Világ életemben csodáltam az embereket. A szokásaikat, formájukat, épületeiket, de legfõképpen az érzelmeiket.

Sárkánynak születtem egy már rég elfeledett napon, mikor még fajtám uralta eget s földet. Az emberek létük hajnalát taposták, s mi segítettünk nekik lábra állni. Azonban ellenünk fordultak. Tanítókból üldözöttek lettünk. Családom réges-régen elveszítettem, ahogyan szinte mindenki mást. Aki tehette, emberekkel paktált le: hatalmukért halandó testbe zárták õket az embermágusok. Közéjük keveredtek, s lassan eltûntek, gyermeteg meseként végezték.

Azonban én és még páran túléltük. Megtanultuk, hogyan rejtõzzünk el. Lemásoltuk kinézetüket, szokásaikat, viszont halhatatlanságunk, mágiánk, tudásunk megmaradt, s nem hogy kopott volna: gyarapodott az eltelt esztendõk során.

A szövetségek lassan felbomlottak, míg végül az összes Tiszta, embernyelven Õssárkány eltûnt a bolygóról; rajtam kívül. Akadtak páran, kik a társaim õsi vérének a végletekig hígított változatát tudhatták magukénak, azonban képességeik rég elvesztek a múlt homályában…Kivéve egyet. Születését megéreztem, mint éhes farkas a kitett csalétket.
Sok esztendõ után döntésre jutottam. Megérdemel az a lény egy esélyt arra, hogy a figyelmemet reá hárítsam, s akár ki is tanítsam.

A hegyekbõl alászálltam, s felöltöttem ember mivoltomat. Egy éjszaka leforgása alatt várat emeltem magamnak, karcsú tornyokkal, hatalmas termekkel, pompával, szemet gyönyörködtetõ kerttel. A szolgákat egy rég elfeledett királyságból idéztem meg, emlékeiket módosítottam: úgy hiszik, családomat szolgálták már dédszüleik is.

Enyhe mágia, s jellemem használatával hatalmas lépéseket tettem meg. Magam mellé állítottam a nemeseket, majd magát a királyt is, kitõl megkaptam egy kicsiny országot, mint annak hercege, s sajátjának várományosa.

Magam sem tudom, mennyi idõ után sikerült rátalálnom. Egy vén kisnemes tulajdonában tartózkodott akkoriban. Felkerestem hát, hogy akármit feláldozva, de az enyém legyen. Az úr ravasz volt, nagyon is. Leánya hozományaként szerette volna csak átadni nekem, azonban sikerült errõl lebeszélnem. Arannyal váltottam ki a hozzám méltatlan házasságot. A leány hozománya így Sárkányleányból annyi aranypénzé változott, melybõl még az unokái is hercegi életet élhetnek.

Türelmetlenül vártam az „üzletkötés” napját. Fel alá járkáltam szobámban, míg meg nem éreztem az idegen lovak, s az Õ szagát. Lesiettem, hogy illõen fogadhassam az egyetlen lényt, ki fajtámhoz tartozik.

Amikor megláttam a ketrecet, a hatalmas bilincseket s a láncokat, a szemem már nem csupán színe miatt lángolt. Legszívesebben meggyilkoltam volna a nemest ott, abban a szent pillanatban, azonban ez meggondolatlan lépés lett volna részemrõl, így azonnal el is vetettem s felöltöttem legszebb mosolyomat s elõvettem legudvariasabb modoromat.

-          Jó uram, biztos nem gondolta meg magát?- kérdezte a kurafi nyájasnak szánt hangon, azonban csak a pénz körül forogtak gondolatai, melytõl enyhe undor fogott el.

-          Biztosan. – válaszoltam kurtán, nehogy eláruljanak érzelmeim, s a nehezen megszerzett helyzetemen csorba essen, esetlegesen visszatáncoljon az üzlettõl.

-          Ez esetben elhoztam Önnek- csörgette meg a bilincseket, majd megrántotta és magunk közé vetette. Immár ismételten uralkodnom kellett magamon, amiért így képes bánni egy érzõ lénnyel.

-          Kérem a fizetségem és távoznék. - átnyújtotta egyik kezével a láncokat, másikkal pedig a kulcsokat. Intettem a fejemmel, mivel szólni sem kívántam többet ezzel a féreggel, s szolgáim zsákszám hordták elé a megbeszélt aranyat. Bármikor szerezhetek még, így nem éreztem keserûséget a számban, amikor szolgái a ketrecbe vetették s mint akik félnek attól, hogy visszaveszem, minden búcsúszó nélkül kisiettek kastélyomból.

-          Örültem az üzletnek- kiáltotta még vissza csöppet sem kedvesen. Negédesen visszamosolyogtam, míg fejemben a legcifrább kínzások cikáztak át, miket neki szántam.

 Amikor bezárult mögötte a fõkapu, a lányra fordítottam a figyelmemet. Enyhén megdöbbentem, amikor térdelve pillantottam meg, a hideg köveken. Finoman megszabadítottam bilincseitõl, láncaitól. A durva anyag egészen tönkretette a bõrét, mely ismét a harag lángjait gyújtotta meg szívemben.

-          Üdvözöllek nálam- nyújtottam felé a kezemet, miután magam is felegyenesedtem . Láttam a döbbenetet a szemében, az értetlenkedést és a félelmet egyaránt. A keze remegett, amikor az enyémbe helyezte, s miután felállt, eltávolodott tõlem, mintha félne.

-          Dusan Dragon vagyok, ennek a kicsiny országnak az uralkodója. Mi a neved?-  mutatkoztam be, s mivel éreztem, hogy nem fogja magától elárulni a nevét, így megkérdeztem.

-          Dália Dragonia vagyok fenség- hajolt meg elõttem. A hangja csodásan csengett, bár a félelem innen is kihallatszott. Megsajnáltam ezt a szegény, összetört lelkû teremtést.

-          Bizonyára elfáradtál a hosszú út alatt- kezdtem kedvesen- Gyere- kértem kedves hanglejtéssel és elindultam. Folyosókon, termeken keresztül vezettem egészen a keleti szárny legpompásabb szobájáig.

-          Jó éjszakát- köszöntem el, majd rázártam az ajtót.

 Tudom, hogy tapintatlanul viselkedtem, azonban szeretnék idõt adni neki, hogy megszokja a környezetet, a szolgákat s végsõ soron engem.

Ezen kívül majd’ szétszakított az az indulat, mely akkor vett erõt rajtam, amikor megláttam Dáliát  láncokra verve. Ezért bûnhõdnie kell!

A konyhába siettem, mivel az éjszakát a bosszúnak szentelem. Fekete-vörös lambériás alakok hajlongtak a folyosón minden lépésemnél, mely a vár földszintjén lévõ konyháig vezetett. Parancsot adtam, miszerint a legfinomabb fogásokkal kényeztessék vendégünket. A szakács hevesen bólogatott, s amikor kikérdeztem, minden parancsomat helyesen ismételte el. Megköszöntem a munkáját, majd tovasiettem az istállóba.

Az udvarmester loholt a nyomomban, így megálltam.

