Egyre közelebb érek az épülethez. Sehol nincs tűz, de még csak egy lángcsóva sem. Furcsa, pedig én… én arra emlékszem, hogy minden lángokban állt.
Berontok az első ajtón amit megtalálok, és azonnal meglátom őket. A nő felkel, de Ő egy rántással azonnal a földre teríti.
- Menj ki! – ordítja felém, de a lábaim nem mozdulnak. A félelem? Vagy az elszántság teszi? Most magam sem tudom.
- Lépj hátra! – kiáltom vissza, amikor meglátom, hogy a vámpír támadni készül. Hátra is ugrik, és ebben a pillanatban a feszültségem feloldódik. Megmentettem. Ugye megmentettem?
Már csak a félelem uralkodik bennem, ahogy figyelemmel kísérem csatájukat, de ahogy egy erős láthatatlan löket csapja meg arcom, és egész testem elhagy az erő, a sötétség örvénylik a szemeim előtt, majd a földre zuhanok akár egy rongybaba.
~*~
Kellemes meleg… néma csend… majd a semmiből a tompa vízcsobogás szeli át a sötét teret.
Felnyitom szemeimet, és az enyhe vilásogás ami megcsap még így is vakító hatású. Hol vagyok? Nem… nem itt kéne lennem, az előbb még nem itt voltam. Elájultam egy múzeum hátsó ajtajában, és most egy ágyban fekszem. Honnan jön a víz csobogása?
Felülök az ágyon, körbenézek, és meglátok pár ajtót, biztosan az egyik mögül jön. Ő fürdik? Biztosan.
Nem hiszem el, hogy itt vagyok. Segítettem neki, miért nem vitt már haza? Lehet, hogy elfelejtette? Az nem lehet.
Fel sem fogom az ajtó nyikordulását, csak mély hangja zökkent ki.
- Jó reggelt – felemelem rá szemeimet, de abban a pillanatban el is szörnyülködöm, megijedve tapasztom számat kezeimre. Ho-hogy néz ki? Tiszta heg, és tetoválás. Ez… ez ijesztő.
- Nem vagy éhes? – nem is törődik reakciómmal, csak kedvesen mosolyog. Mosolyog? Kedvesen? Észre sem vettem elsőre.
- Egy kicsit… - mondom halkan. Ré sem merek nézni, ezért nem is látom a felém repülő törülközőt, ami rajtam csapódik.
- Menj fürdeni, öltözz át és megyünk enni.
~*~
Csak bambán figyelem ahogy rendel, és a kávéba kortyol, majd megízesíti. Észreveszi, hogy figyelem, akkor gyorsan inkább az asztal „érdekes” mintázatát kezdem fixírozni.
- Köszönettel tartozom neked Milton. Segítettél a munkámban és az életemet is megmentetted. Nem kérdezem miért tetted. – Még szerencse, hogy nem kérdezi meg. Hülyén jött volna ki, ha elmagyarázom neki.
- Se-semmiség. Akkor most már elengedsz? – nem válaszol. Miért nem válaszol? Miért nem vesz engem figyelembe? Megegyeztünk! Ha segítek neki, elenged engem is és Thomast is.
- Tudod ki volt tegnap az a vámpír? – kérdezi a semmiből.
- Nem – nem is igazán érdekel. Most sokkal fontosabb dolgokról van szó. Thomast akarom végre
- Egy ámokfutó mestervámpír. Egy kisebb város úrnője volt. Egy éjjel bedilizett, lemészárolta a követőit és a fél várost. A saját, életben maradott vámpírjai adták őt ki, hogy kivégezzem. – minden gondolatom elszáll, ahogy szavait hallgatom. Nem tudtam, hogy ilyenek is léteznek. De. Ezt miért mondta el nekem? Mi oka rá, hogy ezt megossza velem? Semmi közöm hozzá. Vagy csak el akarta terelni a figyelmem a kérésemről?
- Kérsz ketchupot?
- Miért?
- Mert úgy finomabb – felel egy kis mosollyal.
- Nem úgy értem – rázom meg fejem egy cseppet – úgy értem, hogy miért mondtad el ezt nekem?
- Szeretném, ha tudnád, miért van rád szükségem. Sok ilyen eset van, és kevés a vadász. A szabadon dorbézoló őrülteket pedig minél hamarabb likvidálni kell. Egyél. – Szükség… ugye… ugye nem úgy érti, hogy én… én mostantól…
Nem. nem kényszeríthet erre. Megbeszéltük, hogy ebben segítek neki, aztán elenged. Elgondolkodva sütöm le szemeimet, és zavaromat az evésbe fojtom. Tele hassal jobban megy a gondolkodás is.
