Damien elõször nem szól semmit, miközben én puffogok magamban. Csak komor képpel süllyeszti kezét a kabátja zsebébe, majd végül rám néz.

- Olyasmiért haragszol rájuk, ami logikus következtetés akármelyik embertõl. Nem amiatt néznek téged gyámoltalan nebáncsvirágnak, mert valóban az lennél, hanem mert annak látszatát mutatod. Csak nézz magadra – int elhúzva a száját. - Fiú, jobban mondva a korodat tekintve illõbb lenne azt mondanom, férfi – pillant rám kétkedõen, mire összehúzom a szemeimet. Nincs joga provokálni, vagy sértegetni a ruháim miatt. A Mester szerette õket, az õ tiszteletére és emlékére öltözöm így, de ezt Damien úgysem értené meg. - Mindegy is, annak ellenére, ami vagy, te habcsók nõi ruhácskában teszed a szépet mindenkinek. Ezek után, kérlek, javíts ki, ha tévedek, de téged nem tévesztene meg a látvány? 

Nem felelek, felesleges is lenne, hiszen úgyis csak a saját igazát hangoztatja, pedig õ sem jobb. Elrejti a tollait, a szárnyait, mert fél, hogy valaki meglátja. Én legalább csak félig leplezem magam és nem próbálom magam másnak kiadni, mint aki vagyok. Inkább elindulok, õ pedig követ.

A pályaudvaron legalább elviselhetõ a tömeg. Az épület szép, kellemes hangulatú és meleg is van benne, bár én nem igazán érzékelem a hõmérséklet különbséget. Mialatt Damien jegyet vesz, én az egyik padra ülök, amelytõl nem messze hangos lánycsapat kacarászik. Nekem egyértelmû, hogy rám mutogatnak, és fel próbálják hívni magukra a figyelmem. Megértem, mit mondanak, de nem figyelek rájuk, bár néhány célzó kifejezés megüti a fülemet. Egész hízelgõ, fõleg az egyik, amelyben fekete gyöngyszemnek neveznek. De úgy teszek, mintha egy szót sem értenék, bár azért mulattat, hogy milyen hevesen gesztikulálnak. Talán tizenévesek lehetnek, iskolás lányok az arcukból ítélve. Biztos õk is utaznak valahová, talán haza. Igaz is, a Mester mondta, hogy ilyenkor szokott lenni a téli szünet az iskolákban. A lábuknál bõröndök állnak, szóval biztos nem tévedek. Egész csinosan vannak felöltözve, és csak akkor ocsúdok fel, amikor Damien egy poharat nyom az orrom alá, amelybõl gõz száll fel. Érzem a kávé illatát.

- Miért? – fordulok hozzá értetlenül. Nem fázom, nem értem az indokot. - Nincs rá szükségem. 

- Álca, gyönyörûm. Igyekezz nem megfeledkezni magadról, ha korábban már olyannyira beleélted magad – mosolyodik el sötéten. - A hozzád hasonló kislányok majd bepisilnek az ilyenekért. Légy jó és fogadd el, ha már szeretetbõl adom. 

Bosszúsan felvillantom a szemeimet, de elveszem az italt, és szemeimet lesütve elrebegek valami köszönömfélét. De ezt nem bocsátom meg neki, arra számíthat!

- Túlteljesítettél – hallom a démon hangját, mire újra felhangzik egy harsány kacajcsokor.

Gyerekek bámulnak minket, biztos egy párnak néznek, akik a vonatra várnak. Nem foglalkozom velük, helyette az italra koncentrálok, majd készülök beleinni, de Damien tekintete megállít. Most mi baja van?

- Feleslegesnek tartom az ilyeneket. – Nem értem, minek isszák az emberek az ilyesmit. Legörbítem a szám. - Nincs semmi hasznuk.

Kézfejemre simít, és megállít, mielõtt még beleihatnék a kávéba. Döbbenten nézek rá.

- Mások sem amiatt isszák, mert hasznukra válik. Az ízben van a lényeg. Te pedig ne nyakald be az egészet, pláne ennyi ember elõtt, mert még egy izomagyú idiótának is könnyek gyûlnének a szemébe a hõfoka miatt. 

- Nem terveztem meginni – húzom el a szám grimaszolva. Kellemes, meleg, jó illata van, de nem szeretem a kávét. 

- Kóstolás terén se önts magadba még egy kortynyit sem – vigyorodik el. - Hacsak elõtte meg nem fújkálod.

Felszusszanok, mire Damien kiveszi a kezembõl a poharat és mielõtt még reagálhatnék, megcsókol. Nem erõsen, csak éppen hogy, de ez is elég hozzá, hogy élvezni kezdjem és nyelvemmel az övéhez furakodjak. 

- Csak nem bírsz magaddal – sóhajt, majd elhúzza az arcát az enyémtõl.

Lebiggyesztem az ajkaimat, mire szélesen elvigyorodik. A rohadék, élvezi, hogy kínozhat, mert tudja, hogy odavagyok érte. Aztán elkomorodom a saját érzéseimtõl. Nem szerethetem, az tilos. Ha szerelmes vagyok bele, nem tudok végezni vele, akkor az iránta érzett érzéseim fognak az utamba állni. Egyszerûen ki kell szeretnem belõle, nincs más választásom!

- Damien?

Elfordul, kissé szorosabban fogja a poharat, mire az ital majdnem kicsorog belõle. Valami baj van, de nem akarom megkérdezni.

- Nem szól szám, nem fáj fejem. Ismered ezt a mondást, Hime? 

Persze, hogy ismerem, nem vagyok hülye, de tüntetõlegesen nem válaszolok a kérdésére. Pontosan értem, mit akar ezzel mondani.

- Mi lesz, ha ennek vége? – kérdem, bár igazából tudom a választ. Csak beszélgetni akarok, míg várunk.

Damien hátradõl az ülésen, tekintetével a mennyezetet fürkészi. Tényleg szép, gyönyörû képek vannak rajta, de engem nem nagyon kötnek most le.

- Az már önmagában képtelenség, hogy mindketten megússzuk, remélem ezt tudod magad is? – fordul felém összehúzva a szemöldökét, mire biccentek. Tisztában vagyok vele.

- És, ha...

- Nincs olyan, hogy és, ha. Nincs olyan, hogy de. Ne tégy fel nekem olyan kérdéseket, amikre te magad sem tudnád a választ. Már önmagában annak kevés esélyét látom, hogy ennek az egész õrületnek lezárjuk a végét. Ha túl is éled, biztos lehetsz benne, hogy nem mellettem vár a boldogságod, a biztonságos nyugalom örökkön örökké. 

- De már önmagad vagy...

Felhorkant, cinikusan, mintha nem hinne nekem. Igazából, én sem igen hiszem, amit mondtam.

- Mindig is ezt szerettem benned – csóválja a fejét. - Te felfedezted mindenben a legrejtettebb apróságokat is, értetted a legelvontabb összefüggéseket, de azt, ami az orrod elõtt van, már képtelen vagy észrevenni. 

- Hogy érted ezt?

