-           -Elõbb utóbb kénytelen leszek megbékélni a helyzettel, Amy – mondja a bölcsességeit Eric. Ilyenkor megfojtanám…

Felsóhajtok. Jól van igen, igazuk van, ha már elfogadtam élnem is kellene vele. Vacakul érzem magam, nem akarok itt lenni… sõt nem is szabadna itt lennem.

-           -Szerintem  tartanunk kellene ilyen magán, gyakorló órákat úgy értem jobb lenne, ha tudnánk irányítani az erõnket, mielõtt felelõtlenül használni kezdjük. – rám szegezi tekintetét – és kellene egy kis elmélet is démonológiából – ereszt meg egy halvány mosolyt felém.

-           -Mégis mikor? – érdeklõdik Kimberly – meg egyáltalán hova tusunk menni, ahol nem tûnik ki a négy szupererõvel megáldott – inkább meg átkotozott – daredevilhasonmás?

-           -Van egy tök üres raktárépület a színház mögött – szed elõ Eric egy szalvétát és rajzolni kezdi az útvonalat – kicsit macerás odajutni, mert egy nagyon parányi sikátor vezet oda. Mikor kisgyerek voltam sokat jártam oda a nõvéremmel, de lezárták és már nem értünk fel. Persze, mostmár menni fog…

-           -Akkor meg mi a halálra várunk? – vigyorodik el fellelkesülve Noah. Eric és Kim egymás kezét fogva feláll a boxból, így csak mi maradunk Noah-val.

-           -Figyelj, tudom, hogy nem ez az amire egész életedben vártál – kezd bele kissé talán atyáskodva.

-           -Hát ez egyszer biztos. – morgom és már ösztönösen nyúlok a telefonomért, de Noah megfogja a csuklóm.

-           -Hidd el, hogy nem csattanunk ki mi sem örömünkben, de életünk végéig nem sírhatunk egy párnába, hogy így történt. Fogadd el, hogy még nagyon korai lett volna a halálunk és majd mikor valami nagyot fogsz elérni az életben, gondolj arra, enélkül a döntés nélkül mind kárba vesztek volna. Nem tudod Eric és Kim mennyire szétvannak. Most oké egy darabig lelkileg kisegítik egymást, de mi állunk két lábbal a földön és jó barátnak kell lennünk – na, jó a fene se gondolta volna, hogy valaha ilyen komoly dolgokat hallok Noah szájából.

Bólintok egyet és zsebem mélyére számûzöm fülhallgatómat nehogy kísértésbe essek. Mi is elhagyjuk a helyünket és követjük Ericéket a kocsi felé.

Egy Elhagyott helyre érünk. Az omladozó épület, ami olyan mintha egy horrorfilmbõl szedték volna, rögtön belopja magát a szívembe. Imádom az ilyen helyeket. A fiúk elõre mentek, hogy mi tudjunk Kimmel beszélni, de nincs kedvem most panaszkodni. Neki sem hiányzik, úgyhogy inkább csak csöndben baktatunk egymás mellett a gondolatainkba merülve. Mikor megállunk az épület elõtt a fiúk valami olyan helyet kezdenek keresni, ahol bejuthatunk. Eric bemászik egy törött ablakon, amilyen makkos biztos szilánkba tenyerelt.

-           -Menjetek nyugodtan elõre – lép hátra Kim megrettenve. Kapok az alkalmon és már jól begyakorolt mozdulatokkal bejutok az épületbe.

-           -Mi lesz már? Vagy beszarik vagytok? – kacsintok a két alattam szobrozóra.

Elõször Kim követi a példánkat, aztán Noah is csatlakozik köreinkhez. A ház belülrõl is tetszik, hiába tiszta kosz minden. Igazi kihívás lesz kipucolni, és én szeretem a kihívásokat!

-           -Ki lehetne pofozni, hozhatnánk ide pár cuccot – veti fel az ötletet Eric.

-           -Nem rossz ötlet. De szerintem elõször is részesüljünk egy kis elméleti oktatásban Prof. Amy elõadásában. – mosolyog rám Noah, én pedig zavarba jövök, bár magam sem tudom pontosan miért.

-           -No, akkor kezdjünk is bele! – csapom össze a tenyereimet – A démonok, vagy féldémonok is olyan sokrétûek, mint az emberek. Mindenki különbözik. Valakinek a gondolatolvasás az erõssége, valakinek az álmokban való vájkálás. Majd rá kell jönnünk mi a mi erõsségünk. További a démoni lét felerõsít érzelmeket. Idõvel egyre agresszívebbek leszünk, de ezt kis önkontroll gyakorlással el lehet nyomni. – ecsetelem, mire a fiúk ásítanak egyet – Ha nem érdekel ki lehet menni! – dühödöm fel és mutatok az ablak felé. Megszeppenve néznek rám – Nos, a reflexeink jobbak, és az érzékeink is. Elõször is talán az erõsségeinket kellene megismernünk. Ezeket viszonylag könnyen ki lehet találni, hiszen aki a gondolatolvasásban jó, annak a gondolatátvitel is piskóta lesz. Akik az álmokban túrkálásban jók, azok valósággá változtathatják az álmokat. Satöbbi, satöbbi, satöbbi…

-           -És mi lesz  ha megtudjuk mi az erõsségünk? – kérdezi csillogó szemekkel Kim.

-           -Ki kell tapasztalni és fejleszteni. De elõször talán azt kellene megnéznünk fizikailag mennyivel lettünk erõsebbek. – vigyorodom el.

-           -Akkor most verekedni fogunk? – száll be Noah is.

-           -Pontosan! Szóval emeld fel segged és gyere ki a hóra. – mosolyodok el kihívóan.

-           -Te hülye vagy? Nem fogok laposra verni egy lányt. – csóválja a fejét.

-           -Cöh bezzeg ilyenkor lányként gondolsz rám. – durcizok be és fordulok el.

Végül is ott kötünk ki, hogy mindenki elkezdi próbálgatni a képességeit. Kim és Eric álmom túrkászok, mint kiderült, Noah pedig zseni telepata. Már csak én vagyok hátra, de fogalmam sincs, mi a francban lehetek jó. Nagyot sóhajtva ülök le ez egyik poros dobozra és gondolkozni kezdek. Vajon mi lehet…vajon mi lehet….

A velem szemben lévõ, poros régi tükörre téved a tekintetem és lassan odamegyek. Megszemlélem magam és egyáltalán nem vagyok megelégedve a látvánnyal. Õszintén szólva szarul festek. Õ, bárcsak összetörne egy a nyavalyás tükör! Nagy reccsenés, aztán már nem látom magam. Mindenki hirtelen fordul felém. Egy ideig még hitetlenül nézem a szilánkokat majd elmosolyodom. Ezt komolyan én csináltam!