- Milton. Mivel foglalkozol? Tanulsz még? – hirtelen ránézek, és el sem hiszem. Miért érdekli? vagy csak unalomból kérdezi? Biztosan. De nem lenne illendő, ha nem foglalkoznék vele. Elvégre csak Ő tud engem hazavinni épségben.
- Semmivel – vallom be szemlesütve – Amíg otthon éltem tanultam, de mióta Thomassal élek… - nyelnem kell egyet, hogy leküzdjem könnyeimet – Amióta vele élek csak otthon tevékenykedtem – haza akarok menni. Nem is tudja, hogy mennyire. Habár nem volt a legizgalmasabb élet én úgy szerettem, ahogyan volt. Sürögni a ház körül, kedvében járni kedvesemnek és megmentőmnek. Haza akarok menni.
- Szüleid? Velük mi történt? – hiába a kedves hangnem, vagy akár a mosoly, sőt még az őszinte tekintet sem győz meg afelől, hogy talán tényleg érdeklődik és nem csak az időd csépeli… Ehhez akkor sincs semmi köze.
- Nem akarok erről beszélni – komorul el hangom, és befejezem az evést. Elmondhatná végre teljesen, hogy mit akar, mert így nagyon össze vagyok zavarodva. Félek is. Mi van, ha csak hazudott nekem? De nyilván ha megkérdezném, akkor megint csak félre nézne, mint aki meg sem hallotta… úgy utálom az ilyet…
~*~
- És ahogyan ezek keletkeznek… - a tévé zúg, és szinte beleolvasod a világába. Érdekesnek tűnik a műsor, természeti jelenségeket mutatnak be, és hogy mi a hatásuk. Ha tévét nézek, az agyam teljesen kikapcsol, és már csak arra figyelek, amit látok. Megnyugtat. Így nem kell arra gondolnom, ami csak elszomorítana.
Hason fekve, felkönyökölve figyelem a műsort, lábaimmal néha kalimpálva. Méh mindig ezen a szállón vagyunk, de most még ez sem zavar. Csak az, hogy semmire sem válaszol, amit kérdezek, ami komolyan érdekelne engem. De úgyis kiszedem majd belőle… valahogy.
Hirtelen elsötétül a képernyő, és meg kitágult szemekkel meredek előre, majd azonnal körbenézek a szobában, fejem ide-oda kapva, majd meglátom Őt, amint a távirányítót vigyorogva fogja.
- Miért kapcsoltad ki? – rivallok rá, és felülök az ágyon, két oldalt lábaimat hátra hajlítva.
- Mert szólongattalak, és nem figyeltél. Gyere, tovább kell mennünk, mindjárt alkonyodik.
- Add vissza! Még néztem – térdelek fel, feze után kapok, de felemeli, így mellkasán támaszkodom meg, és egyre magasabbra tornázom magam az ágyon, végül álló helyzetben végre elérem kezét, de a távirányító helyett a kezét fogom meg erősen.
Ledermedek, pupilláim kitágulnak, remegni kezdek, és a képek csak villannak fel a szemem előtt.
Egy állat… nem is… egy vérfarkas fut felé. Lő, de nem találja el, csak kicsit megsebzi.
Rá veti magát.
Birkózni kezdenek.
A szakadék…
A szoba forogni kezd velem, gyorsan eleresztem, és megszakadnak a képek. Mielőtt az ágyra esnék, átkarol, és nem hagy lezuhanni, a szédülésem viszont még nem múlt el, az ájulás, a sötétség kerülget.
- Milton… mit láttál? – hangja nem ereszt, nem hagyja hogy elájuljak, így kábán pislogok fel rá.
Nem válaszolok így nem túl erősen pofozgatni kezd, erre viszont felébredek. De nem haragszom, végtére is nem volt velem durva, viszont nem esett jól…
- Csak… csak azt, hogy egy farkassal harcolsz – nyögöm ki halkan – De lehet, hogy csak egy régi emléked volt az – teszem még hozzá, majd észbe kapok, és észreveszem, hogy még mindig a karjaiban lógok, és azonnal kapálódzva kikászálódok onnan, majd az ágyra zuhanok. Mormol valamit, de fel sem fogom, csak azonnal a táskám, a ruháim után kapok… Zavarban vagyok, nagyon-nagyon zavarban vagyok.
- Me-mehetünk – dadogom hadartan, és meg is indulok az ajtó felé.
~*~
Megint a kocsiban ülünk, néma kussban. Én az ablakon figyelek ki, de már ez sem tud lekötni. Megint „rávett”, hogy menjek vele, pedig már legszívesebben otthon lennék… Annyira hiányzik minden, hogy sírva tudnék fakadni, de előtte semmiképp nem teszem.
Unatkozom, és zavar ez a csend, hogy csak a motor zúg a kocsiban, semmi más. Elvörösödöm, amikor eszembe jut, ahogyan kilépett a fürdőből reggel.
