- Na jó, bár a hányinger elkap ettõl, de elõször is bocsánatot szeretnék kérni azért amit tegnap este mûveltem  – áll fel a székrõl, s felsorakozik elém. S lám, milyen kis mitugrásszal akad dolgom, aki a mellkasomig ér. Akár egy ázsiai kiscsaj. Nagyon durva!

- Csak ennyi? – nézek le rá. Ezért kellett abbahagynom a kedvderítõ cigimet?

- Nem, de… - kezd bele, azonban az ajtón két srác lép be. Már a nyelvem hegyén van, hogy még nem nyitottunk ki, de õk hamarabb akcióba lépnek.

- Hééé! Fõnök, látom itt vagy! – Ez nem nekem szólt…

- Csak nem pasizol?  – Nyögi be az egyik, mire én cseppet ledöbbenek. Ezért jött volna? Azt akarta, hogy gerincre vágjam? Kezdhette volna ezzel! A mitugrász a kijelentésre csak kifújja a levegõt idegesen, majd újra felnéz. Mármint rám…

- Már csak ti kellettetek ide! Nincs egy nyugodt pillanatom tõletek! – Indul a haverjaihoz, miközben papírt nem tûrõ szavak hagyják el a száját. Pacsiznak meg hasonlókat mûvelnek, amikor figyelmes leszek a kezén lévõ kígyótetkóra. Az oké, hogy a többieknek is van, de hogy neki is… A bal karja után nyúlok, s kicsit visszahúzom.

- Nem vagyok kölyök, nemrég múltam huszonnégy, öregem ne nevettess már! – Erre elengedem a kezét. Viccelt velem… Tuti!

- Hogy lehet valaki ilyen pici, 24 éves létére? – motyogom az orrom alatt. - Csak hogy tudd kivel van dolgod : Adam Pate – hagyom inkább az egészet a picsába, majd nyújtok egy baráti jobbot. Ha már annyira pasizni akar a kis cukorpöttömborsóka… Én nem leszek örömrontó. Egy darabig azonban csak a csuklóját dörzsölgeti, végül pedig csak lepacsizik velem.

- Ace Richardson. – Más helyzetben biztosan jót nevetnék volna azon, ahogy hercegnõsen felnéz rám, a lovagra. Akkor azonban nem jönne volna ki jól, hogy kedvesen képen röhögöm.

- Na, de nekünk zúznunk kéne nem? –les hátra a kétszemélyes csapatára.

- Ha akarsz, mehetünk – jegyzi meg az egyik, mire Ace mitugrász elõkap egy cigit s rágyújt. Szépek az ajkai, jól áll közöttük a cigi. A stílusa is még mindig lebilincselõ, szóval komolyan gondolom, ha pasizni akar a kis pöttöm, én elrendezem.

- Viszlát! – szólok utánuk, amire kapok egy nagyfiús legyintést. Hah, azt hiszi tudja mitõl döglik a légy… Szeretem a hozzá hasonlóknak megmutatni az én légycsapómat. Olyankor van ám szájtátás. S én szeretem a szájtátást. De még hogy!

- Fõnök – nyújtja el ezt az egy szót Betty, mire én unottan felé nézek. – Nincs kedved egy kis suvickolásra?

- Gondolatolvasó vagy – vigyorgok teli szájból, mire csillogó szemekkel libben oda hozzám. – Tökre pontosat lehet kérni? – duruzsolom, mire egy kuncogást kapok válaszul. Szóval igen… az jó.

*~(¤)~*

Öt nap is eltelt már a verekedéstõl számítva, én pedig a hétfõi szabadnapomat élvezem. Hisz ki megy vasárnap után hétfõn, másnaposan bulizni? Ha akad bárki is, nálam egy sem fog. Nekem is kell egy nap mikor kiheverek mindent és mindenkit, elmegyek veszek a sör mellé egy rakatnyi pizzát a hûtõbe, hogy esténkét legyen mit bevágni a sütõbe.

Fülemben a társadalom süketítõjével, számban egy cigivel, zsebre vágott kezekkel rovom az utcát. Nem érdekel senki és semmi, az se zavar, hogy többen is megbámulnak. Azért vannak, hogy meresszék a szemüket, ha már a saját akaratukat képtelenek érvényesíteni. Nekem sikerült s lám: csodás bigék vesznek körül a báromban. Lehet irigykedni hölgyeim és uraim, nekem is lehet jönni. Szeretek verekedni.

- Szevasz Adam! – köszön rám a kidobó srác, majd egy gyors kezelés után beenged. – Szokásos?

- Csakis – intézem el egy vállrándítással, majd elkísér a kis szobáig, ahol a füvet lehet venni. Lerakom az asztalra a pénzt, a srác kiméri, majd egy gyors kézfogás után, zsebre vágott vidítóval indulok kifelé. A füles madzagjával bajlódom, csakis ezért hallom meg a következõ mondatot:

- Hé Ace, az nem a múltkori vörös faszi? – Megállok, majd lassan megfordulok. A kis mitugrász és a kígyós haverjai. – De nagyon az!

- Nektek is kézcsók – köszönök nekik. – Nincs kicsit korán még a koki állapothoz? – lépek pár lépést közelebb, de tekintetemet le nem veszem Ace-rõl. Nem hiába akadt meg rajta a tekintetem, a stílusa és a csinos kis pofija együtt észvesztõ.

- Szín józanok vagyunk – jelenti ki a kicsi, arcán egy halovány mosollyal. – Maradjatok – szól a srácoknak, majd feláll s odalép hozzám. – Azt hittem már nem találkozunk.

- Hé, kölyök, ha nem jössz a kocsmámba, akkor nem is – intézem el a dolgot. Még rémlik a pasizós benyögése az egyik haverjának. Nekem nem szokásom senki után futni, hisz õk szaladnak utánam, ha nõrõl vagy férfiról is van szó. Láthatóan méreget, s még mindig marha vicces, ahogy felfelé néz rám.

- Aha… - intézi el egy vállrándítással, miközben a berendezést nézi. – Nem jártunk mostanság arra. Talán ma – les fel újra rám.

- Ma zárva vagyunk – jegyzem meg. – Mint minden hétfõn.

 - Hétfõn zárva vagytok – memorizálja. – Kedden?

- Holnap nyitva vagyunk. Határozottan – bólogatok lassan. – Na jól van gyerekek, nyalókázzatok meg fagyikázzatok, én megyek – kezet nyújtok a pöttömnek, aki láthatóan az elõzõ benyögéseim után morcos képpel ráz velem kezet. – Akkor majd, Ace. Tudod, hol találsz meg – vigyorgok rá, majd elengedem a kezét, s egy gyors mozdulattal el is dugaszolom hallójárataimat egy kis rockkal.

- Ja, akkor majd! – kiált utánam, én pedig csak sétálok tovább zsebre vágott kezekkel, fütyörészve. Otthon aztán elõkapom a kis zacskót, sodrok egy szeretnivaló szálat, majd ellebegek a nappalimban, boldogan.

*~(¤)~*

A pult mögött állok s kiszolgálom a vendégeket. Egynek sör, másiknak tömény, harmadiknak koktél, negyediknek pohár víz… Õ csak egy szemöldökhúzást kap, majd a palackos vizét. Fúj! Buliban illik legalább egy koktélt beszörpölni. Illik! Nem lényeg, tovább szórakoztatom a soron lévõket a határozott megjelenésemmel s széles vigyorommal. Aznapra várom Ace-t meg a haverjait, aztán meglátjuk betérnek e vagy sem.

