|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Morticia | 2014. 09. 08. 11:57:23 | #31264 |
 Karakter: Dusan Dragon
Megjegyzés: Naukimnak sok szeretettel
- Dusan ez- tekintetét a gyűrűre szegezte, mint akit megbabonáztak- Nem kellett volna ilyen drága ékszer Dusan- elmosolyodott s gyengéden végigsimíott orcámon. Ujjait kellemesen csiklandozta enyhén borostás bőröm, ám mint látható volt, ez cseppet sem zavarta. Szemeiben, melyek olyanok, akár a friss, tavaszi domb, örömkönnyeket véltem felfedezni.
- Igen … ó ezerszer is igen- hozzám hajolt, s apró, gyengéd csókot lehelt ajkaimra. Miután kiegyenesedett, apró, kezeim között elvesző tenyerét magaméba fogtam, s felhúztam rá az ékszert, mely sosem érhet nyomába az ő szépségének és ragyogásának.
- Szeretlek Dália, bármit megtennék azért, hogy magam mellett tudhassalak és megvédhesselek minden veszélytől, mi rád leselkedik- suttogtam elhaló hangon. Óvatosan térdemre vontam, mint aki még mindig képtelen felfogni, milyen kincshez jutott hozzá. A meghitt pillanatoknak azonban vége szakadt, mikor az ég beborult és lassan szitálva hullani kezdett az eső. Kedvesem reám mosolyogott, majd megfogta a kezeimet s magával húzott az égi áldás kísértével a kastélyig vezető úton.
Olyan kézfogás volt ez, melyből sütött a belém vetett hite, bizalma és végtelen szerelme, melyért sosem fogok tudni elég hálát rebegni.
Beérve az előcsarnokba mindegyikünkről folyik a víz. Dáliáról nem tudtam levenni a tekintetemet. Haja olyan volt, akár a folyékony, ragyogó hold, mely minden halandó szívét képes rabul ejteni. Olyan volt, akár az örökkévalóság apró darabkája. Tehát így érez Elf barátom, mikoron a csillagokat kémleli felhőtlen, magányos éjszakákon s várja azt a leány, akit évszázadokkal ezelőtt, álmában pillanthatott meg.
Gondolataimból egy apró, ösztönös mozdulata zökkentett ki. Ezüst tincseit két keze közé fogva próbálta meg eltüntetni belőle a vizet, melyet nem voltam képes nevetés nélkül megállni. Amikor meglátta az alatta összegyűlt kisebb tócsát, apró rózsák jelentek meg alabástrom arcán, s zavartan valami olyan alkalmatosságot keresett tekintetével, amivel eltüntethette volna.
- Menj, kérlek, szárítkozz meg mielőtt meghűlsz. Nem szeretném, ha a betegség rád találna- apró csókot hintettem homlokára, majd szobája felé irányítottam gyengéden. Egy darabig elnéztem, míg kecses alakja eltűnik a lépcsők sorai között, majd nagyot sóhajtva saját dolgom után indultam.
Dolgozó és háló szobám nem messze található az övétől, s nem alaptalanul. Mivel még nem állt készen az együtt töltött estékre, szerettem volna mégis a közelében lenni. Önös és nemes érdekek irányítottak. Ha esetlegesen bármi baj érte volna, azonnal megvédelmezhessem. Az önös pedig? Közelében akartam maradni annak, mi az enyém. Gyűlöltem magam azért, amiért ennyire ki akartam sajátítani, ám ragaszkodásom és szeretetem elhatalmaskodott a józan érdekek felett.
Amint beléptem munkáim tárába, mintha mázsás súly nehezedett volna lelkemre. A vörös falak, szinte feketében játszó bútorok, bőrbe zárt szavak, tintás üvegek és friss tollak együttese bódítóan hatottak rám. A hatalmas, két szárnyú ablak, mely szemben állt az ajtóval elég fényt engedett a helységbe, legfőképpen az előtte terpeszkedő, hatalmas asztalra. Könyvek, papírosok, gyertyák és egyéb alkalmatosságok heverésztek rajtuk, csakis számomra értelmezhető rendszerben. A falak mellett roskadoztak a polcok. Jobb oldali telis tele rég letűnt korok mágikus tárházával, vele szemben pedig páratlan gyűjteményem foglalt helyet: könyvek minden témakörből, időből s országból. Magam sem tudtam már, hogyan kerültek hozzám, mikoron, kitől, ahogyan számukat sem tudtam volna megmondani.
Leroskadtam a hatalmas, bársony székbe. A Hold és a Csillagok adtak világosságot, míg régi leveleim egyikét olvastam. Valanor szavai úgy csillogtak még ezen gyér fényben is, akárha napba néznék.
„Dusan Dragon!
Álmot láttam az éjjel. Két Sárkány cikázott az égen, szerelmesen összefonódva járták felhőkkel táncukat. Nem féltek semmitől, mi ezen világon veszélyt jelentene rájuk. Boldogságban, békében szelték az eget, mint letűnt korokban őseik.
Alant egy pár Elf énekelt nekik, az ónyelv szépségével. Dalukat fent lévő barátaik hallották, s szívüket rabul ejtették a tisztaság harmatcseppjei, ahogyan azokét is, kiknek ajkáról ezen kincsek hullottak.
Eközben a földhöz ragadva egy apró, tiszta sárkányleány irigykedve nézte szülei boldogságát s próbálgatta gyenge szárnyacskáit. Lágy vonású arcába tolakodva hullottak vörös és ezüst tincsei, egyik szeme akár a smaragd, míg másik rubinok szépségével vetekedett.
Felébredtem. Körülöttem zokogott az erdő, s füst szállt alá a magasból. Lángokban állt szeretett otthonom, napokon át tartott, míg sikerült leküzdenem éhségét és pusztító hatalmát. Rossz előjelként vettem, s ezért írok néked.
Reád talál a boldogság, ahogyan ősöreg barátodra is. Ám figyelmezz szavamra! Elég egy apró, eltévedt szikra, s minden, mit szerették, elég a tűzben, melyet Te nem leszel képes eloltani s akkor már magam sem leszek ezen világon, hogy segítségedre siessek. Elenyészünk mindannyian. Kik megszülettek s kik még nem léteznek ebben az időben.
Légy óvatos! Mindnyájunk sorsát kezeidbe helyeztem s tudom: ha nem tudod megmenteni, nem tudja senki sem.
Valanor”
Fáradtan, mint aki ezegyszer érzi igazi korát, leejtettem a papírost a földre. A csillagok helyét már elbitorolta a Nap, a sötétkék horizont a szivárvány minden színében játszott.
Órák teltek el, míg a sorokat értelmeztem s barátom szavai által betekintést nyerhettem mindkét jövőbe egyaránt.
Szinte még előttem lebegett a második eshetőség:
Kopár pusztaság az Öregerdő, Elfhon. Már nincs, ki gondozná s felélesztené a természet erejét… Hamu borítja a tájat, míg a szem ellát. Életnek, vagy annak csírájának nyoma sincsen.
Nem messze tőle, Sárkányfog vára nem más, mint formátlan kőhalom, melyen még fű sem nől. Közelebb érvén két hatalmas sírhant látható, rajta két fejfa, cirkalmas, mégis számomra érthető nyelven íródott szöveggel.
„Itt gyugszik Dusan Dragon, Sárkánynép királya, az igazak s tiszták utolsó sarja. Egek és földek ura, ki bölcs, igazságos, erős kezű férfiú volt.
Eme sorokat utolsó sarja Elfeknek, Valanor véste márványba, majd bűvöletet vetett reá, hogy míg világ a világ, álljon s hirdesse dicsőségét Dusannak. Békességét és nyugalmát ne zavarhassa meg senki fia és leánya.”
Szívemet vasmarok bilincselte meg. Ha Elf barátom véste kőbe ezen sorokat, akkor nem más nyugodhat mellettem, mint Dália…
Gépiesen, akaratom ellenére két lépést tettem meg kelet irányába, így az övéhez értem. Virágok borították a halmot, egyedüliként több mérföldnyi körzetben. Tekintetem a fejfájára vándorolt, melyen a már jól ismert kézírás köszöntött régi barátként.
„Itt alussza örök álmát Dália Dragonia, Sárkánynép királynője. Szeretetének, bátorságának s kedvességének párját eme föld soha nem fogja taposni. Emléke örök időkig megőriztetik azoknak emlékében is, kik sosem ismerték.
Eme sorokat utolsó sarja Elfeknek, Valanor véste márványba, majd bűvöletet vetett reá, hogy míg világ a világ, álljon s hirdesse kedvességét Dáliának. Békességét és nyugalmát ne zavarhassa meg senki fia és leánya.”
Egy könnycseppet hullattam, mire a halmon újabb virág fakadt, szebb, mint bármelyik más…
S ekkoron meghallottam meg Dália sikolyát. Arcomból az összes vér kifutott, szinte kitéptem az ajtót, ahogyan kiviharzottam a szobából. Pillanatok alatt, akár egy eszelős, a szobájában teremtem.
Az első kép egy Rókadémoné volt, mely a kedvesem ágyán heverészett. Szemében felfedezni véltem az értetlenséget, mely most már a sajátomnak akár a párja lehetett volna.
- Dália!- kiálltottam el magam, szinte már meg megkönnyebbülten, ám cseppet sem megnyugodva. Vérszagot nem érztem, ám saját szememmel akartam megbizonyosodni arról, hogy kedvesemnek haja szála sem görbült. A nemrég átélt látomás hatása alatt álltam még kissé, szívem hevesen vert.
Dália kezét láttam meg az ágy túlsó fele mögül felemelkedni. A róka felvisított, majd az ágyról leugorva a sarokba kuporodott s engem bámult.
Az ágy túlsó felé iramodtam, majd kedvesemet a karjaimba vonva az új jövevényt méregettem, cseppet sem barátságosan.
- Hol találtál rá erre a lényre kedvesem? – néztem le rá kissé meglepetten.
- Tegnap még kicsi volt és sérült én pedig felhoztam és segítettem neki. Mire felkeltem pedig…- elmosolyodtam a megkönnyebbüléstől. Az átélt alternatív jövő minden negatív hatása lepergett rólam, ahogyan átöleltem életem szerelmét, kinek sikerült felolvasztania jéggé vált szívemet.
- Ne aggódj, nem fog bántani. Segítettél neki. Nem akar ő rosszat neked, csak ez az igazi valója és most, hogy megerősödött, újra felvehette azt. Agyafúrt lények, kik ártatlannak látszanak, de a valóságban erősek és, ha kell örökké hűségesek – kibontakozott az ölelésemből majd elindult a démon felé és kinyújtotta felé a kezét. Pár centi választotta el őket, amikor a jószág a karjaiba vetette magát, mintha tőle várna védelmet.
- Egy hófehér Kitsune, tiszta bundája viszont nem vetekedhet a te tisztaságoddal- sétáltam mögé és leguggoltam melléjük, kezemet nyújtva a róka felé, hagy szaglásszon meg és fogadja el: ide tartozom s felette állok.
- Adj neki nevet, hogy ne legyen névtelen, ezzel pedig magadhoz kötheted, úgy, ahogy ő szeretné – biztatom, mire Dália megérinti a farka végén lévő tüzet.
- Luna- mikor kimondta, a lángok körbeölték a kezét és egy karkötő jelent meg rajta. Pár hófehér gyöngyből állt.
- Hozzád tartozik- simítottam végig a gyöngyöket a csuklóján- Meg fog védeni mikor én nem leszek a közeledbe és én azt nem tehetem meg- tekintetemet rá szegeztem, mire kedvesem hevesen megölelt.
- Itt maradhat?
- Ha ez tesz boldoggá kedvesem- adtam be a derekamat. Végső soron, ténylegesen hasznát vehetem ezen apró jószágnak, ki védelmezi, amikor a kötelesség messze szólít hazulról.
- Nagyon szépen köszönöm Dusan.
- Sajnálom Dália, de akadt egy kis elintéznivalóm. Bármennyire is fáj itt hagynom téged, de mennem kell- eresztettem el, amikor megéreztem az idegen lovak és városi emberek szagát a határaimon belül.
- Nem kell szabadkoznod, menj és tedd, amit tenned kell. Elleszek míg távol vagy, ne aggódj miattam – elmosolyodott, melynek hatására magam is eképpen cselekedtem. Forró csókot leheltem ajkaira, melybe belepirult.
Nehezen sikerült elszakítanom magam tőle, majd sietve távoztam szobájából, hogy illőn fogadhassam a király követeit.
Gyorsan átöltöztem, megfésülködtem, arcom megmostam.
Ruházatomat tűzvörös, zsabós ing, lángszín köpeny, fekete, bársony nadrág, ugyanilyen színű, fényesre fényezett cipő alkotta. Hajam egy bőrszalaggal tarkómnál összekötöttem.
Mire Loghain dolgozószobámba vezette a két, jellemtelennek tűnő és megjegyzésre sem méltó alakot, teljes hercegi mivoltomban állhattam eléjük. Pár pillanatig úgy néztek reám, mintha megfagytak volna. Öreg szolgám szíves örömest eszükbe juttatta az illemet, amikor mindkettőnek gyenge rúgást engedélyezett a térde hajlatába. Elégedett vigyorgással bámulta a két idegent, akik nem tudták leplezni remegésüket, félve haragomtól. Fejüket leszegték, tekintetük a földet pásztázta.
- Beszéljetek. – hangom érdes, kimért, hátborzongató és tekintélyt parancsoló. Loghain szemébe beköltözött a büszkeség lángja, melyet nehezemre esett nem mosollyal nyugtázni. Komolynak kellett maradnom, rangomnak és álcámnak méltóan.
Éveknek tűnt, míg az egyik szóra nyitotta a száját. Hangja reszketett, akár a falevél késő őszi éjszakákon.
- Felséges uram, Dusan herceg. Királyunk üzenetét hoztuk el néked. Kegyeskedsz átvenni? – előkap egy papírost, melyet valójában a király pecsétgyűrűjének lenyomatával láttak el. Tekintetüket ha lehet, még inkább a földre szegezték. Ildomtalan lenne ilyen emberekkel akár egy pillanatig is érintkeznem… Intek Loghainnek, mire komótos léptekkel odasétált hozzájuk és szinte kikapta a levelet a jobb oldalon térdelő, egyre jobban reszkető katona kezéből.
Undorodtam mindig is az ilyen gyenge alakoktól, így megrövidítve kínlódásukat eképpen szólottam:
- Feladatotokat teljesítettétek, távozzatok. Választ magam viszem királyotok elé.
- Köszönjük! Isten éltesse sokáig a herceget! – szinte suttogták, amikor nehézkesen, akár az öregek, feltápászkodtak.
- Ahogyan a királyt is. – feleltem illően, mire a két katona sarkon fordulva távozott. A papíron lévő vörös pecsétet szemléltem, amikor Loghain hangja szakított ki révületemből.
- Mindig is undorodtam az efféle népektől, ha meg nem sértem, Uram. Reszketnek, de úgy ám, hogy még az én öreg csontjaim is megirigyelik. Aztán meg futnak… Hová lesz ez a világ, ha az efféle népek alkotják a következő generációt?
