Különös éjszaka ez.

Tűnődve figyelem a vékony felhőfátyol borította eget. Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára ilyennek. Az elmúlt időkben túl fényes és túl hideg éjszakáink voltak. Egy haldokló, kiszáradásra ítélt sivatag utolsó pillanatai. De mostani arca reményre ad okot. Reményre, ami csak miatta születhetett meg.

Lehunyt szemekkel, arcán különös mosollyal élvezi az éjszaka csendjét. Gyönyörű, akár a minket körülölelő homoktenger. Janának igaza volt. Azt vártam, hogy csupán annyira lesz ügyes, mint a népem gyermekei, akik először hagyják el a biztonságot jelentő otthont. Egy botladozó kölyköt vártam, de helyette egy tehetséges herceget kaptam. Egyetlen hét lopott pillanatai alatt nem lehet ilyen tudást összegyűjteni. Tehetségesebb, mint sokan azok közül, akik a homokból éledtek. Tényleg arra született, hogy itt éljen.

- Egyszer keresztül fogom úszni az óceánt! – elszánt ígérettel, és határozott karcsapásokkal indulok meg az oázis túlpartja felé. – Minden nap gyakorolni fogok!

- Csak vigyázz, nehogy sellővé változz – félve lassítok le, és fordulok vissza a parton álló, mosolygó alak biztonsága felé.

- Sellővé? Mint a mesékben? Ők léteznek? – közelebb araszolok a parthoz.

- Minden történet igaz alapokra épül – leguggol a homokba, ujjai gyengéden borzolják össze nedves tincseimet.

- Akkor lehet halfarkam? – kacagása mosolyra bírja a háttérben álló testőröket.

- Anélkül is úgy úszol, mint egy igazi vízmágus – büszke vigyorral indulok meg ismét a végtelen távolinak tűnő másik part felé. Hangja még utolér, mielőtt a víz halk morajlása válna a valóságommá. – Mintha erre születtél volna, kicsikém.

Összeszorított ajkakkal hagyom tovább siklani az emléket, ami elmém mélyéről tört a felszínre. Anyám halk szavait azonban képtelen vagyok száműzni fülemből. Ő volt az, aki mindig levitt a vízhez. Aki szerint hamarabb tanultam meg úszni, mint járni. Türelmesen, órákon át várt a parton, míg én kifárasztom magam. Most már tudom, hogy ő sosem szerette igazán a vizet, csak miattam tette. Tudta, hogy mennyire boldoggá tesz.

Ugyanazzal a mosollyal pillantottam először a végtelen óceánra, mint amivel Neleryn figyeli az éjszaka sötétjébe olvadó dűnéket.

Miféle játékot játszanak az istenek?

- Egy rövid pihenőt követően visszafordulunk – a valóságba visszatérve próbálom gondolataimat a helyes irányba terelni. Nem kalandozhatok el. Már így is messzebb kerültünk az oázistól, mint testőrök nélkül szabad lett volna. Erős vagyok, de nem ostoba. Túlságosan nagy túlerővel szemben nem lennék képes sokáig megvédeni magunkat.

- Még nem fáradtam el – összehúzott szemekkel figyelem apró alakját. Lehet így érzi, de a teste már elkezdte küldeni az apró jeleket. Látszik a tartásán, hogy kezdi érezni a sivatagi lovaglás megpróbáltatásait. Ügyesen helyt állt, de nem közülünk való. Nem a dűnéket szelve nőtt föl. Az ő lapos síkságai még egy gyermeknek sem jelentenének nagy kihívást a mieink közül. Emellett nem feledkezhet meg róla, hogy most nem egyedül van. Az ő tartalékjai még táplálkozhatnak a konokságából, de Kaarim kimerült. Fayiz türelmesen álldogál a fiatal mén mellett, mintha csak vigyázni akarná testvére pihenését.

- Elhiszem. De a lovad igen – inkább nem teszem hozzá, hogy rajta is látom a jeleket. Ma jól teljesített, nincs szükség rá. Tekintete azonnal a sötétbe vesző mén felé fordul. Látom arcára kiülni a meglepettséget és a bűntudatot. Helyes. Örülök, hogy látja, a lovaink nem csupán egyszerű állatok. – Neki is erősödnie kell. A sivatagban élt, de nem hordott még lovast a hátán. Vezetőként nagyon fontos nem csak a saját, de a nálad gyengébbek teherbírását is ismerni, Neleryn – A Sharibomként szüksége lesz erre a tudásra. Szüksége lesz arra az empátiára, amit a tekintetében látok, mikor a lovára néz. El fog jönni az idő, mikor nélkülem kell csapatokat átvezetnie a sivatagon. Amikor megtörténik majd, sikerrel fog járni. Ostoba lennék tovább tagadni, hogy gyermek és vezető egyben.

- Sajnálom a figyelmetlenségemet – léptei könnyűek, ahogy lovához siet. Térdre ereszkedik mellette homlokát az övéhez simítva. Jól döntöttem. Már látszott korábban is az összhangjuk, de most látom igazán, hogy mi mindenre lesznek képesek ketten. Kaarim vigyázni fog rá, ahogy Neleryn is teszi most vele. Amint elég erőssé és gyakorlottá válnak, egyetlen homokvihar sem lesz képes megállítani őket.

Fayiz mellém lép, puha orrával megbökve felkaromat. Apró mosollyal simítok végig homlokán, erősen megdörzsölve a pontot, amit imád. Patája mély árkot váj a puha homokba. Ő is jól emlékszik a mi első közös lovaglásunkra. Ostobán megfeledkeztem róla, hogy ő fiatal, nem pedig tapasztalt és erős, mint a korábbi lovam. Mikor a türelme és képességei határára ért, egyszerűen lefeküdt alattam, mint egy teve, aki a homokvihar közeledtét érzi. A lábam közé és a homok közé szorult, a csontjaim megzúzódtak a súlya alatt. Megérdemelt lecke volt egy büszke lótól, aki nem tűri, hogy megfeledkezzenek róla.

- Senki sem úgy születik, hogy tud mindent. Majd megtanulod – azért vagyok mellette, hogy ez a hiba ne az életébe kerüljön. Ahogy Jana mellett is ott voltam. Ahogy az apám ott volt mindkettőnk mellett. Lehet születni a sivatagi életre, és lehet születni az uralkodásra is, de ez nem azt jelenti, hogy tanulásra nincs is szükség.

Mindannyian hibázhatunk.

Kezem ösztönösen csúszik a puha, fehér tincsekre, amiket most nem fed sötét kendő. Leteremthetném, hogy a sivatagban ostobaság megválni tőle. Felelősségre vonhatnám a figyelmetlenségéért. A szemére hányhatnám a hibákat, amiket elkövetett. De a szavak most nem jönnek. Nem érzem a csillapíthatatlan ellenszenv és gyűlölet lángjait, csak tompa izzásuk melegíti mellkasomat. Talán a sivatag teszi ezt velem, talán a kötelesség tudat, talán a kényszer, hogy ne engedjem jobb Sharibbá válni magamnál.

- Ügyes voltál – elengedem őt, figyelmen kívül hagyva alfám elégedetlenkedését. Ha engednék az ösztöneinek, folyton a Sharibomon lenne a kezem. Folyton őt érinteném, bárhol, bárkikkel lennénk is. Megtehetném. Minden jogom meglenne hozzá. De azzal az isteneket igazolnám. Mintha helyes lett volna, amit tettek. Amit Neleryn tett.

- Köszönöm – mosolya ragyogó csillaggá teszi őt a sivatag sötétjében. A mozdulat, amivel megérinti kezem nyomát, furcsa érzést kelt mellkasomban. Mint egy gyermek, aki nem hisz a valóságnak. Egy túlságosan gyönyörű gyermek.

- Gyalog megyünk vissza – Fayiz képes lenne kettőnket hazavinni a hátán, de nem ajánlom fel. Meg kell tanulnia kezelni a hibái következményét. Abban úgyis van még hová fejlődnie.

- Máris indulhatunk – ajkain mosollyal tartja tenyerét lova elé. A fénytelen éjszakában is szinte ragyog az ujjai között megjelenő életadó víz. Mellkasomon össze fűzött kezekkel figyelem, ahogyan megitatja kitikkadt hátasát. Megránduló ajkai láttán feléled az eddig sikeresen elfojtott irritáció.

Feleslegesen pazarol.

Pár óra víz nélkül nem megterhelő ezeknek a lovaknak. Nem azok az elpuhult hátasok, akikhez szokva van. Az időjárástól és megerőltetéstől függően akár egy napot is képesek átvészelni folyadék nélkül. Ennek ellenére Fayiz is követelőzve dugja oda az orrát, amint megérzi a víz illatát. Olyanná válik, mint egy csikó, ha lehetőséget lát egy kis pancsolásra. Rajtam kívül ő volt az egyetlen, aki élvezte a Víz birodalmának végtelen tengereit.

És ő az egyetlen, aki nem fél leckét adni egy figyelmetlen hercegnek. Ajkaim egy pillanatra megrándulnak a fintortól, ami Sharibom arcán jelenik meg. Kevés rosszabb érzés van, mint a fogak alatt csikorgó homokszemcsék durvasága. Most már ő is tudja ezt. Többé talán nem követi el ismét a hibát, hogy megválik kendőjétől.

Tekintete mélykék örvényként pillant fel rám. Bár arcát ismét kendő takarja, a szemei elárulják apró mosolyát. Ami azonnal el is tűnik, mikor találkozik az enyémekben lobogó lángokkal.

- Kész vagyunk.

- Kibírták volna hazáig – talán a tanulmányai még nem terjedtek ki a sivatagi állatfajták megismerésére? Jobban oda kell erre figyelnem. Egyeztetnem kell a tanítóival, hogy mit várhatok el tőle, és mi az, amit nekem kell megtanítanom. Ő nem itt nőtt föl, ő egészen más oldalát ismeri a világnak, mint mi. Ezt nem szabad elfelejtenem.

- De így lehet, hogy élvezni is fogják az utat – nemtörődömsége éltető szellő indulataim lángjai számára.

- Nem azért vagyunk itt, hogy élvezzük – a sivatag ritkán szól az élvezetről. Neki annyi tudást kell magához vennie, amennyit csak tud, a rendelkezésre álló idő alatt. Egy sokkal kegyetlenebb homoktengerrel kell megismerkednie, mint nekem kellett. Sokkal több veszélyt rejt. Nem pazarolhatja a mágiáját ilyesmire. Addig nem, míg a lovainknak nincs feltétlen szükségük ivásra.

- Tudom, az csak a ráadás – időről időre felbukkan ez az ártatlan gyermek, aki most is rám mosolyog. Kezdem úgy érezni, az igazi Neleryn, aki után eddig kutattam, hozzá áll a legközelebb. Megannyi arcát megmutatta már nekem, de ez tűnik a legigazibbnak. A legvalóságosabbnak. A legbosszantóbbnak.

Sóhajtva ragadom meg lovam kantárját, és elindulok a távolban nyújtózó hegycsúcsok felé. Talán jobb is, hogy a lova kimerült. Ha tovább maradunk, elfogy az önfegyelmem, ami távol tartja dühös megvetésemet. Már így is meglepően könnyen tudtam megőrizni hercegi méltóságomat a közelében. Talán nincs minden együtt töltött pillanatunk arra ítélve, hogy káoszba fulladjon.

Talán.

- Te soha nem teszel semmit csupán az élvezet kedvéért? – túl bizakodó voltam. Szavai megannyi sebet tépnek fel bennem. Sebeket, amik fájdalommal és haraggal árasztják el testemet. Az élvezet kedvéért úsztam az oázisainkban, míg az őseim ostobasága, és az istenek kegyetlensége el nem vette ezt tőlem. Az élvezet kedvéért másztam meg Rasiddal a hegycsúcsokat, hogy keselyűk tollai után kutassunk, de az uralkodásra való felkészülés elvette ezt tőlem. Az élvezet kedvéért lovagoltam ki éjszakánként, de a népem szenvedésének súlya elvette ezt tőlem. Az élvezet utolsó megmaradt morzsáit élveztem ki a Ziaddal töltött éjszakákon, míg Neleryn, és az istenek közbe nem szóltak.

Mintha homok rakódna nyelvemre. Szám szárazzá, a sivatagi éjszaka teljesen fénytelenné válik. Lassan mindentől megfosztanak, ami azzá tett, aki voltam.

- Már nem – ezzel a semmit mondó válasszal lezártnak tekintem a témát. Én nem egy békés, virágzó birodalom másodszülöttjeként nőttem fel. Az egyetlen hely, ahol rövid ideig ugyan, de egyszerű ember lehettem, az Ziad ágya volt. Ott nem kellett döntéseket hoznom, nem kellett a jövő miatt aggódnom, és nem kellett terveket szőnöm a népem megmentésére. Már csak ott élhettem igazán az élvezetnek.

De többé már ezt sem tehetem.

Ujjaim megszorulnak Fayiz gyeplőjén. Az istenek a fejükbe vették, hogy mindentől megfosztanak, ami boldoggá tesz. A trón, szárazság, a lázadók, és még Neleryn is csak egy eszköz. Egy ostoba bábu a sakktáblájukon. Vajon mennyi időm van még, mielőtt végleg mattot adnak nekem?

- Szereted őt? – nem tudom, hogy a kérdés, a hangjában rejlő szomorúság, vagy az lep meg jobban, hogy pontosan tudja, mi jár a fejemben. Mielőtt lenne időm végig gondolni szavait, meghallom a homok jellegzetes csúszásának hangját. Darabokra robbantja az éjszaka csendjét, ahogyan Kaarim panaszos nyerítése is. Ösztönösen mozdulok, és ragadom meg Sharibom karját. Tekintete riadtan rebben rám. Ostoba. Ostoba kölyök.

Majdnem lecsúszott, mert figyelmetlen volt. Mert hagyta, hogy az érzelmei irányítsák. Elvakította az ágyasom iránt érzett féltékenysége. A sivatag nem enged meg ilyen hibát. Egyszerre próbálok küzdeni haragommal, és alfám dühödt aggodalmával. Ő nem tudja hogyan kell az esést könnyed csúszássá formálni egy dűne oldalán. Meg is sérülhetett volna a hibája miatt.

- Figyeld a homok pergését, ahogy tanultuk! – képtelen vagyok tovább megőrizni a nyugalmamat. Mintha az elmúlt órák semmit sem értek volna. Gyorsnak kell lennie. Hatékonynak. Ismernie kell a sivatagot, különben elevenen felfalja a homok.

Tekintetébe haragos tengerként tér vissza az élet. Tartom őt, míg megtalálja az egyensúlyt, de utána hátrálnom kell egy lépést. Ha maradnék, én magam taszítanám őt a mélybe. Vagy magamhoz ölelném, engedve alfám óvó gondoskodásának.

- Én nem látok úgy a sötétben, mint te – szavai hamarabb kijózanítanak, mintha idézett vizet locsolt volna az arcomba. Hangja dühös és számonkérő. Joggal. Tudnom kellett volna. Hiszen az éjszakai látásunk volt az egyik legnagyobb előny, amit a háború alatt ki tudtunk használni. Ismét természetesnek vettem valamit, ami Neleryn számára nem az.

Csalódottan fújom ki a levegőt. Egy újabb gyenge pont, ami sebezhetővé teszi őt. Lehet akármilyen ügyes a sivatagban, örökké hátrányban lesz velünk szemben. A támadóival szemben. Én minden vonását ki tudom venni, ő csupán két ragyogó fénypontot lát az éjszakában. Egy tűzmágus azelőtt vághatná át a torkát, hogy egyáltalán észrevenné. A gyenge pont, amivel az istenek sújtottak engem, most még gyengébbé vált.

Ujjaim hűvös kézfeje köré fonódnak, ahogy magam után vonom. A nyeregben rábízhatja magát Kaarimra, de gyalogosan szüksége lesz segítségre, míg nem képes meghallani a dűnék peremét. Ez akár évekbe is telhet, ha sikerül is neki. Nem tudom hol vannak a határai. Semmit sem tudok róla.

Mert elhanyagoltam a kötelességeimet.

Mintha hibát hibára halmoznék, mióta ő az életem részévé vált. Mintha az ostobasága átragadt volna rám. Talán a Sharab képes a gyerekes meggondolatlanságát az enyémé tenni? Szeretném ezt hinni.

- Most mérges vagy? – alfám dühösen felmordul a hangját átitató szomorúságtól. Olyan, mint egy gyermek, akit bánt saját hibája és ostobasága. Egy érzékeny omega, akiről gondoskodni akarok. Akit védelmezni akarok. Akinek a mosolyára vágyom, nem pedig letört szavaira.

Lassú pislogással űzöm el az ösztönök vezérelte gondolatokat. Ő nem omega. Ő egy alfa. Az én alfám. Borzasztóan hangzik. Ha az istenek kegyesek, és megszánnak minket, akkor bétává válik majd. De mikor tették ők könnyűvé az életünket?

- Magamra. Megfeledkeztem róla, hogy mennyire más vagy, mint mi – figyelmesebbnek kell lennem. Meg kell őt ismernem. El kéne fogadnom, hogy a Sharibom nem közülünk való. De vajon képes leszek erre?

Hogyan tud két ennyire különböző elem együtt élni? Hogyan válhatunk egy egységgé? Az egyensúly megtalálása szinte lehetetlen. Vagy a lángokat oltja ki a víz, vagy a vizet szárítják fel a lángok. Az életünk egy küzdelem lesz a béke megtalálásáért.

- Ha nem lennék, nem tudnék segíteni a népünkön – szomorúsága csak tovább szítja alfám elégedetlenkedését. Ő magához akarja ölelni a fiút, és meg akarja nyugtatni, hogy minden rendben lesz.

De rendben lesz valaha bármi is?

- Tudom – ő a népünk egyetlen reménye a túlélésre. A népé, amit magának érez. A népé, aki elfogadta, és kedveli őt. Én vagyok az egyetlen, aki képtelen erre. Talán megtarthatom a trónomat. Talán vezethetem a népemet egy vízmágussal az oldalamon. Talán megmenthetjük őket a pusztulástól. De engem ki fog megmenteni attól, hogy végleg elveszítsem azt, aki egykor voltam? Túl sokszor kellett olyanná válnom, amit megkívántak tőlem.

- Meg fogsz nekem bocsátani valaha? – a szavai mögött meghúzódó fájdalom mélyre rágja magát mellkasomban.

Nem.

Igen.

Ezt a kérdést én feltettem már magamnak a meditációim során. Tudom, mit kéne válaszolnom rá. Tudom, mi lenne a helyes, amit mindenki elvár. El kellene fogadnom az ajándékot, amit az istenektől kaptam. Engednem kéne, hogy megmutassa az igazi énjét. Le kéne engednem a tűzből készült vaskos falakat, amikkel magamat védem tőle. Amik védik dühös lángjaimat. De eddig hiába próbáltam, nem jártam sikerrel.

- Nem tudom – sajnálom őt. Sajnálom magunkat. Phraan borzalmas uralkodóvá válik majd, aki sosem lett volna képes szeretni a párját. De Neleryn egy békés birodalomban élhetne, talán még boldogan is. Szeretőkkel, akik megérinthetik őt.

De az istenek mindkettőnk életének útját eltérítették. Vajon összeérnek majd valaha, vagy csak távolabb kanyarodtak egymástól?