-           -Na, jó most, hogy mindenki kipipálva, mit csináljunk? – fordulok szembe velük.

-           -Mi lenne, ha ünnepelnénk kicsit? – kérdezi óvatosan Kim.

-           -Tegnap meghaltunk aztán visszajöttünk azért mert berúgtunk. Szerintem nem nyerõ ötlet. – nézek komoran.

-           -Amy ne legyél ennyire pesszimista! – szól rám Eric. Megvonom a vállam.

Beülünk Eric kocsijába és elhajtunk ahhoz a kis pubhoz, ahol Kimmel szoktunk inni, amikor nagyban folyik az Noah&Eric buli. Ááá szép emlékek. Összemosolygunk Kimmel és belépünk a kis helyre mögöttünk a fiúkkal. Nyílt este van, így tele van korunkbeliekkel. Kim és Eric együtt leülnek iszogatni, én pedig egy pohár martinivel a kezemben a bárpultnál ülök. Egyik percrõl a másokra egy nálam olyan 3 évvel idõsebb srác ül le mellém ás kezd el velem bájcsevegni. 

Amy a fejét a kormánynak támasztja, és nagy levegõket vesz. Nem akar féldémonként élni, de inkább meghalt volna?
- Mi az Amy? Úgy viselkedsz, mint aki megbánta a döntését – kérdem ingerültebben a kelleténél.
- Talán azért, mert megbántam! Már most! – csattan fel – Tudtok ti egyáltalán bármit is a démonokról? – az ordítása betölti az egész kocsit. Kim és Eric némán figyelnek minket, õk még mindig a sokk hatása alatt vannak.
- Mert te olyan kurva okos vagy, ebben a témában! – én is meg tudom ám emelni a hangom. Gyûlölöm, mikor valaki okoskodik…
- Képzeld igen. – szemeit komolyan az enyéimbe fúrja  – Vonzott a téma, úgyhogy utána olvastam. Mondhatom érdekes heteknek állunk elébe… - morogja majd bedugja a fülest a fülébe, maxon hallgatja a zenét.
- Amy! Nem most van annak az ideje, hogy elvonulj a saját kis világodba – szólok rá határozottan, de már nem hallja.
- Hagyd már rá az …. szerelmére – ordítana Kim, de elakad a hangja.
- Hogy mi? – pislog rá Eric.
- Az … ! – ajajj, Kim kezd kicsit bepánikolni.
- Remek, szóval még a szót se tudjuk kimondani … - morog Eric majd Amy egyesbe teszi az autót és végre elindulunk.
Hazadobjuk Kimet, majd Amy is kiszáll a kocsiból. Nem szól semmit, csak átengedi a kormányt és lelép. Kétlem, hogy hazamenne. Ismerem annyira, hogy tudjam, bárhol szívesebben lenne most, mint otthon.
Ericnél leteszem az autót és kiszállok, ugyan messze lakok, de közlöm, annyi kell, hogy kiszellõztessem a fejem.
Végigsétálok az utcán, ami a kertváros felé visz. Még mindig nem fogtam fel mi is történik körülöttem. Mellettem elsétál egy ember. Kíváncsiságból koncentrálni kezdek, és igyekszem behatolni az elméjébe. Egy képet látok magam elõtt egy meztelen nõrõl. Nem is értem, miért pont egy pasi elméjén próbáltam ki elõször… Abbahagyom és továbbsétálok. Azért ez durva, soha többet nem lesz gondom a csajozással az fix.
Ahogy hazaérek felsétálok a házba. Ellépdelek a kereszt mellett, ami a folyosón van és menyugodva tapasztalom, hogy semmi nem történik. Csupán kíváncsiságból hozzáérek. Égetõ fájdalmat érzek az ujjaimban, elrántom a kezem. Áú, oké ez egy kicsikét azért fájt…
Felsétálok a szobámba és elfekszem az ágyon. Nemtudok aludni, az agyam folyamatosan pörög. Vajon még milyen extrákat rejteget az új életem? Mindegy…majd úgyis rájövök.

Reggel kapok egy sms-t Erictõl, hogy összefutunk a Richard’sba . Amióta csak ismerjük egymást minden délután ott lógtunk, amikor csak lehetett, kicsit frusztráló ugyan a sok vénember körülöttünk, de imádtam azt a helyet. Olyan hambit sehol sem adnak, és a melegszendvics is valami isteni. Összekapom magam, ahogy csak tudom, majd otthagyom a kanapén alvó Derecket és elhúzok.