Cigivel a számban támasztom a pultot, hisz mindenki boldog az itókájával. Táncolnak és traccsolnak, én meg marha büszke vagyok magamra, hogy mindezt az én kocsmámban. Elnézem õket, ahogy élik a hétköznapi életüket, nevetnek vagy sírnak, szeretnek vagy utálnak. Jó ez a világ, nagyon jó. Szeretek élni, szeretek felül lenni, szeretem ha szeretnek…

- Hé, ropi van? – összevont szemöldökkel fordulok a hang irányába. Ace az, pimasz vigyorral a képén. – Ha nincs egy kis pia is megteszi.

- kicsiknek csak kóla jár – röhögöm, ugyanis még a bárszéken is eltörpül. – Na de mondjad mit szeretnél inni, míg olyan jó fej vagyok, hogy szemet hunyok a hamis személyid fölött.

- Kár, hogy igazi – vág vissza.

- Ezt már te tudod, hogy kár e – vigyorgok. – Na mit szeretnél?

- Csak ne sört, azt ittam ma már eleget.

Megint dögunalom , csak fekszem a kanapén és élvezem a semmittevést . Senki nincs a lakásban rajtam kívül , hála égnek . Az az idegesítõ Robert meg valamelyik csajánál alszik , biztos nem unatkozott az éjszaka  , és megint idegesítették  a szomszédokat . Nem szokták zavartatni magukat , a csaj sikonyálását viszont az én idegeim nem bírják . Pedig külön szobában alszunk , legszívesebben kiugranék az ablakon , de ehelyett inkább lelépek egyet csavarogni . Hívom a srácokat , és már zúzunk is . Baromi idiótán nézhet ki egy törpe , két hegyomlással az oldalán amikor megpróbálnak feszíteni mindenki elõtt . De legalább van ki hazaráncigáljon , mert akkor már régen olyan sorsra jutottam volna mint jó apám . Rob mindig papol nekem a csajokról , de valahogy nem indítja be a fantáziámat akár hogy is próbálkozik . Ezerszer megmondtam neki hogy én egyedül fogok elpatkolni , de nem hajlandó felfogni . Ezért hagyom is a francba , addig is nem csinál semmi baromságot amíg beszél . Õ is keményen nyomja a piát , de hogy ennyit füvezik , ez már nem normális . Én inkább maradok a jól megszokott piánál , akkor csak rókát reptetek másnap , meg egy kicsit rosszul vagyok , de hogy öntudatomon kívül sétafikáljak és azt se tudjam hogy mi a nevem . Nem azt azért nem . Hát ez nem jön haza , de nem is baj . Azonnal kutatni kezdek a telefonom után  , és már hívom is a Phill és Marco párost , azt a két hegyomlást hogy kísérjenek el . Nem is mondtak nemet , és tíz perc múlva már vártak is a ház elõtt .

- Indulhatunk Fõnök ? – dörmögte az egyik , és már egy lépéssel elõttem járt . Követte a Phill is , majd gyors léptekkel utánuk siettem .

- Az ég áldjon meg titeket ! Várjatok már ! – ragadtam meg a vállukon feszülõ bõrkabátot . Lassítottak a tempón , és közre fognak . Lassan beérünk az éjszaka forgatagába , és a fiúkra bízom a választást abból a szempontból hogy hova megyünk . Végül egy kicsit csendesebb bárnál kötöttünk ki , és azonnal be is sodródtunk a tömeggel . A bárbulltól nem messze foglaltunk helyet  , de a fiúk már is a pincércsajokat fixírozták . Ott hagytak egyedül , én pedig csak iszogattam , és iszogattam . Ez hányadik pohár is volt ? Nem is számít , egyedül ennyi piával , maga a mennyország . Kezdenek egy kicsit sokan lenni , nem mint ha zavarna a tömeg , de nagyon nem tetszik az hogy felém mutogatnak . Az egyik mondatot csak fél füllel hallottam , de az is elég volt hogy kiverje a biztosítékot . Abban a srácban is volt bõven pia , amelyik engem emlegetett . Alaposan végigmértem , tiszta nyomorék feje van  pfff… számhoz emelem a poharat és még mindig hallom ahogy löki az értelmetlen dumát a társainak .

- Hát ez meg kinek érzi magát  , ez a kis törpe… - irányomba fordult tekintete , én pedig szépen lassan felálltam az asztaltól , és a kezembe kerülõ poharammal felé céloztam .

- Ha akarsz valamit ,  a szemembe mondd te dekormajom !- fintorodtam el kissé , ami irritálhatta picit mert viszonozta az elõbbi széttört poharat .

 Élveztem hogy felhúzhatom  , még ha kapok pár pofont  is  esetleg . Mellkasát verve ordított , és közeledik felém bizonytalan léptekkel . Megragadott a felsõmnél fogva , és felemelt a talajtól . Éktelen nevetés kapott el ,  amikor láttam hogy milyen komolyan veszi , és próbál fogást találni rajtam . Ám nem tétovázott , és kapásból lekevert egyet , komolyra fordult a dolog . Meg mert ütni ? Hmm… van vér a pucájában , akkor lássunk is neki .Letepertem , és ütni kezdtem ahol csak értem . Persze õ sem hagyta magát sikerült másodjára is eltalálnia . Hangos tömeg gyûlt körénk , valaki engem buzdított valaki a srácnak drukkolt , de evvel mit sem törõdve folytattuk tovább . Hangos fémes kocogtatásra lettem figyelmes , biztosan más is kedvet kapott , és többen is verekednek . Egy hangos és dörmögõ férfi hang furakodott át a tömegen , a debella biztonsági õrrel karöltve .

- Na jól van oszoljatok ! – terelte el útjából , a sok sok embert aki közrefogott minket . A hegyomlás biztonság õr kikaparta alólam , a már vérzõ képû felbujtót .

-Jól van elég lesz ! -  engem is megragadott valaki hátulról ,  és izmos karjai nem eresztettek .

- Kiverem a fogadat ha nem hagyod abba – fenyegetett meg a nyakamba hajolva , de minden erõmbõl kapálóztam , és mielõbb szabadulni akartam . Nem elég hogy ez a srác felhúzta az agyam , még ez is nyugtatni próbál .

- Ne avatkozz bele, mert én verem ki a tiédet! – mondtam neki , és éreztem hogy még jobban szorít .

– Engedj… már el! - nem tudtam mást tenni belemartam a karjába és próbálkozásom sikeresnek bizonyult . Végre elengedett , én pedig nagy levegõt véve elõrébb léptem , és alaposan megnéztem magamnak fogva tartómat . Égõ vörös haján akadt meg elõször tekintetem , amit még tetézett az a mocskosan jó képe , körülbelül egyezett a stílusunk , de rohadt magas volt hozzám képest .

- Két perced van, hogy elhúzd a beledet – szólt rám mérgesen , de ettõl majdnem megint elkapott a röhögõ görcs . Közelebb léptem az óriásra nõtt Pumuklihoz  , és közelebb hajoltam szinte már összeért az orrunk , és susogva feleseltem vissza .

- Mert ha nem? – felhúztam finom ívû szemöldökömet ,  és valami értelmes pofát kíséreltem meg felvenni .

- Nem csak a fogadat verem ki. Aztán majd leadlak a zsaruknak. Tûnés . – lerendezett egy mondattal , nem is érdekelte igazán a mi kismacskákéhoz hasonlító csetepaténk . Nem is kellett sok , és a smasszer már is a hónom alá nyúlva tette ki a seggemet a helyrõl . Én meg mint egy holtkóros , keresem azt a két lököttet , elvileg õk visznek haza , de hol kujtorognak ?! Valaki megbökdösi a vállamat , hátranézek és végre ráakadok a keresett személyekre . Nincsenek annyira beállva mint én , sõt szerintem  Marco teljesen tiszta , és õ vállalta a felelõsséget hogy hazacibáljon . Felkéredzkedek Mark hátára és elõre nyújtom egyik kezemet , elüvöltve magam .

