|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| linka | 2014. 12. 24. 17:55:57 | #32144 |
 Karakter: Damien
Megjegyzés: Babámnak
Nem akartam rosszat mondani. Nem a fenéket, semmit sem akarok annál jobban, minthogy tudjon velem kapcsolatban mindenről. Hogy ismerjen engem. Legalább egy valaki, csak egy icipicit számítsak egyetlen léleknek. Nem hazudtam neki az érzéseimről, de ígéretet nem tehetek neki. Nem mondhatom neki azt, hogy mellettem marad örök időkre. Hogy velem van a legnagyobb biztonságban, hiszen ezzel mégis kit áltatnék? Hát nem egyértelmű ez az egész? Nem egyértelmű, hogy egymás életének megkeserítői vagyunk? Ő az enyém és én az övé. Lassan nem tudok nélküle élni, míg ő velem nem tud élni. Nem tud, mert nem hagyom. Fél percre sem ringathatja el magát a biztonság kellemes nyugalmában. Nem teheti, mert mellettem sosincs biztonsága, sem nyugalma, sem élete.
- Nem bántottál meg – rázza meg gyorsan a fejét és kedvesen elmosolyodik. - Örülök, hogy végre kimondtad, amit érzel, mert...mert én is ugyanezt érzem annak ellenére, hogy mindketten tudjuk, ez tiltott dolog. Mi ketten nem szerethetjük egymást, hiszen, ha az kitör belőled, egyikünk meghal.
- Előbb, vagy utóbb – bólintok rá az egyértelmű igazságra. - De miért ne használjuk ki addig az alkalmat? El akartál menni innen, de hová?
- Hiszen te magad is el akartad hagyni ezt a helyet, nem? - kuncog fel, kellemesen dalalmos hangján, amíg én a meglepettségemmel küzdök. - Damien, láttam, ne is tagadd! Elvágyódsz innen, mindössze eddig nem volt kivel megosztanod ezt az érzést. Olyan voltál, mint aki vár valakire, valakire, akivel örökre együtt lehet. Vagy legalábbis, egy ideig – von vállat és a fekete markolatú tőrre bámul. - Kezdem megérteni, miért adtad nekem a tőrt.
- Okosabb vagy, mint hinné az ember – biccentek. - És mégis, hová mennénk együtt? Veszélyesek vagyunk egymásra, te mondtad, de én is tudom. De akkor is veled akarok maradni, legyen az akár egy nap, vagy egy hónap, vagy akár egyetlen óra.
Az idő számomra lényegtelen, tökéletesen mellőzhető, hiszen már így is túl sok mindent nyeltem be abból a világból, amiben élek. Nem tudom meddig élek, meddig maradok meg olyannak, mint amilyen most is vagyok, de az idő úgy tűnik, nem fog rajtam szemernyit sem.
Újonnan kapott tőrét az övébe akasztja, így legalább majd mindig kéznél lesz neki. Hozzám lépve lábujjhegyre emelkedik, és karjait a nyakam köré fonva néz a szemeimbe. Nyilván hátat fordítok a józan észnek, mindennek, ami Hime életben maradását segítené elő. Lennie kell egy megoldásnak, vagy ha annak nem, akkor akárminek, ami helyrehozhatná ezt az egészet. Jó párszor átfutottam már fejben ezt a lehetőséget, de képtelen vagyok elhagyni őt, noha jobban járna vele. Kereshetne magának valami gazdag ficsúrt, aki minden kívánságát árgus szemekkel lesné. Nincs sok lehetőségünk, valamelyikünk meghal, vagy még idő előtt ráakadunk annak a szernek az ellenanyagára, ami az én véráramomban is kering. Ami okot adott az életemnek. A létezésemnek. Derekát átölelve viszonozom a csókját, magamhoz húzom, hogy forró lélegzete, illatos bőre mellett még vékony testét és apró, madárcsontjait is érezni tudjam.
Egészen kifulladásig csókolom, elveszem a levegőjét, a lényét, mindenét, úgy, hogy közben semmit sem akarok annál jobban, mint az életét meghagyni. Zihálva viszonzom csillogó tekintetének minden pillantását.
- Vajon eszedbe fog jutni, ha meg akarsz majd ölni? - simítja ujjait a mellkasomat ékesítő tollak közé. - Vajon akkor is érezni fogsz irántam valamit, ha a másik éned kerekedik felül?
- Valószínűleg nem – rázom meg a fejem és ő bólintva ért velem egyet. - Ha p kerekedik felül, bennem csak gyilkos indulatok lesznek irántad. Képes leszel végezni velem?
- Megtudjuk, ha itt az idő – határozottsága megrémiszt, ugyanakkor csodálatot is kelt bennem. Nem tökéletes, de mindent tud, mindent bevet az életben maradásért. Remélem velem szemben is megmarad az elhatározása. - De most sürgetőbb problémánk is van. Nevezetesen Gerhardt. Először őt kell megölnünk, aztán foglalkozhatunk a kettőnk dolgával is.
Nem tartom jó ötletnek, hogy háttérbe szorítsuk kettőnket, de nem teszem szóvá neki, nem ellenkezek, hagyom legyen, ahogy ő akarja. Nekem már az is bőven megfelel, hogy mellettem van, biztonságban...egyenlőre.
***
Trópusok, hőség, párával átitatott levegő, rovarok, csúszómászók és különbnél különb élővilág. El sem hiszem, hogy itt hagyom ezt a helyet valami egészen másért. Tucatnyi hely van, ahová elutazhatnánk, amit választhatnánk. Nem aggódom az emberek tekintetei miatt, természetes, hogy megbámulnak másokat. Van, akit a szeme színéért, van, akit a haja miatt, esetleg magasság, bőrszín. El tudom rejteni a tollaimat, a szárnyaimat, mindent, ami azzá tesz engem, ami, aki vagyok. Nem bánom, hogy felhagyok a jelenlegi életemmel, hiszen együtt döntöttünk erről. Én is akarom ezt úgy, ahogyan Hime is.
Hátamat a falnak vetem, megtámaszkodom, míg arra várok, hogy Hime kilépjen a zuhany alól. Szemeimet szorosan lehunyom, a levegő kezd összeszűkülni körülöttem. Küszködve, fájdalmasan kapok levegő után. Az arcizmaim ösztönösen követik a mozdulatot. Ha most tükröt állíthatnék magam elé, őrült, szinte démoni szemek néznének vissza rám.
- Damien? - a nevemen szólít, de mégis, olyan bizonytalanul, annyi kétséggel és visszafojtott lélegzettel. Hátrál előlem, noha meg sem mozdultam még. Mivel idéztem hát elő a tartózkodását? A jelenlétemmel? Azzal, hogy nem teszek mást, csak állok és nézem őt?
- De melyik? - kérdem, őszinte kíváncsisággal, lassan szélesedő vigyorral. A fekete markolatú tört maga elé emeli, védekezik ellenem, de még mindig nem tettem felé egyetlen egy lépést sem. - Ő igen, látom, hogy ő adott neked egy másik fegyvert, Prinzessin. Komolyan gondolod, hogy képes leszel végezni velem? Hiszen akkor ő is meghal, te is tudod.
- Ne gyere közelebb! - szűkíti résnyire szemeit. - Maradj ott, vagy esküszöm...
Esküszik? Mégis mire? Mit tesz ő? Mit tudna tenni pont ő ellenem? Nem teszek fel neki egyetlen kérdést sem azok közül, amelyek most mindennél jobban foglalkoztatnak. Lényegtelenek, ha életben marad, akkor talán megérdeklődöm tőle, vagy esetleg valaki mástól. Neki rontok, de játékból hagyom, hadd térjen ki előlem. Elsődleges célom az lenne, hogy megöljem őt, de ez koránt sem olyan sürgető, mint az illő lenne és koránt sem olyan élvezetes, mint az, hogy vele játszadozzak. Leesik róla az, ami eddig a testét takarta, sápadt bőr feszül a csontjaira, karcsú és nagyon-nagyon szép.
- Már értem, hogy miért hált veled, baba – vigyorgok rá és végigmérem újra. - Szép arc, tökéletes test, hibátlan bőr. De akkor is megöllek, szétszabdallak!
- Gyere csak! - fordítja felém a tőr pengéjét, stabilan áll, elhatározta magát. Vagy legalábbis szeretné ezt a látszatot kelteni.
Félrebillentem a fejem és megpróbálok valamivel kedvesebb mosolyt felvenni. Nem akarja megölni, nem akar megölni. Gyanítom mondanom se kell, hogy hibázott azzal, hogy belém szeretett. Ezzel csak az én helyzetemet könnyíti. Eleve erősebb vagyok tőle, s míg ő figyelmetlen, próbál küzdeni az ellen, ami elrendeltetett, addig én bevégzem a feladatom.
A létezésemnek jobbára egyetlen oka van, ez az egyetlen ok pedig épp előttem áll, elszánt, mindenre képes tekintettel.
- Te nem fogsz engem bántani, Prinzessin – mosolygok még mindig, egyre közelebb kerülök hozzá, lassú, óvatos léptekkel haladok felé. - Nem fogsz, mert nem tudsz.
- Valóban? - szemöldökét kérdőn megemeli, míg az állkapcsát szorosan összezárja, az ajkai végtelenül vékony pengeként simulnak egymáshoz. Dacosan húzza ki magát, olyan, akár egy igazi harcos. Elszántságát komolyan gondolja és nem csak velem szeretné elhitetni, de ártani még így sem lenne képes nekem. Ismerem már, tudom, hogy milyen. Tudom, hogy mi az, amit megtenne és mi az, amit nem. Nem tud megölni, mert azzal magának is ártana. Ellenben velem, mert én akármikor végezhetek vele. Bűntudat nélkül, fájdalom nélkül. Elvégezném a feladatom és minden más megszűnne. Nem lenne többé Prinzessin, nem lenne többé osztott én. Minden visszakattanna a megszokott kerékvágásba, azaz utolsó pirinyó porszem is kitisztulna a gépezetből.
- Valóban. Hisz gondolj bele, mit érnél azzal, ha elpusztítanál? Engem, akit szeretsz, akivel együtt akarod itt hagyni ezt a porlepte szeméttelepet, a kopott, szürke falakat és a törött ablakokat. Gondold át, én vagyok az egyedüli, akivel együtt lehetsz, aki nem használ ki és nem üldöz el.
- Megakarsz ölni – kihallom hangjában a törést, tartja magát, de persze mélyen legbelül ott van benne az a szemernyi fájdalom is, ami minden elhangzott szavunk után nőttön nő.
- Ezt csak érted teszem, Prinzessin. Azért, hogy békére lelj végre. Hát nem lenne jobb végleg itt hagyni ezt a világot? Nem lenne jobb újra együtt lenni a testvéreiddel?
