mert régóta nem forgattam a kardomat. Jó kis gyakorlat volt, és boldogsággal tölt el, hogy nem rozsdásodtam be. De Gerhardtot nem sikerült megölnünk, ami dühít engem. Meg kell találnom, és meg kell ölnöm! Muszáj! Megesküdtem a testvérkéimnek, hogy megbosszulom őket.
Végzek a fürdéssel, felöltözöm a másik ruhámba, és kilépek a fürdőből. Odakinn Damien vár rám. Egy pillanatra hátrahőkölök, de ahogy a szemébe nézek tudom, hogy nincs mitől félnem. Mégis… a másik Damien benne van, a vad, a gyilkos, aki képes lenne megölni engem.
– Megijesztettelek? – kérdi Damien.
– Egy kicsit – vallom be. – A másik éned… ő… veszélyes – suttogom halkan.
– Nem engedem, hogy bántson téged – lép közelebb, és simít végig az arcomon. – Sosem fogom hagyni.
– Biztos? – kérdem reménykedve. – Mert ha mégis, akkor meg kell öljelek, pedig nekem rajtad kívül már senkim sincs. Nem akarlak téged is elveszíteni, Damien. Kötődöm hozzád, és nem tudom, hogy ez most jó-e. Össze vagyok zavarodva, és tudom, hogy butának tartasz, de mégis… veled akarok maradni, még ha ezzel aláírom a saját halálos ítéletemet is.
|
| linka | 2013. 12. 28. 16:13:08 | #28722 |
Karakter: Damien
Megjegyzés: Himének
Eddig sem szerettem mások társaságát magam körül és ez ezután is így lesz. Egyszerű szobában ébredek amit halvány szórt fény önt el. Felnyögök mozdulatomra, el is feledkeztem a sérülésemről. Talpra állok és körülnézek a helységben. Egyszerű falak még egyszerűbb ággyal a sarokban. Minden fehér és túl tiszta.
- Te vagy a legjobb mind közül – a hang irányába kapom a fejem. Sötét szemei megállapodnak rajtam ahogyan közelebb lép hozzám. Észre sem vettem, hogy bejött ide. Jobban kell figyelnem.
- Talán mert én vagyok az egyetlen – szólalok meg halkan.
- Gyere velem – nyitja ki előttem az ajtót. Bólintok és követem őt, hűvös nyirkos levegő van. Ismeretlen nekem ez a hely. Megtapogatom halántékomat majd megtorpanok. Valamiről megfeledkeztem. Valami olyanról ami fontos nekem.
- Hime merre van? - fordulok felé. Ajkai megrándulnak ő maga pedig megrázza a fejét.
- Prinzessin jól van – válaszolja komoran.
- Egyenlőre – teszem hozzá vigyorogva. Jelen helyzetemben semmi kedvem a vigyorhoz, és talán ezt ő is megérzi mert távolabb lép tőlem. - Ezt akartad mondani nem igaz?
- Kövess, már várnak rád – fordul el tőlem. Teszem amit mond. Jelenleg amúgy sem tudnék menni semerre. Felveszem vele a lépést és mellette haladok. Nem néz rám, de láthatóan örömmel tölti el közelségem. Utunkat néhány fáklya világítja meg, nem adnak erős fényt, de tökéletesen megfelel. Úgy sem nézelődni jöttem. Egy tömör fa ajtóhoz érünk amit kitár előttem, belépek. A helységben már jóval erősebb fény uralkodik mint az épület bármely többi részén. Lassan fordulok körbe, egy kör alakú szoba. Más mint a többi, ez egyedi és különleges.
- Kapsz még egy esélyt – Gerhardt hangjára azonnal résnyire szűkülnek szemeim. Nem félek tőle, de ettől függetlenül nem szeretném a közelemben tudni őt.
- Nem fogom megölni őt – teszek egy lépést hátra, majd még párat. Csak remélni tudom, hogy az ajtó felé hátrálok éppen. Elnézően elmosolyodik, a szemeimbe néz egyenesen. Hátam egy idegen testbe ütközik, megpördülök Gerhardt áll mögöttem.
- Azt teszed majd amit az ösztönöd diktál – mosolya eltorzul, karomat megragadja majd kifordítja a tűt pedig halványan átsejlő ereim felé vezeti és vérembe fecskendezi az anyagot. Híg nyálszerű folyadék van benne. Hányingert keltő érzés.
- Ez meg mi? - intek állammal a fecskendő felé amit még mindig kezeiben tart.
- Esély az újrakezdésre – érinti meg vállamat kezével. Úgy mintha hozzá tartoznék, mintha egy család lennének. Kezemet kinyújtom, próbálom megfogni az egyetlen tárgyat ami nem mozog körülöttem. Ujjak kulcsolódnak alkaromra, megtartanak. Hátam valami puhát érint, ereimbe mintha homok és folyékony higany folyna.
- Fáj – suttogom halkan. Ujjaimat ökölbeszorítóm majd hagyom szabadon lehullani kezeimet a földre.
- Az jó... üdvözöllek Damien – simítja kezét fejemre és kilép az ajtón.
...ooOoo...
Szemeim kipattannak, felülök. Ujjbegyeim sértetlen bőrömet érik ott ahol nem rég még egy vágás éktelenkedett. Pillanatok alatt állok talpra és lököm ki az ajtót. Odakint újra félhomály fogad, szemeim hamar megszokják. Elindulok a folyosón, majd befordulok és egy újabban megyek végig. Egy ajtó előtt állok meg, mintha vonzana az ami odabent van. Kinyitom, az pedig megnyikordul ahogyan kitárul előttem. Odabent mindenki rám néz, mintha már vártak volna rám.
- Damien...- egy vékony alakra nézek. Ő szólított a nevemen. Ajkaim akaratlanul is, de gonoszkás vigyorra hajlanak amikor észreveszem kezei közt a kardot. Mégis mit tudna ő tenni azzal ellenem?
- Prinzessin – szólítom nevén közelebb lépve hozzá. A kardot maga elé emeli, védekezően. Felnevetek ostoba mozdulatán. Szemei elkerekednek és tesz egy lépést hátra. Csak egyetlen egy lépés, és mégis mennyire távol kerül tőlem. - Gyere ide hozzám – kérlelem szépen. Két élet emlékei mosódnak össze elmémbe. Újra ránézek. Szemeiben ismerős szomorúságot vélek felfedezni. És én még csak azt sem tudom mi miatt szomorú. Miattam biztosan nem lehet az.
- Csak gyere ide hozzám – nyújtom felé kezem. Rámosolygok, biztatóan. Mintha éppen nem az életének az elvételét tervezném. Akarom én ezt egyáltalán? Ha nem én ölöm meg őt, akkor majd mások megteszik helyettem, én pedig elbukom. Gerhardt apránként rombol le mindent körülöttem amire szükségem van.
- Nem – egyszerű szó, mégis milyen hangsúlyos. Mögöttem valaki idegesen morran fel majd mond valamit. Engem szid, és olyan érzelmekről prédikál amelyeket rég nem ismerek. Villámgyorsan kapom ki a baba kezéből a kardot majd megpördülve az engem szidó alakba szúrom markolatig. Szemei üvegesen kerekednek el, szinte fel sem ocsúdott és már meg is halt. Kihúzom belőle majd a pengét megtisztítom. Meg fog halni, de nem az én kezeim által. Én nem fogom vérrel szennyezni kezeimet.
- Mit tettél? - ordít rám Gerhardt, nyál fröccsen arcomra szavaitól és dühétől. Undorodva törlöm le magamról és álszenten elmosolyodom. Én nem fogok részt venni az ő játékában, nem leszek a bűne részese. Érintés a kézfejemen. Megrezzenve kapom fejem az illető felé aki képes volt hozzámérni. Villámló szemekkel vágom szájba a babát. Pedig még csak nem is rá vagyok mérges. Hanem magamra és azokra akik akaratom ellenére akarnak rávenni dolgokra.
- Ez az amit akartál, nem? Hogy gyilkoljak – mondom negédesen. Arca egészen eltorzul a haragtól.
- Meg fogod őt ölni. Így vagy úgy, de halott lesz és te általad – morogja kilépve az ajtón. Mindannyian kimennek, csak mi ketten maradunk bent. Hime és én. Az ajtóhoz sietek, nem mozdul amikor megpróbálom kinyitni. Megrázom, de semmi. Ököllel csapok rá és végigtapogatom a falat. Sehol egy ablak amin ki tudnánk jutni. Miért akarom én kivinni őt innen?
- Damien... - óvatosan közeledik újra felém.
- Nem akarok elveszni az ő világában – válaszolom meg fel nem tett kérdését. Szükségem van arra, hogy hangosan is kimondjam ezt. Csak, hogy elhiggyem. Hogy biztos legyek benne, tényleg ezt akarom. Felé fordulok, szája sarka felrepedt az ütésemtől. Nem érzek bűntudatot. Az ő hibája. Miért jött a közelembe és miért érintett meg engem.
- És akkor mi a terv? - von kérdőre. A falhoz lököm őt, majd csuklóit feje fölé szegezem kezeimmel. Félve néz rám. Nocsak. Végre egy elfogadható érzelem tőle. Koránt sem kedves mosolyommal hajolok egyre közelebb hozzá, majd ajkai helyett a fülét veszem célba.
- Fogytán van az időnk – suttogom halkan, és eltávolodom tőle. Felkapom a kardot és megpróbálom azzal bontani a falat, annyira nem lehet ellenálló. Újra és újra a fal repedéseibe vágom a pengét, de semmi haszna. Kintről hangok zaja szűrődik be az ajtón keresztül. Ereimben meg fagy a vér, dermedten állok néhány pillanatig aztán az ajtó mellé állok, hátam szorosan a falhoz simul.
- Mit csi...- tenyeremet felmutatva hallgattatom el őt.