Legkedvesebb lovamon távozom a birtokból az erdei ösvényen, majd fél óra vágta után kikötöm a megszokott helyre. Hamarosan éjfekete, hatalmas árny suhan végig a rengeteg felett, nem sokkal késõbb pedig a báró és kísérõi halálsikolya tölti meg  a levegõt, félelmet és rettegést lopva azok szívébe, akik csak hallják….

Pár óra múlva megszólal a vekker. Felpattanok kinyomom,de nem látom sehol Amyt. Az ágyhoz botorkálok, majdnem felbukom benne, mellette pedig tökéletes kilátás nyílik rá, ráadásul fel van csúszva a pólója. Sikeresen megbököm õt, jutalmam pedig egy kómás morgás
 -Mi a halált akarsz? Hagyj aludni – rázza meg a vállát aztán felém fordul – Aztakurva! – kipattannak a szemei és beüti a hátát az ágyba.
 -Azért ennyire nem lehetek ijesztõ még reggel sem. – nyújtózok magamban nevetgélek mire kerek szemekkel mered rám.
 -Mi a francot keresek a földön?
-Hajnalban lezakóztál az ágyról, de fel sem ébredtél rá. A koppanásra ébredtem. – eszembe jut, a kis jelenet, mikor ébren voltam és akaratlanul is elvigyorodom.
-Igen, elfelejtettem említeni, hogy nyugtalan alvó vagyok. – nevetgél zavartan – De más nem történt, igaz?
 -Csak kibeszélted magad. De amúgy semmi extra.
Próbálja leplezni az aggodalmát, de persze nem jó színész.
-Mit hordtam össze?
-Titok. – rákacsintok, de közben nagyon zavar, hogy nemtudom kirõl beszélt.
Gyorsan felöltözik, szinte fénysebességgel. Idegesen cibálja magára a ruháit aztán a párkányra mászik
-Köszi, hogy itt lehettem – morogja barátságtalanul, majd kiugrik.
Már megint mi rosszat mondtam? Nõk… mindegy is. Amyn rohadt nehéz kiigazodni. Magamra veszek egy fehér Ramones-os felsõt és egy fekete farmert, a fejemre húzom a sapkát majd én is elindulok abba a retkes iskolába. Igazából már nem látom értelmét, hogy oda járjak… de úgysincs jobb dolgom

Végigszenvedem az elsõ pár órát, de valami rettenetesen lassan telik az idõ. Agyalok, folyamatosan csak azon gondolkodom, ami a hétvégén történt. Képtelenség feldolgozni az egészet, mintha betéptünk volna és csak trippelnénk, trippelnénk már három napja. Néha azon kapom magam, hogy hozzám szól valaki, de nem tudok válaszolni, egyszerûen nem jönnek ki szavak a számon.
A sokadik csengetésre eszmélek, zene füleimnek a hang, ami azt jelzi, ebédszünet van. Elsõként viharzok ki a  terembõl és indulok meg az ebédlõ felé, ahol még egy lélek sincsen. Mindenkinek megvan a maga helye itt, nem mindegy, hova ülsz és kikkel. A mi asztalunk az ablaknál van, szélen, rendszerint Kimmel, Amyvel és Ericcel kajálok, de ez már csak az utóbbi fél év kiváltsága, régen folyton a kosarasokkal ültem.
Nem vagyok éhes, egy falat sem bírna lemenni a torkomon, csak az asztalunkhoz lépek, levágom a földre a táskám és leülök, miközben az ajtón hatalmas tömeg özönlik be. Ericet pillantom meg az emberek között, ahogy látom, õ sem szándékszik beállni a sorba, csak átverekedi magát és leül mellém.
- Tegnap reggel óta nem ettem és nem vagyok éhes. Ez normális? – kérdi értetlenül.
Megrántom a vállam.
- Én sem ettem egy jó ideje. – a tekintetem lassan végigvándorol az embereket, majd vissza Ericre- apropó, a hölgyemények?
- Passz. Tekintve a tényt, hogy nem vagyunk egy évfolyamon nem igazán volt közös órám velük – magyarázza gúnyosan és belekezd valamibe aminek minden harmadik szava Kim, ergó rohadtul nem figyelem mirõl hablatyol. Mereven bámulok ki az ablakon, mikor hirtelen éles fájdalom hasít a hátamba. Pár pillanatra ködös lesz minden, hangokat hallok, különbözõ emberek hangjait. Gondolatokat hallok, egészen biztos vagyok benne. Az égetõ érzés abbamarad, egy hang kivételével mindegyik abbamarad.
- Alkonytájt a sírotoknál – hallom tisztán az utolsó hangot, ami rettenetesen ismerõs.
Megrázom a fejem és Ericre pillantok. Kerek szemekkel mered maga elé aztán rámnéz.
-Ezt te is…
Nyelek egyet és halványan bólintok, vajon Amyék is hallották ezt?

Elkezd zörögni a telefon a zsebemben. A bevásárlóközpont parkolójában kóválygok nem tudok mit kezdeni magammal. A kijelzõn Noah neve villog. Lebeszél velem egy találkozót a parknál, amibe igaz kicsit nehézkesen, de belemegyek. Le sem tudnám tagadni, hogy eléggé meglepõdtem. Basszus nem bírok kiigazodni a pasikon, fõleg Noah-n nem. Egy-két órája még egyedül akart elmélkedni most meg már találkozni szeretne. Érthetetlen…

Végig sétálok a butiksoron, majd megállok a park szélénél. Elõbányászom a fülesemet és maxra feltekerve hallgatom a zenét, hogy elnyomja az éjszaka zajait. Gyûlölök egyedül lenni a sötétben ez tény.

-           -Szia – int egyet a szemem elõtt. Kiveszem a fülest és várakozásteljesen nézek rá. Hmm… legalább neki is gyönyörû karikák húzódnak a szemei alatt.

-           -Hali – köszönöm én is – mégis mi volt olyan sürgõs? – türelmetlenkedek.

-           -Most szépen hazajössz velem…

Nem. Nem. Biztos lehet benne, hogy nem. Hisztérikusan felnevetek, az annyira abszurd, hogy már nevetséges!

-          - Na, de most komolyan… - próbálom csitítani magam.

-           -Soha nem voltam ennél komolyabb. Nem hagyom, hogy megint egy padon aludj a parkban. Nálunk fogsz aludni, nyugalom nem  erõszakollak meg…

-           -Tudod ki fog nálad aludni Noah Alexander McArthur! – jövök teljesen zavarba. A halál fog egy szobában aludni vele. Az túl zavarba ejtõ… fõleg az én alvási szokásaim mellett.

-           -Te. Választatsz. Viszlek vagy jössz magadtól. – határozottan cseng a hangja. Oké Amy nyugodj meg, reménykedjünk, hogy Noah mélyen alszik, így a kis titkod biztonságban fog maradni. Biztos nagyon mélyen fog aludni, hiszen látszik rajta milyen fáradt.

-           -Jó – sóhajtom megadóan – de ezt nem tudhatja meg senki még Eric és Kim sem.

-           -Be van zárva – állapítja ifjabb Einstein hosszas és hangos kilincsrángatás után.