- Indulás !! – kicsit megingok , amit pár szóval tolerál csupán .

- A helyedben befognám . – csitít , de ekkor már a nyakába dõlve szenderegtem . Ez volt az utolsó emlékem aznap .

~*~*~*~

Hatalmasat aludtam , és kora délelõtt tértem észhez , a szokásos fehér plafon fogadott . A tegnap esti mérhetetlen ivásom megtette a maga jótékony hatását , mert porzik a torkom . Lassan felülök és az ágyamban találom magam , gondosan betakargatva,  a kulcs és egy üzenet várt az asztalon .

„ Csak gondoltam  , tájékoztatlak a helyzetrõl , mert este rendesen kiütötted magad . Sikeresen össze is verekedtél egy sráccal , a bárban ahol voltunk , jó lenne ha visszanéznél oda és bocsánatot kérnél a viselkedésedért .    Marco „

Remek , szusszanok egy hatalmasat és körbenéztem a házban . Kikecmergek az ágyamból és készülõdni kezdek , nincs messze ,  de utálok a földön csúszva mászva bocsánatért esedezni . Valahogy sérti az egómat , vagy mit tudom én . Dzseki , cipõ fel  , és felkapom a nagy kulcscsomót az asztalról . Kicsit ugyan még hûvös volt a reggeli levegõ , de a nap sütött , én pedig hunyorogva közlekedtem egészen addig az utcáig , ameddig tegnap is eljutottunk . Lássuk csak , nem volt feltûnõ… azt hiszem talán a végén volt .Egy csomó szõke bigét kéne keresni , akiket a skacok taperoltak az este .  Tekintetem betéved az egyik bár üvegén , és már meg is látom azt a jelet amit kerestem . Egy szõke plasztik baba törölgeti a poharakat . Egy ideig még gondolkodom , hogy be kéne-e mennem , de aztán a lábaim maguktól visznek be a helyre . Szemeit rám szegezi , és kérdéssel köszönt .

- Halika ! Mit adhatok ?- könyököl a pultra , dekoltázsát megvillantva . Ez nálam egyáltalán nem jön be baba , hiába próbálkozol .

- A tulajdonost adjad , most . – rágom szájába a szavakat , hogy fel tudja fogni .

- A fõnök nem beszél ilyen mitugrászokkal mint te . – ezek után kétszer is felemlegette anyámat , ami igazán nem fogott rajtam , mert már nincs kit szidjon .

- Azért jöttél, hogy alázatosan bocsánatot kérj? – elém tárul a tegnap esti hapsi aki annyira gondolkodóba ejtett . Soha nem néztem még meg egy embert sem,  így fõleg nem pasit , mert nem akartam eddig senkivel sem kezdeni , de minden ember véthet nem ? Ezért vagyunk emberek .

- Valami olyasmi – feleltem , amitõl ráncolni kezdte a homlokát , de így is helyes a képe , nem tudom nem észrevenni .

- Komolyan?

- Nem teljesen… - igazítottam meg a fekete hajzuhatagomat , az óriás reakcióként a bárpultra könyökölt , és kíváncsian közelebb hajolt .

- Ember, ne szívass. Épp egy nagyon fontos tárgyalás közepén voltam – hangosan fújt egyet , és tartotta tõlem a tisztes távolságot .

- Önmagával . Bocsika, fõnök.  – tett kicsit bunkó megjegyzést ami mosolyt csalt az arcomra .

- Betty, inkább törölgesd a poharakat ,  te meg addig menj el, míg jó kedvemben vagyok . – osztotta le a Barbiet , és egyben engem is egyszerre . Erõs jelleme van az hétszentség , és piszkosul tetszik nekem , csak azt nem tudom hogy hogyan kéne ezt vele tudatni .

- Tetszik a hajszíned. – kezdésnek ennyi megteszi . Életemben nem páráztam , de ahogy belenézek ezekbe a világos színû szemekbe .

- Kösz . Oké kölyök… Mit akarsz itt ? Komolyan. Ne kímélj mert már édes mindegy . – karba tett kézzel álldogál elõttem és várja a válaszomat .

- Na jó , bár a hányinger elkap ettõl , de elõször is bocsánatot szeretnék kérni azért amit tegnap este mûveltem . – felállok a székrõl , pontosan vele szemben . Már megszoktam hogy a többi pasihoz képest egy kis seggdugasz vagyok , de hát ekkorára nõttem , és ezen még a bagózásom is rontott .

- Csak ennyi ? – pillantott le rám , ez annyira megalázó , pont hogy a mellkasáig érek . És piszkosul zavarban vagyok , hogy még is mit kéne mondanom .

- Nem , de… - már éppen kinyögtem volna amit szeretnék , de az ajtón 2 ismerõs lép be , és azonnal egy beszólással kezdenek .

- Hééé ! Fõnök , látom itt vagy !

- Csak nem pasizol ?  – láthatóan ideges lettem , mert nagyot fújva pillantok vissza a kikerekedett szemû Pumuklira .

- Már csak ti kellettetek ide ! Nincs egy nyugodt pillanatom tõletek ! – odafordultam a két klienshez , egy csomó megbotránkoztató jelzõt hozzájuk vágva . Mind a hármunk kezén ott figyelt az a kígyó alakú varrás , amit még a bandával csináltattunk , és rohadtul imádok . Hirtelen megragadja hátulról valaki a ball karomat , hátra húzta és így szólt  .

- Hogy hogy az ilyen kölyköknek tetoválásuk van ? – sötét szemeim kérdõen meredtek rá , és azonnal válaszoltam is neki .

- Nem vagyok kölyök , nemrég múltam 24 , öregem ne nevettess már ! – eleresztette a kacsómat , aminek kifejezetten örültem , mert erõsen szorított .

- Hogy lehet valaki ilyen pici , 24 éves létére ? Csak hogy tudd kivel van dolgod : Adam Pate .- mosolyogva nyújtja felém kezét , én pedig fájó csuklómat tapogatom , bizonytalanul ugyan , de lekezelek vele .

- Ace Richardson . – nyakam automatikusan emeli fejemet feljebb , hogy arcára nézhessek .

Na , de nekünk zúznunk kéne nem ? – pillantok a mögöttem álldogáló tépett frizkós  testõrségemre .

- Ha akarsz , mehetünk . – elõkaptam egy cigit , hát én ezt a sok adrenalint már nem bírom ! Ezt is rendesen eltoltad Ace , gratulálok . Fogadjunk amint kiléptél az ajtón el is felejti a nevedet , csak a bolondok szerencséje révén találkozhattam ezzel a … egyikük meggyújtja a feszültég oldómat , és közrefogva kísérnek .

A számban egy cigivel ültem a bárpult elõtt. A nyitás még messze volt, én azonban jobb szerettem a bárban tölteni az idõmet, mint otthon a kanapén vergõdni. Jó, az is marha jó lett volna, de ott nem nézhettem volna élõben, ahogy a drága lányaim testüket megerõltetõ hajlongásokkal takarítják ki a helyet. Nem hiába vettem fel õket, s ezt õk is jól tudták. Két szép szem nem elég. Két szép csöcs is kell.

- Kihagytál egy kicsit – böktem a fejemmel egy apró kis foltocskára a bárpult szélén, amit éppen Lilith törölgetett nagy mellbedobással. Ajkára széles mosoly kúszott, majd elõrébb hajolva, hogy még jobban kihangsúlyozza a kirakott ciciket, letörölte a jelzett helyet.