- Maradj csendben ha élni akarsz – morgom. Egyből befogja és meghúzódik az árnyékban. Az ajtó nyikorogva nyílik ki, amint belép rajta az alak én leszúrom. Gyors alig észlelhető mozdulat. A srác holtan esik össze, egyszerű ember volt. Cipőm orrával bökdösöm meg az előttem heverő hullát majd Hiani szemeibe nézek. Megrökönyödésén el kell hogy mosolyodjak. Megfogom a kezét majd húzni kezdem magam után. Első utam a laborba vezet, ahol felmarkolok egy metanollal teli kannát meg némi gyufát. Hime már megint csak áll és mered rám, szemeimet forgatva lököm őt félre majd visszasietek a szobába. A folyosó felől újabb léptek zaja, valaki közeleg. Talán többen is. Nem lesz időm kijuttatni őt.
- Hime – szólok oda neki. Felém kapja a fejét. A kardot átdobom neki ő pedig elkapja. Elfordulok tőle majd a kanna tartalmát a szobába kezdem el szétlocsolni. Megtorpanok az ajtóban, meggyújtom a gyufát és a szoba közepére dobom. Fényes lángcsóvák kelnek életre körülötte. Lassan emésztik fel a szobát. A lángok belekapnak a földön fekvő srác ruháiba és hajába. Nemsokára émelyítő égett szőr és hús szag tölti be a szobát. Megfordulok, Hime még mindig ugyanott áll, kezében a kardal. Legszívesebben magam kapnám fel és vinném ki innen, nem bírja felfogni, hogy semmi keresnivalója itt? Elindulok felé, az ajtót nem zárom be magam mögött, perzselő hőség tombol odabent és árad ki a folyosóra. A léptek egyre közelebb érnek. Hime kezébe nyomok egy kulcsot, azt amivel ki tud jutni innen. Értetlenül néz fel rám.
- Indulj már – morgom finoman meglökve a helyes irányba. Mintha semmi sem történt volna csak áll és néz engem. Egyre fogy az idő. - Hime menj!
- De miért segítesz? - kérdi homlokát ráncolva. Hát ennyire meglepő ez? Ajkaimat egyetlen vonallá préselem össze, most nincs idő a sértettségem kimutatására.
- Soha sem hagytalak volna cserben – sziszegem egészen közel hajolva hozzá, majd újra lökök rajta egyet. - Menj! - parancsolom elfordulva tőle. Végre valahára hallgatni kezd rám, és a helyes úton szalad a kijárat felé. Nem nézek hátra rá, egyszerűen csak hátamat a falnak döntöm és csendben várok.
Szerkesztve linka által @ 2013. 12. 28. 16:33:59
|
| Andro | 2013. 12. 28. 10:08:09 | #28716 |
Karakter: Hime
Megjegyzés: (Damienemnek)
Békésen olvasgatok, egészen belemerülök a könyvbe, de aztán hirtelen valami nagyon rossz előérzetem támad. Mintha nem lennénk egyedül az épületben. Mintha valaki még lenne itt. Azonnal leteszem a könyvet és magamhoz veszem a kardomat, biztos, ami biztos. Talán csak túlreagálom az egészet, hiszen mostanában már egyszer életveszélyben voltunk, de talán nem. Az egész testem megfeszül, ahogy végigsietve a folyosón egy hatalmas robbanást hallok. Valami történt, és Damien jelenlétét is érzékelem. Arcomra mosoly kúszik, nem szabad idegesnek látnia engem. Damien is meghallja, hogy jövök, mert megáll és megfordul.
- Történt valami? – kérdem mosolyogva. Az ő arca komor, tehát nem tévedtem.
- Nem. Semmi – rázza meg a fejét. Nem hallok semmit, de tudom, hogy vannak itt még rajtunk kívül.
- Kik vannak itt? – kérdem egész testemben megfeszülve. Damien hazudik, egy ideig nem válaszol, csak elnéz a fejem felett.
- Menj vissza olvasni – mondja, majd elindul a lépcső felé.
- Kik ezek Damien? – kérdem újra, és nem hagyom magam lerázni.
- Nem tudom. Menj a hátsó ajtóhoz és nézd meg hogy azt is feltörték-e. A másik szárnyban van, a pince melletti folyosó végén – mondja parancsolóan, majd elsiet.
A fejem ingatom, de parancsot kaptam, így nem tehetek mást. Tudom, hogy Damien ideges valami miatt, de nem akarom újra faggatni, így teszem, amit mond. Sietek, kardomat a kezemben szorítva, figyelve minden apró neszre. De amikor odaérek a falhoz, ahol az ajtónak lennie kéne, rá kell jönnöm, hogy Damien hazudott nekem. Döbbenten állok az üres, máladozó fal előtt, miközben a fejemben egymást kergetik a gondolatok. De hamar felocsúdok, és már sietek is vissza, hiszen ezek szerint Damien engem akart megóvni, de ezzel saját magát sodorhatta veszélybe, amilyen ostoba. És már érzem is, kik vannak itt. Gerhardt és a többi magus, akiket maga köré gyűjtött. Hiszen ígérte, hogy visszajönnek, én meg magára hagytam Damient, mert vakon bíztam benne, hogy nem jön ide senki. Én ostoba barom!
~*~
Ahogy közeledek, hangokat hallok. Először nem tudom kivenni, mit mondanak, de veszekednek. Aztán, ahogy közel érek, már megértem, miről van szó. Gerhardt az, és még jó pár magus, akik Damien körül csoportosulnak. És amit Gerhardt mond, az a szívembe vág, és ledermedek.
- Ahelyett hogy megölted volna ezt a rohadt babát, magadhoz édesgetted.
- Mi bajod? – hallom Damien hangját. - Mégis mi a fenének kellett volna nekem megölnöm őt?
- Mert ez a feladatod. Mindössze emiatt létezel. De elbuktál Damien – mondja Gerhardt, majd elővesz egy pengét. A fejemben azonban csak az zakatol, hogy Damient azért hozták létre, hogy engem megöljön.
- Damien – mondom halkan, elkerekedett szemekkel.
Nem, nem akarom elhinni, hogy ez igaz lehet. Nem akarom elhinni, hogy Damien képes lenne ártani nekem. A felismerés teljesen lebénít, se beszélni, se mozdulni nem vagyok képes. Nem is érzékelem, hogy mi történik, csak akkor ocsúdok fel egy pillanatra, amikor valami hideg és szúrós ér a nyakamhoz. De aztán beterít a sötétség.
~*~
Hideg van, amikor magamhoz térek. Nem fázom különösebben, de valami hidegen fekszem, és mikor megpróbálok megmozdulni, megérzem a kezeimet tartó köteleket. A fejem zúg, a látásom még homályos, a testem zsibbadt és nem tudom, hol vagyok, hogy kerültem oda. Aztán lassan rájövök, hogy nem fekszem, hanem állok, és a falhoz vagyok láncolva. Két karom a fejem felett egy-egy acélbilincsben amit én eddig kötélnek hittem. De még mielőtt gondolkodni tudnék, hogyan kerüljek ki onnan, ahol vagyok, a láncok leesnek, én pedig a földre huppanok. Fáj, de nem érdekel. A látásom is kezd visszatérni, és egy félhomályban játszó helyiséget pillantok meg magam körül. Mint egy tömlőc, de mégsem, bár a falai vastag terméskövekből épültek valamikor nagyon régen. A talaj kemény és hideg, kissé nedves, a falakon fáklyák adnak némi világosságot. Körbenézve megállapítom, hogy előttem egy rácsos ajtó van.
– Pazar – suttogom magam elé. – Hagytam magam elfogatni.
Választ nem kapok, de érzékelem valaki jelenlétét. Damien! A gondolatra lassan felállok, és sántikálva a rácsig vonszolom magam. Bármi is volt az altatóban, Gerhardt saját találmánya lehetett. A látásom még néha homályos, de látok annyira, amennyire kell. Persze a fegyverem elvették.
A rácshoz érve egy folyosót pillantok meg, de érzem Damien jelenlétét. Hol lehet? Nem értem. Mit tettek vele? Bántották? Megölték? Vagy átprogramozzák, hogy végezzen velem? Gerhardt képes lenne megölni őt, hiszen ő teremtette. Csak tudja, hogyan kell harcképtelenné tenni. De ha Damien meghal, utána én jövök. A gondolatra iszonyatos haragot érzek, de amikor lépteket hallok, elfog a félelem. Fegyver nélkül nem tudom megvédeni magam.
A léptek közelednek, majd az egyik magus áll meg a cellám előtt. Az arcán undor és viszolygás keveréke, mikor kinyitja az ajtót. Mielőtt gondolkodni tudnék, merre rohanjak, megragad és valamit a nyakamra tesz. Időm sincs reagálni, túl elcsigázott vagyok még az altatótól.
– Gyere, te féreg! – lök rajtam egyet. – És eszedbe ne jusson meglógni, mert baj lesz! A Mesternek van egy kis meglepetése a számodra, te átkozott pokolfajzat.
Szinte kopi a szavakat, ahogy előre taszigál egy bottal. Még hozzám érni sem bír, úgy tűnik. Lassan vonszolom magam, de az altató hatása kezd múlni. Mégis tudom, hogy fegyvertelenül, ilyen állapotban nem lenne esélyem a túlélésre. Nem tudom, mikor lettem ilyen elpuhult és gyenge.
~*~
Ahogy felmegyünk és végigmegyünk a folyosókon, kezdem megismerni a helyet. Ez Gerhardt kastélya, ahová egyszer elhoztak mindannyiunkat az egyik mészárlás előtt. Emlékszem, Gerhardt kiválasztotta az egyik fivéremet, akivel tett bizonyos dolgokat. Talán én is ágyasként végzem, mint ő? Biztos kipróbál, mielőtt megöl, de azt nem fogom hagyni. Én Damienhez tartozom, senki máshoz! Rajta kívül senki sem érhet hozzám!
– Befelé! – lök meg fogvatartóm, majd azt veszem észre, hogy hasra vágódom egy teremben. Orromba vegyszerek és bájitalok szaga vegyül. Tehát a laboratóriumban vagyunk. – Meghoztam a kis rohadékot, Mester.