- Szívemből szóltál, öreg barátom… Azonban bízzunk benne, hogy lesz még igazi férfi is abban a nemzedékben.
- Csakis azok, akiket uraságod nemz. – szinte kacsintott a tekintete, amikor ezeket a szavakat mondta.
- Hát előled semmi sem maradhat titokban, öreg róka? – hangom fenyegető, ám volt képe az arcomba nevetni, mint aki nem vesz komolyan. Egyre pimaszabb, ám nem tudok reá haragudni.
- Hova lenne a világ, ha én nem tudnék mindenről? Ám a titkokat megtartom magamnak és a sírom se fog árulkodni.
- Akármennyire is szeretnél már ott lenni, barátom, túlélsz mindnyájunkat. Viszont most kérlek, távozz. Gondoskodj úrnődről. A király levele csakis rám tartozik. – feleltem, mire szívét a kezére helyezve, mélyen meghajolt, s sietve távozott.
Magamban nevetek a viselkedésén. Ő ismer Valanortól eltekintve ezen világon a legjobban, s mégis, ő az egyetlen, aki sosem félt tőlem…
Asztalomhoz sétáltam, levélvágó késemet keresve. Óvatosan, nehogy sérüljön az irat, feltörtem a pecsétet, majd kihajtogattam. Ahogyan olvastam, úgy komorodtam el egyre inkább.
Olyan történt, amire évezredes múltamba tekintve se akadt még eddig példa.
Arcomból kiszökött a vér, látásom elhomályosult. Le kellett ülnöm pár másodperce, mert félő volt, szégyen-szemre elveszítem az eszméletemet. A papír lassan hullott alá a kezemből a padlóra, tekintetemet könnyek fátyolosították el. Fejem előre hajtottam, hogy ezen szégyenemet ne láthassa más, csupán vörösben játszó hajkoronám.
Szívemet akár ezernyi tű, úgy szúrta uralkodóm minden egyes szava. Akkora bánatot éreztem, melyet halandó ember el sem tudna képzelni. Apró darabokra tört minden porcikám, olyannyira, hogy szemmel látni sem lehetett… Vérem jégkristályok milliónyi szépségeként keringett ereimben.
Könnyeim utat találtak maguknak, s akár a forró láva, végigperzselték arcomat s lyukat égettek a padlóba. Vállaim csendesen reszkettek zokogásomba, mely szinte megölt.
A padlóra hullt levél fennen hirdette uralkodóm szavait, időtlenség türelmével.
„Dusan hercegnek, saját kezébe.
Örömteli hírrel kell szolgálnom.
Királynéd leánygyermekkel ajándékozta meg, ki felett eljárt az idő és kinek haja már ősz.
Gondolkodóba estem, mi legyen így veled, drága örökösöm. Sokáig tartott, míg ezt a döntést meghoztam, azonban szükségességét és létezését nem vonhatja immár kétségbe senki sem.
Leányom kezét Te kapod meg. Mához egy hétre bemutatjuk őt a népnek, akkor hirdetjük ki jegyességtek is. Nálad méltóbb és biztonságosabb férfit nem tudnék mellé választani.
Teljesítened kell kötelezetettségedet hűbérurad és hűbéreseid felé. Más asszonyt megtiltom, hogy jegyeseddé fogadj, asszonyoddá tégy. Ha tudomásomra kerül, elveszejtem, legyen az bárki is. Az sem tart vissza, ha egy Istenség leánya.
A levél kézbetételének éjjelén elvárlak kastélyomba, hogy megkezdhessük az előkészületeket.
Leglassin”
Évezredeknek tűnő percek múltán sikerült úrrá lennem magamon. Könnyeim elapadtak, ám nyomuk árulkodón maradt a padlón füstölgő, megszámlálhatatlan lyuk gyanánt.
Fontosabb kérdéseken kell most gondolkodnom, mint a bánat.
Mi legyen Dáliával? Ezzel a hírrel nem járulhattam elé… Belehalt volna, ahogyan abba is, ha elküldöm. Ám a halálos ítéletével lett volna egyenlő, ha nálam marad…
Nem tudtam, mit tegyek, ám időm sem maradt. Felpattantam ültömből, s mint aki megzavarodott, keresésére indultam. Éreztem, nincs már közelemben.
Akár egy eszelős, követtem lépteinek nyomát, gyalogosan, úgy rohanva, mintha ezernyi fenevad loholna a nyomomban. A több órára nyúló vágtát megtettem egymagam pár röpke perc alatt.
Szívem majdnem megállt, amikor a királyi főváros utcáinak köveit tapostam. Pontosan oda került, ahonnan minél messzebb szerettem volna tudni. Megacéloztam magam, s lépteimet visszafogva úgy közlekedtem a nép között, mint aki látogatást kíván csupán tenni uradalma apró házai között.
Azonban a látszat mögött majd’ belehaltam az aggodalomba. Mi lesz velem, ha már reá találtak a király bérencei s már nem él? Meg kell találnom! Ez nem történhet meg… Az én hibámból nem távozhat el az egyetlen lény, kit az életemnél is jobban szeretek!
Kutatásom eredménnyel zárult, amikor megpillantottam őt. Gyönyörűségével kirítt környezetéből.
Az emberek arca lassan felém fordult, ahogyan közeledtem a piac legnépesebb forgataga felé. Hatalmas üdrivalgás, tapsok tengere fogadott, amint a felismerés szikrája gyúlt elméjükben. Kedvesem a hang forrása felé tekintett, arcán az öröm és szerelem jóleső kettőse tündökölt fel.
Hatalmas sóhaj hagyta el ajkamat, amikor láttam: épségben sikerült megtalálnom. Sietve indultam meg felé, nem tudva parancsolni önmagamnak.
- Dusan- csak ennyit tud suttogni. Szemeimben aggodalom látszott, míg magamhoz öleltem.
- Soha többé ne tűnj el szó nélkül kedvesem- mondtam megfeledkezve a körölöttünk lévőkről. Nem érdekelt abban a pillanatban semmi más, csak Dália. Épségben van, él, semmi baja… Haza kell vinnem, biztonságban elrejtenem…
Ahogyan próbálom szívem vad kalapálását lecsillapítani, elér a fülemhez az emberek halk szava.
, Ő biztosan a hercegnő!”
,, A jövendőbeli királynénk!”
Amit a nép mond, az a király füleibe is eljut hamarosan. Terveim a békés, nyugodt megoldásokról abban a pillanatban ezernyi, tű fokán átlökhető szilánkokká törtek össze. Megpróbáltam észrevétlen elvezetni, ám az örömkönnyektől terhes tömeg nem eresztett. A tumultus feltűnést keltett, mire megjelentek a király rendfenntartó katonái.
Észrevettek, s mind vigyázba vágták magukat. Dáliát óvó karjaimban tartva fürkésztem őket s vártam a parancsnokuk feltűntét.
Lepillantva láttam a félelmet, aggodalmat és rettegést kedvesem szemében. Olyan halkan, hogy csak ő hallhassa, ezeket a szavakat súgtam:
- Ne aggódj, Szerelmem. Bármi történjék is, esküszöm, nem eshet bajod. Engedelmeskedj, s még ha nem is leszek melletted, óvni foglak. Akár az életem árán is. – tekintetem megrémiszhette, mivel azon nyomban reszketni kezdett.
- Dusan, én nem akartam bajt. – suttogta összeszoruló torokkal, mint akit a sírás folytogat.
- Nem történt semmi baj, kedvesem. Nyugodj meg. De most, kérlek, maradj csendben s tedd, amit mondanak.
Éppen sikerült időben figyelmeztetnem. A parancsnok, ki velem egymagas, ősz, de szikár, akár az öreg fa, a király színeiben játszó ruhát viselve megjelent. Tisztelgett, majd szóra nyitotta száját. Első sorban a csőcseléket zavarta el, majd felénk irányította figyelmét. Hangja erős, magabiztosságot sugalló bariton, bennem mégis inkább indulatokat szült.
- Hercegem! Királyunk azonnal látni kíván, a mélyen tisztelt hölgy társaddal együtt. Parancsot adott arra is, ha esetlegesen ellenkeze. Erőszakot alkalmazhatok, amit nem szeretnék. Mélyen tisztelem, uram, az embereimet pedig család várja. Kérem, kövessen. – hallottam az aggodalmat a hangjában. Igazat mondott… A felesleges vérontás csupán még többet követelt volna… Dáliát viszont biztonságban akartam tudni.
Fejet hajtottam, kedvesem pedig még mindig oltalmazó testtartással, magamhoz közel tartva indultam el az öreg után. Éreztem, ahogy reszket, ám vigasztaló, megnyugtató szavakra nem volt időm. Arra kellett gondolnom, hogyan mentem meg a szerelmemet.
Egész úton a trónteremig ezen gondolkodtam, sikerrel koronázva igyekeztemet.
A terembe érve körül sem nézve elengedtem Dáliát. Tekintetem az ősz hajú, jómódban elkényelmesedett és elhízott uralkodóra emeltem. Szemei barnán izzottak a haragtól, melyet sosem tudott elrejteni.
Kihúzva magam, magasabbnak mutatva, lassú léptekkel elindultam felé. Azonban egy óvatos, apró érintéssel végigsimítottam Kedvesem kezét.
A trónus elé járulva, illemnek megfelelően apró főhajtással tisztelegtem uralkodóm előtt, kinek ha lehet, ettől még vörösebbé vált amúgy is borszín orcája.
- Fiammá fogadtalak…Örökösömmé tettelek… Felemeltelek a pórok közül… És ezzel hálálod meg?! Összeszűröd a levet egy cafkával?! – kiabálta magából kikelve, szavai akár a méreg…
- Engedd meg, királyom, hogy megmagyarázzam az esetet. – szünetet tartottam, várva beleegyezését. Kegyesen, ám türelmetlenül intett kezével, mint aki egy kellemetlenkedő legyet kíván arrébb hessegetni. Rossz előjelként tekintettem türelmetlenségére, így sietve folytattam. - Leveled, mely örömhírekkel és szeretettel volt gazdag, csupán a mai nap folyamán jutott el hozzám, kegyes uralkodóm. Azonban ezen leány, kit magad előtt látsz, már évek óta kedves szívemnek. Egy volt vazallusom kért meg rá halálos ágyán, meg is esketett, hogy magamhoz veszem egyetlen, árván maradt lányát. Dália akkoron volt 6 esztendős.
- És nekem erről miért nem szóltál? – szakít félbe a király.
- Ilyen apróságokkal, mint árván maradt leányok nem kívántam zavarni az én gondterhelt királyomat. Akkoriban el voltál foglalva a szomszédos uralkodó aljas támadásainak visszavertével.
A leány szépen cseperedett, bátyja helyett bátyja voltam. Azonban a szeretet szerelemmé változott, és egy hónapja már, hogy megkértem a kezét.
- Az engedélyem nélkül!
- Őszintén sajnálom, királyom, ám nem tudtam a válaszát és nem szerettelek volna feleslegesen terhelni téged, ki atyám helyett atyám vagy.
- Elég legyen a felesleges, mézes-mázos beszédedből, Dusan! – a katonái felé intett- Vigyétek ezt a lányt és végezzétek ki!
Mint a tigris, mely kölykét védi, úgy ugrottam Dália elé. Nem mertem felé nézni, sem hozzáérni, ám a katonákat meghátrálásra késztettem egy gyilkos tekintetemmel, majd ismét a királynak szenteltem a figyelmemet.
- Igazságos királyomnak ismerlek! Büntesd hát azt, aki ártott néked! Dália itt áldozat, a bűntettet én követtem el ellened! - szünetet tartottam, mivel nehezemre esett kimondanom, mire gondoltam. Tekintetemet Dália felé fordítottam, szememből szerelem áradt. – Ne ellenkezz, Szerelmem. Minden rendben lesz… Szeretlek! – suttogom, majd ismét felemeltem a hangom, hogy mindenki hallja a teremben. A király, a katonák és a nemesek csokra.
- Ezennel, hercegi rangomnál fogva, melyet Leglassin királytól kaptam, Istenek legyenek hozzá kegyesek, élni szeretnék a megvétózhatatlan csere jogával! Minden büntetést, mely Dália Dragoniát, jegyesemet és életem szerelmét sújtja, az én fejemre hulljék, ahogyan az is, mit királyunk reám szab! Tanúskodjanak a jelenlévők, Isteni büntetésre számítva hazugság és ellentmondás esetén, hogy ezen szavak elhangzottak! – szavaim közben körbetekintettem a teremben. Senki nem bírta elviselni, így mondandóm végére, beleértve az uralkodót is, minden szem a földre szegeződött. Sajátom, akár az izzó parázs, ragyogott az indulattól.
- S most kérem, rója ki, amit kell. – hajtottam fejet, ezzel jelezvén beletörődésem abba, amit Leglassin szándékozik tenni velem.
- Ám legyen akaratod szerint. Dália Dragonia távozhat birtokodra, s békében élhet utódaival együtt haláluk napjáig. Eljegyzéseteket ezennel felbontom, semmissé teszem, mintha meg sem történt volna. Te pedig – rám emelte a tekintetét, s mintha abban fájdalmat és csodálatot láttam volna egyszerre – herceg maradsz, de celláim egyikében. Addig a napig nem láthatod a napfényt, míg lányom el nem veszed. Onnantól viszont közös hálótok fogja leszel halálod napjáig. Így rendelkeztem! Őrök, a hölgyet kísérjék ki, a herceget pedig vigyék helyére.
Odaszaladtam Dáliához, csókot leheltem ajkaira, azonban többre nem maradt időm. Négy pár erős marok szakított el tőle, s cipelt egészen az alagsorig, mivel az utolsó kép, mely kedvesemről megmaradt emlékezetemben, elgyengített, szinte megölt.
Ahogyan állt ott, könnyek áztatta arccal, sápadtabban, akár az őszi hold, rázkódva a zokogástól két katonával karon fogva…Felém nyújtott kézzel, nevemet sikoltva… Megszakadt a szívem…
S ezen a sötét, fénytelen, kemény kövek ölelése sem segíthet…
Szerkesztve Morticia által @ 2014. 09. 08. 12:34:18
|
| Nauki | 2014. 08. 22. 13:02:49 | #31109 |
 Karakter: Dália Dragonia
Megjegyzés: Morticiamnak
- Hiányoztál… - suttogom enyhén rekedten.
- Te is nekem, Szerelmem – felelte, majd bal kezével állam alá nyúlva lágy csókot lehelt ajkaimra. Jobbjával közben gerincemet cirógatta és így mélyített a csókon. Én egyből belepirultam a csókba.
Megnyílok előtte, ő pedig nyelvével bebarangolja a szám minden egyes apró zugát. Hozzásimulok talán már már ösztönösen. Egy elfojtott hörgés szalad ki a száján és belemorog a csókba, majd megmerevedik és eltávolodik tőlem.
Tekintetével az enyémet fürkészte. Fátyolosan pislogtam föl rá és neki támaszkodom. Az erőm mintha elhagyott volna. Az imént teljesen átadtam magam neki és élveztem. Élveztem azt, hogy alá vagyok rendelve neki…
- Ha csak fele annyira szeretsz, mint én téged, kedvesem, magam vagyok a legszerencsésebb férfi ezen a világon – minden szavát egy egy a fejemre adott csókkal pecsételi, meg én pedig hozzásimulok. Annyira figyelmes és gyengéd.