A tőrt, amit eddig olyan vakmerően maga elé tartott, most maga mellé engedi. Hagyja, hogy a keze elnehezülve hulljon a teste mellé. Hagyja, hogy védtelen legyen velem szemben, gyenge, teljesen kiszolgáltatott. Parányi, törékeny kisangyal. Ő az én angyalom, akinek elhozom a véget. Nem mosolyog, porcelánarcát sápadt maszk mögé rejti. Komolysága megindít, komorsága pedig mulattat. Belevágtunk ebbe a halálraítélt kapcsolatba, mert mi mindig is ilyenek voltunk. Ő szembeszáll mindenkivel, velem, saját magával, az eszével, csak azért, hogy óvjon egy szeletke békét, ami még van neki.
- Mondd, ki marad neked, ha én már nem leszek? Tényleg ennyire borzalmas lenne a halál? Borzalmasabb az, mint egyedül élni a nagyvilágban? - kérdéseimre nem várok választ, elég, ha a figyelmét elterelem velük.
Szemtől szemben állok vele. Végigfutottuk a köreinket és no lám, ugyanoda lyukadunk ki már megint. Mi ketten nem is különbözünk annyira. Tenyeremet a nyakán feszülő bőrre simítom, annyira puha, annyira finom a tapintása. Csak a kezem mozdulna, annyi elég is lenne, elképzelem a tekintetét. Azokat a végtelenül sötét és gyönyörű kristályokat, amikben néma kiáltásként szikrázna a kérdés. De akarom én ezt? Lehajolok, homlokomat az övének döntöm, fújtatva szorítom össze a szemeimet. Fogaim összekoccannak, de a kezemet továbbra sem emelem el a nyakától.
- Ez nem te vagy Damien...- nyikkanó, halk hangocska, körmeim a bőrébe vájnak, de nem megyek tovább.
- Azt mondod, most nem én vagyok? - nevetve lököm el magamtól, követem és közvetlen előtte állva passzírozom neki a falnak. - Pontosan tudod rólam, milyen fából faragtak. Tudsz rólam mindent, tudod, hogy mennyit gyilkoltam, tudod, hogy hogyan. Tudod, hogy élveztem, szóval most ne próbáld meg beadni nekem, hogy az, akit most látsz, az nem én vagyok.
|
| Andro | 2014. 12. 03. 11:09:06 | #32031 |
 Karakter: Hime
Megjegyzés: (Damiennek)
- Attól nem, hogy bajod esik. Hisz mellettem talán nagyobb veszélynek vagy kitéve, mint odakint az utcán.
- Hát akkor? – kérdem kíváncsian. Eddig ő hagyott itt engem, most nekem kéne itt hagynom őt. De nem engedi. Hogy is van ez pontosan? Ő mehet, de én nem?
Érzem, hogy állát a fejemre hajtja, miközben még szorosabban von magához. Ez nem jó. Egyáltalán nem jó, és ami a legrosszabb, hogy túlságosan jólesik az érintése, az ölelése. Pedig nem szabadna belé szeretnem, hiszen azzal mindkettőnkre bajt hozok. Ő bármikor átalakulhat, és akkor nem biztos, hogy le tudom győzni. A másik énje jóval erősebb, mint ez, és ha rám támad, csak menekülhetek, ha képes vagyok rá.
- Hime, te épp annyira mellettem akarsz lenni, mint amennyire én uralni téged.
Fejemet ingatva horkantok fel. Próbálom elhitetni magammal, hogy ez nem igaz, pedig pontosan kimondta azt, amit én magam is érzek. Mielőtt mondhatnék valamit, elenged, majd kézen fog, és ujját az ajkamra teszi. Nem akarja, hogy beszéljek. A szobájába vezet, ahol az egyik fiókból egy tőrt vesz elő. A markolata sötét, szépen megmunkált, amit szótlanul nyom a markomba.
- Ezt miért kapom? – kérdem zavartan. Nem értem az egészet. Most megvédeni akar, vagy megölni?
- Használd belátásod szerint – mosolyog rám. Van valami a mosolyában, ami nagyon rossz érzést kelt bennem.
- De én nem...
- Hime, ha nem teszel semmit, az is egy belátás.
- Miért adod ezt nekem? Miért pont most?
- Mert nem szeretném, hogy általam essen bajod és, mert szeretlek.
A szemeim elkerekednek. Damien szeret engem? Igaz, hogy párszor lefeküdtem vele, de az nem számít. És igaz, hogy vigyáz rám, gondoskodik rólam, de ezt a mágus is megtette. Azt hittem, csak én érzek így iránta, de ezek szerint…
- Tessék – szólal meg Damien, miután hosszú ideig nem mondok semmit. - Kimondtam. Vagy nem ez volt szíved vágya?
Továbbra is megkövülten állok előtte, nem tudok mit mondani. Pedig válaszolnom kell arra, amit mondott, hiszen tudom, hogy ezt várja. De mégis… képtelen vagyok kimondani, hogy szeretem őt, képtelen vagyok egyenes választ adni. Damien zavartan áll, végül kezét a nadrágja zsebébe süllyeszti. Szeretem őt, de ha kimondom, minden megváltozik. Nem lehetünk együtt, ezt mindketten tudjuk.
- Hime, figyelj, bocsánat. Én ezt azt hiszem nem gondoltam át teljesen. Ha valamivel megbántottalak, vagy valami rosszat mondtam, akkor szeretném, ha tudnád, hogy nem akartam.
- Nem bántottál meg – rázom a fejem, és elmosolyodom. – Örülök, hogy végre kimondtad, amit érzel, mert… mert én is ugyanezt érzem annak ellenére, hogy mindketten tudjuk, ez tiltott dolog. Mi ketten nem szerethetjük egymást, hiszen, ha az kitör belőled, egyikünk meghal.
- Előbb, vagy utóbb – biccent Damien. – De miért ne használjuk ki addig az alkalmat? El akartál menni innen, de hová?
- Hiszen te magad is el akartad hagyni ezt a helyet, nem? – kuncogok halkan, mire meglepetten néz rám. – Damien, láttam, ne is tagadd! Elvágyódsz innen, mindössze eddig nem volt kivel megosztanod ezt az érzést. Olyan voltál, mint aki vár valakire, valakire, akivel örökre együtt lehet. Vagy legalábbis, egy ideig – vonok vállat, majd a tőrre nézek. – Kezdem megérteni, miért adtad nekem a tőrt.
- Okosabb vagy, mint hinné az ember – bólint Damien. – És mégis, hová mennénk együtt? Veszélyesek vagyunk egymásra, te mondtad, de én is tudom. De akkor is veled akarok maradni, legyen az akár egy nap, vagy egy hónap, vagy akár egyetlen óra.
Mosolyogva sóhajtok egyet, övembe akasztva a tőrt. A sötét markolat szinte elveszik a fekete anyagon, csak az ezüstös penge jelzi, hogy van ott valami. Kifejezetten jól áll, meg kell állapítanom. Közelebb lépek hozzá, és felágaskodva karjaimmal átölelem a nyakát, és mélyen a szemébe nézek. Végül lágy csókot nyomok ajkaira, amit viszonoz, miközben átöleli a derekamat, szorosan magához húzva engem. Még sosem voltam szerelmes senkibe, és azt hiszem, ő sem. Olyanok vagyunk, mint két gyermek, akik valami titkos kincset találtak, és találgatják, vajon mit kezdjenek vele. Számunkra az egymás iránti szerelmünk a kincs. A csókot csak levegőhiány miatt hagyjuk abba, mindketten lihegünk, és én csak nézek bele azokba a gyönyörű szemeibe.
- - Vajon eszedbe fog jutni, ha meg akarsz majd ölni? – kérdem halkan, egyik kezemmel a mellkasán levő tollakat birizgálva. – Vajon akkor is érezni fogsz irántam valamit, ha a másik éned kerekedik felül?
- - Valószínűleg nem – rázza a fejét, mire bólintok. – Ha ő kerekedik felül, bennem csak gyilkos indulatok lesznek irántad. Képes leszel végezni velem?
- - Megtudjuk, ha itt az idő – biccentek határozottan. – De most sürgetőbb problémánk is van. Nevezetesen Gerhardt. Először őt kell megölnünk, aztán foglalkozhatunk a kettőnk dolgával is.
~*~
Végül kitaláljuk, hová is menjünk. Dél felé, ahol melegebb van. Nem mintha Damien fázna itt, de én nem igen szeretem a hideget annak ellenére, hogy nem zavar. Viszont igyekeznünk kell, mert Gerhardt visszajöhet, és akkor végünk. A fürdőben vagyok, éppen zuhanyozom, a tőr pedig mellettem pihen egy kis padkán, ami a zuhanyzóban van. Már majdnem kész vagyok, amikor léptek zaját hallom. Valahogy… furcsák. Elzárom a vizet, majd a tőrt magamhoz véve egy törülközőt csavarok a testem köré. Amikor kilépek a folyosóra, Damient pillantom meg. Már éppen megkönnyebbülten felsóhajtanék, amikor megérzem, hogy valami nincs rendben. Megmarkolom a tőrt.
- - Damien? – kérdem tétován, miközben egy lépést hátrálok a folyosón. A por meztelen talpamra tapad, de nem törődöm vele.
- - De melyik? – kérdi Damien, és ajkai vészjósló mosolyra húzódnak. Védekezően emelem magam elé a fegyveremet. – Ő igen, látom, hogy ő adott neked egy másik fegyvert, Prinzessin – mondja, a régi nevemet használva. – Komolyan gondolod, hogy képes leszel végezni velem? Hiszen akkor ő is meghal, te is tudod.
- - Ne gyere közelebb! – szűkítem össze a szemeimet, miközben abban reménykedem, hogy Damien magához tér. – Maradj ott, vagy esküszöm…
De nincs időm folytatni, mert nekem ront. Alig tudok kitérni előle, olyan gyors. Épphogy félre tudok ugrani, de a törülköző így is leesik rólam, én pedig anyaszült meztelenül nézek szembe azzal, ami Damienben rejtőzik. A fenevad végignéz rajtam, úgy látom, tetszik neki a látvány.
- - Már értem, hogy miért hált veled, baba – vigyorog rám mohó szemekkel. – Szép arc, tökéletes test, hibátlan bőr. De akkor is megöllek, szétszabdallak!
- - Gyere csak! – állok támadó állásba, erősen megfogva a fegyvert, miközben a tőr hegyét Damien felé tartom. Akármennyire is fáj, muszáj végeznem vele, vagy legalább lelassítanom annyira, hogy leüthessem.
|
| linka | 2014. 10. 06. 13:06:54 | #31540 |
Karakter: Damien
Megjegyzés: Andronak
Nem megyek túl az épület falain.