- Így fõnök? – rebegtette meg mûszempilláit, mire én bólintottam egyet lelkesen.

- Csodásan csináltad. Cso-dá-san! – álltam fel a pulttól, majd indultam el felé. Láttam rajta, hogy pontosan ez volt a célja, csak egy gond volt: nyitás elõtt egy órával nem kezdtem semmi piszkos dologba. Munka volt, s a sok részeg között kellett egy józan… félig-meddig józan… mindegy. Mellesleg az alkalmazottaimat sem kellett volna szexuálisan zaklatnom. Csak ha õk is akarták, és nos, õk is akarták.

Nyitás után máris özönlettek befele a vendégek. Nem volt olyan felkapott hely, mint egy-egy szórakozóhely, de jól hozott a konyhámra. Sokak szerint jól is értettem ahhoz, ha valaki betért hozzánk vissza is jöjjön. Zene, csinos pincérlányok, jó piák, jó árak… Mi kellett még? Persze. Én. De ez nem vitás, ezt jól tudtam. A törzsvendégek mind köszöntöttek, valaki kezet is fogott velem, s leült mellém beszélgetni. Sokszor én álltam be a pulthoz, nem bíztam mindent a lányokra, meg arra az egy szem srácra, akit foglalkoztattam.  Hisz én mindent jobban csináltam, s még plusz embernek sem kellett érte fizetnem.

Azaz este is jól indult, fogytak az italok, jó volt a hangulat is. Több baráti társaság is betévedt, valaki egyedül jött, hogy ismerkedjen, vagy csak jól berúgjon. Hála a jó arcmemóriámnak a legtöbbjüket már látásból ismertem, s mindig meg tudtam mondani ki az aktuális friss hús a bárban. Így akadt meg a tekintetem egy srácon, aki a bárpulttól nem messze lévõ asztalnál ücsörgött. Hosszabb, tépett, oldalt felnyírt haj, fülében több piercing, kereszt… szerettem a hasonló dolgokat. Meg a jóképû srácokat.

Az este ment tovább, a lányok kivitték a piát, én pedig a bárpult mögött álltam. Még kidobó emberünk is volt, a kétajtós Sweety, aki olyan gyilkos képpel tudott rád nézni, hogy önkéntelenül is bevallottad a bûneidet. Nem volt gyakran rá szükség, mivel mindenki fizetett, kiskorúak pedig hamis diákkal jutottak csak be, az pedig nem az én gondom volt, hanem anyué és apué. Verekedés pedig szinte sosem volt, meg tudtam volna egy kezemen számolni a székpankrációt a bárban. Azonban nem gondoltam volna, hogy aznap este is lesz egy kis csetepaté.

Utat törtem a tömegben, ami a kis banda köré csoportosult. Volt aki csak szörnyülködött, de akadt olyan is, aki biztatta õket. Az egyik ilyen srácot sikerült kicsit oldalba vágnom a tálcával, amitõl rögtön elnémult. Örülhetett, hogy nem képen vágtam vele…

- Na jól van, oszoljatok! – csapkodtam meg a fémet, miközben a lehetõ leghangosabban szóltam rájuk. Persze, pár rám nézett, de nem foglalkoztak velem. Erre felbuzdulva indultam meg feléjük, oldalamon Sweetyvel, aki akkor ért oda. Õ a tömeg egyikfeléért felelt, én meg a másikért. Hamar rend lett, bár ehhez kellett egy adagnyi vérzõ orr, s feldagadt szem felrepedt ajkakkal. Már csak egy szerelmespár maradt hátra. Sweety az egyiket, én pedig a másikat kaptam két karom közé.

- Jól van, elég lesz – dörmögte a nagydarab, míg én azzal voltam elfoglalva, hogy a másikat lefogjam.

- Kiverem a fogadat, ha nem hagyod abba – hörögtem a fülébe, ugyanis lelkesen kapálózott még.

- Ne avatkozz bele, mert én verem ki a tiédet! – ugatott vissza. Összevont szemöldökkel szorítottam kicsit rajta, míg õ a karomba markolt. – Engedj… már el! – Unott képpel engedtem nyávogásának, mire egyet elõrébb lépve szembefordult velem. Hamar ráismertem a srácra, akit még nemrégiben nézegettem.

- Két perced van, hogy elhúzd a beledet – suttogtam mérgesen, mire szisszent egyet.

- Mert ha nem? – lépett oly közel hozzám, hogy az orrunk már szinte összeért. A pia szaga mellett megcsapott a kellemes, férfias illata is.

- Nem csak a fogadat verem ki. Aztán majd leadlak a zsaruknak. Tûnés – köptem felé a szavakat, majd intettem Sweetynek, hogy intézkedjen az ügyben. Meghúztam a nyakamat, és nem volt kedvem szétverni azt a csinos képét. Amúgy se tett volna jót az üzletnek.

*~(¤)~*

Másnap reggelre már el is felejtettem az esti kis csetepatét. A berendezésben nem tettek kárt, az pedig ha pár foguk látta kárát, esetleg belilult a szemük alja bõven nem az én bajom volt. Persze a lányoknak így volt min csacsogniuk, nekem meg gondolkoznom. Azt a srácot igazán nem akartam elküldeni melegebb éghajlatra, csak így alakult. Így jártam.

Kimentem hátra, a kis sikátorhoz, ahol a kukák voltak. Mindig ott szívtam el a cigimet – ami hol sima volt, hol pedig füves. Adott egy kis extra löketet, pulzálást, akármit. Feldobott és megnevetetett, mert olyankor olyan viccesen állt a kuka teteje. Lelkesen szívtam a vidám cigit, jó sokáig benntartottam a füstöt, hogy egy kicsi se menjen kárba. Ekkor nyílt ki az ajtó, s Betty szõke buksija tûnt fel.

- Fõnök, egy srác keres.

- Nem érek rá – morogtam. – Fontos dolgom van – hadonásztam a cigivel, mire elhúzta a száját.

- Jó, fõnök, megmondom. – Szerettem, hogy olyan engedelmesek voltak. És csendesek. Nem tett volna jót, ha feljelentenek drogozásért. Gondtalanul fordultam vissza, hogy a mocskos falat nézzem, mikor újra kinyílt az ajtó.

- Mi van már? – mordultam rá egyre mérgesebben, míg õ csak csücsörítve pislogott rám.

- Azt mondta akkor megvár téged, fõnök.

- Elküldted az anyukájába?

- Kétszer is. De nem zavartatta magát, leült a pulthoz. Azt mondta ideje, mint a tenger.

- De az enyém nem – dörmögtem az orrom alatt mérgesen. – Felháborító milyen mitugrászok vannak. Mindet meg kéne ölni – nyomtam el a kukatetõn a cigit. – Még a kikapcsolódásomat is elbasszák. Van képük hozzá! – sétáltam be Betty mellett, aki vett egy mély levegõt, majd lassan kifújta.

Nagy léptekkel indultam meg a bárpult felé. Már messzirõl kiszúrtam az ott ücsörgõ alakot, s már legszívesebben kipüföltem volna a bárból. Meghallotta, hogy megyek, ugyanis lassan felém fordult. Ekkor ismertem fel az elõzõ esti srácot, aki mûprotézist akart nekem intézni.

- Azért jöttél, hogy alázatosan bocsánatot kérj? – kérdeztem gúnyosan.

- Valami olyasmi – felelte, mire értetlenül ráncolni kezdtem a homlokomat.

- Komolyan?

- Nem teljesen… - túrt bele a hajába, mire én a bárpultnak támaszkodva közelebb hajoltam hozzá.