- Dália, tudsz rám figyelni, kedves? – bólintok és kíváncsi leszek – Szeretném, ha egy ideig nem hagynád el a kastély területét, s nem változnál át. Magam sem fogom megtenni, hogy ne érezd nehéznek. Kérlek, hidd el, komoly okom van ezt kérni, s ha bízol bennem, megteszed.
- Megteszem, Dusan – suttogtam. Tekintete lekomorodott és fél térdre ereszkedett. Megállt a szívem egy pillanatra és kipirultan letekintettem rá.
- Dália, legszebbike e világ teremtményeinek. Gyönyörű vagy, lelked gazdagságának s kincsének párja nincsen. Lelkem jobbik fele, életem értelme, éltetőm vagy. Örökké hálával tartozom, mivel megosztottad velem fényed a sötétségben, megismertetted velem a boldogságot, s szerelmet. Míg nem jöttél, sötétségben tengettem napjaimat, egyedül, s magányosan. Ingoványos talajon jártam, melyből nem volt menekvésem. Néha sikerült feljebb küzdenem magam s levegőhöz jutnom, ám nem sokkal később mélyebbre taszíttattam, mint valaha. Kiutat kerestem, ám sosem találtam s úgy éreztem, hamarosan megfulladok, s hosszú éltem percei végleg leperegnek. S akkor megjelentél te. Ragyogó, örökkön fénylő csillagként megvilágítottad létemet. Gyengéden karon fogtál, s kivezettél az ingoványból.
Száraz talajt jutattál lábam alá, a fullasztó levegő helyett üde, friss levegő cirógatta arcom, míg te felettem ragyogtál s lemosolyogtál reám. Dália Dragonia. Megtisztelnél azzal a keggyel, hogy hozzám kötöd az életed s a feleségem leszel? - tenyerében egy gyönyörű rubinkővel díszített gyűrű pihen, én pedig egy pillanatra azt is elfelejtem ki is vagyok.
- Dusan ez- tekintek a gyűrűre- Nem kellett volna ilyen drága ékszer Dusan- mosolyodom el gyöngéden és végigsimítom az arcát és örömkönnyek csillognak a szememben.
- Igen … ó ezerszer is igen- hajolok le és apró csókot hintek ajkaira. Elhajolok tőle, ő pedig gyöngéden megfogja a kezemet és a kezében tartott ékszert ráhúzza a gyűrűs ujjamra.
- Szeretlek Dália, bármit megtennék azért, hogy magam mellett tudhassalak és megvédhesselek minden veszélytől, mi rád leselkedik- von térdére és magához ölel. Ruhámba belekap a szél és a fehér anyag fátyolként ölel körbe minket. A meghitt pillanatoknak azonban vége szakad, mikor az ég beborul és lassan szitálva hullani kezd az eső. Dusanra mosolygok és felpattanok, kézen fogom, ő pedig hagyja, hogy, mint egy nagyra nőtt gyerek mosolyogva húzzam az épület felé. Beérve az előcsarnokba mindegyikünkről folyik a víz. Hajam olyan lett akár a folyékony ezüst, mint általában mikor víz éri. Kezembe fogtam és kicsavartam belőle a vizet, ő pedig nevetve nézett. Mikor rájöttem mit is tettem elpirultam és egyből zavartan felmosót, akartam kérni, de belém fojtotta a szót.
- Menj, kérlek, szárítkozz meg mielőtt meghűlsz. Nem szeretném, ha a betegség rád találna- azzal egy puszit hintett az arcomra és az emelet felé tessékelt. Engedelmesen elvonultam a szobámba, bő meleg víz várt a kádban én pedig elmerültem benne. A mellettem lévő kisasztalról levettem a sampont és a másik kenceficét, majd megfürödtem illatos anyagokkal. Mikor végeztem kiléptem és megszárítkoztam. Magamra öltöttem egy földig érő hálóinget, hosszú ujjai melengették a bőrömet. Egy halványzöld selyem köntöst is magamra vettem és kisétáltam az erkélyemre. A cseppek a fejem fölött kettéváltak így szárazon hagyva engem. Eddig miért nem gondoltam erre? Elmosolyodom, valahogy Dusan közelében minden gondolatom eltűnik, csak ő létezik olyankor számomra és a békesség, amit felém áraszt. Ahogy tekingetek, valami fehéret pillantok meg az egyik bozótba. A kíváncsiságom nem akar nyugtot hagyni így lesietek a lépcsőn és a bokrok között meg is találom, amit kerestem. Egy fehér bundás jószág kuporg ott és sír. Két farka olyan, mint a legpuhább anyag, amit valaha tapinthattam. Óvatosan megsimítom és remegni kezd.
- Nem bántalak- suttogom, kinyitotja a szemeit. Hatalmasak olyanok akár a gyémánt. Kezeimbe veszem és visszasietek a szobába. Leteszem az egyik puha díszpárnámra az ágyam közepére. Megnézem, és ahogy vizsgálom, észreveszem, hogy fáj az egyik lába azért sír. Hozok egy kendőt és vizet irányítok bele, majd enyhén megfagyasztom és a lába köré tekerem, hogy hűsítsem és enyhítsek a fájdalmán. Hálásan dörgölőzik a tenyerembe. Elfekszem, az ágyon mellkasom előtt pedig az állatka szuszog egyenletesen és nyugodtan. Engem is hamar elnyom az álom.
Reggel arra kelek, hogy valaki nyalogatja a kézfejemet. Kinyitom a szememet és a kis szőrmók helyett egy nagyobb méretű farkas szerű, de mégis rókára hasonlító állat néz vissza rám. Két farka végén pedig halovány tűz lobog. Sikoltok, majd hátrálok, de nem figyelek hol az ágy vége és leesem. Az állat az ágy peremére kuporodik, és onnan néz le rám. A szemei emlékeztetnek a piciny kis lényre, de a mérete megijeszt. Gondolatmenetemből az ránt vissza, hogy kivágódik az ajtó.
- Dália!- hallom meg Dusan hangját. Feltartom a kezem, ugyanis az ágytól valószínűleg nem lát. Az előttem fekvő lény vonyítani kezd, majd a mögöttem lévő sarokba kuporodik Dusant méregetve.
sárkányom odasiet hozzám és magához von, majd a lényemet szemléli.
- Hol találtál rá erre a lényre kedvesem? – néz le rám meglepetten.
- Tegnap még kicsi volt és sérült én pedig felhoztam és segítettem neki. Mire felkeltem pedig…- elmosolyodott én pedig nem értettem miért. Dühösnek kellene rém lennie, amiért felhoztam valamit, amiről nem voltam tisztában mi is. Ráadásul nem is az én otthonom ez a hely, hanem az övé, és a tudta nélkül tettem.
- Ne aggódj, nem fog bántani- néz le rám biztatóan- Segítettél neki- emeli szemeit a lábán lévő kötésre- Nem akar ő rosszat neked, csak ez az igazi valója és most, hogy megerősödött, újra felvehette azt. Agyafúrt lények, kik ártatlannak látszanak, de a valóságban erősek és, ha kell örökké hűségesek - meglepetten kibontakozom Dusan kezei közül. Elindulok a kis lény felé és kinyújtom felé a kezemet. Pár centi választ el minket, mikor megszakítja a távolságot és odaugrik elém és hozzám bújik. Érzem, hogy remeg a félelemtől.
- Egy hófehér kitsune, tiszta bundája viszont nem vetekedhet, a te tisztaságoddal- sétál mögém és leguggol mellénk, majd kezét nyújtja új szobatársam felé. Legalábbis reménykedem benne, hogy megengedi uram, hogy itt maradhasson.
- Adj neki nevet, hogy ne legyen névtelen, ezzel pedig magadhoz kötheted, úgy, ahogy ő szeretné - bíztat Dusan. Elgondolkodom és megérintem a farka végén lévő tüzet.
- Luna- mikor kimondom, a lángok körbeölelik a kezemet és egy karkötő jelenik meg rajta. Pár hófehér gyöngyből áll.
- Hozzád tartozik- simítja végig a gyöngyöket a csuklómon- Meg fog védeni mikor én nem leszek a közeledbe és én azt nem tehetem meg- néz ránk én pedig átölelem.
- Itt maradhat?- kérdezem félve és kíváncsian.
- Ha ez tesz boldoggá kedvesem- hint apró puszit a fejem búbjára. Felnézek rá és melegen rámosolygok.
- Nagyon szépen köszönöm Dusan- bújtam hozzá szorosabban. A kis róka felpattan az ágyra és összekuporodik rajta, majd halkan szuszogni kezd.
- Sajnálom Dália, de akadt egy kis elintéznivalóm. Bármennyire is fáj itt hagynom téged, de mennem kell- ereszt el engem és kezem az ő kezében pihen.
- Nem kell szabadkoznod, menj és tedd, amit tenned kell- apró puszit hintek az arcára, majd ellépek tőle- Elleszek míg távol vagy, ne aggódj miattam – mosolyodok el, amit ő viszonoz. Odalép hozzám egy lágy csókot lehel ajkaimra, melybe belepirulok.
Aztán kisétál az ajtón, melyet halkan be is csuk maga mögött. Hiába egy jövőbeli uralkodónak rengeteg tenni valója van és nem ér rá állandóan pihenni és lábat lógatni. Ő pedig egy kötelességtudó ember, aki elegendő figyelmet fordít mindenre, ami számára fontos. A szívemet pedig melegség tölti el mikor belegondolok, hogy én is a fontosak közé tartozom. Odalépek az ágyhoz és elfekszem rajta. Egy ideig a gondolataimba merülve nézek ki a fejemből, mikor is megunom a semmit tevést és dolog után nézek. Lesétálok az étkező felé, ahol már ettem párszor, majd onnan átmegyek a konyhába, ahol meglepetésként éri az ott tartózkodókat jöttem. Illedelmesen köszönök, ők pedig enyhén fejet hajtanak, majd újra a munkába temetkeznek. Az egyik szakácsnő odalép hozzám és megkérdezi, miben segíthet. Mikor megmondom miért is jöttem, csak hebeg habog és kézzel lábbal tiltakozik.
- Ha az Úr megtudja nagyon mérges lesz kisasszony- szabadkozik- Önnek nem lenne szabad magához nem méltó feladatot elvégeznie- tiltakozik továbbra is mikor a közelemben lévő fogasról leakasztok egy kötényt és magamra veszem. Egy idő után látja, hogy hajthatatlan vagyok és megadóan odahozott nekem mindent, amire szükségem van. Mikor eredeti otthonomban éltem, rengeteg szakácskönyvet olvastam és a receptek mind beleivódtak a tudatomba. Úgy döntöttem a szobában, hogy sütök egy finom almás fahéjas pitét Dusannak.
A sütés végeztével meghagytam, hogy mikor vegyék ki, továbbá, ha elkészült szeljék föl és vigyenek belőle föl dolgozó sárkányomnak. Egy kis vízzel lemostam a kezeimet és az arcomat.
A levegő vad táncot jár fehér tincseimmel, Luna fehér villámként cikázik mellettem versenyre hívva paripámat. Az utóbbi időben a lovaglásban találtam megnyugvást. Most, hogy Uram hazatért és munkához látott le kell magam kötnöm. Ahogy a dombtetőre érünk megállítom hátasomat és a látványt kezdem szemlélni a déli napsütésben. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a cikázás abba marad és Luna már nincs a közelemben. Szólongatni kezdtem és az egyik bokorból elődugja a fejecskéjét. Mikor elindulok felé lóháton elkezd előlem futni én pedig utána iramodom.
Nem is tudom meddig kergethettem, csak arra eszmélek föl, hogy házakat látok meg a horizonton. Kíváncsivá tesz és engedek a kísértésnek. Élvezem, hogy szabad vagyok, és végre felfedezhetek magam körül mindent, ami érdekel. Az aprócska város szélére érve leszállok a lovamról, rókám pedig apróvá lesz és a nyeregre szerelt táskába bújik. Ravasz kis jószág vagy kis róka. Mosolyogva és kíváncsian sétálok a macskakövön. Zavarba jövök, mert mikor meglátnak, alaposan megbámulnak az emberek. Nem is csoda, ritkaság hófehérhajú nőt látni. Minden kis bódénál megállok szemlélődöm és nézelődöm. Az egyik zöldséges stand melletti kis ékszerésznél nézegetem a csecsebecséket mikor éktelen kiabálás csapja meg füleimet.
- Te koszos kis csavargó! Végre elkaptalak, most elnyered a büntetésedet!- fenyegetőzik egy jól megtermett férfi, egy kisfiú szakadt gallérját szorongatva. A következő pillanatban nem gondolkodom, odalépek és egy erős rántással kikapom a kisfiút az ádáz férfi kezéből és magam mögé tessékelem védelmezően. Mikor a férfi meglát, elkerekednek a szemei, de utána dühösen villannak.
- Adja át azt a gyereket asszonyom!- szól rám erélyesen. Kisebb tömeg gyűlik, körénk én pedig ideges leszek, de pirosló arccal szólásra nyitom a számat.
- Mi a vétke ennek a sovány, csapzott kisgyermeknek uram?- kérdezem határozottan, legalábbis látszatra az vagyok. Igyekszem nem kimutatni izgalmamat. Először járok szabadon emberek között és máris bajba keveredem.
- Lopáson kaptam, tehát adja át és kimérem rá a büntetést!- kiabál és ököllel mutogat a szoknyámat szorongató gyerekre. Ahogy lenézek rá, megakad a szemem a csuklómon pihenő ezüstkarperecre, melyet a szobalányom készített ki nekem a ruhámhoz. Lehúzom a csuklómról és a férfi szemei elé tartom.
- Ez fedezi a kárát?- kérdezem. A férfi szemei csillogni kezdenek és elveszi tőlem.
- Kegyed nagyon jószívű egy koszos kis csavargóval- néz rám meglepetten, majd a gyermekre tekint- Te pedig! Meg ne lássalak még egyszer itt különben bajok lesznek!- a gyerek erőtlenül bólintott én pedig megragadtam a lovam szárát és a kisfiút gyengéden kézen fogtam és elvezettem a tömeg gyűrőjéből.
- Köszönöm néni- nézett föl rám mikor megálltunk. Lovamhoz léptem és a táskából előhúztam egy erszényt. Hogy honnan van nálam arany? A szobalányom, mondogatta mikor Dusan nem volt itthon. Legyen nálam mindig kitudja mikor jön majd jól, és igaza lett. Az egész erszényt a fiú kezébe nyomtam, aki ámulva szemléli.
- Néni nem fogadhatom el- akarná visszaadni mire csak megrázom a fejemet.
- Tedd csak el, ajándék- suttogom, leguggolok elé és megsimogatom a buksiját. Nevetve köszöni meg, megölel, majd elrohan. Még látom, hogy egy kislányhoz fut és mosolyogva mutatja neki, azt, amit neki adtam. Ragyog az arcom az örömtől. Tovább sétálok, az egyik standnál egy öreg néni üldögél. Mikor megállok előtte, hogy szemügyre vegyem portékáit felém nyújt valamit. A meglepettségtől nem ismertem föl.