Fél percre sem hagyom el az otthonomat. Ma még nem.
Még maradok, és talán sikerül rendbe szednem a dolgaimat, és ezzel egyetemben a gondolataimat is. Talán rájövök arra, hogy hol hibáztam. Hogy hol rontottam el ezt az egészet ilyen nagyon.
Sok esélyt nem látok arra, hogy még nyakon tudjam csípni ezt az egészet, és mindent sikerüljön elsimítanom. Én a pusztításra születtem. Ahhoz mindig is profin értettem. Az az egyedüli, amihez értek. Minden más darabjaira törik szét a két kezemben.
*
Nem tudom elhinni. Némiképp csalódottsággal tölt el, hogy szótlanul próbál meg elmenni, és itt hagyni engem. Nem tagadom, hogy megértem őt és tiszteletben tartom a döntését, de ez még nem mentesíti őt fel az alól, hogy minden szó nélkül készül kilépni az épületből és az életemből.
- Hová mész?
Nem szeretném akarata ellenére magam mellett tartani őt. Az egyikünknek csak kínzás lenne. Menjen ha szeretne, de előtte még beszélnünk kell. Kábíthat akár hazugságokkal is, de én úgy gondolom, megérdemlem az igazságot. Tőle mindenképp.
- El – feleli felém fordulva, mosolyogva. - Ha itt maradok, mindketten veszélybe kerülünk. Nem vagyok ostoba, Damien, pontosan tudom, miért tartod tőlem a távolságot, hogy miért menekülsz. Ha itt maradok, előbb-utóbb kénytelenek leszünk harcolni egymással, és egyikünk meg fog halni. Nem akarom, hogy te legyél az.
Igazán bájos. Már csak amiatt is, mert azt hiszi, hogy árthat nekem bármivel is. Nem tagadom, hogy erős, de ugyan már. Miből gondolja, hogy pont én lennék az, aki élettelenül hullna a porba? Miből gondolja, hogy megvan a kellő ereje ahhoz, hogy engem elpusztítson?
- És hová mennél? - lépek hozzá közelebb, de még ennek ellenére is távolságtartó vagyok.
Nem szeretnék túlfeszíteni semmilyen húrt sem.
- Nem tudom – vonja meg vállait. Mindjárt gondoltam. - De te is el akartál menni, nem? Azt mondtad, hiányozni fog a hely. Nos, most már értem. Nekem is hiányozni fog, pedig közel sem olyan fényűző, mint a Mester háza volt. Mégis...- itt elakad, lehajtja a fejét, de én további magyarázatokat várok tőle. - Mégis...ez volt az a hely, ahol életemben először tényleg boldog voltam. Még akkor is, ha...ha olyan vagyok, mint egy kóbor macska. Tudom, hogy nem szép, hogy ilyet mondok, de...akkor is hálás vagyok neked, Damien. Te voltál az első, aki őszintén törődött velem, és nem azt nézte, hogyan vehetné hasznomat. Azt hiszem, ezért szerettem beléd. Most elmegyek, mert el kell intéznem valamit, de vissza fogok jönni. Vigyázz magadra! És csak hogy tudd, nem vagy hülye.
Érdeklődve figyelem a jelenetet továbbra is rendületlenül állva egy helyben.
Ezt még ő maga sem gondolhatta komolyan. Hogy a pokolba érezhetné pont itt jól magát? Miért hiányozna neki egy ilyen romhalmaz, mint amiben eddig élni kényszerült?
És egyáltalán honnan vette, hogy én törődtem vele? Nem tettem én semmit, csak úgy kezeltem, mint ahogyan ő is engem. Emberként, élő személyként. Hisz amit én kapok, azt viszonzom is. Tesz néhány lépést előre.
Izmaim megfeszülnek. Azt hiszem sohasem bocsájtanám meg magamnak, ha úgy engedném őt el, hogy nem tettem semmit a maradása érdekében. Utána kapva húzom szorosan magamhoz, háta egészen a mellkasomhoz simul, amit mint mindig, most sem fed semmi.
- Ne menj el...- kérlelem halkan, s nem veszek tudomást teste remegéséről.
- Miért van az, hogy ha te akarsz elmenni, faképnél hagysz, de...de ha én akarok távozni, nem engedsz?
- Nem tudom – felelem.
Egyenlőre csak annyi biztos, hogy semmit sem szeretnék annál jobban, minthogy velem maradjon.
- Talán félsz, hogy bajom eshet? - simít végig kezemen. - Damien, mitől félsz ennyire? Mondd el!
- Attól nem, hogy bajod esik. Hisz mellettem talán nagyobb veszélynek vagy kitéve, mint odakint az utcán.
- Hát akkor?
Válla felett nézek el. Egyetlen szerencsém, hogy nem szemtől szembe áll velem. Nem tudnék az arcára nézni. Tudom, hogy kerülném a tekintetét. Ezt az egész helyzetet kerülni szeretném, de már nincs merre lépnem. Államat fejére hajtva szívok nagyot az orromon, majd még szorosabban köré fonom a karjaimat.
- Hime, te épp annyira mellettem akarsz lenni, mint amennyire én uralni téged.
Fejét ingatva horkant fel halkan, és ezzel az apró hangocskával az én ajkaimra is mosolyt csal. Egyik ujjamat ajkaira biggyesztve csitítom el, szükségtelen bármit is mondania. Kézen fogva vezetem őt a szobámba, majd a szekrény fiókjához letérdelve kiveszek belőle egy sötét markolatú, finoman megmunkált tőrt, és a kezeibe helyezem. Eddig úgy őriztem, mintha az életemről lenne szó, de akárhogy nézem, valóban ez a helyzet. Ezzel többet ér el nálam Hime, mint a saját kardjával.
- Ezt miért kapom?
Látom zavarát és értetlenségét, de nem hiszem, hogy felderíteném őt azzal, ha elmondanám, hogy mi célt kell szolgálnia ennek a kis fegyvernek.
- Használd belátásod szerint – mosolygok rá.
- De én nem...
- Hime, ha nem teszel semmit, az is egy belátás.
- Miért adod ezt nekem? Miért pont most?
- Mert nem szeretném, hogy általam essen bajod és, mert szeretlek.
Szemeit elkerekítve pislog rám nagyokat. Nem tudom ez a megfelelő reakció-e tőle a szavaimra. Őszintén megvallva életemben nem voltam még ilyen helyzetben. Fogalmam sincs innen hova tovább. Fogalmam sincs mit tegyek most, vagy hogy ő mit tesz most.
- Tessék – szólalok meg újra én. - Kimondtam. Vagy nem ez volt szíved vágya?
Elnyíló ajkakkal mered rám, de én továbbra is megkövülten állok egy helyben, és mereven fixírozom az arcát. Lehet ezzel most hibát követtem el, vagy valamiért megbántottam, vagy tudja a fene, hogy mi van most. Inkább maradtam volna csendben.
Torkomat köszörülve tapogatom meg ékcsontomat, majd inkább zsebeimbe süllyesztem mindkét kezemet. Igen, talán ez lesz a legjobb.
Hime még mindig szótlanul ácsorog, és ha mindez nem lenne elegendő, engem figyel azokkal a hatalmas, barna szemeivel.
- Hime, figyelj, bocsánat. Én ezt azt hiszem nem gondoltam át teljesen. Ha valamivel megbántottalak, vagy valami rosszat mondtam, akkor szeretném, ha tudnád, hogy nem akartam.
|
| Andro | 2014. 09. 12. 18:19:38 | #31292 |
Karakter: Hime
Megjegyzés: (Damienemnek)
- Tudom – mosolyog rám. Én gyönyörű, tollas démonom, annyira szeretlek.
Hímtagja egyre mélyebbre, és mélyebbre lökődik bennem, én pedig kétségbeesetten kapaszkodom a vállaiba, míg ő hajszolja a gyönyört. Olyan jó, olyan felemelő, érezni akarom, amíg még lehet. Ha ő nem is szeret, ha nem is szerethet, én itt akarok lenni mellette, mindig itt akarok lenni. Örökké, mert nekem csak Damien létezik és senki más. Talán az én hibám, hogy így akarok valakit magam mellé, de egyedül nem tudok élni.
Végül a testem megfeszül, és egy hatalmas sóhaj kíséretében megyek el, majd érzem, ahogy ő is belém élvez. A testem elernyed, de még reszket, miközben ő az utómozgásokat végzi, majd végül kihúzza belőlem a farkát. Szinte ájultan zuhanok karjaiba, de még eszméletemnél vagyok.
~*~
Huzat van, a tépett, már feslett függönyöket tépi a szél, de engem nem érdekel. Nem izgat a hideg, meg sem érzem. Csak őt nézem, az arcát, sötét szemeit, majd a tollaira és végül szárnyaira téved a tekintetem. Ő azonban a kinti világot szemléli, mint aki elgondolkodott valamin.
- Érzed, ha megérintem? – kérdem, mire látom, hogy értetlenül néz rám, a homloka is ráncba szalad. - A szárnyaidat – teszem hozzá, megérintve az említett testrészeket. Olyan puha, hosszú tollai vannak, élvezet megérinteni őket. A kezeim egészen eltűnnek a tollak között.
- Természetesen – válaszolja, tovább figyelve az arcom.
Végül elenged, és az ablakhoz megy, majd egyetlen rántással tépi le a függönyt. Engem nem zavart, ő viszont sóhajt egyet. Mintha bosszús lenne, nem tudom, mi miatt. Miattam? A hely miatt? Gerhardt miatt?
- Hiányozni fog ez a hely – jegyzi meg halkan.
- Nem értelek – szólalok meg az ablakpárkányra telepedve, miután lesöpörtem a törött ablakszilánkokat. Nem félek, hogy kieshetek, ő sem fél. Nem tudnék meghalni, hacsak össze nem törnek, vagy fel nem gyújtanak, míg báb formában vagyok. A tűz egyébként ilyen állapotban nem fog rajtam. De a mágia igen.
- Tudom. De nem is baj – húzza Damien félmosolyra a száját.
- Elmondod?
Nem válaszol, csak ellöki magát a faltól, és a halántékát tapogatva néz félre. Nem értem, mi van vele, miért nem válaszol nekem. Valami rosszat tettem? Megbántottam volna és most haragszik rám? Nem ismerem őt annyira, de tudom, hogy valami bántja. Pedig szeretnék segíteni neki, fontos nekem, nem akarom, hogy szenvedjen. De ugyanakkor tudom, hogy akár meg is ölhet, ha a másik kerekedik felül. Akkor pedig nem lesz más választásom, végeznem kell Damiennel. Az életem múlhat rajta, hogyan döntök, és nem akarok meghalni. Még meg kell bosszulnom a testvéreimet, akiket Gerhardt elvett tőlem. Megölette őket, mert hibát egyikük hibát vétett. De előbb Damiennek kell segítenem.