Kimberly és Eric a hátsó boxban ülnek, épp nyalják-falják egymást. Remek, már csak egy szerelmespár hiányzott a bandából, de legalább most már felvállalják. Eddig folyton azt kellett hallgatnom Erictõl, hogy jajj Kim ilyen meg olyan szép. Azthittem a monológjai végén szivárványt fogok okádni. Leülök és rendelek egy hambit meg sültkrumplit.
- Na és, hogy telt az éjszaka? – kérdem, hogy ne üljünk itt kukán.
- Érdekesen…  - feleli Eric és közben beleharap a sajtburgerébe – nem tudtam aludni sötétben sem a szobámba, mert olyan volt, mintha nappal lenne.
- Én pedig elfelejtettem, hogy egy kereszt alakú nyaklánc volt a nyakamban – húzza el a sálát Kim, és látszik, hogy egy apró kereszt alakú heg húzódik a dekoltázsán.
- Mondjuk ez retekre fájhatott … - nézek rá hunyorogva majd Eric köhint, hogy ne nézzem a barátnõje melleit. Hát jó, nem vitatkozom.
- Amy! –felkapom a fejem Kim kiáltására és megfordulok. Amy nyúzott arccal és karikás szemmel lépdel be a kávézóba és sétál felénk - Annyira aggódtam, a nagybátyád is felhívott, hogy tudom e hol vagy. – tekintetével aggódóan méri végig Amyt – Ne, csinálj még egyszer ilyet! – korholja.
- Toldd arrébb a segged. –  szól rám én pedig arrébb csusszanok, – Nem történt semmi, csak ki kellett ürítenem a fejem.
Megpillantja Eric és Kim kezét. Meglepetten pislog. Hát igen, szerintem is elég undorító…
-Na, jó mirõl maradtam le. Ti mikor a bánatban jöttetek össze??? – kerekednek el a szemei. Persze a gerlepár nem felel. Épp itt az ideje oldani a feszültséget. Amy mintha olvasott volna a gondolataimban terelni kezdi a témát.
-Ti kipróbáltatok valamit a…a…hatalmatokból? – nyögi ki nagy nehezen. Pedig ez egy egyszerû mondat, még ha kicsit hihetetlenül is hangzik.
Kórusban rávágjuk, hogy igen mire õ egy kicsit elképed.
- Miért te nem? –kérdem tõle, de õ csak rázza a fejét. Látom neki egyáltalán nincs ínyére ez a démonosdi, bár mondjuk nem egy leányálom az tény és való. Ettõl függetlenül úgy gondolom, hogy valami fantasztikus dologban lesz részünk. Eddig nagyon untam az életem, most már végre történt valami izgalmas is, mondjuk nem épp ilyenre számítottam, de megteszi.
- Elõbb utóbb kénytelen leszel megbékélni a helyzettel, Amy –  mondja bölcsen Eric.
Amy megadóan felsóhajt. Tisztában van ezzel, persze nem képes elfogadni. Tudom, hogy rettenetesen érzi magát. Tegnap elég gyökér voltam vele, fel kellene villanyozni…
- Szerintem tartanunk kellene ilyen magán, gyakorló órákat – hirtelen mind a három szempár rámszegezõdik- úgyértem, jobb lenne, ha tudnánk irányítani az erõnket, mielõtt felelõtlenül használni kezdjük – tekintetem Amyre vándorol – és kellene egy kis elmélet is démonológiából – halvány mosolyra húzom a számat.
- Mégis mikor? – néz rám kérdõn Kim – meg egyáltalán hova tudunk menni, ahol nem tûnik ki négy szupererõvel megáldott daredevilhasonmás?
- Van egy tök üres raktárépület a színház mögött – jutott eszébe Ericnek, majd elõszedett egy szalvétát és elkezdte rajzolni az útvonalat- kicsit macerás oda jutni, mert csak egy nagyon parányi sikátor vezet oda. Mikor kisgyerek voltam sokat jártam oda a nõvéremmel, de lezárták és már nem értük fel. Persze, mostmár menni fog…
- Akkor meg mi a halálra várunk? – kérdem vigyorogva, és látszólag megint mindenki lelkes kivéve Amyt. Eric meg Kim a pulthoz araszolnak kézenfogva fizetni, én meg Amy ketten maradunk a boxban.
- Figyelj, tudom, hogy nem ez az amire egész életedben vártál –kezdek bele a monológomba.
- Hát az egyszer biztos –morogja miközben éppen rakná be a fülhallgatót a fülébe. Elkapom a csuklóját.
- Hidd el, hogy nem csattanunk ki mi sem örömünkben, de életünk végéig nem sírhatunk egy párnába, hogy így történt. Fogadd el, hogy még nagyon korai lett volna a halálunk és majd mikor valami nagyot fogsz elérni az életben, gondolj arra, enélkül a döntés nélkül mind ez kárbaveszett volna – basszer, úgy beszélek, mint egy buddhista szerzetes – Nemtudod Eric és Kim mennyire szétvannak. Most oké egy darabig lelkileg kisegítik egymást, de mi állunk két lábbal a földön és jó barátnak kell lennünk – látszólag meglepte, hogy ilyen komolyan is tudok beszélni. Hát na, aki tud, az tud. Halványan bólint majd zsebredugja a fülhallgatóját én pedig rámosolygok. Ennél kedvesebb, már nem is lehetnék. Kikászálódunk a helyünkrõl és kisétálunk az épületbõl. Szerencsére itt van Eric kocsija, így nem kell gyalogolnunk a színházig.

A színház parkolójában állunk meg. Elvileg itt csak az itt dolgozók parkolhatnának, de szerencsénkre Eric anyja színész és ez meg az õ kocsija. A tegnapi incidens óta nem akart a sajátjával jönni, a hülyéje azthiszi balszerencsét hoz. Kihalt a környék, délelõtt van szóval nem is csodálom, hogy nincs kilóméteres kocsisor.
Elsõként én szállok ki a kocsiból és rögtön rá is gyújtok. Tegnap óta csoda, hogy nem fogyott el egy dobozzal.
- Na merre? –kérdezem Erictõl aki épp bezárja az ajtókat, zsebrevágja a kulcsot és elindul egy szûk sikátor felé.
- Csak gyertek – adja ki a parancsot, mi pedig követjük õt. Kicsit elõresietek Eric mellé, hagyom, had beszélgessen Kim és amy, õszintén rájuk fér. Alig 5 perc alatt az épület elé érünk. Meg kell hagyni, rohadt nagy.
Kerestem valamiféle bejáratot rajta, de csak egy három méter magasságnál lévõ betört ablakot láttam.
- Ott megyünk be? – látom Kim is észrevette. Nem túl szimpatikus az tuti.
- Máshol nem tudunk – jegyzi meg Eric és a falhoz lép – mellesleg –elrugaszkodik a talajtól és hihetetlen módon belekapaszkodik az ablak aljába – ilyen erõ mellet nem kihívás –felhúzza magát és beugrik az ablakon. A maradék üveg is kitört az ablakból, de látszólag véresek lettek. Eric pont a szilánkokba tenyerelt bele.
- Menjetek nyugodtan elõre –lépett egyet hátra Kim, egy pillanatig még haboztam. Mire észbekaptam Amy már fel is húzta magát.
- Mi lesz már? Vagy beszarik vagytok? –kacsint rám vidáman. Bár tudom, hogy csak a kedvünkért játsza meg azért könnyebb a lelkem, hogy nem depressziózik, mint egy érfelvágós emo. Beugrik az ablakon majd õt követi Kim.
Vicces, mert elvileg a gravitáció miatt ez fizikai képtelenség. Nekifutok és felugrok. Még fel se kell húznom magam, ugyanis a lendülettõl és az ugrás nagyságától pont felugrok a párkányra, majd leugrok én is a többiekhez.
A raktár teljesen üres. Ugyan rettenetesen retkes, meg van egy kis bukéja is, de itt legalább senki sem fog minket megtalálni.
- Ki lehetne pofozni, hozhatnánk ide pár cuccot – állapítja meg Eric majd megfogja Kim kezét.
- Nem rossz ötlet. De szerintem elõször is részesüljünk egy kis elméleti oktatásban Prof. Amy elõadásában – pillantok sunyin mosolyogva Amyre, aki zavarba jön. Mi pedig mint valami óvodások leülünk egy szakadt kartondobozra. 

-           -Üdvözlet, shalom, bonjour,ciao satöbbi satöbbi – szólal meg, amitól végig fut a hideg a hátamon – nos, had nyilvánítsak részvétet elsõként a halálotok miatt. – így most már érthetõ… Az a kocsi kivasalt minket, mi pedig idekerültünk… Szívderítõ…

-           -A nevem Azazel – mosolyodik el – és egy elég magas rendû démon vagyok. – mindenki kussban maradt.

-           -Démon? – nevet Kimberly – azért ennyit nem ittam…

Mindenki a másikat nézi. Gondolom éppen azon agyalnak mikor mehetett el az eszük, de ez sajnos a valóság. A véres valóság. Én, már olvastam errõl a démonról, jobb lesz vele vigyázni.

