Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Anyagtalan, üres térben eszmélek fel. Barátom utolsó szavai üresen, értelmüket vesztve csengnek füleimben. A fény emléke megkopott, jelentését vesztette, mintha sosem létezett volna.

Alaktalan, sötétségben lebegek, hol nem uralkodnak a fizika törvényei. Saját tengelyem körül forgok, míg a rosszullétet elkerülendõ vízszintesbe kormányzom testemet, s szemem lehunyva küzdök eszméletemért.

Magam sem tudom, hová keveredtem. A levegõ fojtogató, üres, áporodott, halált és pusztulást hozó, az élet minden szikráját kioltással fenyegetõ.

Gondolataim visszhangként jutnak el hozzám. Kinyitom szemeimet. Elõször úgy hiszem, megbolondultam. Amire gondolok, megjelenik elõttem, s úgy nézhetem, mintha mással történne meg: kívülállóként, s nem szereplõjeként. Pislogom párat, ám a látomás nem tûnik el.

Ezek szerint nem az elme betegsége uralkodott el rajtam.

Dáliát látom magam elõtt, kezei sajátomban. Az esküvõnk napja… Ki tudja, hosszú éltem során már hányadik.

Forró könnycsepp szántja végig arcom, megperzselve rajta a puha bõrt. A fájdalom éget, akár a láng…Akár egy fekete láng.

S ekkor eszembe jut minden.

A vízben uralkodott el lelkem felett a sötétség, s nyelt el, akár a dagály a part közelében lévõ kavicsokat. Esélyem sem volt a menekülésre, ám mégis létezem. Hogyan lehetséges ez?

Kérdésemre hamarosan megérkezik a felelet. Megjelenik elõttem hasonmásom, ki akár ikertestvérem is lehetne. Ám haja akár az éjszaka, tekintete sötét, mélységes kút. Kezeiben, tõlem eltérõen, a veszélyt érezvén nem vörös, hanem fekete lángok lobbannak fel.

Farkasszemet nézünk egymással, mire õ elmosolyodik. Érzéketlenül, gonoszan, hívogatóan és negédesen.

- Dusan. Nézz rám, s lásd, mivé lehetnél. Hatalmad akár a régi korokban, nem lenne ellenséged. Mindentõl megóvhatnád szerettedet, az édes Dáliát. Magad lehetnél a tûz, a láng istene, kinek párja nem sosem születne erre a földre. Halhatatlanságot ajándékozhatnál szerelmednek, s méhének gyümölcsének. Nos, mit válaszolsz? – hangja érdes, keserû, kárörömmel és gonoszsággal teli. Ám szavai megkísértenek, még ha csupán pillanatokra is.

Örökkön Dália mellett élni, s nem keresni tovább… Gyermekkacajra ébredni, szeretni s ölelni õket…Büszkének, apának s igaz férjnek, férfinak lenni… Minden kívánságomat, mire bárminél jobban vágyom, megkaphatnám, ám milyen áron? Fekete, üres lennék, akár a csillagoktól kopár téli éjszaka… S mi lenne a garancia arra, miszerint nem nyel el ez a sötétség s tesz a rabszolgájává?

Gondolataimból türelmetlen szavai ráznak fel.

- Nos, mit válaszolsz? Szeretnéd azt, amit csakis én nyújthatok neked?

- Nem. –felelem kurtán, s a kezemben megszületõ lánggal felé támadok…

Újra fényesség ölel körbe. Igazi, melengetõ, tiszta fény. Érzem, visszatért belém az élet, s ismét létezem.

Édesség járja át ajkaimat, melyek egy, a számba öntött folyadéktól származnak. Barátom közelségétõl megnyugszom, új erõre kapok.

A sötétség, akár a víz, lepereg elmémrõl s lelkemrõl egyaránt.

Szemeimet csukva tartom, küzdve eszméletemért s élvezve a bensõ harc sikerességének mámorító érzetét.

Ám nem maradhatok tétlenül, mert a belõlem kiáramló, érzõ és lélegzõ, gonoszság által szült, pusztításra szánt fekete láng alakot öltött.

Kedvesem odaér hozzám, fejem ölébe húzza s csókot lehel homlokomra. Legszívesebben felpattannék s karjaimba kapva messzire vinném innét, ám nem tudok parancsolni tagjaimnak. A küzdelem, melyet testemért és lelkemért vívtam, elpárologtatta minden erõmet. Üresnek, tehetetlennek érzem magam, akár egy újszülött.

- El…fog…lak….nyel…ni!- tagolja a gomolygó feketeség. Kedvesem nehézkesen a partra húz, a selymes rétre, hol nem eshet bántódásom. Védelmezõen elém áll, életét és létét kockáztatva értem.

Nehézkesen kinyitom szemeimet, s a köztük lezajló cselekményekbe révedem.

- Nem hagyom, hogy bántsd- kavargó jégörvény támad körülötte, majd a fekete láng megindul felé, elõtte megáll, s szavaiból nevetés hangja csendül ki.

- Ki mondta… hogy… én… õt… akarom?!- kérdi fenyegetõen.

Ekkor tudatosul bennem, miszerint miért engem kísértett meg elsõként… Miért próbált elõször kedvesen, s csakis utána támadóan átvenni felettem az uralmat. Dáliára, pontosabban a még meg nem fogant gyermekünk lelkére éhezik. Felette szeretne uralmat nyelni, õt akarta elnyelni.

- Nem engedem, hogy elragadd tõlem!- kiálltok fel, s lelkem tüzének utolsó maradékával feleségem védelmére kelek. Vérvörös, szerelemtõl és aggodalomtól fûtött lángok keverednek tiszta, fehér lángokkal. Együttes erõvel támadnak az ébenszín gonoszságra, s sikerül megfutamítaniuk.

Egyenlõre… Mert bár ereje az enyémtõl elvágva eltörpülni látszik, mégsem sikerült elpusztítani, csupán megfutamítani. Vissza fog térni, e felõl semmi kétségem… Ám akkor már felkészülten fogom várni.

Ólomsújjal nehezedik rám a fáradtság, mely nem csak a testé, hanem a szellem és lélek fonatának kínja is. Összerogynék, szégyen szemre, ám kedvesem s Luna, a rókadémon megtartanak, megóvva ettõl.

Halálosan fáradt vagyok, ám mégsem szeretném gyengének mutatni magamat, nehogy kedvesem aggódni kezdjen.

- Miért nem szóltál róla, hogy beteg vagy?- dorgál meg.

- Nem akartam, hogy aggodalmak kísértsenek téged, meg akartalak óvni a feszültségtõl és a fájdalomtól- végigsimítok arcán, majd csókot lehelek rá.

- Nekem akkor is szólhattál volna, Dusan. – barátom hangja zökkent ki mámoromból, melyet szeretett Dáliám közelsége hozott létre.

- Azt hittem, magam is elbánok ezzel a szörnyeteggel… - felelem elhaló hangon, mint gyermek, kit turpisságon kapnak. Valanor tekintete éget, fájdalmat okoz. Rádöbbent, mekkora kockázatot vállaltam… Akár el is pusztíthattam volna mindent és mindenkit, ki kedves nekem, csupán azzal, hogy eltitkoltam betegségemet.

- Nem hibáztatlak. – sóhajt egyet, mielõtt folytatná. – A fekete láng agyafúrt. Olyasmikre kényszeríti azt, kinek lelkére vágyik, mire magától sosem lenne képes. Ha nem lennél erõs, nem tudtunk volna megtisztítani tõle. Láttam ezreket, kiket elnyelt, s rajtuk segíteni nem tudtam.

- Ahogy magam sem. – szólal meg az elf nõ, kinek jelenlétére csupán most döbbenek rá – Csábító, pusztító és bitorló. A világ megszületése elõtt fajtája uralta az ürességet, a semmit. S mikor megszületett világunk, kiszorultak, hatalmuk elveszett. Bosszúra áhítoztak… S megtalálták a módját. Az emberek lelke könnyen csábul. Mire észbe kaphatnának, testük már nem akaratuknak engedelmeskedik s lassan elenyésznek a múlt homályába. Ám nem csak õket kísértik meg… Mindent és mindenkit, ki él és mozog. Királyok, királynõk, emberek, tündérek, koboldok, elfek és sárkányok estek már áldozatul. Kit egyszer kiszemelnek, attól sosem távoznak el véglegesen. Vigyázz rá! – a hölgy, kinek nevét még mindig nem tudom, egyenesen rám néz, s rajtam kívül senki sem érti, mire céloz ezzel.

Ám a szemében feltûnõ aggodalmat mindenki érti.