– Nagyon jó, nagyon jó – hallom meg Gerhardt kuncogását. – Éppen ideje volt, hogy a mi kis babánk is megérkezzen. Akkor kezdhetjük is.
– Mégis mit? – kérdem óvatosan, mialatt talpra küzdöm magam. Kezdem egyre erősebbnek érezni magam, ami jó jel. – Hol van Damien, Gerhardt? Mit műveltél vele? – kérdem összehúzott szemekkel.
– Ó, a kis barátod, akinek ki kellett volna nyírnia téged? – kérdi mézesmázosan a magus. Majd a hangja komolyra vált. – Nem tudom, hogy tudtad magadba bolondítani, te gusztustalan senki. Nem tudom, hogy bír egyáltalán bármely lény is hozzád érni, hiszen az életet sem érdemled meg. De most úgyis mindennek vége, ha a kísérlet sikerrel járt. Ha pedig nem, én magam öllek meg mindkettőtöket. Mindegy hogyan, te és az egész undorító fajtád eltűnik a világból!
Érzem Damien jelenlétét, de valahogy… más. Nem tudom megmondani miben, de más. Itt van, nem messze, de nem tudom, mit műveltek vele. Félek. Féltem őt és magamat is. Gerhardt a lábam elé dobja a kardomat, amit lassan felveszek. Máris nagyobb biztonságban érzem magam. Gerhardt elvigyorodik, nekem pedig minden hajam szála az égnek áll. Aztán nagy csikorgással kinyílik egy ajtó, és belép rajta Damien. Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy ő még ő maga-e, vagy a mágusok csináltak vele valamit. De sértetlennek tűnik, ami jó jel.
– Damien… - suttogom halkan, mire ő rám néz. Én pedig tanácstalanul meredek rá. Most mi lesz?
|
| linka | 2013. 12. 15. 12:57:25 | #28548 |
Karakter: Damien
Megjegyzés: Himének
Bólint és lenyugszik végre valahára. Szemeiben nyoma sincs már az agresszív értelmetlen indulatoknak. Ennek igazán örülök. Nincs szükségem ezek után még egy tomboló babára is. Elengedem őt, de még mielőtt távolabb léphetnék tőle lábujjhegyre állva öleli át a nyakamat aztán ajkait számra szorítja. Alsó ajkamat végignyalja én pedig szinte már automatikusan nyitom ki a számat neki. Derekát átölelve húzom őt még közelebb magamhoz. Hime minden egyes perc elteltével sokkalta nyugodtabb lesz. Nyugalma rám is áttelepszik, holott én eddig sem voltam olyan nagyon ideges. Egyszerűen csak elfogadtam a tényeket, azzal hogy tombolni kezdenék semmi nem oldódna meg. Távolabb húzódunk egymástól ő pedig mosolyogva néz fel rám. Könnyed csókot lehelek homlokára.
- Látom, végre megnyugodtál, Hime – szólalok meg halkan amire ő bólint.
- Vannak itt könyvek? Kezdek unatkozni, és a könyvek mindig lekötnek.
- Azt hiszem, van itt valamiféle könyvtár az északi szárnyban – mondom elengedve őt. - Gyere – szólok neki és elindulok az említett hely irányába. Régebben én is olvasgattam ott, de engem annyira nem kötnek le a könyvek. Mindig volt valami más elfoglaltságom. Elvezetem őt a könyvtárhoz, kinyitom az ajtót és félrelépve hagyom, hogy körülnézzen. Nem a legszebb könyvtár, de Hime nem is a szépsége miatt van most itt, hanem a könyvek miatt. A falakon több helyen is mély repedés fut végig, a vakolat pedig nagy foltokban levált már. Mindent vastag porréteg fed, néhány könyv szinte már felismerhetetlen. Hime kíváncsi nézelődéssel sétál végig a polcok között.
- Találtál fogadra valót? - kérdem, ő pedig bólint.
- Igen, van jó néhány könyv, amit még nem olvastam – feleli leemelve egy könyvet. - Ezt például még nem olvastam, de hallottam róla. A címe Rejtelmes történetek. Szeretem Poe műveit, olyan sejtelmesek.
- Akkor olvasgass csak – biccentek elindulva az ajtó felé. - Ha kell valami, kiabálj!
Kilépek az ajtón és a szobámba megyek. Hime most amúgy is ellesz egy jó darabig a könyvek társaságában. Nem is tudtam róla, hogy szeret olvasni. Semmit sem tudunk a másikról, annak ellenére, hogy mennyi időt töltünk egymással. Még egyszer sem beszélgettünk lényegtelen, semmit mondó dolgokról. Ledőlök az ágyamra és összekulcsolt ujjaimat homlokomra teszem. Lentről hangos dörrenés. Felülök az ágyban és kinézek az ablakon. Kilépek az ajtón és körülnézek. Hime nem hallhatta meg a zajt, odáig nem hallani el. Nem hiszem, hogy megint azok az ostoba kölykök azok. Túl nagy a csend annak ellenére, hogy valaki vagy valakik határozottan bejöttek az épületbe. Ujjaimat tördelve indulok el a lépcső irányába. Cipőtalpak kopogása mögülem, megfordulok és Hime szemeibe nézek.
- Történt valami? - kérdi rám mosolyogva. Az én arcom komor marad.
- Nem. Semmi – rázom meg a fejem. Lentről újabb csattanás, mintha valaki becsapta volna az ajtót aztán léptek halk zaja. Ezek határozottan nem kölykök. Nem hangoskodnak, próbálnak csendben maradni. Mondhatni igazán kevés sikerrel.
- Kik vannak itt? - kérdi Hime egész testében megfeszülve. Ránézek majd a lépcső felé egészen le a feketeségig.
- Menj vissza olvasni – mondom elindulva a lépcső felé.
- Kik ezek Damien? - kérdi újra.
- Nem tudom. Menj a hátsó ajtóhoz és nézd meg hogy azt is feltörték-e. A másik szárnyban van, a pince melletti folyosó végén – utasítom ott hagyva őt. Nagyon, de nagyon meg fog gyűlölni engem, de nem engedem azokhoz az alakokhoz. Eltart egy jó ideig amíg eljut arra a helyre ahová küldtem őt. Nem fog találni ott semmit. Az épületnek egyetlen ajtaja van, itt nincsen vészkijárat. Hangtalan léptekkel közeledek feléjük, nincsenek sokan. Csak néhány ismerős öltözetben lévő alak. Egyé olvadom az árnyékokkal. Fekete a feketében. A maroknyi ember között egy ismerős arcot is felfedezek. Nahát Gerhardt. Végül csak eljött ahogyan mondta is. Kilépek az aulába és hátamat a falnak támasztom. Mindannyian felém kapják a fejüket. Vigyorogva nézek rájuk, aztán várakozva nézek körül.
- Mondtam, hogy látjuk még egymást – mosolya kiszélesedik és elégedetten néz az embereire.
- Repes a szívem – mondom ásítva.
- És ő hol van?
- Elment kislányokat gyilkolászni – mondom vállat vonva. Arca kivörösödik, halántékán pedig egy ér kezd erőteljes lüktetésbe. Hű.
- Ne játszadozz az életeddel – morogja ujjait ökölbe szorítva.
- Te pedig velem ne játszadozz – morgom a többiekre pillantva akik némán egyenes háttal állnak mindannyian.
- Tudod már, hogy ki vagyok én? - kérdi elém állva. Bátor meg kell hagyni.
- Nem. Kellene? - kérdem tenyeremet mellkasára téve és már taszítanék rajta egyet, de ő elkapja csuklómat és teker rajta. Felszisszenve nézek gyűlölettől szikrázó szemeibe.
- Már a legelső lélegzetvételednél meg kellett volna, hogy fojtsalak – suttogja közel hajolva hozzám. Hihetetlenül nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne küldjem őt el a picsába. - Mit gondolsz mi célja van a létezésednek? - morogja. - Ahelyett hogy megölted volna ezt a rohadt babát, magadhoz édesgetted.
- Mi bajod? - kérdem értetlenül. - Mégis mi a fenének kellett volna nekem megölnöm őt?
- Mert ez a feladatod. Mindössze emiatt létezel. De elbuktál Damien – csüggedten csóválja meg a fejét aztán egy éles pengét vesz elő. Ó aha. Túl erőben vannak és még egy éles vacakkal is hadonászni akar. Nem gond.
- Damien – nevem hallatára megfordulok Hime szemei elkerekednek amint észreveszi mi is zajlik éppen körülötte. Megvonom a vállam alig észrevehetően aztán elmosolyodom. Egy ösztönérzés kezd feléledni bennem, nincs mit tenni. A legutóbb is ketten alig bírtunk el egy személlyel.
- Ó örülök, hogy téged is látni. Pont jókor csöppentél a mi kis társaságunkba – önelégült hangjára megfordulok. Meglendíti a kezét a penge éle bőrömbe siklik. Jelentéktelen mozdulattal lök az egyik alaknak. Páran Hime köré csoportosulnak, de ő semmit sem tesz egyszerűen csak dermedten figyel. Gerhardt egy injekciós tűt vesz elő és mögé állva a nyakába szúrja azt.
Szerkesztve linka által @ 2013. 12. 15. 13:31:47
|
| Andro | 2013. 12. 08. 13:05:06 | #28513 |
Karakter: Hime
Megjegyzés: (Damienemnek)
Sokáig nem szól semmit, majd rám néz, és finoman megrázza a fejét.
- Meg fogod bosszulni, de nem most – mondja elvéve a tányért, majd elindul kifelé. Hé! Ne ő mondja meg nekem, mit tehetek, és mit nem!
- Mi? Miért? – kérdem mérgesen, miközben utána sietek. Cipőm kopog a kövezeten, Damien azonban ne áll meg, bár lelassít, hogy utol tudjam érni.
- Mert mi nem megyünk sehova – ad feleletet, mire megállok.
