-          Gyönyörû igaz?- kérdeztem tõle halkan, meg ne ijedjen, azonban nem jártam sikerrel.

-          Igen- válaszolta kis szünet után, lesütött szemekkel- Köszönök szépen mindent- hajolt meg hirtelen. Meglepetésemnek nem tudtam gátat szabni, s kiült arcomra, azonban szerencsére, a lány éppen a földet bámulta.

-          Erre semmi szükség- sóhajtottam nagyot- Ha úgy tetszik a vendégem vagy- mélyen a szemébe néztem, mivel szerettem volna látni, mit reagál szavaimra. Õszintén, szívbõl elmosolyodott, a szeme megtelt rövid ideig fénnyel.

-          Kérdezhetek valamit?- suttogta halkan.

-          Nyugodtan, ha tudok, válaszolok rá- leültem a szökõkút szélére, majd mosolyogva intettem a kezemmel, miszerint nyugodtan foglaljon mellettem helyet. Miután leült, zavartan hol engem, hol pedig a földet nézte. Amikor kezdett kissé kínossá válni számomra a csend, megszólítottam.

-          Szóval?

-          Mondja, Fenség, tudja… mármint- mély levegõt vett, szemébõl zavartság tükrözõdött- ismeri ön a képességeimet, mármint felvilágosították róla?- kérdezte minden bátorságát összeszedve, szinte rettegve a választól. Ez igazán meglepett.

-          Igen, tudok róla- válaszoltam nyugodtan, de a szememben a megszokott, kiolthatatlan tûz lobogott, mely fajtám sajátja. Meglepettsége kiült ismételten az arcára.

-          Ha bármit meg szeretnél osztani velem, kérlek, szólj- szóltam rá udvariasan, nehogy megijedjen, azonban a türelmemrõl sosem voltam igazán híres, ha fajtársaimról volt szó.

Ahogy így gondolkodott és láthatóan feszengett, megérintette a víztükröt, ami fokozatosan jéggé változott. Magamban sóhajtva néztem, mit váltok ki a lányból. Min mehetett szerencsétlen keresztül az évszázadok során, míg én azon gondolkodtam, hogy megéri-e a kockázatot az, hogy foglalkozzam vele s az emberek közé keveredjem. Magamat okolom a fájdalmáért, s az én dolgom lesz helyrehozni, ha még lehetséges.

Megérintem a víztükröt, mely így felolvad s csak a vízgyûrûk száguldoznak felszínén tova.

-     -      Nem történt semmi baj, kedvesem. Kérlek, nyugodj meg.  – óvatosan a vállára fektetem a bal kezemet, mely mindig is ügyesebb volt testvérénél. Meg is bánom ezt a mozdulatot, amint összerezzen az érintésem miatt.

-     -      Bocsáss meg… - nagyot sóhajtva felállok. – Kérem, amint jónak látod, feküdj le és pihend ki magad. Bizonyára elfáradtál az utazás során. – meghajolva távozom. Nem szeretném, ha látná rajtam a haragot és a fájdalmat. Újra és újra ostorozom magamat a szobámba vezetõ úton: ha hamarabb jövök, ez nem történhetett volna meg!

-    -      Esküszöm, mindent jóvá teszek neked, Dália…még ha az életembe is kerül! – fogadkozom, miközben kinyitom az ajtót. Elterülök az ágyon, sokáig merengek a jövõn, mielõtt elragadnának a nyugtalan, cseppet sem pihentetõ álmaim.

Eközben Loghain, aki mindig is érzékeny volt lelki állapotomra, szemtanúja volt akarata ellenére a lejátszódott színjátéknak.

Neszt csapva, nehogy megijessze valószínûleg leendõ hercegnõjét, lassan odasétált hozzá.

-      -    Szép jó estét kívánok Önnek, kisasszony! A nevem Loghain, én vagyok az udvarmester. Hoztam Önnek egy takarót – miközben beszél, óvatosan a lányra teríti- nehogy megfázzon itt nekem.

-     -     Köszönöm… - hangzik a tétova válasz. Meglepetten, mégis hálás tekintettel néz fel az öreg, nagyon is öreg szolgára.

-      -    Ne aggódjon, hamar megszereti majd a gazdánkat. Igazi, nemes lélek. Nem bántja még a legyet sem, kivéve csak akkor, ha ártani merészel valakinek is az udvarból. Így mostantól Ön is a Sárkány védelme alatt áll. – ahogy Loghain a sárkány szót mondja, Dália rászegezi a tekintetét.

-    -      Sárkányt…mondott? – kérdi tétován, mint aki fél a választól, vagy magától attól, hogy a hangját hallassa.

-     -     Igen. Olyan, akár a mítikus lények. Tisztaszívû, nemes, bátor, okos, ravasz, megbízható, becsületes. Na meg – itt elmosolyodik, s mintha kuncogna is – ugyan olyan forró fejû tud néha lenni az uraság. – érzõdik, hogy nem csak ezt akarta mondani, errõl árulkodik sunyi, mégis mosolygó szempárja, huncut mosolya. – Na, de majd megismeri a kisasszony is.

Nagyot nyújtózkodik, izületei csak úgy recsegnek, ropognak, mint a száraz ágak szeles idõben.

-    -      Visszatérve a lényegre: kérem, amint jónak látja, fáradjon vissza a kastélyba. Hidegek az éjszakák, a végén még megbetegszik nekem. Jó éjszakát! – azzal korát meghazudtoló fürgeséggel pillanatok alatt eltûnik a kastélyban, magára hagyva Dáliát, aki megborzong, pedig szélcsend van…

Világ életemben csodáltam az embereket. A szokásaikat, formájukat, épületeiket, de legfõképpen az érzelmeiket.