- Damien? – kérdem óvatosan, hiszen nem tudhatom, melyikük van most ébren, az enyém, vagy a másik.
Háttal áll nekem, és már indulna el, amikor megtorpan, és a kezét is felemeli. Ezek szerint nem akarja, hogy odamenjek hozzá, de a mozdulata alapján még mindig önmaga.
- Hülye vagyok. Sajnálom – rázza meg a fejét, majd magamra hagy.
Csak nézek utána, és nem értem. El akar menni innen? De miért? Azt hittem, szeret itt élni, de talán mégsem. Vagy miattam menne el, én vagyok a probléma? Hiszen ha Gerhardt idejön, akkor megint harcolnunk kell. Tudja, hogy itt vagyunk, bármikor rajtunk üthet. Azt hiszem, nekem kell elmennem, mert különben Damien veszélybe kerül. Nem sodorhatom életveszélybe azt, aki a legfontosabb a számomra. Hiányozni fog Damien, a hely, hiszen már megszoktam, hogy itt élek. Szeretem Damient, de pont ezért kell elhagynom. Megkeresem Gerhardtot és végzek vele, akkor talán Damient is megmenthetem. Bólintok egyet, és a szobám felé veszem az irányt.
~*~
Nem telik sok időbe, mire eldöntöm, hogy nem viszek mást, csak az esernyőbe rejtett kardomat. A másik ruhára nincs szükségem, útban lenne, de egy kabátkát azért magamra veszek. Pedig nem fázom. Még egyszer végignézek a szobán, amely eddig az otthonom volt. Rövid idő volt, de kellemes, és ha végeztem Gerhardttal, vissza fogok jönni, és megszabadítom Damient a sötét énjétől. Végre én is tehetek érte valamit, mert úgy érzem, hogy eddig olyan voltam, mint valami kóbor macska, akit valaki befogadott. Hiszen velem mindig így volt. A gazdám is csak befogadott, és vele éltem, tettem, amit kívánt. Most azonban nekem kell az erősebbnek lennem.
Végigsétálok a folyosón, lépteim hangosan koppannak a kőpadlón, felverik a port, amit behordott a szél. Hiányozni fog minden, a falak, a folyosók, a szobák, a könyvtár, Damien szobája, a fürdő, még a kinti kisváros is. Sóhajtok egyet, és kitárom a bejárati ajtót, ám mielőtt kiléphetnék, lépteket hallok magam mögött. Meg sem kell fordulnom, hogy tudjam, Damien az.
- - Hová mész? – jön a kérdés, a hangja pedig meglepettnek tűnik. A kezem a kilincsen, bizonytalanul szorítom, miközben tudom, hogy válaszolnom kell.
- - El – válaszolom egyszerűen, és megfordulok. Ajkaimra mosolyt erőltetek. – Ha itt maradok, mindketten veszélybe kerülünk. Nem vagyok ostoba, Damien, pontosan tudom, miért tartod tőlem a távolságot, hogy miért menekülsz. Ha itt maradok, előbb-utóbb kénytelenek leszünk harcolni egymással, és egyikünk meg fog halni. Nem akarom, hogy te legyél az.
- - És hová mennél? – kérdi kíváncsian, majd közelebb jön.
- - Nem tudom – vonok vállat. – De te is el akartál menni, nem? Azt mondtad, hiányozni fog a hely. Nos, most már értem. Nekem is hiányozni fog, pedig közel sem olyan fényűző, mint a Mester háza volt. Mégis… - egy pillanatra megállok, és lehajtom a fejem. Mit képzelek? Nem szabad kimondanom, ám a szavak maguktól jönnek. – Mégis… ez volt az a hely, ahol életemben először tényleg boldog voltam. Még akkor is, ha… ha olyan vagyok, mint egy kóbor macska. Tudom, hogy nem szép, hogy ilyet mondok, de… akkor is hálás vagyok neked, Damien. Te voltál az első, aki őszintén törődött velem, és nem azt nézte, hogyan vehetné hasznomat. Azt hiszem, ezért szerettem beléd. Most elmegyek, mert el kell intéznem valamit, de vissza fogok jönni. Vigyázz magadra! És csak hogy tudd, nem vagy hülye – mosolygok rá őszintén.
Nem szól semmit, én pedig nem tudom, mit gondoljak. Túlságosan is szeretem őt ahhoz, hogy bántsam, hogy vele legyek. Megfordulok, és kinyitom az ajtót, hogy elhagyjam az épületet. Ám alig teszek két lépést, amikor valaki hátulról erősen magához húz. A tollak csiklandoznak, én pedig hirtelen ledermedek. Nem tudom, mit kéne tennem, az eszem azt súgja, szabaduljak. A szívem azonban maradni akar, mert nem érzek veszélyt.
- - Ne menj el… - suttogja halkan a fülembe, én pedig beleremegek a hangjába.
- - Miért van az, hogy ha te akarsz elmenni, faképnél hagysz, de… de ha én akarok távozni, nem engedsz? – kérdem halvány mosollyal.
- - Nem tudom – mondja Damien, a hangja rekedt.
- - Talán félsz, hogy bajom eshet? – kérdem, egyik kezemmel megcirógatva a kezét. Valami fura érzés önt el, nem tudom megmondani, hogy micsoda. – Damien, mitől félsz ennyire? Mondd el!
|
| linka | 2014. 08. 22. 14:42:10 | #31111 |
Karakter: Damien
Megjegyzés: Andronak
Ahogy hazafelé ballagunk, észreveszem Hime szemeiben megcsillanni a csalódottságot. Talán még szeretett volna maradni. Bevallom én is jobban szeretek idekint lenni, mint a négy fal között. De majd máskor újra kijövünk ide. Ne legyen szomorú ennyi miatt. Ujjai kezemre simulnak, amit hirtelen nem értek, kérdő tekintettel nézek le rá. - Hadd bámuljanak – kúszik mosoly az arcára. – Adjunk nekik rá alkalmat. Bár azt hiszem, engem lánynak hisznek, szóval így nem fognak beszélni rólunk.
- Nem vettem most figyelembe, hogy nem egy-kettő tekintet ragadt meg rajta. Zavarná? Engem nem zavar. Idejét sem tudom már, mikor volt, hogy rosszul éreztem magam, akárhányszor valaki rám pillantott. Régen, talán évekkel ezelőtt.
- Engem nem zavar – vállamat megvonva szorítom meg apró ujjait. – A fő, hogy te boldog vagy, Hime - mosolygok én is rá. Jobb szeretem mikor boldognak látom őt, még akkor is, ha ez a boldogság rövid életű. Másvalaki mellett nyugodtabb élete lehetne, de én túl önző vagyok ahhoz, hogy elküldjem őt magam mellől. Nem akarom úgy elengedni magam mellől, hogy bármit is tettem volna, amivel valahogy rendszerezni tudnám önmagam.
- Tudod – halk kuncogása cirógatja fülemet -, ez most olyan romantikus volt. Már csak az hiányzik, hogy letérdelj elém, és megkérd a kezem.
Felmorranva reagálom le szavait, mire ő jókedvűen, még az eddigieknél is hangosabban, felnevet. Romantikus. Jó, ritka alkalmak egyike. Hime arcát nézve rengeteg érzelem fut át rajta. Nem vagyok gondolatolvasó, így betájolni sem tudom, éppen min jártathatja elméjének fogaskerekeit. Nem tudom mit szeretne. Hogy mit vár ettől a törékeny kapcsolattól ami kettőnk között kialakult. Tőlem távol áll a romantika, ahogyan az összes többi érzelem is. Eddigi életem során egyszer sem volt rájuk szükségem, így pedig mondhatni elveszett vagyok mellette.
...ooOoo...
Megérkezve, egészen megváltozik a légkör. Már köze sincs ahhoz a komor hangulathoz, amiben idefelé tartottunk. Mindkettőnk inkább csendességbe burkolózott, s elmerültünk saját gondolataink világában. Alig csúszik ki ujjaim közül, azonnal a falnak taszít, nyakamat átkarolva húz magához egy mohó csókra. Nem ellenkezek, miért is tenném? Csókját mélyítve simítom kezem hátára, másikat szürke tincsei közé fúrom. Élvezem közelségét, ahogy mellkasomon kalandozik puha kezeivel. Ajkaink elválnak, hogy levegővel tölthessük meg tüdőnket. Hime világos szemei vágyakozva csillannak meg, tekintete rabul ejti enyémet.
- Akarlak… Akarlak, Damien… Tégy a magadévá, én fekete angyalom. - halk szavai tökéletesen eljutnak hozzám. De nem is vár tőlem választ, már eldöntötte, mit szeretne. Míg nadrágommal bíbelődik, én is megszabadítom súlyos öltözetétől. Közben ujjaimmal simogatom, cirógatóm, de nem igazán telik be az apró kényeztetésekkel, türelmetlenül sürget... hadd ne mondjam, mi lesz ennek a vége. Helyet váltva préselem apró testét oda, ahol eddig én voltam szorítva. Kezecskéi simogatnak, felmorranok az érzésre, ahogy a lényegre is rátapint. Hát én is áttérek a lényegre...
Nem okozok fájdalmat, óvatosan merülök el testében. Lábai derekam körül szorítanak, én csókolom, hajába fúrva ujjaim, feje mellett támaszkodva meg a falon. Nyakam körül karjai, érzem, ahogy ujjai játszadoznak tollaimmal, pihéimmel, kellemes az érintése. Egész testével hozzám simul. Hangunk szinte visszhangzik a falakról, egymást kényeztetjük, ő pedig szenvtelenül, hangosan adja tudtomra tetszését. - Keményebben… - suttogja, perzselő, kapkodó lélegzete kellemesen borzolja bőrömet. – Keményebben, Damien… Nyomd be… tövig… Érezni akarom…
- Élvezed, Hime? – hangom hasonlóan halk, mint az övé. Arcát nézek, de válaszára nincs igazán szükségem, hiszen minden ott van a tekintetében, amit tudni akarok. – Élvezed, kicsikém?