- Köszönök mindent… - suttogom, mielõtt kedvesemet kézen fogva elindulunk szobánk rejtekébe. Egészen addig nem szólalok meg, s meg nem ingom. Ám mikor odaérünk, erõt vesz rajtam a fáradtság, s ágyunkra omlok. Nehézkesen lélegzem, ám mosolyogva tekintek szerelmemre. Nem akarom, hogy aggódjon, vagy kétségek gyötörjék.

Elmesélek neki mindent, mi lelkemben zajlott, mialatt eszméletlenül és magatehetetlenül feküdtem a kristálytiszta vízben. Egyedül azon részt hagyom ki, mikoron ráébredtem, mit szeretne, s azt, miszerint Dália nem elõször lett a feleségem, s nem elõször kellett megküzdenem a kegyeiért. A láng pontosan tudta, mekkora fájdalmat okoz nekem a körforgás, melynek a része vagyok kölyöksárkány korom óta, s amire csakis én emlékszem, maga Dália nem. Ahogyan karjaim között nem egyszer halt meg... A viszontlátás egyszerre édes és keserû érzését… Sosem emlékszik elõzõ életére, sem pedig rám… Ez pedig felér ezernyi esztendõ folyamatos kínkamrában töltött létével. Jobban éget, mint a tûz és az általa okozott fájdalom elviselhetetlen mélységû.

Elkomorodhattam, s magam sem tudom, meddig bámultam így, vészjósló és fájdalmas tekintettel.

Kedvesem aggódó suttogása zökkentett ki. Pontosan azt értem el, mit nem akartam. Ostoba vagyok!

- Dusan… - kezeit tördeli, s nem találja a kellõ szavakat.

- Csitt, Szerelmem. Minden rendben lesz. Jól vagyok, s most már nem lesz semmi bajom. Kérlek, ülj ide mellém… - amikor engedelmeskedik, fejem az ölébe hajtom. Kezét óvatosan fürtjeimhez vezetem, s kérem, simogasson. – Nagyon fáradt vagyok… halálosan fáradt. – suttogom, mielõtt nyugtalan, vészterhes álmok közé nem merülnék.

- Igen, akarom. Esküszöm minden élõ és holt Isten szent nevére, hogy míg élek, megvédelmezem, oltalmazom, bánatát elûzöm, szívét szerelem tüzével melengetem szépséges Dáliámnak. Halál minket el nem választhat… - erõteljes hangját messze viszi a szél, mosolyom pedig csak még szélesebb lesz.

- Megcsókolhatod a menyasszonyt – búgja a hölgy, Dusan pedig elém lép és karjaiba zárva csókban forrunk össze. Meleg ajkai perzselik, az én jégtõl hideg zöldjeimet. A csókot mélyítve kibontja szárnyait, majd a szobájába repít.

Az erkélyen eltûnnek szárnyai ész szorosan magához vonva, óvatosan megfoszt fehér ruhámtól, míg én pironkodva én az övétõl. Nem tudom hogy jutottunk el az ágyig, de a selyem anyag kellemesen cirógatja a bõrömet, míg férjem érintése tüzet szít bõrömön. Óvatosan ér hozzám, mintha egy törékeny mûtárgy lennék, tekintetébõl szerelem lángja lobog vissza rám. Hideg kezeimet kemény felsõtestéhez érintem és zavartan húzom végig keskeny ujjaimat tökéletes felsõtestén, míg õ is felfedezni indul testemet. Mikor melleimhez ér, élesen szívom be az életelixírjét, mely készségesen tódul be légzõszervembe, s testem ívben enyhén megfeszül a gyönyörtõl, melyet érintése vált ki belõlem. Elmosolyodik, s ez a mosolya számomra ismeretlen, de mégis melegséggel tölti el a szívemet. Meg akarom ismerni az összes arcát, az összes énjét. Kezét tovább víve végigsimítja a hasamon, majd combjaimon. Arcom erõs pírt ölt magára, mikor megérzem forró ajkait nyakamon, s ahogy finoman egyre lejjebb araszol. Ismeretlen tûz gyúl fel bennem, melyet még jegem sem olthat ki onnan, a csodálkozás elsõ hullámából szeretett uram ajkai rántanak vissza, melyek birtokba veszik azokat az ajkakat, melyek már hozzá is tartoznak, míg csak élek. Kezét óvatosan csúsztatja egyre beljebb és beljebb, míg másik kezével kebleimet kényezteti. Hideg kezemet hátára csúsztatom és gerincoszlopán játszadozva simogattam. Ujjai finoman utat találnak legszemérmesebb testrészemnél, s kényeztetõ ujjait magamban érezve felsóhajtok az élvezettõl és nekifeszülök szikár testének. Elengedve, óvatosan lábaim közé férkõzik és férfiasságával elmerül bennem.

Testünk õsi táncba hívja egymást, s mi felszabadultan engedjük át magunkat az örömnek, melyet a másik nyújthat nekünk. Egyre közelebb repít egyenesen az égig, hogy együtt lehessünk a végtelenségé, s onnan végleg összekötve térhessünk vissza.

Immár lelkünk és testünk, s életünk is összefonódott, s ezt emberi gyarlóság szét nem szakíthatja, míg csak élek…

ž•ž•ž•ž•ž

Apró csók kelt, melyet szerelmem hint homlokomra. Óvatosan nyitom ki szemeimet résnyire.

- Jó reggelt, kiscicám– suttogja, mire én jóízûen felkacagok– Neked nem nyávognod és dorombolnod kellene ilyekor? – kérdezi, én pedig összehúzva magam ölelésébe bújok.

- Korán van még ehhez –suttogom, s ujjammal körözni kezdek mellkasán, mire elégedetten szívja be a levegõt, a kelleténél élesebben, erre elmosolyodom, ahogy felidézem magamban a tegnap este képeit.

- Ugye többé már sosem hagysz el? – teszi fel az õt zavaró kérdést. Abbahagyom kezemmel a kedves mozdulatsort és kíváncsian, értetlenséggel tekintek rá.

- Mikor hagytalak el? – kérdezem.

- Nyelvbotlás volt– apró csókot hint ajkaimra, s kipattan szerelmi fészkünkbõl. Sietve magára veszi ruháit, majd távozik, egyedül hagyva engem kérdések ezreivel. Kétségbeesetten ülök föl és ruha után kutatok. Rövidesen egy szekrény elõtt állok, melyekben ruhák százai sorakoznák felakasztva, várva, hogy magamra öltsem õket. Egy egyszerû zöld ruha mellett döntök, mely ujjatlan, s mellén apró harmatcseppekre emlékeztetõ kristályok csillognak. Alja egyszerûen omlik alá, nem korlátozva a mozgásban. Lábam mezítelen hagyom, így indulok szerelmem keresésére.

- Dusan! Ne add fel, tarts ki! Megmentelek s segítek. Még nincs késõ! Jer vissza a fényre. Halld a hangom...- hallom meg Valanor, a megszokottnál idegesebb hangját. Egybõl futásnak eredek. Mikor odaérkezem és meglátom szerelmemet a hûs vízben fekve, feketeséggel körbeölelve felsikítok, kezeimet szám elé kapom, s könnyeim folyni kezdenek. Kinyújtom felé a kezemet, de az elf bölcs elkapja azt és visszarántja mellém.

- Ne érintsd meg! Lelked tiszta akár a frissen hullott hó, s ki fészket épített benne a sötétség maga, a pusztító gonosz- szavai ijesztõen csengenek elmémben. Halk róka vonyítást hallok meg magam mellõl. Luna az, s mikor meglátja a feketeségtõl sújtott férjemet átváltozik eredeti mivoltába, elém ugrik és a sárkány felé fúj, felborzolja hátán a szõrt, mely engem is megijesztene, ha nem tudnám, hogy õ mellettem áll. Könnyed nõi hanra kapjuk fel a fejünket.

- A tisztaság kiöli a gonoszságot a lélekbõl- odalép hozzám és leguggol mellém, hajamat kezei közé fogja és hagyja, hogy tincseim kifolyjanak ujjai közül- A tisztaság és a fehér tûz- pillant rókámra- Nem véletlen rendeltetett melléd, szabad?- fog meg egy vékonyabb tincset, mire értetlenül bólintok.

Másik kezében egy olló csillogását veszem ki, majd levágja tincsemet, melyet a kezében tartott. Nem látszik, de ha látszana se érdekelne, az összes szál hajamat odaadnám szerelmem életéért cserébe. A kedves nõ tincsemet egy fehér csészébe tekeri, majd a rókámhoz lép és farka tüzéhez emeli a csészét. Tincsem fehér lánggal ég ezüstszín hamuvá. A nõ eltûnik, majd mikor visszatér a kezében tartott csészét az elf kezébe helyezi.

- Itasd meg vele kérlek- szól hozzá szelíden, mire a bölcs így is tesz. óráknak tûnõ percek telnek el, mikor uram teste megrázkódik és a feketeség felette összegyûlve a túlparton megállapodva távozik belõle. Odarohanok Dusanhoz és ölembe húzom ájult testét. Ujjaimat arcára fektetem és lágy csókot lehelek homlokára.