Sárkánynak születtem egy már rég elfeledett napon, mikor még fajtám uralta eget s földet. Az emberek létük hajnalát taposták, s mi segítettünk nekik lábra állni. Azonban ellenünk fordultak. Tanítókból üldözöttek lettünk. Családom réges-régen elveszítettem, ahogyan szinte mindenki mást. Aki tehette, emberekkel paktált le: hatalmukért halandó testbe zárták õket az embermágusok. Közéjük keveredtek, s lassan eltûntek, gyermeteg meseként végezték.

Azonban én és még páran túléltük. Megtanultuk, hogyan rejtõzzünk el. Lemásoltuk kinézetüket, szokásaikat, viszont halhatatlanságunk, mágiánk, tudásunk megmaradt, s nem hogy kopott volna: gyarapodott az eltelt esztendõk során.

A szövetségek lassan felbomlottak, míg végül az összes Tiszta, embernyelven Õssárkány eltûnt a bolygóról; rajtam kívül. Akadtak páran, kik a társaim õsi vérének a végletekig hígított változatát tudhatták magukénak, azonban képességeik rég elvesztek a múlt homályában…Kivéve egyet. Születését megéreztem, mint éhes farkas a kitett csalétket.
Sok esztendõ után döntésre jutottam. Megérdemel az a lény egy esélyt arra, hogy a figyelmemet reá hárítsam, s akár ki is tanítsam.

A hegyekbõl alászálltam, s felöltöttem ember mivoltomat. Egy éjszaka leforgása alatt várat emeltem magamnak, karcsú tornyokkal, hatalmas termekkel, pompával, szemet gyönyörködtetõ kerttel. A szolgákat egy rég elfeledett királyságból idéztem meg, emlékeiket módosítottam: úgy hiszik, családomat szolgálták már dédszüleik is.

Enyhe mágia, s jellemem használatával hatalmas lépéseket tettem meg. Magam mellé állítottam a nemeseket, majd magát a királyt is, kitõl megkaptam egy kicsiny országot, mint annak hercege, s sajátjának várományosa.

Magam sem tudom, mennyi idõ után sikerült rátalálnom. Egy vén kisnemes tulajdonában tartózkodott akkoriban. Felkerestem hát, hogy akármit feláldozva, de az enyém legyen. Az úr ravasz volt, nagyon is. Leánya hozományaként szerette volna csak átadni nekem, azonban sikerült errõl lebeszélnem. Arannyal váltottam ki a hozzám méltatlan házasságot. A leány hozománya így Sárkányleányból annyi aranypénzé változott, melybõl még az unokái is hercegi életet élhetnek.

Türelmetlenül vártam az „üzletkötés” napját. Fel alá járkáltam szobámban, míg meg nem éreztem az idegen lovak, s az Õ szagát. Lesiettem, hogy illõen fogadhassam az egyetlen lényt, ki fajtámhoz tartozik.

Amikor megláttam a ketrecet, a hatalmas bilincseket s a láncokat, a szemem már nem csupán színe miatt lángolt. Legszívesebben meggyilkoltam volna a nemest ott, abban a szent pillanatban, azonban ez meggondolatlan lépés lett volna részemrõl, így azonnal el is vetettem s felöltöttem legszebb mosolyomat s elõvettem legudvariasabb modoromat.

-          Jó uram, biztos nem gondolta meg magát?- kérdezte a kurafi nyájasnak szánt hangon, azonban csak a pénz körül forogtak gondolatai, melytõl enyhe undor fogott el.

-          Biztosan. – válaszoltam kurtán, nehogy eláruljanak érzelmeim, s a nehezen megszerzett helyzetemen csorba essen, esetlegesen visszatáncoljon az üzlettõl.

-          Ez esetben elhoztam Önnek- csörgette meg a bilincseket, majd megrántotta és magunk közé vetette. Immár ismételten uralkodnom kellett magamon, amiért így képes bánni egy érzõ lénnyel.

-          Kérem a fizetségem és távoznék. - átnyújtotta egyik kezével a láncokat, másikkal pedig a kulcsokat. Intettem a fejemmel, mivel szólni sem kívántam többet ezzel a féreggel, s szolgáim zsákszám hordták elé a megbeszélt aranyat. Bármikor szerezhetek még, így nem éreztem keserûséget a számban, amikor szolgái a ketrecbe vetették s mint akik félnek attól, hogy visszaveszem, minden búcsúszó nélkül kisiettek kastélyomból.

-          Örültem az üzletnek- kiáltotta még vissza csöppet sem kedvesen. Negédesen visszamosolyogtam, míg fejemben a legcifrább kínzások cikáztak át, miket neki szántam.

 Amikor bezárult mögötte a fõkapu, a lányra fordítottam a figyelmemet. Enyhén megdöbbentem, amikor térdelve pillantottam meg, a hideg köveken. Finoman megszabadítottam bilincseitõl, láncaitól. A durva anyag egészen tönkretette a bõrét, mely ismét a harag lángjait gyújtotta meg szívemben.

-          Üdvözöllek nálam- nyújtottam felé a kezemet, miután magam is felegyenesedtem . Láttam a döbbenetet a szemében, az értetlenkedést és a félelmet egyaránt. A keze remegett, amikor az enyémbe helyezte, s miután felállt, eltávolodott tõlem, mintha félne.

-          Dusan Dragon vagyok, ennek a kicsiny országnak az uralkodója. Mi a neved?-  mutatkoztam be, s mivel éreztem, hogy nem fogja magától elárulni a nevét, így megkérdeztem.

-          Dália Dragonia vagyok fenség- hajolt meg elõttem. A hangja csodásan csengett, bár a félelem innen is kihallatszott. Megsajnáltam ezt a szegény, összetört lelkû teremtést.

-          Bizonyára elfáradtál a hosszú út alatt- kezdtem kedvesen- Gyere- kértem kedves hanglejtéssel és elindultam. Folyosókon, termeken keresztül vezettem egészen a keleti szárny legpompásabb szobájáig.