-           -Vettem észre. – forgatom a szemem. Ha a hülyeség fájna…

-           -De hülye vagyok – igen ezzel eddig is tisztában voltunk – az ablakon másztam ki – elsétálunk Noah ablaka alá és szerencsére az ablaka legalább nyitva.

-           -Lányoké az elsõbbség – istenem micsoda lovag! Hátrébb lépek és felugorva megragadom a párkányt és felhúzom magam a szobába. Noah is követ aztán bezárja az ablakot és elhúzza a függönyt.

-           -Szóval ez Noah híres szobája – nézek körbe most vagyon elõször egy srác szobájában. Szemem megakad egy akciófigurán – csini. Hány lányt hoztál már fel ide?

Elmosolyodik.

-           -Te vagy a harmadik.

Teljesen közömbös arccal nézek rá. Noah, utálom ezt mondani, de egész helyes fiú ha úgy nézzük, kevésnek tûnik ez a szám. Nem erre számítottam.

-           -Anya, a húgom és te – vigyorog – nos, te majd az ágyon alszol én pedig a földön.

-           -De ne… - kezdenék ellenkezni de nem hagyja.

-           -Ez nem ajánlat volt, kihelentés. – lépked az ágyhoz és kihúz alóla egy matracot. Elkotor egy takarót és egy pólót majd neem dobja õket. – aludni tökéletes lesz.

Meglepetten pillantok a holmikra majd Noahra. Egész figyelmes. Amikor látja rajtam, hogy zavarban vagyok elfordul.

-           -Ne less! – szólok rá, de õ csak nevetni kezd. Cöh.. mondhatom szép dolog. Fénysebességgel vetkõzöm le fehérnemûre majd magamra kapom a pólót, ami majdnem a térdemig leér.  – Jó éjt! – ugrok be a takaró alá.

Lelkifurdalás nélkül a szemem elõtt levetkõzik boxerra, én pedig zavaromban a fejemre húzom a takarót, hogy ne lássa mennyire vörös az arcom.

-           -Neked is.

Reggel a földön ébredek és valami idegesítõ pittyeg a fülem mellett. Valaki kapcsolja ki vagy szétrobbantom, esküszöm. A kellemetlen hang abba marad én pedig átfordulok a másik oldalamra és aludnék tovább, de valaki megböki a vállam.

-           -Mi a halált akarsz? Hagyj aludni – rázom meg a vállamat. Résnyire kinyitom a szemem és Noah szemeivel találkozom – Aztakurva! – hátrálok, de beverem a hátam az ágynak.

-           -Azért ennyire nem lehetek ijesztõ még reggel sem. – kuncog és nagyot nyújtozkodik.

-           -Mi a francot keresek a földön?  - próbálom terelni a témát.

-           -Hajnalban lezakóztál az ágyról, de fel sem ébredtél rá. A koppanásra ébredtem. – mosolyog gonoszan, mintha tudna még valamit.

-           -Igen, elfelejtettem említeni, hogy nyugtalan alvó vagyok. – nevetek fel zavartan – De más nem történt, igaz?

-           -Csak kibeszélted magad. De amúgy semmi extra. – vonta meg a vállát. NA NE!!!

-           -Mit hordtam össze? – kérdeztem szégyenkezve.

-           -Titok. – kacsint rám, amitõl felmegy bennem a pumpa.

Felpattanok és vörös arccal veszem elõ a tegnapi ruháimat. Jót szórakozik a reakciómon, eddig is tudtam, hogy beszélek álmomban de nem érdekelt, mert soha nem volt közönségem. Inkább bele sem gondolok miket hordhattam össze az éjszaka.

Leveszem a pólót és neki dobom Noahnak majd gyorsan magamra kapom a ruháimat és még mindig magamban puffogva kihúzom a függönyt és kinyitom az ablakot.  Lehet azt gondolja, hogy túl reagálom, de jele esetben pont leszarom Noah véleményét. Ujjaimmal átgereblyézem a hajam és felülök az ablakpárkányra.

-           -Köszi, hogy itt lehettem – morgom kelletlenül, majd kiugrok az ablakon.

Kellene valami tisztaruhát szereznem és egy fürdõ is rám férne. Ha a tisztaruhát nem is de a fürdõt megoldhatom a suli lányöltözõjének zuhanyában. Beléptem  suliba, minden olyan mint egy áltagos hétfõ. Nincs elsõ órám, így van még idõm. Talán elõször is elkellene látogatnom a suli könyvtárába tankönyvekért hisz azok otthon maradtak.  A könyvtáros nem túlzottan szimpatizál velem, de azért odaadja azokat a könyveket, amik kellenek a mai napra, de nincsenek bent a szekrényemben.

A következõ állomás a lányzuhanyzó. El nem tudom mondani mennyire jó érzés, hogy végre tiszta lehetek, akár órákig is tudnék állni a vízben, de sajnos nem lehet. A frissítõ zuhany után kimegyek az iskola udvarra és törökülésben leülök a focipálya szélére. Élvezem kicsit a napsütést, aztán valaki lehuppan mellém.

-           -Hali – köszönök.

-           -Szia Amy. Hol voltál tegnap aggódtam – korhol Kim a maga kissé anyáskodó módján – Miért nem az iskolabusszal jöttél?