- Ismerheted az életem, Hime, tudhatsz rólam mindent, érinthetted a testemet, de ez.. – fél kezével a hajába túr, majd megkopogtatja a fejét – ez örök rejtély marad neked. Nem értheted azt, ami elõttem is homály.  Nem tudhatod, mikor mennyire vagyok önmagam. 

- De...

- Na, tessék, már megint a de – hunyja le a szemét. - Valld csak be, hogy direkt bosszantasz – nevet fel halkan.

Nem válaszolok, gondoljon, amit akar. Kényelmesen hátradõlök a széken és az embereket kezdem bámulni. Sokan vannak, családosok, szerelmespárok, öreg házasok, magányos utazók, turistacsoportok, diákok. Néhány diákfiút pillantok meg, akik igyekeznek magukra felhívni a figyelmet. Fõleg az egyik, egy magas, szõke srác, aki feltûnõen bámul és igencsak hevesen gesztikulál, hogy menjek oda. Damient úgysem zavarná, nem vagyunk egy pár, én pedig kacéran rámosolygok a fiúra, majd felállok.

-       - Hová mész? – kérdi Damien.

-      -  Semmi közöd hozzá! – válaszolom, majd a csípõmet ringatva elindulok a fiú felé. Damien hadd fõjön a saját levében. – Nem vagyunk összenõve, édes.

Odaérek a fiúhoz, aki olyan szemeket meresztget rám, mintha még nem látott volna ilyet, mint én. Kissé távolabb vonom õt a többiektõl. Nem nehéz, jön utánam, mint egy kiskutya, mialatt a többiek nevetve bíztatják. Megállok nem messze tõlük, pont jó szögben, hogy Daimen láthasson. Nem kétséges, hogy utánam fog jönni, ha elege lesz abból, hogy mással évõdöm. Ha õ felhúzott engem, ennyivel visszaadhatom a kölcsönt.

-      -  Szóval, tetszem neked, szépfiú? – kérdem, lazán a falnak dõlve, miközben birizgálni kezdem a sálja végét.

-       - Az nem kifejezés – vigyorog a srác. Nem lehet több tizenhét évesnél, de már most látom, hogy be van indulva. – Amúgy Sergej vagyok. És te?

-      -  A nevem nem fontos, vagy tévedek, Sergej? – pillogok rá ártatlanul. – És, mit szeretne tõlem az én gyönyörû orosz lovagom? – simítok végig a kabátján, egészen az arcáig, mire beleremeg. – Tudod, kinéztelek ám magamnak. Miért nem jöttél oda hozzám?

-      -  Mert téged vártalak – suttog a fiú. Úristen, micsoda klisé, ha most azt mondja, én vagyok álmai netovábbja, itt hányom el magam. Sosem bírtam az ilyen romantikus ömlengéseket. – Láttalak azzal a nálad jóval vénebb fószerrel. Ugye nem a pasid?

-       - Miket gondolsz, Sergej? – simulok hozzá, és úgy tûnik, nincs ellenére a dolog. A hangomból süt az õszinte felháborodás. Hiába, jó színész vagyok.

Magához ránt, egyik kezét a derekamra fonja, míg a másikkal végigsimít az arcomon. Nem olyan kellemes, mint Damien érintése, a srác kissé elkapkodja a dolgot, de nem rossz. Felágaskodom, hogy jobban hozzáférjek, és már éppen megcsókolnám, amikor valaki leszedi rólam. Felnézve Damient pillantom meg, Sergej pedig valahol hátrébb áll, és felháborodottan tiltakozik.

-      -  Mégis, mi a fenét mûvelsz? – kérdi Damien összevont szemöldökkel.

-       - Vak vagy, hogy nem látod? – húzom mosolyra a szám. – Ugye nem vagy féltékeny, édes?

-       - Nem – vágja rá túl gyorsan, majd megragadja a kezem. – Indul a vonatunk, gyere!

Hagyom, hogy elvezessen, miközben alig tudom magamban tartani a kitörni készülõ nevetést. Odakinn szakad a hó, így kinyitom az esernyõmet és így sétálok át Damien kezével a kezemben a vonatig. Az emberek megbámulnak minket, de most nem érdekel. Damien féltékeny, ez egyértelmû jele volt annak.

-      -  Tudod, ha te képes vagy játszadozni velem, ennyit én is megengedhetek magamnak – közlöm, mikor elérjük a vonatot. – Nem értem, mit bosszankodsz, csak szórakoztam a fiúval.

-      -  Igen, azt láttam – dünnyögi az orra alatt. – És ne vágj ilyen elégedett képet, mint a macska, aki kanárit nyelt!

-     -  Féltékeny vagy, és tudom, hogy miért – kuncogom el magam, ahogy végre helyet foglalunk. Levetem a kabátom és a fogasra akasztom, miközben összecsukom az ernyõt. – Az a bajod, hogy rám a fél állomás felfigyelt, rád viszont a kutya sem kíváncsi. Pedig igazán szép szál férfi vagy.

-      -  Hime! – emeli fel a hangját figyelmeztetõen Damien, mire védekezõn felemelem a kezem.

-       - Oké, befogom, de mondd, hogy nincs igazam – vigyorgok szélesen. – Mellesleg, hová megyünk?

-      - Ukrajnába – jön a válasz. – Onnan utazunk tovább Lengyelországon át Németországba. Egész pontosan Berlinbe. Most elõször is Kijevbe megyünk, hogy felszálljunk a Berlinbe tartó expresszvonatra. Kielégítõ a válasz?

-     -  Igen, köszönöm – biccentek, majd körülnézek a vonaton. Kevés utas van még, és ahogy nézelõdöm, a mellettünk levõ négyes ülésen észreveszek egy könyvet.

Felállok, és odamegyek, hogy megnézzem. Biztos valaki itt felejtette. Egy gyerekkönyv, a címébõl ítélve. Robert C. O’Brien ”Mrs. Frisby and the Rats of NIMH” címû kötete. Az elején egy egér, vagy egy patkány van egy asztalon egy halom könyv elõtt. Ahogy elolvasom a hátoldalát, máris felkelti az érdeklõdésem, és eszembe jut, hogy ebbõl mintha rajzfilm is készült volna ”A NIMH titka” címmel. Igen, ez az lesz, csak éppen a regény. Régi kiadás lehet, itt-ott már megtört a gerince, és pár lap is szamárfület növesztett, de egyébként jó állapotban van. Fogom, és az ülésünkhöz viszem, majd letelepszem és kinyitom a könyvet. Damien élénk érdeklõdéssel figyel, de csak vállat vonok. A könyv angol nyelvû, de hála a mágiának, nekem a szöveg németnek tûnik.

-       - Kérdezhetek valamit? – kérdi Damien, mire bólintok. – Honnan tudsz oroszul?

-       Nem tudok – közlöm, mire felvonja a szemöldökét. – Mikor megalkottak minket, egy varázslatot használtak, aminek segítségével minden nyelvet megértettünk – magyarázom. – Nekem a világ minden nyelve németnek tûnik. Hiába éltem a mesteremmel Japánban, nem volt szükségem megtanulni a nyelvet. És mindenki, akivel beszélek, a szavaimat a saját nyelvén hallja. A varázslat oda-vissza mûködik. Ezért értettem meg, amit mondtál, amikor Mongóliában találkoztunk.