-           -Jobb lesz, ha elhiszed aranyom, nem szeretném bizonygatni a tudományom – néz fenyegetõen Kimre – alkut ajánlok.

-           -Milyen alkut? – szólal meg meggondolatlanul Noah.

-           -Nem tudom, ti halandók mennyit hallottatok rólam – nagyon is sokat. Olyan mintha hallaná a gondolatom, mert rám sandít a szeme sarkából – neveznek engem a bukott angyalok vezetõjének, a sivatag démonának…

-           -A lényeget mond! – csattan fel Eric, úgy tûnik nála elszakadt a cérna.

-           -Milyen türelmetlenek az emberek, a lényeg, hogy emellett a halál angyalának is neveznek. Életet adhatok a halottaknak, ha jónak látom, de persze, csakis a haláluk pillanatában. Visszaadom az élteteket, ha szeretnétek. Úgy tehettek, mintha ez a kis baleset meg sem történt volna, lehet jövõtök, élhettek tovább, minden móka és kacagás blabla… Sõt, még az autót is visszadom.

Egymást nézzük, mindegyikünkben dúlnak az érzelmek. Élni akarunk, mindenki fél.

-           -Elfo… - kezdené Noah, de közbevágok.

-           -Mit kérsz cserébe? – nézem meredten Azazel-t.

-           -A lelketeket.

Élet a lélekért cserébe… hmm… nem tûnik valami pozitív opciónak.

-          - Ez mégis miben nyilvánulna meg? – kérdezi összezavarodva Kimberly.

-           -De lélek nélkül nem is élhetnénk vagyis… nem ember az ember lélek nélkül. Rosszul gondolom? – Eric, ezt nagyon is jól gondolod.

-           -Okos vagy Hanson ezért lesztek tökéletes választások arra, hogy féldémonok legyetek.

-           -És az annyit tesz hoz…

-           -Egy féldémonnak akkora ereje van, mint egy démonnak, ugyanolyan képességei vannak, erõsek, belelátnak mások fejébe, belemászhatnak mások álmába, a sötétben is úgy látnak mintha nappal lenne… - magyarázza a legnagyobb beleéléssel.

-           -De? – szólal meg végre értelmesen Noah.

-           -De ugyanúgy viszolyognak a szenttárgyaktól, nem szállhatnak meg embereket, nem halhatatlanok és fennállhat a veszélye annak is, hogy teljesen démonná váltok. Ez persze ritka folyamat, de akkor gondok lehetnek.

Csodálatos! Ha elfogadom ezt az ajánlatot, akkor soha többet nem mehetek haza, ugyanis a házunk tele van keresztekkel és bibliákkal. Teljes démonságról pedig szó sem lehet!

-           -Ezt csak úgy, minden juttatás nélkül megtennéd? Csak a lelkünk kell? – öreg, nem most jöttem le a falvédõrõl – démon vagy. Biztos van még valami…

-           -Csak még egy apróság. Amennyiben hívlak titeket, ti ugrotok majd és azt teszitek, amit mondok.

Látszik, hogy Kim kérdezne, de nem jut szóhoz.

-           -Elég! Pont eleget tudtok. Akarjátok vagy sem?

A három barátom egy emberként bólint, de én habozok. Nem tudom, mit akarok. Sokat olvastam a démonokról és démon lét nem tûnik valami fényes jövõnek. Lehet, hogy jobb lenne most meghalni és akkor vége lenne ennek az egész hócihõnek.

-           -Legyen – sóhajtom megtörten.

-           -Remekül választottatok – kacag fel a démon – hol is tartottatok? Ja persze, majdnem belétek hajtott egy autó…

Ismét a kormány mögött ülök. Amilyen gyorsan csak tudok a lehajtósávra hajtok és megállok. Fejemet a kormánynak támasztom és nagyokat lélegzek. A testem remeg, basszus ez most tényleg megtörtént?

-           -Mi az Amy? Úgy viselkedsz, mint aki megbánta a döntését. – morran fel mellettem Noah.

-           -Talán azért, mert megbántam! Már most! – csattanok fel idegesen – Tudtok ti egyáltalán bármit is a démonokról? – ordítom a kocsiban.

-           -Mert te olyan kurva okos vagy, ebben a témában! – emeli fel a hangját Noah.

-           -Képzeld igen. – nézek komolyan a szemébe – Vonzott a téma, úgyhogy utána olvastam. Mondhatom érdekes heteknek állunk elébe… - morgom az orrom alatt és elõveszem a mobilomat. Bedugom a fülest a fülembe és elindítom a zenét, hogy lenyugtasson.

Dühöngnek mellettem ordítoznak. Nem érdekel mit mondanak most minek hordanak el… Csak egy helyet akarok, ahol összekaphatom magam, elgondolkozhatok és mérlegelhetek. Semmi mást nem kívánok most, csak had tûnjek el 10 percre. Hazaviszem Kimet, majd egy saroknál én is kiszállok a kocsiból és átadom a volánt Noah-nak. Fogalmam sincs mihez fogok most kezdeni, egyelõre csak sétálgatok a városban, zenét hallgatva.

Reggel a parkban ébredek az egyik padon. Nyújtózkodom és nagyot ásítok. Most pont úgy festhetek, mint valami szakadt csöves. Leporolom magam és elindulok a kedvenc kiskávézom felé. Mikor belépek ismerõs hangok ütik meg a fülem. A kis sarok boxban három barátom éppen nagyban beszél valamirõl, igen vidáman. Sóhajtok egyet és odamegyek hozzájuk.

-           -Amy! – kiált fel Kim mikor meglát – Annyira aggódtam, a nagybátyád is felhívott, hogy tudom e hol vagy. – meséli sápítozva – Ne, csinálj még egyszer ilyet! – parancsol rám, mintha egy 5 éves lennék.

-           -Told arrébb a segged. – szólok Noah-ra és lehuppanok mellé – Nem történt semmi, csak ki kellett ürítenem a fejem. – nyúlok bele Eric kajájába.

Halkan majszolom a kaját, amikor megakad a szemem az asztallapon összefonódott ujjakon. Elkerekednek a szemeim és a szemben velem ülõkre meredek.

-           -Na, jó mirõl maradtam le. Ti mikor a bánatban jöttetek össze??? – akadok ki elkerekedett szemekkel.

Kimberly teljesen elpirul és motyog valamit az orra alatt Eric pedig makacsul bámul ki az ablakon mintha meg se hallotta volna a kérdést. Jó, lehet, hogy a bulin kissé összemelegedtek, de istenem akkor alkohol hatása alatt voltak! Nagyot sóhajtok és unott fejem lopok most Noah kajájából, akit kicsit sem lepett meg a hír. Idegesen kopogok az asztalon, most elõször érzem feszélyezve magam a barátaim között, ami igencsak furcsa. Hiszen mi mind nagyon jól ismerjük egymást, nem?