Hűvös ujjainak hiánya majdnem megállítja lépteimet. Legszívesebben keze után kapnék, hogy legalább megnyugtató érintése az enyém legyen. Gondolataim azonnal háborogni kezdenek az ő kijózanító hűvössége nélkül. Mintha ő lenne az egyetlen, aki miatt nem tomból folyton pusztító tűzvihar bennem.

- Így stabilabban tudok kapaszkodni – hazudik. Mégsem szólok semmit, csak elfogadom érintését. A kendő miatt nem érzem a józanító tengeri szellőt gondolataim között. Egyszerre akarom őt ellökni, és szorosan magamhoz ölelni.

Lépteink beleolvadnak az éjszaka csendjébe.

Tudom mit kéne tennem.

De nem tudom mit akarok tenni.

oOoOo

Forró, perzselő menetszél csap fedetlen arcomba. A sivatagi nap éltető sugarai vonják fullasztó ölelésükbe testemet. Előre hajolok a nyeregben, hogy utolérhessem az előttem vágtató lovat és boldogan kacagó lovasát. Hosszú haja palástként lobog utána, karjait széttárva öleli magához a sivatagot. Az aranyló homok felkavarodik körülöttünk, de azelőtt hagyjuk magunk mögött, hogy belélegezhetnénk.

Néhány szívdobbanásnyi pillanatra elhiszem, hogy sikerülhet, de tévedek. Előbb ér a sziklához, mint én. Nem először, és nem is utoljára. Mosolya letörölhetetlen, tekintete aranyló lángokat rejt. Mintha maga lenne a Nap perzselő felszíne.

- Egyre többször hagylak magam mögött – elégedett vigyorral csúszik le a nyeregből, és öleli át kancája izzadt nyakát. – Sajnálom, hogy nekem kell szólnom róla, de öregszetek – Fayiz elégedetlenül kap a barna tincsek felé, de Jana időben odébb lép előle, és gyengéden megdörzsöli lovam homlokát. – Jó, mit szólsz, ha azt mondjuk, hogy Dahwara szedett fel egy kis plusz súlyt, és ezért nehezebb a dolgod? – fejcsóválva, mosollyal az arcomon szállok le én is.

Csizmám puhán süllyed a homokba, a menetszél hiányában még jobban érezhető a nap égető ereje. Visszahúzom kendőmet, hogy csak arcom maradjon szabadon, és ugyanezt megteszem Janával is, figyelmen kívül hagyva kelletlen fintorát. Messze vagyunk az oázistól, a sivatag szabályai szerint kell játszanunk.

Lovainkat a homokból kiemelkedő hatalmas szikla árnyékába vezetjük, és óvatosan megitatjuk őket pár korty vízzel a tenyerünkből, mielőtt mi is oltanánk a szomjunkat. Idejét sem tudom, mikor lovagoltunk ki ide utoljára kettesben. Az egyre súlyosabbá váló terhek lassan Jana mellől is elsodortak. A ránk szakadó káosz előtt hetente legalább egy alkalmat találtunk egymásra, most viszont… mintha már ő is idegen lenne.

- Elég ebből a búskomor arcból – szemeit forgatva fogja tenyerei közé arcomat, és emelkedik lábujjhegyre, hogy jobban szembe nézhessen. – Kérem vissza a testvéremet – ujjaim oldalára csúsznak, megcsiklandozva fedetlen bőrét. Kacagva ugrik hátra, kezeit megadóan emelve a magasba. – Kezdetnek megteszi – már nem küzdök a mosoly ellen, amit csak ő képes bármilyen helyzetben előhozni belőlem. Hátát a sziklának vetve telepszik le az árnyékban, én pedig Fayiz oldaltáskájához lépve veszek elő néhány narancsot, mielőtt csatlakoznék hozzá.

Hálásan veti rá magát a savanykás gyümölcsre. Kiskora óta ez a kedvence. Biztos vagyok benne, hogy képes lenne egy hétig csak ezen élni.

- Mesélj, milyen volt a víz birodalma – egy narancsgerezdet rágcsálva pillant fel rám. Még hogy elegáns hercegnő. Időnként úgy viselkedik, mintha egy belső sivatag béli város piacán nőtt volna fel.

- Már hallottad.

- Igen, a hivatalos, a félhivatalos, és az elfogult verziót is, – ott volt minden tanácsgyűlésen, és minden beszélgetésen, ami a szüleimmel zajlott. Az elmúlt heteket Nelerynnel töltötte, így őt is bőven kifaggathatta már. – de most a bátyám szemeivel akarom látni azt a birodalmat. A lökött fiúéval, aki meglógott egy hivatalos ünnepélyről, hogy az oázisban lebeghessen, mint egy döglött hal – mosolyom kiszélesedik az emléktől.

Apám dühe szinte megolvasztotta a kezében tartott üvegpoharat, miközben velem kiabált. Akkor még ezt is szórakoztatónak találtam. Apró kis bosszúnak azért, mert bár meghívtak életem első tanácsgyűlésére, a szavamra senki sem adott. Ostoba formalitás volt az egész. Már akkor sem viseltem jól az ostobaságot.

- Szebb, mint bármelyik történetben, amit valaha olvastál – ő sokkal több tekercset bújt át a Víz népéről, mint én, de biztos vagyok benne, hogy sehol sem tudták visszaadni azt a csodát, amit a saját szemeimmel láttam. – Folyók, amiken képtelenség átkelni, végtelen tengerek, amiket sosem tudnánk átúszni – távolba révedő tekintettel idézem fel a pillanatot, mikor először megpillantottam azt a birodalmat, ami később a végzetet hozta el a számomra. – És eső. Tomboló vihar, amilyet még sosem látott a sivatag – lepillantok a csodálattal telt szemekbe. Ilyenkor látni igazán, hogy mennyire fiatal. Alig néhány holdciklussal idősebb a Sharibomnál. – Láttam madarakat, amiknek szélesebbek voltak a szárnyai, mint a lovaink. A végtelen víz felett lebegtek, mintha sosem szállnának le – tekintetem visszasiklik az előttünk húzódó, távolba vesző homokpusztaságra. – Gyönyörű volt.

- Akár a herceg, akit magaddal hoztál – halk sóhajjal hunyom le a tekintetem egy pillanatra. Tudtam, hogy ez lesz a mai lovaglásunk egyik legfontosabb témája. Bármennyire is irritál a gondolat, nem menekülhetek örökké ez elől. Valakivel beszélnem kell róla. Valakivel, akit nem vakít ez a múltban történtek okozta megalázottság és düh. – Mondd csak, a bátya is ilyen jóképű? – felháborodásom elűzi irritáltságom. De mielőtt elkezdhetném kioktatni őt, megpillantom széles mosolyát, és a szemeiben lobogó játékos lángokat. Tényleg kevés időt töltök vele, ha már ennyire komolyan veszem a viccelődését. Korábban ez sosem esett nehezemre.

- Kétlem, hogy vágynának még egy tűzmágusra a családjukban – csendes mosollyal hámozok meg egy narancsot.

- Mondjuk azok után ahogy viselkedtél, nem csodálom – ismét a megszokott szemforgatás. – Még Haziz is megijedt tőled. Azt mondta az őrület lángjait látta a szemeidben – fintorogva rázza meg a fejét. – De lehet csak túlzott, mert nem tudja, hogy sosem voltál teljesen normális.

Mosolyom elhalványul az éjszaka emlékétől, ami mindent megváltoztatott. Amire nem is igazán emlékszem. A Sharab okozta sokk, a mágiám apró tarabokra cincálása, és megtépázott lelkem fájdalma elhomályosított mindent. Dühös voltam. Csalódott. Megalázott. És ezért meg akartam büntetni valakit. Bárkit, aki a közelemben van.

- Milyen érzés volt? – tekintete megnyugtató biztonságként lobog mellettem. Mosolya megérő, ujjai finom szellőként érintik meg kézfejemet. Rajta kívül senki sem merné feltenni nekem ezt a kérdést. És én senki másnak nem tudnék beszélni erről. Jana sosem hitte, hogy egy tűzmágusnak mindig minden helyzetben erősnek kell lennie.

- Fájdalmas – vallom meg őszintén. – Mintha apró darabokra téptek volna, hogy utána oda nem illő darabkákkal helyettesítsék az eltűnt részeket – nem tudom, hogyan máshogy fogalmazhatnám ezt meg. – Önmagam vagyok, mégis kicsit kevesebb és több annál. Mintha folyton érezném az ő jelenlétét – be kellett látnom, hogy az elmém mélyén lévő bosszantó csepegés jelzi az ő hiányát. A lelkét alkotó víz valahogyan az enyémnek is részévé vált. Minél tovább vagyok távol tőle, minél távolabb sodor tőle a sivatag szele, annál gyötrőbb. De ha hozzáérhetek, akkor kellemesen csobogó folyóvá válik. Ezt azonban megtartom magamnak. Túl nagy őrültségnek hangzik. Túl bensőségesnek ahhoz, hogy alfám engedje a testvérem elé tárni.

Jana tekintete a mellkasomon húzódó Sharabra vándorol. Szemeiben kíváncsi lángok égnek, de tudom, hogy nem fog engedélyt kérni. Hiába a testvérem, ott még ő sem érinthet meg a törvényeink szerint.

- Vele már beszéltél erről? – halk horkantással rázom meg a fejemet. Min segítene, ha megtárgyalnánk az éjszaka részleteit, ami mindkettőnk életét tönkretette? Csak sebeket tépne fel, amik éppen csak gyógyulni kezdtek, és talán sosem lesznek képesek teljesen eltűnni. – Azért gondold át a lehetőséget – elhúzza kezét, és egy újabb narancs megpucolásába kezd bele. – Sok mindenben hasonlítotok. Csak neki jobb a modora, és sokkal kedvesebb az emberekkel – hozzám vág egy narancshéjat, mielőtt belekezdene néhány történetbe, amit a városban szedett magára.

Hálás vagyok neki, amiért tovább lendíti nehéz témánkat. Szükségem van egy kis nyugalomra, hogy ne törjenek elő haragos lángjaim. Nem hinném, hogy sok közös lenne bennünk a Sharibommal. Jobban látom benne a gyermeki bájt, ami Janára jellemző. Az elhivatottságot és kitartást, amit a húgomban látok. Az elmúlt éjszakákon kiválóan helyt állt, nem lankadt a figyelme. A piacon tett sétánkon egy tökéletes, boldog Sharib képét mutatta a népnek. Ahogyan én is. Mindketten keményen dolgozunk azon, hogy jóvá tegyük a hibáinkat.

De vajon találunk majd végső megoldást?

- Gondoltál már rá, hogy csak úgy oda menj hozzá mondjuk a folyosón? Vagy hogy meglátogasd a szobájában egy kis beszélgetésre? – csak egy lassú pislogással fogadom el a tényt, hogy visszatért a beszélgetés ezen fonalához. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meg sem fordult a fejemben. Próbálom megismerni őt. Próbálok olyan Sharibbá válni, amilyet mindenki elvár tőlem. De képtelen vagyok rá.

Az együtt töltött éjszakák békések, ha csak a feladatunkra koncentrálunk. A töretlen lelkesedése már nem olyan bosszantó, mint korábban. Mosolya nem ébreszt bennem olyan dühös lángokat, mint szavai. Biztos vagyok benne, hogy ez megváltozna, ha valóban beszélgetni kezdenénk. A víz és a tűz nem illik egymáshoz. Túlságosan nagy ellentétek húzódnak közöttünk.

- Nem tudom mit mondhatnék neki – kerülöm ki az egyenes választ.

- Mit mondanál, ha most látnád őt először? – értetlenül pillantok le testvéremre. Elfintorodik, mintha egy gyengeelméjűvel kéne éppen társalognia. – Ha egyszerűen egy víz herceg lenne, aki a palotánkba látogatott? – ez egy teljesen abszurd elképzelés.

- Mi értelme van ennek? – irritált sóhajjal döntöm fejemet a sziklának.

- Tetszene neked – folytatja, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. A legbosszantóbb, hogy nem is téved nagyot. Mikor először megpillantottam, másra sem tudtam gondolni, csak hogy mennyire gyönyörű. Az ezüst tincsek libbenésére a beszűrődő holdfényben. A ragyogó óceánt magukban rejtő tekintetre. – Biztos vagyok benne, hogy megpróbálnál udvarolni neki – talán. Ha nem ismerném. Ha nem lenne egy gyermek. Ha lehetne jövőnk. Talán, ha nálunk is trónon lehetne maradni utódok nélkül, megpróbáltam volna.

Túl sok a ha.

- Ő egy alfa – mormogom halkan, mire Jana megrázza a fejét. Nem értem. Tudjuk, hogy mivé fog válni. Talán, ha bétaként teljesedik ki, még van remény, másképp meg kell tanulnunk egymás mellett élni ezzel a teherrel.

- Ő egy gyönyörű herceg. Egy intelligens fiú, aki megérdemli, hogy megismerje a bátyámat. Nem a koronaherceget, hanem azt a Dahwarát, akivel én felnőttem – némán figyelem elszánt tekintetét. Komolyan gondolta minden szavát. De ez csak egy ártatlan gyermek romantikus naivitása. A világ nem működik olyan egyszerűen, ahogyan ő elképzeli.

Mire lenne megoldás, ha egy ismeretlen hercegként kezelném őt? Egy gyönyörű fiúként, és nem az alfaként, akivé válni fog? Ostobaság.

- Megérdemli, hogy lásson téged. Ne rejtőzz a dühöd mögé – lassan bólintok, de magam sem tudom igazán, hogy miért. Látok értelmet abban, amit Jana mond, de nem látok rá módot, hogy megvalósítsam.

Gondolataimba merülve hagyom, hogy a beszélgetés tovább mozduljon. Hogy a húgom újra egy cserfes, szeleburdi kislánnyá váljon a bölcs hercegnő helyett, aki tanácsokat oszt a testvérének.

Képes lenné arra, amit Jana mondott? El tudnék tekinteni a múltban történt borzalmaktól, és tiszta lappal kezdeni? Nem tudom. Ha Nelerynre nézek, egyszerre látom a fiút, aki megalázott engem, és a gyönyörű herceget, akit bárki szívesen venne maga mellé. Az együtt töltött idő arra is rámutatott, hogy nem olyan ostoba, mint hittem. Fiatal, tele gyermeki lelkesedéssel, de intelligens és képes tanulni. De talán mindannyian ilyenek voltunk az ő korában. Talán a víz népében akkor válik valaki igazán éretté, ha beteljesedik a mágiája. De ha ez megtörténik, és alfává válik, mihez fogunk kezdeni? Én nem tudnék behódolni neki, ő lehet nem bírná elviselni a kisajátításomat. Az alfa párosok nagyon ritkán működnek, alig találni rájuk példát. Főleg a mi népünknél. És az eddigi tapasztalatok nem azt mutatják, hogy közöttünk bármi igazán jól tudna működni.

Az Nap túl gyorsan teszi meg útját az égen.

- Hamarosan vissza kell indulnunk, hogy Fayiz pihenhessen az éjszakai lovaglás előtt – halk szavakkal töröm meg a csendet, ami nemrég ránk telepedett. Nincs szükség állandó beszédre és nevetésre ahhoz, hogy élvezzük a másik társaságát. Janával sokszor az is elég, ha csak itt vagyunk egymásnak.

- Szerintem ma ne várj Erynre – kérdő pillantásomra egy mindent tudó mosoly a válasza. – Haziz mesélte, hogy házi bajnokságot terveznek. Kétlem, hogy ellen tudna állni neki – nem meglepő, hogy a testőreim ilyesmivel üti el az időt. A fejlődésüket szolgálja, és karban tartja őket. Időnként én is csatlakozni szoktam, bár olyankor elég kiegyenlítetlen a küzdelem. Egyre jobban megkedvelik a Sharibomat.

Tényleg a sivatag ragyogó gyémántjává fog válni.

Egy részem megérti ezt, egy másik viszont foggal és körömmel tiltakozik az elfogadása ellen. Kezdek belefáradni ebbe a folyamatos küzdelembe. Viszont azt sem tudom, hogyan vessek neki véget.

- Jana – halkan ejtem ki nevét, és ő már ebből tudja, mit akarok mondani. Egyetlen kényes témát nem érintettünk még az ittlétünk alatt. A túlzott időt, amit a testőrségem legfiatalabb tagjával tölt.

- Ne folytasd – szomorkás mosollyal szakít félbe. – Tudom a kötelességem – ennyi nekem elég. Nem fog ostobaságot csinálni, amíg a népének szüksége lehet egy politikai házasságra. Ő sokkal kötelességtudóbb, mint én. Inkább megszakad a szíve, mint hogy szégyent hozzon a családjára. Bármennyire is fiatal, sokat kell még tanulnom tőle.

Egy csendes ölelésbe vonom őt. Reszketeg sóhajjal lazul el, és enged meg magának egy kis gyengeséget. Nem is tudom mikor öleltem meg őt utoljára. A népünk távolságtartása annyira belénk ivódik, hogy egy idő után a rokonainkat is kerülni kezdjük. Pedig nem kellene. Mindkettőnknek szüksége van időnként arra, hogy ne a királyi család rendíthetetlen örökösei legyünk.

- Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha omegát választhattam volna – mormogom mikor elhúzódik tőlem. – Te miért nem gyűlölöd őt emiatt? – ha omegával kötöttem volna össze az életemet. Jana szabadon választhatna párt. Akár rangon alul. Nem kellene azért aggódnia, hogy a kapcsolatokat erősítse, és utódokat szüljön, akiket az én feladatom lenne biztosítani. Megteremthetném neki a békés világot, amiben szabadon utazhat, azzal, akivel ő akarja összekötni az életét. Neleryn nem csak engem fosztott meg egy olyan családtól, amilyenre vágytam, hanem talán Janát is.

- Mindannyian követünk el hibákat. Ő ugyanúgy hatalmas árat fizetett érte, mint te. Talán még nagyobbat – lám, még egy gyermek is bölcsebb lehet nálam. Mosolya őszinte, tekintete szomorkás, de tudom, hogy igazat mond. Nem vádolja a Sharibomat. A Sharibomat, aki elvesztette az otthonát, a családját, és egy idegen birodalomba kényszerült. Ahogy ugyanúgy nem lehet boldog, mint én. Mindketten rengeteget vesztettünk az ostobasága és az istenek kegyetelnkedése maitt. – És ha az istenek nem szólnak közbe, a hibája csak múló ostobaság lett volna. De ők egymásnak szántak titeket. Tudták, hogy rá van szükségünk. Hogy rá van szükséged, Wari – arcom megfeszül, tekintetem a távoli dűnékre szegeződik. Az istenek. Mindig az ostoba istenek. A népemnek tényleg szüksége van Nelerynre. Nekem viszont…

„Remélem ez a hely segít visszatalálni önmagadhoz.”

Afrah szavai lassan pergő homokként csúsznak vissza elmémbe. Erre utalt volna ott a szikla peremén? Lehet nem a Víz birodalma lesz a segítségemre, hanem a herceg, akire ott találtam rá? Ez pont olyan romantikus marhaságnak hangzik, amiben csak naiv gyermekek hisznek. Egyszerű mese.

„Minden történet igaz alapokra épül.”

oOoOo

Tényleg nem jött el.