-       - Ez sok mindent megmagyaráz – bólint Damien, de engem is foglalkoztat a dolog.

-      - És te? Te honnan tudsz oroszul? – kérdem kíváncsian. – Ha már én feltártam ezt a titkomat, ideje, hogy te is mesélj nekem – csukom be a könyvet és élénk érdeklõdéssel hajolok elõre.

- Máskülönben már nagyon-nagyon régen nem élnél – nevet fel röviden, és igazat kell adnom neki. Megölhetett volna, míg nem voltam magamnál, de nem tette. Szüksége van rám, ahogy nekem is rá. -  Ne hidd, hogy megbízom benned és, hogy nem tartalak majd szemmel. 

- A bizalmatlanság úgy hiszem, kölcsönös – bólintok mosolyogva, majd vonásaim a pillanat tizedrésze alatt váltanak vidámból komorba. - Mikor indulunk? – kérdem ujjaimat végigvezetve a tõle kapott tõr pengéjén.

A kést próbálgatom, az egyetlen fegyvert, amely hatásos a mágus és Damien ellen is. Ha az utamba áll, meg fogom ölni, nem tehetek mást, bármennyire fog is fájni. Engem ölésre alkottak, erre tanítottak, hogy démonokat gyilkoljak. Nem feledkezhetem meg errõl soha! Mégis… ha nem szükséges, sosem ölök, és nem mártanám olyanba a tõrt, aki a szívemnek kedves. Vajon van egyáltalán szívem, vagy lelkem? Vagy az is csak hamis ábránd, mint minden más?

- Akár most is, ha neked megfelel – szólal meg Damien, amivel kizökkent a gondolataimból. 

- Mit viszünk magunkkal? – pillantok rá kíváncsian, bár elõre tudom a választ. Csak a legszükségesebbeket. Nem vakációzni megyünk. 

- Nem látom szükségét, hogy a legfontosabb dolgokon kívül magunkkal vigyünk bármi mást – komorodik el. Igazam volt. - Nem költözködünk, hanem kivégzünk valakit, rémlik még, Hime? 

- És mivel tesszük meg az utat?

- Kihasználjuk a tömegközlekedés gyönyöreit – mondja elgondolkodva. De hiszen tud repülni, akkor meg…

- De a szárnyaid...

- Szokd meg a gondolatát, gyönyörûm, hogy ezúttal nem a te kényelmedet tartom szem elõtt – veszi kezébe a csuklómat, majd megnyomja a bõrt, amely elõbb elfehéredik, majd elpirul. Játszik velem, mint cica a kis egérkével. De én nem az egér akarok lenni, hanem a macska. - Gyere, induljunk!

A tõrt viszem csak, valamint a kardomat rejtõ esernyõt, semmi mást. A kopott padló döng lépteink alatt, a falak visszhangozzák a zajt. Tudom, hogy el fog árulni, amint teheti, nem vagyok olyan ostoba, mint hiszi. De arra nem számít, hogy ha úgy adódik, feláldozom õt, hogy megölhessem Gerhadtot. Az õ halála számít csak, semmi más. Hogy utána mi lesz, azon nem is gondolkodom. Nem érdemes, hiszen valószínûleg úgyis belehalok az akcióba. Felkészültem rá. Gerhardt ravasz, õrült és igen szemfüles. Ha félre akarom vezetni, ügyesen kell taktikáznom.

Minden olyan békés odakinn, mintha a világ nem készülne éppen összedõlni. Az utcák csendesek és néptelenek, sehol egy járókelõ. A buszra igazolványok nélkül szállunk fel, de Damien vesz jegyet, így a sofõr nem kérdez. Damien teljesen embernek tûnik, csak engem bámulnak meg az emberek, de aztán megunják. Távolsági járat, órákig eltart, mire le kell szállnunk. Igazság szerint azt sem tudom, melyik országban vagyok. Eddig sosem érdekelt, de azt hiszem, Damien tudja a dolgát, biztos jól megtervezte az útvonalat.

- Most mi lesz? – kérdem kíváncsian.

- Leülsz és nézelõdsz? – kérdi megemelve a szemöldökét.

Nem sértõdöm meg a kérdésen, nem vagyok mimóza, de a gúnyos hangsúlyt nem csípem. Vele szemben foglalok helyet, részben, hogy szemmel tarthassam, részben hogy megmutassam, nem szorulok rá folyton. Az emberek megbámulnak, gondolom egy ártatlan, fiatal kislánynak hisznek, pedig ha tudnák, hogy se ártatlan nem vagyok, se fiú… Damien rám mosolyog, valamin nagyon elgondolkodik, és csak sejtem, hogy velem kapcsolatos.

- Miért mosolyogsz? – kérdem lopva végigpillantva magamon. Igaz, ami igaz, nem a kinti idõhöz öltöztem, de kit zavar? 

- És te miért vagy zavarban? – húzza szélesebb mosolyra a száját. 

- Nem hiszem, hogy bármiféle magyarázattal tartozom neked – vonok vállat. Jobb, ha nem reagálok a csipkelõdéseire. Hosszú még az út Gerhardt kastélyáig, lesz idõnk halálra idegesíteni egymást. 

- Vagy úgy – kuncog fel, megcsóválva a fejét. - De, Hime, ne hidd, hogy elfelejtettem bármit is. Mindenre emlékszem ugyanúgy. 

- Hogyan? – kérdem meglepetten, szemeim is elkerekednek. Mindenre emlékszik?!

- Hiábavaló minden változás, az emlékek ugyanazok maradnak. Minden szívet tépõen nyálas pillanat megmaradt ugyanúgy – von vállat egyszerûen, nekem pedig valami szúrni kezd belül. Olyan közönségesen ejti ki a szavakat, mintha az égvilágon semmit sem jelentettem volna neki. Talán így is van. - Bár Gerhardt nem hibáztathat emiatt, meglehetõsen kívánatos vagy és valljuk be, önszántadból kínáltad fel magad nekem. Bolond lettem volna elutasítani téged.

Erre nem tudok mit mondani. Végül is, igaza van, tálcán kínáltam magam neki, hiszen vágytam arra, hogy valaki átöleljen, szeressen, a magáévá tegyen. A mágus már jó ideje nem tette ezt velem, hiszen hajlott kora ezt nem engedhette meg neki. Pont ezért vágytam a kényeztetésre, és botor módon belesétáltam egy csapdába. Annyira ostoba voltam, felelõtlen és vak, amiért csak magamat hibáztathatom.

-     -  Nem Gerhardt alkotott – válaszolom végül. – Õ csak egyike volt azoknak, akik lelket adtak nekem. Az alkotóm… az apám, ha úgy tetszik, egy Joseph Granz nevû híres marionett-készítõ volt, aki parancsra készített el minket. Mindez valamivel több, mint négyszáz évvel ezelõtt történt, amikor még hatalmas háborúk szabdalták keresztül Európát – látom, hogy Damien felvonja a szemöldökét. – Ezért mondtam, hogy ne tévesszen meg a külsõm. Öregebb vagyok, mint el tudnád képzelni. – Alig suttogva ejtem ki a szavakat, de tudom, hogy õ úgyis hallja. – Talán nem vagyok túl bölcs, talán elhamarkodottan döntök, forrófejû vagyok, de nem vagyok ostoba, Damien. Tisztában vagyok vele, hogy meg fogok halni, és furcsa mód nem zavar.