- Tartsd a karod gyermekem- odanyújtom neki, azt, amelyikről hiányzik az ezüst karperec. Bőrt érzek meg a csuklómon. Egy karkötőt köt föl, mely fehér állatbőrből van fonva, nagy gonddal elkészítve.
- Én ezt nem tudom… - szabadkoznék, mikor rám mosolyog, olyan kedvesen, hogy a szavak a torkomon akadnak.
- Az önét odaadtad nemes cél érdekében, igaz nem oly drága és nemes, mint a kegyedé, de remélem elfogadja ezt egy öregasszonytól, akit meghatott nemes tette – én csak fátyolos szemekkel bólintottam és megszorítottam a meleg érdes kezeket. Megfogadtam magamban, hogy viszonozni fogom az anyóka kedvességét a közeljövőben. Tovább sétálok mikor hatalmas üdvrivalgás és ámulat támad a nép körében. Mikor megpillantom mi miatt is ez a nagy öröm, a szemem találkozik az izzó szempárral.
- Dusan- csak ennyit tudok suttogni. A sárkány megiramodik felém és előttem megáll, leszáll lováról és aggódva kézen fog.
- Soha többé ne tűnj el szó nélkül kedvesem- mondja megfeledkezve a körülöttünk lévőkről. Sutyorogni kezdenek, néhány szó el is jut hozzám.
,, Ő biztosan a hercegnő!”
,, A jövendőbeli királynénk!”
Szerkesztve Nauki által @ 2014. 09. 07. 15:28:51
|
| Morticia | 2014. 08. 14. 10:39:31 | #31007 |
Karakter: Dusan Dragon
Megjegyzés: Naukimnak
Szélnél sebesebben vágtattam úticélom felé. Lovam, ki ugyancsak páratlan volt a maga nemében, nem bánta, sőt, élvezte a vad vágtát, melyben manapság egyáltalán nem volt része.
- Hosszú útra indultunk, cimbora. – suttogtam az egyik rövid pihenő során füleibe, mire hatalmasat nyerített elégedettsége jeleként. Megmosolyogtam lelkesedését, lecsutakoltam, enni és inni adtam neki, majd folytattunk utunkat a hosszú, erdei ösvényeken, majd széles, macskaköves utakon. A nappalok s az éjszakák úgy suhantak tova, akár a másodpercek, ám egyikünk lendülete sem tört meg, sőt, minél közelebb értünk, annál kevesebbet pihentünk. Első állomásunk egy erdei, apró kunyhó, mely mintha a természet része lenne. A fák gyökereinek rései közé épült a talapzat, törzsük körülölelte a falakat s a tetőt. Gallyaik végigfutottak az apró lakás minden szegletén, mintha saját része lenne mindegyiknek.
Lovamról leszálltam, felesleges kikötnöm, így nem tettem. Bízom benne, s ő is bennem. Vígan legelészni kezdett, míg én az ajtóhoz léptem, majd kopogtattam. Csodálatos, szinte égi jelenés nyitott ajtót. Maga is letűnt korok egyedüli túlélője. Egy Erdei Elf, ki Valanor névre hallgat.
- Légy üdvözölve, Sárkányok királya. – mondta mosolyogva, jégkék szemeit megtöltötték az öröm fényei. – Sötét, komor gondolatok űztek hozzám eme késői órán. Jer, s mond, mi nyomja szíved. – kezét az ajtó felé nyújtotta, s meg sem várta üdvözlésemet, beljebb tessékelt. Az egyszerű, mégis fenséges berendezés megnyugtatólag hatott elmémre s szívemre egyaránt. Körbelengte a múlt állandósága és a halhatatlanság ereje, mely nem hogy csökkent az elmúlt évszázadok alatt, inkább erősödött.
- Tudom, mire gondolsz, barátom. Ám nem, magam még nem találtam meg társam, de érzem a közelségét. A te boldogságodtól viszont örül a szívem. – felelte kellemes, bariton hangon. Mindig meglep, milyen mértékű tudással rendelkezik, mellette eltörpülni látszom.
-A múltat megváltoztatni fajom képessége, ám egy évezredben csupán egyszer tehetem, s még nem jött el az ideje, így ebben segítséget nem tudok neked nyújtani. Mágiád nem a régi, így azzal sem sokat tudsz már elérni ezekben a nehéz időkben. Kedvesed személyazonosságát homály lepi –a távolba révedt, így tudtam, innentől nem csupán elmém, hanem magát a jövőt is fürkészte. Szeretem, amiért nem kell kimondanom nála, mi bánt s nyíltan segítséget kérnem, elég csupán rá gondolnom s ő megérti… Igaz, erős barátság lakozik köztünk, magunk sem tudjuk már, mióta…
- A jövőtök ködös, ám belengi a halál árnyéka. Légy óvatos,ne bízz a királyban! Kerüld igazi valód, ahogyan az udvart is. Ha így cselekedsz, legvégső esetben elveszted státuszod, ám ha rosszul lépsz… Ismételten egy Sárkány fogja szántani az eget. Vagy te, vagy pedig Dália. – szavaitól megfagyott a vér az ereimben. Rá kellett jönnöm, miszerint mindig hallgatnom kell a megérzéseimre. Ha a palotába vágtattam volna tüstént, elveszítettem volna azt, aki a legfontosabb számomra ezen a világon.
- Köszönöm, Valanor, barátom. Nélküled már réges-rég elmúltam volna. – hajtottam meg a fejem az Elf király előtt, kinek bár nincs most birodalma, türelme s tudása megadatott ahhoz, hogy ezen egy gyönyörű napon változtathasson.
- A rossz hírt sose köszönd, Dusan. S még valami: kettőtök kapcsolata nem maradhat soká titokban, óvatosan járj el, forgasd a szavakat, akár a nemes acélt. Mindenhol kémek lesik léptedet, egy árulkodó jelre várnak, féltékenységgel szívükben. – megszorította a kezem, mintha aggódott volna. – Tárd fel szándékod, de ne említsd nevét, mond, pór, s a palotába, míg a király él, el ne vidd! – szinte kiabált s karjai majdnem összemorzsolták ujjaimat, ereimben jéggé fagyott a vér. Nem attól, amit mondott, hanem tekintetétől, melyben Dáliát láttam sírjában feküdni s magamat, örök gyászba fordulva.
Fejemet leszegve meghajoltam előtte, majd kisiettem az ajtón. Utánam kiáltott.
- A levél szövegével ne foglalkozz, pár nap múltán megérkezik kastélyodba, onnantól kezdve egyetlen dolgod van: elküldeni az Emberek királyának! A Valák léptei kísérjenek utadon!
- Úgyszint, barátom. – préseltem ki a szavakat összeszorult torkomból, s lovamra pattantam, aki azonnal vágtatni kezdett vissza oda, ahonnan egy hete indultunk. Egyetlen percre sem álltunk meg, éreztük, szükséges ez az őrült iram s a sárkányt és lovat egyaránt megerőltető futás az idővel.
Az egy hetes utat sikerült lecsökkentenünk három napra s négy éjszakára. Már látszottak váram tornyai, hallottam a szolgák zsivaját, éreztem a lovak szagát, mikor ismeretlen erő lett úrrá a gondolataimon.
Egy Sárkány szállt felettem az égen. Gyönyörű, szinte mámorítóan kecses, mégis hozzám mérten törékeny és apró. Röptéből látszott a szabadság öröme, a szél cirógatásának élvezete, minden, mi egy Sárkányt éltet s melyet halandó nem érthet.
Lovamról leugrottam, megpaskoltam a nyakát.
- Legelj s pihenj, cimborám, amíg szíved jónak látja. Tudom, magadtól is hazatalálsz és haza is jössz, barátom. – megcirógattam fejét, mire mint egy kiskutya, megnyalta arcom. Nevetve fordítottam tekintetem az ég felé, s mintha elfeledtem volna Valanor szavait, felvettem igazi alakom.
Szárnyra keltem, s az égen táncot jártunk: Ő és én. Ősi mozdulatok, szavak s gondolatok töltötték meg elmém, mintha még mindig élne Sárkányfog valódi városa, melyben ezerszám éltünk. Szinte éreztem az ezüst páncélok, kardok szagát, láttam magam előtt a házakat, a népemet… Szívemet jeges marok szorította össze, s mire észbekaphattam volna, kedvesem már a földön állt emberi mivoltjában. Elegánsan leereszkedtem hát magam is, s felvettem álcámat, melynek magam sem tudom, meddig, de fogja leszek. Igen, mert csak így óvhatom s menthetem meg a szerelmemet.
Dália óvatosan, mintha attól félne, hogy egy álomkép vagyok csupán, felém lépkedett. Hirtelen karjait testem köré fonta, arcát mellkasomnak préselte s szavakat suttogott fátyolos, szinte síró hangon.
- Köszöntelek itthon Dusan- éreztem, miszerint könnyeket ejtett hazatérésem örömére. Hangja tele volt boldogsággal, szerelemmel, mely felmelengette fagyos szívemet. Magam is átöleltem s magam sem tudom, mennyi ideig, de így álltunk a domb tetején, akár a szerelem megtestesült szobra; szótlanul, meg nem mozdulva, míg a csillagok nevettek ránk s a hajunk víg táncot járt a széllel.
Örökkévalóságnak tűnő idő múltán szólalt csupán meg.
- Hiányoztál… - suttogta enyhén rekedten, mintha azóta sírt volna.
- Te is nekem, Szerelmem. – feleltem fátyolos, érzelmektől fűtött hangon. Bal kezemmel álla alá nyúltam, s felemeltem óvatosan, nehogy kárt tegyek benne. Ajkaira hajoltam, s csókot leheltem a pirosló, mézédes csodára. Jobb karom óvatosan cirógatta gerince mentén, míg elmélyítettem a csókot.
Óvatosan, szinte félve nyílt meg előttem, ám elértem, mit akartam. Nyelvemmel felfedező útra indultam, minden apró porcikájának édességét megismerni s megízlelni vágytam. Éreztem, ahogyan feloldódnak gátlásai s ösztönösen hozzám simul. Mélyről jövő, elégedett hörgés hagyta el ajkaimat, s ez az érzés hideg zuhanyként hatott rám. Nagyon nehezen, de sikerült elszakadnom tőle. Mondhatni, belehaltam az érzésbe, ám abba biztosan belepusztulnék, ha ily méltatlan módon tenném asszonyommá.
Tekintetem az övét kereste, s megtalálta. Fátyolosak voltak az imént átéltektől, ajkai duzzadtak s vörösek a csókomtól, enyhén pihegett s nekem támaszkodott, mintha minden ereje elhagyta volna. Feléledő férfias büszkeségemnek igazán jót tett, s birtoklási vágyam is az égig emelkedett.
- Ha csak fele annyira szeretsz, mint én téged, kedvesem, magam vagyok a legszerencsésebb férfi ezen a világon. – suttogtam minden szavam után apró csókot lehelve feje búbjára. S ekkor eszembe jutott a gyűrű, melyet réges régen kaptam Elf barátomtól s mely azóta is mellényem zsebében vár rám.
- Dália, tudsz rám figyelni, kedves? – kérdeztem, mire aprót bólintott, így folytattam. – Szeretném, ha egy ideig nem hagynád el a kastély területét, s nem változnál át. Magam sem fogom megtenni, hogy ne érezd nehéznek. Kérlek, hidd el, komoly okom van ezt kérni, s ha bízol bennem, megteszed.
-Megteszem, Dusan – suttogta még mindig fátyolos hangon, mire elmosolyodtam. Azonban hamar komorrá váltam, s féltérdre ereszkedtem előtte, miután sikerült a gyűrűt rejtő dobozt markomba rejtenem. Tekintetemet ráemeltem.
- Dália, legszebbike ezen világ teremtményeinek. Gyönyörű vagy, lelked gazdagságának s kincsének párja nincsen. Lelkem jobbik fele, életem értelme, éltetőm vagy. Örökké hálával tartozom, mivel megosztottad velem fényed a sötétségben, megismertetted velem a boldogságot s szerelmet.
Míg nem jöttél, sötétségben tengettem napjaimat, egyedül, s magányosan. Ingoványos talajon jártam, melyből nem volt menekvésem. Néha sikerült feljebb küzdenem magam s levegőhöz jutnom, ám nemsokkal később mélyebbre taszíttattam, mint valaha. Kiutat kerestem, ám sosem találtam s úgy éreztem, hamarosan megfulladok s hosszú éltem percei végleg leperegnek. – apró szünetet tartanék, mielőtt folytatnám.
- S akkor megjelentél te. Ragyogó, örökkön fénylő csillagként megvilágítottad létemet. Gyengéden karon fogtál, s kivezettél az ingoványból. Száraz talajt jutattál lábam alá, a fullasztó levegő helyett üde, friss levegő cirógatta arcom, míg te felettem ragyogtál s lemosolyogtál reám. – mély levegőt vettem, s bátorságom minden morzsáját összeszedve rátértem a lényegre.
- Dália Dragonia. Megtisztelnél azzal a keggyel, hogy hozzám kötöd az életed s a feleségem leszel? - tenyerem rejtekéből előkerült a szépséges, Elf kezek által tökéletesre készített, rubinköves gyűrű. Olyan, akár ezernyi inda, mely szerelmesen öleli körbe az ékkövet, s annak ujját, kinek szánják.
Szerkesztve Morticia által @ 2014. 08. 18. 16:20:28
|
| Nauki | 2014. 08. 08. 12:04:29 | #30949 |
Karakter: Dália Dragonia
Megjegyzés: Morticiamnak
- Úgy látszik, egész életünkben egymás bocsánatáért fogunk esedezni, mert félreértjük a másikat… Nem mint szolga vagy az enyém… Hanem mint asszony… A szerelmed az enyém… A szívem pedig a tiéd… Édes Istenem, még a szavam is elakad, és össze-vissza beszélek, ha itt tarthatlak, így, a karjaimban, Dália… Évszázadokat vártam erre a pillanatra- nagyot sóhajt, minden egyes szó után meleg csókokkal árasztva el fejem búbját. Óvatosan kibontakozik ölelésemből, majd gyönyörű szemeit enyéimbe fúrja.
hosszú percekig csak egymás tekintetét olvassuk. Egyszer csak, kisvártatva keze állam alá siklik és óvatosan fölemeli azt, hogy még jobban feltudjak rá tekinteni. Lefelé hajol, majd rövid tétovázás után férfiasan kemény száját enyémre tapasztja, majd egyre jobban mélyíteni kezdi a csókot. Remegés fut végig a testemen az ismeretlen érzések egyre jobban megrohamoznak. Úgy ölel magához, hogy ha szeretnék, el tudjak húzódni. De ó, hogy is tennék én ilyet? Végre ott vagyok, ahol mindig is lennem kellett volna. Szeretem őt és vágyok az érintésére… A felismerésnek köszönhetően remegés lesz úrrá rajtam az elfojtott vágytól és a visszafogottságtól. A félelem is társul hozzá, mi lesz, ha nem tudok felnőni az elvárásaihoz?! A következő percekben megszakítja a csókot és apró puszit lehel homlokomra.