Szótlanul figyelem a dűnék mögé rejtőzött napkorong utolsó narancsvörös sugarait. Már itt kéne lennie. Eddig mindig pontos volt, és sosem késett. Mégsem érzek dühöt a mulasztása miatt. Valami egészen más érzés kerít hatalmába. Csalódottság. Csalódott lennék, hogy nem jött? Talán túl nagy volt a forróság a sivatagban, és nem ittam elég vizet. Csak a kiszáradástól juthatnak eszembe ilyen ostobaságok.

Számítottam rá, hogy így lesz, ezért nem is vezettem ki Fayizt az istállóból. Hátra hagyom találkozóink kiindulópontját, és lépteimet a küzdőtér felé vezetem. Út közben megállítok egy szolgálót és elsorolom neki halk utasításaimat. A testőreim keményen dolgoztak az utóbbi hetekben, kijár nekik is egy kis pihenés. Amikor még ritkábban szólított a kötelesség, sokkal több alkalmunk volt együtt vacsorázni.

Apámtól tanultam, hogy meg kell becsülni azokat, akikre az életedet bízod. Vagy akikre a Sharibod életét. Ők egyszerre a testőreim és a barátaim. Többükkel együtt nőttünk fel, Gamal pedig már azóta óv engem, hogy járni tudok. Egy koronaherceg szinte senkiben sem bízhat meg igazán. Sokszor a családja hamarabb árulja el, mint a testőrsége. Ezért tisztelem őket annyira.

Gondolataimból egy mellkasomnak ütköző ezüst villanás szakít ki. Meglepettségemet a kifejezéstelenség álarca mögé rejtve figyelem a porba zuhanó alakot. Az oáziskék tekintetek döbbenten pislognak fel rám. Zilált, az arca enyhén feldagadt, valószínűleg egy jól célzott ütésnek köszönhetően, egyik felkarján pedig egy hevenyészett kötés alá rejtett vágás díszeleg, amiből még mindig szivárog a vér, átáztatva a vékony anyagot. Nem dühödök föl azon, hogy fájdalmat okoztak a Sharibomnak, mert tudom, hogy érte tették. Erőssé kell válnia, ha azt akarja, hogy elismerjék. Alaposan ellátták a baját, de nem tűnik rossz kedvűnek. Ezek szerint még így is kedvezően alakult számára a torna.

Felé nyújtom kezemet, amit meglepett pislogással ugyan, de elfogad. Érintése hűvös, és szokatlanul ismerős ilyen rövid idő után is. Ő az egyetlen, aki képes már ennyivel nyugalmat ébreszteni bennem. Nyugalmat, és tompán izzó haragot egyszerre. De mintha napról napra egyre nehezebben éledne fel ez a parázs. Talán egyszer képes lesz teljesen elszunnyadni.

- Dahwara – ellenállok a késztetésnek, hogy eltűrjek arcából egy hosszú, ezüstöskék szálat. – Ne haragudj, elment az idő a házi bajnoksággal – szerencséje, hogy Jana már előre figyelmeztetett ezzel kapcsolatban. És szerencséje, hogy én is annyira rajongok a harcért, mint ő.

„Mindannyian követünk el hibákat.”

- Tudom. Legközelebb legyél figyelmesebb, és üzenj, ha késni fogsz – jobban meg kell szerveznie a mindennapjait. Nem várhatja, hogy mások tegyék helyette. Másodszülött hercegként talán szabadabb volt, és az idő egy részét azzal tölthette, amivel akarta, de Sharibomként sokkal több feladata lesz majd a tanulmányai mellett. Fel kell erre készülnie

Ahogy ellépek mellette, gyengéden végig simítok fején, ahogy már sokszor tettem az elmúlt napoknak. Nem tudom miért. Nem találok rá értelmes magyarázatot. Egyszerűen csak annyit, hogy jól esik megérinteni őt. Valószínűleg csak a köztünk lévő kötelék miatt. De ezekkel az apró morzsákkal alfám is kezelhetőbb.

Testőreim egy része meglepett, a másik fele pedig sejtelmes mosollyal figyeli interakciónkat. Remélem annál több eszük van, hogy bármilyen megjegyzést tegyenek. Senki sem tűnik teljesen épnek. Zúzódások és vágások teljes tárházát fel tudják sorakoztatni, de egyik sem olyan, hogy sámánra lenne szükség. Gyakorlottan ellátják majd magukat.

- Akkor nem megyünk? – hangját lehalkítja, talán bűntudatból, talán csak nem szeretné, hogy mások is hallják a szavainkat.

- Ma már nem. Ránk fér egy kis pihenés – az utóbbi napokban mindent beleadott a sivatagi óráinkba, és nem okozott csalódást. A lovának és neki is pihennie kell. Ráadásul látom rajta a kimerültség jeleit. Ha ilyen állapotban vágnánk neki a sivatagnak, nem jutnánk messzire. Még hiányzik belőle az a szívósság, ami a Tűz népére jellemző. A Víz birodalmában túlságosan puhák az emberek. Az életmódjuk, a mágiájuk, a harcstílusunk. Nem kell úgy küzdeniük a mindennapi életben, mint nekünk.

Lepillantok rá, és még éppen elkapom a hófehér bőrét megfestő halvány pírt. Nem igazán tudom mire vélni. Talán a pihenés mást jelent az ő népüknél, mint a miénknél? Egyszerűen közösen vacsorázunk a testőrségemmel, majd a korábbi megállapodásunk szerint együtt alszunk a Sharabunk igényei szerint. Alfám elégedetten nyújtózik ettől a gondolattól, de nem igazán foglalkozom vele.

Testőreim körém gyűlnek, hogy üdvözölhessenek. Pillanatok alatt tájékoztatnak a bajnokság eredményéről, és megígértetik velem, hogy a következőhöz már én is csatlakozom. Neleryn jól szerepelt, és sikerült lenyűgöznie őket. Nem kerüli el figyelmemet a Rasid és Kaliq hangjában rejlő megváltozott él. Korábban távolságtartóak voltak Nelerynnek, próbálták felmérni mit is várhatnak tőle. Nehezen bocsátották meg amit tett, de úgy tűnik végül sikerrel jártak.

Irigylem őket.

A szolgálók hamarosan megérkeznek, és előkészítik az udvart a közös vacsoránkhoz. A kiéhezett harcosok ritkán látott felszabadultsággal és boldogsággal szagolnak bele a levegőbe. Rasid lángjai mágikus fénnyel ragyogják be az udvart, és űzik el az éjszaka hűvös érintését. Pillanatok alatt válik minden otthonossá. A hangok és illatok ismerős kavalkádja az, amiben már nagyon rég óta nem volt részem.

Elhanyagoltam őket.

Elhanyagoltam Janát.

Elhanyagoltam Nelernyt.

Elvakított a népem szenvedésének súlya. Majd a saját megsebzett önbecsülésem. Ostobává váltam, mint a nagyapám.

- Azt hiszem a Sharibod szökni készül – Gamal mosolyogva int fejével az udvar széle felé. Valóban, az apró alak ismét elindult a folyosóra vezető boltív felé. – Szerintem meg kéne állítanod – hát persze. Magától nem fog csatlakozni hozzánk. Ő is tudja, hogy minél több időt töltünk együtt, annál nagyobb a veszélye, hogy egymás torkának esünk. Ez az, amin változtatnom kell. Jó Sharibbá kell válnom. Éreznie kell, hogy ez a birodalom az övé is.

- Neleryn – mintha egyetlen csapással vágták volna el a többi beszélgetést. Érzem magamon a pillantásukat, mégis egyetlen tekintet számít. A meglepetten csillogó végtelen óceán. Látom benne a kimerültséget, ami lépteimben is könnyen kiszúrható. Ilyen állapotban még a szobájáig sem engedném el szívesen. – Csatlakozz hozzánk.

Eluralkodik rajta a teljes döbbenet. Elfojtom a saját ostobaságom keltette haragot magamban. természetesnek kéne vennie, hogy velem marad, mégsem veszi annak.

Mert eddig folyamatosan csak elüldöztem.

Mégis megmaradt benne a remény. Nem sikerült teljesen kiölnöm a lelkéből. Vagy őt is csak a kötelességtudat hajtja, mint engem? Talán sosem kapok majd választ erre a kérdésre.

Bólintva, de bizonytalan léptekkel tér vissza hozzánk, és foglalja el a helyet, amit Jabir szabadon hagyott számára az oldalamon. Ezek a férfiak fogják az ő életét is óvni, így fontos, hogy megismerjék egymást. Hogy bízzanak egymásban. Nelerynnek is hallgatnia kell majd rájuk, ahogyan nekik is követniük kell a Sharibom parancsát.

- Nem tudtam, hogy szívesen láttok e – ez nem szívélyesség kérdése. A Sharibomnak joga van itt lenni. A testőreim akkor is elfogadnák ezt, ha nem múlt volna az iránta érzett megvetésük. De a tábortűz fényében felsejlő mosolyok egészen másról adnak bizonyosságot. Tényleg kezdik megkedvelni őt.

- A Sharibom vagy. Itt a helyed mellettem – mosolya visszatér, és nekem ez elég. Ha jól érzi magát, akkor teljesítettem a kötelességemet. Mégis, a mellkasomban szétáradó elégedettség nem tudható be teljesen ennek. Inkább nem foglalkozom vele, és nekilátok a vacsorának.

A szolgálók hamarosan meghozzák az alkoholt is, amire a legtöbben azonnal lecsapnak. Tudom, hogy az idő legnagyobb részében nem engedhetik meg maguknak, de ez most a kikapcsolódás estéje.

Az élvezet estéje.

- Tehetséges harcos a fiú – Gamal apró mosollyal nyújtja felém az apró falatokkal telepakolt tálat. Hangját lehalkította annyira, hogy máshoz ne jusson el rajtunk kívül. Ruhája ázott, mintha most mászott volna ki az oázisból. Ezek szerint meggyűlt a baja Nelerynnel. – Gyorsan fejlődik Jabir mellett – ezt tudom. Két naponta jelent Neleryn előrehaladásáról, amióta elkezdték az edzéseket. Ő is meglepően elégedett vele. Már-már élvezi, hogy taníthatja, ami igazán nagy szónak számít tőle. – És majdnem sikerült engem is legyőznie.

- Ennyire erős a mágiája? – összehúzott szemekkel vetek egy oldalpillantást a hercegre, aki éppen egy kókusz fehér húsát eszegeti.

- Az én lángjaim nem voltak képesek elpárologtatni a vizét, míg ki nem zökkentettem – elgondolkodva bólintok. Már azon az estén is feltűnt az ereje, amikor először találkoztunk. Akkor még nem volt köztünk kötelék, ami torzított volna a tapasztalatokon. Akkor éreztem, hogy nem átlagos vízmágusról van szó. – Ha kiismerjük a Víz stílusát, már nem lesz esélye ellenünk, de nem kételkedem benne, hogy az idő ezen változtatni fog – hogy rejtőzhet ennyi erő egy ilyen fiúban? Egy gyönyörű, finom lelkű hercegben, aki rettenetesen távol áll az alfától, amivé egyszer válnia kell majd.

- Látsz rá esélyt, hogy beilleszkedjen közénk? – halkan mormogva figyelem a karcsú, fakó ujjakat, amik a halvány ajkakhoz vezetnek egy újabb kókusz darabot. Alfám izgatottan kezd mocorogni, de leintem.

- Mindent meg fog tenni, hogy elfogadjuk – Gamal sötétvörös szemeiben olyan bölcsesség ragyog, amit nem érthetek meg igazán. Afrához képest fiatal, mégis úgy érzem, hogy nálam sokkal többet látott a világból, és képes másképp tekinteni rá. – És őszintén azt mondom, hogy jó úton jár. Tudom, hogy nem szereted ezt hallani, de az istenek méltó Sharibot jelöltek ki melléd – halk fújtatással szakítom el róla tekintetemet.

Méltó Sharib. A gyermek, aki tétovázva bámulja a kezében tartott kókuszt. A gyermek, aki hálás suttogással köszöni meg a felé nyújtott bambuszszárat. A gyermek, akinek apró mosolya ragyogóbb, mint a sivatag legdrágább kincsei. Herceg és harcos. Intelligens stratéga. Mégis a lelke tiszta és gyermekien naiv. Gyönyörű és kedves. A szívén viseli egy nép sorsát, akik alig egy holdciklus óta az övéi. Mindenki szereti őt.

De én nem biztos, hogy képes leszek erre valaha.

- Ne máár Dahwara! – tekintetem Kaliqra emelem, és eltart néhány pillanatig, míg sikerül rájönnöm mire a nagy felháborodás. A tekintete már csillog az alkohol bódító hatásától. – Hazizzal fogadtunk, hogy a nyakába önti e – majdnem elmosolyodom az ostoba játszadozástól. Látom, hogy Neleryn sem veszi ezt sértésnek. Nem olyan herceg, aki nem tűr meg ilyesmit az alattvalóitól. Inkább az a fajta, aki egy akar lenni közülük.

„Sok mindenben hasonlítotok. Csak neki jobb a modora, és sokkal kedvesebb az emberekkel.”

Talán van valami igazság Jana szavaiban. Ő jobban ismer minket, mint mi egymást.

- Melyikőtök fogadott arra, hogy nem? – belemegy a játékba, ezzel újabb jó pontot szerezve testőreimnél.

- Én – nem lep meg. Haziz az első pillanattól kezdve másképp tekint rá, mint a többiek. Talán a kora miatt. A Janával és a Sharibommal töltött idő pedig teljesen felszárította az ellenérzéseit iránta.

- A fogadás az fogadás – elszánt mosollyal emeli ajkaihoz a kókuszdiót. Minden beszélgetés elhal, a katonáim olyan feszült figyelemmel követik a jelenetet, mintha az életük múlna rajta. Természetesen nem hibázik. Mintha bizonyítani akarná, hogy az az éjszaka csak egy botlás volt. – A Sharibom megtanított, hogy a sivatagban nem szabad pazarolni – szám sarka megrándul kiforgatott szavaim hallatán. Egészen új értelmet talált nekik, de elfogadnom. Legalább megjegyezte őket. Már most többször hallgatott rám, mint Jana egész életében.

- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Gamal fürdővizét fogjuk inni a vacsorához – értetlenül pillantok a mellettem ülő harcos felé, de csak megrántja a vállát. Azt hiszem ez olyasmi, amit elmulasztottam.

- Ő legalább lefürdött. Legközelebb én akarok így harcolni Erynnel, frissítő lehet – Haziz vágyakozva pillant a vizes ruhák felé. Ő már abban a korban nőtt föl, mikor a vízhasználat jóval szigorúbb keretek közé volt szorítva. Talán nem is emlékszik a gyermeki évekre, amikor még fürödhetett az oázisban.

- Ahhoz elég jónak kéne lenned, hogy szüksége legyen a mágiájára ellened – csendesen figyelem az éles szóváltásokat. Csak játékos civódás. Jana mindig azt mondta, hogy köztünk úgy érezte magát, mintha nem csak egyetlen bátya lenne. Rasidot, Kaliqot és Tareket ugyanúgy a testvéreként kezeli, mint engem. Egy hercegnek viszonylag kevés őszinte barátság adatik meg. Mi együtt nőttünk föl, és tudom, hogy ugyanúgy az életüket adnák a húgomért, mint értem. – Én rühellek vizes lenni, örülök, hogy megúsztam a hullámokat.

- Pedig rád férne egy fürdés, Kaliq – már nem küzdök a mosoly ellen. Nem tudom, hogy haziz szavai, vagy a mellettem felhangzó harsány nevetés-e az oka. A hangja is idegen a sivatagban. Mintha egy apró vízesés kellemes csobogása lenne. Látom, ahogy Tarek tekintete is felé fordul. Belőle nehéz érzelmeket előcsalni, de Sharibom nevetése meglobogtatja szemeiben a lángokat. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzott az együtt töltött idő. Nem a küldetések, hanem amit csak az élvezetért teszünk.

- Én sem szeretek vizes lenni – döbbent tekintetek szegeződnek a Sharibomra. Engem valamiért nem lep meg halk kijelentése. Ha valóban vonzotta őt a sivatag, a forróság és szárazság, akkor nem lehetett számára kellemes a Víz folyton nedves birodalma. Sokszor úgy éreztem vizet lélegzek be levegő helyett. Minden nyirkos volt és rideg. A víz csodálatos dolog. De az otthonaik nem győztek meg. Mintha csak egy kis szeletére lenne szükségem annak a birodalomnak.

- Ne mááár. Egy vízmágus nem mondhat ilyet – az érvelés hibás. Közülünk sem szereti mindenki a forróságot.

- A tűzmágusok csak ivásra szükséges mennyiségig tűrik a vizet.

- Kivéve a hercegünk – Gamal emlékszik leginkább, hogy mennyire igaz ez. Számtalanszor kellett elkísérnie az oázishoz egy nyughatatlan, fiatal herceget.

- Tényleg. Most már emlékszem, Dahwarát alig lehetett kirángatni a vízből, mikor gyerekek voltunk, és még nem volt lezárva az oázis – Kaliq lelkesen idézi fel gyermekkorunk emlékeit. Ők ritkán csatlakoztak hozzám a vízbe, inkább magokkal dobáltak engem a partról, versenyezve, hogy ki talál el engem többször. Balszerencséjükre túl jól úsztam.

Apró mosollyal figyelem az életre kelő lángokat. Mindenki tudja, hogy mi fog következni. Rasid mély hangja egy különleges világba invitál minket. Egy emlékbe, ami megelevenedik a szemünk előtt. Egy történetbe, ahol ostoba gyermekek felelőtlensége majdnem a vesztüket okozta. Hónapokig bűntudatom volt ezután. Az én ötletem volt, hogy ilyen messzire kilovagoljunk. Az én öltetem volt, hogy a homokvihar elől abban a barlangban keressünk menedéket.

Gyönyörű volt, de halálos. A víz csábított magához, de majdnem a halálunkat okozta. Tudtam, hogy nekem sikerül kiúsznom. Tudtam, hogy én nem hallhatok meg egy olyan helyen, ahonnan a víz az egyetlen kiút. De a többiekért aggódtam. Akkor éreztem meg először a felelősség súlyát. Hogy a döntéseim nem csak rám vannak hatással. Visszagondolva egy szórakoztató történet, de akkor és ott életem egyik legnagyobb hibájának tűnt. Hetekig a palotából sem tehettem ki utána a lábamat.

Alig mosollyal figyelem Neleryn lenyűgözött tekintetét. Ajkai elnyílnak, ahogy a tűz játékát figyeli. Rasid mindig ilyen hatással van a hallgatóságra, akár először, akár századszor ad elő nekik.

A pillanatot Jana érkezése zúzza porrá. Mosolyogva köszönt mindenkit, mielőtt befurakodna Jabir és Neleryn közé. Egy bosszús oldalpillantást vetek felé, de ő csak a legbűbájosabb vigyorával válaszolt. Nem fogja annyiban hagyni. Ragaszkodik hozzá, hogy Nelerynnek rám van szüksége. Nekem pedig rá. A Sharabunk szükségletein is túl persze.

- Nem is mesélted, hogy szeretted a vizet – szerettem. Most is szeretem. De az istenek ezt az élvezetet is elvették tőlem. Szárazsággal sújtottak minket. Már nem gondolhatok a felhőtlen lebegésre, mikor szomjazó tűzmágusok ezreit kell ivóvízhez juttatnom.

Gyűlölöm az isteneket.