- Damien… - nyögdécsel, kéjes arckifejezéséből ítélve lassan eljön a vég. – Damien… szeretlek… Szeretlek…
- Tudom – mosolygok rá. Nagyon jól tudom, hogy kötődik hozzám. Hogy szeret, de egyenlőre én még nem viszonozhatom szavait, nem vagyok biztos magamban. Nem tudom ez az érzés valóban az-e, amit ő is érez. Vagy hogy vágyik-e egyáltalán tőlem bármiféle viszonzásra. Amikor erre a pillanatra vágytam, hogy bárki is kimondja nekem ezt az egyetlen szót, valahogy örömtelibbnek gondoltam. És örömteli is, de közben valahol mélyen megvan a maga hátulütője ennek az egésznek, ami tudom, hogy semmi jóhoz nem vezet majd. Ha már ezt az örömöt megadta nekem, ezzel az egyetlen szóval, megmutatom neki, milyen gyönyörökben részesíthetem őt.
Egy pillanatra egész testében megfeszül, mielőtt ellazulna, ahogy a kellemes, bódító érzés, ami engem is átjár, eluralkodna a testén.
...ooOoo...
Huzat van idebent, ezt is csak a feslett függönyök lobogásából tudom leszűrni. Nem tudom mi miatt vagyok még mindig itt. Nem láncoltak engem ehhez a helyhez, akkor mehetnék el, amikor csak akarok. Régóta foglalkoztat már egy gondolat, de nem tudom hogyan vessem ezt fel, úgy, hogy közben még én magam sem tudom eldönteni, ez vajon jó ötlet-e. Amióta az eszemet tudom itt élek. Hime örömmel hagyná itt ezt a helyet, de nekem nem tudom mennyire tenne jót a változás. Már pedig itt tovább nem maradhatunk. Hiába nem akartam észrevenni a változásokat. De az idő könyörtelen múlása itt is meglátszik. Talán a biztonság érzete miatt nem akarok elmenni innen, a légkör miatt, amit ez az épület nyújt nekem. Pénzel nem lenne gondom, ha nagyon akarnék, akkor az emberek világához is könnyedén alkalmazkodni tudnék.
- Érzed, ha megérintem? - ráncba szaladó szemöldököm láttán ő is megérti, hogy nem egészen értem, ezzel most mire is kérdezett rá. - A szárnyaidat – teszi hozzá, mialatt tovább tapogatja tollaimat.
- Természetesen – felelem tovább figyelve arcát.
Miért ne érezném? Hiszen a szárnyaim is hozzám tartoznak. A lényem részei. Abbahagyom a grimaszolást, még a végén így maradna az arcom. Nyújtózva ropogtatom ki csontjaimat, és az ablakhoz lépve megmarkolom a szétszaggatott függönyt, és letépem a helyéről. Összegyűrve hajítom el magamtól jó messzire. Por és kosz borít be itt mindent. Hihetetlen, hogy eddig fel sem fogtam milyen romhalmazban élek. Ez most valahogy zavar, idegesít és felettébb felbosszant. Csak egyetlen rezignált sóhajt engedek meg magamnak, ahogyan az odakinti tájat szemlélem a törött üvegeken keresztül.
- Hiányozni fog ez a hely – jegyzem meg, még mielőtt felfoghatnám szavaim valós jelentését. Ezt nem akartam hangosan is kimondani. Addig nem, míg nem bizonyosodtam meg arról, hogy valóban ez az, amit akarok. Hime is elhagyta az otthonát, de neki nem volt más választása. Neki nem adtak más lehetőséget. Nekem viszont van. Én mindig kapok lehetőséget. Szabad akaratot és döntést. Az már részletek kérdése, hogy mihez kezdek a lehetőségeimmel.
- Nem értelek – szólal meg mellém telepedve, és leseperve a szilánkokat kikönyököl a párkányra. Nem félek attól, hogy kiesik, sem attól, hogy majd figyelmetlenségből megvágja magát. Nem is tudom milyen érzések kavarognak bennem. Nyomasztóak, érdekesek, valahol mélyen talán még kellemesnek is gondolom őket. Számomra minden érzelem szokatlan, ismeretlen, annyira emberi.
- Tudom. De nem is baj – húzom szám szélét félmosolyra.
- Elmondod?
Erre már nem szólok semmit. Ellököm magam a faltól, biztosan van neki is jobb dolga annál, mint megpróbálni megérteni az én hülyeségeimet. Nem is tudná. Nem is akarom. Ezeket elég, ha én megértem, vagy ha azt nem is, akkor legalább elfogadom. Halántékomat tapogatva hajtom hátra a fejem, s nézek a pergő vakolatú, sötét foltokkal átitatott plafonra. Minden bizonnyal az lenne a legjobb, ha elmennénk innen és itt hagynánk ezt a kócerájt. Nekem hiányozna, de neki sokkal jobb lenne. Nehezen vallom be még magamnak is, de nyomot hagytak bennem a szavai, amiket akkor a parkban mondott. Csak a tényeket közölte velem. Azt, ami mindkettőnk számára egyértelmű. Neki sokkal jobb lenne nélkülem, fel sem fogom igazán mi miatt szeretett belém. Talán nem is gondolta át komolyan. Én vagyok vele, én óvom őt még önmagamtól is. Ez nem szerelem részéről, csak valami ismeretlen kötődés, vágy egy biztos pont iránt. De ez a biztos pont nem én vagyok neki.
- Damien?
Túl óvatos a hangja. Pedig még mindig én vagyok az, akivel beszél. Még egy ok, amiért kettőnk között semmilyen kapcsolatnak nem lenne esélye. Bizalmatlan velem szemben. Amiért nem hibáztatom őt. Nem hibáztathatom, hiszen oka van mindenre. Meg akartam ölni, lényem egy része még mindig holtan akarja őt látni. Kezemet emelve torpanok meg. Még mindig háttal állok neki, mondanék valamit, de nem tudok belekezdeni most semmibe. Egyszerűen nem jönnek a megfelelő szavak. Ilyen helyzetbe még nem kerültem. Ha megpróbálnám nyugtatgatni őt valamivel, akkor hazudnék neki. Azt semmiféle képen nem tehetem. De az igazat sem mondhatom el neki. Mert nem tudom mit vélek igaznak. Már megint padhelyzetbe kerültem a saját elmém zagyvaságában.
- Hülye vagyok. Sajnálom – rázom meg a fejem és magára hagyom őt a folyosó közepén.
|
| Andro | 2014. 05. 29. 13:46:29 | #30025 |
Karakter: Hime
Megjegyzés: (fekete szárnyú angyalomnak)
Sokáig korcsolyázom, csak úgy süvítek a jégen, és élvezem a szabadságot. Jó néha így kimozdulni, mert amikor még a Mesterrel éltem, ritkán engedett el így maga mellől. Meg is értem, hiszen én elsősorban a testőre voltam, nem gondolhattam magamra. Most egészen más a helyzet, mióta Damiennel vagyok, ő hagyja, hogy az legyek, aki valójában vagyok. Hirtelen a part felé fordulok, és nem látom Damient. Hol az én fekete szárnyú angyalom? Itt hagyott volna? Azt nem hiszem. A part felé siklom, miközben szemeimmel kutatok utána. Végül kiérek a partra, és megpillantom a nyomait a hóban. Tehát csak sétálni indult. Követem a lábnyomokat, míg meg nem pillantom életem szerelmét, amint egy fának dől. Nekem háttal áll, és szemmel láthatóan valami baja van. Nem értem, mi a gond, így közelebb sétálok, de csak lassan, óvatosan, hogy ne idegesítsem fel. Nem tudom, most éppen melyikük kerekedett felül benne.
- Damien? – kérdem bátortalanul, mire látom, hogy az egyik keze ökölbe szorul. Azt hiszem, rosszkor jöttem.
- Jól vagyok, menj vissza nyugodtan – suttogja halkan, de a hangja és a testtartása mást mond.
- Nem vagy jól!
- De te sem leszel, ha továbbra is itt maradsz velem – morogja felém fordulva.
A testtartása merev, miközben két karját keresztbe fonja a mellkasa előtt, és rám néz. Csak bámul rám azokkal az átható szemeivel, és tudom, hogy baj van. Nagy baj, amit nem akar nekem elmondani. Én vagyok a baj, tudom, hiszen amíg vele vagyok, mindketten veszélyben vagyunk. De nem akarom elengedni, már képtelen lennék rá, mert kötődöm hozzá.
- Miért nem szóltál?
- Erősen kétlem, hogy ebben a segítségemre lehetsz – vágja rá.
- Sajnálom – motyogom halkan, majd elfordulok tőle. Nem bírok a szemébe nézni.
Sokáig nem szól semmit, már azt hiszem, haragszik rám, vagy gyűlöl, amikor megszólal. A hangja úgy hat rám, mint valami mennydörgés, pedig nem emeli fel a hangját. Körülöttünk mindenki boldog, csak mi vagyunk olyanok, mintha nem ebben a világban élnénk. Talán így is van.
- Ugyan mit? – kérdi.
- Ha én nem lennék, akkor nem találkoztál volna Gerhardttal, és akkor most nem lennél ilyen helyzetben. Ugyan úgy élhetnél nyugalomban, ahogyan eddig, és az égvilágon semmi bajod nem lenne – vallom be, majd ránézek. Damien a fejét csóválja, mintha nem hinné el, amit mondtam.
- Ha úgy vesszük Gerhardt részese volt az én létrejövetelemnek. Ő régebb óta ismer engem, mint én őt. Ez pedig annyit tesz, hogy neked aligha van közöd az ő felbukkanásában. Talán csak annyit, hogy ugyanúgy a halálodat akarja, mint ahogyan néha én is – magyarázza Damien tárgyilagosan.
- Jobban vagy? – kérdem aggódva, mire elvigyorodik, és elindul felém.
A mozdulatai nem fenyegetőek, így nem hátrálok, és a kardom sem veszem elő. Itt úgyis veszélyes lenne, nem kelthetünk feltűnést. Megáll előttem, mire lehajtom a fejem, a csizmámat fixírozva. Hirtelen olyan érdekesnek tűnik. Ám ő az állam alá nyúl, gyengéden felemeli a fejem, és lágyan megcsókol. Szinte elveszek ebben a csókban, mindennél jobban kívánom, ahogy őt magát is. Akarom, akarom, akarom, más nem is jár az eszemben. Akarom őt!
- Soha jobban – karolja át a vállam, majd a tisztás felé indulunk.
Azt veszem észre, hogy hazafelé indulunk, Damien szemmel láthatóan úgy érzi, ennyi elég volt mára. Kár, mert én még maradnék, alig láttam valamit a városból, de az emberek bámulnak engem. Nem őt, hanem engem, és ez most valahogy… zavar. De nem akarom kimutatni, inkább nemes egyszerűséggel megfogom Damien kezét, mire ő rám néz.
– Hadd bámuljanak – mosolygok rá. – Adjunk nekik rá alkalmat. Bár azt hiszem, engem lánynak hisznek, szóval így nem fognak beszélni rólunk.