- Szeretlek, angyalom– suttog, majd teljesen elenged – Kérlek, ne haragudj rám. Nem szeretnélek sem megrémíteni, sem olyat rád erőltetni, amire még nem állsz készen – rám mosolygom, őszintén és szívből, majd megfordulva távozik, mielőtt akár egy szót is szólhatnék.
A csalódottság és a meglepettség érzése kerít hatalmába és zavaromban visszasétálok az asztalhoz és az ott elhelyezett szőlővel szemezek, majd tétován csipegetni kezdek. A nemrég lezajlott események ólomsúlyként nyomják a vállamat, de furcsa, mivel valamelyest megkönnyebbülést is érzek. A szőlő megkopasztása után, tétova lépésekkel indulok a birtok felfedezésére. Lovak nyerítése csapja meg a fülemet és így a hang irányába indulok. Odaérve az istálló ajtajában Dusant pillantom meg egy gyönyörű paripán.
- Vigyázz rá- intézi a parancsot öreg szolgálójához, majd gyors vágtában elhagyja a birtokot. Meglepetten tekintek utána. Az öreg megfordul és megakad rajtam a szeme.
- Kisasszony?- kérdezi tétován. Némán bólintok, erőt veszek magamon és némi magabiztosságot húzok magam köré.
- Dusan úr hová ment?- kíváncsiskodtam félve. Az öreg kedvesen elmosolyodott, mellém lépett és kezét felajánlva nekem vezetni kezdett a hatalmas épület felé.
- Dolga akadt, de, amint tud visszatér önhöz- mosolya csak szélesebb lett és bajsza alatt suttogott még valamit, amit még érzékeny füleim se tudtak kivenni. Tétován bólintottam.
A következő napokban a ház személyzetének köszönhetően, az önbizalmam és a bátorságom egyre jobban megjött. Nagy hálával tekintettem rákjuk, akármikor találkoztunk, hiszen nekik köszönhetően némiképpen az emberektől való félelmem és zárkózottságom kezdett oszladozni. A reggelit mindig a szobámba kaptam, az ebédet pedig egyedül fogyasztottam a jó időnek köszönhetően kint, a kertben ott, ahol Dusannal reggeliztünk. A vacsorát pedig rendszerint a könyvtárba kaptam, mivel újabban rengeteg időt töltöttem ott. Az öreg rengeteget segített nekem, mivel vettem a bátorságot és megkértem, hogy tanítson a jelenlegi etikett szerint, és a jelenlegi kornak megfelelően formalitásokat és társalgási formákat. Olyannyira elmerült a tanításomban, hogy még táncórákat is kaptam, amiken eleinte nagyokat mosolyogtam, mivel szegénynek mindig a lábára léptem, de ő ezt nem bánta, sőt megtiszteltetésnek vette. Érdekes egy alak annyi szent.
Egyik este a kertben ülve olvasgattam, egy roppant érdekes történelmi könyvet, ami azt taglalta mi történt a világban, míg én bezárva tengettem életemet. Faltam a sorokat, és arra eszméltem föl, hogy az eddig felhős ég kitisztult és a Hold gyér fénye ragyog le rám. Becsuktam a selyemborítású könyvet és a földre helyeztem magam mellé, ugyanis a csupasz fűben üldögéltem. Ez lett az egyik kedvenc helyem, egy magas dombtetőn ez az egyetlen pompás hatalmas fa állott és mikor sütött a Nap itt olvasgattam. Vagy, ha éppen lovagoltam, akkor itt mindig elidőztem, ugyanis időközben azt is megtanultam. Az öreg még saját lovat is biztosított nekem. Egy gyönyörű szürke, már már hófehér kanca, aki a Zúzmara névre hallgat.
Belefeledkezve a csillagok gyönyörű végtelen tengerébe léptem egyet előre, bizonytalanul körbepásztáztam a dombot, majd felöltöttem sárkányi mivoltomat. Testem megnyúlt és zöldes páncél jelent meg a hasfalamon, erős izmos lábak testem két végén. Hosszú pengeéles farkam, és dús fehér, selyemtapintású szőr jelent meg a testemen. A kő a mellkasomba ágyazódott és ott ragyogott. Elrugaszkodtam a talajtól és felröppentem. Magasabbra és magasabbra, mintha csak az ég legfelső határát keresném.
Szabad vagyok…
Teljesen gondtalan és szabad. A testem a gondolatok hatására még könnyebb lett, mintha a gátjaim és bilincseim egyszerre leoldódtak volna rólam. Sok idő telhetett el mióta az eget hasítottam. Hirtelen ismerős, de mégis idegen energiát éreztem meg magam körül. Éjsötét árny suhant le mellett táncra hívva. Mozdulataiból könnyedség és barátság, nem is inkább mérhetetlen odafigyelés áradt felém. Megbíztam benne, mellé szegődtem és mikor a Hold előbújt a felhők mögül egy sárkány tüzes tekintete nézett vissza rám. Elképedtem. Gyönyörű volt és fenséges, csodálatra méltó példánya a nemesi vérnek. Tiszta, erős és sérthetetlen. Ezzel szemben én a korcs, a jogtalan birtokosa a vérnek elbújhatnék szégyenemben. Tekintetéből viszont csodálat és szeretet áradt. Leereszkedtem a földre és a lobok takarásában felöltöttem emberi mivoltomat és pironkodva emeltem föl a földről a könyvet, amit mellkasomhoz szorítottam, ahonnan szívem majd kiugrott.
Hazatért…
Visszhangozta az izgatott dübörgés. Szívem érte epekedet mióta elment, rá vágytam mióta nem láthattam. Ő is leereszkedett enyhe széllökést keltve, mitől hajam táncra kelt. Mire kettőt pislogtam ott állt előttem teljes emberi mivoltában. Óvatosan léptem felé egyet, mintha attól félnék, hogy ő csak egy tétova álomkép és tovasuhan a pillanattal együtt. Kezeim önálló életre keltek és köré fontom és mellkasához bújtam.
- Köszöntelek itthon Dusan- suttogtam a szavakat és a boldogság könnyei apró ezüstös cseppekben gördültek le az arcomon.
|
| Morticia | 2014. 07. 29. 16:15:04 | #30811 |
Karakter: Dusan Dragon
Megjegyzés: Naukimnak
Örökkévalóságnak tűnik, míg mellém telepedik a földre. Nehezen kapok levegőt, felemésztenek az érzéseim. Rettegek, sőt! Halálra vagyok rémülve. Nem bírnám ki, ha elveszíteném, viszont tudnia kellett… Igen… Most még talán el tudja fogadni, s én is, az esetleges hidegséget, később viszont már nem…
Uralnom kell az érzéseimet, mert ilyen állapotban az álcám semmivé lesz, az igazi valóm hamarosan úrrá lesz rajtam, s akkor nem csak én kerülök veszélybe, hanem Dália is! Mély lélegzeteket veszek, hátha sikerül újra uralmat szereznem saját magam felett.
Az átváltozás abba marad, viszont még mindig gyengének, elesettnek s kihasználhatónak érzem magam, ám ez egy cseppet sem zavar, hiszen a kedvesem előtt térdelek ilyen helyzetben. A kezében van az életem, s ezt ennél jobban nem bizonyíthatnám se neki, sem pedig saját magamnak.
Amikor megérzem bőre puhaságát az arcomon, kellemes bizsergés lesz úrrá a testemen. Könnyeimnek nem szabhatok gátat, így azok az ujjaira peregnek tovább, eláztatva azokat. Másik kezét is az arcomra fekteti, így már mindkettő rajtam pihen. Reszketek, amint felismerem a szituáció megmosolyogtató, mégis morbid mivoltját. Szeretnék előtte erős lenni, mégis őszinte. Azonban ha elgyengülök a közelében, sosem védhetem meg… Reszketek, mert félek a válaszától, remegek, mert hozzám ért s mert még mindig nem bírom abbahagyni a sírást. Nem tudom összeszedni a gondolataimat, melyekn össze vissza csaponganak. Zavart vagyok.
Félve nézek fel rá, s amikor a tekintetem találkozik az övével, enyhe szégyent érezve ismét a földre szegezem.
- Nézz rám- kérte nagyon halkan, szinte fohászkodva. Először nem tudtam, eleget tudok-e tenni a kérésének, hiszen ilyen sebezhető még sosem voltam, azonban erőt vettem magamon s végül sikerült. Minden fájdalmam, félelmem kiült a szemeimbe, s ő meglátta azokat. Óvatosan a homlokomhoz hajolt, majd apró puszit lehelt rá. A szívem hatalmasat dobbant, mondhatni, majdnem kiugrott a helyéről. A szemeimet pár pillanatra lehunytam.
- Köszönöm- kezdett bele halkan, homlokát az enyémhez simítva- amit eddig értem tettél- amikor meghallottam az „eddig” szócskát, megmerevedtem s a lélegzetem is kihagyott egy ideig- Szeretném- elcsuklott a hangja a bizonytalanságtól, engem pedig majd’ elemésztett már a várakozás s a félelem keveréke, mégsem szerettem volna őt sürgetni. Nehéz és hirtelen döntés elé állítottam, mely elé sosem szerettem volna. Legalábbis még most nem, azonban tudnom kell!
- Azt szeretném- kezdett neki újra- hogy itt maradhassak veled- Féltem ettől a választól, mondhatni, egy világ dőlt össze bennem. Nagyot sóhajtva lassan feltápászkodtam, mintha évezredeket öregedtem volna s nehezemre esne egyáltalán ez a mindennapos mozdulatsor… Aprót hajoltam irányába, kerülve a tekintetét, majd elindultam a kastély irányába. Írnom kell a királynak, hogy jöttömre még se számítson, a fontos hír még sem az… Igen… Utána pedig el kell mennem egy időre, mert… Mert… Ó, egek, nem bírok gondolkodni…
A gondolatmenetemet egy hirtelen érzés szakította félbe. Dália hátulról magához ölelt, karjai szorosan a hasamnál fonódtak össze, míg arcát a hátamba fúrta. Hosszú hajfürtjei a hátamat simogatták, meleg lélegzete a lapockámat borzongatta.
Szemeim tágra nyíltak a megdöbbenéstől, szívem hevesen zakatolni kezdett. A vállaimból, s minden tagomból elszállt a feszültség, teljesen ellazultam. A lélegzetem ismét kihagyott, se gondolkodni, se megszólalni nem tudtam. Gyönyörű, mesébe illő pillanat volt ez, melyre már régóta vártam… Túlságosan is rég…
Fejemet ismét előre hajtom, ajkaimon mosoly suhan át, míg a szemeim elfátyolosodnak. Szerencsére ezt senki sem látja, még a kedves sem…
- Ó te bolond. Félreértettél- suttogta- Veled szeretnék maradni, mint egy olyan ember, vagyok sárkány… vagyis nő- hebegte- aki melletted lehet, mint…- annyira megkönnyebbültem a szavai hallatára, hogy nem hagytam neki befejezni. Hirtelen mozdulattal megfordultam a karjaiban, államat a feje búbjára ejtettem, egyik tenyerem selymes hajába túrt a tarkójánál, míg a másik a derekát ölelte át, úgy, mintha sosem akarnám elengedni.
- Lehet, hogy bolond vagyok, de csak egy bolond tud igazán szeretni, hisz ki az, ki magára vállalja a szerelem minden fájdalmát és mit sem törődik vele- suttogtam a hajába, beszívva annak édes virág illatát.
- Én is szeretnék bolond lenni- suttogta és halkan nevetve. Apró puszikkal leptem el a feje búbját. A szél megerősödött és körülöttünk örvénylett, apró hókristályok jelentek meg és táncra keltek a széllel.
Felemeltem a fejem s néztem a rég nem látott jelenséget, a szél és a jéggé fagyott víz harmóniában egyesült játékát
- Öröm táncot járnak- mondta halkan.
- Igen, de nem akárkinek, hanem a hercegnőjüknek… az én hercegnőmnek… - jelentem ki csöppet sem szállva el magamtól, enyhe birtoklási hajlammal a hangomban. Érzem, ahogy megremeg a karjaimban, megfeszül az egész testében. Halkan elnevetem magamat.
- Úgy látszik, egész életünkben egymás bocsánatáért fogunk esedezni, mert félreértjük a másikat… Nem mint szolga vagy az enyém… Hanem mint asszony… A szerelmed az enyém… A szívem pedig a tiéd… Édes Istenem, még a szavam is elakad, és össze-vissza beszélek, ha itt tarthatlak, így, a karjaimban, Dália… Évszázadokat vártam erre a pillanatra. – nagyot sóhajtok, minden szavam után egy apró puszit nyomtam a feje búbjára, s érzem, végre sikerül ellazítania ismét. Legszívesebben órákig ölelném így, de más teendőim is vannak. Óvatosan bontakozom ki az öleléséből. Tekintetem az övét keresi, s hamar meg is találja. Végtelen örömöt látok a gyönyörű kék szemeiben, melyek enyhén fátyolosak az átélt érzelmektől.
Összeszedem minden bátorságomat. Bal kezemmel az álla alá nyúlok, kedvesen kényszerítve, hogy még jobban felnézzen rám, majd lassan az ajkára hajolok. Lehunyom a szemeimet, amint az én durva ajkaim az ő puhaságával találkoznak. Érzem, ahogy megremeg egész testében, így óvatosan, mintha attól félnék, hogy összetöröm, magamhoz ölelem. Úgy tartom, hogyha szeretne elhúzódni tőlem, nyugodtan megtehesse. Óvatosan igyekszem elmélyíteni a csókot, azonban amikor ismét remegni kezd, nagyot sóhajtva elhúzódom tőle s megcsókolom a homlokát.
- Szeretlek, angyalom. – suttogom, majd elengedem. – Kérlek, ne haragudj rám. Nem szeretnélek sem megrémíteni, sem olyat ráderőltetni, amire még nem állsz készen. – rámosolygom, őszintén és szívből, majd megfordulva távozom, mielőtt akár egy szót is szólhatna szegény. Azt hiszem, menekülök a válaszától.
- Mikor lettem én ilyen gyáva? – kérdem saját magamtól, amikor tisztes távolságra kerülök tőle. Elmosolyodom saját magamon. Nem gyáva vagyok, hanem szerelmes. A szerelem gyengít, mivel ad egy sebezhető pontot, azonban rendkívül erőssé, legyőzhetetlenné is tesz egyaránt.
Az istálló felé igyekszem, ahol már Loghain a megbeszéltek szerint vár rám felkészítve a lovamat, összekészítve a holmimat a hosszú útra.
- Meddig lesz távol, Uram? – kérdi kihúzva magát, hamiskásan, hiszen szerintem a csomag méretét tekintve tudja, milyen hosszú útra készülök.
- Remélhetőleg csupán egy hétig. Addig vigyázz az Úrnődre – az utolsó szót külön kiemelem s megnyomom, mire Loghain arcán mosoly suhan át. Igazi és őszinte. Olyan, mint az apákén, amikor a fiuk elmeséli nekik, hogy megtalálták életük szerelmét. Az öreg hasonlít is a vérszerinti apámra, s néha úgy is viselkedik, mintha a fia lennék. Nem szemtelenségből követi el, s nincs is ellenemre ez a fajta ragaszkodás.
- Hová utazik, ha szabad megkérdeznem? Tudja, csak hogy mit mondjak az új Úrnőmnek.