- Régen volt. Nem sokkal később kiszáradt minden – hangulatom ráül a tűz körül ülőkre. Jana és Haziz fiatalok, ők inkább csak azt láthatják, hogy mivé vált a birodalmunk. Hogy mennyire sokat kell szenvednünk. De a többiek emlékeiben ott él, hogy mi volt egykor. Hogy milyennek kellene lennie a birodalmunknak.

- A leggyönyörűbb természeti kincseink vesztek oda – Jabir hangja tele van fájdalommal. – Egy ilyen barlangi tó partján kötöttük össze az életünket az omegámmal – emlékszem a szertartásra. Jabir akkor már a testőrségem tagja volt. Én csak egy gyermek voltam, ő pedig egy harcos, aki nem bánta, hogy egy eleven koronaherceg lépteit kell vigyáznia. Kevesen voltunk ott akkor, de én el akartam menni. Már akkor tudtam, hogy az embereim számára fontos pillanatok számomra is azok lesznek.

- Lélegzetelállító lehetett – Neleryn szavai reszkető sóhajba fulladnak. Látom a tekintetében a fájdalmat, mintha érezné, amit Jabir érez. De tudom, hogy ő mást gyászol.

Minket.

A mi kötelékünket.

Ha az istenek nem játszadoznak velünk, nekünk is lett volna esélyünk erre boldogságra. Ha omega lenne, elhódíthattam volna az ostoba jegyese elől. Békében megmutathattam volna neki a sivatagot, ahová mindig is vágyott. És összeköthettük volna az életünket a dűnék között, ahol ezüst tincsei összeolvadhatnak az arany homokkal.

Kezdem megérteni, hogy nem ő fosztott meg ettől engem.

Hanem az istenek ragadták el mindkettőnktől.

Ujjaim ösztönösen mozdulnak, hogy megérintsék a puha bőrt megtörő Sharab mintáját. Nem akarom, hogy magát okolja az istenek kegyetlensége miatt. Én sem fogom többé a szemére hányni. Már látom, hogy mindketten csak bábok vagyunk.

A nyugalom, ami eláraszt a vékony heg érintésétől, semmihez sem fogható. Elmém mélyén boldogan csobog a patak, orromat kitölti a friss forrásvíz illata, amit erősebben érzek, mint eddig bármikor. Remélem ő is ugyanezt érzi. Remélem segít neki átjutni a fájdalmas gondolatokon. Tekintete döbbenten fordul felém. Az arcát megfestő halvány pírt biztosan nem a tűz melege okozta. Úgy néz rám, mintha a legváratlanabb dolgot tettem volna világon. Pedig csak gondoskodom a Sharibomról.

- Az volt. A fiaim soha nem fogják megismerni a szépségét – ahogyan más gyermekek sem a birodalmunkban.

- Soha ne mondd, hogy soha, Jabir – Neleryn szavai fénylő reményként ragyogják be a hangulatunktól elsötétedett udvart. Mintha ő maga melegítené fel a körülöttünk lévő hűvös levegőt. – Már ott van a változás szele a levegőben – mintha a sivatag is az ő oldalára állna. A szél felélénkül, éltetve a mágikus lángokat.

- Nem is mondtad, hogy levegőmágus is vagy, Eryn – nem állna jól neki. A Levegő népét mindig üres fejű, túlontúl elvont mágusok gyülekezetének képzeltem a tekercseink alapján.

- Engem is ugyanúgy meglepett, mint titeket – halk nevetését hallgatva hunyom le szemeimet.

- Az istenek kedvelik őt – az istenek egyikünket sem kedvelik, Gamal. Különben nem tették volna ezt velünk.

- Kedveljék is, amennyi áldozatot hozott a kedvükért – halvány mosoly játszik ajkaimon Jana szavai hallatán. Igaza van. Én talán vezeklek a nagyapám ostobasága miatt, de Neleryn nem tett semmit, ahogyan az ősei sem. Az istenek tartoznak neki.

Hűvös ujjai tapogatódzva csúsznak Sharabján pihenő kézfejemre. Nem lököm el magamtól. Egyszerűen hagyom, hogy biztonságot keresve kapaszkodjon belém. Nekem is jól esik az érintése. Talán az egy hét is túl hosszú idő két közös éjszaka között.

- Minden nap egyre kevesebbnek tűnik – hangja belevész a társaság ricsajába. Mindenki folytatja a beszélgetést. Én mégsem hallok mást, csak ezt az egy utolsó, elejtett mondatot. Kezd megbékélni a helyzetével. Kezdi otthon érezni magát.

Alfám elégedett morranással szorítja ujjaimat a hűvös bőrre. Elégedett, ahogyan én is. Mert a Sharibja boldog, és mellette van.

Néhány nappal ezelőtt még képtelen lettem volna elismerni, de örülök, ha boldog.

És örülök, ha mellettem van.

Az arcomra hulló hűs cseppek csak képzelgések lehetnek. De a felharsanó izgatott kiáltások valóságossá tesznek mindent.

Esik.

A sivatag homokja nem szomjazik többé.

Az eső, és az ázott föld illata keveredik körülöttünk. Csodálatos elegy, ami az élet előjele ebben a száraz birodalomban. Nem bánom egyre nedvesebbé váló tincseimet, nem bánom a bőrömhöz tapadó vizes nadrág szinte már elfeledett érintését. Ahogy a sivatag, én is vágytam már erre. Mintha ez tenné tökéletessé a birodalmat, amit imádok. Mintha ennek a hiányát éreztem volna mindig. A lehetőségét. Az esőét.

- Esik! – Jana lelkes sikkantással veti magát Neleryn nyakába. Nevet, de biztos vagyok benne, hogy az arcán végig folyó esővízhez könnyek is vegyülnek. – Megcsináltad Eryn! Elhoztad nekünk az esőt!

Felülök elengedve Sharibom derekát. Hűvös bőrének hiányát még az éltető esőcseppek simítása sem képes pótolni. A mágikus tűz könnyedén ellenáll az esőnek, de a körülötte pihenő harcosok már kevésbé. Néhányan rögtön a boltívek alá sietnek, néhányan lehunyt szemmel, arcukat az ég felé fordítva élvezik az áldást, amiben már régen nem volt részünk. Tekintetükben reményteli lángok lobbannak. Rajongással és csodálattal figyelik a fiút, akinek mindezt köszönhetjük. Akinek a népünk talán a túlélést köszönheti majd.

Neleryn szelíd mosollyal, kissé megszeppenve öleli át Janát. Tekintete rám siklik, tele bizonytalansággal. Az isteneknek mégiscsak igazuk volt. Egyvalamiben biztosan. A népemnek rá van szüksége. Talán engem tényleg büntetni akartak azzal, hogy hozzá kötöttek, de ő többet érdemel annál, amit eddig kapott. Csak egy gyermek, aki hibázott, és ezért most egyedül van egy idegen birodalomban. A birodalomban, aminek ő hozta el a reményt. Ha mást nem is tudok ígérni neki, vigyázni fogok rá, és megpróbálom boldoggá tenni őt. Neki nem kell büntetésként megélnie mindezt.

Ajkaim apró, alig észrevehető mosolyra húzódnak, miközben meghajtom előtte fejemet. Tartozom neki ennyivel. Egy ki nem mondott bocsánatkéréssel. Egy ígérettel, amit nem fogok szavakba önteni. Nem tudom mi az istenek hosszútávú célja kettőnkkel. Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha teljesen megbocsátani neki, amit tett, de mindent meg fogok tenni, hogy a köztünk lévő kötelék megmaradjon. Hogy a népem ne veszítse el őt.

- Mennyi ideig fog tartani? – húgom boldogan pattan fel, és széttárt karokkal kezd forogni az esőben. Most sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál. Egy gyermek, akinek nem igazán volt még része ehhez hasonló csodában.

- Nem tudom – Sharibom megrázza fejét, tekintete boldogan ragyog, arca ismét rózsaszínnel van festve. Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan okozta az esőt. Ha képes lenne rá, már korábban megtette volna. A tekercsek szerint minél több víz mágus tartózkodik egy helyen, annál nagyobb az esőzés esélye. A birodalmuk is ezért burkolódzik általában átláthatatlan vízfüggönybe.

A szolgálók edényeket hordanak ki az esőbe, ahogyan a város minden részén ezt teszik most az emberek. A homok könyörtelenül, szomjazva nyel el minden cseppet, de nekünk is szükségünk van gyors tartalékokra. A sivatagban nem pazarolhatunk.

- Hé, Eryn! Mondtam, hogy nem szeretek vizes lenni – Kaliq fintorogva próbál minél jobban behúzódni a boltívek védelmébe. Ennek ellenére az ő tekintete is megkönnyebbült hálával van teli.

- Ne panaszkodj, legalább nem kell ruhákat mosnod – Haziz már felállt ugyan, de nem húzódott fedezékbe. Ő élvezi, ahogy a vízcseppek egyre jobban eláztatják őt.

- Úgysem ő szokta, hanem még az anyja – Rasid megjegyzése újra életre kelti a korábbi játékos élcelődést. Csak most megfűszerezve az örömmel, ami az eső miatt tölti el a lelküket. Az oázis összes tűzmágusa így érezhet most. Neleryn végleg elnyerte a szeretetüket és tiszteletüket. Holnap őt fogják éltetni az utcákon.

Megérintem karját. Bőre hűvös, apró libabőrök szaladnak végig rajta. A sivatagi éjszaka és a hűvös esőcseppek kellemetlenek lehetnek a számára. A teste még mindig nem szokta meg igazán a szélsőséges hőingadozásunkat. Oáziskék szemei rám ragyognak, de az ajkain lévő mosoly sokkal fényesebb.

- Gyere velem – meglepetten bólint, de végül követ. A kialakult káoszban senki sem foglalkozik igazán a távozásunkkal. Néhányan biccentenek felénk, és megjutalmazzák Erynt egy széles vigyorral, de semmi több. Nem tartozunk nekik magyarázattal, hogy miért távozunk.

A folyosókon a késői óra ellenére is nagy a nyüzsgés. Sokan csak az ablakokhoz gyűlve gyönyörködnek az esőben, mások félve lépnek ki, hogy a saját bőrükön is megtapasztalhassák ezt a csodát. Egyetlen közös van mindenkiben. Azonnal hálával hajolnak meg előttünk, mikor észrevesznek minket. Nem. Nem előttünk hajolnak meg. Hanem csak a Sharibom előtt.

Dühösnek kéne lennem. A harag lángjainak kéne égetnie a bőrömet, mert lassan ő fontosabbá válik a népem számára, mint egy trónját vesztett koronaherceg. Mégsem érzek mást, csak a mélyben parázsló szinte észrevétlen ellenszenvet. És büszkeséget. Büszke vagyok Nelerynre, hogy túlélte egy őrült tűzmágus haragját. Hogy visszatért a halál pereméről, ahová az istenek lökték őt. Hogy átjutott a sivatagon, és képes volt megszeretni azt. És hogy megpróbál megmenteni egy népet, akik talán sosem fogják elfogadni őt.

Nem. A nép már elfogadta a Sharibomat.

Én vagyok az egyetlen, akinek ez nehezére esik.

A palotaszárnyamhoz tartozó belső kerthez vezetem őt. A fehér falak óvó árnyéka sem volt elég ahhoz, hogy megvédje a növényeket a pusztító szárazságtól. Gyerekként sok időt töltöttem itt, unottan olvasgatva a feladatként kiszabott könyveket, miközben lábamat a vízbe lógattam. A közepén álló kis kőmedence azonban hosszú ideje üres már, habár most az esővíz elkezdett összegyűlni az alján. A növények, amik korábban kókadozó, halott vázak voltak csupán, lassan életre kelnek. Száruk a szemünk előtt zöldül ki, és némelyiken nagy, színes virágok bimbói jelennek meg.

- Gyönyörű – Neleryn ámulva lép közelebb az egyik kaktuszhoz, ami szinte akkora, mint ő maga. Ujjai gyengéden érintik meg a halványrózsaszín szirmokat.

Teljesen elázott, mégsem tűnik úgy, hogy zavarná. Teste önkéntelen reszketése az egyetlen, ami elárulja őt. Leveszem a vállaimon pihenő kendőt, és ráterítem karcsú testére. Nem az ő mérete, de legalább jobban fedi ázott testét. Az ezüst tincsek már hosszú folyamként tapadtak hátára.

Zavartan pillant fel rám, majd gyorsan vissza az éledező kertre. Mintha egy köszönömöt is elsuttogna, de nem kallom szavait az eső fékezhetetlen ostromától.

- A sivatag hálás az esőért – én is megérintek egy széles levelet, amiről lassan minden finom szemcsés por lemosódik. – Ahogyan én is – ostoba lennék nem kimondani ezeket a szavakat. Egy herceg tudja, mikor jön el a megadás ideje. Nem harcolhatok tovább az istenek akarata ellen. Nem harcolhatok tovább Neleryn ellen. Különben halálra ítélem a népemet. Nem fogok a nagyapámmá válni.

- Nem szándékosan tettem. Pontosan mi sem értjük a mágiánk ezen részét – zavartan tűr füle mögé néhány ázott szálat, mielőtt elindulna az éledező növények közti ösvényen. Időnként megáll, hogy közelebb hajolhasson egy-egy virághoz, ami már kibontotta a szirmait. Most kell gyönyörködnie bennük, mert mire felébredünk, már nyoma sem lesz ezeknek a csodáknak. A sivatag csak ritkán mutatja meg ezt az arcát.

- Ha nem érdekelne a népünk sorsa, akkor nem történt volna meg – ebben biztos vagyok. Egyetlen vízmágus, legyen bármilyen erős is, nem hozta volna el a reményt. Az istenek nem válaszoltak volna a mágiájára, ha érzik, hogy ő nem akarja megmenteni a sivatagot. – Egy kevés víz is képes új életre kelteni a növényeinket. Hozzá vannak szokva ugyan a szárazsághoz, de ha túl sokáig húzódik, akkor ők is feladják a küzdelmet. Akárcsak a népünk – felpillant rám egy húsos szárú növény mellől. Tekintete mintha még most is ragyogna, pedig az éjszakánk fénytelen. Két mélykék örvény, amik magukkal rántják az óvatlanokat. – Láttad a tekintetüket. Reményt adtál nekik.

- A remény nem lesz elegendő – ajkaim vékony vonallá préselődnek. Látom a szemeiben támadt hullámokból, hogy legszívesebben felelősségre vonna minket. Jogosan tenné. A Tűz vezetői ostobák voltak, hogy hagyták idáig fajulni a helyzetet. Az apám ostoba volt. Nem hallgatott rám. Nem látott túl a büszkeségén. Úgy tűnik, ez a családunk öröksége. Haragom felizzik, de nem Sharibom halk szavai miatt. Hanem a tehetetlenség miatt. Az apám csökönyös ellenállása miatt.

- Tudom – szűröm fogaim között. Tekintete megkeményedik, ahogy két hosszú lépéssel elé lépek. Megint a Sharib néz rám, aki sosem fog behódolni nekem. Aki örökké ellent fog mondani, ha a népünk érdeke ezt kívánja.

Hiába a düh, csuklóját mégis gyengéden fogom át, hogy tenyerét a Sharabomra húzhassam. A mellkasomban szétáradó hűs tengeri habok segítenek visszafogni indulataimat. Tényleg ilyen hatással van rám. Tényleg függeni fogok tőle. Kénytelen vagyok ezt elfogadni.

- Te próbáltál segíteni rajtuk, ugye? – meglepetten pillantok le a szokatlanul komoly arcra. Ajkai egy halovány, megértő mosolyra húzódnak. Puha ujjai talán teljesen öntudatlanul követik a mágia égette heget mellkasomon. Nem bánom. Ahogyan alfám sem. Ha rá hallgatnék, képes lennék könyörögni Nelerynnek, hogy sose hagyja abba. Micsoda kegyetlenség. Az istenek szórakoznak velünk, hogy ennyire egymásra vagyunk utalva. – Próbáltál, de az apád nem hallgatott rád.

- Honnan tudod ezt? – Jana kotyogta volna el? Ő gyakran tanúja volt a vitáinknak. Ahogyan mások is, de ők nem lennének elég ostobák ahhoz, hogy ilyesmit megosszanak Nelerynnel. A Sharibomként joga van tudni a belpolitikai helyzetről, de ezt tőlem kellene megtudnia.

- Egyetlen nép sem szeretne egy koronaherceget, aki ugyanolyan vak, mint az elődei – a mosoly azonnal leolvad arcáról, mikor rájön, milyen szavak hagyták el ajkait. Ráförmedhetnék, amiért ilyen tiszteletlenül szólt a Tűz uralkodójáról. Megbüntethetném, amiért becsmérelte a nagyapámat. De ehelyett csak elmosolyodom. Apró mosoly, amit talán ő észre sem vesz a sötétbe burkolódzó udvaron.

Igaza van.

Ki hitte volna, hogy az ostoba gyermek egyben egy éles eszű Sharib is?

- Maradj amíg csak akarsz, élvezd az esőt – tenyeremet fejére csúsztatva érintem meg a vizesen is szokatlanul puha tincseket. – Ha megszárítkoztál és átöltöztél, várlak a szobámban.

Magára hagyom őt. Egyelőre nincs mit mondanunk egymásnak. Vagy ha van is, nem tudom mi lenne az. Próbálok változni, próbálom másképp látni a dolgokat, de ez nem egy gyors folyamat. Ha vissza kell találnom ahhoz a Dahwarához, aki mindezek előtt voltam, időre van szükségem.

Már én magam is elfelejtettem, hogy milyen voltam egykor.

oOoOo

A levegőt belengi a meditációhoz használt olaj fűszeres illata. A lángokat már eloltottam, csak az ágy fölött lebegő parázsgömbök tompa fénye burkolja otthonos melegsége a szobát. Tekintetem időről időre a szobáinkat elválasztó ajtó felé vándorol. Az eső már elállt egy ideje, így neki is meg kell hamarosan érkeznie. Ha tartja magát az egyességünkhöz.

Tartani fogja.

Ő nem szegi meg a szavát. Ráadásul pontosan ő választotta a heti közös alvást a kétheti helyett. Alfám türelmetlenül mozgolódik elmém mélyén. A rövid meditáció segített rendezni a gondolataim, és kavargó ösztöneim, de így sem egyszerű lenyugtatnom magam. Mostanában egyre nehezebb. Talán hiába a főzetek, hamarosan újra elér a néhány napnyi őrület, ami minden magányos Tűz alfa rémálma. Úgy csitítani az éhséget, hogy közben nem érhetsz senkihez.

A helytelen irányba tartó gondolatokból Neleryn érkezése szakít ki. Egy sötétvörös, szinte már feketébe hajló bő nadrág van rajta, semmi más. Teljesen meztelenül is láttam már korábban, mégis mindig lenyűgöz a szépsége. Egy kecses harcos teste. Izmos, de mégis lágy. Egy omega teste, aki méltón állja egy alfa elsöprő vágyait.

Nem.

Neleryn nem omega.

Feszült sóhajjal hunyom le szemeimet, és csak akkor nyitom fel őket ismét, mikor megérzem az ágy süppedését. Az ezüst tincsek még nem száradtak meg teljesen, ezért felerősítem a parázsgömbök melegét, hogy kényelmesebbé tegyem Sharibom számára az ittlétet. Vonásaimat fürkészi, mintha próbálná megtalálni valamire a választ. Vajon mi lehet maga a kérdés?