- El…fog…lak….nyel…ni!- tagolja a gomolygó feketeség. Dusant kihúzom a partra és a fûbe fektetve elé állok.

- Nem hagyom, hogy bántsd- kavargó jégörvény támad körülöttem, majd a feketeség megindul felém és jegem peremén megállva, mintha kacagna, olyan hangot ad ki.

- Ki mondta…hogy…én…õt…akarom?!- s szívem kihagy egy ütemet. Ekkor lángok caspnak fel körülöttem, tiszta vörös lángok, melyek között fehérek is elvegyülnek. Két meleg kar fonódik derekam köré,és Luna ugrik elém.

- Nem engedem, hogy elragadd tõlem!- szól vészjóslóan férjem, majd a lángok megindulnak a feketék felé és a fehérekkel karöltve felemésztik azt. Ekkor Dusant, mintha a feltörõ ereje elhagyta volna, gyengén rogyna össze, de Luna segítségével megtartottam.

- Miért nem szóltál róla, hogy beteg vagy?- dorgálom meg.

- Míg világ a világ, melletted leszek, Szerelmem, legdrágább kincsem ezen világon. Megtisztelnél azzal a keggyel, hogy e szent helyen, a béke honában, az örök tavaszba borult fák árnyékában hozzám kötöd az életedet? – kérdésem hallatán gyönyörködtetõ szemei könnybe lábadnak, s áthajolva ölelésembe burkolózik, mint aki nem szeretne sohasem elengedni. Magam is ugyan ezt érzem…

- Nem számít a hely vagy az idõ, számomra az a fontos, hogy hátralévõ örökkévalóságom veled tölthessem- vallja be õszintén tekintetével az enyémet keresve, mellyel összekapcsolódik.

- Kedvesem, számomra ott van otthonom, hol téged talállak, s te jelented nekem az idõ mértékét ezen a világon. Az idõt abban mérem mit nélküled, vagy éppen veled tölthetek, számomra nem létezik más csak te ezen a világon- gyengéden végigsimítok az arcán, mire arról egy könnycsepp gördül alá- Te vagy számomra az egyetlen, s a legfontosabb. Akkor vagyok boldog, ha te is az vagy kedvesem- szorosan tartom, míg átemelem magamhoz hátasom nyergébe.

Miután megérkezünk, s kényelmesen elhelyezkedünk ebben a csodálatos, külön kis világban, mely még magában hordozza gyermekkorom látványát és illatát. Másnap megkezdõdnek az elõkészületek, melyek egy egész hétig elhúzódtak. Titkos segítõnk, ki Valanor elõtt nem hajlandó mutatkozni, tökéletességre igyekezett, amit minden valószínûséggel sikerült elérnie.

A nagy nap hajnali fényében régi szokásomnak engedelmeskedve az egyik apró hídon állva a messzeséget kémlelem. Emberi mivoltomban, szabad felsõtesttel, mégis szárnyakkal ékesítve, melyek feketék, akár az éjszaka, s vörös, apró lángnyelvek táncolnak rajta. Ajkaim közé fából faragott, míves, hosszú szárral rendelkezõ pipa pihen, aminek végén gyakran felizzik a parázs, mi szemeimben talál párjára. Gondolataimba mélyedve a múlton merengek.

Ezer és ezer esztendõ, egyetlen, mégis rengeteg szerelem. Egyetlen társ, tucatnyi forma…Mindig reá találok, s õ rám. Azonban kezdek érezni minden porcikám súlyát…Õt fiatalítja, szerény személyemet azonban csak öregíti az évek múlása. Mi lesz vele, ha én már nem leszek? Ki fogja átölelni hideg éjszakákon? Ki gyújtja szerelemre szívét és lelkét, mely csakis az enyém lehet? Boldogságra fog lelni akkor is, amikor én már nem leszek? Aggódom…S megölnek a kétségek. Barátomban sem bízhatom, hiszen öreg, sokkal öregebb még nálam is. Meddig fog még hû társamként követni az örökkévalóság folyamán? Vajon mikor távozik õseihez, kik elhajóztak messzire? Nehéz, szinte megoldhatatlan lesz az élet, ám nem fojtogató és lehetetlen, mint Dália nélkül.

Egy apró, fekete lángocska gyúl szárnyaimon, sötétségével elütve annak alapszínétõl s társaitól. Megfordulok, nézem. Mintha csak szavaimnak akarna igazat adni. Sárkánykór… Az öregség, pusztulás jelképe… Fekete lángok, melyek megtámadják a tudatot, eluralkodnak rajta és elnyelik a lelket, a testet pedig uralmuk alá hajtva, gonosz dolgokra használják fel. Fekete lángok..Elûzhetetlen, gonosz, eleven, önálló akarattal létezõ teremtmények, kik elsõ értelemmel bírók voltak ezen a földön. Talán õk is lesznek az utolsók…

- Min búslakodik a szerencsés võlegény ezen a csodálatos napon? – hallom meg valahonnan a fák mélyérõl Valanor hangját és lépteit, ahogyan hozzám közeledik. Mikor mellém ér, megtoppan, szárnyaimon legelteti szemét. – Mond, mikor kezdõdött?

- Lassan három hónapja már annak…- suttogom nagyot sóhajtva.

- Meddig szeretted volna eltitkolni elõlem, Dusan? Ez nem holmi gyermeteg játék! Dália életét is veszélyezteted, ha nem teszel ellene semmit! –fedd meg, minden szava tõrként hatol szívembe. A láng nagyobbra növekszik, ám mikor Valanor felé nyújtja hosszú ujjait, meghátrál s füsté válik.

- Nászod másnapján, amikor a nap delel, elûzzük. Azonban a mai nap a tiétek. – elmosolyodik, ám a tekintetében valami rejtélyes, mély szomorúságot látok felfedezni. Szóra nyitnám a szám, azonban egy intéssel belém fojtja a szót.

- Szedd rendbe magad, a menyasszony hamarosan érkezik. – magamra hagy, s nagyot sóhajtva szobám felé iramodom. Szeretnék méltó lenni a szívemnek annyira kedves hölgy kegyeire.

Hóferhér, selyembõl készült inget választottam a nagy eseményre, mellé pedig sárkánybõrbõl készült, éjszín öltönyfelsõt és nadrágot. Végigsimítok a pikkelyektõl lágyan ölelt anyagon… Lassan ezer esztendeje készítettem, vedlésem idején, a nagy gyászkor…Emlékeztessen a halandóságra, a kínokra, s reményt keltsen bennem: lesz még esélyem arra, hogy azokat az érzéseket újra átéljem.

Hajam szabadjára engedem, s vörös tincseim mellkasomat simogatják, ahogyan õket a lángok, melyeket ideiglenesen útjukra engedtem. Szeretném õt emlékeztetni, ám félek, semmilyen hatást nem fogok elérni ezen tettemmel. A múlt árnyékában marad minden emlék, melyekre kettõnk közül csak én emlékszem…

Az elf hölgy által számunkra készített oltár alatt állok. Egy apró szigetecskét emelt ki a vízbõl, melyre hószín rózsákból összefonódott lugast helyezett el, hol vízpermet helyett fehér virág szitált az égbõl. Annyira gyönyörû, s annyira kedvesemet juttatja eszembe. Haja színe ilyen makulátlan, s az õ lelke.

Szinte belehalok a látványba, mikor meglátom Õt. Lélegzetem elakad, szívem kihagy egy dobbanást. Gyönyörû, lélegzetelállító, elérhetetlen, ahogyan Valanor oldalán, folyékony ezüstre emlékeztetõ virágokból szõtt, csodaszép , hosszú uszályú ruhakölteményében, hajára apró tûkkel rögzített fátyollal lassan közeledik hozzám a sziromesõben.

Kezét enyémbe adja Valanor, ki mosolyog egészen addig, míg meg nem látja azt a személyt, ki össze fogja kötni az életünket. Holtsápadra válva hátrál, ám nem távozik. Ajkai egy nevet formálnak, melyet nem tudok leolvasni.

- Azért gyûltünk itt össze, hogy eme két szerelmes életét egymáshoz köthessük, hogy szerelmük kiteljesedhessen, s méltóan mondhassák, egymást a másikénak- kezét összefonott kezeinkre fekteti.

- Dália Dragonia, mint nõ az elsõbbség jogán téged kérdezlek- emeli szerelmemre tekintetét- Akarod e a melletted álló dicsõ sárkányt hosszú életedben társadul?

- Igen- leheli azonnal a szavakat, semmi tétovázás nélkül, hangja határozottan cseng, s ezt semmi meg nem ingathatja.