-          Jó éjszakát- köszöntem el, majd rázártam az ajtót.

 Tudom, hogy tapintatlanul viselkedtem, azonban szeretnék idõt adni neki, hogy megszokja a környezetet, a szolgákat s végsõ soron engem.

Ezen kívül majd’ szétszakított az az indulat, mely akkor vett erõt rajtam, amikor megláttam Dáliát  láncokra verve. Ezért bûnhõdnie kell!

A konyhába siettem, mivel az éjszakát a bosszúnak szentelem. Fekete-vörös lambériás alakok hajlongtak a folyosón minden lépésemnél, mely a vár földszintjén lévõ konyháig vezetett. Parancsot adtam, miszerint a legfinomabb fogásokkal kényeztessék vendégünket. A szakács hevesen bólogatott, s amikor kikérdeztem, minden parancsomat helyesen ismételte el. Megköszöntem a munkáját, majd tovasiettem az istállóba.

Az udvarmester loholt a nyomomban, így megálltam.

Legkedvesebb lovamon távozom a birtokból az erdei ösvényen, majd fél óra vágta után kikötöm a megszokott helyre. Hamarosan éjfekete, hatalmas árny suhan végig a rengeteg felett, nem sokkal késõbb pedig a báró és kísérõi halálsikolya tölti meg  a levegõt, félelmet és rettegést lopva azok szívébe, akik csak hallják….

Pár óra múlva megszólal a vekker. Felpattanok kinyomom,de nem látom sehol Amyt. Az ágyhoz botorkálok, majdnem felbukom benne, mellette pedig tökéletes kilátás nyílik rá, ráadásul fel van csúszva a pólója. Sikeresen megbököm õt, jutalmam pedig egy kómás morgás
 -Mi a halált akarsz? Hagyj aludni – rázza meg a vállát aztán felém fordul – Aztakurva! – kipattannak a szemei és beüti a hátát az ágyba.
 -Azért ennyire nem lehetek ijesztõ még reggel sem. – nyújtózok magamban nevetgélek mire kerek szemekkel mered rám.
 -Mi a francot keresek a földön?
-Hajnalban lezakóztál az ágyról, de fel sem ébredtél rá. A koppanásra ébredtem. – eszembe jut, a kis jelenet, mikor ébren voltam és akaratlanul is elvigyorodom.
-Igen, elfelejtettem említeni, hogy nyugtalan alvó vagyok. – nevetgél zavartan – De más nem történt, igaz?
 -Csak kibeszélted magad. De amúgy semmi extra.
Próbálja leplezni az aggodalmát, de persze nem jó színész.
-Mit hordtam össze?
-Titok. – rákacsintok, de közben nagyon zavar, hogy nemtudom kirõl beszélt.
Gyorsan felöltözik, szinte fénysebességgel. Idegesen cibálja magára a ruháit aztán a párkányra mászik
-Köszi, hogy itt lehettem – morogja barátságtalanul, majd kiugrik.
Már megint mi rosszat mondtam? Nõk… mindegy is. Amyn rohadt nehéz kiigazodni. Magamra veszek egy fehér Ramones-os felsõt és egy fekete farmert, a fejemre húzom a sapkát majd én is elindulok abba a retkes iskolába. Igazából már nem látom értelmét, hogy oda járjak… de úgysincs jobb dolgom

Végigszenvedem az elsõ pár órát, de valami rettenetesen lassan telik az idõ. Agyalok, folyamatosan csak azon gondolkodom, ami a hétvégén történt. Képtelenség feldolgozni az egészet, mintha betéptünk volna és csak trippelnénk, trippelnénk már három napja. Néha azon kapom magam, hogy hozzám szól valaki, de nem tudok válaszolni, egyszerûen nem jönnek ki szavak a számon.
A sokadik csengetésre eszmélek, zene füleimnek a hang, ami azt jelzi, ebédszünet van. Elsõként viharzok ki a  terembõl és indulok meg az ebédlõ felé, ahol még egy lélek sincsen. Mindenkinek megvan a maga helye itt, nem mindegy, hova ülsz és kikkel. A mi asztalunk az ablaknál van, szélen, rendszerint Kimmel, Amyvel és Ericcel kajálok, de ez már csak az utóbbi fél év kiváltsága, régen folyton a kosarasokkal ültem.
Nem vagyok éhes, egy falat sem bírna lemenni a torkomon, csak az asztalunkhoz lépek, levágom a földre a táskám és leülök, miközben az ajtón hatalmas tömeg özönlik be. Ericet pillantom meg az emberek között, ahogy látom, õ sem szándékszik beállni a sorba, csak átverekedi magát és leül mellém.
- Tegnap reggel óta nem ettem és nem vagyok éhes. Ez normális? – kérdi értetlenül.
Megrántom a vállam.
- Én sem ettem egy jó ideje. – a tekintetem lassan végigvándorol az embereket, majd vissza Ericre- apropó, a hölgyemények?
- Passz. Tekintve a tényt, hogy nem vagyunk egy évfolyamon nem igazán volt közös órám velük – magyarázza gúnyosan és belekezd valamibe aminek minden harmadik szava Kim, ergó rohadtul nem figyelem mirõl hablatyol. Mereven bámulok ki az ablakon, mikor hirtelen éles fájdalom hasít a hátamba. Pár pillanatra ködös lesz minden, hangokat hallok, különbözõ emberek hangjait. Gondolatokat hallok, egészen biztos vagyok benne. Az égetõ érzés abbamarad, egy hang kivételével mindegyik abbamarad.
- Alkonytájt a sírotoknál – hallom tisztán az utolsó hangot, ami rettenetesen ismerõs.
Megrázom a fejem és Ericre pillantok. Kerek szemekkel mered maga elé aztán rámnéz.
-Ezt te is…
Nyelek egyet és halványan bólintok, vajon Amyék is hallották ezt?

