Végül is csak ki kellett rúgnom a nõt, majd míg a mama a port törölgette, intézkedtem a nyitással kapcsolatban. Volt pár énekes lányunk, akik táncolni is tudtak és pazarul festettek. Pár zenész srác is, s már meg is voltak a slágerek, amiket játszhattak. Szerettem volna saját számokat, de nem a hangjegyek világába születtem, a komponálás nem ment túl jól. Szóval, maradtam a klasszikusnál: másét játszottuk.

Elsõ héten mindenkinek ingyenes belépést biztosítottam, hogy rákapjanak az ízére. Az italokat is kicsit kedvezményesebben kaphatták a drága látogatók. Boldog mosollyal az ajkamon jártam s keltem közöttük, kezdett beindulni a buli. Az „ingyenes belépés” felirat megtette a hatását, no meg a táncoló csiniruhás lányok plakátja. Bár nem csak férfiak vannak itt, hanem nõk is. A lányok a színpadon táncolnak és énekelnek, s mikor zárnunk kell, úgy kell pár vendég figyelmét felhívni erre. Siker volt e? Naná!

Így teltek s múltak a napok, egyre jobb lett a bár forgalma, aminek én csak örültem. Mikor meg-megjegyeztem pár érdeklõdõnek, hogy lesz egy kisebb belépési díj, pozitívan fogadták. Állításuk szerint ezzel is csak kiszûrtem az alját a népségnek. Persze, nekem is komoly célom volt, hogy olyan ne jöjjön be hozzám, akinek nincs pénze rá. Nem kívánok lebújt nyitni, köszönöm.

Eme nagy újdonságokkal teli felfordulás középe csöppet egyszer csak bele egy különös vendég. Én épp az egyik elõadást néztem délután, a mama odavolt valahol vásárolni. A lányok azt mondták, hogy beszeretnének újítani pár számmal, így hát megnéztem, engedélyezem e. Épp a kis székemen ültem, a lehetõ lehengerlõbben felöltözve – egy kis állatminta sosem árt! -, mikor az egyik pultos srác sietett oda hozzám.

- Fõnök, akad itt egy kis gond… - suttogja a fülembe, mire én felvont szemöldökkel, mereven ülve fordítom felé fejemet.

- Kis gond? – kérdezek vissza, mire õ bólintott. – Mi?

- Inkább ki – feleli, mire én nyelek egy nagyot. A fenébe, már megint a zsaruk?! És pont itt?

- Megyek, intézkedem – morgom végül. Mikor felállok a lányok is abbahagyják a mûsort, én pedig intek nekik, hogy folytassák. Még a végén a fakabátosok bejönnek és azt hiszik épp orgia partira készülök. Volt már rá példa. Mármint, hogy azt hitték. Nem csinálok én semmi ilyet, ugyan! Jobb szeretem a duó partit.

Az elõtérben azonban nem egy pár gagyi egyenruhába öltöztetett páros áll, hanem egy igen alacsony és totál hétköznapi lány. Körbe is nézek, hogy mi lehet itt a gond, mert én nem látok se kicsit, se nagyot.

- Maga felel a zenéért? – kérdez rá halkan, mire én bólintok egy aprót. Nocsak. Ez lenne a baj? – Oh, akkor csak kihívta nekem az a férfi! Kedves tõle, pedig azt hittem nem fogja… Mármint…

- Igen? – kérdezek vissza. Haladni akarok, nem tetszik ez nekem. Ha megint egy elmebeteg az, én hívom ki a fakabátosokat, de komolyan.

- Be akarok szállni – közli nemes egyszerûséggel, mire ha lehet, kiakad a szemöldököm a homlokomnál.

- Tessék?

- Nem jól csinálják… a lányok hamisan énekelnek, ahogy a zongora sincs jól behangolva a basszusuk pedig szörnyû! – kezd bele hirtelen, s olyan nagy lendülettel ecseteli mi s miért nem jó, hogy bennem akad a levegõ. Te. Jó. Szar. Ez nagy probléma! Nincs is kedvem vele foglalkozni, szóval hátat fordítok neki, majd elindulok vissza a próbára.

- Elnézést, de hová megy? – kérdez rá, mikor már az ajtót nyitom. Nagy sóhajjal fordulok felé, míg lábammal kitámasztom az ajtót.