- Dusan Dragon, mint férfi kinek feladata törékeny hitvese védelme, elfogadod e hitvesedül, gyermekeid anyjául a melletted álló jeges fuvallatok sárkányát életed párjául?- szemében mosoly táncol, ahogyan engem fürkész. Mintha tudná, hányszor tettem esküt s a fogadalmam sosem szegném meg. Ám ezt Dália nem tudja, így, magam sem tudom hanyadjára, de elismételem az eskü szövegét.

- Igen, akarom. Esküszöm minden élõ és holt Isten szent nevére, hogy míg élek, megvédelmezem, oltalmazom, bánatát elûzöm, szívét szerelem tüzével melengetem szépséges Dáliámnak. Halál minket el nem választhat… - erõteljes hangomat messzire viszi a szél, ám utolsó mondatom mintha vesztett volna erejébõl.

- Megcsókolhatod a menyasszonyt. – búgja a hölgy, s mint aki kábulatból ébred, úgy húzom közelebb magamhoz szívem szerelmét és forró csókot lehelek ajkaira.

Elmélyítem a csókot, s miközben szárnyaimat kinyitva, szorosan karjaimba zárom, lassan a szobámba kerülünk.

Magam sem tudom, hogyan jutottunk el ide, s mikor szabadultunk meg ruháinktól, ám mezítelen bõre már sajátomat melengette. Fehér, makulátlan és tiszta, akár a frissen hullott hó.. Ágyamra fektetem s elindulok felfedezni minden apró porcikáját. Elõször kezeimmel simítom óvatosan végig, játszva melleinek telt halmával, mire élesebben szívja be a levegõt s megfeszül kissé karjaimban, hozzám préselõdve. Hiú férfi mosolyba burkolózom, míg kezeim hasát, majd combjait fedezik fel, miközben ajkaim nyakát hintik csókokkal, egyre lejjebb haladva, kedvesemben apró, izzó szikrákat gyújtva a vágy oltárán, melyek ellen jegével nem küzdhet. Kezem óvatosan combjai belsõ felére csúsztatom, miközben másikkal mellei halmát kényeztetem, ajkaimmal rabul tartva az övéit. Végigsimítok nõiessége ékességén, majd ujjaim lassan utat találnak forróságába. Felsóhajt, s õsi mozdulattal kényeztetõ kezemnek feszül. Halk mordulással jelzem elégedettségemet, majd combjaimmal szétfeszítem az övéit, s elhelyezkedem. Amikor behatolok, teljesen körülzár. Annyira nedves, forró és szoros, annyira tökéletes, hogy szinte belehalok az érzésbe.

Testünk õsi ritmusra táncol, egyre közelebb száguldva a csillagokig, hogy azokat elérve mindketten egyszerre semmisüljünk meg s éledjünk újjá.

Õ már az enyém…Csak az enyém.

Szívemben melegséggel ébredek, s karjaimban találom mezítelen, kiscica módjára összegömbölyödött, békésen alvó kedvesemet. Ajkaim mosolyra húzódnak, s forró, apró csókot lehelek a homlokára, mire felébred, s résnyire nyitja a szemeit. Száján boldogsága játszik az izmokkal.

- Jó reggelt, kiscicám. – suttogom ezeket a nevetséges szavakat, s Dália kacagása száll a magasba. – Neked nem nyávognod és dorombolnod kellene ilyekor? – kérdem évõdve, utalva összegömbölyödött alakjára, ahogyan óvatosan felém közeledik és hozzám bújik, akár az elégedett macska.

- Korán van még ehhez. –súgja, miközben egyik ujjával mellkasomon köröz óvatos, kedves mozdulatokkal. Élesen szívom be a levegõt, elégedettséggel a tekintetemben.

- Ugye többé már sosem hagysz el? – teszem fel az óvatlan kérdést. Szavaim hatására eltûnik a tûz a szemébõl, becézõ ujjai megállnak s kérdõn néz rám, szinte vádlón.

- Mikor hagytalak el? – kérdi értetlenséggel a hangjában.

- Nyelvbotlás volt. – apró csókot hintek ajkaira, s kipattanok az ágyból. Sietve felöltözöm és magára hagyom, kétségek között, magyarázatra várva…

Nem tudom , mi uralkodott el gondolataimon, ám rettegés járta át a szívemet. Az egyik hídhoz érkezem, s a vizébe fekszem. A hûs cseppek lágyan ölelnek körbe, lecsillapítva szívem vad kalapálását, enyhítve a fájdalmaimat. Körülöttem a patak fekete színt ölt, mely belõlem árad. Egyre nagyobb, s egyre kevésbé tudom elûzni. El fogok fogyni s vékonyodni, akár vaj a túl nagy kenyéren. Halovánnyá, erõtlenné válok, akár az õszi hold…

Múltam kísérti minden percemet. Tisztán átélem az összes találkozást, szerelmes vallomást, menyegzõt és halált… A vén feketebotos ördögi játékát, amiért õt elragadja s újra születni hagyja, míg engem észre sem véve az öröklétre kárhoztatott. Kedvesem emlékei megfakulnak, a múlt homályába vesznek, míg magam emlékezem…Tengernyi boldogság, mely néha eltörpülni látszik az óceán mellett, melyekbe fájdalmas emlékeim cseppjei keringenek. Ezekbõl táplálkozik, hízik, növekszik a fekete láng, mi már lelkem égeti.

- Dusan! Ne add fel, tarts ki! Megmentelek s segítek. Még nincs késõ! Jer vissza a fényre. Halld a hangom...- Szemeim elõtt elhomályosul az ég kékje, füleimbe tompán, alig hallhatóan eljutnak Valanor gyógyigéi s kedvesem kétségbeesett hangja, ám ekkor elragad a feketeség…

Zene:
https://www.youtube.com/watch?v=nNiBeRaNtHM

Egyikünk sem tudja, hová tartunk, ám láthatóan hátasaink igen. Hihetetlen sebességgel haladunk. Akkor éreztem utoljára ilyet, mikor szabadon szálltam az égen. A szabadságmámor átjárja a testemet és végre megint élõnek és boldognak érzem magam. Mellettem száguld az életem. Együtt száguldunk a béke hona felé. Csak vágtatunk a végtelenbe. Ekkor pedig megpillantom, azt a helyet, melyet álmaimban sem láthattam soha, hisz ilyet ép ész el sem tud képzelni. Gyönyörû, fenséges és végtelen.

A földi mennyország kapuja…

Egy szépséges, gyönyörû völgy tárult a szemünk elé.

A fák örökzölden hirdetik a csodálatot keltõ hely erejét és fenségességét. Mindenhol lágy esésû patakok és folyók vize gyöngyözik, melyeken a napsugarak lágy táncot járnak és csillogásuk a gyönyörû lágy fényesõre emlékeztetnek. Egyetlen egy épület áll a hatalmas végtelenség közepén, melyhez apró hidak vezetnek. Az épület csupa ablak, fény, kényelem, csillogás, tudás.. Az épület egybe épült a fákkal, mintha azok része lenne, egy velük, ezzel is hirdetve az õsi nép szavait: természet teremtményei szeretettel, szerelemmel, kéz a kézben óvják egymást. Olyan, akár egy menedék, azoknak, kiket az élet kivet magából, s gyarlósággal vádol, holott lelkük tiszta érzéseik nemesek. A lét néha érthetetlen.

Ámulatomból Dusan érintése hoz vissza. Kezébe veszi enyémet, melynek hatására megremegek a régen kívánt érintés hatására. Annyira mesébe illõ ez az egész.

- Míg világ a világ, melletted leszek, Szerelmem, legdrágább kincsem ezen világon. Megtisztelnél azzal a keggyel, hogy e szent helyen, a béke honában, az örök tavaszba borult fák árnyékában hozzám kötöd az életedet? – kérdésére szemeim elkerekednek, vér szökik hófehér arcomba és akaratlanul is könnybe lábad a szemem. Áthajolok hozzá, s könnyed ölelésbe burkolom.

- Nem számít a hely vagy az idõ, számomra az a fontos, hogy hátralévõ örökkévalóságom veled tölthessem- nézek föl rá zavaromban néha félrepislogva.

- Kedvesem, számomra ott van otthonom, hol téged talállak, s te jelented nekem az idõ mértékét ezen a világon. Az idõt abban mérem mit nélküled, vagy éppen veled tölthetek, számomra nem létezik más csak te ezen a világon- gyengéden megsimítja az arcomat mire egy könnycsepp a meghatódottságtól legördül az arcomról- Te vagy számomra az egyetlen, s a legfontosabb. Akkor vagyok boldog, ha te is az vagy kedvesem- szorosan magához von és oltalmazó karjait körém fonja.