Elkezd zörögni a telefon a zsebemben. A bevásárlóközpont parkolójában kóválygok nem tudok mit kezdeni magammal. A kijelzõn Noah neve villog. Lebeszél velem egy találkozót a parknál, amibe igaz kicsit nehézkesen, de belemegyek. Le sem tudnám tagadni, hogy eléggé meglepõdtem. Basszus nem bírok kiigazodni a pasikon, fõleg Noah-n nem. Egy-két órája még egyedül akart elmélkedni most meg már találkozni szeretne. Érthetetlen…

Végig sétálok a butiksoron, majd megállok a park szélénél. Elõbányászom a fülesemet és maxra feltekerve hallgatom a zenét, hogy elnyomja az éjszaka zajait. Gyûlölök egyedül lenni a sötétben ez tény.

-           -Szia – int egyet a szemem elõtt. Kiveszem a fülest és várakozásteljesen nézek rá. Hmm… legalább neki is gyönyörû karikák húzódnak a szemei alatt.

-           -Hali – köszönöm én is – mégis mi volt olyan sürgõs? – türelmetlenkedek.

-           -Most szépen hazajössz velem…

Nem. Nem. Biztos lehet benne, hogy nem. Hisztérikusan felnevetek, az annyira abszurd, hogy már nevetséges!

-          - Na, de most komolyan… - próbálom csitítani magam.

-           -Soha nem voltam ennél komolyabb. Nem hagyom, hogy megint egy padon aludj a parkban. Nálunk fogsz aludni, nyugalom nem  erõszakollak meg…

-           -Tudod ki fog nálad aludni Noah Alexander McArthur! – jövök teljesen zavarba. A halál fog egy szobában aludni vele. Az túl zavarba ejtõ… fõleg az én alvási szokásaim mellett.

-           -Te. Választatsz. Viszlek vagy jössz magadtól. – határozottan cseng a hangja. Oké Amy nyugodj meg, reménykedjünk, hogy Noah mélyen alszik, így a kis titkod biztonságban fog maradni. Biztos nagyon mélyen fog aludni, hiszen látszik rajta milyen fáradt.

-           -Jó – sóhajtom megadóan – de ezt nem tudhatja meg senki még Eric és Kim sem.

-           -Be van zárva – állapítja ifjabb Einstein hosszas és hangos kilincsrángatás után.

-           -Vettem észre. – forgatom a szemem. Ha a hülyeség fájna…

-           -De hülye vagyok – igen ezzel eddig is tisztában voltunk – az ablakon másztam ki – elsétálunk Noah ablaka alá és szerencsére az ablaka legalább nyitva.

-           -Lányoké az elsõbbség – istenem micsoda lovag! Hátrébb lépek és felugorva megragadom a párkányt és felhúzom magam a szobába. Noah is követ aztán bezárja az ablakot és elhúzza a függönyt.

-           -Szóval ez Noah híres szobája – nézek körbe most vagyon elõször egy srác szobájában. Szemem megakad egy akciófigurán – csini. Hány lányt hoztál már fel ide?

Elmosolyodik.

-           -Te vagy a harmadik.

Teljesen közömbös arccal nézek rá. Noah, utálom ezt mondani, de egész helyes fiú ha úgy nézzük, kevésnek tûnik ez a szám. Nem erre számítottam.

-           -Anya, a húgom és te – vigyorog – nos, te majd az ágyon alszol én pedig a földön.

-           -De ne… - kezdenék ellenkezni de nem hagyja.

-           -Ez nem ajánlat volt, kihelentés. – lépked az ágyhoz és kihúz alóla egy matracot. Elkotor egy takarót és egy pólót majd neem dobja õket. – aludni tökéletes lesz.

Meglepetten pillantok a holmikra majd Noahra. Egész figyelmes. Amikor látja rajtam, hogy zavarban vagyok elfordul.

-           -Ne less! – szólok rá, de õ csak nevetni kezd. Cöh.. mondhatom szép dolog. Fénysebességgel vetkõzöm le fehérnemûre majd magamra kapom a pólót, ami majdnem a térdemig leér.  – Jó éjt! – ugrok be a takaró alá.

Lelkifurdalás nélkül a szemem elõtt levetkõzik boxerra, én pedig zavaromban a fejemre húzom a takarót, hogy ne lássa mennyire vörös az arcom.

-           -Neked is.

Reggel a földön ébredek és valami idegesítõ pittyeg a fülem mellett. Valaki kapcsolja ki vagy szétrobbantom, esküszöm. A kellemetlen hang abba marad én pedig átfordulok a másik oldalamra és aludnék tovább, de valaki megböki a vállam.

-           -Mi a halált akarsz? Hagyj aludni – rázom meg a vállamat. Résnyire kinyitom a szemem és Noah szemeivel találkozom – Aztakurva! – hátrálok, de beverem a hátam az ágynak.

-           -Azért ennyire nem lehetek ijesztõ még reggel sem. – kuncog és nagyot nyújtozkodik.

-           -Mi a francot keresek a földön?  - próbálom terelni a témát.

-           -Hajnalban lezakóztál az ágyról, de fel sem ébredtél rá. A koppanásra ébredtem. – mosolyog gonoszan, mintha tudna még valamit.

-           -Igen, elfelejtettem említeni, hogy nyugtalan alvó vagyok. – nevetek fel zavartan – De más nem történt, igaz?

-           -Csak kibeszélted magad. De amúgy semmi extra. – vonta meg a vállát. NA NE!!!

-           -Mit hordtam össze? – kérdeztem szégyenkezve.

-           -Titok. – kacsint rám, amitõl felmegy bennem a pumpa.