- Kérdezhetek valamit? – kérdem halkan, de csak a szemem sarkából figyelek rá.
- Kérdezz – válaszol kicsit komoran, majd nyelek egyet.
Csak egy kicsit kell győzködni és máris megtörik az ellenállása.
- Rendben... veled megyek - suttogja könnyezve, szép szemeit lesütve. Jaj de megható. Feh.
- Helyes. - Elengedem a nyakát és felállok. - Gyorsan pakold össze pár holmidat és kövess.
Amíg ő a táskájával és ruháival szöszmötöl, addig eszméletre pofozom a vérfarkast és kilököm az utcára.
- Tűnj el.
A kocsiban pedig már elégedett mosollyal taposok a gázba. A kis asztrális szemüvegecském mellettem kucorog, halk szuszogása jelzi csak hogy életben van, olyan mozdulatlanul ül.
Egész éjjel vezetek, nap közben többször is megállok tankolni, ételt venni, de ő meg sem rezzen. Délután van, mire a múzeumhoz érünk, a parkolóban leparkolok és ő még mindig alszik. Elgondolkodtató mitől merült ki ennyire. Kezdő lehet a médiumkodásban, azok merülnek ki hamar, valószínűleg amikor belém olvasott, akkor sok erőt felhasznált akaratlanul.
- Ébredj kiscsibém! - dörmögöm a vállát rázva.
- El... elaludtam?
- Elaludni? Egy teljes napot átaludtál - nevetek jó kedélyűen, gőgösen lenéző kis mosollyal. Zavartan fordul el tőlem, kócos haja igazán aranyosan meredezik amikor kinéz az ablakon.
- Ezt... ezt láttam... - dadogja. Remek.
- A látomásban?
- Igen - néz vissza rám, kék szemei szépen csillognak a lemenő nap sugaraiban.
- Jól van. Várj meg itt, el ne merj szökni.
Magára hagyom a kocsiban. Sietnem kell, a nap már megy le. Jobb lett volna korábban ideérni, mert a vámpírok nappal gyengék. Így viszont esélyes lesz hogy harcolnom is kell vele.
Körbesétálom az épületet, a rituális kört létrehozom, melyet átlépni sem élő sem holt nem képes amíg én nem hagyom. Egyrészt ez az emberek védelmére is szolgál, másrészt pedig az áldozat sem tud megszökni, ha csak nem egy erős mestervámpír, addig képtelen átszakítani a védőmezőt.
Kezemet felemelem a bejárati ajtó kilincse fölé, mire az halk kattanással nyílik fel előttem. Besétálok. Nem bízom el magam, egyik kezemben ezüst tőröm, másikban nagyobb machete, amolyan bazinagy kaszaboló, akár egy kard, csak éppen ezt általában az esőerdőkben a növényzet vágására használják az utazók. Ez itt persze kissé jobb állapotban van, borotva éles, és a hegye alkalmas testek átszúrására is. Megcsillan rajta a napfény amikor belépek az épületbe.
Erőm, a túlvilági nekromancia végigsöpör az épületen, minden élő és holt megérzi. Van itt egy pár.
- Kopp-kopp - dörmögöm lágyan.
Percekkel később már négy likantróppal harcolok. Vér fröccsen a falakra, festményekre és szobrokra. Bosszantó, mert gyűlölöm a pusztítást. Kecses ugrással emelkedem a levegőbe, menet közben lefejezve egyiküket, majd az utolsónak egy könnyed mozdulattal behúzok. Keresztülrepül a termen, becsapódik a falba a hatalmas barna vérfarkas. Ahol megütöttem, sistereg a bőre, jól kirajzolódik bundájában ezüst pecsétgyűrűm mintázata. Szép.
Megrázza busa fejét és talpra áll. Már csak ő él, de ez egy szívósabb példány. Kitárt tenyeremet felé fordítom, és halkan mormolni kezdek. Fájdalmas vonyítással esik térdre amikor erőm körbezárja. Kényelmesen közelebb sétálok hozzá. Egy mozdulat... feje a levegőbe emelkedik lassan, perdül egyet és tompa puffanással hullik a márványpadlóra. Vörös vér folyik szét a halványzöldön.
Felemelem a fejem és halvány mosollyal törlöm le az arcomra spriccelődött vércseppet.
- Kinyírtam a kutyáidat Annabella. Ideje előbújnod - dörmögöm az üres terem sötétjébe. Már lement a nap. Kemény küzdelem lesz...
A levegőből ereszkedik alá egy kecses női alak, testén fátyolruhák hullámzanak a túlvilági erőtől, akárcsak hosszú lángvörös haja. A ruhája narancssárga, olyan mintha lángolna a teste. Szóval ezt látta az én kis segédem. A nő zöld szemei hidegek akár a jég, vicsorog megnyúlt fogaival.