Idegesen toporgok a hófehér csarnokban. Az oltár kint lett felállítva. Az egyik folyókkal körbeölelt kisszigeten. A földbõl a természet számunkra egy hófehér rózsákkal popázó lugast ajándékozott, s gyönyörû fehér sziromesõt. Az egész annyira tökéletes, sosem gondoltam volna, hogy valaha is bárki iránt képes leszek így érezni. Egykor még nem tudtam biztosra mit érzek, de most így itt állva arra várva, hogy odasétáljak hozzá, szikla szilárdan ki tudom nyilatkoztatni, hogy szeretem. Teljes szívembõl, lelkembõl és egész lényembõl. Gyengéd érzelmeket táplálok irányában és a legszebb, hogy õ is így érez irántam. Egy gyönyörû nõ jött hozzám, nevét nem árulta el nekem, de csilingelõ hangján mosolyogva készített fel a nagy napra. A szemem elõtt a semmibõl, fehér virágokból átszõtt ruhát készített nekem. Tapintása a legdrágább selyemnél is finomabb. Ezer gyöngéd érintéssel ér fel, ahogy körbeöleli testemet. Hosszú uszályú ruha, hosszú fátyollal. Hajam fehérségét és csillogását még jobban kiemeli. Mestermunka ez a gyönyörû ruha, melynél életemben nem viseltem soha szebbet.

Valanor sétál be hozzám, hogy uramhoz kísérjen. Szélesen mosolyog és kezet nyújt felém. Belékarolok és nagyokat pislogok, hisz nem szeretnék sírni, még, ha csak örömömben is, de ma nem. Ahogy megindulunk kifelé, mintha ezer csengettyû szólalna meg édes szerelmes indulót fújva. Az árnyékos épületbõl kilépünk a fényre. S életem is most érkezik meg a fényességbe.

A lágy fû csiklandozza mezítelen talpamat. De nem foglalkoztam vele. Meglátom ott állni a szirmok tengerében, lélegzetem elakad és egy pillanatra megtorpanok, de az elf észreveszi és alig érzékelhetõen ránt rajtam egy picit nagyon óvatosan. Hálásan mosolygok, de le nem veszem tekintetem sárkányomról. Mikor végigmér szemében vágyakozás tüze gyúl fel, mely bennem is felkorbácsolja még eddig nem ismert érzelmeimet. Elõttem áll életem szerelme, az a férfi, akivel örökkévalóságomat együtt fogom leélni, ha az égiek és õ akarata is úgy kívánja. Ki fogok mellette tartani, ahogy õ is kitartott mellettem. Nem fogom feladni kettõnk szerelmét sosem. Elé érve az elf kezemet átnyújtja uraméba, aki lassú de mégis vágyakozó mozdulattal fonta ujjait törékeny kezem köré. Ahogy tekintetünk találkozik, az én jeges tekintetem felkavarodik, s akár a kristálycsillogású hó tornádó, úgy táncolnak benne az öröm fényei. Tekintetében vad zabolázatlan tûz lobog, melynek egyedüli parancsolója én vagyok. Az én jegem az mely le tudja, csillapítna lángját, s ezzel felhevíteni szerelmünk szikráját. Büszke vagyok erre, éltemben elõször büszke vagyok magamra és jóérzés tölt el, hogy képes vagyok megtartani magam mellett, azt, kit szeretek. Ez a férfi itt mellettem, kiállná értem a legveszedelmesebb próbákat is, bezáratta magát, hogy engem megóvjon a kíntól és haláltól. Nem lehetek elég hálás, sosem tudom meghálálni neki, azt mit értem tett mindezidáig. ajkai mosolyra húzódnak. Tekintetünk tánca azonban megszakad. Elõttünk a névtelen gyönyörûség, a természet szépsége áll, készen, hogy szerelmünket végleg megpecsételhesse. Szólásra nyitja ajkait és, mint ezer patak hûs csobogása, úgy csordulnak ki ajkain a szép szavak.

- Dália Dragonia, mint nõ az elsõbbség jogán téged kérdezlek- emeli rám tekintetét- Akarod e a melletted álló dicsõ sárkányt hosszú életedben társadul?

- Igen- lehelem azonnal a szavakat, semmi tétovázás nélkül, hangom határozottan cseng, s ezt semmi meg nem ingathatja.

Kövek magányosságában telnek a napok, kínzó lassúsággal, ám szürkeségüket réges-rég elveszítve. Láng birodalma lett ez, komor, sötét, pusztító lánggé, mely láthatatlan, alattomos módon perzseli azok lelkét, kik közelébe merészkednek.

A tûznek epicentruma egy kósza árnyék, mely az egyik sarokba ülve, mozdulatlanságba láncolva, ám nem tehetetlenségre kárhoztatva várakozik arra, amire mindenki más is.

Elérkezett megmérettetés napja. A nap, melyen Leglassin tervei Dália Dragonia és Dusan Dragon elpusztításának hamuba fulladnak. Mert ez a láng él, eleven, mint minden más e földön, s sokkal pusztítóbb, alattomosabb, mint bármely fortély. Én magam vagyok, s mégsem. Örökkön égõ, hatalmas, elpusztíthatatlan. Ezen érzés, mely hatalmába kerített, s az erõ õsrégi, akár maga az idõ. Hatalma környékezett születésem pillanatától fogva, ám csupán most sikerült megérintenie lelkemet. Hamarosan elveszem, érzem, viszont ha megmenthetem általa szerelmem, csekélynek tûnik eme áldozat.

Komorságomból léptek zaja zökkent ki. Óvatos, figyelmes lépteké, melyek fáklyafény hiányában suhannak egyre közeledvén hozzám. Ajtó nyílik, majd zárul. Vad szívverés, ezernyi kétség uralja, mégis ellenáll. Érzi vesztét, mégsem tágít. Csillapodom, eleresztem. Halovány fénysugár szökken fel ujjai közül, amint meggyújtja a magával hozott világításra szolgáló eszközt.

Feltárul elõttem egész valójában. Döbbenetemet nem tudom, s nem is akarom elrejteni. Szívem vadul dobban, mely miatt szégyenérzetem támad. Most már értem, mit élhetett át Valanor azon az éjjelen. Égi jelenés, maga a megtestesült tisztaság áll elõttem, teljes pompájában. Tiszta, ragyogó fény árad lényébõl, ami megfékezi gyilkos indulataimat, elfolytja és számûzi a fekete lángot. Nem tudom elszakítani tõle a tekintetem, mintha bûvölet lett volna úrrá tagjaimon.

Gyönyörû, göndör, ében színû fürtök simogatják végig márványfehér, tökéletes tisztaságú és vágású arcát, karcsú vállait, telt halmokra emlékeztetõ melleit, darázsderekát és feszes combjait. Szemei erõt, magabiztosságot és tudást rejtenek magukban, ezen kívül ragyogó smaragdban játszanak. Ajkait szorosan összezárja. Nyakában egy kõvel ékített medál függ. Lassan, kimérten s megfontoltan mozog, fürtjei szélcsendben is lágyan lengedeznek. Amikor megszólal, hangja kellemes, lágy, tiszta, akár a hegyrõl lezúduló patak, magabiztosságot sugalló. Ruházatát ezüst szín bilaud alkotja, mely selyembõl készülhetett, s óvóan lengi körül.

- Üdvözöllek, Dusan, az elf-barát. Segítségedre siettem ezen nehéz órán, melyben másra nem számíthatsz. A nevem nem árulom el, ám minden más kérdésedre szíves örömest választ találsz. Tedd fel õket sietve s bátran, míg megengedheted.

Nagyot nyelve sikerül elszakítanom arcáról vörösen izzó szempáromat. Megnyugtató, balzsamos boldogság lesz úrrá szívemen, mint azelõtt, mikor még Dália a karjaimban pihent.

- Mond, mit kell tennem. Úgy érzem, kérdéseimre késõbbi órákon is választ találhatok, nyugodtabb idõkben.

Elmosolyodik, igazán, szívbõl, még ragyogóbbá téve alakját.

- Helyesen szóltál. Egy katona keresett fel, kinek családját magam óvom évezredek óta. Segítségem kérte, s elmondta szomorú históriád. Úgy döntöttem, segítek, ahogyan õ is. Odakint vár rád, s elvezet a labirintus egy rejtett bejáratához. Ám óvva intelek: ne okozz feltûnést, sietve távozzatok. Valanort a már említett katona öccse értesítette, s három mearával várnak benneteket az erdõ szélén, úton azon helyhez, hová ártó szándék nem teheti be a lábát. Siess, mentsd meg kedvesed. Tiszta szívetek, megérdemlitek a boldogságot.

- Köszönöm néked, ismeretlen, mégis ismerõs elf úrnõ. Ám kérdésem lenne még hozzád: hogyan lehetséges, hogy létezik egy ilyen ország, s mégsem tud róla senki sem? Hogyan rejtõzhetett el mindenki szeme elõl?