Szótlanul nyúlok az ágy melletti kis asztalra készített tégelyért. Neleryn bizalmatlanul méregeti a benne lévő szúrós szagú krémet.

- Segíti a zúzódások gyógyulását – magyarázom türelmesen, végig pásztázva a testét. A legtöbbről már lement a duzzanat, csak a színes foltok maradtak vissza. – Afrah minden harcost ellát saját készlettel, akik túl gyakran sérülnek meg edzés közben – végre megnyugszik kissé, és halványan el is mosolyodik. – Ezt vidd majd magaddal – bólint, de mosolyából nehéz kiolvasnom, hogy mire gondolhat pontosan. Mintha ő maga lenne a nyílt sivatag, aminek sosem tudhatok a következő lépést. – Van olyan, amit magadnak nem tudsz bekenni? – elbizonytalanodik. Apró rózsaszín nyelvének hegye egy pillanatra előbukkan a halvány ajkak közül, ahogy belemerül gondolataiba. Végül lassan, de bólint, és hátat fordít nekem.

Az ezüst zuhatagot egyetlen mozdulattal söpri előre vállán keresztül. Erőszakkal kényszerítem magam, hogy ne kövessem a mozdulatot, és a hátán lévő zúzódásra koncentráljak. Gerince tökéletes íve így is túl sok egy éhező alfa számára.

- Csizma? – hangom rekedtesebb, mint szeretném. Megremeg az érintésemtől. Talán csak a krém szokatlan hűvössége teszi, de elég ahhoz, hogy alfám birtoklási vágya a felszínre törjön. Azt akarja, ami az övé. Aki az övé.

- Gamal nagyon jó harcos – lassan bólintok, bár ő nem láthatja ezt. Bőre lehetetlenül puha az érintésem alatt. Puhább, mint bármelyik ágyasé, akit korábban érintettem. Őt nem keményítették meg a sivatag viszontagságai.

- Ő is hasonló véleménnyel van rólad – a mosoly, amivel válla fölött hátra pillantva megjutalmaz, egy pillanatra bennem rekeszti a levegőt. Az istenek kegyetlenek.

Gyönyörű.

Gyönyörű gyermek.

- Mondtam, hogy képes vagyok megvédeni magam – nem tudom elítélni a hangját átszövő büszkeségért. Kiválóan helyt állt az embereimmel szemben, de ez nem jelenti azt, hogy nincs szüksége testőrökre.

- Elismerem – döbbenten fordul teljesen felém, míg én visszazárom a tégelyt. A karján lévő vágásra is vetek egy futó pillantást, de arra már tett friss kötést magának. Helyes. – De a szabályok ennek ellenére változatlanok – fintorogva forgatja meg szemeit. Ezt vajon Janától tanulta? Kísérteties a hasonlóság. Határozottan nincsenek jó hatással egymásra.

A parázsgömbök egy részét egyetlen intéssel tűntetem el, csupán négyet hagyok meg közülük. Én kettővel szoktam aludni, de a Sharibom igényei egészen mások. Ő vágyik a tűz melegének közelségére. Ahogyan én a víz józanító hűvösségére.

Hátra dőlök, de ő még mindig tétovázik. Úgy néz rám, mintha nem tudná mi a helyes döntés. Pedig a Sharibom. Joga van ehhez, amit nem fogok megvonni tőle. Halk sóhajjal ragadom meg karját, és húzom őt mellkasomra. Abban a pillanatban ellazul, ahogy arca a Sharab mintájához simul. A feszültség eltűnik tagjaiból, elégedett szusszanással kezd fészkelődni, keresve a legkényelmesebb pozíciót.

Szinte rajtam fekszik, mikor átölelem őt, hogy ujjaim a Sharabjára csúszhassanak. A természetfeletti béke és tökéletesség érzése azonnal átveszi az uralmat gondolataim felett. Súlytalan teste a karjaimba illik, alfám elégedettsége forrón égeti a bőrömet. Nem tudok ellenállni a késztetésnek, észrevétlenül szagolok bele az ezüst tincsekbe. Tudnom kellett. Most már biztos. A friss forrásvíz illata nem csak az orromban létezik.

A ránk telepedő nyugalom szokatlan és mégis csodálatos. Ismerős és ismeretlen egyszerre. Mintha a köztünk lévő kötelék ellazulna és még szorosabbá válna ugyanabban a pillanatban. Nem igazán tudom meghatározni ezt. Vajon a választott Sharibok is ezt érzik, mikor megérintik a másikat? Sosem kérdeztem senkit. Ez túl intim részletnek számít. Én sem lennék képes másoknak beszélni erről, és remélem Neleryn sem teszi. Kénytelen lennék engedni alfám féltékeny haragjának, ha megtenné.

Miért pont ő?

Miért őt szánták mellém az istenek?

Lehetett volna egy egyszerű szolgáló. Egy omega, aki ugyanúgy elhozhatta volna az esőt a birodalmunkba. De az istenek Nelerynt választották. Minket választottak.

- Azt mondtad mindig is vonzott a sivatag – szavaimat lehalkítom, bár légzéséből tudom, hogy még nem ragadta magával az álomvilág. Feje megmozdul mellkasomon, hogy a hullámzó tenger találkozhasson az én sötétben izzó lángjaimmal. Látom a kimerültséget, de még velem van. A kíváncsisága legyőzte a fáradtságát. Ideiglenesen. – Számtalanszor lovagoltam ki a határvidékre, hogy lássam az óceánt. Mintha a végtelen víz szólított volna magához – tekintete elgondolkodva fürkészi arcomat. Szabad kezeim ujjai viszketnek, hogy megérinthessék a homlokán végig futó vékony ráncot. Nem tudom miért mondtam el ezt neki. Talán csak valahol el kell kezdeni az ismerkedést. Talán kezdem elfogadni, hogy nem tarthatom magam tőle távol egész életünkben.

- Gondolod, hogy isteneknek tényleg ez volt a terve? – egy pillanatra megfeszülök a gyűlölt hatalom említésétől, de csak kis ideig tart. Addig, míg arcát a Sharabomhoz nem dörzsöli. – Hogy az elejétől fogva egymásnak szántak minket? – képtelen vagyok elszakítani tekintetemet a kristálytiszta vizű tavakat idéző pillantásról.

Ha ez is volt a tervük, rengeteg helyen hibáztak. Nem tették őt omegává. Hagyták, hogy megérintsen engem. Anélkül hozták létre a köteléket, hogy esélyt adtak volna nekünk megismerni egymást.

- Nem tudom – halkan mormogva simítom szabad kezemet fejére. – De most aludj, Neleryn. Holnaptól hajnalban lovaglunk ki a sivatagba.

oOoOo

Dühösen szelem a folyosókat. A lámpások meggyulladnak a nyomomban, reagálva hullámzó mágiámra. Három nap. Három nap telt el az esőzések óta, és ez az ostoba vénember még mindig nem látja be, hogy mi a végső megoldás a problémáinkra. Hogy mit kéne tennünk. Inkább a száraz homokba dugja a fejét, és nem használja ki az egyetlen reményünket a túlélésre. A Sharibomat. Egy Víz herceget. Még mindig nem bízik benne, pedig látta, hogy mire képes. Látta a népónk boldogságát. Látta, hogy ünneplik a fiút, aki többé nem idegen közöttünk.

A Tűz vesztét az uralkodójuk konok makacssága fogja okozni. Ismét.

Mintha semmit sem számítana a szavam. A tanácsosaink készek lennének újabb küldötteket küldeni a birodalmába. Készek lennének a tárgyalások folytatására és készek lennének arra, hogy vízmágusokat engedjenek a birodalmunkba. Nem kellene a valódi okról tudniuk. Érkezhetnének a hercegük szolgálatára. Érkezhetnének kereskedelmi utak kiépítésére. Érkezhetnének ők maguk tárgyalási célokra. De nem. Az apám hallani sem akar minderről. Mintha Neleryn jelenléte megoldotta volna a helyzetet. Pedig a Sharibom lehet bármilyen erős, még mindig halálra vagyunk ítélve.

Ha ő nem teszi meg az első bizalmi lépést a Víz felé, akkor én fogom. Ha ellenszegülésnek veszi, hát vegye. Ha másképp nem veszi észre a hibáit, akkor kénytelen leszek az arcába vágni őket.

Kopogás nélkül lépek be Sharibom szobájába. Neleryn ijedten rezzen össze, még a könyv is kicsúszik ujjai közül. Egy vékony, kényelmes nadrágban heverészik az ágyán, elrejtőzve a késő délelőtti emelkedő hőség elől. Mielőtt hozzá lépnék, a karomon elégedetlenkedő sólymot áthelyezem az asztalnál álló szék támlájára, és rögzítem őt. Nem boldog a folyosón való esztelen tempótól és a tollait borzoló mágiától, de nem érdekel. Én sem vagyok boldog.

- Dahwara – már az ágya mellett állva leheli halk döbbenettel a nevemet. Nem fél, pedig a sarokban álló kis tűzek lángjai életre kelnek, és a magasba nyúlnak körülöttünk. Már nem tudok ráijeszteni. Ennél sokkal kegyetlenebb oldalamat is látta már.

Ujjaim a Sharabjára csúsznak, ő pedig ösztönösen viszonozza az érintést, mikor elé lépek. A kötelékünkből áradó nyugalom rekedtes sóhajt szabadít fel mellkasomból. Korábban harccal, vagy néhány Ziaddal töltött órával nyugtattam magam, de már egyikre sincs szükségem.

- Sajnálom, hogy rád törtem – ritkán kérek bocsánatot, de ő megérdemli. Most megérdemli. Faragatlan vademberként viselkedtem, amilyennek sokszor a népemet gondolják. A sivatag talán szívóssá és durvává tesz, de nem civilizálatlanná.

Arca meglepett, de egy apró mosoly még így is áttör érzelmein. Az oázisok mélyén aggodalom ragyog. Vajon miattam aggódik, vagy a saját helyzete miatt? Miattam. Neleryn túl önzetlen ahhoz, hogy magát helyezze mások elé. Megrázza fejét, és tétován megmozdítja ujjait Sharabomon. Öntudatlanul már többször végig simított rajta, de magától még nem vette hozzá a bátorságot. Nem ítélem el. Néhány napja még talán ellöktem volna őt ezért.

- Mi történt? – dühös sóhajjal hunyom le egy pillanatra tekintetem, és próbálok hűsítő érintésére koncentrálni.

- Igazad volt az apám vakságával kapcsolatban – morgom halkan, szabad kezemmel félreseperve egy tincsemet, ami kiszabadult a vastag szalag szorításából. – Szeretnél leveleket küldeni a Víz birodalmába? – meglepettsége helyét hamar átveszi a dac. Ajkait szoros vonallá préseli, tekintetében vad hullámokat keltenek indulatai.

- Már megmondtam korábban. Nemfogok leveleket küldeni, amiket ellenőriznek, mintha valami fogoly lennék – a hercegi büszkeség szól belőle. Megértem. Ez is a szabadságának egy része, amitől megfosztottuk őt. Pedig anyám már a legelső napon megmondta, hogy bízhatunk benne. Nem is értem, miért vártunk eddig.

- Senki sem fogja elolvasni őket – bizalmatlanul fürkészi arcomat, majd pillantása a széken pihenő sólyomra siklik. – Egyenesen a palotátokba fog repülni az üzeneteiddel. És hozzád fog visszatérni a válasszal – megtanulta az utat. Ő az egyik madár, akit a Víznél hagytunk, mielőtt elhagytuk a birodalmukat. Ha Neleryn ebből a szobából ereszti útnak őt, akkor tudni fogja azt is, hogy ide kell jönnie. Sokkal okosabbak, mint a többi birodalom gondolná. Mintha valamilyen különleges mágia vezérelné őket, amit mi sem tudtunk teljesen megfejteni még.

- Nem félsz, hogy olyasmit árulok el nekik, ami kiszolgáltatottá teheti a Tűz népét? – összeszűkült szemekkel várja válaszomat. Dühös lángjaim meg sem moccannak a provokatív kérdés hallatán.

- Nem.

- Miért? – tudom, hogy amíg nem kap választ, nem fogja megtenni. Nem fog írni a családjának. Nem fogja biztosítani őket arról, hogy jól van. Pedig ez az egyetlen esélyünk. A népeink között mi ketten vagyunk a kapocs.

- Mert nem fogod elárulni a népünket – már ugyanúgy az övéi, ahogyan az enyémek. – És mert valamelyikünknek el kell kezdenie bízni a másikban – búcsúzóul végig futtatom ujjamat a Sharabján, mielőtt magára hagynám őt a gondolataival.

Innentől az ő választása, hogy kihez lesz hűséges.

oOoOo

Megint itt van.

Alakját körbe ölelik a nyugovóra térő sivatagi Nap arany sugarai. Szinte minden nap itt találom őt. Nem tudom mikor fedezhette fel ezt a helyet, sem azt, hogy mióta jár ide, de amióta én felfedeztem őt, mindig ide hoznak a lépteim. A széles, üvegtelen ablak a sivatagra nyílik. A dűnék végtelen, távolba vesző sorára. A forró, száraz levegő akadálytalanul tör be a folyosóra, de már keveredik az éjszakai lehűlés árnyaival. Ő mégsem mozdul. Ahogyan én sem.

„Gondoltál már rá, hogy csak úgy oda menj hozzá mondjuk a folyosón?”

Igen. Minden alkalommal, amikor itt találom őt. De nem tudom mit mondhatnék. Hogyan kezdhetnék neki abban a tudatban, hogy a vége egy pusztító vita lesz? Még nem látom a tűz és a víz egyensúlyát. Nem látom a mi egyensúlyunkat. Meg kell őt ismernem, de ehhez nekem is meg kéne nyílnom előtte. Bármennyire is szeretném, ez nem működik egyoldalúan. Ahogyan erre Jana minden alkalommal felhívja a figyelmemet.

Délelőtti dühöm alig csillapodott. Az apám ostoba makacssága kimeríti az észszerűtlenség fogalmát. Az egyetlen nyugodtabb pillanatom az volt, amikor vele voltam. Mintha tényleg folyamatosan szükségem lenne rá. Az elmúlt három napban a reggeli lovaglásaink hatékonyak, és meglepően kellemesek voltak. Egyre kevésbé zavar a gyermeki rajongása, ami időnként a felszínre bukkan. Egyre ritkábban képes feldühíteni oda nem illő kérdéseivel, és egyre jobban szeretem, amikor csak fecseg. Általában próbál a komoly herceg és figyelmes Sharib maszkja mögött maradni, de mióta látja, hogy nem dühít fel a naiv gyermek, gyakrabban szabadon engedi.

Még mindig parázson lépkedünk egymás mellett, de tanulunk a másikról.

A kapcsolatunk lassan változik és alakul, mint egy szikla, amit a sivatag homokja csiszol. Nem tudom milyen alakra formálja. Nem tudom mivé fogunk válni együtt. De ha mindenki szerint ő a méltó Sharibom, akkor talán el kellene fogadnom, hogy ez így is van. Meg kell próbálnom meglátni benne azt a fiút, akit mindenki más is lát.

Ez az első alaklom, hogy nem fordulok sarkon. Hogy nem hagyom magára az izzó vörössé váló sivatag látványával. Lábaim hozzá visznek, de nem tudom, hogy mit fogok mondani, ha odaérek.

Ez a fiú összezavar.

Felkapja fejét lépteim hangjára, és meglepettségét egy visszafogott mosoly mögé rejti. Mellé lépek, de ujjaimat magam mögött fűzöm össze, mielőtt kezem akaratlanul is a derekára siklik. Folyamatos harcot vívok a késztetéssel, hogy megérintsem őt. Időnként elbukok ugyan, de próbálkozom.

Mindkettőnk tekintete a távolba réved. A szél felkapja az izzó homokot, hogy nem sokkal messzebb megszabaduljon terhétől. A közeli dűnesorokon tevék árnyai mozognak, egy karaván érkezését jelezve. Hamarosan Nelerynnek is meg kell tanulnia hogyan ülhet meg egy tevét. Ez a nyugodt időszak nem fog már sokáig tartani, és talán hamarosan szüksége lesz rá, hogy egy hosszabb úton velem tartson.

- Elküldted a leveledet?

- Igen – hangja halk, mintha a sivatag mélyén járna, messze tőlem. – És köszönöm – mosolya gyémántként ragyog fel rám. Ez az a mosoly, ami mindenki mást is mosolygásra késztet. Mint Janáé és az anyámé. Neleryn ugyanolyan csodás lélek, mint ők.

Eddig tartott az ellenállásom. Kezem a derekára csúszik, hogy megérinthessem Sharabját. A mozdulat közben félreseprek néhány ezüst tincset. A szavak anélkül buknak elő belőlem, hogy igazán átgondolnám őket. De talán erre van szükségem. Kevesebb gondolkodásra, és több ösztönös tettre.

- Velem töltenéd az éjszakát, Eryn?

Lassú, bágyadt pislogással nyitom ki a szemeimet. Szinte lebegek a testemet szorosan átölelő ismerős, meleg nyugalom érzésétől. Azt hittem, csak a Sharibom bőréhez simulva lesz lehetőségem ilyen pihentető éjszakákra. Az álomittas pillantásom azonnal megtalálja a fölöttem parázsló mágikus gömböket, amik még nem voltak itt, mikor este nyugovóra tértem. Azonnal tudom, hogy kitől származnak, és nem csak azért, mert senki más nem merészelné betenni a lábát a szobámba az éjszaka sötét leple alatt. Mint legutóbb, most is felismerem az ő mágiáját. A mágiát, amihez örökké hozzákötöttek az istenek. Az ereje, a forrósága és az otthonossága eltéveszthetetlen, mintha nem csak neki, nekem is a részem lenne. Az ujjaim pilleszárnyak harmatgyenge érintésével futnak végig a Sharabom érdes körvonalán. Egy kicsit talán a részem is. Hiába hordom hetek óta ezt a jelet, még mindig nem érzem magaménak. Néha még mindig elfog a rossz érzés, hogy ez az egész csak egy átverés, egy színjáték, amire Afrah buzdított, pedig józan ésszel már felfogtam, hogy ez lehetetlen.

Nem tudom elcsitítani a szívem különös izgatottságát a tudattól, hogy Dahwara itt járt, amíg aludtam. Bármikor lehetett, mégis mintha még mindig érezném a sivatag perzselő illatát a levegőben. Bárcsak tudhatnám, mi járt a fejében. A tegnapi nap gyorsan elillanó, kellemetlen beszélgetések egymásutánja volt, de mindvégig elkísértek a közös ébredésünk utáni párbeszédünk befejező szavai. Velem voltak, mikor Afrah megvizsgált, a tudatom hátuljára száműztem őket, amíg Mehdivel és Yadollahhal beszélgettem, de újra menthetetlenül előtörtek, mikor Jana barátságának a biztonságérzete fogadott. Nem tudok megszabadulni tőlük.

„Nem értem Ziadhoz, mióta a Sharibod vagyok”

Összeszorított szemekkel rázom meg a fejemet, hogy elhessegessem az arcomat égető emléket. Már tegnap is értékes óráktól fosztott meg a gyötrelem, amit ezekkel a szavakkal hozott rám. Néha elkap a gyerekes boldogság egy felemelő hulláma, csak hogy utána mélyebbre lökjön a zavarodottságban, mint valaha. Ha hiszek neki, az a naiv gyerek vagyok, akinek mindig nevez. Ha nem hiszek neki, elárulom a szívem követelőzését és azt a nyitottságot, ami a jövőnk záloga. Mi oka lett volna ezt a képtelenséget hazudnia, mikor pont az előző mondatomban adtam engedélyt rá, hogy megtartsa őt? De mi oka lenne az ágyasát látogatni, ha hozzá sem érhet?