- Hatásos belépő - dicsérem meg gúnyos mosollyal. Sziszegve ront nekem. Erős. Ez egy mestervámpír, tudom jól. Nincsenek még vámpír követői, ezért is vagyok itt. Megölte mindet valami agyi elborulás miatt. A vámpírok maguk ítélték el őt, és kiszolgáltatták az államnak. Erős és veszélyes ámokfutó vámpír, ki tudja mitől szakadt el a cérna.
Közdelem közben felvágom mellkasát, de fel sem veszi, újra és újra nekem ront. Piszok gyors. Értelmes szavak kifejezésére nem képes, csak fülsértően vijjog ahogy a zizi vámpírok szoktak.
Kivágódik az ajtó. Annabella gondolkodás nélkül fordul abba az irányba, én is odavillantom jégszürke szemeimet, majd reflexből kapom el a csaj hosszú haját és visszarántom. A földre zuhan.
- Menj ki! - dörrenek hátra az ajtóban álló fiúra, miközben machete-met a vámpír testébe döföm.
- Lépj hátra! - sikoltja ő. Szót fogadva ugrom félre, és már látom is miért. A kis vámpír cafat a saját fegyveremmel kis híján ledöfött engem.
- A kurva életbe - káromkodom ízesen. A következő pillanatban a fiú felé ront, kezében még mindig az én fegyveremmel. Felemelem tenyerem, erőm kirobban belőle és őt a falhoz csapja. Milton csak remegve áll, arca sápadt. Abban a pillanatban esik össze tompa puffanással, amikor visszaszerzem szablyámat és lenyisszantom a vámpír fejét. Vállam felett a kis kupacra pillantok.
- Jobb is - mormolom az orrom alatt. Jobb hogy ezt nem látja, nem ártatlan szemeknek való látvány ez. Kis darabokra vágom a testet, a szívét egy kis zacskóban külön. Mivel ez egy öreg vámpír, képes összekanalazni magát, így el kell égetnem a testét, a szívét pedig külön elégetni és máshova szórni a hamvakat mint a testét. Bedobálom a kocsi csomagtartójába a zacskókat, majd a múzeum mosdójában megtisztálkodom.
Összekanalazom a fiút is.
Megérdemlem a pihenést és ő is. Elvégre megmentette az életem.
***
Egy motelben szállunk meg. Kerülöm a feltűnést. Amikor kilépek a fürdőszobából, derekamon egy törülközővel, már az ágyon üldögél sápadtan.
- Jó reggelt - mosolygok le rá, nedves hajamat törölgetve. Végignéz rajtam, szája elé kapja a kezét. Na igen, testemen a rengeteg heg önmagában is megrázó látvány, de a misztikus tetoválások amelyek erőm blokkolásához szükségesek még rátesznek egy nagy lapáttal. Főleg a hasamon lévő nagy fekete varjú, és a bal karomon tekergőző fekete kígyó.
- Nem vagy éhes? - kérdezem tőle miközben ledobom magam a másik ágyra. Kétágyas kis apartman szobát béreltem két napra. Muszáj pihennem, mellesleg a környéken kell eltüzelnem a vámpír tetemét is majd.
- Egy kicsit...
Gúnyos mosolyra húzom a számat. Közel két napja van velem és még nem evett semmit. Még szép hogy farkas éhes. Felé hajítom a törülközőt amivel a hajamat szárítottam.
- Menj fürdeni, öltözz át és megyünk enni.
***
A szimpla kávézóban egy lélek sincs ilyen korán. A álmos pincérnő tölt nekünk kávét. Rendelek magunknak hamburgert krumplival.
- Nincs kissé korán ehhez? - kérdezi rágóját csócsálva majd ellibben. Belekortyolok a keserű kávéba és elfintorodom. Alaposan megcukrozom majd megkevergetem, közben érzem magamon Milton pillantását. Felpillantok és elmosolyodom amikor tekintetünk találkozik és ő lesüti szemét.
- Köszönettel tartozom neked Milton. Segítettél a munkámban és az életemet is megmentetted. Nem kérdezem miért tetted.
- Se-semmiség. Akkor most már elengedsz?
Elengedem fülem mellett a kérdést és a kávéscsészémbe pillantok elgondolkodva.
- Tudod ki volt tegnap az a vámpír?
- Nem.
- Egy ámokfutó mestervámpír. Egy kisebb város úrnője volt. Egy éjjel bedilizett, lemészárolta a követőit és a fél várost. A saját, életben maradott vámpírjai adták őt ki, hogy kivégezzem.