Felpattanok és vörös arccal veszem elõ a tegnapi ruháimat. Jót szórakozik a reakciómon, eddig is tudtam, hogy beszélek álmomban de nem érdekelt, mert soha nem volt közönségem. Inkább bele sem gondolok miket hordhattam össze az éjszaka.

Leveszem a pólót és neki dobom Noahnak majd gyorsan magamra kapom a ruháimat és még mindig magamban puffogva kihúzom a függönyt és kinyitom az ablakot.  Lehet azt gondolja, hogy túl reagálom, de jele esetben pont leszarom Noah véleményét. Ujjaimmal átgereblyézem a hajam és felülök az ablakpárkányra.

-           -Köszi, hogy itt lehettem – morgom kelletlenül, majd kiugrok az ablakon.

Kellene valami tisztaruhát szereznem és egy fürdõ is rám férne. Ha a tisztaruhát nem is de a fürdõt megoldhatom a suli lányöltözõjének zuhanyában. Beléptem  suliba, minden olyan mint egy áltagos hétfõ. Nincs elsõ órám, így van még idõm. Talán elõször is elkellene látogatnom a suli könyvtárába tankönyvekért hisz azok otthon maradtak.  A könyvtáros nem túlzottan szimpatizál velem, de azért odaadja azokat a könyveket, amik kellenek a mai napra, de nincsenek bent a szekrényemben.

A következõ állomás a lányzuhanyzó. El nem tudom mondani mennyire jó érzés, hogy végre tiszta lehetek, akár órákig is tudnék állni a vízben, de sajnos nem lehet. A frissítõ zuhany után kimegyek az iskola udvarra és törökülésben leülök a focipálya szélére. Élvezem kicsit a napsütést, aztán valaki lehuppan mellém.

-           -Hali – köszönök.

-           -Szia Amy. Hol voltál tegnap aggódtam – korhol Kim a maga kissé anyáskodó módján – Miért nem az iskolabusszal jöttél?

Nyugodt vagyok. Végre távol minden zajtól, csak a város tompa morajára kapom fel néha a fejem. Fel-le sétálgatok az üres helységben dudorászva, teljesen elmerülök a gondolataimban. Beszóltam Amynek, csak mert nem bírta feldolgozni a helyzetet, pedig igazából még én sem bírtam teljesen. Mintha valami rendkívül szar fantasy filmben lennénk a tudatlan fõszereplõk, még nem érezzük a súlyát a döntésünknek. Persze, király azt hinni, hogy szuperhõsök vagyunk, hogy olyan képességeink vannak, amiket jóra is használhatnánk, de tudom, hogy ez nem így lesz. Soha nem hallottam még történetet arról, hogy egy démon jó útra tért volna és megmentette volna a világot, csak arról, hogy vért, pusztulást és keserves sikolyokat hagyott maga után. Könnyû rámondani, hogy csupán önkontroll kérdése, kíváncsi leszek, õk mennyire tudják majd visszafogni magukat, ha a helyzet úgy kívánja.
Zajt hallok, valaki van rajtam kívül idebent. Lassan megfordulok és egy ismerõs alakot látok kirajzolódni
 -Hali – Amy halk suttogását hallom. Remek…
-Csodás azt hittem végre egyesül lehetek – morgom hátha veszi az adást és itt hagy,. A legkevésbé sem vagyok rá kíváncsi.
-Tartozom egy bocsánatkéréssel és igazad van, egy picit.
Halvány önelégült mosoly fut végig az arcomon, remélem nem veszi észre.
-Pontosan miben is?
-Hogy nem hagyhatom örökké figyelmen kívül – hallom, ahogy lassan megadóan kifújja a levegõt– De ne várd, hogy megismételjem ezt, mert nem fogom. Hat évre letudtam a bocsánatkérés listámat.
-Mit fogsz csinálni? Mivel én nem érthetlek úgy sem, legalább mond meg mit tervezel – szarkazmus, még egy dolog, amit nem vagyok képes visszafogni.
 -Rohadt jó kérdéseid vannak. Mégis mit tehetnék? –még ki tudom venni a sötétben, hogy széttárja karjait– Lassú de biztos léptekkel próbálom feldolgozni. Ennyit tudok tenni. És kérlek, ne viselkedj úgy mint egy öt éves, akinek elvették a nyalókáját, mert irritáló – és még én vagyok olyan, mint egy ötéves? – Szent a béke?
Habozok ugyan egy darabig, haragszom rá és nem azért mert lekorholt, hanem mert nem fogadta el a segítségem. Végülis…úgysem játszhatom a sértettet az örökkévalóságig…
- Ühüm – hümmögök és kezet fogok vele.
-Akkor, ha nem nagy gond eltudnál szállásolni? Még nem tudok hazamenni. Alszom majd a földön – és még hátba is vág. Hé, azért ennyire még nem vagyunk jóban.
-Mi vagyok én szálloda tulaj?
-Pff… akkor itt fogok éjszakázni.
-Azért jöttem ide, mert egyedül akartam lenni – nem kell tovább célozgatnom, abban a pillanatban sarkon fordul és otthagy. Nem igazán örülök neki, hogy egyedül fog kóborolni valahol, még csak tizenhat éves és hiába félig démon, úgysem lenne képes használni az erejét.
Két napja nem aludtam, rettenetesen fáradt vagyok, egy kilapult kartondobozon húzom meg magam. Holnap suli van és én egy rohadt szót, annyit sem tanultam, bár õszintén magasról teszek rá. Viszont Dereck ideges lesz, ha holnap reggel nem talál otthon, lehet, hogy mégis haza kellene evickélni. Kimászok az ablakon és elindulok hazafelé. Csak nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Amy valahol a városban botorkál, így felhívom és közlöm vele, hogy a parknál találkozunk. Meglepõdött ugyan, de némi habozás után végül is belemegy.
Elsétálok a színház mellett. Mivel csak tizenegy óra van, még hallom, ahogy az Operaház fantomjának a legutolsó dalát éneklik.
Végigbandukolok a fõutcán, a kivilágított épületeknek köszönhetõen tökéletesen látok és hamar elérem a park csücskét. Amy már ott áll, tíz méterre is lehet hallani, hogy a fülesébõl bömböl a zene.
- Szia – intek a szeme elé, hogy észrevegyen. Kihúzza a fülébõl a headsetét, karikás szemeibõl úgy veszem észre, legalább annyira fáradt, mint én.
- Hali – köszön vissza majd kérdõ pillantásokat vet rám- mégis mi volt olyan sürgõs?
- Most szépen hazajössz velem…
Felhúzza a szemöldökét, szemei elkerekednek, majd hangosan felnevet.
- Na, de most komolyan…
- Soha nem voltam ennél komolyabb. Nem hagyom, hogy megint egy padon aludj a parkban. Nálunk fogsz aludni, nyugalom nem erõszakollak meg…
- Tudod ki fog nálad aludni Noah Alexander McArthur! – látva, hogy zavarba jött kénytelen vagyok elmosolyodni.
- Te. Választhatsz. Viszlek vagy jössz magadtól. – jelentem ki ellentmondást nem tûrõen mire morog valamit, talán káromkodik, de annyira hulla vagyok, hogy már meg se hallom. Megadó sóhaj hagyja el ajkait.
- Jó – motyogja alig hallhatóan, aztán még gyorsan hozzáteszi-, de ezt nem tudhatja meg senki, még Eric és Kim sem.
-  Ebben megegyezhetünk – mosolygok erõtlenül, majd szép lassú léptekkel megindulunk a kertváros felé.