Nyugodt vagyok. Végre távol minden zajtól, csak a város tompa morajára kapom fel néha a fejem. Fel-le sétálgatok az üres helységben dudorászva, teljesen elmerülök a gondolataimban. Beszóltam Amynek, csak mert nem bírta feldolgozni a helyzetet, pedig igazából még én sem bírtam teljesen. Mintha valami rendkívül szar fantasy filmben lennénk a tudatlan fõszereplõk, még nem érezzük a súlyát a döntésünknek. Persze, király azt hinni, hogy szuperhõsök vagyunk, hogy olyan képességeink vannak, amiket jóra is használhatnánk, de tudom, hogy ez nem így lesz. Soha nem hallottam még történetet arról, hogy egy démon jó útra tért volna és megmentette volna a világot, csak arról, hogy vért, pusztulást és keserves sikolyokat hagyott maga után. Könnyû rámondani, hogy csupán önkontroll kérdése, kíváncsi leszek, õk mennyire tudják majd visszafogni magukat, ha a helyzet úgy kívánja.
Zajt hallok, valaki van rajtam kívül idebent. Lassan megfordulok és egy ismerõs alakot látok kirajzolódni
 -Hali – Amy halk suttogását hallom. Remek…
-Csodás azt hittem végre egyesül lehetek – morgom hátha veszi az adást és itt hagy,. A legkevésbé sem vagyok rá kíváncsi.
-Tartozom egy bocsánatkéréssel és igazad van, egy picit.
Halvány önelégült mosoly fut végig az arcomon, remélem nem veszi észre.
-Pontosan miben is?
-Hogy nem hagyhatom örökké figyelmen kívül – hallom, ahogy lassan megadóan kifújja a levegõt– De ne várd, hogy megismételjem ezt, mert nem fogom. Hat évre letudtam a bocsánatkérés listámat.
-Mit fogsz csinálni? Mivel én nem érthetlek úgy sem, legalább mond meg mit tervezel – szarkazmus, még egy dolog, amit nem vagyok képes visszafogni.
 -Rohadt jó kérdéseid vannak. Mégis mit tehetnék? –még ki tudom venni a sötétben, hogy széttárja karjait– Lassú de biztos léptekkel próbálom feldolgozni. Ennyit tudok tenni. És kérlek, ne viselkedj úgy mint egy öt éves, akinek elvették a nyalókáját, mert irritáló – és még én vagyok olyan, mint egy ötéves? – Szent a béke?
Habozok ugyan egy darabig, haragszom rá és nem azért mert lekorholt, hanem mert nem fogadta el a segítségem. Végülis…úgysem játszhatom a sértettet az örökkévalóságig…
- Ühüm – hümmögök és kezet fogok vele.
-Akkor, ha nem nagy gond eltudnál szállásolni? Még nem tudok hazamenni. Alszom majd a földön – és még hátba is vág. Hé, azért ennyire még nem vagyunk jóban.
-Mi vagyok én szálloda tulaj?
-Pff… akkor itt fogok éjszakázni.
-Azért jöttem ide, mert egyedül akartam lenni – nem kell tovább célozgatnom, abban a pillanatban sarkon fordul és otthagy. Nem igazán örülök neki, hogy egyedül fog kóborolni valahol, még csak tizenhat éves és hiába félig démon, úgysem lenne képes használni az erejét.
Két napja nem aludtam, rettenetesen fáradt vagyok, egy kilapult kartondobozon húzom meg magam. Holnap suli van és én egy rohadt szót, annyit sem tanultam, bár õszintén magasról teszek rá. Viszont Dereck ideges lesz, ha holnap reggel nem talál otthon, lehet, hogy mégis haza kellene evickélni. Kimászok az ablakon és elindulok hazafelé. Csak nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Amy valahol a városban botorkál, így felhívom és közlöm vele, hogy a parknál találkozunk. Meglepõdött ugyan, de némi habozás után végül is belemegy.
Elsétálok a színház mellett. Mivel csak tizenegy óra van, még hallom, ahogy az Operaház fantomjának a legutolsó dalát éneklik.
Végigbandukolok a fõutcán, a kivilágított épületeknek köszönhetõen tökéletesen látok és hamar elérem a park csücskét. Amy már ott áll, tíz méterre is lehet hallani, hogy a fülesébõl bömböl a zene.
- Szia – intek a szeme elé, hogy észrevegyen. Kihúzza a fülébõl a headsetét, karikás szemeibõl úgy veszem észre, legalább annyira fáradt, mint én.
- Hali – köszön vissza majd kérdõ pillantásokat vet rám- mégis mi volt olyan sürgõs?
- Most szépen hazajössz velem…
Felhúzza a szemöldökét, szemei elkerekednek, majd hangosan felnevet.
- Na, de most komolyan…
- Soha nem voltam ennél komolyabb. Nem hagyom, hogy megint egy padon aludj a parkban. Nálunk fogsz aludni, nyugalom nem erõszakollak meg…
- Tudod ki fog nálad aludni Noah Alexander McArthur! – látva, hogy zavarba jött kénytelen vagyok elmosolyodni.
- Te. Választhatsz. Viszlek vagy jössz magadtól. – jelentem ki ellentmondást nem tûrõen mire morog valamit, talán káromkodik, de annyira hulla vagyok, hogy már meg se hallom. Megadó sóhaj hagyja el ajkait.
- Jó – motyogja alig hallhatóan, aztán még gyorsan hozzáteszi-, de ezt nem tudhatja meg senki, még Eric és Kim sem.
-  Ebben megegyezhetünk – mosolygok erõtlenül, majd szép lassú léptekkel megindulunk a kertváros felé.

-  Be van zárva – állapítom meg hosszas kilincsrángatás és kulcskeresés után, mire Amy csak a szemét forgatja.
- Vettem észre.
- De hülye vagyok – suttogom a homlokomra csapva – az ablakon másztam ki – azzal Amyvel a nyomomban a ház oldalához sétálok. Felpillantok az ablakomhoz, szerencsére tárva nyitva van, nem lesz nehéz bejutni.
- Lányoké az elsõbbség - elõreengedem Amyt, aki csak szemforgatva lép pár lépést hátra, nekifut, ugrik, és belekapaszkodva a párkányba szépen felhúzza magát. Pár perc múlva én is követem, aztán bezárom magam mögött az ablakot és behúzom a függönyt.
- Szóval ez Noah híres szobája – bámészkodik, tekintete pedig megakad az egyik régi Hulk akciófigurámon- csini. Hány lányt hoztál már fel ide?
Félmosolyra húzom a számat.
- Te vagy a harmadik.
Közönyösen pillant rám, tudom, nem kíváncsi rá, de azért hozzátetszem – Anya, a húgom és te –vigyorgok- nos, te majd az ágyon alszol én pedig a földön.
- De ne…- kezdene bele, de közbevágok.
- Ez nem ajánlat volt, kijelentés –lépdelek az ágyamhoz és kihúzok egy matracot alóla. A szekrényembõl elõkotrok egy plédet és amint megpillantom a Mötley Crüe-s pólómat odadobom Amynek – aludni tökéletes lesz .
A meglepett pillantásaiból észreveszem, hogy zavarban van ezért szolidaritásból el is fordulok.
- Ne less! – szól rám én pedig csak nevetek.
- Jó éjt – motyogja halkan, miután bemászik az ágyamba. Nem zavartatva magam boxerra vetkõzöm és rávetem magam a matracra.
- Neked is – azzal rögtön elnyom az álom.

-           -És akkor mi lesz? Minden jött-mentet embertelenül összeversz? – fakadok ki. Embertelenül, talán ez a legjobb szó…

-           -Amy, te attól félsz, hogy eltûnik az emberi részünk? – pislog rám meglepetten. Mi én félni? Nem én nem félek… legalább is azt hiszem…

-           -Én nem félek – próbálok határozott hangnemet megütni.

-           -Féldémonok vagyunk! Megpróbálhatunk úgy viselkedni, mint egy ember, eljátszhatjuk, de attól még nem leszünk azok.

-           -Menjünk – engedem el a fülem mellett. Nem akarom és nem is fogom ezt elfogadni, ha én ember akarok lenni akkor ember is leszek. Elindulok a cukrászda felé, de elkapja a kezem.

-           -A saját dolgod nehezíted meg, ha nem törõdsz bele.

-           -Noah te ezt nem érted – kerülöm a tekintetét.

-           -De szeretném megérteni.

-           -Tudod azt úgy nem lehet, ha összeversz mindenkit aki a közelembe ér – szaladnak ki a szavak a számon minden gondolkodás nélkül.

-           -Csak segíteni akartam! – emeli fel a hangját. Segíteni, mármint megvédeni? Nem-nem Amy szedd össze magad! A fejem elvörösödik elõször a zavartól, aztán a dühtõl.

-           -Nem kérek a segítségedbõl! – rántom ki a karom a szorításából és megcélzom a cukrászdát.