-    -   Komolyan? – kérdi félredöntve a fejét, miközben felkelek a helyemrõl, és mellé ülök. Az emberek már nem bámulnak.

-       - Komolyan – biccentek egyszerûen. – Ahogy azzal is tisztában vagyok, ahogy amint lehetõséged lesz rá, elárulsz, ahogy azt is tudod, hogy ez kölcsönös a részemrõl. A nagyobb jó érdekében fel foglak áldozni, ha nem lesz más lehetõség, függetlenül az irántad táplált érzéseimtõl.

-      -  Nem is vagy olyan ostoba, mint hittem – morogja a démon, én pedig halvány mosolyra húzom a szám. A taktikázást megtanították nekünk.

-       - Nem vagyok üresfejû baba – hunyom be a szemem, és kényelmesen hátradõlök az ülésen.

A buszban meleg van, én pedig az embereket hallgatom, de nem a hangjukat, a mozdulataikat, a lélegzésüket. Az érzékeim nem jeleznek veszélyt, de mégsem lankad az éberségem. Most nem meríthetem ki magam. Normális esetben, ha nem harcolok, hetekig nem alakulok vissza bábbá. Hála égnek Damien nem hozza fel a témát, amiért igen hálás vagyok. Õ sem szól, én sem szólok, az út további részét csendben tesszük meg. Bár kíváncsi lennék, milyen országban is vagyok.

~*~

Nyugtalan álomból ébredek, amikor valaki megrázza a vállam, én pedig kinyitom a szemem. Álmomban újra láttam a háborúkat, a harcokat, a mészárlásokat, amiket a démonok követtek el. Láttam magunkat, magamat és a testvéreimet, amint szembeszállunk velük és halomra öljük õket. Pislogva nézek Damienre, és csak lassan érzékelem, hogy a busz megállt.

-       - Végállomás – mondja Damien. – Ideje leszállnunk, innen vonattal utazunk tovább.

-      - Rendben – biccentek, majd feltápászkodom, és követem õt. – Egyáltalán milyen országban vagyunk? Lehet, hogy ostoba kérdés, de fogalmam sincs róla.

-      -  Ez itt Oroszország – válaszol egyszerûen, mire bólintok.

-    -   Akkor érthetõ a sok hó – mosolyodom el. Mivel minden nyelvet tökéletesen értek, a különbségeket nem tudom érzékelni. Ez is az a mágusok varázslatának köszönhetõ. Nekem minden nyelv olyan, mintha németet hallanék. – Akkor még hosszú út áll elõttünk.

-       - Így van – biccent Damien. – Több hetes út, hacsak meg nem öljük egymást.

Ebben egyet kell értenem vele. Oroszország hatalmas, és ha át is jutunk rajta, még ott van Fehéroroszország, aztán Lengyelország, mielõtt egyáltalán elérnénk a német határt. És még akkor is jórészt utazhatunk. Gerhardt kastélya valahol a hegyekben van, ahová nem olyan könnyû eljutni, fõleg az Északi-tenger felé. Oda már nem fog busz, vagy vonat vinni, gyalogolnunk kell majd. Nem mintha attól félnék, hogy nem bírjuk majd.

Egy kisvárosban szállunk le a buszról, innen nagyjából fél óra gyaloglás, mire elérjük a pályaudvart. És ha szerencsénk van, talán még lesz vonat. Az idõ kezd erõsen lehûlni, a nap már lenyugvóban van. Nem fázom, bár érzékelem a hõmérsékletváltozást. Hirtelen megérzek valamit, és azt hiszem, Damien is érzi, amit én.

-      -  Érzed? – kérdem szinte csak lehelve a szavakat, mire bólint.

-       - Követnek minket – jegyzi meg. – Hárman.

-    -   Négyen – javítom ki. – A negyedik kissé távolabbról jön utánunk. Gondolom, gyanútlan turistáknak hisznek minket. Ha egy mód van rá, ne öljük meg õket, nem akarok feltûnést, és semmi szükség erõszakra.

-      -  Egyetértek, felhívnánk magunkra a figyelmet – válaszol Damien, majd végignéz rajtam. – Talán még jobban, mint eddig.

-       - Talán nem ártana egy megfelelõ öltözék – morfondírozom félhangosan, hogy a követõink is hallják. – Kezd hideg lenni, és nem akarok megfázni.

Damien a vállamra teszi a kezét, és magához húz. Játszik velem, de valahogy jólesik a dolog. Jobb, ha azok az emberek azt hiszik, hogy egy szerelmespár vagyunk, így könnyebb dolgunk lesz. Leütjük és kiraboljuk õket, mielõtt õk tennék. Úgy beszélgetünk, mint egy pár két tagja, még némi kuncogást is megengedek magamnak. Befordulunk egy sarkon, ügyelve arra, hogy kövessenek minket. Nem akarom megölni õket, de irritáló, hogy hülyének néznek. Fele-fele, ahogy mondani szokás. Kettõ nekem, kettõ Damiennek. Az utca egy zsákutcába torkollik, és mikor megfordulunk, szembetaláljuk maguknak az üldözõinkkel. Négy tagbaszakadt, borotválatlan férfi, akik könnyû zsákmányt remélnek bennünk. Az egyikük, gondolom a vezetõjük elvigyorodik, és elindul felénk.

-      - Nézzétek, fiúk, milyen csinos zsákmányt fogtunk – mutat rám. – Na, adjátok ide az értékeiteket, akkor talán megússzátok verés nélkül – vesz elõ egy kést. Széles pengéjû, elég éles, de nem igen tehet kárt bennünk. A többiek ugyanígy tesznek. Sóhajtok, és a fejem csóválom. – Na, mi lesz, virágszálaim?! Ide a lóvét!

-      -  Azt hiszem, kissé elszámítottátok magatokat – mondom nyugodt hangon. – Fogalmatok sincs, kikkel álltok szemben. – Vagy inkább mikkel, teszem hozzá magamban.

-     -   A ribancnak nagyon felvágták a száját, Ivan – jegyzi meg egy másik férfi. – Szerintem kapjuk el, aztán majd elszórakozunk vele, mielõtt elvágjuk azt a csinos kis torkát.

-       - Helyes, helyes! – röhög fel az Ivannak nevezett férfi, a többiek pedig hûségesen követik.

Közelebb jönnek, mi pedig óvatosan hátrálunk, hogy legyen elég helyünk. Felkészülök arra, hogy leüssem õket. Nem akarok ölni, elegem van az értelmetlen gyilkolásból, de gyûlölöm, ha provokálnak. Amikor az egyik férfi nekem ront, könnyedén térek ki elõle, és mielõtt még felemelhetné a kését, az arcába vágok olyan erõsen, hogy azonnal elterül. A másik egybõl megrohamoz, de elkapom a karját, és a falnak vágom. Õ sem moccan többé, de hallom a lélegzésüket. Damien éppen ekkor végez a másik kettõvel. Az egész talán ha egy percig tartott, vagy addig sem. Belerúgok a hozzám közelebbi férfiba.