Tágra nyílt szemekkel néz rám, még akkor is amikor a pincérnő leteszi elénk az ételt és elrobog.
- Kérsz ketchup-ot? - veszem a kezembe a piros flakont.
- Miért?
- Mert úgy finomabb - mosolygok rá gúnyosan.
- Nem úgy értem... úgy értem, hogy miért mondtad el ezt nekem?
- Szeretném ha tudnád miért van rád szükségem - válaszolom vállat vonva. - Sok ilyen eset van, és kevés a vadász. A szabadon dorbézoló őrülteket pedig minél hamarabb likvidálni kell. Egyél.
Figyelem ahogy mohón veti magát az ételre. Hamar eltünteti, így rendelek neki még egyet. Amikor már egy pitét is elpusztított és még két bögre kávét, én is befejezem az evést. Nem tudom nem észre venni mennyire szép. Testi vágyam ellenére azonban tisztában vagyok azzal is, hogy mekkora hasznot húzhatok belőle. Csak a megfelelő eszközöket kell használnom hogy magam mellé állítsam. Talán hajlandó lesz rá. Néhány napig még magam mellett tartom, addig kipuhatolom a gyengepontjait.
- Milton - töröm meg a csendet és ő felkapja a fejét. - Mivel foglalkozol? Tanulsz még?
- Thomas! – sikoltom hangosan, és a falba egyszer csak egy robbanással hatalmas lyuk keletkezik. A porfelhők közül egy alak körvonalazódik ki, hosszú haját a szél lebbenti oldalra, hosszú kabátja testére feszül, és ahogy elül a por, kegyetlen, fagyos szemekkel találom szembe magam.
- Kopp-kopp
~*~
Mély levegő után kapok, mint a fulladozó, aki most került a víz felszínére, sípol a tüdőm, és elkerekedett szemekkel nézek körbe a sötétben.
- Milton… jól vagy? – kérdezi aggódva kedvesem, és csak kifújom a levegőt – Újra láttad? – kezem fogja meg, de tekintetéből azonnal eltűnik a lágyság, és elkezd szimatolni.
- Mi a baj? Thomas! – kiáltok utána, amikor azonnal kipattan az ágyból, felkap gyorsan egy ruhát, és az ajtó felé indul – Hová mész?
- Maradj itt! – morog rám, és becsapja az ajtót.
- Várj! – hiába minden, már le is rohant.
Azonnal felkapok egy nadrágot, másra nincs is időm, és rohanok utána.
- Thomas! – alig érem utol, azonnal visszafordul, és megragadja karjaimat, szemeiben kérleléssel.
- Maradj itt bent, ne gyere ki! – megfordul, és kimegy az ajtón. Ugye… ugye nem most? Kérlek, mondd, hogy nem most.
- Thomas! – rohanok ki az ajtón.
- Maradj bent! – morog rám, már állati hangján, teljesen átalakult, s máris vetődik egyenesen előre.
Hátrálni kezdek, hátam a falnak ütközik, és alig pár másodperc alatt az álombéli jelenet tárul szemem elé.
Berobban a fal, farkasom alig pár méterre mellettem csapódik le, és pedig azonnal hozzá sietek.
- Thomas! Thomas! – arcomon könnyen kezdenek folyni, ahogy meglátom vérző arcát. Kérlek, ne hagyj el…
Az alak közelebb lép, és megragadja Thomast, majd eldobja mellőlem.
- Ne! Ne bántsd! Kérlek! – kiáltok rá, de hiába akaszkodom rá, meg sem hallja, mintha csak levegő lennék. Nekicsap a falnak, és erőtlenül csúszok a földre.
- Thomas Gord. Florida állam által kimondott ítélet alapján, a mai napon likvidálásodra kerül sor az alábbi törvény megsértése miatt: Negyvenkettes paragrafus, kettes bekezdés. – hangos puffanás, csörömpölés követi a szavakat, és fejem megrázva térek észhez. Amint meglátom, hogy a férfi egy tőrt tart a kezében, Thomas feje a falba épülve, azonnal feléjük kezdek futni - Az ítélet...
- Ne! – ragadom meg azonnal kezeit, és teljesen ledermedek, ahogy képek sorozata villan meg szemem előtt…
Nem bírom elengedni, így ő rántja el kezét, eldobja Őt és összeesem a földön, pihegve.
Nyakamra markol, és feltartja fejem, közelről néz mélyen a szemembe… Félek… félek ettől a tekintettől, már az álmomban is szörnyű volt.
- Mi vagy te? – morogja suttogó hangon, egész testemben a félelem és remegés uralkodik el, látom az emlékeit… a gondolatait… - Nocsak… Egy médium… méghozzá nem is akármilyen. Látó
- Ne öld meg őt… Kérlek… - nyekergem erőtlenül.