– Engem nem zavar – von vállat, és megszorítja az ujjaimat. – A fő, hogy te boldog vagy, Hime.
– Tudod – kuncogok fel halkan -, ez most olyan romantikus volt. Már csak az hiányzik, hogy letérdelj elém, és megkérd a kezem.
Felmorran, én pedig elnevetem magam. Damien semmit sem tud a szerelemről, én sem sokat, de többet, mint ő. És eszembe jutnak azok a buta romantikus filmek, amiket néha néznem kellett. Azokban volt ilyen romantikus a férfi főszereplő. Mégis, valami furcsa melegség tölt el annak tudatára, hogy fontos neki a boldogságom. Hacsak egy rövid időre is, de szeretnék boldog lenni, határtalanul boldog, mielőtt minden elmúlik, és egymás torkának esünk. Most nem gondolhatok erre.
~*~
Mikor visszaérünk, nem bírok magammal. Nem érdekel, mi lesz ezek után, de muszáj, meg kell tennem. Alig enged el, én a falnak lököm, és átölelem a nyakát, elhúzom magamhoz, sürgetően csókolom meg, éhesen falva ajkait. Ő nem ellenkezik, hagyja magát, még mélyíti is a csókot, miközben egyik kezével gyengéden a hátamat simogatja, másikkal beletúr a hajamba. Én eközben egyik kezemet a mellkasát borító puha tollak közé fúrom. Végül levegőhiány miatt válnak szét ajkaink én pedig belenézek azokba a ragyogó szemeibe.
– Akarlak… - suttogom halkan, szinte lehelem. – Akarlak, Damien… Tégy a magadévá, én fekete angyalom.
Választ sem várva kezdem megoldani nadrágját, miközben a ruhámmal bíbelődik, megszabadítva a fekete felsőtől, szoknyától, alsóruháktól. Gyengéden cirógat, kényeztet, tudja, hogy hogyan okozzon nekem örömet, miközben én egyre sürgetem, hogy belém hatoljon. Magamban akarom őt érezni. Váratlanul cserélünk helyet, a falhoz nyom, fölém tornyosulva, miközben egyik kezemmel a mellkasán levő tollakkal játszom, másikkal pedig a farkát kezdem kényeztetni. Hallom, hogy felmorran, ezek szerint jó úton járok, és elkezd előkészíteni.
A szex vad, érzéki, de mégsem fájdalmas, inkább jóleső és kielégítő. Ahogy kitágít, ahogy óvatosan belém hatol, miközben én lábaimat a dereka köré fonom, hogy megtartson, miközben lök rajtam, az maga a kéj. Most ő csókol meg, miközben egyik kezével hajamba túr, a másikat a falon támasztja, én pedig átölelem a nyakát, hogy nagyobb teret adhassak neki. Ujjaim hajával, tollaival játszanak, miközben átadjuk magunkat a bennünk dúló ősi, állatias ösztönöknek. Soha senkivel nem volt még ilyen jó, ilyen érzéki, ilyen felemelő a szex, mint vele. Senkivel, még a Mesterrel sem, pedig vele is számtalanszor csináltam. De Damiennel más, vele annyira más, mert őt szeretem. Most először tudom, milyen a szerelem, még akkor is, ha veszélyes ez a játék.
A szex közben is kényeztet, én is ezt teszem, miközben hallom a nyögéseit, a sóhajait, én magam is nyögök, én magam is hallatom a hangom, tudtára adva, hogy baromi jó, amit csinál.
– Keményebben… - suttogom. – Keményebben, Damien… Nyomd be… tövig… Érezni akarom…
– Élvezed, Hime? – kérdi halkan Damien, de alig bírok válaszolni. – Élvezed, kicsikém?
– Damien… - nyögöm halkan, mikor már közel a vég. – Damien… szeretlek… Szeretlek…
|
| linka | 2014. 05. 09. 20:25:08 | #29910 |
Karakter: Damien
Megjegyzés: Himének
- A régi gazdámmal is sokat jártam parkokban, és mindenki megbámult, hogy milyen gyönyörű vagyok. Ahogy ők is bámulnak engem – mutat kezével a parkban sétálókra. - Nem kell rájuk nézned, hogy tudd, bámulnak és összesúgnak. Furának találnak engem.
- Nem vagy fura – vonok vállat. - Csak másmilyen, mint ők, vagy én. De így vagy jó, ahogy vagy.
- A gazdám is mindig ezt mondta – sóhajtja kissé talán szomorkásan. Szerethette a gazdáját. Nekem soha sem voltak fontos emberek az életemben. Számomra eddig mindenki pótolható volt. - Azt mondta, hogy én így vagyok tökéletes, pedig közel sem vagyok hibátlan – mondja. Figyelmem elkalandozik és nem felelek neki semmit. Elképzelem, milyen lehetett az élete a gazdájával. Ott szerették őt és biztonságban volt. Sok minden van, amit én nem adhatok meg neki. Egy tóhoz viszem őt, aminek a hűvös éjszakák miatt a felszíne jégtükörré fagyott. Tekintetem Hime töprengő arcára vándorol, távolba révedő szemeitől úgy fest, mintha valahol nagyon messze járna.
- Min gondolkodsz? - kérdésemmel visszatér a jelenbe, de csak a fejét rázza. Nem fogom kényszeríteni őt arra, hogy beavasson a gondolataiba. Ha akarja elmondja.
- Sok mindenen – vallja be csendesen. - Magamon, rajtad, az életemen. Nem tudom, miért maradok veled, hogy mit akarok, és mit értek irántad pontosan. Lehetne más életem, élhetnék csillogásban valaki mellett, akinek sok pénze van. Csinálhatnám azt, amit előtte, lehetnék szolga, lehetnék szerető, harcos, de az igazság az, hogy nem tudom, akarom-e. A lelkem háborog, az érzéseim csaponganak, és nem tudom, hogy meddig bírom.
- Nem értelek – rázom meg a fejem. - Mitől félsz?
- Hogy melyikünk fogja megölni a másikat. Vajon te végzel velem, vagy én veled? De mindegy is, mert egyikünk úgyis meg fog halni, csak kérdés, hogy melyikünk és mikor.
- Azt hittem, a te ellenséged Gerhardt – szólok leülve az egyik padra és őt is magammal húzom. Annyira hideg most nincs, én nem érzem a hőmérséklet váltakozásait, de talán ő igen. - Nem őt akarod megölni?
- És azután mi lesz? - Hát ez foglalkoztatja őt annyira? Miért nem tud a pillanatnak élni, úgy, mint én? - Éljük tovább az életünket, mintha mi sem történt volna? Gerhardt halálával az a valami, ami benned van, nem tűnik el. Ő egyre erősebb lesz, és nem tudod, meddig vagy képes uralni. Egy nap ki fog törni, és akkor harcolni fogunk. Ezt te is tudod, nem? - néz egyenesen a szemeimbe. - Képes leszel megölni engem?
Kérdését válasz nélkül hagyom. Ugyan, mit mondhatnék neki erre? Hime feláll és a tóhoz sétálva a jégre lép. Nem eshet bántódása, hiszen mások is kiélvezik a jég nyújtotta szórakozást és eddig egyikük alatt sem repedt meg, vagy szakadt be. Hátradőlök a padon, és csak nézem őt. Hiába gondolom át újra és újra azt amit mondott, választ nem tudnék adni neki. Én beletörődnék és elfogadnám, ha azt mondaná, hogy képes lenne megölni engem. Hiszen okkal tenné. Hajamat hátrasimítva pillantok a jégen csúszkáló babámra, majd felállok és amíg ő szórakozik én elmegyek egy rövid sétára. Át kell gondolnom mindent. Igaza van, egyszer elvesztem majd a kontrollt magam felett, és akkor szembe kell szállnia velem. Felmorranva ütök ökölbe szorított kezemmel egy fába. Érzem a kézfejemben szétáradó enyhe fájdalmat, és ez némiképp tompítja is az elmém és vérem zúgását. Tenyeremmel támaszkodom neki a fának, ujjaimon a bőrt felsértettem, de szinte nem is érzek belőle semmit. Veszek néhány mélyebb lélegzetet, de ezzel nem sikerül lenyugtatnom magam.
- Damien...? - szabad kezem ujjai ökölbe szorulnak. Miért akkor jön mindig, amikor veszélyes a közelségem rá nézve?
- Jól vagyok, menj vissza nyugodtan – suttogom halkan, egyre erősebben vájva körmeimet bőrömbe.
- Nem vagy jól!
- De te sem leszel, ha továbbra is itt maradsz velem – morgom lassan fordulva felé. Hátamat a fának döntöm és mozdulatlanul figyelem arcát. Megpróbálkozom egy instant mosollyal, de ő csak a homlokát ráncolja rá.
- Miért nem szóltál?
- Erősen kétlem, hogy ebben a segítségemre lehetsz. – Figyelembe véve, hogy pont ő váltja belőlem ezeket ki.
- Sajnálom – motyogja fejét elfordítva és inkább néz másfelé, mint az én szemeimbe. Mély lélegzetet veszek és lazítok befeszült izmaimon. Hiába szeretném megvigasztalni, vagy jobb kedvre deríteni őt. Nem tudom hogyan tehetném. Ő nem tehet arról, hogy időnként nem vágyom másra, minthogy megöljem őt. Emiatt engem lehetne okolni leginkább, mert vagyok olyan őrült és vele vagyok. Vajon mikor lesz elég eszem, hogy távol tartsam magam tőle?
- Ugyan mit?
- Ha én nem lennék, akkor nem találkoztál volna Gerhardtal, és akkor most nem lennél ilyen helyzetben. Ugyan úgy élhetnél nyugalomban, ahogyan eddig, és az égvilágon semmi bajod nem lenne – mintha ő annyira nagyon felelős lenne az események miatt. Mosolyogva csóválom meg a fejemet.
- Ha úgy vesszük Gerhardt részese volt az én létrejövetelemnek. Ő régebb óta ismer engem, mint én őt. Ez pedig annyit tesz, hogy neked aligha van közöd az ő felbukkanásában. Talán csak annyit, hogy ugyanúgy a halálodat akarja, mint ahogyan néha én is – magyarázom tárgyilagosan.
- Jobban vagy? - aggodalmán elvigyorodok és szép komótos léptekkel indulok felé. Mozdulataim nem fenyegetőek és ezt ő is észreveszi, mert nem hátrál tőlem és a kardját sem veszi elő. Elfordul tőlem, fejét lehajtja és a cipőjére mered. Én álla alá nyúlok, és rákényszerítem, hogy a szemeimbe nézzen. Lassan közelítem hozzá ajkaim, végül gyengéden megcsókolom.