- Ember, ne szívass. Épp egy nagyon fontos tárgyalás közepén voltam – fújtam ki mérgesen a levegõt.

- Önmagával – lépkedett a pult mögött Betty, mire én küldtem felé egy mérges pillantást. – Bocsika, fõnök.

- Betty, inkább törölgesd a poharakat – mutattam rá. – Te meg addig menj el, míg jó kedvemben vagyok – fordultam a srác felé, aki halovány mosollyal az ajkán figyelt engem.

- Tetszik a hajszíned.

- Kösz – dörmögtem. -  Oké, kölyök… Mit akarsz itt? Komolyan – álltam meg elõtte karba tett kezekkel. – Ne kímélj, mert már édes mindegy.

Hallom felgyorsult szívverését, könnyeinek sós illata marja az orrom, de nem érdekel… Gyere ide hozzám kedvesem, jöjj vissza hozzám… Bármit megteszek! Bármit…

- Camo! – sikolt fel földöntúli hangon, én pedig automatikusan engedelmeskedek kimondatlan kérésének, és elengedem bátyját. Az köhögve hátrál, a dárdát még megforgatja bennem, de végül kirántja. Sír… Ne sírj… Átöleli testvérét, zokogva, én pedig szinte kínzón égek a fájdalomtól.

- Mi folyik it… mit keres itt…? – hallom halk, akadozó hangját, de a hangszálaim még nem jöttek rendbe, a regenerációm pedig rohadt lassú vér nélkül... Szerelmem… jöjj vissza hozzám…

- Idejött. Érted… - köpi Camo, mint valami átkot, Ananke rám néz, tekintete elidõzik sanyargatott testemen. Összerándul a mellkasom, torkomban forró tûz kél, ahogy gyönge testében felfedezni vélem a vénákat.

- Nem… ne tegyétek ezt vele… - halkabban szállnak szavai, mint a hûs esti szellõ. Bensõm megremeg, vérszomjamat a sárga földig tiporja bûntudatom, és a kurva szar érzés, hogy mit mûveltem vele…

Hogy is tehettem…

Ananke…

- Ananke! – elfordítja tõlem gyönyörû, és szépséges szemeit, melyben afféle büntetésként látva saját magam, és az Õ kínkeserves érzéseit láttam felszínre törni… Szerelmem… Jöjj vissza hozzám…

- Ne bántsátok azt, akit szeretek… - bizsergés árad szét bennem, halott szívem nagyot dobban, mikor hallom, ahogyan szenvedõ alakomat látva kéri testvérét, hogy enyhítsenek kínjaimon…

 Édesem, drágám, szeress! Szeress újra, mint régen!

- Szedjétek le. Most – utasítja a körülötte állókat, és pár hozzám közelebb lépõ férfi le is szed engem. Térdre hullok, hörögve köhögöm fel a vért, az utolsó pár csepp, értékes vért a testembõl… mindet neked adnám! Mindenem! Feltérdelek, hogy láthassam gyönyörû arcát, és szépséges testét, ragyogó szemeit, úgy, mint régen…

- És most takarodj… mit akarsz még elvenni tõlem? Nem volt elég a játszma a kastélyban? Takarodj… - fuldokolja könnyeitõl, nekem minden szó felér egy ostorcsapással, mélyen, a bensõmben egy jéghideg vasmarok tépked szavai hallatán.

- Ananke… - próbálok beszélni, de csak artikulálatlan hörgésre futja. Meg akarom magyarázni… Érezni akarom puha, meleg húsát az enyémen… Akarom ölelését, forró szerelmét, parázsló szemeit! Akarom!

Hisztérikusan az arcához kap, és sikoltozni kezd. Sikolya olyan, mintha a körmök karcolnának valamiféle fémet, szinte beleremeg az egész mellkasom, hörögve nézek fel rá, fújtatva, próbálom elnyomni vérszomjam, csak csodás alakját figyelem, egyetlen támaszom, egyetlen józan pontom…

Ananke…

- Ne! Takarodj! – visítja, hangjából megkapom az ezeréves pofonokat mindannyi összetört szívtõl, és nõtõl, akiket tönkretettem… Sikolya felér a halálhörgéssel, könnybe lábadt arca megannyi bánatos és megtört nõt juttat eszembe… Nem, nem akarom… nem!

Ananke!

Szerelmem… jöjj… jöjj vissza hozzám!

Elrohan, én pedig a felbõszült falusiak gyûrûjében keservesen felüvöltök, és akkorát vágok a földre öklömmel, hogy több ház is összedõl, mély kráterben találom magam, mikor a por és kosz felhõ leülepedik, hátamra megannyi szikla gördül, de leszarom…

Nem érdekel.

- Öljétek meg.

- De uram… Van még benne erõ! – hallom a tétova hangokat fentrõl, két kezembe temetem arcomat, és legörnyedve a földre fogom vissza üvöltésem, kínjaim nem enyhülnek, minden izzón tép és mar…

Ananke…

- Öljétek ki akkor azt is.

Halk kaparászás, az emberek leereszkednek hozzám a kráterbe, én pedig még mindig lebukva a földre zihálok, próbálok nem lélegezni, de most, a kiszáradás és éhhalál torkában lehetetlen visszafogni a szapora kapkodást.

Persze, öljetek meg… Arra vágyom most… Meg is érdemlem, nem?

Ananke…

Szerelmem… jöjj vissza, jöjj, jöjj… Kétségbeesetten markolászom a hajam, mint aki meghibbant, szinte már remegek, számra gúnyos vicsor kerül, és õrülten felröhögök.

Egy kard sújt a nyakam felé, de karom kicsapódik, és ujjaim ezer darabra morzsolják a pengét. Még mit nem. Meghalni? Én? Meg a nagy büdös lófaszt. Elmegyek érte, és elrabolom…

Együtt legyünk megint, mint régen…

Igen!

- Eddig Ananke miatt nem nyúltam hozzátok, hitvány férgek… Azt hiszitek, hogy most se fogok védekezni? – röhögök kegyetlenül, és megragadva a férfi kezét ívesen kilódítom, majd az összeset kivágom. Felfelé nézek, lassan fordulok, s látom, hogy körbe állták a kráter peremét, és mindegyiknél van egy dárda vagy szurony, és az összes hegy felém irányul.

- Megölünk – érkezik a jeges hangnem, én pedig csupán vállat vonok. Gyertek csak, gyertek… Elhajítják mindegyiket, suhannak a fegyverek, szinte hasítják a levegõt, én pedig lassítva látom az egészet. Intek egyet, varázslatom megfordítja az összeset, s visszaküldöm mindet a feladónak.

Felszögezem õket a házak és oszlopok falára, de még az utolsó pillanatban intézem úgy, hogy ne mélyedjenek beléjük. Ananke… Nem szeretné, hogy bántsam azokat, akiket szeret…

Engem is szeret.

Mert szeret még.

Camohoz lassú, kimért léptekkel közeledek, Õ az egyetlen, aki nem vonaglik saját háza bejáróján, a falra felszögezve. Bénító lövedékeket köpdös felém, csap, vág, mindennel, amivel kárt tud okozni bennem. Ocsmányul felröhögök, és beletépek szõke hajába, annál fogva rángatom magam után.

A karomat szurkálja egy késsel, de nekem az csak fogpiszkáló. Nekem már a nap se árt, semmi sem árt, semmi sem fáj már, mindent megkaptam már, amit megérdemeltem… És most…

Anankét akarom.

Felvágom az András keresztre, és kikötöm.