- Hogy hívnak? – duruzsolja tovább.
- Milton...
- Milton – ismétli meg, és ahogy ajkaimra néz, megfeszülök, elkerekednek szemeim, amikor megérzem azt, amire ő is gondol… ne… könyörgöm, ne.
- Mit szoktál még látni ha megérintesz valakit?
- Miért kérdezed?
- Itt csak én kérdezhetek.
- A... a jövőt és a múltat is... de csak halvány képeket, amelyeket nehéz értelmezni – válaszolom akadozva.
- Engem láttál előre? – vajon honnan sejti?
- Ihgen... – nyelek egy nagyot.
- Mikor?
- Egy hete... és tegnap is... Láttam hogy belépsz a ház falán... és hogy... – elakad a szavam, talán ezt nem kéne elmondanom.
- És? Még mit láttál? – már késő.
- Tűz... tüzet...
- Hm... Nagyszerű. És mit láttál a tűzben?
- Egy vörös hajú nőt, fekete ruhában... és téged. – ahogy elvigyorodik, az semmi jót sem sejtet számomra.
- És hol volt az a tűz? – ha nem mondom el neki… talán meg is ölne.
- Egy nagy... nagyon nagy és fehér épületben. A falakon festmények lógtak, és középen egy nagy fehér szobor állt a teremben.
- Milton. Szereted ezt a vérkutyust? – kérdezi komolyan.
- Igen – válaszolok keservesen, a könnyektől már szinte alig látok, de még Thomas felé nézek, aki eszméletlenül fekszik a földön… Nagyon szeretem.
- Akkor megkímélem most az egyszer az életét ha cserélsz vele, velem jössz és segítesz nekem a vadászatban – elkerekednek szemeim. Ezt… ezt hogy képzeli?
- Mi? De hát.. én…
- Válassz… - förmed rám halkan, tekintetében csak úgy forr a kegyetlenség.
- Nem teheted ezt velem, ne válassz el tőle… kérlek – könyörgöm szipogva.
- Ha megölöm, elválasztom tőled örökre. Ha velem jössz, és azt teszed amit mondok, később újra láthatod – ujjai megszorulnak nyakamon, alig kapok levegőt, de még pont elég ahhoz, hogy beszélni tudjak.
Hogyan kéne döntenem? Nem… ezen gondolkodnom sem szabad… Szeretem Thomast, és nem akarom, hogy megölje. Biztosan ő is megérti majd.
Lehunyom szemeim hosszan, a könnyeim lefolynak arcomon, majd szipogva nézek rá.
- Rendben… veled megyek – lehajtom fejem, azonnal elereszti torkomat, és pedig előre hajolva kezdek el köhécselni, és mély levegő után kapkodok.
- Helyes… - morogja elégedetten, majd feláll, én pedig remegő szemekkel nézek fel hatalmas alakjára – Gyorsan pakold össze pár holmidat, és kövess.
~*~
Egy kocsiban ülök mellette, sötét és hatalmas, kíváncsi vagyok, hogy vajon mit rejthet a belseje. De bármit érintek meg, nem látom a tartalmát, viszont őt nem foghatom meg szó nélkül, így inkább hagyom. Összekuporodva ücsörgök az anyósülésen, és csak az ablakon nézek ki, bár nem sokat látok. Sötétségbe burkolózott a táj, és már messze járunk a civilizációtól is.
Vajon hová lett Thomas? Amikor visszarohantam egy kisebb bőrönddel a kezemben, nem láttam az előszobában sem, ahogy utoljára. Vajon itt van a kocsiban? Vagy megölte volna?
Megrázom fejem, és még kisebbre húzom magam. Nem… nem tehette ezt, hisz megegyeztünk. De akkor vajon hol lehet? Nem merem megkérdezni tőle.
A félelem kezd leülepedni, ahogy csak csendben, szótlanul ülünk egymás mellett, lassan az álmosság is eluralkodik rajtam, majd egyre mélyebben merülök el a sötétségben.
~*~
Vörös haj, olyan mint múltkor… A tűz kellős közepén áll, fekete ruhában, észvesztve lohol, felemelve abroncsát. Sötét van, a lángnyelvek hátterében egy hatalmas fehér épület áll, s Ő rohan utána. Egy fegyvert dob a nő felé, aki elhasal a fűben, utoléri, és mikor épp felé görnyed, de a nő életre kel, megfordul, keresztül húzza testén a belé dobott fegyvert, és a nyakának szegezi.
~*~
Az álom hirtelen magába szippant, visszafelé peregnek az események, és fuldokolva kapkodom levegő után, kidüllednek szemeim, és eltátom a szám.
- Ébredj kiscsibém! – rázza meg a vállam, ide-oda kapom tekintetem, sötét van.