- Óvva vigyázom az Utolsó Meghitt Otthon kapuját, melynek uralkodója magam vagyok. Azonban most már eredj! –parancsol rám ellentmondást nem tûrõen. Bilincseim hangjára elpattannak, s eltûnnek. Sietve feltápászkodom, futva teszem meg az utat, ám a lépcsõsor aljáról még visszatekintek rá. Guggolva a földet pásztázza, s megtalálja levelemet, melyet még Valanor írt. Mintha elfátyolosodna tekintete, ahogy meglátja a cirkalmas betûket. Ajkai óvatosan érintik a papírt, majd eltûnnek mind a ketten.

Ahogyan mondta, egy ifjú várt rám s sietve igyekeztünk a labirintushoz, késlekedésünk egyre csökkentette Dália esélyeit. Beléptem a rejtekajtón, egyenest a homályba. Ujjaim végén eleven, fickándozó, ám cseppet sem rossz szándékú lángok jelennek meg. Illatát követve, a láng segítségével keresni kezdem szerelmem, egyetlen, legdrágább kincsem ezen világon.

Találkozásom pár katonával, kik reá lesnek, gyászos végbe fordulnak. Ismerem mind; velejéig romlott az összes, s csak segítek a világon, ha számûzöm õket a másvilágra.

Légzésem nehézkessé válik, folytogató a levegõ, s a falak között megbúvó rossz akarat, mely uralja a helyet talán már ezer év óta. Lángba borulva, óvva testem és elmém közlekedem a végtelennek tûnõ és szerteszét ágazó utakon. Kedvesem hangjára, fegyverek csörgésére leszek figyelmes.

Úgy, akár az ûzött vad, megindulok a forrásukhoz, torkomban dobogó szívvel.

Húsz fegyveres áll szemben kedvesemmel, ki lehunyt szemekkel, megadva magát sorsának várja a végzetes, életet kioltó pengék közeledtét. Ezt nem engedhetem, s nem is fogom!

- Sajnáljuk!- suttogja az egyik, majd felé lendíti karját. Ami sohasem juthatott volna el hozzá. Eleven tûz borítja be porcikáimat, melyek közé fekete lángok keverednek, újra maguk közé csábítva. A katonák ijedten, mintha démont látnának, sorra ejtik el fegyvereiket, zajt csapva s felkavarva a finom port. Le nem tudnák venni szemüket rólam, ahogyan Dália mögé lépek, egyre közeledvén hozzájuk. Gyilkolási vágy uralkodik el tudatomon, egy õsi, rossz akarat…

Szerelmem jegével megfékezi a tüzet, mely elindult a katonák felé, majd azt is, mely egész alakomat lengi körbe. Megmenekültem, s tudatom kitisztult, mint akire egy vödör hideg vizet zúdítottak.

Dália hátra fordul, szemében hitetlenség, öröm, félelem keveréke csillan meg.

- Dusan!- rohan hozzám s a karjaimba veti magát. Úgy szorít, mint aki sosem akarna elengedni. Kellemes melegség járja át a szívemet, ûzve mindent, ami rossz. Karjaimat védelmezõen köré fonom, mint egy eleven pajzsot vonva alakja köré- Engedd õket utukra, parancsot teljesítenek, család és otthon melege várja haza õket- kér halkan, belõlem pedig hitetlen sóhaj száll fel.

- Túl nemes a lelked kedvesem- gyengéden végigsimítok gerince mentén- Halált érdemel ki tiszta lelkedre tör. Nem engedhetem, hogy bárki is ártson neked, hisz te jelented számomra a világot én szép hitvesem.

- Szere- kezdené, ám befejezni nem hagyom. Ez itt és most nem a szerelmes szavak helyszíne.

- Illetlenség kedves szavaidba vágnom, de ím legyen kérlelned nem kell, szíved vágyát teljesítem- a katonákra koncentrálok- Még egyszer kedvesemre kardot szegeztek, életek a pokol tüzében ég hamuvá, s lelketek kínok között fog vergõdni az idõk végezetéig- fenyegetem meg õket, hangomból még számomra is idegen, igazi, vad fenyegetés hallatszik. A katonák idegesen felpattannak összeszedik fegyvereiket, majd elrohannak.

- Hogy kerülsz ide szerelmem?- kérdezi erõs pírral orcáján.

- Érted jöttem, segítséget kaptam nem várt helyrõl, mely megmentette életed így örök hálával tartozom, annak a személynek, ki idáig elvezetett- elengedem s szemeibe nézek. Kezét remegve, mintha attól félne, hogy eltûnik, óvatosan arcomhoz érinti.

- Ez a valóság, vagy csak csalfa álom csupán?- kérdezi, könnyeivel küszködve.

- Ez a valóság kedvesem- kezemet az övére fektetve emelem el arcomtól- Most pedig kedvesem kérlek kövess és jer velem.

- Követlek téged bárhová, csak sose hagyj magamra- apró csókot lehel ajkaimra.

- Sosem hagylak el! Veled maradok az idõk végezetéig- szerelmes csókban forrunk össze, s nehezemre esik elengednem, ám muszáj. Nem ez a megfelelõ helyszín.

Kezét megragadva kifelé vezetem, nem foglalkozva azzal, mit hoz magával. Ráérek késõbb kitudakolni, miért ragaszkodik ennyire ehhez a holmihoz. Kiérvén Valanor vár ránk, ahogyan azt a leány, az elf hercegnõ megmondta. Kettõ csodálatos lény vár ránk barátom mellett, míg a harmadik az erdõbe bújva engem figyel. Kedvesem feltornássza magát az egyik hátára, majd aggódó pillantásokkal illet.

- Valanor elvezet egy biztonságos helyre, én is veletek megyek, ne nézz rám ily rémülten. De nem élvezhetem a veled töltött idõd oly sokáig, mert még vissza kell térnem eme romlott udvartartásba. – válaszolom komoran, s szemem sarkából látom, ahogyan barátom egyetértõen bólint.

- Mindent a maga idejében Jégsárkánya, mindent a maga idejében. Jobb ha útra kerekedünk, míg az éj leple oltalmazza lépteinket. – rekeszti benne a szót Valanor, majd lovainkra pattanva, bízva bennük vágtatni kezdünk.

Egyikünk sem tudja, hová tartunk, ám láthatóan hátasaink igen. Magabiztosan, szélnél és minden másnál sebesebben száguldanak, mégis ügyelve biztonságunkra. Ilyen sebességgel eddig csupán fiatal, gondtalan és szabad kölyöksárkány koromban utaztam, amikor még nem kellett rettegnem semmitõl és senkitõl. Megrészegít és elbódít az élmény, kellemes, mégis fájó emlékeket idézve fel bennem.

Évezredek óta nem gondoltam családomra, s most felrémlett az arcuk. Otthonom fénye, gazdagsága. Barátaim alakja, elsõ szerelmemmel egyetemben.

Majd a fájó búcsú… Ahogy sorra hullottak el mellõlem. Elõször a szüleim, kik engem és négy húgom védelmeztek… A barátaim, kik hercegüket igyekeztek oltalmazni…A húgaim fájdalmas és elhaló sikolyai… Kedvesem utolsó mosolya, ahogyan karjaim között elvesztettem…

Itt megszakad az emlékek sora, s Dáliára tekintek sokat sejtetõen, ám szerencsére nem reám fordítja becses figyelmét, hanem az elõtte elterülõ, gyönyörû tájra.

Átléptük a földi mennyország kapuját…

Egy szépséges, gyönyörû völgy tárult a szemünk elé.

Örökkön zöld fák, míg a szem ellát. Madarak százai dalolják a békérõl, szerelemrõl, boldogságról szõtt dalaikat. Vízesések ölelik körbe védelmezõn, kéz a kézben a hegyekkel. Friss vizû patakokká csendesedvén simogatják az egyetlen, mégis hatalmas építményt ennek az édenkertnek a közepén, tetejükön mintákkal ékített, ezüstbõl készült, apró hidakkal.

Az épület csupa ablak, fény, kényelem, csillogás, tudás. Azon korban készülhetett, mikoron még Sárkányok sem léteztek, s az elfek népe még itt élt, békességben, harmóniában a természettel. Hatalmuk teljében, vándorlásuk elõtt. Az épület egybe épült a fákkal, mintha azok része lenne, egy velük, ezzel is hirdetve az õsi nép szavait: természet teremtményei szeretettel, szerelemmel, kéz a kézben óvják egymást.

A házra ténylegesen illik neve: Utolsó Meghitt Otthon… Olyan, akár egy menedék, azoknak, kiket a sors örökkön bántott s szeretnének már megpihenni, békességben élni.