-  Be van zárva – állapítom meg hosszas kilincsrángatás és kulcskeresés után, mire Amy csak a szemét forgatja.
- Vettem észre.
- De hülye vagyok – suttogom a homlokomra csapva – az ablakon másztam ki – azzal Amyvel a nyomomban a ház oldalához sétálok. Felpillantok az ablakomhoz, szerencsére tárva nyitva van, nem lesz nehéz bejutni.
- Lányoké az elsõbbség - elõreengedem Amyt, aki csak szemforgatva lép pár lépést hátra, nekifut, ugrik, és belekapaszkodva a párkányba szépen felhúzza magát. Pár perc múlva én is követem, aztán bezárom magam mögött az ablakot és behúzom a függönyt.
- Szóval ez Noah híres szobája – bámészkodik, tekintete pedig megakad az egyik régi Hulk akciófigurámon- csini. Hány lányt hoztál már fel ide?
Félmosolyra húzom a számat.
- Te vagy a harmadik.
Közönyösen pillant rám, tudom, nem kíváncsi rá, de azért hozzátetszem – Anya, a húgom és te –vigyorgok- nos, te majd az ágyon alszol én pedig a földön.
- De ne…- kezdene bele, de közbevágok.
- Ez nem ajánlat volt, kijelentés –lépdelek az ágyamhoz és kihúzok egy matracot alóla. A szekrényembõl elõkotrok egy plédet és amint megpillantom a Mötley Crüe-s pólómat odadobom Amynek – aludni tökéletes lesz .
A meglepett pillantásaiból észreveszem, hogy zavarban van ezért szolidaritásból el is fordulok.
- Ne less! – szól rám én pedig csak nevetek.
- Jó éjt – motyogja halkan, miután bemászik az ágyamba. Nem zavartatva magam boxerra vetkõzöm és rávetem magam a matracra.
- Neked is – azzal rögtön elnyom az álom.

-           -És akkor mi lesz? Minden jött-mentet embertelenül összeversz? – fakadok ki. Embertelenül, talán ez a legjobb szó…

-           -Amy, te attól félsz, hogy eltûnik az emberi részünk? – pislog rám meglepetten. Mi én félni? Nem én nem félek… legalább is azt hiszem…

-           -Én nem félek – próbálok határozott hangnemet megütni.

-           -Féldémonok vagyunk! Megpróbálhatunk úgy viselkedni, mint egy ember, eljátszhatjuk, de attól még nem leszünk azok.

-           -Menjünk – engedem el a fülem mellett. Nem akarom és nem is fogom ezt elfogadni, ha én ember akarok lenni akkor ember is leszek. Elindulok a cukrászda felé, de elkapja a kezem.

-           -A saját dolgod nehezíted meg, ha nem törõdsz bele.

-           -Noah te ezt nem érted – kerülöm a tekintetét.

-           -De szeretném megérteni.

-           -Tudod azt úgy nem lehet, ha összeversz mindenkit aki a közelembe ér – szaladnak ki a szavak a számon minden gondolkodás nélkül.

-           -Csak segíteni akartam! – emeli fel a hangját. Segíteni, mármint megvédeni? Nem-nem Amy szedd össze magad! A fejem elvörösödik elõször a zavartól, aztán a dühtõl.

-           -Nem kérek a segítségedbõl! – rántom ki a karom a szorításából és megcélzom a cukrászdát.

Magamban füstölgök és úgy állítok vissza Kimékhez. Kifizetem a kajámat és már húznék is el, de Eric kérdezõsködni kezd. Bocsi édes, de most a fene fog velük kérdezz-feleleket játszani.

***********

Az ablakomon keresztül mászok be a szobámba. Elõszedek egy nagyobb táskát és néhány ruhát pakolok bele valamint elõkaparom a régi mobilom. Valamit kell használnom, valamirõl zenét kell hallgatnom, vagy be fogok golyózni. Fénysebességgel hámozom le magamról Kim ruháit és veszem fel a Bullet for my Valentine-os pólómat hozzá egy fekete koptatott farmert és a bakancsomat. Úgy érzem újjászülettem, hogy végre a saját ruháimat hordhatom.