-           -Ti kipróbáltatok valamit a…a…hatalmatokból? – küzdök meg a mondattal. Szinte kórusban vágja rá mindenki az igent.

-           -Miért te nem? – néz rám Noah hitetlenkedve, mire megrázom a fejem.

Levonszolom magam a szobámból és ügyet sem vetve nagybátyámra kiviharzok a házból vállamon a táskámmal. Reggel soha nem szoktam enni, nem bírja a gyomrom, így inkább mindig pakolok valami kaját a táskába. Elõkotrom a telefonom a zsebembõl, és elindítom kedvenc Asking Alexandria a számom. Ha nem lennének rajtam kívül mások is a buszmegálló területén legszívesebben üvölteném a szöveget.

A busz zötyögõsen megáll, én pedig rögtön megcélzom megszokott helyemet. Kimberly már a buszon ül, és vigyorogva integet. Mikor leülök hátrafordul.

-           -Jó reggelt napfény! – mondom hunyorogva. Istenem ez a lány, olyan mintha sziporkázna – Eric-et hol hagytad? – érdeklõdöm, hiszen a társaság viszonylag normálisnak egyik hímnemû tagját hiába keresem a szememmel nem látom.

-           -Suli évkönyv. – forgatja meg sokat mondóan a szemeit.

Sokat mondóan bólintok és visszadugom a fülembe a fülhallgatót. Unottan nézek ki az ablakon, nem szeretek buszon utazni. Megállunk az utolsó buszmegállóban és már meg sem lepõdöm, amikor késve indul el a busz. Noah felkászálódott a buszra. Szemforgatva figyelem, ahogy a kisebb lányok majd elalélnak rajongásukban, mikor el megy mellettük. Ugyan kérlek, ennyire nem jó pasi! Összepacsiz a kosarasokkal és szerintem ha nem rántanám le teljes erõmbõl magam mellé, simán tovább megy.

-           -Elég lesz Mr.Népszerû – morgok rá és kihúzom egy fülembõl a fülest.

-           -Neked is szép-jó reggelt – mosolyog rám és dörzsölgetni kezdi ott a karját, ahol megszorítottam – szadista nõszemély – suttogja, mire hiába próbálok ellenállni, de mosolyra húzódik a szám.

-           -Gye… - kezdenék papolni neki, milyen gyerekes, hogy ez a kis szorítás is mennyire sérthette az egóját, de Kim félbeszakít.

-           -’Reggel McArthur tábornok! – rikkantja vidáman.

Visszadugom a fülembe a fülhallgatót és maxra tekerem a hangerõt. Azt látom, hogy Noah nagyban tátog nekem valamit, de az õ kedvéért nem fogom a reggeli nyugtató zenémet (amiben mellékesen szinte csak hörögnek..) félbeszakítani. Elkezdek pötyögni a telefonom, aztán elkezd rezegni a kezem között. Hmm… értesítésem érkezett. Ma este buli, tényleg ki is ment a fejembõl. Pedig ez lesz az elsõ olyan buli, amikor négyesben leszünk. Talán az elsõ és az utolsó, ugyanis Eric és Noah jövõre húznak valamelyik fõsulira.

***

Tanítás után Kimberly-vel együtt sétáltunk haza. Mivel egyfelé lakunk és suli után már túl nyûgös vagyok buszozni, azt találtuk ki, hogy hazakísérem, aztán haza sétálok. Szeretek Kimmel hazamenni, hiszen mindig beszokott hívni és késõbb kell legalább haza mennem.

-           -Milyenre sikerült a töri? – szakítja meg a csendet ami kettõnk közé telepedett. Kimmel osztálytársak vagyunk, csak a két fiú jár két osztállyal feljebb.

-           -Tökéletes! – vigyorgom – De idén nem tudjuk megünnepelni a szokott helyen mert megyünk annak a két majomnak a bulijára. – kezdem játszani a hattyúhalálát.  

-           -Azért ennyire nem bános. – bök oldalba vigyorogva.

-           -Igen, minden leány álma egy Iszunk Hányunk és mindenkivel összefekszünk buli. – forgatom a szemeimet – De szeretném a fiúkat segg részegen látni. – kezdek tapsikolni mint egy ötéves kislány a Disneyworld-ben mikor találkozik Miki egérrel.

-          - Gonosz vagy. – nevet fel.

-           -Csak kihasználom a modern szerkezetek és kitapasztalom, hogyan használjam a mobil kamerát. – nevetek fel.

***

Otthon gyorsan összekapom magam és megyek is a találkozóhelyre. Mindig én vagyok ott legelõször, de hát nem szeretek késni. Baráti ivászatból legalább is nem. A tornacipõm orrát kezdem el fixírozni, miközben vártam, hogy valaki jöjjön a kis csapatunkból.

-           -Amy! – kapom fel a fejemet a kiáltásra – Milyen érzés tudni, hogy nemsokára elveszted az Eric&Noah buli szüzességed? – pacsizunk össze. Ez az egyik olyan dolog, ami még jobban utal arra, hogy én nem csaj vagyok a szemében, hanem egy tesó.

-           -Igazából már kíváncsi vagyok a ti híres-neves IHB bulitokra – válaszolom és próbálom elrejteni lelkesedésem.

-           -IHB? – pislog rám értetlenül.

-           -Iszunk, hányunk, belefekszünk. – magyarázom, mint valami szakértõ és figyelem elnyomja a csikket. Igazán leszokhatna errõl a  káros szokásáról.

-           -Oh, hát a magunk fajta úriemberek nem csinálnak ilyet. Lehet, hogy iszunk és hányunk, de abban a pillanatban eltûnünk és otthagyjuk a házigazdának. Szebb ajándékot el sem lehet képzelni. – vigyorog rám. Pfúj ezek állatok!

-           -Azért ez kicsit undorító…

-           -Tudom, de én pasi vagyok, megtehetem.

Eddig tartott a kis beszélgetésünk, mert Eric megjelenik a kicsikocsijával és leparkol. Akkor már csak Kimberly hiányzik. Pacsizunk Eric-cel aztán körbekémlelek hátha megpillantom kicsi Kimünket. Mikor meglátom vadul integetni kezdek neki, õ pedig sietõs léptekkel közelít.

-           -Na, indulhatunk gyerekek? Mi lesz már? – kérdem kissé türelmetlenül.

***

Unott képen ülök a konyhaasztalon és nézek át a nappaliba, ahol a többiek nagyban buliznak. Lötykölöm a sört a kezemben és várom mikor kezdenek el valami jó zenét. Ez a mai zene nem az én világom. Leugrok az asztalról és nekidõlök az ajtó félfának.

-           -Na milyen az elsõ Erci&Boah buli? – kérdezi a hátam mögül Noah, kissé részegen.