- El… elaludtam? – kérdezem halkan.
- Elaludni? Egy teljes napot átaludtál – nevet fel, és ahogy gúnyosan mosolygó arcára nézek, elpirulok… Miért kell kigúnyolni?
Kinézek az ablakon, fényárt látok azonnal, és azt a hatalmas épületet.
- Ezt… ezt láttam…
- A látomásban?
- Igen – válaszolom halkan, visszafordulva felé.
- Jól van – mondja halkan, mély hangja végigkarcolja teljes testemet, és keresztülcikázik rajtam. Vajon elmondjam neki azt, amit az előbb láttam? – Várj meg itt, el ne merj szökni – hangja olyan fagyos és kegyetlen, hogy ledermedek tőle, szólni sem merek, csak biccentek válaszként, hogy értettem.
Hová is mehetnék? Azt sem tudom hol vagyok.
Tétlenül tépelődöm magamban azon vívódva, hogy vajon elmondjam e neki, de mikor szólásra nyitnám a számat, már a kocsiajtó csapódik be, és teljesen magamra maradok.
Megvárom míg eltűnik a fák között, bizonyára egy hátsó kert környékén lehetünk, vagy az épületnek ez lenne a parkja? vagy tényleg egy erdő?
Nem tudom. Mikor már nem érzem a közelben, azonnal a hátsó ülésre kapálódzom magam, de hiába nézek hátra, nem látok semmit. Nincs itt… Akkor ott hagyta volna a házban? Vagy hol? Hol lehet Thomas?
Felhúzom térdeimet, és átölelem őket, oldalra dőlök a nagy ülésen, és összeszorítom szemeimet, hogy visszafogjam kitörő sírásomat.
Nem hittem volna, hogy valaha megtörténik ez. vagy talán csak nem akartam elhinni…
Alig pár napja, még nyugodtan mentünk el bevásárolni, együtt aludtunk, mint mindig, és most… Most azt sem tudom hol van, hogy él-e még, én pedig ennek a férfinek a fogságában vagyok… Haza akarok menni, Thomas karjaiban pihenni, ahogy mindig…
Azonnal kiegyenesedem, és felülök a kocsiban, majd rátapadok az ablakra.
Az álmomban… az álmomban azt láttam, hogy a nő talán megöli…
Ha megöli, akkor soha nem fogom megtudni tőle, hogy vajon hol van Thomas, és azt sem tudom, hogyan juthatnék haza… Meg kell mentenem, nem hagyhatom, hogy legyőzze az a nő, haza kell jutnom.
Kikászálódom az autóból, és azonnal becsapom az ajtót. Meg kell találnom, és figyelmeztetnem!
Kiszállok a kocsimból, és végigpillantok a sötét utcán. Városszéli kis zöldövezet, centire azonos fűszálakkal teli kertek, egyenépületek, egyenkocsik, egyenéletek. Melírozott hajú anyukák a sörhasú apukákkal alszanak az ágyban, az emeleti hálószobákban kettő darab gyermek, a kertekben üres kutyaházak. Üres kutyaházak. Ez az. Elvigyorodom. A legárulkodóbb jele annak, hogy likantróp él a környéken: a kutyák hiánya, ugyanis azok folyamatosan ugatnak, jelezve a vérfarkast.
Behunyom a szemem, és kiterjesztem az érzékeimet. Hamar megtalálom a megfelelő házat, benne a vérfarkasra jellemző energiákat. Valaki van vele. Hm... egy ember.
Lassan, kényelmesen sétálok nagy lépteimmel a házhoz, hosszú bőrkabátom minden léptemre meglebben. Egyik kezemmel végigsimítom a prémgallért és elvigyorodom ahogy a holdfényben megcsillan az ezüstgyűrűm.
- Kopp-kopp - dörmögöm halkan. Jól tudom, hogy már megérezte a jelenlétemet, a szavaimat pedig tisztán hallja. Előlem nincs menekvés. Lassan körbesétálom a házat, és amikor befejezem a rituális kört, a talaj halványan felizzik a ház körül.
- Maradj itt bent, ne gyere ki! - hallom farkasom hangját, szám megvető mosolyra húzódik. A félelem úgy vibrál a levegőben, hogy ha akarnám, meg is érinthetném. Varázserőm szele meglebbenti hosszú hajamat, hideg szemeim a bejárati ajtóra szegezem, amely lassan nyílik és kilép rajta egy férfi. Magas és izmos, akárcsak az összes vérfarkas. Már átalakulóban van, körmei megnyúlnak, testét pedig beborítja a sűrű fekete szőrzet, pofája megnő, fehér fogai megvillannak.
- Thomas! - sikoltja egy hang odabentről, és ebben a pillanatban a vérfarkas felvonyít és nekem ront.