- Eressz el! – rángatja a köteleket, de sajnos a saját törzse igen jó béklyók és csomók készítésében, nem hazudtolták meg önmagukat. Rávicsorgok, és karmos kezeim nyakára szorulnak, akárcsak a satu. Hörögni kezd, és köhögni.

- Ez az! Ölj meg! Ananke még jobban fog gyûlölni! – üvölt rám, én pedig fokozom szorításom intenzitását légcsövén, ellilul a feje.

- Féreg, pondró, egy kis semmi vagy, egy porszem – fröcsögöm, arcát beterítem sikeresen vérrel. – Örülj, hogy nem koncollak fel, nyomorult…

Nem tud válaszolni, kezei kétségbeesetten markolják markomat, de esélytelen. Hirtelen a levegõbe valami éles és erõs hasít végig, én pedig nagyot szippantva a szagból elengedem Camot, aki hörögve nyeldekli az éltetõ oxigént.

- Vámpír – jelentem ki fagyos hangon, mire ledermed.

- Mihhh? – hördül fel, de én leszarva magasról eliramodok az erdõ felé. Szinte hasít az ellenszél, de már mikor odaérek, nem látok semmit. Csak Ananke édes hajszálainak illatát érzem meg a fûben heverve.

Ivory…

Megdöglesz.

***

A kastélya elé érve már kezdek belassulni. Fel kell falnom valakit, itt nincs mese… Nem lehetek Ananke miatt puhány és semmirekellõ, mert még megmenteni sem tudom… Elragadok egy mosónõt az egyik pataknál, és állatiasan tépem fel a torkát, kiszívva minden csepp vérét… Élvezem, ahogy a forró, éltetõ nedû berobban a számba, és mohón nyeldeklem, míg õ csak zihál és sóhajtozik…

Eldobom hasznavehetetlen testét, és nagyokat nyelve küldök le minden egyes cseppet, kell az erõm, kell a hatalmam…

Ananke…

Természetesen, nem engedik le nekem a hidat, mi több, még kiküldenek elébem pár lovas katonát. Széttépem mindet, függetlenül szándéktól vagy bármitõl. Idegbetegen caplatok elõre, kezem folyamatosan megmártódik valami forróban, kéjesen nyalogatom le alkaromról a csorgó vért. Megdöglenek, mindannyian, mindenki, aki az utamba áll!

Mindenki.

Felmászok a várfalon, karmaim mélyen a méretes sziklákba vájnak, feltornázom magam az udvarra, ahol a rémülten rohangáló lovak megbokrosodva tapossák halálra gazdáikat.

Kitöröm a nagykaput, ami majd’ húsz méteres nagyságában tokostól szakad ki erõmre. Pedig még csak rendesen fel sem vagyok töltõdve… A csarnokban csend van, hörgéssel mozdulok elõre, hosszú vércsíkot húzva magam után. Nem nézek se jobbra, se balra, csakis elõre, érzékeimmel megkeresem szerelmem életének lobogó fényét…

Megint páncélos katonák, konzervet csinálok belõlük.

A lépcsõkön lelépdelve nem érzek vámpíri jelenlétet, az egész kastélyban csak csicskások és szolgák lebzselnek, elõbbiek megölni szeretnének, utóbbiak menekülni. Elkapok párat, kiszipolyozva belõlük mindent, amit csak tudok.

Életet, vért, hatalmat, erõt…

Ananke!

Ismét szeretni fog, tudom, elrabolom, újra kezdünk mindent, mindent újra, én édes szerelmem, egyetlen tündöklõ kedvesem… Jöjj vissza hozzám, jöjj…

Az alagsorban megérzem illatát, mely félelemtõl és dactól csöpög, nem törõdök azzal, hogy teljesen felhívom magamra az õrök és a kastély urának figyelmét. Bekanyarodok az egyik sarkon, az egyik õr hulláját húzom magam után, bordájába kapaszkodva.

- Állapotodhoz képest hamarabb ideértél, mint vártam – hallom meg a nyugodt hangot, ami olyan szinten felhergel, hogy már csak annyi ideje van, hogy a felé zúgó tetem elõl ellépjen.

- A nõvérem említette, hogy eléggé ragaszkodsz ehhez… a nõhöz. Mi lenne, ha alkut ajánlanék? Félévente beadod hozzám, harcost faragok belõle, méltót hozzád – lép egy kicsit hátra, sunyi ábrázatát látva felhorgad bennem a düh.

- Ugyan már, csak nem fogod felkoncolni sógorod?

Felhörgök, olyan erõvel feszülök testének, hogy elvágódik a folyosón, át a falakon, hosszú szõke haja lebegve úszik utána, arcán átsuhan a meglepettség, de kuncogva perdül egyet a levegõben, és maga mászik ki az egyik ablakon.

Kitépem az cella ajtaját.

Térdre roskadok elõtte.

Õ elõtte.

Fogadjon vissza…

Jöjj vissza…

Hozzám… Szeress… légy újra az enyém, szerelmem, kedvesem…

Nem szól semmit, görnyedten térdelek elõtte, remegõ kezeimmel megtámaszkodom a földön, hajam elõre hullik. Szánalmasan festhetek, de nekem rá van szükségem, Õt akarom!

Senki mást…

- Ananke… - szakad fel a hörgés a torkomból, siralmasan ragadom meg ruhájának szegélyét, de elhúzódik tõlem. Karom elernyed és mellém hull, elkínzottan temetem bele az arcom, a másikkal még mindig a koszos földön támaszkodom.

- Kérlek… - hallom gyenge hangját, mezítelen lábujjainak csattogása jelzi, hogy eltávolodott tõlem.

- Nem! – kiáltom kétségbeesetten, majd elhalkul hangom. - Én kérlek… kérlek… szerelmem… kedvesem… jöjj vissza hozzám… minden olyan lesz mint régen…

- Hogy lehetne ezek után bármi is…? – érzem sós könnyeit, kínomban az arcomba marok, vérem és az Õ könnyei halkan kopognak a siralmas zárka lucskos padlóján. Nem gondoltam komolyan… az Õ érdekében volt…

Szeretem, ezért tettem azt, amit…

Meggyötört hangon felordítok, a homlokom belepréselem a kövezetbe, majd felkapva a fejem hozzá csúszok, átkarolva derekát és szorosan magamhoz ölelem, fejem hasán pihen, kényszeresen préselem magamhoz, némán könyörgõn.

Akármi a válasza…

Hazaviszem…

És minden olyan lesz, mint régen…

Szinte falom mindenhol, annyira akarom, annyira kívánom, annyira kell nekem… A tulajdonom, az életem, minden, minden… Kell a teste, kell a lelke, kell a szíve, az egész mindene kell! Az, hogy forró teste állandóan öleljen, az, hogy cseresznyepiros ajkai gyümölcsként kínálják fel magukat mindig, hogy velem legyen, hogy tudjam, hogy van nekem valaki…

Aki vár rám… Aki úgy fogad el, ahogy vagyok, szív nélkül, lélek nélkül, lélegzet nélkül, szürkés bõrrel, vérre éhesen…

Annyira finom, annyira illatos, annyira forró, annyira reszket…

- M-mit akarsz…? – hangja remeg, akárcsak hasfala alatt rejtõzõ izmai, szinte élvezet rajtuk játszani, annyira akarom, hogy az már szinte robbanásszerûen szítja bennem az indulatokat. Égek érte, pedig tûzre képtelen vagyok. A legcsekélyebb melegség akkor járja át a testem, ha valaki más vérét veszem, vagy éppen vele szeretkezem…

- Megkóstollak – morgom állatiasan, ösztönszerûen, nyelvemmel apró bugyiján szántok végig, élvezem, ahogy rázkódik az érzéstõl…

- Ne… ott ne…

Tudom, hogy akarod, érzem, hogy akarod…

Kényeztetésemtõl ívbe feszül, mélyet szívok édes illatából, lábai selymességének érzetére rögtön megugrik benne minden… Elengedem hát, nem kínzom tovább, Õ pedig vadmacskaként veti rám magát, én pedig a szájára marok…

Apró ajkaival rajtam játszadozik, hagyom, hogy megtegye, és kibontakozzon… Eddig mindig elnyomtam, de mióta várok már rá, hogy saját maga akarjon nekem örömet okozni, de kivárom… Ki kell várnom…

Most komolyan, komolyan…

Magamhoz rántom, és vadul, szenvedélyesen falom fel ajkait, hajába mártva ujjaimat élvezem közelségét és égetõ testének jelenlétét. Váratlanul elválik tõlem, és nyelvével s puha szájával a hasamnál játszik.