Nem értem a dolgot. Ha nem megyünk sehová, akkor most ez hogy is van? Kezdek nagyon dühös lenni, és az most egyáltalán nem segít rajtam, hogy Damien érzelmileg olyan, mint egy kőszobor. Dühös vagyok, elkeseredett, és most zúdítottam rá az egész élettörténetemet egy személyre, akit alig ismerek. Erre képes azt mondani, hogy üljek a fenekemen, és ne csináljak semmit!
- És akkor mégis mit fogunk tenni? – kérdem pár fokkal megemelve a hangom. Ez nálam már annak a jele, hogy kezdek veszélyessé válni, és ilyenkor jobb esetben mindenki menekülni szokott a közelemből.
Damien azonban csak összevonja a szemöldökét, és bámul rám. Komolyan, mégis kicsoda ő, hogy ilyen nyugodtan tud nézni rám, és kivárni a volt gazdám által “vulkánkitorésnek” nevezett hangulatomat? A magus mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a víz. A felszínen nyugodt, de alul háborgó ocean. Mint az elemek, és néha tényleg egy természeti csapásnak érzem magam.
- Várunk – von vállat Damien.
- Várunk? – ismétlem meg éles hangon. Kezd felmenni bennem a pumpa, és kevés választ el a kitöréstől.
- Hime – szólal meg Damien, a hangja nyugodt és halk. Erre felfigyelek. - Csak egy kis idő kell. Légy egy kicsit türelmes velem.
- És ha elveszítjük? Ha elmegy és eltűnik megint? – kérdem a fejem rázva, de Damien csak grimaszol.
- Nem megy ő sehova – próbál nyugtatni, de ezzel nem sokat ér el. Hagynia kéne, hogy kidühöngjem magam, akkor jobban lennék..
- Te nem ismered őt úgy ahogy én – torpanok meg dacosan. Damien közelebb lép hozzám, és lehajolva a szemeimbe néz.
- Nem. Viszont nagy örömömre ő nagyon is tudja hogy én ki vagyok. És emiatt is maradunk most nyugton. Te is és én is.
- Meg fog ölni – mondom szárazon.
Nem viccelek, mert Gerhardt nagyon erős, jobb, ha vigyázunk vele. Én némileg védve vagyok az alapvető mágiával szemben, de ennek a férfinak az erejével szemben még én is tehetetlen vagyok. Damienben pedig nincs semmi mágikus, legalábbis nem érzem.
- Kösz a bizalmat – morogja halkan Damien, majd a tálcát egy asztalra teszi.
Visszafordul felém, és az asztalnak dőlve karba fonja a kezét. Rám néz, de nem nézek félre. Dacos tekintetem az ő szemeibe mélyed. Dühös vagyok, talán azért, mert tudom, hogy Damiennek igaza van. Várnunk kell, de nekem rombolnom kell, tombolnom, le kell vezetnem a dühömet valamin, vagy valakin. Bárkin és bárhol.
- Te ezt nem értheted – magyarázom idegesen toporogva. Nincsenek érveim, amikkel meg tudnám győzni, hiszen mindent elmondtam. Damien az orrnyergét masszírozza. Szemmel láthatóan ő is nyugtalan és ideges, de talán nem akarja kimutatni. Fene tudja.
- Na jól figyelj – fordul felém Damien, és próbál nyugodt maradni-, nem fogjuk ennyibe hagyni ezt az egészet de megtennéd, hogy nyugton maradsz legalább pár napig? El fog jönni ide. És ebben biztos vagyok – mondja megsimogatva a fejem.
Már szólnék, hogy ellenkezzek, de mutatóujját az ajkaimra biggyeszti. Nem tudok beszélni, de most már nem is akarok. Ahogy Damien jégkék szemeibe nézek, tudom, hogy igaza van. Mindössze nem akarom elhinni. Végül bólintok, ő pedig elenged, de én azon nyomban felágaskodom, átölelem a nyakát, ajkaimat pedig ajkaira tapasztom. Végignyalom also ajkát, mire engedelmesen nyitja ki a száját, utat engedve a nyelvemnek. Azt hiszem, kezdek vonzódni hozzá, ahogy még senkihez sem vonzódtam. Olyan gyonyörű lény, olyan vad, olyan erős és olyan bölcs, amilyen én sosem leszek. Pedig valószínűleg régebb óta élek, mint ő.
Damien átöleli a derekamat, és magához húzva viszonozza a csókot. Nem siet, nem erőltet, egyszerűen hagyja, hogy kedvemre tegyek. És most pont erre van szükségem. Érzem, ahogy lassan a bennem dúló vihar elcsitul, háborgó lelkem megnyugszik a karjaiban. Mintha pont erre vártam volna, mintha csak miatta léteznék. Egyszer Maximillian, a volt gazdám mondta, hogy mindenkinek van egy lelki társa. Akkor még nem értettem, mire is gondol pontosan, de most azt hiszem, végre igen. Talán Damien az én lelki társam, akit nekem szántak az istenek.
Végül elválunk egymástól, én pedig nyugodtan, mosolyogva pillantok rá. Szemmel láthatóan ez jobban tetszik neki, mert egy csókot hint a homlokomra. Behunyom a szemem, és élvezem ezt a pár pillanatot, amelynek hamar vége szakad.
– Látom, végre megnyugodtál, Hime – hallom Damien halk hangját, mire bólintok.
– Vannak itt könyvek? – kérdem kíváncsian. – Kezdek unatkozni, és a könyvek mindig lekötnek.
– Azt hiszem, van itt valamiféle könyvtár az északi szárnyban – adja meg a választ Damien, majd elenged. – Gyere!
~*~
Engedelmesen követem, de nem is tudom, mire számítsak. Ez egy volt elmegyógyintézet, ahová őrülteket zártak annak idején. Ha volt is itt könyvtár, az biztosan az orvosoknak volt fenntartva. Remélem, nemcsak holmi orvosi szakkönyveket, meg anatómiai tanulmányokat találok majd ott, mert azok inkább a hányingert váltják ki belőlem. Az orvosok, akikkel eddig dolgom volt, nem voltak túlzottan műveltek. Kivéve Kirikao professzort, akinek a szenvedélye volt a régi, klasszikus művek gyűjtése. Valahányszor meglátogatta Maximillant, mindig hozott nekem kölcsön valami régi könyvet, amit a következő látogatásáig elolvastam. A professzor nagyon szeretett a nagy írókról, hires költőkről beszélni, én pedig mindig nagyon tanulságosnak tartottam ezeket a beszélgetéseket, még ha én magam nem is tudtam hozzászólni a témához. A professzor volt azon kevés emberek egyike, akik tudták, hogy valójában mi is vagyok. De már jó tizenöt éve meghalt, és a halála hatalmas csapás volt számomra, mert elveszítettem egy nagyon jó barátot. Talán az egyetlent, az évszázadok alatt.
Damien végül megáll egy ajtó előtt, majd kinyitja. Kíváncsian kukkantok be, és meg kell állapítanom, szebb ez a könyvtár, mint amire számítottam. Az asztalokat, székeket és foteleket persze vastag porréteg fedi, ahogy a padlót, valamint a polcokat és a könyveket is, de ettől még nem rossz hely. Ugyan kisebb, mint egy normális könyvtárszoba, de azért belépek. A hatalmas ablakokon már rég szétszakadt függönyök lógnak, a vakolat mállik, pereg a falról, akárcsak az épület többi részén.
Damien szótlanul nézi, hogy végigsétálok a polcok között, olvasgatom a kötetek címeit, és meg kell állapítanom, hogy sok a klasszikus mű, de vannak köztük modernebbek is. Bár a modernek is jó tíz évvel korábbiak. Tehát Damien legalább tíz éve lehet itt, vagy legalábbis akkor zárták be az épületet.
– Találtál fogadra valót? – kérdi Damien, mire bólintok.
– Igen, van jó néhány könyv, amit még nem olvastam – válaszolom, leemelve Edgar Allan Poe egyik novelláskötetét. – Ezt például még nem olvastam, de hallottam róla. A címe Rejtelmes történetek. Szeretem Poe műveit, olyan sejtelmesek.
– Akkor olvasgass csak – biccent az én fekete angyalom, majd magamra hagy. – Ha kell valami, kiabálj!
Mosolyogva nézek utána, majd ahogy tudom, leporolom az egyik fotelt, és kényelmesen belefészkelem magam. Kinyitom a könyvet, és nekilátok az első novellának.
|
| linka | 2013. 11. 24. 13:34:47 | #28343 |
Karakter: Damien
Megjegyzés: Himének
Ideges lettem, és még csak az okát sem tudom hogy mi miatt. Ez az alak ismer engem valahonnan. Nem nagy dolog. Megszoktam már a különös szerzeteket az életemben. Ez még nekem nem indok arra, hogy felkapjam a vizet. Kint a folyosón egyből megcsap a hűvösebb levegő, homlokomat az ablaküvegnek döntöm aztán a lépcső felé indulok. Lesietek a lépcsőn, és mint ahogyan azt már évek óta teszem körbejárom az épületet. Nincs olyan hely itt amit ne ismernék. Zavaros gondolataim egy pillanatra sem hagynak engem magamra. Mintha nem lenne már igy is elég ellenségem. Hát persze pechemre megint kapok egyet. Aki talán jobban ismer engem mint én saját magamat. Ilyen az én formám. Nem kellett volna ennyire felkapnom a vizet Hime akciójára. Érthető volt amit tett. És én igazából nem is rá vagyok mérges, tulajdonképpen senkire sem neheztelek. Megfordulok és szaporább léptekre váltok, kitárom az ajtót és felsietek az emeletre. Különös, hogy mennyire hatalmas ez az épület és én mégis mindig csak ugyan azt az útvonalat használom. Nem keresem őt, automatikusan abba az irányba fordulok amerre ő van. Hime haját fésülgetve mered maga elé. Belépek hozzá. Nem számítottam arra, hogy itt találom őt. Azt hittem elhagy engem és elmegy valahová máshová. Kellemes meglepetés hogy tévedtem.