- Maradj bent! - kiáltja hátra artikulálatlanul. Lendül az öklöm, és keményen bemosok neki, amitől hátrazuhan, betöri a ház falát és a nappaliban landol. Mosolyogva sétálok be a falon ütött lukon.
- Thomas! Thomas! - hallom a vékonyka hangot, és már látom is az eszméletlen, vérző farkas fölé görnyedő alakot. Egy fiú. Félmeztelen, bőre hófehér, haja lángoló vörös, szinte izzik a félhomályban, szemei pedig áthatóan kékek. Hű de szép. A farkas mellé állok, lehajolok és nyakánál fogva könnyedén a levegőbe emelem az eszméletlen testet, majd hajítok rajta még egyet.
- Ne! - sikoltja a fiú. - Ne bántsd! Kérlek!
A karomba kapaszkodik hogy visszatartson, de ez nálam kevés. Könnyedén ellököm és a szemközti falhoz csapódik. Fájdalmas nyögéssel csúszik le onnan a földre, kábán és sápadtan. Pedig nem is ütöttem meg komolyabban, épp csak meglegyintettem. Visszafordítom figyelmem a farkas felé, aki már busa fejét rázva kezd magához térni.
- Thomas Gord - dörmögöm mély hangomon, lenézően végigpillantva rajta. - Florida állam által kimondott ítélet alapján, a mai napon likvidálásodra kerül sor az alábbi törvény megsértése miatt: Negyvenkettes paragrafus, kettes bekezdés. - Megragadom a nyakát, és a fejét erősen a falba verem, hogy öklömnyi lukat ütök vele. - Az ítélet...
Felemelem, másik kezemben pedig megcsillan hosszú ezüst tőröm.
- Ne! - sikoltja ismét a fiú, és apró kezek fonódnak a kést tartó ujjaimra. Mint az enyhe áramütés, úgy ér, a külvilág hirtelen megszűnik, és szemeim előtt keresztülsuhan néhány kép. A múltamból. Likantrópok és vámpírok, akiket ugyanígy végeztem ki... vér... halál... holtestek...
Elrántom a kezemet és megszűnik az érzés. Hirtelen elhajítom az eszméletlen farkast, és letérdelek a földön kuporgó fiú elé, nyakát megragadva hajolok az arcába, komoran fölétornyosulva.
- Mi vagy te? - suttogom mélyen a szépséges szemekbe nézve. Erőm felizzik, behatolok elméjébe. Mély rettegést és félelmet, majd emlékfoszlányokat találok. Nem az övéit... az enyémeket, mert már megint a kezemet fogja, amellyel épp a nyakát szorítom, na persze nem erősen, csak tartom. - Nocsak... - suttogom. - Egy médium... méghozzá nem is akármilyen. Látó.
- Ne öld meg őt.. - nyöszörgi könnyes szemekkel. - Kérlek...
- Hogy hívnak?
- Milton...
- Milton - ízlelem a nevét. Remegő, puha ajkaira pillantok, és ő azonnal megmerevedik a félelemtől. Mivel a pajzsomat teljesen leengedtem, pontosan tudja mi jár a fejemben. A szexuális vágyat kár is lenne tagadni, hiszen ő csodaszép, mellesleg a legritkább médium típusba tartozik. - Mit szoktál még látni ha megérintesz valakit?
- Miért kérdezed?
- Itt csak én kérdezhetek - morranok halkan és a késemet a tokjába csúsztatom, miközben egy fél pillantást vetek a még mindig ájult farkasra.
- A... a jövőt és a múltat is... de csak halvány képeket, amelyeket nehéz értelmezni.
- Engem láttál előre?
Tágra nyílnak a szemei.
- Ihgen...
- Mikor?
- Egy hete... és tegnap is... Láttam hogy belépsz a ház falán... és hogy...
- És? - hajolok arcába izgatottan. - Még mit láttál?
- Tűz... tüzet...
- Hm... - dorombolom elégedetten. - Nagyszerű. És mit láttál a tűzben?
- Egy vörös hajú nőt, fekete ruhában... és téged. - Elvigyorodom. A vámpírnőt, akivel ezután kell végeznem, lazán meglátta. Beszarás.
- És hol volt az a tűz?
- Egy nagy... nagyon nagy és fehér épületben. A falakon festmények lógtak, és középen egy nagy fehér szobor állt a teremben.
Az international art gallery! Hát persze! A vámpírok imádják a múzeumokat! Ez a kölyök elképesztő!
- Milton. Szereted ezt a vérkutyust?
- Igen - suttogja könnybe lábadt szemekkel pillantva az eszméletlen testre.
- Akkor megkímélem most az egyszer az életét ha cserélsz vele, velem jössz és segítesz nekem a vadászatban.