Talán tényleg több volt egyszerű ágyasnál. Lehet, hogy tényleg szereti őt, és közösen gyászolják az istenek által szétzúzott kapcsolatukat. Az általam szétzúzott kapcsolatukat. A szerelmet, amire ezek után nekünk soha nem lesz kilátásunk. Talán soha nem is volt. Ez megmagyarázná a gyűlölete beláthatatlan mélységeit. Szeretném egyszerűen csak a bűntudatra fogni a mellkasom szorító, görcsös fájdalmát, de már nem vagyok képes hazudni magamnak. Kicsinyes és szánalmas vagyok, de utálom a gondolatot, hogy valaki megkaphatta az érzelmeket, amik nekem soha nem lesznek elérhető közelségben.

Szerelem.

Tényleg csak egy ostoba gyerek vagyok, ha hercegként ilyesmiről ábrándozok. Phraan mellett sem lett volna a jövőm része, itt sem pazarolhatok értékes gondolatokat és energiát ilyesmire. Egy idegen világ idegen szívében elfogadásról, beilleszkedésről és az új népem szeretetéről kéne álmodoznom. Arról, hogy képesek legyünk egy kiegyensúlyozott csapatként működni a Sharibommal a népünk érdekében. Semmiképp nem arról, hogy milyen érzelmeket rejtenek a lángra gyújtott aranyszemek. Hogy mi lehetett a szívében, mikor itt hagyta éjszaka a mágiája forróságát, hogy átmelegítsen. Kötelességtudat? Vagy talán az elfogadása első, ébredező sugarai?

A mélyenszántó gondolataim közben magamra kötök egyet a sötétvörös-fekete kendőimből. Szemet szúróan elüt a hófehér és kristálykék árnyalatoktól, amit én képviselek, de talán pont ezért vonzanak ezek a ruhadarabok a legjobban. Ilyenkor kicsit közelebb érezhetem magamat hozzájuk. Ezzel a külsővel mindenki tudja, hogy kívülálló vagyok, de szeretném, ha azt is tudnák, hogy már ide húz a szívem. A szív, ami talán mindig a sivatagé volt.

A sötét kendőhöz egy hozzáillő, laza fekete nadrágot húzok. Épp a hajamat kötöm egy szoros lófarokba, és rögzítem egy vörös szalaggal, mikor kopogtatnak az ajtón. Nem Jana ismerős, ütemtelenül gyengéd kopogása, hanem sokkal szabályosabb, mégsem annyira halk, mint a szolgálók csendbe olvadóan illedelmes bekéredzkedése. Csak szavakkal invitálom be, mert épp mindkét kezem a hajam megkötésén ügyködik. Haziz lépi át a küszöbömet, de most nem a szokásos gondtalan mosolyát hordja, amihez hozzászoktam a Janával való közös csavargásaink során. Most úgy néz rám, mint aki hivatalos ügyben jött.

- Jó reggelt, hercegem – lesújtó pillantással illetem a megnevezésért. A néhány közös találkozónk során már sikerült meggyőznöm, hogy magunk között Erynnek hívjon. Persze megértem, hogy nehezebb betartani a kérést, ha épp hivatalos okokból van itt. Vagy lehet, hogy az ő bizalmát is elveszítettem? Lehet, hogy hallotta Jabirtól a viselkedésemet. Vagy Janától. Nem. Nem engedhetem, hogy a paranoia felemésszen. Jabirral nem viselkedtem kirívóan borzalmasan, Jana pedig soha nem mondana rosszakat rólam a hátam mögött. – Dahwara herceg üzenetét hoztam – kíváncsian bólintok, hogy folytassa. Nem teljesen értem, miért van szüksége küldöncre, mikor csak egy ajtó választ el minket. – Kéri, hogy csatlakozz hozzá reggelire. – Összevonom a szemöldökeimet, de ismét bólintok. A csend arra utal, hogy nem fogok többet megtudni az érdekes meghívásról. Amúgy is épp reggelizni készültem. Elindulok az ajtóm felé, hogy célomul tűzzem ki az étkezőt, de Haziz gyorsan hozzáfűzi a kifelejtett információt. – A szobájában. – Oh.

Így már értem, hogy miért nem keresztezték egymást soha az útjaink az étkezőben. Szokatlannak érzem, hogy a koronaherceg a szobájában fogyasztja el a reggeliét. Persze az is lehet, hogy egyedi alkalom. Bizonytalanul változtatok irányt, és nyitom ki a szobáinkat összekötő ajtót. Dahwara már a párnákkal körbevett, alacsony asztalnál ülve vár. A meghívás módja és a légkört uraló feszültség elárulja, hogy nem egy bájcsevejjel átszőtt, könnyed reggeli vár rám. A pillantásom villámgyorsan végigrohan a szoba részletein. Az erkélyen álló alakon és a megterített reggelin. Dahwara titokzatos tekintettel mér végig, mikor végez, hiába próbálja, nem tudja elrejteni az irritációt, amit a látványom kelt benne. Összeszorított fogakkal állok ellen a késztetésnek, hogy zavartan igazgatni kezdjem a kendőmet. Lehet, hogy elrontottam valahol a kötést, vagy csak az bosszantja, hogy mennyire nem illik a bőrömhöz a ruha, ami a népe tagjain úgy néz ki, mintha maguk a napsugarak szőtték volna rájuk. Meg mertem volna esküdni, hogy helyesen csinálom a kötést, szándékosan egy egyszerűbb formát választottam, hogy biztosra menjek. Még mindig hibát hibára halmozok. Az is lehet, hogy be kéne hódolnom a világosabb színeknek, amiket Mehdi hord, talán akkor nem bosszantaná, hogy ennyire elüt a bőrömtől. Sajnos nem fogom tudni a problémáját, amíg csak némán dühöng miatta.

Ez persze mind másodlagos ebben a pillanatban. Valószínűleg nem azért rendelt magához ilyen feszült körülmények között, hogy a reggeli megjelenésemen bosszankodjon. Mintha csak meghallaná a kimondatlan feltételezést, magához int. A lassú lépteim közben végigmérem Tarikot az erkélyen, aki mozdulatlan bástyaként figyeli a kert rezzenéseit. Felsejlik bennem, hogy Haziz is egészen az ajtóig elkísért. Le merném fogadni, hogy még mindig ott őrködik, mint ahogy azt is, hogy Dahwara ajtaja előtt is áll valaki. Akármiről is lesz szó, nem akarják, hogy illetéktelen fülekbe jusson. Van egy elég megalapozott tippem, hogy mi lehet az.

- Történt valami? – kérdezem gyanakvóan, miközben letelepszek egy krémszínű, váratlanul puha párnára.

- Korábban már beszéltem neked a lázadókról – türelmes bólintással adom meg neki a lehetőséget, hogy zavartalanul folytassa. Sejtettem, hogy ez lesz a téma. – Alábecsültük őket. Úgy tűnik, már a palota belső köreibe is beszivárogtak. – A gondolataimba merülve kapok be egy datolyát. Az íze minden egyes alkalommal megdöbbentően tökéletes. Édes, de nem túl édes. Igazából az lett volna furcsa, ha ennyi idő alatt nem férkőznek a palota falai közé. Könnyű egy láthatatlan ellenséget alábecsülni. Arra azért még kíváncsi lennék, hogy a belső kör pontosan mennyire belső kört takar.

- Miből jöttetek rá? – próbálom felfedni a részleteket. Ha a belső körökre gyanakszanak, akkor egy elég érzékeny információnak kellett kiszivárognia. Az viszont tényleg megrendítő lenne, ha a tanácsgyűlés egy tagját kaparintották volna meg maguknak. Ha erre utalnak a jelek, át kell gondolni az egész kormányzási szervezetet. Nem hozhatunk döntéseket úgy, hogy minden szavunk továbbcsorog a lázadók felé.

- Azért hagytam el a palotát, hogy ellenőrizzek egy a lázadók felbukkanásáról szóló hírt. – Az értesítésem nélkül. Az éj leple alatt. Anélkül, hogy teljesítette volna a kötelességeit. Emlékszem, ott voltam. Mindketten megszenvedtük a következményeit. Szóval ezért tette. Hogy lázadókat hajkurásszon meggondolatlanul. Csak szüksége volt egy indokra, hogy elmenekülhessen innen. Nem teljesen értem, hogy miért a koronaherceg maga megy egy bizonytalan hír kivizsgálására. Ha túl sokszor teszi ezt, az kiszámíthatóvá és kiszolgáltatottá teszi őt. – De tudták, hogy én érkezem, és rajtunk ütöttek. – A szívemben lobbanó aggodalom lángja elűzi az éledező haragomat. Ha tudták, hogy lehetőségük van lecsapni a koronahercegre, biztos vagyok benne, hogy túlerőben voltak és képzett harcosokat küldtek. Már amennyi a rendelkezésükre állhatott.

- Megsérült valaki? – vágom félbe a történetét. A jutalmam egy ingerült pillantás, de nem tágítok a kérdésemtől. A fejemben felidézem, hogy a visszatérésük óta kik azok, akikkel volt szerencsém összefutni. Afrah tegnap meglátogatott, és ő szerencsére sértetlennek tűnt. Gamallal összefutottam a folyosón, miután Afrahval beszéltünk, Haziz és Tarik pedig most is velünk vannak. Marad Kaliq és Rasid, akiknek kétséges az állapota.

- Komolyabban senki. – Magam sem értem a megkönnyebbülésem mértékét. Alig néhány hete ismerem ezeket az embereket, és a többségük megvet és lenéz engem, mégis a szívemen viselem a sorsukat, mintha távoli családtagjaim lennének. Dahwara rendületlen bizalma az irányukba megfertőzött engem is, pedig még benne sincs igazán okom megbízni. Nem adott rá okot. Nem érdemelte ki senkivel. Az istenektől kapta ajándékba. Néha legszívesebben én magam zúznám össze, de képtelen vagyok rá. Tetszik vagy nem, bízok ebben a férfiban. – Rasidnak néhány hét pihenésre van szüksége, én pár nap múlva rendbe jövök. – Hangtalanul bólintok, miközben sebesülést keresve nézek végig a testén. Nem találok. Hosszút pislogva idézem fel a visszatérése estéjét, mikor a karjaiban ringattak álomba az egyenetlen léptei. A fáradt bódulatomban fel sem tűnt, de az emlékeimben rátalálok a sántítása alig észrevehető emlékére. Combsérülés. Megmagyarázza a véres nadrágot is, bár az ugyanúgy lehetett másvalakinek a vére is. – Azt is tudták, hogy alfa vagy – fűzi hozzá komoran egy rövid szünetet követően.

Egy újabb datolyáért nyúlok, hogy időt adjak a gondolataimnak. Az, hogy számítottak Dahwarára még semmit nem jelent. A testőrség fél füllel hallott történetei alapján napokat töltöttek előtte egy barlangba kényszerítve egy szerencsétlenül jött homokvihar miatt. Nem kell a belső kör tagjának lenni, hogy valaki észrevegye az indulásukat, és egy sólyommal megelőzze a vihar által lelassított csapatot. Megmagyarázná azt is, hogy miért vannak még életben. Ha sok idejük lett volna felkészülni a lázadóknak, talán most nem beszélgetnénk itt. Persze ez mind csak spekuláció.

Ahhoz pedig még a fővárosban sem kell lenni, hogy valaki beblöffölje, hogy egy másodszülött herceg feltehetőleg alfa lesz. Pedig ezt még mi magunk sem tudjuk biztosan, sokszor még én is megkérdőjelezem. Mielőtt megismertem Dahwarát, biztos voltam benne, hogy béta leszek, de mikor felidegesít, a mágiája fenyegető erejére néha mintha megmozdulna bennem valami, ami máskor némán szunnyadva várja, hogy eljöjjön az ideje. Mintha a bennem lévő alfa próbálna nekifeszülni az ellenségének. Apám elégedettsége leírhatatlan lenne. Én voltam a megjósolható szégyenfolt a büszkeségén a nem túl alfás vonásaimmal. Mindig a sors iróniájának nevezte, hogy a bétának ígérkező fia kapott feleslegesen kimagasló erőket az istenektől. Valóban szokatlan döntés volt részükről. Talán azért adtak ilyen finom külsőt az erőmhöz, hogy Dahwara könnyebben elfogadja a sorsunkat. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem jártak sikerrel. Kár, hogy alfák vérvonalából még az istenek sem tudnak egy omegát teremteni. Na az aztán végleg felbőszítené apámat. Kíváncsiságból megnézném a döbbenetét, de nem viselném szívesen a lenézését egész hátralévő életemben.

- Ezt nem olyan nehéz kikövetkeztetni – öntöm szavakba a gondolataimat, mielőtt túl messzire szélednének az engedélyem nélkül.

- A népünk semmit sem tud a Víz uralkodóiról. – Az elmúlt hatvan évről talán nem, de akinek van egy történelemkönyve, tudja, hogy alfáról alfára száll a trón. Két generáció nem elég, hogy gyökereiben megváltozzon az egész család szerkezete. Elég egyetlen tanult ember a soraik között, hogy megsejthessék az igazságot. – A te külsőd pedig nem egy megszokott alfáé – ledermedek, mikor kimondja azt, amit mindenki lát, de a többség nem önt szavakba. A tárgyilagos hangszíne elárulja, hogy most nem kötekedni szándékozott, de a témára való túlérzékenységemet nehéz eltemetni. Alapból is gyűlölöm a gyermeki testbe kényszerített létezés bizonytalanságát, igazán pazar, hogy lépten-nyomon emlékeztetve is vagyok a hiányosságaimra. Végül a datolya kellemes édességére koncentrálva terelem tovább a témát.

- Többet nem tudtatok meg? – Ez az információ édeskevés, hogy biztosak lehessünk az árulók jelenlétében a tanácsüléseken. Nehéz megmondani, hogy mi lenne a helyes lépés. Ha látványos titkolózásba kezdünk, eláruljuk a gyanakvásunkat, ha pedig folytatjuk a tanácsülések mostani menetrendjeit, a lázadók lehet, hogy minden döntésünkről tudomást szereznek. Jó megoldás lenne olyan lépéseket tenni, amiket nem tudnak könnyűszerrel kigáncsolni. Ha egy ideig a nép elégedettségének a növelésére koncentrálnánk, az elég kiszámítható irány lenne, hogy ne nyerjenek sokat azzal, hogy a fülükbe jut. Az előnyt, hogy a mi oldalunkon van egy vízmágus, nem tudják elvenni tőlünk. Persze mindezt nem én fogom eldönteni.

- Nem. Elvágtam a torkát, mielőtt többet mondhatott volna – feleli rezzenéstelen komorsággal. Nem sokon múlik, hogy a számban forgatott falat az ölemben végezze a szemeim elé festett váratlanul brutális kép láttán. Nem az lep meg, hogy gyilkolt a Sharibom. Az már akkor egyértelmű volt, mikor elmesélte, hogy rájuk támadtak. Akármennyire szörnyű dolog is a vérontás, vannak harcok, amiket nem lehet elkerülni. Nekem is fel kell készítenem a lelkemet, hogy ebben a birodalomban nem biztos, hogy csak barátságos mérkőzések várnak rám. Az lep meg, hogy a szavai egy újabb elkövetett hibát sugallnak. Egy nagy hibát. Már épp feltételezném, hogy félreértem a szituációt, mikor ő maga erősíti meg a balsejtelmemet. – Senki sem fenyegetheti meg a Sharibomat. – Mélységesen ledöbbenek a szavai mögött rejlő birtoklási vágy hallatán. A dühe végre nem ellenem, hanem értem forrong. Mélyvörössé sötétednek a mágikus lángok narancsát idéző szemek, egy pillanatra az alfája néz vissza rám azzal az ígérettel a szemeiben, hogy soha senki nem fenyegetheti meg vagy árthat valakinek, aki az övé. Nem kéne ennyire boldoggá tennie. Nem kéne mosolyt csalnia a megremegő ajkaimra. Egy pillanatra még azt az ellentmondásos, szomorú tényt is elfeledteti velem, hogy ez az ember ártott nekem a legtöbbet, mióta itt vagyok. Van benne valami, ami megfoszt a józan ítélőképességemtől. Tehet bármit, a hevesen dübörgő szívem tárt karokkal várja vissza. Az összes kiszolgáltatottság és szabály közül, amit a kötelékünktől kaptam, ez bánt a legjobban. Hogy képtelen vagyok érzelmileg elhatárolódni a férfitól, aki csak csalódást hozhat, semmi mást. Soha nem fogja megbocsájtani nekem, ha alfa leszek. Nemsokára az alfája törődését is elveszítem.

- Ostoba és meggondolatlan tett volt, hogy végeztél vele – suttogom apró mosollyal az orrom alatt. Ha igazán haragudni képtelen is vagyok rá, legalább a saját szavaival bosszanthatom egy kicsit. A lelkében fellobbanó lángok megérintik a szoba levegőjét, de most nem forrósodik fel úgy, mint szokott. Talán ő is fejlődőképes.

- Te talán szó nélkül hagynád, ha valaki a halálomat tervezgeti a jelenlétedben? – Elsuhan az arcomról a pimasz mosoly árnyéka. Az utolsó napjaim a Víz birodalomban összemosódó, fáradtságba, fájdalomba és bizonytalanságba vesző emlékképek, de egy konkrét emlék most kristálytisztán kiemelkedik a mindig kavargó óceánból. Mintha egy teljes élettel ezelőtt lett volna, pedig még egyetlen teljes holdciklus sem telt el azóta. Már ott sem tűrtem el Estelar megbotránkoztató ármánykodását, pedig akkor még nem is ismertem a népet, akik számítanak Dahwarára. Akik szeretik őt. Akkor még nem is ismertem az otthont, ami több melegséget ad, mint amibe beleszülettem. A pillanatig, mikor az ujjaim között roppant Estelar torka, nem is sejtettem, hogy képes vagyok ilyen gyilkos haragra. Azt hiszem ezt az erőteljes védelmező ösztönt is az istenektől kaptuk.

Eltemetem a gondolatot, hogy ha tényleg így van, Dahwara hogyan volt képes ennyi fájdalmat okozni nekem. A múlton már nem tudunk változtatni, nem engedem, hogy a keserűség vegye át a hatalmat a jövőnk felett. Együtt kell felnőnünk a feladathoz, amit kaptunk.

- Éjszaka mindig őrizni fogja valaki az ajtódat. A testőrségem egy tagja mindig a közeledben marad majd. – A tényként közölt, vérlázító szavak kirángatnak a merengő gondolatok közül, amikbe a költői kérdése taszított. Ezt a kijelentést még ő sem gondolhatja komolyan. Ha azt hiszi, hogy – És ha el kell hagynom a fővárost, hárman is melletted maradnak. – Ez pedig színtiszta ostobaság. Miért lenne szükségem ugyanannyi védelmezőre a palota biztonságán belül, mint neki a nyílt sivatagban? Ha azt hiszi, hogy engedem, hogy a sivatagban barangoljon összvissz három testőrrel, akkor maradandó károkat okozhatott az elméjében a múlt heti őrületünk. Ő az, aki egy rajtaütés áldozata lett alig néhány napja, ki tudja, hogyan végződött volna az az összeütközés, ha öt testőre helyett csak három kíséri.