Magamban füstölgök és úgy állítok vissza Kimékhez. Kifizetem a kajámat és már húznék is el, de Eric kérdezõsködni kezd. Bocsi édes, de most a fene fog velük kérdezz-feleleket játszani.

***********

Az ablakomon keresztül mászok be a szobámba. Elõszedek egy nagyobb táskát és néhány ruhát pakolok bele valamint elõkaparom a régi mobilom. Valamit kell használnom, valamirõl zenét kell hallgatnom, vagy be fogok golyózni. Fénysebességgel hámozom le magamról Kim ruháit és veszem fel a Bullet for my Valentine-os pólómat hozzá egy fekete koptatott farmert és a bakancsomat. Úgy érzem újjászülettem, hogy végre a saját ruháimat hordhatom.

Az ablakon keresztül távozom és elkezdek zenét hallgatni. Na, hová is kellene menni? Kimhez most nincs türelmem, meg amúgy is biztos Erickel egymásra vannak cuppanva. Nagyot sóhajtok és a cipõm orrát kezdem el fixírozni, ahogy leülök egy padra. A fülemben Green Day-tõl  a Boulevard of broken dreams szól. Kisöprök egy tincset a homlokomból és elindulok a raktár felé. Ott legalább tudok gondolkodni.

*********

Bemászok az ablakon, majd leporolom az egyik doboz tetejét és ráülök. Szinte kiterülök szerencsétlen dobozon, ami nagyot reccsenve adja meg magát alattam én pedig kecsesen seggre érkezem. Szitkozódni kezdem és akkor veszem észre, hogy valaki más is van itt rajtam kívül. Felkapom a fejem és kitépem a fülembõl a fülest.

-           -Hali – suttogom az elõttem álló Noah-nak.

-           -Csodás azt hittem végre egyesül lehetek – morog mintha itt sem lennék. Gyorsan lenyugtatom magam, nehogy beszóljak.

-           -Tartozom egy bocsánatkéréssel – keresem a tekintetét és beharapom az alsó ajkam – és igazad van, egy picit. – vallom be kelletlenül.

-           -Pontosan miben is?

-           -Hogy nem hagyhatom örökké figyelmen kívül – fújom ki lassan a levegõt – De ne várd, hogy megismételjem ezt, mert nem fogom. Hat évre letudtam a bocsánatkérés listámat – eresztek meg egy halvány mosolyt.

-           -Mit fogsz csinálni? – érdeklõdik – Mivel én nem érthetlek úgy sem, legalább mond meg mit tervezel – hangjában szarkazmus és sértettség bújkál.

-           -Rohadt jó kérdéseid vannak. Mégis mit tehetnék? – tárom ki a karjaimat – Lassú de biztos léptekkel próbálom feldolgozni. Ennyit tudok tenni. És kérlek, ne viselkedj úgy mint egy öt éves, akinek elvették a nyalókáját, mert irritáló – utalok a kis én-úgysem-érthetem-meg kitörésére – Szent a béke?

-           -Ühümm – rázza meg a felé nyújtott kezemet elmélázva.

-           -Akkor, ha nem nagy gond eltudnál szállásolni? Még nem tudok hazamenni. Alszom majd a földön – nézek rá kiskutya szemekkel és szokás szerint hátbavágom.

-           -Mi vagyok én szálloda tulaj? – néz rám hitetlen szemekkel.

-           -Pff… - húzom el a számat- akkor itt fogok éjszakázni.

Bedugom a fülest a fülembe és megint csak elmerülök a kis univerzumomban. Mivel Noah egyedül akart maradni a raktárban inkább a könyvtárat választottam menedéknek. Lassan sétálgattam a sorok között és olvasgattam a könyvek címeit. Nagyon régen jártam utoljára ezen a helyen viszont olyan nosztalgikus megint itt lenni.

Leveszek egy vékonyka könyvet a polcról és állva olvasgatni kezdem. A démonokról írnak benne, egyszer már anno kiolvastam, de ismétlés az tudás atyja. Minél járatosabb vagyok a témában annál jobb.

Becsukom a kiskönyvet és leülök az egyik kis olvasóasztalhoz, ami az ablak mellett van. Kibámulok a lent cirkáló emberekre. Homlokomat az üvegnek döntöm. Hmm… hogy képes ilyen rövid idõ alatt ennyi minden elromlani? 

Egy fájdalmas sziszegés zökkent ki, ami nem a férfié volt. Amyé. Hirtelen tiszta lesz minden és újra hallok, Amy fájdalmasan felkecmereg, a férfi ájultan a földön fekszik. Mit tettem…
- Odaadnád a telefonod? Az enyém eltört – nehezen jönnek ki a hangok a szájából én pedig némán átnyújtom neki a mobilomat. Miközben õ arrébb vonul telefonálni a sráchoz térdelek. A fejébe hatolok, átnézem az emlékképeit, és megpróbálom minél zavarosabbá tenni az arcom, hogy ne emlékezzen rám.
Amy elkapja a kezem és a pub felé kezd vonszolni. Ahogy beérünk, én csak megállok az ajtó mellett, semmi kedvem ott lenni, mikor Amy közli velük, egy szörnyeteg vagyok.
Rövid beszélgetés után közelítenek felém.
-Veled, pedig komolyan el kell majd beszélgetnem, mert úgy tûnik nem figyeltél rám, amikor az agresszióról beszéltem – szól még hozzám Amy aztán kilépdel az ajtón Kimék után.

Már fél órája hideg víz alatt zuhanyozom. Vicces, nem érzem a hõmérséklet különbséget, de jólesik, hogy közben tisztul egy kicsit az elmém.
El sem hiszem, hogy kárt tettem Amyben, mikor pont miatta kezdtem el verekedni a sráccal. De ez normális, nem? Mindenki megtenné ezt egy barátjáért.
Kiszállok a zuhany alól és megtörölközöm. Felkapok egy boxert és azonnal levetõdöm az ágyra. Nemtudok aludni, már, hogy a francba tudnék. Folyton magam elõtt látom a fickó arcát és aztán az Amyét. Holnap bocsánatot kell kénem tõle…

Másnap reggel a mobilom rezgésére eszmélek. Nem aludtam egy percet sem, egész éjjel csak agyaltam. ’Önnek egy új üzenete érkezett’ olvasom a kijelzõt. Aha, szóval tíz óra a cukrászda… Nyugodtan az órára pillantok. Áh, még csak fél tíz van… FÉL TÍZ???
Fénysebességgel kapkodom magamra a ruhákat. Egy feliratos fehér pólót, ez zakófelsõt és egy nadrágot, hozzá meg természetesen a kihagyhatatlan sapka. Leszáguldok a lépcsõn, nem kell elkéredzkednem vagy szólnom, Dereck nem aludt itthon. Kisietek az ajtón, becsapom magam után, majd a kulcsot a lábtörlõ alá teszem. Bezzeg ha valami vámpír lennék, olyan gyorsan odatudnék futni, mint Flash…