- Az úticélom a királyi udvar. A szándékom viszont csak rád és rám tartozik. – nagy levegőt veszek. Nem mintha félnék tőle, hiszen teljesen megbízok benne. Inkább attól félek, amit mondanom kell. – Áldást kérek a királytól a nászomra. Feleségül fogom venni Dáliát.
- Az Úrnő ezek szerint nem tud erről. És ha ellenkezik? – kérdi huncut fénnyel a szemében, amit csak neki engedek meg. Az effajta szemtelenség másoknál halállal jár, azonban rajta a félelem szagát egyáltalán nem érzem.
- Olyan férfinak ismersz, akinek ellen tudnak állni a nők? – nevetem el magam nem egy esetre gondolva, amikor a leányok egyetlen pillantásom után atyáik áldását kérték a nászunkra, holott még meg sem kértem a kezüket.
- Nem, nem olyannak ismerem, herceg. Viszont Dália kisasszony sem egy átlagos kis leány, akit egyetlen mosollyal le lehet hengerelni.
- Ez így igaz. – biccentek felé, immár a ló nyergéből. Mindig is csodáltam a rendkívüli éleslátását és emberismerő képességét. – Vigyázz rá. – parancsolom, majd vágtára ösztökélve lovamat átszáguldok a kapun s eltűnök a messzeségben.
- Mennyit hallott az Úrnő a beszélgetésből? – kérdi Loghain hátra sem nézve, az istálló egyik ablaka felé intézve mondandóját.
Szerkesztve Morticia által @ 2014. 07. 29. 16:16:06
|
| Nauki | 2014. 07. 28. 15:56:18 | #30800 |
Karakter: Dália Dragonia
Megjegyzés: Morticiamnak
- Tudod, Dália… Régóta jelen vagyok az életedben. A szobor a könyvtáradban, mely a medált adta… Én voltam- bennem rekedt a levegő és egy enyhe sokk hullám rázta meg a testemet, el akartam tőle távolodni, az igazat megvallva, megijedtem tőle – Kérlek, hagy mondjam el. Szeretném, ha megértenél, mire a végére érek- egy picit ellazulok a karjai között, hiszen igaza van, mindennek oka van, minden okkal történik.
- Az a medál nem csupán arra szolgált, hogy az erődet kordában tarthasd. Hanem arra is, hogy mindig tudjam, mi történik veled. Figyeltem, ahogy cseperedsz. Gyönyörű és okos nővé értél, jobbat sosem kívánhattam volna. Szomorú voltam, igazán, amikor láttam a börtönödet, azonban ott biztonságban voltál, míg én terveztem a jövőt. Sosem kapkodtam el semmit… Ez okozta ezt az egészet! Későn léptem, akkor, amikor már szenvedtél. Képtelen voltam végignézni, mit élsz át, így elfordítottam a tekintetem a medál párjáról. Felépítettem mindent, amit látsz, hogy az alkalmas pillanatban kiszabadíthassalak és magamhoz hozassalak. Meg szerettem volna adni neked mindent, amit csak kívánhatsz. Szerettem volna, ha igazán boldog lennél itt… Azonban ez túl sokáig tartott. Túl sokat szenvedtél miattam, amit sosem fogok megbocsátani magamnak- vesz egy nagy levegőt, mely sokat sejtet a számomra, valamiért pillangók kezdenek el táncolni a gyomromban és a szívem hevesebben kezd dobogni.
- Szeretlek, Dália. Szeretlek, mióta csak megszülettél- megremegek a szavak hallatára- A szívembe zártalak, s onnan sosem fogsz távozni. A tűz, mely miattad ég, sosem fog csitulni, sem pedig eltűnni. Imádlak a fejed búbjától egészen a lábad ujjáig. Elvarázsol az éles eszed, a csodás hangod… Minden, ami te vagy. A kedvességed balzsam a magányomra, a jelenléted csillapítja haragomat a világ felé, megnyugtatsz s a legjobbat hozod ki belőlem, melyre még sosem volt példa hosszú, nagyon hosszú életem során. Te vagy az első élőlény, kihez kötődöm, az első s utolsó szerelmem egyben. Jobban szeretlek az életemnél is, így örömmel dobnám el a védelmedben, vagy csupán azért, hogy te boldog lehess!– a végén már szinte csak suttog. Meglepetten merevedek le. Nem tudok erre mit reagálni. Soha nem mondott nekem még ilyet. Engem sosem szeretett még senki…
- Kérlek, sőt, inkább könyörgöm… Bocsáss meg nekem, s ne táplálj irántam se gyűlöletet, se semmit, ami negatív! Belehalnék, ha elfordulnál tőlem. Ha nem is szeretsz, kérlek, maradj mellettem. Nekem az is elég, ha magam mellett tudhatlak, ha megvédelmezhetlek, ha leshetem és teljesíthetem minden kívánságodat! Ha néha napján szólsz hozzám egy kedves szót, s én távolról csodálhatlak. De kérlek, ne menj el s hagyj magamra!
Elenged, a hideg körbetáncolja a testemet, amit ölelésének hiánya vált ki belőlem, beleborzongok. Valami ismeretlen érzés kerít hatalmába. Vágyakozás lenne talán? Hisz ez nem ismeretlen számomra, vagy talán ez másfajta vágyakozás? Meglepetten tapasztalom és kissé megszeppenve, letérdel előttem és lehajtja a fejét. Könnyek csillogását pillantom meg, melyek finoman érnek földet. Körmei megnőnek és karmokká görbülnek, ez történik, mikor az érzések uralnak egy sárkányt. Állapítom meg meglepetten, bár én is éltem már át érzelmi hullámot. Vállai rázkódnak. Miért alázkodik meg előttem, azért mert szeret? De az emberek nem alázkodnak meg szívesen ezek előtt a személyek előtt. Miért teszi ezt? Nincs ez így rendjén.
Óvatosan, mintha attól félnék, hogy összetörik, letérdelek hozzá. Eddig ő óvott engem, de most olyan érzésem van, mintha nekem kéne megvédenem őt. Kényszert érzek rá, hogy letöröljem a könnyeit és mielőtt észbe kaphatnék, kezem magától mozdul. Apró fehér kezemet jellegzetes vonású, férfias arcához emelem. Ujjaim a könnyek útjába kerülnek, így azok elgördülnek felettük. Másik kezemet is arcára helyezem, így az már két apró kacsóm között pihen. Érzem, hogy kicsit megnyugodott, de még mindig remeg az elfojtott érzésektől. Jobb kezemmel álla alá nyúlok. Fogalmam sincs honnan vettem ehhez erőt és bátorságot, de vagy most, vagy soha. Tekintetét keresem, de zavartan kikerüli azt.
- Nézz rám- kértem halkan félve, hogy eltűnik kezeim közül. Lassan eleget tett a kérésemnek és mikor találkozott a tekintetünk el akarta kapni, de eszébe jutott valószínűleg, amit kértem és nem tette. Nagyon összetörtnek láttam és sebezhetőnek abban a pillanatban. Felpipiskedtem a homlokához és lágy puszit hintettem rá.
- Köszönöm- kezdtem bele halkan, homlokom az övének támasztva, lehunyt szemekkel- amit eddig értem tettél- mikor meghallotta az eddig szót megmerevedett és egy pillanatig levegőt sem vett- Szeretném- elcsuklott a hangom a bizonytalanságtól, nem szoktam kimondani, amit gondolok. Nem szokták elvárni tőlem, hogy én döntsek, sőt sosem bízták még rám.
- Azt szeretném- kezdtem neki újra- hogy itt maradhassak veled- éreztem, hogy kétértelműen fogalmaztam és nem értette meg, hogy mit akarok, jobban mondva félreértett- csalódott volt és lassan felállt és ellépet, a hátát mutatva nekem. Meglepődtem, de elhatároztam magam, és ameddig ez tart, addig szeretném véghezvinni, mert ha ez elszáll, akkor már nem leszek rá képes. Felálltam és fél pillanat alatt átszeltem a köztünk lévő távolságot és hatalmas hátához bújtam, karjaimmal átöleltem és hasa előtt összefontam. Meglepődött és ezt éreztem is, miért okozok újabban ennyi meglepetést? Még magamat is meglepem… ez az ő hatása, ő teszi ezt velem, és nem bánom… Halványan elmosolyodtam.
- Ó te bolond- suttogtam és megijedtem attól, amit mondtam, de már megtettem félve folytattam- Félreértettél- suttogtam- Veled szeretnék maradni, mint egy olyan ember, vagyok sárkány… vagyis nő- hebegtem- aki melletted lehet, mint…- de nem tudtam befejezni, megfordult az ölelésemben és hajamba túrva a tarkómon szorosan magához vont.
- lehet, hogy bolond vagyok, de csak egy bolond tud igazán szeretni, hisz ki az, ki magára vállalja a szerelem minden fájdalmát és mit sem törődik vele- suttogta a szavakat a hajamba.
- Én is szeretnék bolond lenni- suttogtam és halkan nevettem. Apró puszikat nyomott a hajamba, én pedig csak élveztem a karjai gyöngéd szorítását. A szél megerősödött és körülöttünk örvénylett, apró hókristályok jelentek meg és táncra keltek a széllel. Éreztem, hogy Dusan felemeli a tekintetét és a szelek táncát nézi.
- Öröm táncot járnak- leheltem a szavakat.
- Igen, de nem akárkinek, hanem a hercegnőjüknek… az én hercegnőmnek…
|
| Morticia | 2014. 07. 27. 12:50:05 | #30784 |
Karakter: Dusan Dragon
Megjegyzés: Naukimnak
- Nem is tudom- suttogta halkan, s én úgy éreztem, mintha egy tőrt forgatna meg a szívemben- Nagyon jó itt, ez a két nap volt életem leggyönyörűbb része. De nem hiszem, hogy én lennék a számodra megfelelő. Én ugyan uralkodónak születtem, de semmit sem tudok a kormányzásról, de abban biztos vagyok, hogy még a mostani etikettet sem ismerem, sőt elvoltam zárva világ életemben a külvilágtól, könyveket olvastam, azok tartalma beleivódott a tudatomba. Szabályszerűség jellemezte a mindennapjaimat- suttogta meggyötörten. Legszívesebben a karjaimba zártam volna, azonban nem szeretném megrémiszteni, így ellenállok a késztetésnek.
- Dália- sóhajtottam nagyot- Ezek mind olyan dolgok, amiket hamar elsajátíthatsz- mosolyodtam el könnyedén, csak hogy megnyugtassam.
- Nem akarom szégyenbe hozni.
- Hagyd el a magázást kedvesem- szidtam le kedvesen - És hogy is hozhatnál szégyenbe?- egyik kezemmel megérintettem az arcát- Egy okos és szép nő vagy, olyan, akivel az ember szívesen mutatkozik és keresi a társaságát. Tudom, hogy te nem hoznál szégyenbe- az állát óvatosan megfogva magam felé fordítottam gyönyörűséges, enyhén elpirult arcát, csak hogy a szemembe nézhessen és lássa: minden szavamat komolyan gondolom.
- Két napja ismersz Dusan. Nem is ismersz- ezen a mondatán meglepődtem, hiszen kislány kora óta nyomon követem minden lépését. Hiszen honnan tudhattam volna szinte mindenről, ami vele történt? Hogyan szerethettem volna másképpen bele. Kissé magamba roskadva a helyemre sétálok.
- Igazad van- suttogom kissé elgyötörten. Ugyan miért értene meg ilyen hamar?- jó étvágyat.
- Dusan én…- kezdene magyarázkodni, azonban az jelenleg az én dolgom lenne, így belefolytom kedvesen a szót.
- Egyél csak, hagylak gondolkozni, ha meghoztad a döntésedet, majd akkor a tudtomra adod. Egyet megígérhetek, ha nemlegest választ is kapok, a kastélyom, akkor is az otthonod marad- nyugtatom meg. Talán kissé könnyebb lesz a lelkének az a tudat, hogy soha többé nem lesz kiszolgáltatva senkinek kényére kedvére és hogy a láncait sem kapja vissza. Amíg én élek, soha!
- Tudod több évszázada van annak, hogy rendes emberi bánásmódba részesítettek, eddig mindig háziállatként kezeltek- nagy levegővel kezdte, ezzel felhívva magára a figyelmemet. Szerettem volna hallani a saját szavaival, érzelmeivel a történetét. - Megosztottad velem a történeted. Én is elmondom az enyémet- suttogja, amint látja, hogy a figyelmem teljesen az övé.
- Születésem pillanatában tudták, hogy más vagyok, mint a testvéreim. A legkisebb gyermek voltam, vékony, fehér és gyönge. A testem nem volt elég erős, egészen addig, míg négy éves koromban a vér fel nem éledt bennem. Egészen addig nagyon beteges voltam. Már nem emlékszem egyik rokonom arcára sem, nagyon régen történt, de érdekes módon, az illatok és az otthon melege még néha, néha visszakúszik az elmémbe- lehunyta a szemeit. Bátorításképpen kezemet az övére helyeztem.
- Nem muszáj folytatnod Dália- suttogtam. Látom a szemében a fájdalmat, melytől szeretném megkímélni.
- De igen, szeretném megosztani veled- nézett föl rám- Egész életem elzárva töltöttem, a kastélyunk hatalmas könyvtárában. Az ajtók mágiával zártak voltak, én nem tudtam kimenni, bent tartott. Egy szoba nyílt onnan, ahol nem volt ajtó, csak pár ablak és egy kupolaszerűen elkerített erkély. Olyan volt, mint egy kalitka. A könyvtárban állt egy sárkány szobor. A mellkasán pedig egy gyönyörű kő, amit később nekem ajándékozott, az erőm kordában tartása végett. A szobor, ha egyedül voltam életre kelt, megelevenedett a benne lakó lélek. Tanított és okított a sárkányokról, a történelmünkről, az őseimről és mesélt, hogy mi történik a kinti világban. Ő volt az egyetlen társam. Nem tudom hány éves lehettem, szerintem már szüleim akkor régen halottak voltak, testvéreimmel együtt, hisz az öregség már rég elvitte őket. A ház lakói megfeledkeztek rólam, ételt hoztak be a szolgák és az ajtó melletti hatalmas asztalra helyezték, de nevemre és arcomra már senki sem emlékezett. Magam voltam… Egyik este tűz ropogása ütötte meg a fülemet, a füst jellegzetes szaga pedig egyre erősebb lett. A régi könyvek ropogva égtek és a tűz felégetett mindent. Menekülni akartam, a kétségbeesésem győzött és átváltoztam, megláttak a gyújtogató gyilkosok, gyenge voltam. A bezártság és a természet hiánya miatt. Elkaptak, láncra vertek és ketrecbe hajítottak. Belőlem éltek meg a gazdáim… -elhalkult, s kezdtem attól félni, hogy sosem folytatja, azonban valahonnan erőt meríthetett, mert gyengébben, de folytatta.
- Volt, hogy az énekem miatt tartottak, de voltam már hadseregi ütőkártya is, sőt harci zsákmány is, látnivaló… ágyas, szolga, cseléd – soroltam meggyötörten.
- Mit tettek veled?- kérdeztem, mivel ennyire nem tudtam elmerülni feltűnés nélkül az életében, s az érzelmeiről eddig halvány fogalmam sem volt.