-    -   Gyûlölöm, ha provokálnak, vagy gyenge virágszálnak néznek! – köpök ki dühösen. Aztán megtörlöm a kezem, és Damienre nézek. – Mehetünk, szerelmem – villantok rá egy édes mosolyt, de a tekintetem olyan, amivel ölni lehetne.

Gyorsabb vagyok, mint a mágus, mint az a gyilkos, aki megölte a testvéreimet. Cikázva térek ki a támadásai elõl, de tudom, hogy nem nyerhetek, maximum elodázhatom az elkerülhetetlent. Gerhardt erõsebb nálam, jóval gyakorlottabb a harcban és képes mágiát használni. Míg én csak a testi erõmre, az ügyességemre, a fegyveremre és a gyorsaságomra hagyatkozhatom. Mégis sikerül meglepnem néha, pengém alig milliméterekkel téveszti el, párszor kizökkenti a koncentrációból. Damien nem avatkozik közbe, nagyon helyesen. De talán csak arra vár, hogy megöljük egymást, hiszen így mindkettõnktõl megszabadul. Aztán hirtelen kettõnk közé áll, elkapva engem, és nem enged támadni. Dühödten próbálok szabadulni, de nem enged. Miért nem? Nem értem. Hiszen neki érdeke lenne mindkettõnk halála.

- Észhez tértél végre? – kérdi mosolyogva Gerhardt, és abbahagyja támadást. Az arcán nyoma sincs fáradtságnak. 

- Nincs mibõl észhez térnem – von vállat könnyedén Damien. - De azt könnyedén megígérhetem neked, ha nem takarodsz innen el most azonnal, megöllek. Függetlenül attól, hogy valamilyen szinten hálával tartozom neked, amiért teremtettél. 

- Az ellen fordulnál, akitõl az életet kaptad? – vonja kérdõre a mágus. Van benne logika. 

Ujjait a csuklómra fonja, és bár fáradt vagyok, de nem pihenhetek. Kitépem a csuklóm Damien kezébõl, karmai végigszántják a bõrömet, de nem törõdöm vele. Már támadnék, amikor hirtelen visszaránt magához.

- Eressz el! – szisszenek fel gyûlölettõl izzó tekintettel. - Ha te nem teszel semmit, nem ölöd meg, akkor majd megteszem én – morgom, és rángatni kezdem magam, de úgy, hogy még Damient is meglepem vele. Nem adhatom fel. Amíg van bennem erõ, küzdenem kell! Meg kell ölnöm ezt a gyilkos szörnyeteget, kerül, amibe kerül! 

- Rendben... – szólal meg végül Damien, amire felfigyelek, de végig szemmel tartom az alattomosan vigyorgó mágust. -... elengedlek téged, de elõtte válaszolj meg nekem egy kérdést – mondja, majd megvárja, míg bólintok. Valahogy sejtem, mit akar kérdezni. - Miért hiszed, hogy van ellene bármi esélyed is? Ha meg tudnád õt ölni, már rég végeztél volna vele. Nem látod, hogy csak szórakozik veled? Kifáraszt, elhiteti, hogy van vele szemben esélyed, de nincsen! 

- Ez igazán, szívet tépõen gyönyörû volt – nevet fel jóízûen a férfi, amivel csak tovább tüzeli a bosszúszomjamat. - Mégis honnan vetted azt a messze menõ következtetést, hogy hagylak kettõtöket szabadon távozni innen?

- Bíztam az eszedben – sóhajt lemondóan Damien.

Nem mozdulok, várok, izmaim megfeszülnek, egész testemmel arra várok, hogy kilõhessek és megölhessem. Pontosan tudom, hogy nincs esélyem ellene, még nincs. Nem vagyok elég erõs, a mágia ellen pont úgy nem tudok védekezni, mint ahogy a testvérkéim sem tudtak. Szemeimet összehúzom, majd érzem, hogy Damien hirtelen elengedi a kezem. Mégsem mozdulok, magam sem tudom, hogy miért. Óvatosan fél szemmel Damient nézem, aki ugyanúgy feszült, mint én. Tudja, már tudja, hogy Gerhardt játszik velünk, hogy nem jutunk ki innen élve. Nem, még nincs itt az ideje.

-      -  Miért nem támadsz, baba? – kérdi hirtelen Gerhardt, hangjában pedig hallom a kárörvendezést. – Talán csak nem jöttél végre rá, hogy semmi esélyed? Elég sokáig tartott, de hát elvégre is, csak egy tárgy vagy. A tárgyak pedig nem gondolkodnak.

-     -   Még nincs itt az ideje, mágus – morgom torokhangon, és izmaim elernyednek. – De meg foglak ölni, megfizetsz azért, amit a többiekkel tettél.

-      -  És mibõl gondolod, hogy lesz még esélyed? – dönti oldalra a fejét Gerhardt.

-    -   Ha tényleg meg akartál volna ölni engem, már régen megtetted volna, és nem játszadoznál velem – mondom egyszerûen, miközben kisimítom a hajamat izzadt homlokomból. Fáradt vagyok, kimerült, pihennem kéne, vagy vissza fogok... Sötétség zuhan rám, én pedig tudom, hogy végére értem az erõmnek. Újra bábbá válok, élettelen testté, amilyen voltam.

~*~

Nem tudom, mikor térek magamhoz, de az elsõ, ami megdöbbent, hogy élek. Élek, és ezek szerint sem Gerhardt, sem Damien nem végzett még velem. Ágyban fekszem, takaró borul rám, a látásom pedig, ami elõször homályos, lassan kitisztul. Óvatosan mozdítom meg kezem, majd a lábam, végül a fejem. Semmi bajom, így lassan felülök. A szobában vagyok, amit itt a magaménak mondok, és egy egyszerû ing van rajtam. Fehér, agyonhasznált, de tiszta. A semminél jobb. Nem tudom, mi történt, de nem érzem Gerhardt jelenlétét. Vagy Damien megölte, vagy ami logikusabb, távozott. De akkor miért vagyok még mindig életben? Sóhajtok egyet. Ostoba voltam, óvatlan, és más körülmények között már halott lennék.

-    -   Magadhoz tértél? – hallok egy ismerõs hangot, és mikor az ajtóra kapom a fejem, Damient pillantom meg, amint az ajtófélfának támaszkodik. De melyik Damien? Elég a szemébe néznem, hogy tudjam, nem az enyém. A másik most már teljesen átvette az irányítást.

-     -  Úgy tûnik. De miért vagyok még életben? Halottnak kéne lennem, hiszen volt esélyetek, hogy megöljetek – mondom egyszerûen, minden indulat nélkül. Mindössze kijelentem a nyilvánvalót.

-     -  A mágus azt mondta, majd legközelebb – von vállat Damien. – Nekem pedig nem jelent élvezetet, ha széttörök egy fabábot.