- Azt hittem, elmentél - intézem szavaimat hozzá halkan. Ruháján szinte már meg sem lepődök. Koránt sem annyira ártalmatlan mint amilyennek kinéz.
- Jobb lett volna neked? - kérdi befejezve hajának fésülését. Fejére egy kalapot tesz mintha éppen indulni készülne valamerre. - Mert ha terhes a társaságom, elmehetek. Eredetileg így is gondoltam, de úgy éreztem, megérdemelsz némi magyarázatot a tetteimre.
- Hogy érted? - lépek közelebb hozzá. Arcát kezeim közé veszem és szemeibe nézek. Nem értem mégis miket beszél. Nincs nekem semmi bajom a társaságával. Legalább van valaki mellettem.
- Te kérdezted, hogy honnan ismerem őt, nem? - jön az újabb kérdés. Mosolyogva néz fel rám aztán lábujjhegyre áll és ajkait a számra nyomja. Mosolya a csók végeztével hamar lehervad arcáról. - Nem lesz vidám történet, de akkor talán megérted az indítékaimat, és nem fogsz többé úgy kiakadni, mint ahogy tetted pár órája - mondja komolyan. Nem kérek tőle bocsánatot amiatt amit mondtam neki. Jogosan voltam felháborodva. Nem kértem őt arra, hogy védjen meg engem. Csak a saját életét sodorta veszélybe. Nem várhatja el tőlem, hogy maradjak nyugodt ha közben ilyeneket tesz. Elengedem őt és a szobájába megyünk. Viszek neki némi ételt is, habár nem tudom van-e neki szüksége rá egyáltalán. Mindenesetre még egyszer sem utasította vissza. De talán lehet csak pusztán udvariasságból fogadja el közben pedig a háta közepére sem kívánja. Szótlanul eszegeti az ételt amitől én kezdem határozottan unni magam. Soha sem voltam túlzottan türelmes. Pusztán csak illendőségből nem beszél vagy gondolatait szedi össze? Ez a várakozás az agyamra megy. Megőrjít. Az utolsó falat eltüntetésének a végeztével felém fordul és felsóhajt. Ennyire rossz volna az amit mondani akar nekem?
- Nagyjából ötszáz éves vagyok - szavai első pillanatban el sem jutnak tudatomig. Képtelenség. Mégis hogy lehetne ennyi idős? - Egy németalföldi fafaragó mester faragott ki engem, és tizenegy testvéremet, majd öt mágus életet lehelt belénk. Az öt mágus között jelen volt Gerhard, valamint a későbbi gazdám is, akinek halála után ide kerültem. A feladatunk az volt, hogy megvédjük az embereket a démonoktól és más ártó lényektől - mondja múltjába merülve. A démonok említésére majdnem felnevetek de inkább nem teszem.
- Démonoktól? - kérdem szárazon ő pedig bólint egyet. - Mint én?
- Te nem vagy démon - mondja kedvesen elmosolyodva. Ja, de ember sem. – De hadd folytassam! - kéri mire biccentek. Iménti kedvességének már nyoma sincsen. Ugyan olyan komoran folytatja mint ahogyan elkezdte. - Az elején minden remekül ment, nagyjából úgy… százhatvan évig. Aztán történt valami. Egy borzalmas eset. Az egyik rajtaütés során, amikor egy különösen kegyetlen démont próbáltunk megölni, az egyik testvérkém véletlenségből megölt egy kislányt. Baleset volt, nem akart rosszat, senki sem tehetett róla. De az emberek félni kezdtek tőlünk, és üldözőkből üldözöttek lettünk. Az akkori uralkodó elrendelte, hogy öljenek meg minket. És akkor, azok a mágusok, akik az életet adták nekünk, elvették azt. Az öt mágusból egyedül a későbbi gazdám gondolta úgy, hogy nem vagyunk gyilkosok, de csak engem sikerült megmentenie. Kijuttatott az országból, mialatt láttam, hogy a testvéreimet halomra gyilkolják egy olyan bűnért, ami nem is esett meg.
- És mi történt azután? - kérdem nem is leplezve megdöbbenésemet és haragomat. - Veled, és a többi mágussal?
- Engem a gazdám külföldre vitt, sok országban jártunk, míg végül eljutottunk Japánba. Ott vettem fel a Hime nevet, hogy elrejtőzhessünk. Gazdám testőre és mindenese lettem, de sosem hagytam el a birtokot, ahol éltünk. Lapultunk. A négy mágusból, akik megölték a testvéreimet, három meghalt, de a legfiatalabb, Gerhard még él. Ő az utolsó. És tudod, ő az elejétől fogva gyűlölt minket. Amikor pedig megtörtént az a szerencsétlen baleset, ő volt az első, aki gyilkos fenevadaknak kiáltott ki minket. Azt állította, a démonokkal cimboráltunk, az ördöggel üzleteltünk, magának Lucifernek a követei vagyunk, akik romlásba és pusztulásba taszítják az embereket. Most már van fogalmad róla, miért akarom megölni? - kérdi gyűlölettel és haraggal teli tekintettel. - Nem voltunk gyilkosok, sosem bántottuk az embereket! De csak egy botlás kellett, hogy az emberek ellenünk forduljanak. Egy hiba, ami aláírta a halálos ítéletünket, Damien! Megbűnhődtünk a gyermek haláláért, és én azóta is bűnhődöm, bár nem én öltem meg őt. De nem telik el nap, hogy ne lássam magam előtt azt a pillanatot, amikor a fivérem pengéje a gyermekbe fúródik, egy ártatlan kislány szívébe, aki rossz időben volt rossz helyen. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe a testvéreim halála, hogy ne hallanám a sikolyaikat, ne látnám a szenvedést, és ne éreznék bűntudatot amiatt, mert én túléltem a mészárlást, de ők nem. Meg fogom ölni a mágust, és azzal megbosszulom a testvéreimet! - kitörésén meglepődöm de nem mutatom jelét. Hime csöndesen ül és csak mered maga elé. Kezei finoman remegnek az idegtől. Lehunyom egy pillanatra szemeimet és megpróbálom átgondolni józan fejjel a teendőket. Az én haragom még csak egy lapra sem tehető az övével. Végül rá nézek és finoman mégis határozottan megrázom a fejemet.
- Meg fogod bosszulni, de nem most - mondom elvéve a tányért, fel állok és elindulok az étkező felé.
- Mi? Miért? - siet utánam. Cipőjének talpa hangosan koppan minden egyes lépténél. Nem nézek hátra rá, egyszerűen csak lassítok, hogy utolérhessen.
- Mert mi nem megyünk sehova - adom meg az egyszerű választ. Léptei elhalkulnak én pedig megállok és hátrapillantok rá. Kerek szemekkel mered rám, mintha nem hinné el azt amit hallott.
- És akkor mégis mit fogunk tenni? - kérdi pár fokkal megemelve hangerejét. Összevont szemöldökkel nézek rá. Megértem őt és az érzéseit, de ettől függetlenül nem fogok belevágni valami olyasmibe ami akár az életünkbe is kerülhet.
- Várunk - vonom meg vállaimat.
- Várunk? - ismétli meg szavaimat élesebb hangon a kelleténél.
- Hime - szólok rá nyugodtan mégis határozottan. - Csak egy kis idő kell. Légy egy kicsit türelmes velem.
- És ha elveszítjük? Ha elmegy és eltűnik megint? - kérdi fejét rázva. Grimaszolva csóválom meg a fejem.
- Nem megy ő sehova -nyugtatom meg. Szavaimmal semmit sem érek el nála. Soha sem láttam még őt ilyennek.
- Te nem ismered őt úgy ahogy én – torpan meg. Lassú léptekkel indulok meg felé aztán előtte megállva lehajolok hozzá és szemeibe nézek.
- Nem. Viszont nagy örömömre ő nagyon is tudja hogy én ki vagyok. És emiatt is maradunk most nyugton. Te is és én is.
- Meg fog ölni – mondja szárazon. Nahát. Szép is a tárgyilagosság.
- Kösz a bizalmat - morgom elfordulva tőle és a tálat amin az ételt vittem neki leteszem az egyik asztalra. Visszafordulok Hime felé és az asztalnak dőlök. Mellkasom előtt keresztbe fonom karjaimat. Nem fordul el és nem néz félre. Egyenesen a szemeimbe néz ami miatt tisztelem őt. Kevés személy van aki állja a tekintetem. Konkrétabban ő az egyetlen.
- Te ezt nem értheted – magyarázza idegesen toporogva. Orrnyergemet masszírozva fordulok el tőle. Szinte mindent elmondott az életével kapcsolatban. Aztán meg ő mondja nekem, hogy nem értek semmit?
- Na jól figyelj – fordulok felé és megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra. Azzal senkinek sem lesz jobb ha elkezdek ordítozni vele mint egy idióta. - nem fogjuk ennyibe hagyni ezt az egészet de megtennéd, hogy nyugton maradsz legalább pár napig? El fog jönni ide. És ebben biztos vagyok – mondom megsimogatva a fejét. Mielőtt még bármit is mondhatna mutatóujjamat az ajkaira biggyesztem.
|
| Andro | 2013. 11. 19. 11:55:11 | #28284 |
Karakter: Hime
Megjegyzés: (Damienemnek)
Nem tudom, mikor térek magamhoz, hogy milyen nap van, milyen napszak egyáltalán. De amikor kinyitom a szemem, mindenem fáj, szédülök és Damient pillantom meg, aki mosolyogva ül az ágyamon. Aztán áttelepszik egy székre. Ezek szerint a támadás kifektetett, de már nem fáj olyan erősen, mint akkor.
- Ki volt ez az alak? – kérdi Damien egyszerűen, de én látom rajta, hogy aggódik. Tudom, hogy engem félt, de most nem engedhetek a szégyenérzetnek, a bűntudatnak. Meg kell ölnöm Gerhardot meg kell fizetnie azért, amit tett.