- Félek…- mondta halkan, s összerezzentem a bele sűrített fájdalomba. Megrémített mellette a tudat: talán tőlem is fél?- Félek a jövőtől, ezután már semmiben sem vagyok biztos, nagyon félek attól, hogy mit akarnak tőlem az emberek, félek az elvárásoktól és a múlandóságtól, attól, hogy nincs hova tartoznom, nincs otthonom, se szerető családom- szeretne távozni, azonban megelőzöm s elé állok. Nem szeretném, ha eltűnne a szemem elől. Mindig mellettem kell lennie!
- Nem kell félned- gyengéden magamhoz húztam- Már van hova tartoznod, van otthonod és van családod. Hisz itt vagyok én- mosolyodtam el fájdalommal a szívemben, melyet évszázadok óta elfelejtett érzésnek hittem.
- Furcsa- kezdte halkan- A közeledben biztonságban érzem magam- pirult el a szemembe nézve. Igazán megmelengette a szívemet ezzel a vallomásával. Szorosan magamhoz ölelem, s legszívesebben sosem engedném el. Arca a mellkasomon nyugszik, biztosan hallja, milyen szaporán ver a szívem, mely csak érte dobog. Karja tétován a hátamhoz ér. A derekánál összefonom a sajátjaimat, állam óvatosan a fejére ejtem. Belélegzem a haja könnyed virág illatát, nagyot sóhajtok. Végre itt van ez a lány, ez a fiatal nő… Ott, ahol mindig is akartam tudni.
- Tudod, Dália… Régóta jelen vagyok az életedben. A szobor a könyvtáradban, mely a medált adta… Én voltam. – nagy levegőt veszek, s amikor szeretne elhúzódni, gyengéd erőszakkal a karjaimban tartom. – Kérlek, hagy mondjam el. Szeretném, ha megértenél, mire a végére érek. – amikor megnyugszik és ismét ellazul, folytatom.
- Az a medál nem csupán arra szolgált, hogy az erődet kordában tarthasd. Hanem arra is, hogy mindig tudjam, mi történik veled. Figyeltem, ahogy cseperedsz. Gyönyörű és okos nővé értél, jobbat sosem kívánhattam volna. Szomorú voltam, igazán, amikor láttam a börtönödet, azonban ott biztonságban voltál, míg én terveztem a jövőt. Sosem kapkodtam el semmit… Ez okozta ezt az egészet! Későn léptem, akkor, amikor már szenvedtél. Képtelen voltam végignézni, mit élsz át, így elfordítottam a tekintetem a medál párjáról. Felépítettem mindent, amit látsz, hogy az alkalmas pillanatban kiszabadíthassalak és magamhoz hozassalak. Meg szerettem volna adni neked mindent, amit csak kívánhatsz. Szerettem volna, ha igazán boldog lennél itt… Azonban ez túl sokáig tartott. Túl sokat szenvedtél miattam, amit sosem fogok megbocsátani magamnak. – nagy levegőt veszek, mielőtt folytatnám.
- Szeretlek, Dália. Szeretlek, mióta csak megszülettél. A szívembe zártalak, s onnan sosem fogsz távozni. A tűz, mely miattad ég, sosem fog csitulni, sem pedig eltűnni. Imádlak a fejed búbjától egészen a lábad ujjáig. Elvarázsol az éles eszed, a csodás hangod… Minden, ami te vagy. A kedvességed balzsam a magányomra, a jelenléted csillapítja haragomat a világ felé, megnyugtatsz s a legjobbat hozod ki belőlem, melyre még sosem volt példa hosszú, nagyon hosszú életem során. Te vagy az első élőlény, kihez kötődöm, az első s utolsó szerelmem egyben. Jobban szeretlek az életemnél is, így örömmel dobnám el a védelmedben, vagy csupán azért, hogy te boldog lehess!– a végén már szinte csak suttogok, szinte berekedtem az elfojtott érzésektől.
- Kérlek, sőt, inkább könyörgöm… Bocsáss meg nekem, s ne táplálj irántam se gyűlöletet, se semmit, ami negatív! Belehalnék, ha elfordulnál tőlem. Ha nem is szeretsz, kérlek, maradj mellettem. Nekem az is elég, ha magam mellett tudhatlak, ha megvédelmezhetlek, ha leshetem és teljesíthetem minden kívánságodat! Ha néha napján szólsz hozzám egy kedves szót, s én távolról csodálhatlak. De kérlek, ne menj el s hagyj magamra!
Elengedem, s a földre térdelek előtte, fejemet mélyen lehajtom, vérvörös tincseim az arcomba hullanak. Teljesen magamba roskadtam, s rettegek attól, mit fog válaszolni. Halálra rémít az eshetősége annak, hogy elhagyhat. Azt nem bírnám ki!
Többé nem tudok gátat szabni könnyeimnek, melyek utat találnak arcomon hogy végigszántsák azt, majd a földre hulljanak. Karjaimon a pikkelyek ismételten megjelennek, azonban némelyik már fekete színű. Körmeim megnőnek, karmokká görbülnek, míg halkan rázkódom szinte megsemmisülten annak a lánynak a lábai előtt, akit az életemnél is jobban szeretek.
Örökkévalóságnak tűnik, míg letérdel mellém. Szívem összeszorul s rettegek… Életemben először.
|
| Nauki | 2014. 07. 25. 13:27:36 | #30760 |
Karakter: Dália Dragonia
Megjegyzés: Morticiamnak.
Nagyot sóhajtok, majd szemeimbe néz, én pedig zavartan kapom el a tekintetem az övétől.
- Nem, nem vagyok olyan, Dália, mint te– kezd bele, mire mondata hatására erőt vesz rajtam a keserűség. Persze, hogy is gondoltam, hogy ő is sárkány, akárcsak én?
- Sokkal több vagyok. Te, az emberek szavaival élve, Őssárkány nagyon távoli leszármazottja vagy. Én pedig annak a sárkánynak, mondhatni, valamilyen rokona. Mindannyian egy királynőtől származtunk egy kontinensen belül, viszont ősöd nem az enyémen született – mély levegőt vesz, lehunyja a szemeit. Akkor mégiscsak fajtársam, csak ő erősebb nálam, felettem álló, olyan, akinek engedelmeskednem kell és követnem. S így, hogy mondhatni fajtárs, még erősebb kötelék fűz hozzá, a szolga mester viszonyon túl.
- Sárkánynak születtem egy már rég elfeledett napon, mikor még fajtám uralta eget s földet. Az emberek létük hajnalát taposták, s mi segítettünk nekik lábra állni. Azonban ellenünk fordultak. Tanítókból üldözöttek lettünk. Családom réges-régen elveszítettem, ahogyan szinte mindenki mást. Aki tehette, emberekkel paktált le: hatalmukért halandó testbe zárták őket az embermágusok. Közéjük keveredtek, s lassan eltűntek, gyermeteg meseként végezték. Azonban én és még páran túléltük. Megtanultuk, hogyan rejtőzzünk el. Lemásoltuk kinézetüket, szokásaikat, viszont halhatatlanságunk, mágiánk, tudásunk megmaradt, s nem hogy kopott volna: gyarapodott az eltelt esztendők során. A szövetségek lassan felbomlottak, míg végül az összes Tiszta, embernyelven Őssárkány eltűnt a bolygóról; rajtam kívül. Akadtak páran, kik a társaim ősi vérének a végletekig hígított változatát tudhatták magukénak, azonban képességeik rég elvesztek a múlt homályában…Kivéve egyet. Születését megéreztem, mint éhes farkas a kitett csalétket.
Sok esztendő után döntésre jutottam. Megérdemel az a lény egy esélyt arra, hogy a figyelmemet reá hárítsam, s akár ki is tanítsam- meglepett, szóval ezért hozott engem ide? Szóval, akkor most vége van a szenvedésemnek és egy szép kor köszönt rám? Meglepődtem, de ezt csak tetézte, mikor fölállt odasétált hozzám és apró kezeimet az övéibe zárta, fülemhez hajolt és úgy suttogta a hozzám intézendő szavait.
- Te vagy ez a lény, Dália. Légy a kedvesem. Társam az örök fiatalság és halhatatlanság szövedékében- mondta, majd elhajolt a fülemtől. Szemeim megteltek könnyel és arca pár centire volt az enyémtől így ezt ő is látta és láttam a szemében a riadalmat. Pedig ó, ha tudná, hogy nem fájdalmamban ontom a könnyeket, csordult egy ki a szememből. A boldogság elemi erővel söpört végig a testemen, de társult vele kétségbeesés, zavar, bizonytalanság. Mikor hosszú óráknak tűnő percekig nem szólalok meg és ő csak nézi arcomat, várva a válaszomat látom a szemében az izgalmat. Kihúzom egyik kezem övéi közül és letörlöm könnyeimet.
- Nem is tudom- suttogtam halkan és bizonytalanul, mire értetlenség csillogott előbb még boldog tekintetében- Nagyon jó itt, ez a két nap volt életem leggyönyörűbb része- mosolyodtam el- De nem hiszem, hogy én lennék a számodra megfelelő- mosolyom még szélesebb lett és föltekintettem a szemeibe- Én ugyan uralkodónak születtem, de semmit sem tudok a kormányzásról, de abban biztos vagyok, hogy még a mostani etikettet sem ismerem, sőt elvoltam zárva világ életemben a külvilágtól, könyveket olvastam, azok tartalma beleivódott a tudatomba. Szabályszerűség jellemezte a mindennapjaimat- suttogtam meggyötörten.
- Dália- kezdte- Ezek mind olyan dolgok, amiket hamar elsajátíthatsz- mosolygott le rám gyöngéden.
- Nem akarom szégyenbe hozni- pirultam el.
- Hagyd el a magázást kedvesem- szidott le kedvesen- És hogy is hozhatnál szégyenbe?- egyik kezét arcomhoz emelte- Egy okos és szép nő vagy, olyan, akivel az ember szívesen mutatkozik és keresi a társaságát. Tudom, hogy te nem hoznál szégyenbe- fordította arcomat, államnál fogva, magához, hogy bele tudjon nézni a szemeimbe.
-
Két napja ismersz Dusan- mosolyodtam el zavaromba- Nem is ismersz- sütöttem le tekintetem. Elengedett és gondolkodó pillantást vetett rám, majd helyet foglalt velem szembe.
- Igazad van- suttogta- jó étvágyat.
- Dusan én…- kezdtem volna, látszik, hogy megbántottam, bocsánatot kell tőle kérnem.
- Egyél csak, hagylak gondolkozni, ha meghoztad a döntésedet, majd akkor a tudtomra adod- mosolyodott el- Egyet megígérhetek, ha nemlegest választ is kapok, a kastélyom, akkor is az otthonod marad- azzal minden figyelmét a reggelinek tanúsította. Ennyire fájna neki, az utolsó mondatom. Nem ismer ez tény, de csak azért, mert félek, félek megnyílni másoknak.
- Tudod több évszázada van annak, hogy rendes emberi bánásmódba részesítettek, eddig mindig háziállatként kezeltek- mosolyodtam el savanyúan és nagy levegőt véve mesélni kezdtem, láttam, hogy kíváncsi pillantásokkal és meglepetten méreget- Megosztottad velem a történeted- meredtem magam elé, majd tekintetét kerestem- Én is elmondom az enyémet- suttogtam hozzá idézve a szavakat, mikor megtaláltam a tűzben égő szempárt.
- Születésem pillanatában tudták, hogy más vagyok, mint a testvéreim. A legkisebb gyermek voltam, vékony, fehér és gyönge. A testem nem volt elég erős, egészen addig, míg négy éves koromban a vér fel nem éledt bennem. Egészen addig nagyon beteges voltam. Már nem emlékszem egyik rokonom arcára sem, nagyon régen történt, de érdekes módon, az illatok és az otthon melege még néha, néha visszakúszik az elmémbe- lehunytam a szemeimet és egy kezet éreztem meg asztalon pihenő jobbomon.
- Nem muszáj folytatnod Dália- suttogta és láttam rajta, hogy aggódik értem.
- De igen, szeretném megosztani veled- néztem föl rá- Egész életem elzárva töltöttem, a kastélyunk hatalmas könyvtárában. Az ajtók mágiával zártak voltak, én nem tudtam kimenni, bent tartott. Egy szoba nyílt onnan, ahol nem volt ajtó, csak pár ablak és egy kupolaszerűen elkerített erkély. Olyan volt, mint egy kalitka. A könyvtárban állt egy sárkány szobor. A mellkasán pedig egy gyönyörű kő, amit később nekem ajándékozott, az erőm kordában tartása végett. A szobor, ha egyedül voltam életre kelt, megelevenedett a benne lakó lélek. Tanított és okított a sárkányokról, a történelmünkről, az őseimről és mesélt, hogy mi történik a kinti világban. Ő volt az egyetlen társam. Nem tudom hány éves lehettem, szerintem már szüleim akkor régen halottak voltak, testvéreimmel együtt, hisz az öregség már rég elvitte őket. A ház lakói megfeledkeztek rólam, ételt hoztak be a szolgák és az ajtó melletti hatalmas asztalra helyezték, de nevemre és arcomra már senki sem emlékezett. Magam voltam… - néztem fel a kéklő égre- Egyik este tűz ropogása ütötte meg a fülemet, a füst jellegzetes szaga pedig egyre erősebb lett. A régi könyvek ropogva égtek és a tűz felégetett mindent. Menekülni akartam, a kétségbeesésem győzött és átváltoztam, megláttak a gyújtogató gyilkosok, gyenge voltam. A bezártság és a természet hiánya miatt. Elkaptak, láncra vertek és ketrecbe hajítottak. Belőlem éltek meg a gazdáim… -itt elhalkultam és nagyon nagy erőt kellett vennem, hogy folytassam.
- Volt, hogy az énekem miatt tartottak, de voltam már hadseregi ütőkártya is, sőt harci zsákmány is, látnivaló… ágyas, szolga, cseléd – soroltam meggyötörten ő pedig csak hallgatta életem történetét.
- Mit tettek veled?- kérdezte, de csak úgy magától. Soha senkivel sem osztottam még meg a legbenső gondolataimat, azt, hogy ki vagyok. Annyira jó érzés tudni, hogy számíthatok valakire, hogy érek valamit.
- Félek…- mondtam halkan, összerezzent a szavak hallatára- Félek a jövőtől, ezután már semmiben sem vagyok biztos, nagyon félek attól, hogy mit akarnak tőlem az emberek, félek az elvárásoktól és a múlandóságtól, attól, hogy nincs hova tartoznom, nincs otthonom, se szerető családom- időközben befejeztük a reggelit, így felálltam meghajoltam és távozni akartam, a csendes Dusan mellől. Megelőzött és elém állt. Komolyan nézett le rám.
- Nem kell félned- fogta meg kezemet gyengéden és finoman, mintha attól félne, hogy eltörök, magához húzott- Már van hova tartoznod, van otthonod- utalt a kastélyra- és van családod- távolodott el egy kicsit így feltudtam rá nézni- Hisz itt vagyok én- mosolyodott el és láttam a sajnálatot és a gyötrelmet a szemében.