-           -Õszintén? – nézek rá és kiiszom a maradék söröm – A zene szar. De Kim élvezi. – mutatok a tömegben önfeledten táncoló részeg Kimre, aki Eric-kel táncol és néha egymásra is cuppannak.

-           -Na, ilyennek sem láttam még. – ütközik meg Noah egy pillanatra – Legalább jól érzik magukat.

-           -Hát igen… Bár én nem nagyon csókolgatnám hiszen úgy félórával ezelõtt még a kertet hányta össze és azt bizonygatta, hogy õ igenis tud egyenesen járni. – vonom meg a vállamat  - Vicces látvány volt. Már csak azt várom mikor leszel te is olyan részeg, hogy röhöghessek. – csapom hátba teljes erõbõl vidáman.

-           -Szadista nõszemély… - morog maga elé.

-           -Ha mindig kapnék egy dolcsit, amikor ezt hallom… - forgatom szemeimet.

Ott hagyom szerencsétlen félrészeg haveromat és inkább bekapcsolódom a táncolók közé. Legnagyobb döbbenetemre Asking Alexandria – To the Stage megy, mire én örömömben üvöltök egyet és teljes erõbõl éneklem a szöveget. Nem is olyan rossz ez a buli. Kimmel többször is összemosolygunk a dal alatt, õ az aki a legjobban ismeri a kedvenc bandáimat (még ha a zenéjüket nehezen is viseli el) .

Egyre többen részegednek le, így a biztonság kedvéért kimegyek megnézni Eric még rendben van e. Legnagyobb döbbenetemre Noah-val összeölelkezve énekelgetnek valamit hablaty nyelven én pedig röhögõgörcsöt kapva videózom õket a telefonommal.

-          - Na jól van szépfiúk, ideje, hogy hazavigyelek titeket, mielõtt komolyabban elkezdtek buzulni itt nekem! – kiáltom még mindig röhögve – Bemegyek Kimért, addig szálljatok be a kocsiba. Ja, és ÉN vezetek!

-           -Miért te? – kérdi kihívóan Noah.

-           -Azért mert én nem vagyok részeg. – mondom szigorúan és ott hagyom õket.

Besegítem Kimet a kocsi hátsó ülésére Eric mellé aztán beülök a volán mögé. Noah, morog az orra alatt, hogy igenis jól van és milyen már, hogy egy lány vezet, stb,stb. Inkább elengedem a fülem mellett a megjegyzéseit a vezetési stílusomról, úgy talán mindketten jobban járunk. A két fiatal egymásra fekve motyorásznak, néha-néha hátrapillantok rájuk. Még sosem láttam Kimet ennyire kiütve, remélem nem csinált hülyeségeket.

Dudálást hallom mögülünk majd a kocsi nagyot zökken és miden egyre sötétebb. Nehezen fogom fel a dolgokat, nem érzékelek szinte semmit. Nem hallok semmit csak látam, ahogy a vörös átitatja a ruhámat, és ahogy Noah alattam lassan lehunyja a szemeit. Homályosul minden, de amit lehunyom a szemem egy alakkal találkozom szembe. Egy alakkal, aki olyan, mintha a legrosszabb rémálmomból jönne...

- Ne már… - morgom kimerült, rekedtes hangon bele majd a földre dobom.
Nehézkesen felülök, szerencsére nem látom magam, lefogadom olyan a fejem, hogy fel lehetne dobni vele egy rosszabb horrorfilmet. Körbepillantok. A szobám leginkább egy második világháborús bunkerre emlékeztet. Gyûlölök pakolni, de tegnap még annyi energiám sem volt, hogy legalább begórjak mindent az ágyam alá. Egész éjszaka matekot tanultam, ami ugyan nem szokásom, de nem árt, ha egy évvégi témazárónál legalább annyit tudok, mit veszünk.
Kikászálódok az ágyból és enyhén zombiszerû mozgással bevánszorgok a fürdõszobába. Belenézek a tükörbe és megnyugodva tapasztalom, éppen csak a hajam áll az égnek. Engedek egy kis hidegvizet és megmosom az arcom, hátha felébredek egy kicsit, de tudom, a reggeli kávém nélkül használhatatlan vagyok.
Gyorsan lezuhanyozok és fogat mosok, majd visszaballagok a szobámba magamra húzni valamit – hát igen, lányszívek sora törik össze, hogy nem boxerban megyek. Hehe. Egy szürke, szakadt nadrágot cibálok magamra felülre pedig egy piros-fekete kockás inget, még a fejemre húzom a sapkát és kész. Voila, indulhatunk.
Levergõdök a lépcsõn, néha nem bánnám, ha lenne itt valami lift vagy csúszda, elég megerõltetõ hajnali üzemmódban lejutni innen.
Lelépve az utolsó lépcsõfokról pirítós illata csapja meg az orrom, a gyomrom pedig vad korgással jelzi, azonnal kaja befogadását igényli. Nem szándékozom vele vitatkozni.
Belépdelek a konyhába, ahol elég sokkoló látvány fogad: a nagybátyám anyám kötényében épp tükörtojást sütöget.
- Mi történik itt? Vendéget várunk? Már megint idehoztál reggelizni valami bigét? – kérdezem némi gúnnyal a hangomban, mire csak sértõdött arckifejezéssel felém fordul.
Anya és apa most ünnepelték a huszonötödik házassági évfordulójukat, aminek örömére apa elvitte egy második nászútra anyát, Párizsba. A húgomat lepasszolták nagyiéknak, rám meg anya öccse, Dereck vigyáz. Tizennyolc múltam és bébicsõszt fogadnak mellém…
- Anélkül, hogy bármi hátsószándékom lenne, nem fõzhetek neked reggelit?
- Ööö… nem, fõleg, hogy egy pirítós elkészítése minden csak nem fõzés.
- Tök mindegy. Éhes vagy vagy nem?
Nevetve magamhoz húzom az asztalon lévõ tányért, amit két szelet pirítós van, majd be is tolom az egészet egy kis dzsemmel.
- Mellesleg nem akarok kötekedni vagy ilyesmi, de el fogsz késni.
- Basszus – motyogom teli szájjal, felkapom a táskát és az ajtóhoz rohanok- majd jövök – nyelem le a számban lévõ falatot és becsapom magam mögött az ajtót. Szerencsére a sulibusz megállója pár méterre van tõlünk, így épp elérem a buszt.
- Már megint késtél McArthur – sziszegi a sofõr miközben lassan elindulunk.
- Bocs Jeff, csak…
- Tudom-tudom. A kutyád a házid nézte reggelinek és megpróbáltad megmenteni.
Felvont szemöldökkel értetlenül bámultam rá.
- Gyakoribb kifogás, mint gondolnád… Ülj le! –áll meg a piros lámpánál Jeff, mire elvesztem az egyensúlyom és elõrelépek egyet.
Végigsétálok az ülések között. Hallom, ahogy az alsóbb éves lányok kuncogva összesúgnak, miután ellépdelek mellettük. A kosárcsapat tagjaival még lepacsizom, mikor hirtelen valaki megragadja a karom és egy ülésre ránt.
- Elég lesz Mr. Népszerû – morog rám kómásan Amy majd a fél fülébõl kihúzza a fülest.
- Neked is szép-jó reggelt – mosolygok a képébe miközben a karom dörzsölöm- szadista nõszemély –suttogom magam elõtt, mire gúnyos mosolyra húzza a száját.
- Gye… - kezdett volna bele Amy, mikor egy hosszú, élénkvörös hajú lány hátrafordult az elõttünk lévõ ülésrõl.
- ’Reggel McArthur tábornok! – rikkantja erõtõl kicsattanva. Na, legalább Kimberlynek sikerült rendesen felkelni.
- Látod Amy, szépen is lehet köszönteni az embert –mondanám neki, de õ akkor már mind a két fülében maxon dübörgött a zene. Szemforgatva visszafordulok Kim felé.
- Eric merre? – kérdem miután észreveszem, hogy nincs itt a legjobb haverom.
- Már bent van a suliba. Legalább egy órája ott ül már és hívogatja elõ a képeit az évkönyvhöz. Azt mondtam minél hamarabb kész akar vele lenni, hogy délután már csak a bulira kelljen készülni.
Fúh tényleg, ma péntek van és ma lesz szokásos tavaszi bulink. Eredetileg ezek a bulik mindig nálam voltak megrendezve a kosárszezon zárásaként, de a tavalyi nem sikerül valami jól. Elég nehéz volt elmagyarázni anyáméknak, hova lett a dédnagyanyám többszáz dolláros vázája és hogy miért van egy gigantikus méretû hányás a hófehér kanapén… Ericéknek viszont van egy hatalmas tóparti weekend házuk, ami tökéletesen megfelel a célra. Kíváncsian várom mi fog történni idén…