Az ablakon keresztül távozom és elkezdek zenét hallgatni. Na, hová is kellene menni? Kimhez most nincs türelmem, meg amúgy is biztos Erickel egymásra vannak cuppanva. Nagyot sóhajtok és a cipõm orrát kezdem el fixírozni, ahogy leülök egy padra. A fülemben Green Day-tõl  a Boulevard of broken dreams szól. Kisöprök egy tincset a homlokomból és elindulok a raktár felé. Ott legalább tudok gondolkodni.

*********

Bemászok az ablakon, majd leporolom az egyik doboz tetejét és ráülök. Szinte kiterülök szerencsétlen dobozon, ami nagyot reccsenve adja meg magát alattam én pedig kecsesen seggre érkezem. Szitkozódni kezdem és akkor veszem észre, hogy valaki más is van itt rajtam kívül. Felkapom a fejem és kitépem a fülembõl a fülest.

-           -Hali – suttogom az elõttem álló Noah-nak.

-           -Csodás azt hittem végre egyesül lehetek – morog mintha itt sem lennék. Gyorsan lenyugtatom magam, nehogy beszóljak.

-           -Tartozom egy bocsánatkéréssel – keresem a tekintetét és beharapom az alsó ajkam – és igazad van, egy picit. – vallom be kelletlenül.

-           -Pontosan miben is?

-           -Hogy nem hagyhatom örökké figyelmen kívül – fújom ki lassan a levegõt – De ne várd, hogy megismételjem ezt, mert nem fogom. Hat évre letudtam a bocsánatkérés listámat – eresztek meg egy halvány mosolyt.

-           -Mit fogsz csinálni? – érdeklõdik – Mivel én nem érthetlek úgy sem, legalább mond meg mit tervezel – hangjában szarkazmus és sértettség bújkál.

-           -Rohadt jó kérdéseid vannak. Mégis mit tehetnék? – tárom ki a karjaimat – Lassú de biztos léptekkel próbálom feldolgozni. Ennyit tudok tenni. És kérlek, ne viselkedj úgy mint egy öt éves, akinek elvették a nyalókáját, mert irritáló – utalok a kis én-úgysem-érthetem-meg kitörésére – Szent a béke?

-           -Ühümm – rázza meg a felé nyújtott kezemet elmélázva.

-           -Akkor, ha nem nagy gond eltudnál szállásolni? Még nem tudok hazamenni. Alszom majd a földön – nézek rá kiskutya szemekkel és szokás szerint hátbavágom.

-           -Mi vagyok én szálloda tulaj? – néz rám hitetlen szemekkel.

-           -Pff… - húzom el a számat- akkor itt fogok éjszakázni.

Bedugom a fülest a fülembe és megint csak elmerülök a kis univerzumomban. Mivel Noah egyedül akart maradni a raktárban inkább a könyvtárat választottam menedéknek. Lassan sétálgattam a sorok között és olvasgattam a könyvek címeit. Nagyon régen jártam utoljára ezen a helyen viszont olyan nosztalgikus megint itt lenni.

Leveszek egy vékonyka könyvet a polcról és állva olvasgatni kezdem. A démonokról írnak benne, egyszer már anno kiolvastam, de ismétlés az tudás atyja. Minél járatosabb vagyok a témában annál jobb.

Becsukom a kiskönyvet és leülök az egyik kis olvasóasztalhoz, ami az ablak mellett van. Kibámulok a lent cirkáló emberekre. Homlokomat az üvegnek döntöm. Hmm… hogy képes ilyen rövid idõ alatt ennyi minden elromlani? 

Egy fájdalmas sziszegés zökkent ki, ami nem a férfié volt. Amyé. Hirtelen tiszta lesz minden és újra hallok, Amy fájdalmasan felkecmereg, a férfi ájultan a földön fekszik. Mit tettem…
- Odaadnád a telefonod? Az enyém eltört – nehezen jönnek ki a hangok a szájából én pedig némán átnyújtom neki a mobilomat. Miközben õ arrébb vonul telefonálni a sráchoz térdelek. A fejébe hatolok, átnézem az emlékképeit, és megpróbálom minél zavarosabbá tenni az arcom, hogy ne emlékezzen rám.
Amy elkapja a kezem és a pub felé kezd vonszolni. Ahogy beérünk, én csak megállok az ajtó mellett, semmi kedvem ott lenni, mikor Amy közli velük, egy szörnyeteg vagyok.
Rövid beszélgetés után közelítenek felém.
-Veled, pedig komolyan el kell majd beszélgetnem, mert úgy tûnik nem figyeltél rám, amikor az agresszióról beszéltem – szól még hozzám Amy aztán kilépdel az ajtón Kimék után.

Már fél órája hideg víz alatt zuhanyozom. Vicces, nem érzem a hõmérséklet különbséget, de jólesik, hogy közben tisztul egy kicsit az elmém.
El sem hiszem, hogy kárt tettem Amyben, mikor pont miatta kezdtem el verekedni a sráccal. De ez normális, nem? Mindenki megtenné ezt egy barátjáért.
Kiszállok a zuhany alól és megtörölközöm. Felkapok egy boxert és azonnal levetõdöm az ágyra. Nemtudok aludni, már, hogy a francba tudnék. Folyton magam elõtt látom a fickó arcát és aztán az Amyét. Holnap bocsánatot kell kénem tõle…