- Mrrr… mit… - hörgök fel… Ott ne játsszon, mert olyat teszek, amit késõbb megbánok…

Ahh, Uram Ördögöm…

Szájának forró gyûrûje, nyelvének égetõ, perzselõ játéka szinte az eszemet veszi, bele kell marnom a földbe, hogy ne túrjak hajába, és lökjem magamat mélyebbre ajkai mögé… Pillanatra abbahagyja, felhördülök, és megakadályozva saját ösztöneimnek kitörését inkább felrántom magamhoz. Még mindig teljesen elmacskásodva nyalogatja a nyakam, és csókolgat, én pedig nem bírva tovább belévágom magam…

Feljajdul, de tudom, hogy nem a fájdalomtól, én pedig felmordulva dõlök kissé hátrább, hogy lábait derekam köré tudja fonni, és mozogni kezdjen…

- Sehan… - nyöszörgi, forró lehelete szinte parázsként égeti a számat, érzem, hogy a kéjsóvárságom csillapodik, végre megnyugszom, de annyira akarnám mégegyszer és mégegyszer… Hangosan felsikolt, a vágy végigrohan rajtam, és hangos mordulással követem Õt én is.

- Sehan?

- Hm? – simogatom haját elmélázva, lihegésem nyakát karcolja.

- Semmi – kúszik közelebb hozzám, majd szemeimbe nézve a világ legszerelmesebb és legédesebb mosolyát villantja felém. Leheletnyi puszit kapok a számra, és a mellkasomra dõlve motyog tovább. – Semmi.

***

A trónon lazán elvetem magam, két karom lebaszom a karfákra, és hanyagul lejjebb csúszok, így eléggé gerinctelenül nézhetek ki, valóban. Már az is dühít, hogy ezt csinálom, hogy egyáltalán meg merem csinálni ezt vele, s ebbõl kell erõt szereznem a tökéletes haraghoz.

Az ajtó kinyílik, és a boldog Ananke szinte bereppen a súlyos vas szárnyak között, amik nyikorogva s recsegve zárulnak be mögötte. Õ pedig mit sem sejt. Mikor elõször láttam, élveztem a vadászat édes örömeit, a kegyetlen meglepetések okozta reakciókat, a félelem illatát, az elutasítás szagát, és a reszketõ kétségbeesés puha, nekem simuló vibrálását.

De most nem tudok ebben örömöt lelni.

Basszottul nem.

- Hívattál? – néz rám ártatlanul, majd két kezét összefogja karcsú dereka mögött, és testét kissé elõrébb döntve imitálja a meghajlást. Legszívesebben odalépnék hozzá, és átölelném. Nem. Helyette csak egy undorral vegyes lenézõ mosolyt produkálok.

Meghökken.

- Ja. Elmehetsz – közlöm fensõbbséges hanglejtéssel, és bal kezem ujjaival megcirógatom az arcom hûvös, érzéketlen maszkját.

- Tessék? – kérdez vissza édes hangján, én pedig büszkén tartom magam.

- Rossz a hallásod, cicamica? Húzd el a beled – intek a kijárat felé, mire elmosolyodik, bár arcának lágy vonásain látszik a meglepettséggel vegyes zavarodottság.

- Sehan, mi ez az egész?

- Az van, hogy meguntalak, az – könnyeden és megvetõen beszélek, mintha unnám azt is, hogy lélegzik. Mintha lopná a levegõmet...

Amire amúgy is az égvilágon soha nem volt szükségem…

Figyel, szemeiben ott a kétkedés, de még a remény. Hiszi, hogy tréfálok, hiszi, hogy ez az egész csak vicc, mindjárt átváltozok valami undorítóan gusztustalan szörnnyé, amely közli vele, hogy csak megszállt engem, és agymosást tartott nálam.

Nem.

Itt nem hibázhatok.

- Ugyan már, csak nem gondoltad, hogy én, mint Lord, beleszeretek egy törzsi kis parasztlányba? – nevetek fel, hideg hangom szinte marja a márvány kövezetet, amin áll. Érzem, ahogy hangom mély remegése az Õ testébe is felkúszik, ezáltal reszketõvé téve eddig büszkén álló alakját. - Hova gondoltál édesem. A szopásra vártam egész végig, de az volt a lényeg, hogy magadtól megtedd.

Arca elsápad, de hangja mégis kérlelõ, tétován lépne felém, de egy intéssel láthatatlan falat formálok elé, aminek sikeresen nekimegy. Két kezét remegve szorítja az áttetszõ falra, könnyezõ szemeinek látványa csak szítja bennem az önutálatot, amit ismételten ellene fordítok.

- Pantomimesnek tanulsz? – kacagok fel, és hetykén elõredõlök, karjaim a térdeim közé dobom, torz, nem emberi alakban figyelem szenvedését. - Azt nem itt kell. Kijátszottam magam, vége az óvodai elõadásnak. Kotródj, vagy Sylviussal kitetetlek az egyik utcasarokra. Ahová való vagy.

- Sehan… én… te… nem…! Te nem ilyen vagy! Nem ilyennek ismertelek meg! Mi van veled?! Mi történt?! Baj van…? – gyönyörû arcát még így is szépségessé teszi a kín és visszakozás, a félelem, az elhagyatottság érzése.

- Mit ismersz? Hm? Tudod, ki vagyok? Tudod, valójában, mi érdekel engem? Tudod, mi hajt elõre? Mi éltet? Minek vagyok életben? – vágom fejéhez az összes kérdést, amit még én magam is a több száz évem alatt nem tudtam megválaszolni. - Semmiért. Kizsákmányolás, szex. Ennyi. Meg persze Sylvius életének megkeserítése, de ez egyre megy. Minden a nyereségen múlik, és a leigázott ellenfeleken. Hozzád hasonló még sosem volt az ágyamban, gondoltam, kicsit kiszínezem a listám.

- Kegyetlen vagy!

- Csak õszinte vagyok – engedek meg magamnak egy sármos, de nem sok jót sejtetõ vigyort. – Pár percet adok rá, hogy összeszedd magad. Na, nem sírás ügyileg, hanem a cókmókod.

***

Kint állok a naplementében, szirtrõl lepillantva egy vak is láthatja, hogy fekete seregek mozognak a zöldellõ fák alatt, a lombok nem takarják el a fegyverek csillanását és a sok izgatott szívdobogást, amelyet a szemben levõ hegyek szinte a fülembe döfnek.

- Uram, jönnek – lép mellém Sylvius, de nem nézek le rá. Szolgám, semmi több. Itt van, és segít. Kötelessége.

- Látom, és alig várom – horkantok fel, és letépem magamról a felsõmet, minek az, mikor mások úgyis megteszik? Baal azonnal megjelenik, Loreinával az élen, nem szólunk egymáshoz, mert nem kell. Tudjuk mi a feladatunk, testvéri végzetünk.