- El. Azt se tudom ki vagy és mi vagy, ne vedd magadra, de elég szellemileg és agyilag leépült egyed szokott megtalálni. Nekem van pénzem és stílusim – mutatok végig magamon – neked meg, nos… jó füled, azt hiszed. S ha most megbocsátasz, dolgom van a hamisan éneklõ és játszó bandámmal. Ja, amúgy van közöttük mûmellû is, csak hogy fokozzuk – teszem még hozzá, majd a fejemet csóválva bezárom magam után az ajtót. Alaposan. Nem lenne kulcsos - egyedül belülrõl nyitható, ha vendégeink vannak, ki van támasztva -, még egy bárszéket is elé raknék, nehogy bejusson a kis tank.

- Leo, ha megint be akar jönni, ne szólj nekem! – intek a srácnak, aki csak bólogat. Azt hiszem kicsit felhúztak… ki kell élnem valakin. Esetleg valakiken.

×פ××

Teltek s múltak a napok, én meg már egészen belejövök a „kórus” vezénylésbe. A kiscsajt is elfelejtem, elég bolond talált már meg, hogy jól menjen. Hisz akit az apja kicsi Jozénak becéz, az hamar megtanulja kezelni a dolgokat. Elég hamar. A táncos-éneklõs-zenélõs bárom a belépõ beszedõ bódé kihelyezése után is remekül mûködik, fõleg hogy azt a kedves vendégek leihatják.

Épp egy kellemes estét töltök el a saját báromban, ahol nekem ingyen pia és sósmogyoró jár. A pultnál ülök, a polcon felsorakoztatott alkoholos üvegeket nézegetem, hogy milyen jól festenek. Igazán elgondolkozom azon, hogy nekem is kell egy, pontosan ezért nem tûnik fel, hogy valaki mellém ül.

- A nevem Lia Ringen és a zeneakadémia tanulója vagyok – hallom fél füllel, de úgy vagyok vele, nem nekem címezik. – Kérem, figyeljen kicsit rám! – Fél szemmel lesek oda, s lám, a múltkori kisegér ül mellettem, s nagy szemekkel néz engem.

- Ha? – motyogom vissza. Leragadtam azoknál a piás üvegeknél s valahogy pont nem érdekel egy újabb zeneelméleti áradatra. Ki engedte be amúgy is?

- Írtam pár kottát és… szeretném, ha megnézné – kezd el a táskájában kotorni, míg én intek a pultosomnak, hogy hozzon inni. Gyorsan. Ez egy nagyon kemény menet lesz, fõleg amilyen lelkesen az orrom alá rakja a papírkupacot telekottázva.

- Ha nem érdekel? – kérdezik vissza. – Alig tûnsz tizenhatnak… nem inkább a fiúk után kéne szaladgálnod? – sóhajtok fel, míg a poharamért nyúlok.

- Húsz vagyok és… ez nem tartozik magára! – feleli gyorsan, elpirulva. Mosollyal az arcomon csóválom a fejemet, hogy aztán beleigyak a poharamba újra.

- Nem rázlak le egyhamar, ugye? – kérdezek rá kerek-perec, mire õ egy kicsit rendezi arcvonásait és makacsul bólint egyet. – Nincs jobb dolgod? Vizsgák, fellépések, saját zongora hangolás?

- Akad, csak… gondoltam segítek – motyogja.

- Nem kértem – felelem széles mosollyal. – ÉS csak a testemmel tudok fizetni – teszem még hozzá, mire újra elvörösödik.

- Én… én nem… mármint – dadogja, mire én jóízûen felnevetek. Tipikus kisegér! Hihetetlen, de komolyan. Kész csoda, hogy volt mersze eljönni az elõzõ visszautasításom után.

- Semmi baj, tudom, hogy a legtöbb nõ szereti letagadni mennyire bejövök neki – húzom tovább a húrt. – Egyezünk ki abban, hogy meglátom mit tehetek… Van valami elérhetõséged? – pillantok felé, míg a kottát magam felé húzom.

- Van – bólint, majd egy kicsi névjegykártyát húz elõ a nõi táskának becézett szörnyeteg gyomrából. – Ezeket nem csak én írtam, hanem… tudja pár barátommal betévedtünk és megihletett minket, együtt hoztuk össze.

- Õk hol vannak? – kérdezek rá, míg a kis kártyát forgatom az ujjaim között.

- Ostobának neveztek, mikor megtudták, hogy elõször idejöttem. A mostanit nem is említettem nekik – feleli halkan. Ránézek a szemem sarkából, majd sóhajtva a zsebembe süllyesztem a kis papirkát. Én és az a jó szívem!