-     -  Értem – bólintok, majd kikászálódom az ágyból. Ez erõm visszatért. – Meddig voltam… - nem tudom rászánni magam, hogy kimondjam a szót.

-     -  Két napig – jön a válasz. – Kimerülhettél, elvégre két csatát vívtál, Hime. Jó harcos vagy, de meggondolatlan, így pedig sosem nyersz ellene.

-    -   Azt hittem, neked elõny lenne, ha megölne – nézek végig rajta. – Hiszen téged is azért teremtettek, hogy megölj. Nem mindegy neked, ki végez velem?

Nem válaszol, és akkor sem állít meg, amikor elhagyom a szobát, hogy valami ennivalót keressek magamnak. De elõbb fürdeni akarok, és egy másik ruhát is fel kell vennem. Miközben fürdök, majd öltözök, azon gondolkodom, hogy vajon mi oka lehetett Gerhardtnak, hogy életben hagyjon. Tudom, hogy Damien titkol elõlem valamit, de fogalmam sincs, hogy mit. Valami történt, míg nem voltam tudatomnál, és szinte biztos vagyok benne, hogy valamiféle egyezséget kötöttek a tudtom nélkül. Erre azonban nem kérdezhetek rá. A mostani Damien biztosan hazudna nekem. Talán ez lehet az oka annak, hogy még életben vagyok. Megvonom a vállam, és immáron szokásos fekete ruhámban, fejemen fekete fõkötõvel, lábamon az elmaradhatatlan éjfekete csizmámmal lépek ki a fürdõbõl. Damien már vár rám.

-     -  Mit akarsz? – kérdem, de az ösztöneim nem jeleznek veszélyt. Ha támadni akarna, már megtette volna, mielõtt védekezni lenne idõm. Ennek ellenére megmarkolom a pengémet, holott tudom, az nem árthat nekem.

-      -  Ezt elhagytad – nyomja a kezembe a tõrt. – Ne feledd, más nem öl meg. És õt sem.

-      -  Te is végezni akarsz vele – mondom egyszerûen. – Akkor miért adod nekem?

-      -  Mert egyedül semmi esélyem ellene – von vállat könnyedén. – Másrészt, neked talán van valami fogalmad róla, hogy merre keressük.

-    -   Nem nagyon. Mikor a testvéreim halála után a mesterem elmenekített Németországból, a mágusok is szétszéledtek. Habár nem lehetetlen, hogy Gerhardt visszatért a saját kastélyába. A gond mindössze az, hogy sosem jártam ott, és fogalmam sincs, merrefelé keressük – csóválom a fejem.

-      -  És a hely, ahol fogva tartott minket? – kérdi Damien.

-      -  Az nem az a kastély volt – mondom. – Sosem jártam Gerhardt kastélyában, mint mondtam, de azon a helyen nem éreztem, hogy az övé lett volna. – Mikor látom, hogy Damien nem érti, megpróbálom megmagyarázni. – Egy mágus lakhelyének van egy bizonyos… hogy is mondjam… kisugárzása. Valami, amit a személybõl magából is érzel, ami beleivódik a falakba. A mesterem lakhelyén ezt éreztem, de ahol fogva tartottak minket, ott nem.

-      -  Szóval Németországba kell mennünk? – kérdi Damien, és nekidõl a falnak.

-     -  Úgy tûnik – biccentek. – És hacsak meg nem öljük egymást útközben, még akár épségben is odaérhetünk – mosolyodom el halványan. – Nos, mit mondasz, démon? Hajlandó vagy elfogadni egy ellenség társaságát egy közös ellenség legyõzése érdekében?

Nevetve sétál a földöm fekvõ tõrhöz, miközben végig szemmel tart. Tudom, hogy botor dolog lenne támadnom, gyorsabb és erõsebb nálam, én pedig az évek során kijöttem a gyakorlatból. Hiszen gazdám mellett, aki hatalmas mágus, nem voltam más, mint egy szép dísztárgy, egy mutogatni való baba, akinek mindenki a csodájára járt. Nem kellett harcolnom, és bár edzettem, de már több száz éve nem kerültem szembe valódi ellenféllel, aki ellen küzdhettem volna. Kiszolgáltatott vagyok, lassú és gyenge is hozzá képest. Damien vigyorogva törli le arcáról a vért.

- Megöllek, megértetted? – mosolyodik el, teljesen felém fordulva.

- Meg, de ne hidd, hogy olyan egyszerû lesz – morranok fel. Ha kell, az utolsó leheletemig harcolok ellene, akkor is, ha meg kell öljem. Nem fogom feladni, ha addig élek is.

- A hit bármely tekintetben távol áll tõlem. 

Kivár, én pedig támadok, de minden csapásomat könnyedén hárítja. Hiába, úgy tûnik, tényleg kijöttem a gyakorlatból, ami a valódi ellenféllel való harcot illeti. Nem tesz semmit, csak védekezik, én pedig egyre dühödtebb leszek ettõl. El fogom veszíteni a kontrollt, ki fogok merülni, én is tudom, ami be is következik. Damien a fegyveremet is elveszi tõlem, és végül puszta kézzel vagyok kénytelen küzdeni. A pusztakezes harc sosem volt az én stílusom, a fegyverrel jól bánok, de az ütés és rúgás nem az én mûfajom. Henrietta ehhez jobban értett nõ létére, de én…

Damien felsóhajt, mint aki unja, én pedig hibát vétek. Igen, hibát, mert amikor újra támadok, a tõr éle a nyakamnak szegezõdik. Megállok, vesztettem, én is tudom, nem kell a szemébe néznem, látnom a mosolyát, hogy tudjam. Patthelyzet, mert bármelyikünk is mozdul, valaki meghal. Bár inkább én halok meg, a jelen körülmények között. Ostoba voltam, meggondolatlan, nem láttam elõre a csapdát, amit tartogatott nekem. Ha más lenne a helyzet, sokat tanulhatnék ettõl a démontól, de õ most nem az én Damienem. Õ nem létezik, jelenleg halott. Damien elismerõen biccent, mint akinek tetszik, hogy eddig kitartottam. Vagy nem tudom, miért teszi. Csuklóimat egy kezével szorítja össze, majd a lépcsõ felé fordul. Már én is hallom a lépéseket, és nem is nagyon kell gondolkodnom, kik lehetnek azok.

- Gyerünk, ölj csak meg – feszülnek meg a karjaim, ahogy szabadulni próbálok. De õ nem enged. - Mire vársz még? Azt akarod, hogy halott legyek, vagy nem igaz? 

- Nem – csóválja meg a fejét. Nem értem. - Ha megölnélek téged, azzal nem jutnék elõrébb. Nekem Gerhardt kell és õt te jobban ismered, mint én – mosolyog rám sejtelmesen, de nem akarok hinni neki. - Csak gondolj bele, ha életben marad, te mindenképp veszítesz. De, ha segítesz nekem, talán meghálálom, nem öllek meg, hanem élni hagylak. Kapóra jössz nekem. 