A levegõ selymesen simogató, üde, tiszta. Az örök tavasz és nyár hona ez, amit nem zavarhat semmi gonoszság. Örökkön való, akár az idõ. Talán egyidõs is vele…

Könnyek szöknek a szemembe. Dália mellé léptetek, kinek hátasa megállt maga is gyönyörködni szépséges otthonában. Kezét kezembe fogom, s elfúló hangon suttogom.

- Míg világ a világ, melletted leszek, Szerelmem, legdrágább kincsem ezen világon. – apró szünetet tartok. – Megtisztelnél azzal a keggyel, hogy e szent helyen, a béke honában, az örök tavaszba borult fák árnyékában hozzám kötöd az életedet?

Zene:
https://www.youtube.com/watch?v=yPUaw-Sz0tU

- Dália…szerelmem… Könyörögve kérlek, ne jelenj meg a próbán! Valanor elbújtat, élhetsz békében nála! Nem ér annyit az én gyarló létem, hogy neked bajod essék! Az a próba egy csapda! Nem
hiába nem éli túl senki: gondoskodnak a végzetükrõl! Dália…én Dáliám…Ne tedd ezt. Ha bármi bántódásod esik,
abba belehalok. – könnyek szöktek vörösségébe és ez még erõteljesebb cselekvésre sarkalja bensõmet.

Ki kell hoznom, erõsnek próbálja mutatni magát, de legbelül szenved. Megfosztva szabadságától, mint kalitkába zárt rabmadár. Ha bárki megértheti ezt az érzést, az én vagyok széles e földön. Életemet kalitkába zárva éltem, rabigában megfosztva szabadságomtól, vágyaimtól és a döntés jogától, mely mindenkinek kijár ezen a csalfa otthonnak nevezett helyen.

- Nem eshet bajom, Dusan. Várj rám. Hamarosan együtt leszünk – elmosolyodom. Ebben pedig minden érzésem benne van. Szeretet, szerelem, bánat, fájdalom és a viszontlátás öröme, elszántság és élni akarás. Élni akarok, ezt õ bizonyította be nekem, eddig halni vágytam, mint kiszáradt aszott rab élete börtönébe, de õ jött és kimentett, kulcsot nyújtott át nekem, mely záramat nyitotta. E kulcs szeretetbõl és szerelembõl volt kovácsolva. Kezet nyújtott mellyel kivezetett a börtönt ölelõ sötétbõl egyenest a fényre, melyet szerelme tüze éltet.

A kvetkezõ héten felkészültem minden eshetõségre mi odalent érhet. Az elf segítségével képes voltam csupán a levegõ mozgásából megállapítani merre kell is menjem, ha ki akarok jutni. Nem tudom, mennyire fogom tudni alkalmazni, amit tanultam, de igyekeztem minnél több hasznos ismeretet magamba szívni, mígnem eljött a próba reggele. Mindenki szorgoskodott a kastélyban. Loghain elõzõ nap háromszor is átcsutakolta paripámat, ki hû társként az uralkodó elé fog vinni. A szakácsok a legfinomabb, legváltozatosabb reggelit készítették el, amit valaha láttam. A cselédek friss hideg vizet töltöttek kádamba, valamit illatos habos szert borítottak bele. Elfeküdtem benne és élveztem, ahogy a hideg megnyugvóan szétárad a tagjaimban. Játszottam a vízcseppekkel, reptettem õket, két sárkányt formálva belõlük. A hab repült a levegõben és egyre növekvõ idegességem a hideg vízben, mintha eltûnt volna. Bátorság töltötte el a lelkem mikor arra gondoltam, hogy a levegõ, a víz és a jég az, mely erõt ad nekem, ha szorult helyzetbe kerülök. Tudatomon kívül is de segítségemre sietnek. Luna a kád mellett kuporodott várva, míg végzek.

Egy órán keresztül áztattam magam, mikor úgy döntöttem ideje reggelizni menni. Szobalányaimmal kiválasztottuk mára a legmegfelelõbb ruhát. Egy fekete darab mellett döntöttünk. Karcsú dereka, elõl laza zsinórok tekeregnek, haloványszürke sáv díszíti az elejét, ujjai környéktõl lefelé bõvülnek. Ágyamról kezemre fektetem a fehér belsejû, de kívül fekete csuklyás köpenyemet, melyet viselni fogok ruhám felett. Még vetek egy pillantást szobámra, majd kilépek.

Elhagyva a kastélyt Loghain kíséretében még visszapillantok és eszem bejut megérkezésemnek perce, mikor még rácsok mögül szemléltem az erõt és tekintélyt sugárzó épületet, melytõl elõször rettegtem és féltem, de egyben reményemet is láttam benne és lám most már oltalmazó atyaként tekintek rá.

A kastély elõteréhez érve a nép már ott állt, de nem volt hnagzavar, vagy rendbontás. Némán figyelték fekete csuklyával takart fejemet és sötétbe borított alakomat. Szemem-kivillantottam rájuk, bátorságot és eltökéltséget mutatva. Az arcokon félelem és féltés köszönt vissza rám, mely megmelengette jéggé fagyott, reménnyel teli szívemet.

Le se szálltam lovamról, a nagyhatalmú úr ott ült lován engem kémlelve merõ gúnnyal, megvetéssel. Szemébõl ádázság és másnak kívánt halálvágy áradt. Megálltam elõtte fejet hajtottam lovamon. Némán lesajnáló tekintettel intett elviharzott mellettem én pedig díszes kíséret élén mögötte poroszkáltam fehér táltosomon. Zúzmara engedelmesen érezve remegésemet bátor léptekkel haladt elõre, helyettem is erõt sugározva. Hálás voltam a hátassal, amiért érezteti, hogy fontos vagyok még számára is. Sosem gondoltam, hogy ezen a földön otthonra lelhetek valaha is még. Keservesen sóvárogtam utána ugyan, de meglelni nem leltem meg. Életemben nem kaptam ennyi odafigyelést, s szeretetet melyet, szinte idegen emberek sugároztak felém. Halandó idegenek, kiknek élete enyém mellett porszem csupán, de nékem mégis értékes gyémánt, hiszen neveltek tanítottak és tartották bennem a lelket, mikor uruk én balgaságom miatt veszett oda. De meg fogom nekik hálálni. Visszahozom szeretett parancsolójuk és szemükben féltõ atyjuk. Nem fogom elveszni, hagyni, azt ki szívemnek kedves. Ha elvész, akkor én is elveszek, de legalább közben miközben õt mentem.

A menet megáll. A király maga mellé int, kezét feltartja, mellyel az ideges zúgás mely katonák soraiból, s a nép felõl árad elhallgat.

- Szeretett népem!- kezdi, de hangjából az ellenkezõjét vélem kihallani- Ez a nõ, önként veti alá magát évezredes próbánknak, melyet ketten éltek eddig túl. Kettõ olyan nemes lélek, kiknek szerelme valós volt. Itt elvész ki csalfán csak vagyont néz- itt az ég felé mutat- Isten legyen rá tanúm, ha e nõ õsi gyûrûinket kihozza eljegyzését isten széttéphetetlen kötelékében fûzöm újjá, s utódait dicsõíteni fogja az egész ország!- éljenzés támadt a nép soraiból. Megpillantottam az anyókát a két gyermekkel, az árust, ki elkapta a fiúcskát, azt ki valódi hercegnõnek nevezett és a többi kedves embert, kik erõt adtak nekem a nehéz idõkben. Házunk összes népe az elsõ sorokban állt, kezeiket tördelték. Az öreg Loghain a bölcs elf oldalán állott és féltõn nézett rám. Valanor pedig bíztatóan nézett rám és uram nevét suttogta felém. Tudom, mit akar mondani, érte meg kell tennem, erõsnek kell lennem, hisz én akartam így. Én akartam ezt az utat járni, s érte ezer próbát is kiállni.

Leszálltam Zúzmaráról. Az egyik fegyverhordozó megfogta szárait. Megcirógattam még utoljára, majd a sötét labirintus ajtajába álltam. A király intett, harsonák szólaltak meg, mikor elhallgattak, tudtam, indulnom kell. Még utoljára hátratekintettem. Ez a mozdulat hatalmas szelet kavart mögöttem. Az uralkodó palástját letépte a vad szél, de a többi ember felé melegséget vitt a szél. Az én szelem mindig hideg volt, de azok a parázsló szemek, tüzet lobbantottak benne. Ha õ elvész, szívem megfagy, s az egész táj is, hisz a jég sárkánya összeomlik, a világból kivész a meleg és forróság. Magamba zárva tartom a Föld összes hidegét, mely ha én odaveszek romba dönt mindent szerte az õsi honban.