- Már mondtam, egy gyilkos – felelem színtelen hangon.
- Igen, ezt már tudom. Honnan ismered őt?
- Megölte a testvéreimet – válaszolom, mire Damien lehunyja a szemét, és megdörgöli a szemét. Valószínűleg napok óta nem aludhatott szegény. Én pedig fura mód nem változtam vissza. Talán mert pihentem. És tudom, hogy Damien ideges, talán mérges is rám.
- Miért ugrottál neki?
- Mert bántani akart – válaszolom egyszerűen, mire Damien felnyög. Nem értem, mi baja. Gerhard mindkettőnket meg akart ölni, és valahonnan Damient is ismeri.
- Elég rég óta élek már egyedül ahhoz, hogy meg tudjam védeni magam. Mégis mit képzeltél? Azt hiszed, segítesz nekem azzal, hogy ész nélkül rohansz a halálba? Ne merj még egyszer ilyet tenni! – Szinte kiabál rám, a hangjától felforr a levegő. - Majdnem megöletted magad a rögtönzött kis akcióddal – mondja valamivel nyugodtabban, majd feláll, és elhagyja a szobát.
Én csak fekszem szótlanul, és nem értem, most mi baja. Nem én kezdtem a harcot, nem én voltam az, aki ártatlanokat ölt, olyanokat, akik közül csak az egyikünk követett el egy vétséget, azt sem szándékosan. De a mágusok, akik az életünket adták, el is vették azt. Damien semmit sem tud, de én igen. Én ott voltam, láttam mi történt. Láttam a mészárlást, amikor halomra gyilkoltak minket. Tudom, hogy el kell mennem. Ha nem teszem, Damienre is veszélyt hozok, és ezt szeretném elkerülni. Gazdám mindig óvott mindenkitől és mindentől, neki köszönhetem, hogy még élek, és most már Damiennek is. Csak úgy törleszthetek, ha megölöm azt, aki a testvéreim és majdnem a mi vesztünket is okozta.
~*~
Eltelik egy kis idő, mire felkelek. Nem sietek, már jobban vagyok, de koszosnak érzem magam. Viszont, ha most fürdeni megyek, fennáll a veszélye, hogy nem tudok észrevétlenül lelépni. De akarok egyáltalán? Már kezdem megkedvelni Damient, ragaszkodom hozzá, és én képtelen vagyok társaság nélkül élni. Nem mintha félnék, de akkor is. És Damien megérdemli, hogy hallja a teljes történetet, ahogy az megesett, mielőtt Gerhard valami hazugsággal tömné a fejét holmi gyilkos bábokról.
A táskámból előveszem a másik ruhámat. Az sötétkék, rajta fekete csipkével és fodrokkal, sötétkék alapon fekete csipkés kalapka, fekete cipő, fehér színű, hosszú zokni. Természetesen, a ruha alatt fekete fűző is lapul majd. A fürdőbe megyek, lezuhanyozom, hajat mosok, majd felöltözöm. Éppen a hajamat fésülöm, amikor megjelenik Damien.
– Azt hittem, elmentél – mondja halkan.
– Jobb lett volna neked? – kérdem kíváncsian, mialatt az utolsó tinccsel is végzek. Fejemre teszem a kalapkát. – Mert ha terhes a társaságom, elmehetek. Eredetileg így is gondoltam, de úgy éreztem, megérdemelsz némi magyarázatot a tetteimre.
– Hogy érted? – jön közelebb, és két keze közé fogja az arcom.
– Te kérdezted, hogy honnan ismerem őt, nem? – mosolygok rá, feljebb ágaskodom, majd megcsókolom édes ajkait. A mosoly hirtelen tűnik el az arcomról, ahogy a csók véget ér. – Nem lesz vidám történet, de akkor talán megérted az indítékaimat, és nem fogsz többé úgy kiakadni, mint ahogy tetted pár órája.
Damien elenged, és visszamegyünk a szobámba. Az én szobám. Nem hittem, hogy gazdám halála után lesz még egy hely, amit otthonnak hívok majd. Damien ételt is hozott nekem. Kissé mardos a bűntudat, amiért le akartam lépni, nem adtam neki előbb választ, mert ő jó hozzám. Olyan jó, amilyen eddig szinte soha senki, gazdámat kivéve. De ha Damien nem a gazdám, akkor mi ő nekem? Az emberektől hallottam egy szót, ami talán illik rá. Szerető. De lehet nekem szeretőm?
Szótlanul eszek, miközben azon gondolkodom, mégis hogyan magyarázzak meg neki mindent. Vajon mit mondhatok el neki, és mi az, amit soha? Hazudni nem hazudhatok, ezt belátom, de nem is mondhatok el mindent, nem az intim dolgokat, mik köztem és gazdám között zajlottak. De Damien nem is azokra kíváncsi, hanem a köztem, és Gerhard közötti kapcsolatra.
Damienre nézek, egy szót sem szól, csak merően néz engem. Vár, várja, hogy beszéljek. De arra csak az étkezés után kerül sor. Már megtanultam, hogy étkezés közben nem illik beszélni, és akármi történjen is, ehhez tartom magam. Az évszázadok során ez a szokás belém égett. Végül, mikor üres a tányérom, Damien felé fordulok és felsóhajtok. Itt az igazság pillanata.
– Nagyjából ötszáz éves vagyok – mondom, és látom, hogy ez meglepi. – Egy németalföldi fafaragó mester faragott ki engem, és tizenegy testvéremet, majd öt mágus életet lehelt belénk. Az öt mágus között jelen volt Gerhard, valamint a későbbi gazdám is, akinek halála után ide kerültem. A feladatunk az volt, hogy megvédjük az embereket a démonoktól és más ártó lényektől.
– Démonoktól? – kérdi Damien, mire bólintok. – Mint én?
– Te nem vagy démon – mosolyodok el gyengéden. – De hadd folytassam! – kérem rá, mire biccent, én pedig komor hangon folytatom. – Az elején minden remekül ment, nagyjából úgy… százhatvan évig. Aztán történt valami. Egy borzalmas eset. Az egyik rajtaütés során, amikor egy különösen kegyetlen démont próbáltunk megölni, az egyik testvérkém véletlenségből megölt egy kislányt. Baleset volt, nem akart rosszat, senki sem tehetett róla. De az emberek félni kezdtek tőlünk, és üldözőkből üldözöttek lettünk. Az akkori uralkodó elrendelte, hogy öljenek meg minket. És akkor, azok a mágusok, akik az életet adták nekünk, elvették azt. Az öt mágusból egyedül a későbbi gazdám gondolta úgy, hogy nem vagyunk gyilkosok, de csak engem sikerült megmentenie. Kijuttatott az országból, mialatt láttam, hogy a testvéreimet halomra gyilkolják egy olyan bűnért, ami nem is esett meg.
– És mi történt azután? – kérdezi Damien, akit szemmel láthatóan felbőszít a történet. – Veled, és a többi mágussal?
– Engem a gazdám külföldre vitt, sok országban jártunk, míg végül eljutottunk Japánba. Ott vettem fel a Hime nevet, hogy elrejtőzhessünk – válaszolom. – Gazdám testőre és mindenese lettem, de sosem hagytam el a birtokot, ahol éltünk. Lapultunk. A négy mágusból, akik megölték a testvéreimet, három meghalt, de a legfiatalabb, Gerhard még él. Ő az utolsó. És tudod, ő az elejétől fogva gyűlölt minket. Amikor pedig megtörtént az a szerencsétlen baleset, ő volt az első, aki gyilkos fenevadaknak kiáltott ki minket. Azt állította, a démonokkal cimboráltunk, az ördöggel üzleteltünk, magának Lucifernek a követei vagyunk, akik romlásba és pusztulásba taszítják az embereket. Most már van fogalmad róla, miért akarom megölni? – kérdem villámló szemekkel. – Nem voltunk gyilkosok, sosem bántottuk az embereket! De csak egy botlás kellett, hogy az emberek ellenünk forduljanak. Egy hiba, ami aláírta a halálos ítéletünket, Damien! Megbűnhődtünk a gyermek haláláért, és én azóta is bűnhődöm, bár nem én öltem meg őt. De nem telik el nap, hogy ne lássam magam előtt azt a pillanatot, amikor a fivérem pengéje a gyermekbe fúródik, egy ártatlan kislány szívébe, aki rossz időben volt rossz helyen. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe a testvéreim halála, hogy ne hallanám a sikolyaikat, ne látnám a szenvedést, és ne éreznék bűntudatot amiatt, mert én túléltem a mészárlást, de ők nem. Meg fogom ölni a mágust, és azzal megbosszulom a testvéreimet!
Elhallgatok, és csak nézek magam elé. Kezeim remegnek a dühtől, az indulattól, és legszívesebben felugranék, hogy mehessek már végre innen. Mert menni akarok, ölni akarok, gyilkolni akarok. Bosszút akarok! Nem tudom, hogy Damien mit fog most tenni, nem tudom, mit akar tenni, de legbelül, örülök, hogy elmondtam neki az igazat. A többi most rajta áll.
|
| linka | 2013. 10. 25. 18:48:39 | #27869 |
Karakter: Damien
Megjegyzés: Himének ( Andro)
Utoljára szántok végig ujjaimmal nedves tincseimen. Kíváncsi vagyok vajon Hime merre, császkál éppen. Van egy sanda gyanúm, hogy nem mehetett messze tőlem. Megtörlöm vizes bőrömet, aztán felöltözöm és kilépek. Hime kardját maga elé tartva fordul körbe. Nem értem ez mire jó most neki. Mi késztette őt erre a mozdulatsorra?
- Mi a baj? – kérdésemre megpördül, és majdnem megvág engem azzal a vacakkal. Mégis mit akar tenni azzal? Ki ellen akarja használni? Szemeit résnyire szűkíti.