***

Era az, akit még sötét perceimben is szívesen látok magam körül. Õ nem ítél el azért, hogy többi testvérünkkel ellentétben csak szórakozok az emberekkel. És… Neki valahogy mindig sikerül megnevettetnie is.

Bár…

Most valami nagyon nincs vele rendben, enyémekhez hasonlóan barna szemeiben akkora csalódottságot, és haragot látok a könnyek mellett, mielõtt betenné az ajtót maga mögött, és nekem rontana, hogy apró ökleivel ütlegelni kezdhessen, mint amekkorát még soha.

Kuncogva kapom el, szorítom kis testét magamhoz. A harchoz még erõsödnie kell. Azon is csodálkozom, hogy egyedül jött, nem igazán lenne szabad elkószálnia otthonról.

- Ne nevess már bátyus! - kezd bele jobban a sírásba - Annyira idióta vagy… Miért kellett apa kedvenc fegyverét ellopnod?! Ha legalább használtad volna… Akkor legalább… - cehh… Amiatt a bigyó miatt van így kikészülve, amit elcsórtam az öregtõl? Ne már…

Komollyá vált vonásokkal nézem meg magamnak arcát, de egész lénye, és az, ahogy potyognak a könnyei sóhajtásra, és a nyugtatására ösztönöznek.

- Tudhatnád hugi, hogy ez csak egy játék közte, és köztem. Elviszem a fegyverét, õ dühöng egy sort, én jót szórakozok rajta, majd visszaviszem neki. Addig pedig nem egész lakónegyedeket, és falvakat írt ki pár mozdulattal.

- Ez nem egy játék. - fakad ki hisztériásan - Értsd meg Asari, most nem. Túl messzire mentél. - apámnál? Soha.

- Ugyan… - törlöm le pár csepp könnyét, és hintek puszit homlokára. - Hidd el, vissza fogom neki adni. És akkor meg is fog bocsájtani. - morcosan rázza meg fejét, és jelenti ki, hogy nem, nem tudom, mire véljem reakcióját:

- Figyelj… 200 év alatt jobban kicsit jobban kiismerhettem õt, mint te 12 év alatt. Visszakapja, és megnyugszik. - nem kéne rémeket látnia ott is, ahol nincsenek.

- Hallottam. - vág vissza dühösen, szemei csak úgy csillognak a haragtól. - A barátjával beszélt valami szervezetrõl. Sok pénzt fog fizetni nekik azért, hogy téged elkapjanak. - de kedves…

Azokkal a kis senkikkel, akiket az a cég küld ellenem, jól elszórakoztathatom magam egy darabig. Ellene nem lenne sok esélyem.

- Hidd el, nem lesz gond. - kacsintok rá - Attól, mert nem ölök embereket, van annyi erõm, mint a démonok többségének, ha nem több.

- Rendben. - ereszt meg végre egy halovány vigyort felém, meg is ölel, nevetve ölelem vissza. - De azért a fegyvert visszaadom neki, hátha meggondolja magát a büntetéseddel kapcsolatban. - látom, nem adta fel eredeti szándékát.

Kuncogva kelek fel, és adom kezeibe az ágyon lévõ díszes kütyüt. Semmi esélyt nem látok arra, hogy apánk azért, mert visszakapja le fog mondani neveltetési szándékáról, viszont nem akarom elkeseríteni. Olyan boldogan ad egy újabb puszit, mielõtt kirohanna a szobából, mint még soha.

Most, hogy távozott pedig, nekem is fontos dolgom van. Ideje egy újabb helyre mennem, hogy ne könnyítsem meg az üldözõosztagom napjait.

***

Pár naponta váltok tartózkodási helyet, már egy ideje, most, amikor rám törték az ajtót is pont azt néztem, merre kéne tovább mennem, úgyhogy riadtan fordulok meg, nézek a belépõ magas, barna hajú alak vörös szemeibe.

Eléggé könyörtelennek tûnik. Biztos vagyok benne, õ az apám által felbérelt keresõcsapat egyik tagja.  

- Üdvözletem, Eizo Asari úr - eszelõs vigyora is félelmetes, holott tisztán érzem az erején, hogy emberi vér is csörgedezik az ereiben.

Az se tud megnyugtatni, hogy amikor az ajtót beteszi, bõrdzsekijét, ami tele van fegyverekkel, ledobja. Igazából nem is tudom mire vélni ezt a reakcióját, idegesebb leszek tõle.

Bár… A harag is kezd bennem feléledni. Azt hiszi, azok nélkül is ki tud ellenem állni?! Ennyire gyengének látszom?!

- Apja épp magát keresteti, és engem bízott meg ezzel a szar munkával - jön közelebb, szavaival még jobban felmérgesítve. Mi az, hogy szar munka? Ha nem akarja elvégezni, akkor mit keres itt?! Tûnjön innen, és hagyjon engem lógva.