Másnap reggel a mobilom rezgésére eszmélek. Nem aludtam egy percet sem, egész éjjel csak agyaltam. ’Önnek egy új üzenete érkezett’ olvasom a kijelzõt. Aha, szóval tíz óra a cukrászda… Nyugodtan az órára pillantok. Áh, még csak fél tíz van… FÉL TÍZ???
Fénysebességgel kapkodom magamra a ruhákat. Egy feliratos fehér pólót, ez zakófelsõt és egy nadrágot, hozzá meg természetesen a kihagyhatatlan sapka. Leszáguldok a lépcsõn, nem kell elkéredzkednem vagy szólnom, Dereck nem aludt itthon. Kisietek az ajtón, becsapom magam után, majd a kulcsot a lábtörlõ alá teszem. Bezzeg ha valami vámpír lennék, olyan gyorsan odatudnék futni, mint Flash…

Épp akkor érek oda, mikor Eric megáll az autóval.
- Jó reggelt ! – tartja a kezét a köszönésünkhöz, de én csak erõtlenül intek egyet.
- Neked is – lihegem majd megpróbálom összekapni magam és kiegyenesedem.
- Elaludtál, igaz?
- Öh…igen…elaludtam – nincs kedvem különösebben magyarázkodni, ami miatt egy percet sem aludtam.
Nem sokat szólunk egymáshoz, ahogy belépdelünk, õ még nagyon kómás, nekem pedig nincs mit mondanom.
A lányok már ott ülnek az egyik asztalnál, de valami nem oké. Amyn mi a franc van? Nem bírom ki, hogy ne vigyorodjak el a lányos ruhák láttán.
-’Reggelt- köszön Amy és arrébbhúzodik, hogy le tudjak ülni. Végigmérem, nem hiszek  a szememnek. Ezen komolyan ez van? Legszívesebben felnevetnék, de tudom, hogy bunkóság lenne.
– Csak nehogy kiessen a szemetek! – morogja.
Megérkezik a pincér, rendelek magamnak egy jóadag juharszirupos palacsintát. Jót fog tenni.
Kihozzák és szinte rögtön megeszem az egészet. Amúgy is gyors evõ vagyok, de éhesen végképp.
Miután befejezzük az evés Amy megkocogtatja a vállam én pedig kiengedem. Ülnék vissza a helyemre de elkapja a csuklóm és húzni kezd magával. Szerintem Amy kar fetisiszta, ez már tuti, nõ ennyiszer még nem szorította el a vérkeringésem.
-Mi most elmegyünk, sétálunk egyet. – jelenti ki Amy, persze engem meg sem kérdez.
-Mit szeretnél mondani? – kérdem türelmetlenül mikor kiérünk, bár lehet nincs jogom ahhoz, hogy ilyen hangnemben beszéljek vele a tegnap este után.
-Tudatában vagy annak mit tettél tegnap? Majd megöltél valakit! – korhol le, persze jogosan. Tisztában vagyok vele, mit tettem, és tudom, rosszul kellene éreznem magam, de a pasi egyáltalán nem izgatott, csak az, hogy bántottam egy barátomat.
-Tudom… - motyogom, hogy legalább egy kicsit is úgy tûnjön, bánom a dolgot, de Amy rögtön belekezd a hegyi beszédébe.
 -Figyeltél egyáltalán, amikor az agresszióról papoltam nektek a raktárban? Mert szerintem nem! Meg kell tanulnod elnyomni magadban, vagy nagyon nagy bajok lesznek. Talán egy kis önkontroll is kellene tanulni Noah!
- Nem olyan egyszerû elnyomni magamban…
- És akkor mi lesz? Minden jött-mentet embertelenül összeversz?
Embertelenül… Kopp. Leesett.
- Amy te attól félsz, hogy eltûnik belõlünk az emberi részünk? – meglepetten kérdezem. Azért ez elég vicces…
- Én nem félek.
- Féldémonok vagyunk! Megpróbálhatunk úgy viselkedni, mint egy ember, eljátszhatjuk, de attól még nem leszünk azok.
- Menjünk – mint aki meg se hallotta volna amit mondok elfordul és megindul a cukrászda felé. Elkapom a csuklóját és visszahúzom. Ha nem ismerném, azt hihetném zavarba jött, úgy pislog rám.
- A saját dolgodat nehezíted meg, ha nem törõdsz bele.
- Noah te ezt nem érted – pillant másfelé.
- De szeretném megérteni.
- Tudod azt úgy nem lehet, ha összeversz mindenkit aki a közelembe ér – na jó most aztán kihúzta a gyufát.
- Csak segíteni akartam! – emelem fel a hangom, mire elvörösödik, azthiszem, csak a dühtõl.
- Nem kérek a segítségedbõl!– rántja el a karját és elindul visszafelé a többiekhez.
Hát legyen! Nem kell a segítségem, én sem kellek. A kajám már úgyis kifizettem, akár el is mehetek.
Zsebredugott kézzel elindulok hazafelé.

Egész nap csörög a telefonom, hol Kim, hol Eric hív. Dereck félóránként aggódóan bekopog, hogy egyek valamit, de én csak némán fekszem az ágyon és a plafont bámulom. Amy rettenetesen felidegesített. Úgy csinál, mintha csak egy idegen lennék, pedig barátok vagyunk… Bezzeg, ha nem foglalkoznék vele, az lenne a baj. Nõk…Cöhh. El kell szívnom egy cigit…
Az ablakhoz sétálok, kinyitom és a párkányra mászok. Még soha nem ugrottam ki az ablakomból, tekintve, hogy az emeleten van, de kétlem, hogy sok bajom származna belõle. Kiugrok, majd mintha mi sem történt volna, felegyenesedem és zsebredugott kézzel megindulok a város felé. Az a szívás abban, ha a kertvárosban élsz, hogy minden rohadt messze van. Mire elfogy egy doboz cigi veszem észre, hogy már nem hat rám, annyira, mint régen. A szokásos mennyiségem háromszorosát kell elfogyasztanom, hogy legalább valamit is érezzek. Ez bosszantó…
Na, de hova is menjünk, ahol nem zavarhat senki…Hát persze… a raktár, na ott aztán biztos nem lesz senki.