- Látogatónk van – válaszolja jegesen. – Egy mágus, és nem a kedvesebbik fajta. Idáig érzem az erejét, rettentően erős, egyedül semmi esélyed ellene – magyarázza továbbra is komoran. Mégis miből vonta le ezt a következtetést? Hiszen még csak nem is ismer engem, honnan tudhatná, mikre vagyok képes. Az nem egészséges, ha valaki alábecsül engem.
- Úgy gondolod? – kérdem szemeibe nézve. Még mindig feszült, így hát inkább csendben maradok. Szótlanul biccent. Lassú óvatos léptekkel indul el. Nem mondok semmit, inkább követem őt. Hime idegessége rám is áttelepszik. Pedig én aztán nem szoktam beszarit játszani. Ahogy haladunk egyre inkább a folyosó vége felé különös erő borzolja végig idegszálaimat. Az ismeretlen energia szinte bőröm alá furakszik. Fegyelmeznem kell magam, nehogy felmorduljak a kellemetlen érzésre.
- Érzed? – suttogja. Csak egy bólintást kap válaszul. – Ez a mágia ereje. A vibrálás, amely végigfut az egész testeden. Ismerős, és azt hiszem, tudom, hogy ki az.
- Kicsoda?
- Egy gyilkos – sziszegi gyűlölettel telve.
- Gyilkos? – kérdi egy érdes hang mögülünk. Egyszerre pördülünk meg és meredünk a számomra ismeretlen alakra. Hosszú tincseibe halvány fehér szálak vegyülnek, különös tekintete van. Öltözete kifogástalan, mintha éppen valami nagysikerű előadásra érkezett volna. Fekete nadrág, fehér ing rá egy sötét kabát, lábain, pedig elegáns cipők. Kezében egy sétapálcát tart, amit én már enyhe túlzásnak vélek. Mellettem Hime felmordul, amire a férfi arcán mintha egy mosoly kísértete suhanna át. Mindebből arra következtethetek, hogy ők ketten már ismerik egymást.
- Tudtam, hogy van még belőletek egy – szólal meg a férfi. – Thomas jól elrejtett téged, Prinzessin, de most megtaláltalak – csendes pillantással figyelem őt, és hallgatom szavait.
- Mit keresel itt, Gerhard? Meg akarsz ölni? Te is ugyanolyan gyilkos vagy, mint a többiek, akik megölték a testvérkéimet!
- De hiszen az egyik testvéred kezdte az egészet – az alak előrébb lép, ezzel közelebb kerülve hozzánk. Hime hátrál pár lépést, én nem mozdulok. Az én otthonomban vagyunk. Itt én hozom a szabályokat. – Az egyikőtök megölt egy ártatlan kislányt, nem emlékszel?
- Baleset volt! – kiáltja Hime. – Megfizettünk érte, hagyj engem békén!
- Sajnos nem tehetem – mondja fejét rázva – te vagy az utolsó, és nem engedhetem, hogy egy aljas, gyilkos baba kószáljon szabadon. És sajnos, meg kell ölnöm azt is ott – ujjaival egyenesen rám mutat. Kíváncsi vagyok mégis hogyan szándékszik véget vetni kettőnk életének. Ne hogy azt higgye, hogy kisbabaként elfogadom majd ítéletét. Senki sem dönthet az életemről. És Hime életének sem vethet véget. Egyszerűen nem fogom engedni neki. – Egy ilyen korcs veszélyt jelent az emberekre, nem igaz, Damien?
Kerek szemekkel meredek rá. Két személy van, aki ismeri a nevem. Hime és én. Hogyan van mersze ilyen könnyedén kiejteni a nevemet a száján? Mégis honnan tudja? Hime még szorosabban fogja a kardját.
- Mégis mit tudsz rólam, mágus? – kérdem. Kezd fogyni a türelmem.
- Sok mindent. De sajnos, úgysem éled meg, hogy elmondhassam neked – feleli válaszul. És gondolom most ezek után, azt várja, hogy én szépen belenyugszom a saját halálomba. Hime életéről már nem is beszélve. Apropó Hime. Gerhardt mozdulatára ő is azonnal reagál, és támadásba lendül. Na már csak ez hiányzott nekem.
- Ostoba kölyök. Mégis mit művelsz? Hime! Azonnal állj meg – kiáltok utána, de mintha meg sem halná szavaimat. Nem hiszem el. Pár pillanatra lehunyom szemeimet. Ez a pár pillanat elég is ahhoz, hogy valami szörnyűség történjen. Vesztegettem az időt. Hime felsikolt fájdalommal. Sikolya kísértetiesen visszhangzik körülöttem. A nyomorúságos hangra megborzongok. Újabb felesleges percek telnek el. Hime eszméletét vesztve zuhan a padlóra, hamuszürke hajzuhataga arca köré omlik. Annyira nyers és művészi ez a kép. Eleinte szinte fel sem fogom azt, ami körülöttem történik. A kard kicsúszik ernyedt ujjai közül. Lehajolok érte és felkapom. Tűnődve vizsgálgatom a fegyvert aztán a férfi szemeibe, nézek. Ajkaim akaratlanul is gonoszkás mosolyba hajlanak.
- Neki sem volt esélye ellenem – bök állával Hime felé. – Akkor te mégis miben reménykedsz?
Vállat vonok aztán így szólok: - Legyen egy kis hited. Olyan sok mindent nem veszíthetek.
- Nagy reményeket fűztünk hozzád. De te elbuktál, abban a pillanatban, amikor felnyitottad szemeid – morogja halkan. Ujjaimat ökölbe szorítom és halk reszketeg sóhaj, hagyja el ajkaimat. Nem ismer engem, soha sem ismert. Csak egy név. Ennyit tud rólam. Újra vállat vonok.
- Nagyon sajnálom – válaszolom ujjaimat végigsimítva a kard pengéjén. Legszívesebben elpusztítanám őt.
- Damien! Hát még most sem érted? Nincs esélyed ellenem. Még csak elképzeléseid sem lehetnek, arról hogy kivel is állsz szemben.
- Nem érdekel, elhiheti – morranok fel. Nem tudom mire számított velem kapcsolatban, de arra biztosan nem, hogy rá támadok. Kezeit lefogom, hátát a falnak lököm. Szabad kezemmel felé nyúlok. Hüvelykujjam torkára szorítom, és állát felemelve kényszerítem, hogy a szemeimbe nézzen. Lehet akármilyen erős mágus, engem nem hat meg. Sokkal magasabb és erősebb vagyok tőle. - Na most akkor. Árulja el szépen milyen elgondolásból is tőrt ránk! – szavaimra felnevet, fura hátborzongató hangon. Mintha tudna valami olyasmit, amit én még nem. Nem tetszik ez nekem.
- Nem Damien. Ahhoz, hogy szembe szállj velem, ismerned kell engem. Gyűlölnöd kell úgy, ahogyan ő is tette – mondja. Ajkait csúf vigyorra húzza. – Látni fogsz még – suttogja rám, nézve aztán ellők magától és eltűnik. Kerekre nyílt szemekkel nézek a semmibe. Azt mondta látni, fogom még. Hát hogyne. Már előre várom a találkozás pillanatát. Utána mehetnék, talán még a nyomára is akadnék. De hagyom elmenni. Leszúrhattam volna őt, lett volna rá időm. És még sem tettem meg. Szavaival valamit felbolygatott az elmémbe, valami olyasmit, amire emlékeznem kellene. De nem megy. Megrázom a fejem. Mit foglalkozom én vele egyáltalán? Lényegtelen, elhanyagolható személy. Eldobom a kardot és Hime mellé térdelek. Tenyeremet, szétfeszített ujjaimmal a földre tapasztóm és megtámaszkodom. Sötét szárnyaim széttárom. Néhány fekete tálú a földre hull. Egy Hime arcára száll. Nehezen veszi a levegőt. Arcára pillantok, és óvatosan félreseprem tincseit. Alá nyúlok, és ölembe véve viszem szobámba, ahol az ágyamra teszem őt. A sérülések, amiket szerzett túl mennek az én elsősegély nyújtási ismereteimen. Vettem néhány mély lélegzetet. Le kell higgadnom. Gondolkodnom kell. Egy rongyot felkapva benedvesítem azt, és óvatosan letisztítom Hime sebeit. Végezetül betakarom aztán az ágy, mellé guggolok. Az ágyra teszem két karom aztán államat, rátámasztom. Így tényleg olyan akár egy baba. Annyira élettelennek tűnik. Pedig nem halt meg. És remélem továbbra is, fent tudja tartani ezt a kellemes állapotot. Finoman odébb görgetem őt, aztán mellé fekszem és visszahúzom magamhoz. Olyan akár egy rongybaba.
…ooOoo…
A napok egyhangú körforgásba telnek. Felkelek, eszek valamit aztán a nap további részét Hime mellett töltöm. Nem tudom mi mást, tehetnék még. Úgy érzem magam, mintha egy körhinta tartozéka volnék. És csak járom és járom ugyan azokat a köröket. Mocorgásra és halk nyöszörgésre ébredek. Szemeim kipattannak, oldalra fordítom fejem és Hime alvó arcára, pillantok. Arca meggyötört, de a légzése sokkal nyugodtabb. Halk sóhaj szakad fel tüdőmből. Újra mocorogni kezd de ezúttal nem rémálma miatt. Közelebb araszol hozzám aztán szemeit felnyitva pislog fel rám. Kedvesen elmosolyodom, és ujjhegyeimmel végigsimítok arcán. Nem szól semmit, továbbra is csak pislog. A mosoly lehervad arcomról én, pedig felülök és áttelepszem a székre. Szüksége lenne egy kis fejmosásra, és meg is fogja kapni tőlem. De előtte tudnom kell ki is volt ez.
- Ki volt ez az alak? – kérdem tettetett érdektelenséggel, mintha csak az időt próbálnám meg elütni a beszéddel.
- Már mondtam, egy gyilkos – feleli színtelenül.
- Igen, ezt már tudom. Honnan ismered őt?