Fogalmam sincs mennyi ideje kereshettem kétségbeesetten a helyes utat a kõlabirintusban. Amiket az elf tanított, nem jutottak eszembe, a kétségbeesés rabjává váltam. Eszeveszetten rohanni kezdek, de falba ütközöm. Ez ránt vissza józanságomba. Nem veszthetem el a fejemet! Bennem minden remény! Nagyot sóhajtok és kezeimmel átölelem magam és a szélre koncentrálok. Hû társamra, mely mindig véd, ha baj ér. A levegõben víz van. Gondolkozz Dália. A vizet meg tudom fagyasztani egyetlen érintésemmel, s képzeletemmel. Ha jeges nyomot hagyok arra, merre járok, kétszer ugyanazt az utat nem taposhatom. Mint akibe villámcsapásként hatol a felismerés, kezemet a falra fektetem. Elindulok, mire kezem nyomán vastag jégtakaró jelenik meg egyenletes vonalat hagyva alakom mögött. Az idõérzékem eltompul, nem érzem a külvilágot. Az az egy fáklya, melyet a bejáratnál felvettem szolgáltatja nekem a fényt.

céltalan bolyongásom eredményesnek bizonyult, ugyanis mikor már már feladtam, egy hatalmas terembe érek. Elõttem egy a barlang falába vájt oltár, angyalok szállnak a magasba, egy asszony áll középen esküvõi díszben, fején korona. Lábainál pedig egy arany láda pihen, ami valamiért ismerõs nekem. A dobozhoz rohanok, és egybõl kinyitom. Mikor meglátom a két ékszert, mit rejt, elsápadok. Felismerem õket ezer közül is. Édesapám és édesanyám egyik közös festményén láttam ezeket, az ujjukon pihenni. De mit is keresnek ezek itt, e sötét mélységben? Ezeknek az otthonomban lett volna a helye, hogy rátalálhassak, hogy legyen, valamim mi hozzájuk köt.

Nincs idõm gondolkodni, fém csörgését hozza magával a szél és rövidest, katonák gyûrûjében találom magam. Mi ez az egész? Kétségbeesek és levegõt is elfelejtek venni. Fegyvert szegeznek rám, tekintetükben sajnálat.

- Sajnáljuk!- suttogja az egyik, majd felém lendíti a kardját. Ha tehetném, ellenkezhetnék, de elmémbe hasít a felismerés. Mikor az uralkodó elé vezettek, az öreg katona megjegyezte, család várja otthon õket. Így õket is biztosan. Apa nélkül felnõni egy gyermeknek, az anyának eltartani a családot. Szívemben szomorúság ül. Sokat ér számomra szerelmem, de élete nem lennék képes kiontani, s tönkretenni ezzel többet is. Lehunyom a szemeimet felkészülök a fájdalomra, melyet harcos koraimból régrõl ismerek. De az elmarad. Tûz melegét érzem meg. Mikor kinyitom szemeimet a katonák ijedten ejtik földre kardjukat. Mögém néznek és remeg lábuk. A vörös tûz megindul feléjük. Nem akárki is ment meg nem végezhet velük. Gyilkosságot gyilkossággal torolni esztelenség és kárhozott tett. Jegemmel megfékezem a tüzet és megfordulok. Lefagyok mozdulat közben. A tûztõl viharos számomra kedves szempár, izzik, mint a parázs.

- Dusan!- rohanok oda és ölelem át. a kis láda ugyan kezemben pihen, de ez nem akadályozza tettem. Melegen átölel, óvva a rossztól és a bajtól- Engedd õket utukra, parancsot teljesítenek, család és otthon melege várja haza õket- kérem halkan, mire csak nagyot sóhajt.

- Túl nemes a lelked kedvesem- simítja végig hátamat lassan- Halált érdemel ki tiszta lelkedre tör. Nem engedhetem, hogy bárki is ártson neked, hisz te jelented számomra a világot én szép hitvesem.

- Szere- de be sem tudom fejezni közbeszól.

- Illetlenség kedves szavaidba vágnom, de ím legyen kérlelned nem kell, szíved vágyát teljesítem- a katonákra emeli gyönyörû tekintetét- Még egyszer kedvesemre kardot szegeztek, életek a pokol tüzében ég hamuvá, s lelketek kínok között fog vergõdni az idõk végezetéig- szorosan magához von, el nem engedne semmiért sem. A katonák idegesen felpattannak összeszedik fegyvereiket, majd elrohannak.

- Hogy kerülsz ide szerelmem?- kérdezem erõs pírral az arcomon.

- Érted jöttem, segítséget kaptam nem várt helyrõl, mely megmentette életed így örök hálával tartozom, annak a személynek, ki idáig elvezetett- elenged szemeimbe néz, melyekben a megkönnyebbülés szikráját olvasom ki. Kezemet remegve arcához emelem és ráfektetem.

- Ez a valóság, vagy csak csalfa álom csupán?- kérdezem, könnyeimmel küszködve.

- Ez a valóság kedvesem- kezét enyémre fekteti és elemeli arcától- Most pedig kedvesem kérlek kövess és jer velem.

- Követlek téged bárhová, csak sose hagyj magamra- lehelek egy kósza csókot arcára.

- Sosem hagylak el!Veled maradok az idõk végezetéig- hozzám lép és hevesen ajkait enyéimre tapasztja. Szerelmes csókban forrunk össze. De a pillanat hamar elillan

Kezemet fogta kifelé végig, el nem eresztette volna azt. Egy titkos úton haladtunk kifelé. A ládát a szívem elõtt szorosan tartottam. Kiérve éjszakát látok, végtelen csillagtengerrel. A bölcs elf vár ránk két táltossal. Lóra ülve kíváncsian nézek irányukba.

- Valanor elvezet egy biztonságos helyre, én is veletek megyek, ne nézz rám íly rémülten- nyugtat meg kedvesen- De nem élvezhetem a veled töltött idõd oly sokáig, mert még vissza kell térnem eme romlott udvartartásba- itt megijedek. Kijutott, de vissza akar térni. Mikor kérdésre nyitom számat a bölcs megszólal.

Egyetlen lélek sem érdemli meg, hogy megfosszák szabadságától. Attól, mely õsi joga és kiváltsága minden lénynek, ki ezen világra született. Senkinek nem állhatna hatalmában efféle gaztett végrehajtása; ám vannak, kik mégis megtehetik.

A keményre taposott föld, a fény teljes mértékû hiánya, az áporodott, dohos levegõ, a salétromcseppeket izzadó falak nehéz súlya…

Megtöri az akaratot, elgyengíti a tudatot, elsorvasztja az izmokat. Olyan, akár a mocsár: reád telepszik, magába szippant, s hiába van melletted egy ág, melybe kapaszkodhatnál, nem éred el és lassan, nagyon lassan alámerülsz. Eleinte küzdesz, az adrenalin száguld ereidben, ösztönözve, küzdésre biztatva, majd szépen úrrá lesz rajtad a csüggedés, a letargia, végül pedig beletörõdsz és megtörsz, akár víz a sziklákon.

Az idõ, akár ha ólomlábakon cammogna, s lassan értelmét veszti azon kényszer, hogy számon tartsd, nappal van vagy éjjel, mennyi ideje tart ez az állapot.

Kevesek hajlandóak ép elmével elviselni akárcsak a tudatát a sors efféle változásának, õrült pedig az, ki maga vállalja.

Ilyen õrült lennék én is.

Saját akaratomból vállaltam az örök rabságot, egy magasztos cél érdekében. Meg akarom óvni azt, kit az életemnél is jobban szeretek.

Utolsó emlékem róla, ahogyan áll a pompáktól ékes, robosztus trónteremben, két palotaõrrel oldalán, kik visszatartják, nehogy eljusson hozzám. Teste reszket, selymes fürtjei meglibbennek a könnyû szélben, melyet a hatalmas tölgyfaajtó nyitása keltett, gyönyörû arcát szépséges szemeinek könnye áztatja. A szívem abban a pillanatban apró, ezernyi darabra tört össze. Magam okoztam a fájdalmát, melynek tudata és kínja erõsebb volt, mint a saját sorsom feletti aggodalmam. Abban a pillanatban nem létezett Dusan Dragon; csak Dália.

Nem sok hiányzott, hogy úton cellám felé, melyhez négy, készséges börtönõr vezetett, elnyeljen az örök homály. Mégis túléltem.

Túl kellett élnem. Nem volt és nem is lesz más választásom. Ha életem évezredekre visszanyúló fonala megszakadna, azzal magammal rántanám Õt is.

Napok teltek el, folyamatos egyhangúsággal. Ételt, italt nem bírok magamhoz venni, hiába készítik remek szakácsok, hozzák elém aggódó szolgák.

Érzem, ahogy elvékonyodom, fogyatkozom… A bánatom még felettem szárnyal, nem sikerült belenyugodnom rabságomba, mert egyet jelent azzal, hogy sosem láthatom már szerelmem arcát, mely oly szépséges, akár a tavaszi hajnal.