Épp akkor érek oda, mikor Eric megáll az autóval.
- Jó reggelt ! – tartja a kezét a köszönésünkhöz, de én csak erõtlenül intek egyet.
- Neked is – lihegem majd megpróbálom összekapni magam és kiegyenesedem.
- Elaludtál, igaz?
- Öh…igen…elaludtam – nincs kedvem különösebben magyarázkodni, ami miatt egy percet sem aludtam.
Nem sokat szólunk egymáshoz, ahogy belépdelünk, õ még nagyon kómás, nekem pedig nincs mit mondanom.
A lányok már ott ülnek az egyik asztalnál, de valami nem oké. Amyn mi a franc van? Nem bírom ki, hogy ne vigyorodjak el a lányos ruhák láttán.
-’Reggelt- köszön Amy és arrébbhúzodik, hogy le tudjak ülni. Végigmérem, nem hiszek  a szememnek. Ezen komolyan ez van? Legszívesebben felnevetnék, de tudom, hogy bunkóság lenne.
– Csak nehogy kiessen a szemetek! – morogja.
Megérkezik a pincér, rendelek magamnak egy jóadag juharszirupos palacsintát. Jót fog tenni.
Kihozzák és szinte rögtön megeszem az egészet. Amúgy is gyors evõ vagyok, de éhesen végképp.
Miután befejezzük az evés Amy megkocogtatja a vállam én pedig kiengedem. Ülnék vissza a helyemre de elkapja a csuklóm és húzni kezd magával. Szerintem Amy kar fetisiszta, ez már tuti, nõ ennyiszer még nem szorította el a vérkeringésem.
-Mi most elmegyünk, sétálunk egyet. – jelenti ki Amy, persze engem meg sem kérdez.
-Mit szeretnél mondani? – kérdem türelmetlenül mikor kiérünk, bár lehet nincs jogom ahhoz, hogy ilyen hangnemben beszéljek vele a tegnap este után.
-Tudatában vagy annak mit tettél tegnap? Majd megöltél valakit! – korhol le, persze jogosan. Tisztában vagyok vele, mit tettem, és tudom, rosszul kellene éreznem magam, de a pasi egyáltalán nem izgatott, csak az, hogy bántottam egy barátomat.
-Tudom… - motyogom, hogy legalább egy kicsit is úgy tûnjön, bánom a dolgot, de Amy rögtön belekezd a hegyi beszédébe.
 -Figyeltél egyáltalán, amikor az agresszióról papoltam nektek a raktárban? Mert szerintem nem! Meg kell tanulnod elnyomni magadban, vagy nagyon nagy bajok lesznek. Talán egy kis önkontroll is kellene tanulni Noah!
- Nem olyan egyszerû elnyomni magamban…
- És akkor mi lesz? Minden jött-mentet embertelenül összeversz?
Embertelenül… Kopp. Leesett.
- Amy te attól félsz, hogy eltûnik belõlünk az emberi részünk? – meglepetten kérdezem. Azért ez elég vicces…
- Én nem félek.
- Féldémonok vagyunk! Megpróbálhatunk úgy viselkedni, mint egy ember, eljátszhatjuk, de attól még nem leszünk azok.
- Menjünk – mint aki meg se hallotta volna amit mondok elfordul és megindul a cukrászda felé. Elkapom a csuklóját és visszahúzom. Ha nem ismerném, azt hihetném zavarba jött, úgy pislog rám.
- A saját dolgodat nehezíted meg, ha nem törõdsz bele.
- Noah te ezt nem érted – pillant másfelé.
- De szeretném megérteni.
- Tudod azt úgy nem lehet, ha összeversz mindenkit aki a közelembe ér – na jó most aztán kihúzta a gyufát.
- Csak segíteni akartam! – emelem fel a hangom, mire elvörösödik, azthiszem, csak a dühtõl.
- Nem kérek a segítségedbõl!– rántja el a karját és elindul visszafelé a többiekhez.
Hát legyen! Nem kell a segítségem, én sem kellek. A kajám már úgyis kifizettem, akár el is mehetek.
Zsebredugott kézzel elindulok hazafelé.

Egész nap csörög a telefonom, hol Kim, hol Eric hív. Dereck félóránként aggódóan bekopog, hogy egyek valamit, de én csak némán fekszem az ágyon és a plafont bámulom. Amy rettenetesen felidegesített. Úgy csinál, mintha csak egy idegen lennék, pedig barátok vagyunk… Bezzeg, ha nem foglalkoznék vele, az lenne a baj. Nõk…Cöhh. El kell szívnom egy cigit…
Az ablakhoz sétálok, kinyitom és a párkányra mászok. Még soha nem ugrottam ki az ablakomból, tekintve, hogy az emeleten van, de kétlem, hogy sok bajom származna belõle. Kiugrok, majd mintha mi sem történt volna, felegyenesedem és zsebredugott kézzel megindulok a város felé. Az a szívás abban, ha a kertvárosban élsz, hogy minden rohadt messze van. Mire elfogy egy doboz cigi veszem észre, hogy már nem hat rám, annyira, mint régen. A szokásos mennyiségem háromszorosát kell elfogyasztanom, hogy legalább valamit is érezzek. Ez bosszantó…
Na, de hova is menjünk, ahol nem zavarhat senki…Hát persze… a raktár, na ott aztán biztos nem lesz senki.
 

Jól elbeszélgetünk a sráccal, bár kissé nyomulós és sokat is ivott. Valami történhet a színpadon mert, mintha csend telepedett volna a pubban. Mikor egy nagyon ismerõs hang kezd el énekelni elképedve hátrafordulok. Ez az idióta, így tud énekelni? Egy eléggé a helyzetünkhöz passzoló dalt választott, nekem pedig még mindig a padlót súrolj az állam. Mikor elénekelte az utolsó sort is, felállok és már hagynám is ott a srácot, de utánam jön. Jajj, sose voltam jó a lekoptatásban…

-           -Hagyj békén! – rivallok rá, mert már kezd idegesíteni. Nem akar leszállni rólam, valamit motyorászik de eben a hangzavarban nem hallom. Noah lép mellém.

-           -Nem hallottad a hölgyet? – hölgyet? én? hölgy? – A mondat melyik rész nem világos öcsisajt? – na, jó ez kissé érdekesen hangzik, hiszen a srác magasabb a mi drága Noah-knál

-           -Te velem kötekedsz? – dühöd fel.

-           Látsz itt mást rajtad kívül? – vigyorodik el. Noah vegyél vissza! Vegyél vissza!

-           -Te és én, odakint, most! – ezennel kivonul. Noah is gondolkodás nélkül menne utána, de elkapom a kezét.

-           -Noah Alexander McArthur! Az …. szerelmére vegyél vissza a büszkeségedbõl és nehogy kimenj! Nem fogod tudni leállítani magad, ráadásul egy csomó dolgot még ki sem próbáltunk! – nem igazán hathatja meg a kis beszédem, ugyanis kirántja a karját és kimegy a csávó után.

Mély levegõket veszek, magamban pedig mindent átkozok és cifrán káromkodok. Eric és Kim még mindig egymásba vannak feledkezve, inkább nem zavarom meg az idillt, úgyhogy ezt egyedül kell elintéznem. Még utoljára nagy levegõt veszek és kisétálok oda, ahol a két srác püföli egymást. Noah a földre rúgja a srácot és kacag. Na jó pont ezt akartam elkerülni ez a barom meg… arrrrg….