- Csak felhasználnál a céljaidhoz, hogy utána engem is ugyanolyan hidegvérrel öljél meg – mondom dacosan, újra megrántva a kezem, de ezúttal sem enged el.

Nem értem, mit akar velem, hiszen nem vagyok hasznára, csak játszik velem, mint macska az egérrel. Elégszer láttam a gazdámnál, hogyan tanítja az anyamacska vadászni a kölykeit, amikor szabadon ereszti az egeret, és utána újra és újra elkapja, hogy megmutassa nekik, hogy kell csinálni. Most én vagyok az egér, és Damien a macska, nekem pedig esélyem sincs ellene. Nem hiszek neki, a macska mindig megeszi az egeret a végén, az egér pedig nem tud menekülni.

- Rendben, játszunk nyílt lapokkal. Kifejezetten rossz ötletnek tartom, hogy elpártolj mellõlem és önálló akcióba kezdj. Az egész tökéletes és kétségbeejtõ életedet és a lelkedben tátongó pici ûrt, ne a bosszúddal akard kompenzálni, mert nem fogsz elérni vele semmit. Ne kérj még egyszer arra, hogy öljelek meg – lép hozzám közelebb. - Mert megteszem – suttogja egészen halkan.

-      -  Neked abból mi hasznod származna? – kérdem apró mosollyal az ajkaimon, mikor megértem a gondolatmenetét. – Te Gerhardtot akarod, ahogy én is, õ pedig engem, hiszen csak én állok közte és a céljai között. Ha megölsz, azzal magadra haragítod õt, nem igaz? Közös célunk van, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy megbízom benned és engedelmeskedem neked. Én nem a szolgád vagyok, Damien! – nézek rá félredöntve a fejem. – Bár, ahogy te is mondtad, most közös az ellenségünk, így egy ideig még kénytelen leszek elviselni bájos modorodat. Egyébként is, ha tényleg, komolyan meg akartál volna ölni, már régen megtetted volna, nem így van?

-        

Damien összevonja a szemöldökét, és úgy tûnik, nem igen tetszik neki a dolog, hogy visszafeleselek neki. Vagy ki tudja, ezúttal mi baja van. Szeretem õt, de tiszta szívembõl, de ez nem fog meggátolni abban, hogy alkalomadtán végezzek vele. Persze Gerhardt után, mert õ a fontosabb, elvégre õ volt az, aki elrendelte a testvéreim kivégzését. Damient normális esetben nem tekinteném az ellenségemnek, de ösztönösen él bennem, hogy a démonokat ölni kell. Olyan, mintha belém programozták volna, és ennek az ösztönnek nehezen tudok ellenállni. Most viszont muszáj, ha túl akarjuk élni.

Damien mondani akar valamit, amikor a léptek elhalnak, és egy ismerõs hang szólal meg.

-     -  No lám, no lám, csak nem az én kedvenc bábom és hûséges démona? – Egyszerre fordulunk oda, és nézünk szembe a sunyin vigyorgó mágussal. – Azt hittem, már régen megöltétek egymást, de úgy tûnik, legnagyobb örömömre, még mindig éltek. Sosem hittem volna, hogy ilyen szívós teremtményt alkottam.

-     -  Gerhardt… - sziszegem halkan, Damien pedig elenged. – Mit keresel itt? Jöttél befejezni, amit elkezdtél?

-      -  Tulajdonképpen – tesz pár lépést felénk a férfi – igen. Azt hittem, már rég megölt téged az én kis drágám, Prinzessin, de úgy tûnik, erõsebb vagy, mint vártam. De hát, végülis, mindig is te voltál közülük a legerõsebb, a legkitartóbb. A többiek gyengék voltak, így még örülök is, hogy saját kezûleg ölhetlek meg. Persze csak azután, hogy végeztem ezzel a mihaszna démonnal, amelynek apró darabokra kellett volna cincálnia téged. De úgy tûnik, hasznavehetetlen, de ez van, ha a kísérlet félresikerül, nem igaz?

-      - Te csak ne becsmérelje le engem, mágus! – mordul fel Damien. – Különben könnyedén megjárhatod, hallod?!

Nézem, ahogy Damien hátrál pár lépést, kezében tartva a tõrt, amit régebben nekem adott. Mágikus lények ellen pont jó, engem is megölhetne vele, ha akarna. De valami okból nem én vagyok az elsõszámú ellensége, hanem az, aki teremtette. Gerhardt nyugodtan áll, majd ismét felém fordul.

-     -  Elmondta már neked valaki, baba, hogy miért is haltak meg a testvérkéid? – kérdi nyugodt hangon, mire a fejem rázom. – Ó, hát persze, hogy nem. Fogalmad sem volt róla, igaz, hogy az egész véletlen baleset nem is volt olyan véletlen.

-     -  Hogy érted ezt?! – kérdem döbbenten, és látom, hogy Damien is fülel. – Jacob véletlenül megölte azt a lányt, ez tény, de nem volt szándékos! Mi sosem öltünk volna embert!

-     -  Nem, ti nem – rázza a fejét a mágus, nekem pedig szörnyû gyanúm támad. – Olyan ostobák voltatok mind, könnyen irányíthatóak, befolyásolhatóak. A többiek Istent játszottak, amikor életet adtak az életteleneknek. Én az elsõ perctõl fogva undorodtam tõletek, hiszen nem normális, hogy valami, ami nem él, hirtelen járjon, beszéljen, sõt, gondolkodjon! Tennem kellett hát valamit, hogy megszabaduljak tõletek, hogy mindenki lássa, hogy szörnyszülöttek vagytok. Nem volt nehéz megigézni az egyikõtöket, hogy egy démont lásson a kislány helyett. Aztán már minden ment a maga útján. És most már csak te maradtál, te, Prinzessin, az utolsó torzszülött, akit ki kell irtanom a világból!

-      - Te… te voltál… - suttogom döbbenten, miközben a harag nõttön nõ bennem. – Te… A te hibád, hogy… meghaltak.

Valami elszakad bennem, és oda se figyelve, puszta kézzel rontok Gerhardtnak. A vak gyûlölet, a vad harci szellem, minden, ami bennem van, egy dologra összpontosul. Megölni azt, aki végzett a testvéreimmel, akinek minden nyomorúságomat köszönhetem. 

Félrebillenti a fejét, és kedvesen rám mosolyog. De nem adhatom meg magam, erõsebben markolom a tõrt, holott fogalmam sincs, hogy valóban képes lennék-e végezni vele. Tudom, hogy hiba volt belészeretnem, de a Mester is mondta, hogy az ember nem tudja uralni az érzéseit, nem tudja eldönteni, kibe szeret bele és kibe nem. Az csak úgy jön. És nekem rosszkor jött, a rossz személlyel.

- Te nem fogsz engem bántani, Prinzessin – mosolyog még mindig, majd lassan közelebb lép hozzám. - Nem fogsz, mert nem tudsz. 

- Valóban? – kérdem felemelve a szemöldököm, miközben ajkaimat pengevékonyra préselem össze.