- Furcsa- kezdtem halkan- A közeledben biztonságban érzem magam- pirultam el és a tüzes tekintet figyelmét élvezve elmosolyodtam.
|
| Morticia | 2014. 07. 24. 11:42:36 | #30748 |
Karakter: Dusan Dragon
Megjegyzés: Naukimnak
Rémálomból ébredtem. Újraéltem a háborút, mely elpusztította fajtámat s egy másikat emelt fel. A fürdőbe sietek, s mivel érzem, hogy szinte lángolok, vizet engedek a hatalmas, márványkádba s ruhástul belefekszem. Gőz csap a magasba, így a csapot elővigyázatosságból nem zárom el. Hanyattfekszem, fejem a kád szélén nyugtatom. Lehunyom a szemeimet, melyekből egy-egy könnycseppet engedek szabadjára, csak hogy azonnal el is párologjon.
Óvatosan kinyitom őket, a kezeimet magam elé emelem. Apró, vörös pikkelyeket vélek felfedezni rajtuk. Ezen elmosolyodom. Réges-régen nem zaklatott fel még semmi annyira, hogy az álcámat ne tudjam megtartani teljes valójában. Leszakítok egyet, mire apró vércseppek válnak eggyé a körülöttem örvénylő vízzel.
Miután sikerült megnyugodnom, kikászálódom a kádból, elzárom a csapot és leengedem a felgyülemlett vizet. Levedlem vizes gönceimet , helyükre vasalt, vörös inget, fekete, bársony anyagú, feszülő nadrágot és hosszúkabátot veszek. Nedves hajam hagyom, hagy maradjon úgy, ahogy neki tetszik.
A konyhába sietek. Meglepetést szánok Dáliának, fogadalmamhoz híven. Elmondom, mit várok el, hogyan valósítsák meg, majd Loghainnel elismételtetem minden parancsomat. Amikor tökéletesen visszamondja, megnyugszom valamelyest. Amint hátat fordítok neki, hangosan kiosztja mindenkinek, mi legyen a feladata, hogy minél tökéletesebben és gyorsabban végre tudják hajtani azokat.
Amikor kedves udvarmesterem jelenti, mindennel készen állnak, már csak a hercegnő hiányzik, meg sem döbbenek sem a precízségén, sem a tisztánlátásán. Lesietek a kertbe, megszemlélem, mit csináltak. Elégedetten bólintok, majd elfoglalom az egyik üresen álló széket. Miközben Dáliára várok, a szolgák az ételekkel sürögnek-forognak. Elfordítom a székem és a messzeséget nézem, míg meg nem érzem édes illatát nem messze tőlem. Azonnal megfordulok, s a szemem tágra nyílik a meglepetéstől. Elaisse igazán kitett magáért, nem hiába foglalkoztatom hát. Vendégem számára Egy olyan ruha mellett döntött, mely pántnélküli, de felső része a mellrész fölött és csuklóig teli csipkés, hátul fűző díszíti és a földig ér. A cipőt, gondolom, nem ő választotta, mivel lapos talpú, mégis elegáns. Haját gyönyörűen szelídítette laza kontyba, s valamilyen ördögi praktikával egy fehér virágot is odavarázsolt.
Felpattantam, elé siettem s felkínáltam a balomat, melyet reszketve fogadott el. Az asztalhoz kísértem, majd felkínálva a helyet, a széket kihúztam, s besegítettem. Az asztal másik végéhez sétáltam, de le nem vettem volna a tekintetemet a megtestesült istennőről.
Mivel láttam, hogy valami nyomja a szívét, egyetlen intéssel elbocsátottam mindenkit. Kettesben maradtunk. Ismételten kezdett kínossá válni a csend, így megtörtem azt.
- Látom rajtad, hogy szeretnél valamit.
- Csak … kérdezni… megint- suttogta szaggatottan.
- Nem kell tőlem félned, kedvesem- igyekeztem mosolyogni, s szemem tüzét csillapítani, nehogy megrémisszem- Nem bántalak- erősítettem meg. Ő még nem tudja, de sosem bántanék egy nőt. Legfőképpen nem őt.
- Tegnap este miután elmentél –kezdte mire kérdőn néztem rám- Beszéltem valakivel- suttogta- Tudom, hogy nem illik így rá kérdezni, lehet haragudni fog érte és esetleg meg is büntet- bizonytalanodott el- de nekem fontos lenne tudnom- nem értettem, mire szeretne kilyukadni, így csendben vártam, hogy feltehesse a kérdését. Vajon miért fél tőlem ennyire? Miért zavart ennyire a beszéde? És legfőképpen: kivel beszélgetett?!
- Olyan, mint én?- kérdezte először magabiztossággal a szemében. Én viszont olyannyira meglepődtem, mint eddigi életemben talán még soha. Magától jött rá, vagy valaki elfecsegte neki? De vajon ki? Senki nem ismeri az igazi valómat! Senki sem…
Nagyot sóhajtok, amikor látom, mennyire megcsappant az önbizalma a komorságom és hallgatagságom miatt.
- - Nem, nem vagyok olyan, Dália, mint te. – kezdek bele a mondandómba, miközben tekintetemet le sem veszem róla. Látom az elkeseredettséget a szemében, amit a következő mondatommal sikerül meglepettséggé korbácsolnom.
- - Sokkal több vagyok. Te, az emberek szavaival élve, Őssárkány nagyon távoli leszármazottja vagy. Én pedig annak a sárkánynak, mondhatni, valamilyen rokona. Mindannyian egy királynőtől származtunk egy kontinensen belül, viszont ősöd nem az enyémen született. – mély levegőt veszek, lehunyom a szemeimet. Lassan kezdek el beszélni, múltba révedő hangon, nem érzékelve a külvilágot.
- - Sárkánynak születtem egy már rég elfeledett napon, mikor még fajtám uralta eget s földet. Az emberek létük hajnalát taposták, s mi segítettünk nekik lábra állni. Azonban ellenünk fordultak. Tanítókból üldözöttek lettünk. Családom réges-régen elveszítettem, ahogyan szinte mindenki mást. Aki tehette, emberekkel paktált le: hatalmukért halandó testbe zárták őket az embermágusok. Közéjük keveredtek, s lassan eltűntek, gyermeteg meseként végezték. Azonban én és még páran túléltük. Megtanultuk, hogyan rejtőzzünk el. Lemásoltuk kinézetüket, szokásaikat, viszont halhatatlanságunk, mágiánk, tudásunk megmaradt, s nem hogy kopott volna: gyarapodott az eltelt esztendők során. A szövetségek lassan felbomlottak, míg végül az összes Tiszta, embernyelven Őssárkány eltűnt a bolygóról; rajtam kívül. Akadtak páran, kik a társaim ősi vérének a végletekig hígított változatát tudhatták magukénak, azonban képességeik rég elvesztek a múlt homályában…Kivéve egyet. Születését megéreztem, mint éhes farkas a kitett csalétket.
Sok esztendő után döntésre jutottam. Megérdemel az a lény egy esélyt arra, hogy a figyelmemet reá hárítsam, s akár ki is tanítsam. – megállok, kinyitom a szememet. Felállok s mellé lépkedem. Kezeit az enyémekbe zárom, arcom alig pár centire van az övétől. Halkan a fülébe suttogom:
- Te vagy ez a lény, Dália. Légy a kedvesem. Társam az örök fiatalság és halhatatlanság szövedékében.
Szerkesztve Morticia által @ 2014. 07. 24. 11:45:17
|
| Nauki | 2014. 07. 23. 23:31:45 | #30746 |
Karakter: Dália Dragonia
Megjegyzés: Morticiamnak
- Nem történt semmi baj, kedvesem. Kérlek, nyugodj meg – suttogta, majd a következő pillanatban megérzem hatalmas balját vállamon. Érintése hatására összerezzenek, kellemes borzongással társul ijedtségem.
- Bocsáss meg… - sóhajt és feláll mellőlem, miért távolodik el hirtelen? – Kérem, amint jónak látod, feküdj le és pihend ki magad. Bizonyára elfáradtál az utazás során.– intézi hozzám kedves szavait, de ezek után olyat tesz, amin meglepődök. Meghajol… miért tesz ilyet egy alázatra méltatlan szolga léleknek, mint én?
Miért ily jó hozzám? Egy közönséges lény vagyok, aki nem erre a világra való, kinek távoznia kéne, mert csak még több gondot szül. Bús gondolataimból egy szolga érkezte riszt föl.
- Szép jó estét kívánok Önnek, kisasszony! A nevem Loghain, én vagyok az udvarmester. Hoztam Önnek egy takarót – szólás közben óvatosan felém lép és félve rám teríti a meleg anyagot, mely a ház jellegzetes szagát őrzi. Valahogy biztonságban érzem magam, nem tudom megmagyarázni miért, de ez a szag és a házban terjengő illatok melegséggel töltik el a szívemet, de ha tudnák hány életet kellet már kiontanom.
- Köszönöm… - válaszolok tétován és álmodozó hanggal, majd feltekintek az idős emberre.
- Ne aggódjon, hamar megszereti majd a gazdánkat. Igazi, nemes lélek. Nem bántja még a legyet sem, kivéve csak akkor, ha ártani merészel valakinek is az udvarból. Így mostantól Ön is a Sárkány védelme alatt áll- amint meghallottam a sárkány szót fölkaptam a fejem. Az nem lehet, hogy ő is sárkány? Ő is olyan, mint én? Akkor nem vagyok egyedül a világban? Az öröm csak úgy szétáradt a testemben pillanatok alatt és fellobbantotta a rég elveszett reményemet.
- Sárkányt…mondott? – kérdezem izgatottan tartva a nemleges választól.
- Igen. Olyan, akár a mítikus lények. Tisztaszívű, nemes, bátor, okos, ravasz, megbízható, becsületes. Na meg – itt elmosolyodik– ugyan olyan forró fejű tud néha lenni az uraság.– érződik, hogy nem csak ezt akarta mondani, erről árulkodik sunyi, mégis mosolygó szempárja, huncut mosoly. – Na, de majd megismeri a kisasszony is.
Nagyot nyújtózkodik, ízületei csak úgy recsegnek, ropognak, mint a száraz ágak szeles időben.
- Visszatérve a lényegre: kérem, amint jónak látja, fáradjon vissza a kastélyba. Hidegek az éjszakák, a végén még megbetegszik nekem. Jó éjszakát! – azzal korát meghazudtoló fürgeséggel pillanatok alatt eltűnik a kastélyban, magamra hagyva, egyedül a gondolataimmal. Ha sárkány, akkor miért hozott ide, mire kellek neki? Megborzongtam, ahogy számba vettem a lehetőségeket. Miértek visszhangja ütött szöget az agyamba és egyre hangosabbak lettek már már idegtépően. Szorosabbra fogtam magamon a takarót, nem is tudhatja szegény, hogy nekem a legnagyobb hidegben sincs szükségem meleg ruhára, hisz én is hideg vagyok, mint a nemes acél, aki büszkén tűri a szenvedést ura védelméért. Elindultam befelé és a csillagokat néztem. Eszméletlen az ég végtelene és a csillagok titokzatossága. Ezen gondolataimmal tértem vissza szobámba, majd az ágyra borulva úgy, ahogy voltam ellepett az álom.
Reggel kopogtatásra ébredtem, tétova volt, de hangos. Álmosan dörzsölgettem a szemeimet és az ajtóhoz lépve kinyitottam.
- Az úr küldött, hogy öltöztessem föl. tegnap vacsora alatt telehordtuk a gardróbját. Az előző gazdájától kapott daraboktól levettük a méretet- mosolygott teljes szívéből ez az ártatlan ember.
- Nagyon köszönöm- nyitottam szélesebbre az ajtót és félreléptem, hogy be tudjon jönni.
Nagyon kellemesen telt, az a körülbelül fél óra, amit a külsőmre fordított, nem volt részem még ilyenben, szóval leplezett izgalommal tűrtem és lestem mit is tesz velem. Először kiválasztott számomra egy szerinte gyönyörű darabot, mivel rá bíztam mit is aggat rám, ő pedig izgatott lett és turkálni kezdett a fogasok között, mint egy nagy gyerek. Én csak mosolyogva néztem. Egy olyan ruha mellett döntött, mely pántnélküli, de felső része a mellrész fölött és csuklóig teli csipkés, hátul fűző díszíti és a földig ér. Könnyed anyagú, így nem nehéz és nagyon egyszerűen tudok benne közlekedni. A lábamra egy egyszerű balerina cipőt választottam a sok magas sarkú között. A magas sarkúban nem tudok biztonságban mozogni, csalódott lett, de beletörődött. A hajamat kifésült, majd laza kontyba kötötte és kaptam bele egy fehér virágos hajtűt. Mikor elkészültünk mosolyogva forogtam a szoba közepén. Egy álmom vált valóra, úgy néztem ki, mint egy hercegnő. Kisgyermeki ragyogás ült a szemeimben én pedig nem is próbáltam leplezni. Boldog voltam, végre ismét boldog. Az öltözködés után a kertbe kísért, nem értettem, hogy miért nem az étkezdébe megyünk, de mikor megláttam az egyik rózsa lugas alatt megterített kovácsoltvas asztalt a két székkel megdobbant a szívem és egy pillanatra meg is torpantam. A vörös rózsák között fehér ruhám olyan volt, mint a makulátlan hó. A kerek asztal tele volt gyümölcsökkel, zöldségekkel, tea filterekkel és kenyérrel, vajjal, különféle könnyed szeletelt húsokkal. Mikor a nekem háttal ülő, megérezte a jelenlétemet felállt. Megpillantva engem nem tudtam eldönteni, hogy meglepődött e, vagy pedig csak csalódott, mert jobbat várt. Laposan pislogtam föl rá, mert féltem a szemébe nézni, próbáltam leplezni a zavaromat. Elém sétált és kezét nyújtotta nekem. Ugyanolyan remegő kézzel fogadtam el, mint érkezésemkor. A székhez kísért kihúzta, leültem és betolt. Elpirultam fehér bőröm pedig még jobban kihangsúlyozta, remélem, nem vagyok nehéz. Leült velem szembe, majd elküldött mindenkit a közelünkből. Kettesben maradtunk, nekem pedig eszembe jutott a tegnap esti beszélgetésem az öreggel.
- Látom rajtad, hogy szeretnél valamit- nógatott, ennyire nyilvánvaló? Ijedtem meg.
- Csak … kérdezni… megint- suttogtam szaggatottan.
- Nem kell tőlem félned kedvesem- felpillantottam és szembe találtam magam barátságos tüzes tekintetével- Nem bántalak- erősítette meg.
- Tegnap este miután elmentél –kezdtem mire kérdőn nézett rám- Beszéltem valakivel- suttogtam- Tudom, hogy nem illik így rá kérdezni, lehet haragudni fog érte és esetleg meg is büntet- bizonytalanodtam el- de nekem fontos lenne tudnom- néztem föl rá félve, láttam rajta, hogy nem ért.
- Olyan mint én?- néztem föl rá és szemben egy pillanatra fellobbant a határozottság és a magabiztosság, de ahogy jött, eltűnt.
Dália haja és ruhája:
 
Szerkesztve Geneviev által @ 2014. 07. 24. 09:13:19
|
|