Sõt… Jobbat tudok…

Majd én megyek innen, de úgy, hogy többet az életben ne találhasson rám.

Bosszúsan eresztem ki szárnyaim, csak egy irányba tudok innen távozni, ha nem akarok vele küzdeni. Mert… Mert… Áhh igen… Mert még megsebesíteném.

Mielõtt elindulnék azonban, egy hirtelen ötlettõl vezérelve még úgy gondolom, visszaszólok neki, hátha attól kicsit magába száll, és tudni fogja, hogy hol is van a helye a démonok közt:

- Apám, elég gyengének hisz, hogy egy harmadrangú fél démont küld - rá is mosolygok beszélés közben, szemei izzásán látom, tetszett neki megjegyzésem.

De…

Tenni már nem tehet ellenem semmit, elegáns mozdulattal, vetem ki magam a csukott ablakon, és kezdek el a föld felé zuhanni, immáron láthatatlanul, csak a talajra érkezés elõtti utolsó pillanatban használom szárnyaim. Majd… Amikor talpaim a földet érik, már futok is el a közelébõl.

Mindegy igazából, hogy merre, ez a nyomorult feles, vagy a társai se tudnak rám akadni most, hogy már az erõm is teljesen elrejtettem. Ha egyáltalán társakkal dolgozik.

 Mert… Eddig úgy néz ki, hogy nem állt vele szóba senki, és én nyertem a mai csatát.

***

Napok telnek el nagyobb esemény nélkül, ásítva nyúlok ki annak a szállodának az ágyán, amit most béreltem.

Tudom, talán éjjel aludnom is kellett volna, az emberekkel bohóckodás mellett, vagy épp helyett, hogy kipihent legyek, ha épp rám találnának, de annyira jól szórakoztam azokon a szerencsétleneken, hogy egyszerûen nem voltam képes ott hagyni õket.

Viccesen próbáltak nem elcsúszni a diszkó véletlenségbõl lefagyott parkettáján. Még arra is képesek voltak, miközben egymáson tapostak, hogy káromkodjanak…

Ennél a tömegjelenetnél már tényleg csak az volt viccesebb, amikor annak a részegnek, aki a WC elõtt feküdt a földön is a jégbe fagyott a feje. Mire kiszabadították…

- Üdvözletem ismét. - hajol AZ a fél démon a látóterembe, akit leráztam pár napja, ha nem ragadná meg nyakam is beszélése közbe, akkor szélhez hasonló gyorsasággal sprintelnék el elõle ismét, nem csak felsikítanék. - Mint már mondtam az apja keresteti magát, és nekem kell a színe elé vinnem, miután a múltkori távozása miatt szétvertem egy kicsit a fejét.

Ez az én formám… Sejthettem volna, hogy azért, mert elfutottam elõle számolni akar majd velem, mielõtt az öreg kezei közé dobna.

De…

Amit nem értek az az, hogy hogy a fenébe talált meg, és jutott be hozzám. Elõzõ rám bukkanásakor attól, hogy erejét nem éreztem, a jöttét hallottam.

- Mégis honnan tudtad, hogy… - eddig vagyok képes kinyögni a szavakat, mielõtt szorosabban ráfonná ujjait a nyakamra.

- Nem volt nehéz követni a nyomod azok után a balhék után, amiket az emberekkel tettél, de ez nem is lényeges. Itt vagyok, és nem kicsit forr bennem a harag amiatt, hogy mással se teltek a napjaim, mint a kereséseddel. Úgyhogy most kárpótolni fogsz, ha nem akarod, hogy ellenszegüljek az apád parancsának, és meg is öljelek. - cehh… Õ engem?! Soha…

- Apám, vagy a halál elintézhet. - köpöm felé dühösen a szavakat, miután annyira rátekertem nyakára tincseim, hogy azok megfujtsák abban az esetben, ha nem ereszt el, és emiatt távolabb kellett állnia egy kicsivel tõlem, és az ágytól. - De… Vedd tudomásul, egy nyomorult fél démon elõtt nem fogok meghunyászkodni.

Pár perc után azonban elõzõ büszke kijelentésemmel ellentétben én vagyok az, aki kegyelemért könyörög neki, mielõtt azt kérdezném tõle, hogy mit tehetnék azért, megbocsásson nekem, és életben hagyjon. Se fagyasztásom, se erõm nem hat rá, mintha nem is érdekelnék azok a sebek, amiket kapott. Ráadásul…

Olyan eszeveszettül kezdett el szurkálni késeivel, valamint verni ökleivel, hogy komolyan azt hittem, végem van, még most is alig kapok levegõt, kimerülten pihegek. Nem tudom, ki ez az alak, viszont azt igen, hogy joggal lehetne a halál a beceneve.

- Remélem nem fáradt el. - kezd újra gunyorosan magázni, mielõtt még kabátját ismét ledobná. - Hiszen most, hogy ilyen szép vércsíkok borítják a testét jön még a megleckéztetése java. - cehh… Vagyis a kínzásomé. Azt értem, és el is fogom viselni. De azt nem, hogy ehhez miért szabadult meg a fegyvereitõl, és kezdi el levetni a ruhá… He??? Merevedése van???

- Na azt már nem… - kelnék fel idegesen az ágyról, viszont most hozzám se nyúl, pusztán rám kiáltja, hogy itt maradok, és az erejével tart vissza addig, amíg le nem tépi az én nadrágom is, hogy így mászhasson vissza felém. - Figyelmeztetlek, ha ezt apám megtud… - eddig jutok, mielõtt még a testembe hatolna, és összeszorított szemekkel felsikítanék.

- Akkor mi lesz, ha megtudja? - kuncogja, mialatt kijjebb húzódik belõlem, majd meg se várva válaszom löki magát ismét tövig belém, hogy újra felsikítsak hatalmasságától. - Egyáltalán… Odamernél állni az apucid elé, azzal a panasszal, hogy egy fél démon képes volt megerõszakolni?! - belátom, nem. De… Attól még számolni fogok vele valahogy ezért.

Vissza se szólok neki többet, ajkamra harapva tûröm, hogy egyre gyorsabb iramban tegyen a magáévá addig, amíg rá nem markol a merevedésemre.

Érintésétõl ismét felsikítok, csak most azért, mert meglepõdtem, nem azért, mert fájt tette.

- Mi... Miért csi… - próbálom nyökögni, viszont csak eddig jutok, felsóhajtva engedem el magam, sóhajtozok, és nyöszörgök érintéseitõl, hajszolom vele együtt egyre gyorsabb, és gyorsabb ütemben a kielégülést. Arra, hogy bennem van még gondolni se akarok.

Grr… De ha egyszer szabadulok… Megnézem én magamnak a szervezetét.

Sõt… Még az is lehet, hogy meg tudnám apámmal ügyezni, hogy egy fõnöki pozíciót szerezzen nekem ott…