Dacosan kihúzom magam, hogy lássa, velem nem tréfálhat. Pedig pontosan tudjuk mindketten, hogy ha tényleg arra kerülne a sor, nem biztos, hogy meg tudnám ölni. Nem azért, mert Damien erõsebb nálam, hanem mert ez a Damien semmit sem érez irántam puszta ölésvágyon kívül. Míg én szerelmes vagyok belé és ezt õ is tudja.

- Valóban. Hisz gondolj bele, mit érnél azzal, ha elpusztítanál? Engem, akit szeretsz, akivel együtt akarod itt hagyni ezt a porlepte szeméttelepet, a kopott, szürke falakat és a törött ablakokat. Gondold át, én vagyok az egyedüli, akivel együtt lehetsz, aki nem használ ki és nem üldöz el. 

- Meg akarsz ölni – mondom, és a hangom kezd megtörni. Nem szabad hagynom magam, ellent kell állnom, mert ha meggyengül az akaratom, õ könnyedén végez velem. És pont ezt akarja, én pedig belesétálok a csapdájába. Azt mondja, amit hallani akarok. 

- Ezt csak érted teszem, Prinzessin. Azért, hogy békére lelj végre. Hát nem lenne jobb végleg itt hagyni ezt a világot? Nem lenne jobb újra együtt lenni a testvéreiddel? 

Nem bírom tovább, a kezem, amely eddig olyan magabiztosan fogta a tõrt, most a testem mellé hullik. Valóban jobb lenne meghalnom? Hiszen mindenkim halott, a testvéreim, a Mesterem, és részben Damien is. Vajon nem lenne jobb mégis a testvéreimmel lennem? De… van nekünk lelkünk úgy, mint az embereknek? Mi értelme élnem, ha senkim sem maradt? De nem tehetem meg, mégis… mégis… Damien szavaiban van igazság. Egész eddig küzdöttem, de végül mindenkit elveszítettem, aki fontos volt nekem.

- Mondd, ki marad neked, ha én már nem leszek? Tényleg ennyire borzalmas lenne a halál? Borzalmasabb az, mint egyedül élni a nagyvilágban? – kérdi Damien. 

Szemtõl szemben áll velem, én pedig nem mozdulok. Egyik keze a nyakamra feszül, de nem kezd fojtogatni, bár szabadulni nem tudnék, ha akarnék sem. Homlokát a homlokomnak döntve néz bele a szemembe, fogai összekoccannak, de nem ereszt el. Vár valamire, arra, hogy reagáljak, hogy hibát kövessek el. De õ nem Damien, nem az én Damienem.

- Ez nem te vagy, Damien... – mondom, majd halkan nyikkanok, ahogy körmei bõrömbe vágnak. De csak játszik velem, mint macska az egérrel.

- Azt mondod, most nem én vagyok? – lök el nevetve magától, majd követ, és a falhoz nyom. - Pontosan tudod rólam, milyen fából faragtak. Tudsz rólam mindent, tudod, hogy mennyit gyilkoltam, tudod, hogy hogyan. Tudod, hogy élveztem, szóval most ne próbáld meg beadni nekem, hogy az, akit most látsz, az nem én vagyok. 

- Igazad van – bólintok. – Damien vagy, és mégsem vagy Damien. Mivel nem az a Damien vagy, akit én ismerek és szeretek. Te a másik vagy, aki gondolkodás nélkül tekerné ki a nyakam, de mégsem teszed meg. Kíváncsi vagyok, miért nem. Mire vársz még? Talán attól félnél, hogy a másik feled esetleg végezne magával, és azzal te is meghalnál?

Halványan elmosolyodom. Nem vagyok ostoba, pontosan tudom, hogy milyen vékony jégen táncolok éppen, és elég egy rossz mozdulat, hogy a jég betörjön alattam, én pedig a vízbe zuhanjak és meghaljak. Szorítása lazul a nyakamon, én pedig megfogom a csuklóját és eltolom magamtól. Ellépek elõle, szemmel tartva õt, miközben õ is követ a tekintetével. A tõrt ismét felemelem, és rászegezem, mintegy figyelmeztetésként. De úgy tûnik, nem tart fenyegetõnek, mert már támad is, de olyan gyorsan, hogy reagálni is alig van idõm. Épp az utolsó pillanatban térek ki elõle és ugyanabban a pillanatban emelem fel a tõrt és támadok. Feljajdul, és mikor odakapom a tekintetem, látom arcán a vágást, amelybõl sûrû, sötétvörös színû vércsík indul el mellkasát fedõ tollai felé. Szemei összeszûkülnek, én pedig védekezõ állásba helyezkedem.

-     -  Talán mégsem félek annyira, hogy megvédjem magam, akár az életed árán is, Damien – mondom fenyegetõ hangon. Õ csak morog. – Még mindig azt hiszed, hogy nem merem megtenni? Nem szívesen teszem, de muszáj!

-     -  Ez semmi, baba – vigyorog rám vészjóslóan. – És még én sem tettem semmit, a java csak most jön. Keservesen meg fogod bánni a pillanatot, amikor betetted ide a lábad, azt megígérhetem.

-      -  Azt már részben úgyis megbántam – sóhajtok egyszerûen. – Ha meg akarsz ölni, tedd meg, de ne csak a szádat használd, démon!

-       Legyen – suttogja halkan, és nekem támad.

Nekem támad, én pedig védekezem. Felém csap, amit felfogok, de a tõrt nem tudom használni, inkább kitérek a következõ támadás elõl. Hátrálok, miközben õ jön utánam, majd megfordulok, és futni kezdek. Hallom, amint felemelkedik a földrõl, és repülve követ. Gyorsabb és erõsebb nálam, az egyetlen esélyem, ha az erejét ellene fordítom, vagy ha az elsõ énje felül kerekedik. Nevet, hallom vészjósló hangját, de nem törõdöm vele. Majd beelõz és elém vág, így kis híján karjaiba rohanok, de idõben állok meg, és még mielõtt elérhetne, egy ügyes szaltóval átugrom a feje felett és már támadok is. De megfordul, így lefogja az egyik kezem. Hála égnek, a tõr a másik kezemben van, azzal sújtok le rá, és erõsen belevágom a bal vállába. Felüvölt, és képen töröl, de úgy, hogy elesek és a tõrt is elejtem. A földre esem, de már talpon is vagyok, ám ezúttal fegyvertelenül. Damien kihúzza vállából a tõrt, melynek pengéje vörös a vértõl, és a vörös testnedv szivárog a sebbõl, bemocskolva a fehér-szürke tollakat.

-     -  Fegyvertelen vagy, baba – vihogja, eldobva a tõrt, amely messze tõlem ér földet fémes csengéssel. Esélyem sincs elérni. – Most mit fogsz tenni?

-     -  Mindent, amit csak kell – nézek szembe vele, és nem érdekel, hogy én is vérzek. Érzem, ahogy a fejem jobb oldalán vékony vércsík indul el, a vér belefolyik a szemembe, de egy mozdulattal letörlöm. – Bármit, hogy túléljem – nézek rá dacosan, és támadó állást veszek fel. – Gyere csak, démon! Gyere csak! – sziszegem elszántan, és a régi tûz kezd fellángolni bennem.