-           -Ki vagy te? – kérdezi Noah-tól a srác remegõ hangon.

-           -A legrosszabb rémálmod – világosítja fel. Noah ugye nem akarod kicsinálni? Drága … most segíts meg!

-           -Noah fejezd be! – sikítom, de mintha meg sem hallaná… Ez komolyan ki akarja csinálni ezt az embert! – Noah! – próbálkozom megint, de ismét eredménytelenül.

Basszus ez az ember már utolsókat rúgja, Noah, akkorákat rugdos bele a földön… Valamit gyorsan cselekednem kell. Õrölt ötlettõl vezérelve hátulról próbálom lefogni és elhúzni Noah, de az õ bivaly ereje nem engedi, hogy elvigyem onnan. Mint valami nem kívánatos dolgot teljes erejébõl, hátra lök én pedig neki esem a falnak. Kicsit megszédülök felhorzsoltam a homlokom és felszakadt a szám. A lehetõ leggyorsabban állok fel újra és mivel Noah, nem is igazán fogta még fel, hogy én itt vagyok, testemmel próbálom védeni ez embert. Két rúgás között ráfekszem a már félholt fickóra, így Noah már csak bennem tud kárt tenni. Nagy szerencsémre, miután rúgott belém kettõt felismer és fel akar segíteni, de ellököm a kezét és megpróbálom felsegíteni félholt ,,barátunkat”.

-           -Odaadnád a telefonod? Az enyém eltört. – tapogatom drága egyetlenem darabkáit a zsebemben. Átnyújtja a készüléket én pedig hívok egy mentõt, majd ott hagyom a férfit és magammal húzom Noah-t.

Bemegyünk a pubba és megkeresem Ericéket. Õk egymás szemébe feledkezve beszélgetnek. Ó mily’ nyálas…

-           -Szerintem nekem a bulizásból egy életre elegem van – hívom fel magamra a figyelmet.

-           -Mit történt Amy? – kezd rögtön aggodalmaskodni Kim.

-           Semmi, semmi csak neki mentem egy villanyoszlopnak – hazudom szemrebbenés nélkül. Nem lenne túl jó elújságolni Noah verekedését nem kellene ezzel terhelni az ifjú párt – Ismersz milyen ügyetlen vagyok – nevetek zavartan – Kim, nem baj, ha ma nálatok alszom? Nem szeretnék haza állítani…

-           -Persze, gyere csak! – mosolyodik el és Erickel együtt kikászálódnak a helyükrõl, majd elindulnak elõre.

-           -Veled, pedig komolyan el kell majd beszélgetnem, mert úgy tûnik nem figyeltél rám, amikor az agresszióról beszéltem – mondom Noah-nak és elindulok Kimék után.

***

-           -Ez csíp!! – hisztizem Kimnek, aki elkezdi lefertõtleníteni a horzsolást a homlokomon.

-           -Bocsi, mindjárt kész vagyok. – mondja és egy jókora sebtapaszt nyom a homlokomra – Holnapra majd adjak valami ruhát? Már két napja ezt hordod és már elég koszos is… - röviden: pocsékul festesz, mint egy szakadt csöves…

-           -Azt megköszönném – mosolygok rá Kimre – Csak ne valami habos-babos rózsaszínt – színlelek undort.

-           -Ó, pedig már olyan jól kitaláltam… - játssza a csalódott kislányt -  Akarsz elõször fürdeni? – mutat a saját fürdõje felé.

-           -Aha – bólintok és elveszem azt a bõ pólót, amiben aludni szoktam, ha itt vagyok.

A forró víz nagyon jól esik, nyakig belemerülök és hagyom, hogy a barackillatú habfürdõ illata az orromba kússzon. Jajj, de kellett már egy jó meleg fürdõ, amitõl kisimulhatnak megtépázott idegszálaim…

***

Reggel nagy nehezen felveszem a Kim által kikészített ruhát. Õ persze nagyon örül, hogy végre valami lányosat láthat rajtam én kevésbé. A halványkék ujjatlan tunika kiemeli a dekoltázsom, alján virágminta díszeleg. A térdig érõ farmer nadrág alja aranyos hajtókás, oldalán szívecskék és indák. Mellé lila színû balettcipõket kaptam…

-           -Na, jól van menjünk látni sem akarom magam. – sóhajtom és Kim kuncogni kezd.

-           -Oké, oké… Csak egyetlen képet had! Soha többet nem fogsz ilyen ruhát felvenni ha rajtad múlik! – könyörög Kimberly, így egyetlen képet megengedek, amit a mobiljával csinál.

Ma Kim egy alanyos cukrászdát választ ami a NyauNyau névre hallgat. Hát basszus, félek bemenni ide. Pedig aranyos kávézó, Eric-kel úgy beszélték meg, hogy itt találkozunk. Beülünk egy négyszemélyes asztalhoz és rendelünk valami süteményt. Bizalmatlanul a piszkálom a rózsaszín rettenetet amit elém hoztak. A két fiú hamar megérkezik, így nagy szerencsémre nem kell sokéig itt égetnünk magunkat.

-          - ’Reggelt! – köszönök mikor mellénk érnek és automatikusan arrébb húzódom, hogy Noah le tudjon ülni. Még, így is borzalmasan festek, hiába a ruha, a sebes száj és a ragtapasz eléggé rontja az összképet. Mindkét fiú, úgy néz rám, mintha ufót látnának, amikor észreveszik a ruhát – Csak nehogy kiessen a szemetek! – morgom.

Miután megreggeliztünk megkocogtatom Noah vállát, hogy engedjen ki, majd mikor kiérek magammal húzom õt is.

-           -Mi most elmegyünk, sétálunk egyet. – intek Kiméknek.

-           -Mit szeretnél mondani? – kérdezi talán kissé túl bunkón Noah, mikor kiérünk a cukrászdából.

-           -Tudatában vagy annak mit tettél tegnap? Majd megöltél valakit! – mondom neki, miközben beérünk a parkba.

-           -Tudom… - feleli, de nem tudok érzelmeket kiolvasni sem az arcáról, sem a hangjából.     
   
 -Figyeltél egyáltalán, amikor az agresszióról papoltam nektek a raktárban? Mert szerintem nem! Meg kell tanulnod elnyomni magadban, vagy nagyon nagy bajok lesznek. Talán egy kis önkontroll is kellene tanulni Noah! – oktatom ki. 