- Soha jobban – karolom át vállát és a tisztás felé indulok. Azt hiszem ennyi idő kettőnknek bőven megfelelt a parkban.
|
| Andro | 2014. 03. 24. 10:05:41 | #29588 |
Karakter: Hime
Megjegyzés: (Damiennek)
- Mi ütött beléd Hime? – kérdi vidáman, mire ledöbbenek. Ez az igazi Damien, de persze teljesen biztos nem lehetek benne.
- Damien? – kérdem tétován, mire felnevet.
- Gyere ide – nyújtja felém a kezét, mire tétován állok. Ő az ég felé fordítja a fejét, majd újra rám néz és elmosolyodik. - A te Damiened vagyok – teszi hozzá.
- Biztos? – kérdem még mindig kételkedve. Lehet, hogy csak át akar rázni.
- Hime – mondja végre türelmetlenül.
- Nem haragudhatsz meg rám a bizonytalanságom miatt – mondom őszintén.
- Tény, de örülnöm se kell neki – von vállat. - Most akkor jössz vagy sem?
- Hova? – kérdem, téve felé pár lépést.
Végül Damien közel lép hozzám, és felém nyúl. Ösztönösen mozdulok, és a kardommal megvágom az arcát. Nem volt szándékos, ő azonban szisszenve szorítja a sebre a kezét, amelyből vékony kis vércsík tör elő.
- És ez most miért volt jó neked? – kerekednek el a szemei, megjegyzem joggal. Én sem értem, miért tettem, de az utóbbi napokban sokkal feszültebb vagyok, mint eddig bármikor. Ez pedig Gerhardt hibája. - Tudod mit? Nem érdekel – morogja faképnél hagyva, majd elindul előre. Még neki áll feljebb!
- Damien, várj! – sietek utána. Nem haragszom rá, és ki akarom engesztelni, de ő nem áll meg. – Damien! – szól újra.
- Mondjad, Hime! Mit szeretnél? Mit vársz tőlem, mit tegyek? – kérdi felém fordulva.
- Te most megsértődtél rám? – kérdem egy halvány mosoly kíséretében. Istenem, ilyenkor olyan szexi.
Egy pillanatra meghökken, majd újra elindul, ezúttal maga után húzva engem is. Emberek közé megyünk, előre tudom, de nem értem az okát. Meg fogják látni őt, gúnyolni fogják, vagy félni fognak tőle. Ezt nem akarom. Nem akarom, hogy bántsák.
- Nem lesz bajod, ha emberek közé mész? – kérdem, mire meglepetten fordul felém.
- A szárnyaimra gondolsz? – kérdi, mire bólintok. Ő meg csak vállat von. - Nem kell mindenkinek látnia – teszi hozzá.
Végül megértem. Damien képes elrejteni a valódi kinézetét, és az emberek embernek látják. Ezek szerint, csak én látom a szárnyait, ami szerintem nagyon jó. Sok ember van itt, az egész olyan, mintha ma mindenki idejött volna. Nem értem, minek jöttünk ide. Az emberek végignéznek rajtam, megbámulnak, de nem érdekel. Mindig megbámultak eddig is, most sincs különbség. Sokan rám mutatnak, hallom, hogy összesúgnak a hátam mögött, de nem is figyelek oda. Tartom a lépést Damiennel.
- Mi ez a hely? – kérdem lehalkítva a hangom.
- Egy park. Régebben gyakran kijártam ide, csendes volt és békés. Nem olyan mint amilyenek a városokban szoktak lenni – magyarázza, miközben mélyet szippant a friss levegőből.
– A régi gazdámmal is sokat jártam parkokban, és mindenki megbámult, hogy milyen gyönyörű vagyok. Ahogy ők is bámulnak engem – mutatok az emberekre. – Nem kell rájuk nézned, hogy tudd, bámulnak és összesúgnak. Furának találnak engem.
– Nem vagy fura – von vállat Damien. – Csak másmilyen, mint ők, vagy én. De így vagy jó, ahogy vagy.
– A gazdám is mindig ezt mondta – sóhajtok fel szomorúan. – Azt mondta, hogy én így vagyok tökéletes, pedig közel sem vagyok hibátlan.
Damien nem szól, és én is abbahagyom a beszédet. Esernyőmet az egyik kezemben fogom, a másik kezem Damien kezében. Ha bárki lát minket, azt hiheti, lány vagyok és Damien a szerelmem. Nem is lenne rossz, bár igazából nem tudom még mindig, hogy pontosan mit érzek iránta. Vonzódom hozzá, de nem úgy, ahogy eddig másokhoz. Ahogy a gazdámhoz, aki fiatal korában számtalanszor akarta a testemet.
Végül egy tónál állapodunk meg, a víz be van fagyva, néhányan korcsolyáznak rajta. Olyan békés minden, mintha a világ minden gondja távozott volna, vagy soha nem is létezett volna. Túlságosan nyugodt minden, de a lelkem mégis háborog, nem képes megnyugodni. Nem értem sem saját magam, sem Damient. Miért törődik velem ennyire? És én miért akarok vele maradni? Hiszen elmehetnék valaki máshoz, egy gazdag emberhez, hogy a testőre, a szolgája, a szeretője legyek. Élhetnék megint luxusban, de valahogy… nem akarok.
– Min gondolkodsz? – Damien hangja visszaránt a valóságba. Megrázom a fejem.
– Sok mindenen – vallom be halkan. – Magamon, rajtad, az életemen. Nem tudom, miért maradok veled, hogy mit akarok, és mit érzek irántad pontosan. Lehetne más életem, élhetnék csillogásban valaki mellett, akinek sok pénze van. Csinálhatnám azt, amit előtte, lehetnék szolga, lehetnék szerető, harcos, de az igazság az, hogy nem tudom, akarom-e. A lelkem háborog, az érzéseim csaponganak, és nem tudom, hogy meddig bírom.
– Nem értelek – rázza a fejét Damien. – Mitől félsz?
– Hogy melyikünk fogja megölni a másikat – nézek rá óvatosan. – Vajon te végzel velem, vagy én veled? De mindegy is, mert egyikünk úgyis meg fog halni, csak kérdés, hogy melyikünk és mikor.
– Azt hittem, a te ellenséged Gerhardt – mondja Damien, miközben egy padhoz húz és leülünk. – Nem őt akarod megölni?
– És azután mi lesz? – kérdem kíváncsian. – Éljük tovább az életünket, mintha mi sem történt volna? Gerhardt halálával az a valami, ami benned van, nem tűnik el. Ő egyre erősebb lesz, és nem tudod, meddig vagy képes uralni. Egy nap ki fog törni, és akkor harcolni fogunk. Ezt te is tudod, nem? – nézek őszintén a szemébe. – Képes leszel megölni engem?
Damien nem válaszol, én pedig felállok a padról és a tóhoz megyek. A jég elég vastag, így nem kell félnem, bátran lépek rá, és kezdek beljebb sétálni. Az emberek majdnem a közepén korcsolyáznak, és én is csúszkálni kezdek a jégen. Kellemes érzés, fura, de kellemes és szabad. Szabad akarok lenni, legalább egyszer az életben.
|
| linka | 2014. 02. 17. 17:01:01 | #29363 |
Karakter: Damien
Megjegyzés: Himének ( Andro)
Visszafekszem az ágyra, kezemmel pedig szemeimet takarom el. Rosszul tűröm a fényt, de még saját létezésemet is. Lehunyt szemekkel hallgatom a régi épület zajait. Kísérteties, de nekem mégis csak ez az otthonom. Nem tudnék elképzelni magamnak más helyet ahol élhetek. Felkelek az ágyból és Hime keresésére indulok. Nem akartam megbántani őt, egyszerűen csak jobb ha távolabb tartom magamtól. Végigjárom az épület minden egyes helységét, de sehol nem találom meg őt. Elment volna? De ha elment, akkor mégis hová? Elgondolkodom, miközben elindulok a bejárati ajtó felé. Ha elment, akkor meg kell találnom. Biztosan oka volt arra, hogy szó nélkül lelépett, és nekem feltétlen tudnom kell ezt az okot. Nem, mintha után újra elengedném őt. Szárnyaimat kiterjesztve indulok el az egyik ötletem felé. Ha ott nem találom, tényleg feladom. Annál jobb tippem nincs.
Megpillantva őt, lassítok, de nem megyek túl közel hozzá. Tudom, hogy elveszítettem a bizalmát. Megértem őt. Felém fordítja a fejét, egyenesen a szemeimbe néz. Ernyőjét összecsukva húzza elő karját aminek pengéjét felém irányítja. Nem vagyok hajlandó megsértődni ezen. Ahelyett, hogy leszállnék hozzá, mozdulatlanul lebegek tovább. Egyedül csak a szárnyaim kavarnak némi hűvöset. Nem fogom bántani őt. Ezt megígértem neki, és minden erőmmel azon vagyok, hogy be is tudjam tartani. Hangtalanul érintem talpaimat a földre. Nem csapok zajt a leszállásommal. Tanakodva figyelem őt, tudom, hogy nem bízik bennem, de most tényleg nem ártó szándékkal jöttem el utána. Egyszerűen csak mellette akarok lenni, és kész. Hime tesz néhány lépést az ellenkező irányba, arrafelé amerre a tó is van. Lassan indulok el az irányába, de tekintetét látva inkább megállok. Nem akarom, hogy bármi hülyeséget tegyen.
- Most melyikük vagy, Damien? Az enyém, vagy az övé? Tudni fogom, ha kimondod a nevem, de vajon melyik néven fogsz engem hívni? Hime, vagy Prinzessin vagyok neked most? - kérdésén elmosolyodom.
- Mi ütött beléd Hime? - kérdem vidáman. Ajkai elnyílnak döbbenetében, amitől én csak még jobban elmosolyodom.
- Damien? - tétova kérdésén felnevetek. Nem illendő, de ezt már én sem bírom nevetés nélkül. Jó, oké, tudom, hogy kételkedik bennem. Na de, a kérdései igazán szórakoztatóak.
- Gyere ide – nyújtom felé kezem, mire ő még inkább összezavarodik. Arcomat az ég felé fordítom, majd derűsen nézek újra rá. - A te Damiened vagyok – teszem hozzá.
- Biztos? - még mindig kételkedik bennem. Ennél jobban nem fogom tudni meggyőzni őt.
- Hime – nézek rá türelmetlenül. Nem szeretek egy helyben toporogni.
- Nem haragudhatsz meg rám a bizonytalanságom miatt – mondja.
- Tény, de örülnöm se kell neki – vonok vállat. - Most akkor jössz vagy sem?