A kezemet az ölembe ejtve próbálom elrejteni a testem indulatos remegését. Ostoba, pökhendi, arrogáns alfa. Nem fogom engedni, hogy túlkompenzáljon az eddigi hibái miatt. Itt úgysem fognak nagy létszámban rám támadni, ha pedig valahogy a hátam mögé kerül egy bérgyilkos, egy árnyékból eldobott tőr ellen hárman sem fognak tudni megvédeni, minden más támadást pedig egyedül is tudok hárítani.

- Nem egy gyenge hercegnő vagyok, akit védelmezni kell – öntöm szavakba a legnagyobb sérelmemet. Hiába keltettem életre az oázis tavát a szemei előtt, még mindig alábecsül. Hiába éltem túl ugyanazt az őrületet, ami őt is majdnem megtörte, még mindig nem hisz bennem. – Te is láttad, hogy mire vagyok képes.

- Ez most nem az erőről szól, Neleryn – morogja türelmetlenül. Megint feleselő gyerekként kezel, nem pedig egyenrangú vitapartnerként. A viharos óceán dühét ébresztgeti bennem. Ebben a birodalomban mindig minden az erőről szól, ne mondja nekem, hogy nem így van. Az idefelé vezető úton a halál küszöbén táncoltam, hogy bizonyítsak, és most, hogy végre sikerült, azt mondja, hogy nem ez számít? Ennyire még ő sem lehet kegyetlen. – Lehetsz bármilyen jó harcos, a hátadba fúródó tőrt még te sem tudod kivédeni, ha nem látod. – És ő talán ki tudja? Neki talán van szeme a tarkóján? Magát mégsem zárja tömlöcbe.

Legszívesebben üvöltenék vele. Az ellenséges indulatok majdnem olyan testidegenek, mint a gyilkos védelmező ösztön. Ő az egyetlen, aki képes így kifordítani önmagamból. Mintha ezzel az istenverte kötelékkel megkaptam volna egy darabkát az idegesítő lobbanékonyságából is.

- Meg tudom védeni magamat. Az acél nem fog a vízen – sziszegem magamra erőltetett higgadtsággal. Meg sem próbál belegondolni a helyzetembe.

- Nem használhatod felelőtlenül az elementál formádat. – Dacosan állom a tekintetét akkor is, mikor közelebb hajol hozzám, hogy nyomatékosítsa a szigorú figyelmeztetést. Még jobban megfeszülnek az ölembe ejtett ujjaim. Felelőtlenül? Soha életemben nem használtam még felelőtlenül az elementál formámat. Pontosan tudom a használata korlátait és veszélyeit. Azt, hogy meddig mehetek el vele, és mi az, ami már túl veszélyes. Ha vette volna a fáradtságot, hogy átlásson a hercegi gőg és a harag sötétítőfüggönyén, akkor tudná, hogy így van. Akkor ismerne engem. De ő nem figyel, csak korlátoz, mert ez egyszerűbb. Neki. – A városnak is vannak homokos területei, amik a vesztedet okozhatják – jelenti ki mindentudóan. Nyilvánvalóan kettőnk közül ő az, aki jobban tudja, mi okozhatja a vesztemet és mi nem. Tudom, hogy nem itt és nem most fogom meggyőzni a felelősségteljességemről. Túlzott magabiztosságnak vagy ostobaságnak könyvelne el minden ez ügyben kiejtett szót. Felesleges győzködnöm valakit, aki úgysem fog időt áldozni arra, hogy ő maga megismerhesse az igazságot.

- A palotában nincs homok – nyúlok végül az egyetlen olyannyira tényszerű érvhez, hogy még ő sem tudja semmisként kezelni. Én is közelebb hajolok, hogy érezze, ebben nem fogok engedni. A Sharibja vagyok, nem pedig a foglya. Miért nem kapnak egyből kulcsot az ajtómhoz a testőrei? Pórázra is köthetnének, mikor levegőzni visznek a városba. Egy tragikomédia az egész. Van fogalma róla, hogy kivel beszél? A Víz birodalom másodszülött hercege vagyok. A legerősebb vízmágus. Azt hiszi, hogy elveheti a szabadságot a víztől? Nem is beszélve arról, hogy én vagyok az egyetlen ember a palotában, aki többet ér nekik élve, mint holtan. Ők sem fogják halálra ítélni a népüket azzal, hogy hátba szúrják az egyetlen embert, aki jövőt adhat a birodalmuknak. Senki nem akar egy kihalt nép vezetője lenni.

Dahwara egy elégedetlen fújtatással dől hátra a megfutamodás hamis illúzióját keltve. Egészen olyan, mintha elgondolkodna a szavaimon. Mintha gondolkodna. Eddig még soha nem mutatta biztos jeleit, hogy képes rá. Mindig csak a nyers haragról, a vad ösztönökről, elutasításról és a megmásíthatatlan parancsokról szóltak a találkozásaink. Még soha nem hallott meg semmit a mondandóim közül.

- A palotában szabadon mozoghatsz egyedül – jelenti ki hozzá nem illő bizonytalansággal. A döbbenet kisöpri belőlem a lázongó, haragos indulatokat, mintha soha nem is léteztek volna. A meghökkentségemet először zavart értetlenség, majd gyanakvás váltja fel. Nem tudom elhinni, hogy megváltoztattam a véleményét valakinek, akinek mintha minden döntése kőbe lenne vésve. Lehet, hogy igazi politikusként először egy szigorúbb verziót vetett fel a tervezettnél, hogy a valóságot kegyes kompromisszumnak érezzem. Lehet, hogy mindvégig ez volt a terve.

De akkor miért tűnik úgy, mintha fogóval kellett volna kihúznia magából a szavakat?

Nem értem ezt a férfit.

Hiába kutatom a szoborrá merevedett arcvonásait és a déli nap erejét magában rejtő szemeit, nem találom meg a választ, amit keresek. Annyira szeretném érteni őt. Nem csak érteni. Szeretném elérni őt. Valahol a sértett büszkesége és az érdektelensége áthatolhatatlannak tűnő páncélja alatt lennie kell egy férfinak, akivel képes leszek leélni az életemet. Nem kell szeretőknek vagy barátoknak lennünk, de partnereknek igen, különben mindketten elsorvadunk.

- Köszönöm – lehelem halkan, még mindig őt fürkészve, pedig már feladtam, hogy ma megtalálom benne azt, akit keresek. Most meg kell elégednem az apró kis engedménnyel, amit talán szándékosan így tervezett, talán nem. Soha nem fogom megtudni. Felesleges is több szót csépelni a témára, ha megelégelem a bezártságot, úgysem az ő parancsa fog a palota falai között tartani. Ha meg is fogadom a tanácsát, az az én döntésem lesz. Az én ítélőképességem.

- De légy óvatos. Már nem csak a saját életedért tartozol felelősséggel. – Kis híján felszisszenek az újabb figyelmeztetés hallatán. Idegesítő. Csak a saját hibáit képtelen észrevenni, mindenki másé kiszúrja a szemét. Ha tettem is meggondolatlan dolgokat az elmúlt néhány napban, az összeset az ő felelőtlensége szülte.

- Tudom. Én tisztában vagyok a kötelességeimmel – emlékeztetem az irányába elbillenő mérleg állására. Kettőnk közül ő az, aki épp lábadozik, nem engem támadtak meg. A dühös sóhaja épp elég válasz, hogy tudjam, értette a célzásomat. A legnagyobb meglepetésemre nem egy visszavágás vagy egy indulatos leszólás követi, hanem szó nélkül enni kezd. Néhány másodpercig megilletődve figyelem a tőrje precíz mozdulatait a barack húsába vágni, majd én is csipegetni kezdek a kirakott magok és gyümölcsök közül. Nem lakhatok jól egyedül datolyával, kétlem, hogy a tápértéke elégséges lenne. Egy mandula elropogtatása közben csendesen fel-felsandítok a szoros lófarok közül kiszökő vörösbarna tincsekre, a gondolataiba merülő arcvonásaira és az egyik ívesen húzott szeméből kiinduló vonaltetoválásra, ami a rangját jelzi. Legutóbb akkor akadt meg rajta a tekintetem, mikor a Vízpalotában álltunk egymás mellett az óceán mélyén lévő vízesésünk előtt. Emlékszem a hálás, naiv gondolatra, hogy milyen egzotikus, vonzó külsejű férfihoz kötöttek az istenek. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy képes voltam értékelni ezt. Ezek a gondolatok elkerültek, mióta minden pillanatunk küzdelem egymás, a sivatag és a birodalom körülményei ellen. Egy naiv gyerek romantikus álmodozása volt az, hogy a kötelességeinken kívül más is lesz majd köztünk. Ő már valaki másé. Ziad biztosan tudja, hogy hogyan szerezte a kezén végigfutó félelmetes heget. Ő biztosan tudja, hogy miken szokott gondolkodni elalvás előtt. Ismeri, hogy mit szeret reggelizni, és melyik a kedvence napszakja.

Én semmit nem tudok róla.

Nem tudom, hogy lehet két ember ennyire közel, mégis ilyen végtelenül távol egymástól.

- Jabir szerint gyorsan tanulsz – töri meg a hosszúra nyúló, de legalább békés csendet. Talán még soha nem töltöttünk ennyi időt kettesben. Már ha nem vesszük közönségnek az erkélyen és az ajtók mögött őrködő távoli hallgatóságunkat.

- A harcstílusotok erősen eltért a többi népétől, de próbálom minél hamarabb kiismerni – felelem készségesen. Mikor még csak néztem őket, azt hittem, hogy a népem elegánsabb, a víz kecses, de pusztító hullámait idéző harcstílusa hátrányba fog kerülni az ő barbár, erőszakos és lendületes harcmodorukkal szemben, de tévedtem. Mintha kiegészítené egymást, kéz a kézben járna a kettő. Egyik sem kimondottan jobb, mint a másik, egyszerűen csak más. Úgyis azon múlik a végkifejlet, hogy egy adott harcos miként használja az eszköztárában szereplő fegyvereket, nem pedig származáson vagy harcstíluson. Az ő támadásaik talán leheletnyivel váratlanabbak és gyorsabbak, de ez a fajta lendület mindig nagy árat követel. Ha megakasztják, kizökken és megtorpan, nem úgy, mint a mi egymásba olvadó, táncszerű formagyakorlataink.

- A tanulmányaid kiterjedtek más népekre is?

- Igen – válaszolok a következő kérdésre is, miközben kiválasztok egy kisebb narancsot az asztal szélén lévő tálból. Már meséltem a szüleinek is, hogy az uralkodócsaládok fontosnak tartották, hogy a fiatal generáció tagjai kéz a kézben nőjenek fel egymással, hogy csökkentsék a viszálykodásokat. Persze néhány helyen, például Phraan és a bátyám között ez pont fordítva sült el. – Sok időt töltöttem a Föld és a Levegő birodalmában is. Nagyon jó tanítóim voltak – idézem fel a kedvenc tanulmányaimat egy nosztalgikus mosollyal. Az elérhető Tűz tekercsek bújásán kívül általában mindenhol a küzdelmi edzések voltak a kedvenceim, túl hiperaktív voltam a történelem és a szokások rendületlen bemagolásához. Persze szöggel és kalapáccsal a végén azokat is a fejembe verték. – De a Tűz egészen más. Nyersebb, sokkal inkább ösztönökre hagyatkozik – öntöm szavakba az eddigi észrevételeimet. Talán túlságosan is felszínre tör a régi rajongásom. Az ősi feljegyzések a Levegő és a Víz fizikai harci stílusát nevezték mindig szépnek és látványosnak, a Tűzét és a Földét pedig rendíthetetlennek és hatékonynak. Ha hozzávesszük azt, hogy mágia szempontból a Tűz és a Víz a legerősebb támadó elemek, akkor érthető, hogy miért híres a Tűz birodalom a veszedelmes, legyőzhetetlen harcosairól. Nem véletlen az sem, hogy ők szítottak háborút. Általában az vágyik háborúra, aki tudja, hogy nyerni fog. És végül pont azért nem nyertek, mert annyira nyilvánvalóvá vált a fölényük, hogy mindenki ellenük fordult. Gyönyörű irónia. De ez már a múlt. Ők is tanultak belőle, és már nem csak a tűz lobbanékonysága, hanem a víz hűvös kiszámíthatósága is vezeti őket.

- Őrizd meg ezt a lelkesedést. Jabir délután vár rád a gyakorlótéren, és biztosan nem lesz kegyes hozzád – ledermedve pislogok fel hitetlenül a Sharibom semleges tekintetébe. Nem számítottam rá, hogy Jabir folytatni fogja az edzésemet azok után, ahogy a téboly hevében beszéltem vele. Bár lehet, hogy kiegyenlítettnek érzi a helyzetünket, hiszen ő pedig elárulta a hűséget, amivel tartozott volna nekem.

A levegő felforrósodik körülöttünk, Dahwara pillantása veszedelmesen izzó parázs. A kezemben lévő narancsot figyeli úgy, mintha a birodalmunk törvényeit sérteném azzal, hogy meghámozom. Nem értem. Már megint feldühítettem valamivel. Láttam már Janát narancsot hámozni, nem érzem, hogy bármi szokatlan vagy tiltott dolgot tennék épp. Nem értem. Összezavar. Hogy lyukadunk ki mindig ugyanide?

- Holnapután pedig az istállóknál várok rád. Közvetlen azután, hogy a Nap a dűnék mögé bukott.

Mire felfogom a rekedtes, dühös szavait már egyedül vagyok a szobában, ami nem is a sajátom. A gyermeteg izgatottság azonnal hatalmába kerít. Ha nem lenne tele a kezem a narancs darabjaival, lehet, hogy tapsikolnék örömömben. Tudom, mit jelent ez a meghívás. Ki fog vinni a homoktenger veszedelmesen csábító dűnéi közé, hogy tanítson. Van valami varázslatos a gondolatban, hogy kettesben leszünk a helyen, amiről egész életemben álmodtam. Elvigyorodva nyalom le a kezemen végigcsordulni készülő narancslé cseppet, mielőtt az egész alkarom ragacsos lenne tőle.

Azt mondjuk még mindig nem értem, hogy mi volt ez az egész. Az egyik pillanatban kérdésekkel támad le, aztán a fejemhez vág néhány fontos információt és haragosan elviharzik a saját szobájából. Soha nem fogok kiigazodni ezen az emberen. Bizonytalanul pislogok az erkélyre, ahol Tarek még mindig szoborként figyeli a kertet, pedig biztos vagyok benne, hogy nem kerülte el a figyelmét Dahwara távozása. Le merném fogadni, hogy képes lenne az egész napot ott tölteni, csak hogy ne kelljen néhány kényelmetlen szót váltania velem. Őt talán még soha nem hallottam beszélni. Biztos jól kijönnek a Sharibommal. Mégsem ítélhetem ilyen könyörtelen sorsra.

Egy halk sóhajjal kelek fel, gyűjtök magamnak még néhány datolyát és különböző magokat, majd elhagyom a szobát. Ahogy sejtettem, a közös ajtónk túloldalán Haziz fegyelmezett jelenléte vár rám. Van egy olyan érzésem, hogy meg kell szoknom, hogy még az otthonom biztonságában is figyelő tekintetek szúródnak a hátamba.

☀☀☀

El sem hiszem, hogy ez a pillanat is eljött. Az elmúlt két napban, mióta feldúltan magamra hagyott a saját szobájában, egyszer sem láttam Dahwarát. Egy részem azt hitte, hogy a mai leckénk alól is kitáncol majd, de nem tette. Ahogyan ígérte, már itt várt, mikor a nap lezuhant a végtelen horizont mögé. A szívem a torkomban dübörög, de nem tudom, hogy az izgatottságom forrása a sivatagban vagy a vele töltött tartalmas idő lehetőségében rejlik. A kezeim enyhén remegnek, mikor felcsatolom Kaarimra a nyergét. A karám bejáratánál felfüggesztett lámpásokban mágikus tűz lobogása váltja fel a távolodó napsugarakat. Az intelligens mén nem türelmetlenkedik, de azért kíváncsian hátranéz, hátha kiderítheti miért tart kicsit tovább a felkészítése, mint az előző alkalmakkor. A vállaimra hulló éjfekete kendő szinte eggyé olvad a puha szőrével.

- Ne haragudj Kaarim. Jobban izgulok, mint máskor – mormogom alig hallhatóan a fülébe. – Most másokkal megyünk, mint eddig. Fayizzal jóban kell lenned, oké? Már meséltem neked róluk. – Meg mernék esküdni rá, hogy bólintott, de azért kapok egy elégedetlen nyerítést is mellé. – Tudom, tudom, hogy te mindenkivel jóban vagy, nem azért mondtam – simogatom meg a homlokát bocsánatkérőn. Büszke, de barátságos teremtés. Az elmúlt napokban ugyan nem tudtam kimenni vele a sivatagba, de minden nap vele töltöttem néhány órát, hogy ismerkedjünk. Abból a vérvonalból van, mint Dahwara és Jana lovai, de Maliq azt mondta, hogy sokkal szívélyesebb teremtés, mint bármelyik eddigi testvére. Imádom érte. Pont rá volt szüksége a szívemnek, ami túl sok elutasításba ütközött az elmúlt hetekben. Nem biztos, hogy túléltem volna, ha a Sharibomhoz hasonlóan a ménem is megtagad.

Elmosolyodom a gondolattól, hogy ha mi nem is, a lovaink talán összebarátkozhatnak a jövőben. Ezzel a mosollyal vezetem közelebb őt az indulásra kész pároshoz. Látszólag Fayiznak már fogy a türelme, és tudom, hogy a Sharibom sem sokkal megértőbb típus. Ők is összeillenek.

- Választottál neki nevet?

A mosolyom még mindig töretlen, mikor felpillantok Dahwarára a szürkület félhomályában. Még alig kezdtek el halványodni a napsugarak, máris átköltözött a parázsló tekintetébe az erejük. Eleinte azt hittem, hogy a szemükben gyúló lángok csak az éjszaka mágikus lámpásainak a fényeit tükrözik, de mikor Janával jártuk az esti sivatagot, rá kellett jönnöm, hogy saját fényükkel izzanak. Soha nem fogom megszokni. Hátborzongatóan gyönyörű. Tudom, hogy legalább ilyen veszedelmes is. A sötétben való könnyű tájékozódás egy olyan kiváltság, amit csak az ő népük nyert el magának. Jana szemei nevető, játékos, aranyszínű napsugarak voltak. Dahwaráé egészen más. Olyan, mintha a legpusztítóbb tűzvihar szívéből ragadott volna ki két darabot, hogy segítségére legyenek a legsötétebb éjszakában.

Tényleg jelentheti egy ilyen szempár a világunk jövőjét?

És az én jövőmet?

Nem tudom, miért jut eszembe a gondolat, hogy milyen lesz a sötét szoba meghitt oltalmában felnézni erre a szempárra. Mikor ez lesz az utolsó dolog, amit látok, mielőtt belezuhannék a biztonságos álmok közé. Nemsokára. Bár gyorsabban telnének a napok.