Egymás segítése. És ha nekem szükségem van valamire, nyíltan közlöm és elveszem. A felajánlás és kötelezettség más tészta.

Jönnek.

Idegbeteg módjára töröm és zúzom a koponyákat, kezem annyiszor merült testben, hogy a felhevült levegõben is úgy érzem, mintha mindig valami forró húsban tépkedném az inakat és izmokat. Szívósak, de egyetlen sebezhetõ pontjuk a szemük. Nem kell varázslat, nem kell semmi más.

Az életetek kell.

Ananke elvesztésének és szándékos elûzésének ténye olyan erõsen marja a mellkasom, hogy szinte észre sem veszem a külsõ sérülésekbõl befolyó fájdalmat. Mit tettem, vele, ezer darabra téptem a lelkét, akárcsak ezt a cseszett trollt!

Mint egy õrült, fogok meg egyet a lábánál fogva, és hatalmas baltáját fejébe állítom, a két szeme vízszintes vonalában, szinte recseg a koponya, folyik ki az agyvelõ, belekben és végtagokban fürdünk mindannyian, Sylvius annyi szemet karmolt már ki, és varázsolt el, hogy már nem is fekete a bundája, hanem vörös.

Elegem van…

Elegem!

Mindent elbaszok, mindent elüldözök magam mellõl, akit a legjobban szeretek, azt is sikerült egy örök életre eltüntetnem… Soha nem fog megbocsátani, olyan hatalmas tüskét tettem a szívébe, amit még öreg korára se fog kiheverni…

A trollok királyának hasát egy dühödt villanással tépem ketté, belevetem a sarkam a gyomrába, és a hasán álldogálva elevenen belezem ki.

Senkit nem tehetek felelõssé, senki mást, én basztam el, én kúrtam el annyira, hogy arra nincsen szó, és most itt vagyok, vérengzek, ölök, dühöngök, de ezt a rohadt szar érzést senki nem tudja innen kiverni!

Vége a csatának, ott állok a nagy húshegyen, ami már percek óta halott, teljesen véres vagyok, a bal vállamba állt baltát kikapom, és belevágom halott fejébe, hadd pusztuljon a semmi kis agya, és mégis…

Lehet, hogy neki több esze volt, mint nekem…

Teljesen meggyötörve hullok le rá, és letérdelve véres s mocskos tenyereimbe temetem az arcom, hajamból folyik minden, az izzadtságom keveredik a bûzzel, fertõvel, mindavval, aminek vége van…

De még nincs vége…

Felpattanok, és teljesen fegyvertelenül elrohanok a tûzõ napsütésben.

- Uram! Uram! Jöjjön vissza! Uram!

***

Szerintem órák óta csak rohanok, suhanni nem tudok, mert a napfény annyira bántja a szemem, hogy megvakulok, így próbálok a természet rezgéseibõl figyelni a tájat. Kerülgetem a fákat, érzem az illatát, sós könnyeinek útvonala csak azt suttogja a fülembe:

„Bûnös, bûnös, bûnös!”

Falujába úgy érek, hogy az összes környezõ csapdát bekapom. Nyilak állnak ki a hátamból, tüskék és bénítólövedékek díszelegnek a felkarjaimon, mint megannyi rangjelzés. Jelzése annak, hogy a világ legnagyobb balfasza és érdektelen köcsöge…

Úgy rontok be a faluba, mint egy dúvad, de nem teszek kárt senkiben sem.

De nem ám õk!

Érzem illatát, egyre intenzívebben, szinte ösztönösen söpröm félre az embereket, akik riadtan és méltatlankodva dühöngenek, hogy nem veszem õket komolyan, és csak elõre csörtetek és elõre elõre…

Több sebbõl vérzek, leszarom, ha kell, éhenhalok elõtte, hogy bebizonyítsam, hogy mennyire szeretem, mennyire kötõdöm hozzá, hogy bármit megteszek érte, amit csak kíván, csak jöjjön…

Jöjjön vissza hozzám…

Egy magas, deli harcos kerül elõ az egyik kisebb kunyhóból, illatán messzirõl érzem, hogy Ananke bátyja. Ahogy rám villannak a szemei, szinte átdöf tekintetével, a kezében levõ lándzsa úgy süvít át a levegõn, hogy szinte sikolt.

Hagyom.

Hagyom, hogy átdöfje a szívemet.

Kikötöznek egy András-keresztre, tûröm, hogy megtegyék, ha akarnám, egy mozdulattal széttéphetném, de nem teszem. Fáradt vagyok, a nap vakít, és viszket tõle a bõröm, alig látok, csak illatokat érzek és a saját bûzömet.

A vér folyamatosan folyik belõlem, valamint a trollok és más ellenfelek vére, látszik rajtam, hogy egy kimerítõ csata után jöttem ide azonnal. Ezért is mertek egyáltalán hozzám érni.

- Mit akarsz itt te gennyes szemétláda? Mert ha a húgomat keresed, elkéstél…

Ijedten kapom fel a fejemet, mire hátrahõkölnek, a tekintetemben perzselõ érzelmektõl a harcos csak megrezzenti a szemhéját, és ennyivel letudja. A nyakamhoz szegezett dárda végén egy apró toll van, pár virággal…

Nem lehet…

Öngyilkos lett?

Nem…

Biztos, hogy nem, életvidám volt és kedves, aki soha nem tudna kárt tenni magában, túlságosan is szerette az életet, tudom, hallottam minden gondolatát és éreztem minden mozzanatában…

- Félsz kutya? Helyes – közelebb lép, és minden figyelmeztetés ellenére a fülembe súg. – Le fogom csapni a fejed. Személyesen. Megszenvedsz mindazért, amit Anankéval mûveltél, gusztustalan élõhalott.

Egy irdatlan mozdulattal letépem a kiszögezett karomat a keresztrõl, és elkapom a torkát, válaszul az enyémbe döfi a fegyverét. Hörögve, fröcsögve mordulok rá, beterítem vérrel és nyállal az arcát.

- Hazudsz. Hazudsz!

Nem.

Nem lenne ennyire érzelemmentes a pofája. Ananke él. Biztosan tudom.

- Ugyan vérszopó, minden véred elpárolgott, csak ellenfeleid ocsmány nedvei vannak rajtad. Éhezel. Vagy ha még nem, akkor fogsz. Nem fog érdekelni, hogy Lord vagy.  Tönkretetted a húgomat. Hogy fogja így bárki elvenni?! Hogy fog így párra lelni?! Darabokra szaggattad, játszottál vele, még ha nem is mondott semmit sem, látom rajta! Megaláztad és bemocskoltad, utálatos féreg!

Már ott tartok, hogy kettéharapom a torkát, nem érdekel. Senki más nem lehet párja Anankének, senki más nem fogja elvenni, csakis én! Az enyém, senki másé nem lehet, ha kell, felkoncolom az egész családját, ha nem kapok áldást rá, ha kell, erõszakkal fogom magamévá tenni újra és újra, de senki, senki nem veheti el tõlem!

- Te nyomorult…

- Camo! Mi történt itt? Miért van mindenki talpig fegyverben? Megtámadtak? – hallok egy nagyon vékony hangot, ami régebben harsány volt és édes… Ezt az idiótát arrább húzom az útból, de nem engedem el, ahogy Õ se engem.

Istenem!

Sápadt és vékony, mintha fogyott volna, szemei alatt karikák éktelenkednek,  gyönyörû arca kissé beesett, és ruhája pedig szinte lóg rajta…

Ananke…