- Hova? - tesz felém pár lépést, ez már egy egészen jó jel. Megunom a várakozást, és egészen közel lépve hozzá keze után kapok, de ő megvág azzal a vacakkal. Felszisszenve lépek távolabb tőle, majd ujjbegyeimmel megtapogatom arcom legújabb szerzeményét, egy friss vágást.
- És ez most miért volt jó neked? - kerekednek el szemeim. Nem hiszem el. Képes volt megvágni engem, holott egyáltalán nem ártó szándékkal közeledtem felé. Tenyeremet felemelve akadályozom meg őt abban, hogy bármit is mondjon. Igazából, egyáltalán nem vagyok kíváncsi arra, hogy miért tette. - Tudod mit? Nem érdekel – morgom faképnél hagyva őt és sebes léptekkel indulok el a fák felé. Nem messze innen, van egy igazán szép park. Kevesen látogatják, hiszen kevesen tudnak róla.
- Damien, várj – siet utánam. Nem nézek rá, igazából nem is haragszom rá. Egyszerűen már beleuntam abba, hogy mindig én menjek utána. Nem bízik meg bennem? Egészségére. Nem fogom győzködni őt. - Damien – szól újra.
- Mondjad Hime. Mit szeretnél? Mit vársz tőlem, mit tegyek? - kérdem felé fordulva. Most aztán kimondottan gyerekesen festhetek előtte.
- Te most megsértődtél rám? - kérdi halványan elmosolyodva. Mosolyától egy pillanatra meghökkenek. Mert nem tudom, ezt most mivel érdemeltem ki tőle. Nem válaszolok neki, inkább újra elindulok, de ezúttal magammal húzom őt is. Még az sem érdekel, ha út közben belém állítja a kardját, tegye, ha neki az örömöt okoz. Én aztán nem fogom megállítani benne.
- Nem lesz bajod, ha emberek közé mész? - kérdi, mire én meglepetten fordulok felé. Bajom? Nincsen nekem ember allergiám. Figyelmesen tanulmányozom arcát, miközben megpróbálom megfejteni szavainak a jelentését.
- A szárnyaimra gondolsz? - kérdem értetlenül. Bólintására vállat vonok. - Nem kell mindenkinek látnia – vonom meg vállaimat. Igazából Hime az egyetlen aki jelenleg is láthatja. Nem gyakran járok emberek közé, ami miatt igazából oda sem kellene figyelnem erre, de valamiért rühellem, ha bámulnak engem. Irritáló a figyelmességük. Végignézek ruháimon, tökéletesen el tudnék vegyülni a halandókkal, ezekkel még Hime is könnyedén elvegyülhetne. Nem értem miért pont abba a romos épületbe jött. Örülök neki, csak érthetetlen számomra. Majd egyszer, ha jobbak lesznek a körülmények, talán rákérdezek. Úgyis meg kell még ismernünk egymást. Most jövök csak rá arra, hogy mennyire nem ismerem még. Alig tudok róla bármit is.
- Mi ez a hely? - kérdi lehalkítva hangját. Meglep, hogy ennyi embert látni idekint. Egyikük sem foglalkozik velünk, ugyanúgy elvannak a saját kis világukba.
- Egy park. Régebben gyakran kijártam ide, csendes volt és békés. Nem olyan mint amilyenek a városokban szoktak lenni – magyarázom mélyet szippantva a téli levegőből.
|
| Andro | 2014. 02. 02. 10:26:28 | #29216 |
Karakter: Hime
Megjegyzés: (Damienemnek)
- Csitulj – mosolyog rám, ujját a számra téve, majd ellép tőlem és a lépcső felé indul.
- Hová mész? – kérdem. Csak úgy itt akar hagyni?
- Menj fejezd be azt a könyvet én addig körülnézek – mondja egyszerűen, majd elsiet.
Visszamegyek a könyvtárba, de képtelen vagyok a könyvre koncentrálni. Damien minden gondolatomat betölti, és őszintén szólva, egyáltalán nem nyugtat meg a tudat, hogy két én rejtőzik benne. Damiennel még elbánok, de a másik már veszélyesebb, mert láttam, mire képes. Őt nem biztos, hogy vissza tudnám tartani huzamosabb ideig. Végül leteszem a könyvet, és megkeresem Damient. Kinn találok rá, és bár hideg van, ő úgy tűnik, nem érzi. Én sem fázom, ezt az érzéket nem varázsolták belém.
- Damien – szólítom meg, mire felém fordul.
- Miért nem olvasol? – kérdi, miközben úgy látom, erősen küzd, hogy nyugodt maradjon. Ez az állapot őt is nyugtalanítja, amit nem csodálok.
- Miért vagy idekint? – kérdem, mire rám mosolyog.
- Aggódom – sóhajt fel, ami nem lep meg.
- Miattam?
- Sok minden miatt, de nagyobb részt igen, miattad – mondja, majd kézen fog, és visszamegyünk az épületbe.
Nem igazán érzem magam biztonságban, főleg, mikor a szobájába megyünk, és rám néz, majd egy pillanat alatt elveszi tőlem a kardomat. Végigsimít a pengén, majd aprót mosolyogva fekszik az ágyára. A penge rendben van tartva, semmiség lenne megölnie vele engem, bár nem tudja, hogy ilyen alakban az nem olyan egyszerű. Végül visszadobja nekem a pengét, én pedig elkapom. Nem értem az egészet. Most meg akar ölni, vagy sem?
- Damien? – kérdem, mire elnézően csóválja a fejét. Felkel, és elindul felém. A kardomat magam előtt tartva hátrálok a falig, de ő csak jön felém. Tudom, hogy most tesztel, de ha arról van szó, megölöm. Engem ezért hoztak létre, hogy démonokat öljek, és az ösztön, a hajlandóság megvan bennem, bár az érzéseim elég kuszák. A kezét a pengéhez érinti, de nem ejt sebet saját magán. - Hagyd ezt abba! – szólok rá minden félelem nélkül. Ez úgy tűnik elbizonytalanítja.
- Ugyan mit? – billenti félre a fejét, ahogy ráfog a pengére. Vörös vér szivárog a kezéből. Ha tesztel, ezzel már nem ijeszt meg, nem vagyok annyira idióta, és gyenge, mint hiszi.
- Állj le Damien! – szólok rá szigorúan, arcvonásaim kemények. Ha muszáj, akkor nem fogom visszafogni magam.
Félrecsapja a kardomat, ami kiesik a kezemből, majd a kezeit a nyakamon érzem. Meg akar fojtani, így próbálom eltolni magamtól, mire észhez tér, és elenged. Zavartan pislog rám, mialatt én próbálok levegőhöz jutni, bár nincs is rá szükségem. Én nem tudok megfulladni, de a mágia árthat nekem.
- Legközelebb ne habozz – ragad karon, majd kitesz a szobából, hiába ellenkezem. - Nyomás, nem akarlak bántani – morogja, majd bevágja előttem az ajtót.
Pár pillanatig még állok, majd, mivel nem nyit ajtót, azt teszem, ami a lehető legjobb. Magára hagyom. Magamhoz veszem a kardomat, amely kiesett az ajtón, mikor Damien kiütötte a kezemből, és visszateszem a hüvelyébe. Hát, ha ő így, én is így. Úgy döntök, járok egyet odakinn, míg lenyugszik, és lehet vele beszélni.
Az épületből kiérve látom, hogy havazik. Hatalmas, puha, fehér hópelyhek szállnak alá az égből. Kinyitom az ernyőmet, és elindulok egyenesen az erdő felé, ahová Damien egyszer elvitt. Tudom, hogy merre van, megfigyeltem odafentről, amikor repültünk, így nem tévedhetek el, bár ahhoz át kell mennem a városon, amit nem akarok. Mindegy, az emberek ilyen időben úgyis otthon maradnak, maximum a gyerekek hógolyóznak, vagy szánkóznak az utcán.
~*~
Az erdőbe érve csend fogad, puha, fehér, hangtalan csend, és olyan béke, amilyenben az utóbbi időben nem volt részem. A fák között sétálok, hallgatva a csendet, bámulva a fákat, a földet, amelyet most már puha hó fed. Lábnyomaim hamar eltűnnek a hatalmas hóesésben, de nem félek, hogy nem találok vissza. Ha pedig mégsem, Damien úgyis megkeres idővel, vagy azért, hogy megvédjen, vagy azért, hogy megöljön. A kettő majdnem ugyanaz a jelen pillanatban.
Egy tó partjára érek, amely már kezd befagyni, de a jég még nem elég vastag ahhoz, hogy ráléphessek. Majd pár nap múlva, ha ilyen marad az idő. Csak nézem a tavat, és gondolataimba merülök. Valamit tennem kell, meg kell találnom Gerhardtot, és meg kell tudnom, mit tett pontosan Damiennel, hogy bezárhassam benne azt a démont, amely meg akar ölni. Előbb megállítom Damient, aztán jöhet a mágus, egyszerre csak egyet. De ahhoz muszáj nyugodtnak maradnom, és ébernek is persze.
Gondolataimból szárnyak suhogása riaszt fel, és mikor felnézek, Damient pillantom meg. Mennyi ideje lehetek itt? És mit keres itt? Ölni jött, vagy visszavinni? Minden esetre összecsukom az esernyőt és nyeléből előveszem a kardom, amelyet magam előtt tartok. Támadó állásba helyezkedem, hogy minden eshetőség esetén védjem magam. Nem lehetek felkészületlen, és talán jobb lenne, ha nem mennék vissza az épületbe.
De Damien nem száll le, mintha gondolkodna, hogy mit is tegyen. Tudja, hogy minden erőmmel védeni fogom magam, és ha kell, megölöm. Nem fogok hibázni, mint legutóbb. Végül lejjebb ereszkedik, de megáll tőlem tisztes távolságra, amikor földet ér. Méreget engem, nem tudom, hogy az esélyeit latolgatja-e, vagy pedig azt, hogy érdemes-e velem szót váltani. Óvatosan hátrálok pár lépést a tó felé, de nem elég közel ahhoz, hogy baj esetén beleeshessek. A kardomat végig magam előtt tartom, hogy a hegye felé mutasson. Damien felém közeledik, de amikor az arckifejezésem megkeményedik, megáll. Megijedt volna? Azt nem hiszem.
– Most melyikük vagy, Damien? – kérdem morrantva egyet. – Az enyém, vagy az övé? Tudni fogom, ha kimondod a nevem, de vajon melyik néven fogsz engem hívni? Hime, vagy Prinzessin vagyok neked most? – A szemem egy pillanatra sem veszem le róla, követem minden egyes mozdulatát. Volt már dolgom szárnyas démonokkal, nem ő az első.
|
|