- Ha nem érdekel ki lehet menni! –csattan fel Amy mire pár perce kimegy az álom a szemembõl - Nos, a reflexeink jobbak, és az érzékeink is. Elõször is talán az erõsségeinket kellene megismernünk. Ezeket viszonylag könnyen ki lehet találni, hiszen aki a gondolatolvasásban jó, annak a gondolatátvitel is piskóta lesz. Akik az álmokban túrkálásban jók, azok valósággá változtathatják az álmokat. Satöbbi, satöbbi, satöbbi…
Hmm ez egész érdekes, kicsit olyan, mintha szuperhõsök lennénk, persze, valószínûleg a gonosz kategóriába skatulyáznának minket, a démonvér miatt. Jut eszembe, van olyan, hogy démonvér?
-És mi lesz  ha megtudjuk mi az erõsségünk? – kérdi fellelkesülve Kimberly.
-Ki kell tapasztalni és fejleszteni. De elõször talán azt kellene megnéznünk fizikailag mennyivel lettünk erõsebbek. – most én vagyok vak vagy Amy tényleg egyre lelkesebb?
-Akkor most verekedni fogunk? – pillantok hitetlenkedve Amyre.
-Pontosan! Szóval emeld fel segged és gyere ki a hóra.
-Te hülye vagy? Nem fogok laposra verni egy lányt. –  vágok elképedt fejet és vadul csóválni kezdem a fejem. Még az kéne, hogy baja legyen miattam vagy ilyesmi.
-Cöh bezzeg ilyenkor lányként gondolsz rám. – és erre bedurcizik. Nõk! Már az is baj, ha nem akarok megütni egyet?
Nem tart sokból kideríteni az erõsségeinket. Eric és Kim teljesen hihetõ illúziókat képesek építeni, én pedig pillanatok alatt bárki elméjébe betörök. Amy pedig összetör egy tükröt a puszta gondolatával. Azthiszem, mi leszünk az új Fantastic Four.
-Na, jó most, hogy mindenki kipipálva, mit csináljunk? – néz ránk kérdõn Amy mire Kim halkan és bizonytalanul megszólal.
-Mi lenne, ha ünnepelnénk kicsit?
-Tegnap meghaltunk aztán visszajöttünk azért mert berúgtunk. Szerintem nem nyerõ ötlet. – vet komor pillantásokat ránk Amy
-Amy ne legyél ennyire pesszimista! – szól rá Eric, mire csak megvonja a vállát.
Vessük bele magunk megint az éjszakába!

Elfurikáznuk Amy és Kim kedvenc pubjába. Ericcel mi sose tettük be ide a lábunkat, pedig aztmondják, nem tré hely. Meglehetõsen tömött a hely, bár szombat este van, nemtudom mit vártam. Nem sokáig szarozok, rögtön a pultnál legurítok három gint, hogy megjöjjön a kedvem, de valamiért meg se kottyan. Remélem a démonsággal nem jár együtt, hogy nemtudok bebaszni.  Ahogy látom Eric és Kim kettesben akarnak lenni, õszintén, nemtudom, hogy fogom bírni ezt a nyáladzást…
Ahogy látom, Amy is el van foglalva, odaült hozzá valami fura, kissé gyanus alak, jobb, ha szemmel tartom.
Mivel ez egy rockpub, van egy kis színpadhangosítással. Gondolva egyet, had fényezzem magam egy kicsit, odasétálok és felkapom a falnak dûtött akusztikusgitárt és leülök a színpadon lévõ székre. Nem szólok semmit, csak hangolni kezdem a gitárt, amire sokan felfigyelnek. A zenét valaki lehalkítja, mire nagyképû félmosollyal az arcomon gitározni kezdek. A vicces az, hogy még soha nem énekeltem senki elõtt, de most úgyérzem, bármire képes vagyok. A Sixx: Am-tõl kezdem el énekelni a Life is Beautifult. Ezek a sorok pont ide passzolnak, azthiszem, aki a számot írta, szintén féldémon lett, mert mintha az egész a lelkembõl szólna, hupsz, olyanom nincs is. Felállok a székrõl és leugrom a színpadról, enyhén Amyék irányába fordulok, remélve, hogy figyel rám.
- Just open your eyes, and see that life is beautiful – fejezem be. Rövidítettem a dalon, igaz, de az egész arra volt jó, hogy nyugodtan szemmel tudjam tartani az Amyvel beszélõ fószert, aki nem mellesleg eléggé nyomul szerencsétlenre. Saltorenak is feltûnt, ahogy látom, talán túlságosan rámenõs a csávó, így fel is áll, de a srác utána megy.
Közelebb megyek, pont meghallva Amy határozott kijelentését.
- Hagyj békén!
A csávó valamit még motyog neki és pedig Amy mellé lépek.
- Nem hallottad a hölgyet? A mondat melyik része nem világos öcsisajt? – ez elég vicces jelzõ, ugyanis a pasi majd egy fejjel magasabb nálam. Széles, kigyúrt izomagyú faszi. Nyelek egyet alig észrevehetõen.
- Te velem kötekedsz? – kérdi. Fúj…bûzölög az alkoholtól, nem mintha én nem ittam volna, de ennek elég erõs bukéja van.
Tovább pofázok neki, meg se hallva, amint Amy próbál lenyugtatni.
- Látsz itt mást rajtad kívül? – pimasz vigyorra húzom a szám õ pedig lehajol és a pofámba ordít.
- Te és én, odakint, most! –ezzel kivonul a hátsó ajtó fejé. Feltûröm az ingujjam és gondolkodás nélkül indulnék utána, de Saltore elkapja a karom és elkezd nekem mondani valamit. Semmit nem hallok a zenétõl, a fülemben pedig dübög a vér az idegességtõl, szóval csak elrántom a kezem és kisétálok.
Tudom, hogy egyetlen ütéssel akár a halálba küldhetném, de már elõre eldöntöttem, csak megijesztem. Nem kellenek itt a pereskedések, bár az csak neki ciki, hogy a gyurma testét egy nála kisebb srác verte szarrá.
Ki sem érek már lendül is az elsõ ütés felém, amire õszintén nem készültem fel és beverem a fejem a falba. Na jól van Hulk, most húztad ki a gyufát! Megtörlöm a vérzõ orromat, és visszaütök, persze õ rögtön elkapja az öklöm, de én rántok egyet a kezemen és a hátam mögé lendül egyenesen a falnak. Megtámasztja magát, így nem lesz sok baja. Dühtõl vöröslõ fejjel indul meg felém, de akkor hirtelen történik valami. Az egyik pillanatról a másikra mögötte termek. Basszer, én teleportáltam! Ezt nem is említette Amy, pedig ez azért elég király volt valjuk be.
Meghökkenve áll meg ellenfelem, majd lassan, gépies mozdulatokkal hátrapillant. Kihasználva az alkalmat seggberúgom, mire orra bukik. Hangosan, eszelõsen kacagok fel és a földön fekvõ fickó felé lépdelek.
Vörösben kezdek el mindent látni. Hallom, ahogy zihálva kapkodja a levegõt , látom az összeszûkült pupilláját, még a fokozott szívverését is meghallom. Elég vicces a helyzet, soha nem éreztem még ennyire felsõbbrendûnek magam.
- Ki vagy te? –kérdi remegõ hangom, mire csak elmosolyodom.
- A legrosszabb rémálmod – suttogom. Nemtudom mi van velem, csak valami feszítõ érzést érzek. Egy hangot hallok a fejemben, ami folyamatosan azt kántálja: öld meg, öld meg. Nem akarom elnyomi a hangocskát, meg sem próbálom, sõt, egészen kedvet kaptam a dologhoz…