- Megölte a testvéreimet – lehunyom szemeimet, aztán megnyomkodom őket. Nem azt kérdeztem tőle, hogy mit tett, hanem hogy honnan ismeri. Ez nem volt válasz a kérdésemre. A beszéd soha sem tartozott az erősségeim közé.
- Miért ugrottál neki?
- Mert bántani akart – válaszolja egészen egyszerűen. Kínomban felnyögtem. Nem kell engem védeni.
- Elég rég óta élek már egyedül ahhoz, hogy meg tudjam védeni magam. Mégis mit képzeltél? Azt hiszed, segítesz nekem azzal, hogy ész nélkül rohansz a halálba? Ne merj még egyszer ilyet tenni! – kimondott szavaimtól szinte felforr a levegő. - Majdnem megöletted magad a rögtönzött kis akcióddal – mondom valamivel nyugodtabban aztán talpra állva, kilépek az ajtón. Remélhetőleg megértette, hogy mekkora nagy ostobaságot követett el a cselekedeteivel.
|
| Andro | 2013. 10. 17. 11:56:10 | #27680 |
Karakter: Hime
Megjegyzés: (Damienemnek)
Aztán eltávolodik tőlem és kézen fog. Vezetni kezd befelé az erdőbe, nem tudom hová. De nem is érdekel. Ő a gazdám, azt tehet velem, amit akar. Vagy nem a gazdám? Nem is tudom. Számomra a világ kétfajta emberre oszlik, gazdákra és szolgákra. Én szolga vagyok, így követem őt, bárhová is visz engem.
- Gyere, mutatni szeretnék neked valamit – mondja lágyan, mire kíváncsian nézek rá. Végül egy aprót biccentek, ahogy szótlanul haladunk a fák között. Nincs szükség szavakra.
Az őszi nap gyönyörű, ahogy fénybe vonja a tájat, én mégis szomorú vagyok. Magányosnak érzem magam, és ezt talán Damien is észreveszi, mert magához ölel. Vagy talán más miatt teszi, nem tudom, de jólesik a közelsége. Nekem szükségem van mások társaságára, hiszen az öreg mágus haláláig sosem voltam egyedül. Hogy lehet, hogy Damien így megérti, mire van szükségem? Damien átbújik egy fa ágai alatt, majd megvár engem is. Apró vagyok, nekem nem kell lehajolnom, és csak mikor odaérek mellé, akkor vezet tovább ki egy rétre. Még nem köszöntött be az első fagy, a fű ragyogóan zöld, és még én is elmosolyodom. Olyan vidám itt minden. Tetszik nekem.
- Miért hoztál el ide? – kérdem körülnézve.
A tisztás szélén egy fűzfa áll, ágai alatt csendes vizű patak csordogál. Szinte iszom a látványt, hiszen régóta nem láttam ilyesmit. Damien felvont szemöldökkel néz rám, sötét haját kisepri az arcából, mielőtt feltenne nekem egy egészen egyszerű kérdést.
- Tetszik? – kérdi, de nem válaszolok, így újra megkérdi. – Tetszik?
- Te is tudod hogy igen – mondom, mire elfordul tőlem, és a patak felé indul.
Lefekszik a fűzfa alá, behunyja a szemét, majd én is követem. Olyan békés itt minden, olyan csöndes. Mintha semmi sem létezne, csak mi ketten és az erdő.
- Min gondolkodsz? – kérdem halkan, mire rám néz.
- Sok mindenen.
- Mint például? – kíváncsiskodom tovább.
- Mint például azon, mikor lettél te ennyire kíváncsi – mondja Damien, majd oldalra fordulva rám néz. Finoman megvonom a vállam. Fogalmam sincs, mit felelhetnék a kérdésére. – Ezt a helyet az alkotóm által ismertem meg. Amikor meghalt átkutattam a zsebeit és egy képet találtam nála erről a helyről. Nem igazán tudtam, hogy hol van de, megtetszet.
- És te megkerested – mondom elgondolkodva. Megértem, miért tette. Halkan felsóhajt.
- Igen. Megkerestem, és most megmutattam neked is. Gyere, menjünk, kezd lehűlni a levegő – szólal meg, majd feláll és megvárja, hogy én ugyanazt tegyem és hozzá bújjak. Halkan felnevet. Miért?
- Min nevetsz? – kérdem hozzá bújva, miközben ő átölel és tollaiba rejt, mint valami értékes kincset.
- Annyira egyszerű veled minden. És pont emiatt szeretlek – mondja mosolyogva, miközben a levegőbe emelkedünk. Fejem mellkasába fúrom, mire megkocogtatja a fejemet. Érdeklődve nézek rá. – Gyerünk, nézz le! – mondja sürgetően, én pedig teszem, amit mond. A táj gyönyörű innen fentről nézve, és elámuló lélegzettel figyelem, próbálva megjegyezni minden apró részletet. Végül Damien újra megkocogtatja a buksimat. – Hé azért levegőt még vehetsz.
Fintorogva ránézek. Annak idején ilyesmiért kibeleztem volna azt, aki így mer beszélni velem. De ő más, annyira más, és érzem, hogy bár kevés ideje vagyok vele, kezdek kötődni hozzá.
~*~
Hazaérve lepakol a szobámban, majd a fürdő felé indul. Nekem is szükségem lenne egy zuhanyra, így lassan utána indulok. Ha nem csukja be az ajtót, az akár invitálás is lehet egy menetre, de attól függ, ő mit akar.
A fürdő ajtajában mégis megállok. Valami nincs rendben. Érzek valamit, és ilyenkor örülök, hogy most kivételesen a kardomat is magammal hoztam. Valami rosszat érzek, gonoszat, ami nem Damien. Damiennek nincs gonosz szaga. Mágia vibrálását érzem, amely végigfut a testemen. Utoljára gazdám mellett éreztem ilyesmit, és azonnal tudom a választ. Egy mágus! Egy mágus van a közelben! Kihúzom a kardom a hüvelyéből, és lassan, óvatosan körbefordulok. Az épületben van, vagy azon kívül, és nagyon erős.
– Mi a baj? – A hangra úgy perdülök meg, hogy majdnem megvágom Damient. Ő nem érzi? Összeszűkítem a szemeimet.
– Látogatónk van – mondom jéghideg hangon. – Egy mágus, és nem a kedvesebbik fajta. Idáig érzem az erejét, rettentően erős, egyedül semmi esélyed ellene.
– Úgy gondolod? – kérdi Damien, de amikor a szemembe néz, elhallgat.
Némán biccentek. Még nem lehetett dolga mágusokkal, de nekem igen. Megölték a testvéreimet, mind a tizenegyet. Nehezen lélegzem, ahogy elindulok a folyosó egyik vége felé. Damien követ, és szemmel láthatóan ő is legalább olyan ideges, mint én.
– Érzed? – kérdem suttogva, mire bólint. – Ez a mágia ereje. A vibrálás, amely végigfut az egész testeden. Ismerős, és azt hiszem, tudom, hogy ki az?
– Kicsoda? – kérdi Damien, mire szinte köpöm a választ.
– Egy gyilkos – sziszegem dühösen.
– Gyilkos? – hallunk meg egy reszelős hangot, mire mindketten megperdülünk.
A folyosón egy férfi áll, hosszú hajába őszes tincsek vegyülnek, szemei sötétbarnák, arcvonásai se nem öregek, se nem fiatalok. Fekete nadrágot, fehér inget és fekete kabátot visel, lábán elegáns, fekete cipő. Kezében aranyfogóban végződő fekete sétapálca. Halk morgást hallatok, mire a férfi alig látható mosolyra húzza a száját.
– Tudtam, hogy van még belőletek egy – szólal meg ismét. – Thomas jól elrejtett téged, Prinzessin, de most megtaláltalak. – Prinzessin… Évszázadok óta nem hallottam ezt a nevet. Mintha egy másik életben használtam volna, és valóban így van.
– Mit keresel itt, Gerhardt? – kérdem gyanakodva. – Meg akarsz ölni? Te is ugyanolyan gyilkos vagy, mint a többiek, akik megölték a testvérkéimet!
– De hiszen az egyik testvéred kezdte az egészet – lép előre Gerhardt, mire önkéntelenül is hátrálni kezdek. Damien azonban mozdulatlan marad. – Az egyikőtök megölt egy ártatlan kislányt, nem emlékszel?
– Baleset volt! – üvöltök fel. – Megfizettünk érte, hagyj engem békén!
– Sajnos nem tehetem – rázza a fejét a mágus. – Te vagy az utolsó, és nem engedhetem, hogy egy aljas, gyilkos baba kószáljon szabadon. És sajnos, meg kell ölnöm azt is ott – mutat Damienre. – Egy ilyen korcs veszélyt jelent az emberekre, nem igaz, Damien?
Damien elkerekedett szemekkel bámul rá. Ezek szerint Gerhardt tudhat valamit, de nem dőlhetünk be neki. Keményen markolom a kardomat, bár tudom, hogy egy mágus ellen nem sok hasznát vehetem. De meg kell védenem Damient, ő még sosem találkozott egyetlen mágussal sem, nekem viszont volt már velük dolgom.
– Mégis mit tudsz rólam, mágus? – kérdi gyanakodva Damien. Neki sem tetszik a fickó, amit nem csodálok.
– Sok mindent – mondja Gerhardt. – De sajnos, úgysem éled meg, hogy elmondhassam neked.
Gerhardt felemeli az egyik kezét, én pedig abban a pillanatban cselekszem. Mielőtt késő lenne, Damien elé ugrom, egyenesen neki a mágusnak. Kardomat magam előtt tartom, bár tudom, hogy nem tudom legyőzni. Hallom Damien kiáltását, majd valami eltalál, és éles fájdalom hasít az egész testembe. Felsikoltok, mert az érzés olyan, mintha a Pokol összes lángja egyszerre perzselne. Mintha elemésztene a tűz, pedig nem is égek. A saját hangomon kívül semmit sem hallok, majd feketeség terül rám, és már nem érzek semmit.
|
|