Ezentúl minden hét ilyen lassú lesz?

Elszakítom a pillantásomat a két lángra gyulladt rubinkőről.

- Kaarim, Zahra tiszteletére – simítom végig újra Kaarim homlokát. Így hívták a csődört, aki Zahrát nemzette. A fekete gömbszemek okos ragaszkodással néznek rám. Őt nem zavarja, hogy egy kívülállóhoz kötötte a sors, pedig ugyanannyi joga lenne felháborodni, mint a mellettem álló férfinak. Én nem tudom majd fénnyel vezetni őt az éjszaka árnyai között, de cserébe a meleg és a szárazság soha nem fog megtörni minket.

- Jó választás – adja meg a végső áldást a döntésemre. – Jana szerint arra születtél, hogy a sivatagban élj. Ideje bebizonyítanod, Neleryn.

Kicsit elkomorulva nézek vissza rá. Bebizonyítani. Elegem van a bizonyításból. Annyi szó és kérdés van a nyelvemen, amit nem mondhatok ki, mert megmérgezné ezt a pillanatot. Eddig azt hittem, tanítani szeretne, de lehet, hogy mindvégig csak akart egy újabb indokot, hogy megvessen. Ha bizonyítom Jana szavait, akkor egyszerűen csak teljesítettem az elvárhatót, ha pedig hibázok, Janára és magamra is rossz fényt vetek. Nem nyerhetek. Nem tudom, hogy szándékosan akasztja e mindig a felelősség terhét a nyakamba. Még az éjszakai sivatag szabadságérzetét is képes volt egyetlen mondatával börtönné tenni.

Végül nem válaszolok semmit, csak némán, komolyan bólintok. Igazából az én hibám. Valamiért azt hittem, hogy vele is telhetnek hasonló hangulatban a leckéink, mint Janával. Megint reméltem valamit. Nem tudom, mit. Egy mosolyt? Felszabadultságot? Az én hibám.

Ez most egyszerűen csak a bizonyítás ideje. Néhány újabb üres óra a Sharibommal. Nem fogok szégyent hozni Janára.

☀☀☀

Némaságba burkolózva, lehunyt szemekkel, átszellemült mosollyal hallgatom a sivatag végtelen csendjét. Olyan csend, amit sehol máshol nem hallani a világban. Még az örökké zúgolódó gondolataim is megtisztelik azzal, hogy leülepszenek a tudatom legmélyére, mint ahogy a felkavart homok csitul el a nyugodt tó fenekén. Meditálásra csábít, de ez most nem annak a helye és az ideje. Lehúzom a kendőt az arcomról és a fejemről, hogy jobban érezzem a homoktenger karnyújtásnyira lévő közelségét. A sötétségbe burkolózó szabadság hamis ígéretét, itt a semmi közepén, ahol nem létezik más, csak mi ketten és a hűséges kísérőink.

Még soha nem töltöttünk ennyi időt kettesben. Az elmúlt órák nem hoztak minket közelebb, de legalább azzal a tisztelettel bánik velem, ahogy egy koronahercegnek illik bánni a Sharibjával. Nem követ el több hibát. Tudom, hogy kötelességtudatból ilyen előzékeny, de ez épp elég, hogy lassan rátaláljunk a békés összhangra, amiben együtt tudunk élni.

- Egy rövid pihenőt követően visszafordulunk – jelenti ki Dahwara megingathatatlanul. Janával mindig csak egy, maximum két órát töltöttünk a sivatagban, az alkonyat első, rózsaszínre festett pillanatától a teljes sötétség beálltáig. Most már rég ránk szakadt a vaksötét, mégsem állok készen rá, hogy véget érjenek ezek a hosszúra és kimerítőre nyúló órák, pedig jóideje egyedül az ő lángokat rejtő szemei nyújtanak segítséget a tájékozódásban.

- Még nem fáradtam el – felelem higgadtan, pedig a belső combjaim már elkezdtek tompán zsibbadni a nyeregben maradás megpróbáltatásaitól. Ez a terep össze sem hasonlítható a sík vidékkel, amin gyerekkorom óta vágtázok. Itt minden létező izmomat össze kell hangolnom Kaarim sebes ügetésével, hogy egy testként tudjuk szelni a dűnéket. Az sem segít, hogy az elmúlt hónapban kevés lehetőségem volt edzésben tartani magamat ilyen téren. Az izmokat könnyű elpuhítani és nehéz visszaszerezni. Hálátlan kötelesség.

- Elhiszem. De a lovad igen. – Döbbenten kapom a pillantásomat az alig kivehető foltra, ami Kaarim alakját sejteti. Csak most veszem észre, hogy amíg én a csend varázsában gyönyörködtem, ő lefeküdt a dűne oldalába. – Neki is erősödnie kell. A sivatagban élt, de nem hordott még lovast a hátán. Vezetőként nagyon fontos nem csak a saját, de a nálad gyengébbek teherbírását is ismerni, Neleryn. – A hangjában egy szemernyi szemrehányás sincs. Mint egész este, most is egy váratlanul higgadt, bölcs tanítóként mutatja az utat a sötétben. Egy hercegként, akire büszke lehet az apja. Tudtam, hogy ott lakozik benne valahol a csitíthatatlan düh lángjai alatt. Szinte látom, hogy ő az a báty, akit rajongva szeret a húga. Belőlem is előcsalja az alázatos herceget, aki kimeríthetetlen tudásszomjjal iszik magába minden megszerezhető információt.

- Sajnálom a figyelmetlenségemet. – A szavaimmal egy időben Kaarim elé térdelek, összesimítom a homlokunkat, és suttogok neki is egy bocsánatkérést. Az éjszaka homálya eddig elrejtette, de ilyen közelről én is látom a kimerültséget a sötét pillantásában. Nem vettem volna észre nélküle. Elfeledkeztem róla, hogy most nem csak én tanulok. Együtt tanulunk Kaarimmal. Figyelmetlen voltam. Jobbnak kell lennem ennél, még ha hátráltatnak is az éjszaka kíméletlen körülményei. Az istenek nem voltak kegyesek, még a csillagokat és a holdat is vékony, szürkés bárányfelhők rejtegetik előlünk. A sötétség most olyan átláthatatlan és felemésztő, mint az óceán legmélyén, a tűztelen folyosóink nyirkos labirintusaiban, csak a víz örökös, kísérteties csobogása nélkül.

- Senki nem úgy születik, hogy tud mindent. Majd megtanulod. – Mellém lép, és vigasztalón teszi a tenyerét a fejemre. Szokatlan gesztus egy türelmetlen, lobbanékony hercegtől. Egy Sharibtól, aki általában csak akkor érint meg, ha a kötelékünk megkívánja. Egy-két tanítómnak volt hasonló szokása gyerekkoromban, de az érintésük olyan távol volt Dahwaráétól, amilyen távol az elérhetetlen égbolt húzódik a sivatag dűnéitől. Ez teljesen más érzéseket kelt bennem. Nem a régi bizonyítási vádamat táplálja, hanem valami egészen mást, amit még nem merek gondolattá formálni. – Ügyes voltál – fűzi hozzá kicsit halkabban, de a homoktenger némaságában még így is üvöltenek a szavai. A keze forró súlya eltűnik a szorosra összefogott tincseim tetejéről, de a meleget tovább táplálja a szívem őrültté váló dübörgése. Félek, hogy olyan nagy a csend, hogy még ezt is meghallja, az arcom felmelegedő bőrét megcsípi az éjszaka hidege.

- Köszönöm – suttogom apró, hálás mosollyal, miközben az egyik kezemmel végigsimítom az érintése által ott felejtett forróságot a fejem tetején. Még soha életemben nem éreztem ilyen megkönnyebbülést. Nem mertem remélni, hogy osztani fogja Jana véleményét, ezért észre sem vettem, hogy mennyire vágyom rá.

- Gyalog megyünk vissza – vált vissza az örökös tárgyilagosságába. Nem zavar. Sokkal kellemesebb, mint a régi megvetés. A fáradtságom már a múlté, könnyűnek és energikusnak érzem magamat. Bárcsak le tudnám vakarni ezt a fránya, itt ragadt mosolyt. Csalódna ha látná. Azt mondaná, hogy nem veszem elég komolyan a leckét, pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetne.

- Máris indulhatunk – felelem halkan, miközben Kaarim felé nyújtom az egymás mellé tartott tenyereimben megjelenő vizet. Az éjszakába olvadóan fekete mén mohón issza ki a hűvös folyadékot. A nyelve kínzóan csikizi a bőrömet, de ha elkezdek nevetni, Dahwara a végén még úgy dönt, hogy nem érdemlem meg a drága idejét, mert csak szórakozok. Az ajkamra harapva fojtom magamba a kuncogást, de egy apró hang kiszökik, mikor Fayiz eltolja a nála kicsit kisebb ló fejét a vízforrástól, hogy ő is hozzájusson.

- Fayiz! – szólok rá halkan. – Modortalan vagy, mint a gazdád – mormogom szórakozottan az orrom alatt, miközben teremtek egy tenyérnyi vizet a Sharibom lovának is. Abban igaza van Fayiznak, hogy így igazságos, még ha a módszerei hagynak is némi kívánnivalót maguk után. Mikor befejezte azt ivást, egy halk nyerítéssel toppant egyet, jelezve, hogy azonnal induljunk is, mintha nem ő kapott volna épp kellemes frissítőt. Megáll az ész. A patája által felvert homok egyenesen a számban és az arcomon landol. Elfintorodva törlöm le a nyelvemet, majd visszahúzom a kendőt a fejemre és az arcom elé. Ma Fayiztól is kaptam egy életre szóló leckét. Akármilyen csábító a sivatag közelsége, nem szabad lehúzni a kendőnket.

Tényleg olyan, mint a gazdája, aki összefűzött kézzel, a sötétségbe olvadó türelmetlen árnyként magasodik fölém. A lapos tekintete izzó félholdakat varázsol a máskor gömbként ragyogó pillantás helyére. Nem tudom megunni a szépségét. Vajon ha az ajkaim megérintenék a szemhéját, érezném a tűz melegét alatta?

Hosszút pislogva űzöm el a tudatomat kitöltő megmagyarázhatatlan képet.

- Kész vagyunk – jelentem be a határozottság maszkja mögé bújva.

- Kibírták volna hazáig – közli komoran. Úgy érzem, ez is egy tanulság kezdete arról, hogy a szomjúságot is gyakorolnunk kell, de ebben nem tudok egyetérteni vele. A szomjazást senkinek nem kéne gyakorolnia vagy megszoknia. Szívszorító, hogy a népe erre szorul, és pont azért vagyok itt, hogy ne kelljen tovább eszerint a filozófia szerint élniük. Mindent meg fogok tenni, hogy felszabadítsam őket alóla.

- De így lehet, hogy élvezni is fogják az utat.

- Nem azért vagyunk itt, hogy élvezzük – úgy ejti ki az utolsó szót, mintha maga a gondolat is szentségsértés lenne. Talán neki elképzelhetetlen is élvezni bármit az istenektől kapott teher társaságában.

- Tudom, – állok fel a földről, és porolom le magamat – az csak a ráadás – fűzöm hozzá érintetlenül, ártatlan mosollyal. Lehet, hogy neki ez az egész csak egy kényszer, de én végre megismerhetem a sivatag iránt érzett, mélyen gyökérző szerelmemet, aminek a beteljesülése gyerekkorom óta csak egy álom volt. Még nem ismerem úgy ezt a helyet, ahogyan szeretném, de érzem, hogy összetartozunk. Néha ellenem fordul, de én akkor sem tudom nem szeretni. Idővel meg fogom tanulni szeretni a szeszélyeit is, ebben biztos vagyok.

A homoktenger messzire viszi Dahwara irritált sóhaját. Megfogja Fayiz kantárját, és elindul a homályba vesző dűnesorok puha peremén. A hangtalan, súlytalan léptei mintha lebegnének a puha talaj felett. A Levegő birodalmában van egy elköszönés, amit mindig mókásnak találtam. Könnyű lépteket. Persze a lebegő kastélyok otthonában van alapja, de a bátyámmal néha csak rosszmájú poénból mondogattuk egymásnak. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy egészen új értelmüket ismerem meg.

- Te soha nem teszel semmit csupán az élvezet kedvéért? – kérdezem elmélázva, miközben én is megfogom Kaarim kantárját, és követem őket. Hunyorogva összpontosítok a dűnék nehezen kivehető vonalaira. Közelebb lépek a sivatagban jártasabb hátasomhoz, hogy az ő tanult ösztönei vezethessenek engem is. A túlságosan hosszúra nyúló csend ráébreszt, hogy a saját síromat ástam meg ezzel a kérdéssel.

- Már nem – feleli élesen. A hangsúly magában rejti, hogy végzett a cseverészéssel mára. A mellkasomra ereszkedő bűntudat egyelőre amúgy sem engedné, hogy szavakat préseljek ki magamból. Összeszorított fogakkal koncentrálok a lépteimre, miközben próbálok nem azon merengeni, hogy most épp arra a fiúra gondol e. Vajon épp belefeledkezik az együtt töltött éjszakáik elrabolt gyönyöreinek az emlékeibe? Épp újraéled a szívében a gyűlölet, amit csak nemrég sikerült elcsitítani? Ostoba vagyok. Annyira ostoba. Nem gondoltam volna, hogy elvettem tőle az egyetlen olyan dolgot, amiben önfeledt élvezetre talált.

Valamiért most először szívvel-lélekkel elhiszem, amit mondott. Tényleg nem érintette meg őt, mióta a Sharibom lett.

Vajon ha felajánlanám, hogy helyettesítem azt a fiút, mit mondana?

Megvetően rám dörrenne, hogy csak egy ostoba gyerek vagyok, és igaza lenne. Nem tehetjük meg azokat a dolgokat, amikre ő vágyik. Még tiltják a Víz törvényei. A mágiám szent törvényei. Amúgy sem tudom, hogy képes lennék e úgy megtenni, hogy valaki mást kíván a helyemre. Engedné a büszkeségem, hogy valaki másnak a pótléka legyek? Engedné a szívem, hogy ezt tegyem önmagammal? Nem hiszem.

- Szereted őt? – szalad ki az ajkaimon a halk, szívszorító kérés, mielőtt megállíthatnám. Alig töri meg a csendet, de a békés éjszakai sivatagban nem léteznek elveszett szavak. Dahwara megtorpan előttem, és ettől az én lépteim is meginognak. Egyetlen bizonytalan, dekoncentrált lépés. Ennyi kell, hogy a homok meginduljon a lábaim alatt. Riadtan kapok levegőért, miközben megszorítom Kaarim kantárját, hogy ne csússzak a dűnék közötti völgyek megmászhatatlannak tűnő mélységébe. A mén elégedetlen nyerítéssel, de ellentart a súlyomnak. Dahwara erős ujjai azonnal az alkaromra szorulnak, és olyan könnyedén ránt vissza a biztonságos peremvonalra, mintha súlytalan lennék. A felkarjaimat megmarkolva várja meg, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, most hogy visszakaptam a talaj stabil érintését a lábaim alá. A levegőt kapkodva dolgozom fel, hogy kis híján szereztem magunknak egy talán több órás kerülőt. Annyira lélegzetelállító ez a hely, hogy nehéz magamba sújkolni, hogy itt minden hiba végzetes lehet.

- Figyeld a homok pergését, ahogy tanultuk! – Most először töri át a düh a türelmes tanító maszkját. Talán azért, mert most először követtem el egy buta, de annál veszedelmesebb hibát. Engedtem, hogy elvonjam a saját figyelmemet az oktondi kérdéseimmel és az önsajnálatba vesző gondolataimmal. A szemeiben izzó lángok felerősödnek. Eléggé, hogy órák óta először lássam a vékony vonallá feszülő ajkakat a fényükben. Tudom, hogy igaza van. Jogosan dühös, a fellobbanó tűz mégis életre kelti bennem az óceán viszonzott haragját. Mégis hogyan figyeljem a homok árulkodó hullámzását, ha még a lábaimig sem látok el?!

- Én nem látok úgy a sötétben, mint te – vágom rá indulatosan. A mérgesen táncoló tűznyalábok elpihennek a szemeiben a rádöbbenéstől. Még pont látom az elégedetlen fintorát, mielőtt újra az éjszaka árnyaiba temetkeznek az arcvonásai. Csalódott. Hiába minden, a legvégén mégis sikerült csalódást okoznom.

Dahwara szó nélkül fogja meg a kezemet, és így indulunk tovább a dűne peremén. A kezem szinte elveszik a hatalmas, forró tenyerében. Elnyílnak az ajkaim, hogy ellenkezzek, hogy elmondjam neki, hogy nincs szükségem vezetésre, mert ha koncentrálok, tudok Kaarim ösztöneire hagyatkozni, de nem jönnek ki a szavak. Talán azért, mert túl jó érzés az érintése. Talán azért, mert minden szó, amit ebben a témában ejtünk, emlékezteti a hiányosságaimra. Ha egy lennék közülük, én is látnám a homok aranyként csordogáló folyamait, de nem vagyok egy közülük. A sivatagi éjszaka engem mindig kiszolgáltatottabbá fog tenni, mint őket, és ezt a kiábrándító tényt én magam tudatosítottam benne.

Egy újabb gyengeség. Egy újabb hiba.

- Most mérges vagy? – csak a halk, szomorú szavak megformálása után veszem észre, hogy mennyire végtelenül gyerekesnek és szánalmasan hangzik a kérdés. Mintha egy hibázó kiskamasz szólna a gondviselőjéhez. Mégsem bánom meg igazán, mert tudnom kell a választ. Tudnom kell, mennyire rontottam el mindent. Tudnom kell, hogy máskor is elhoz e vagy tényleg a palotába zár, ahogy az alfája kisajátító pillantása ígérte néhány napja.

- Magamra – feleli rekedtesen. – Megfeledkeztem róla, hogy mennyire más vagy, mint mi.

A szavai akár meg is nyugtathatnának. Kelthetnék bennem azt az érzést, hogy megérti a problémámat, vagy azt hogy mivel megfeledkezett a különbségeinkről, talán eddig olyan jól teljesítettem, mintha közülük való lennék, de nem. Még soha nem éreztem ekkorának a köztünk húzódó szakadékot. Volt egy furcsa szomorúság a hangja mélyén, ami azt sugallta, hogy soha nem lesz képes elfogadni ezeket a különbségeket.

Az ajkaim lebiggyednek, pedig küzdök a kétségbeesés látható jelei ellen. Évek óta nem álltam ilyen közel a síráshoz, pedig többször is szembenéztem a halállal az elmúlt hónapban.

- Ha nem lennék, nem tudnék segíteni a népünkön – emlékeztetem őt elszomorodva. Miért nem látja, hogy a különbségek ki tudják egészíteni egymást? Egyik nép sem látja, hogy együtt kéne élnünk, nem pedig szegregáltan. Ez így nem helyes. Nem természetes. Talán más vagyok, de itt a helyem a sivatagban. Itt a helyem mellette.

- Tudom – jelenti ki egy herceg határozottságával, de a kimondatlanul maradt folytatás fájdalmas teherként nehezedik a vállaimra. Tudja, hogy ez a legjobb a népének, de neki nem. Beletörődött, hogy meg kell hoznia ezt az áldozatot. Örökre ez leszek a szemében? Egy áldozat, amit meg kellett hoznia.

- Meg fogsz nekem bocsátani valaha? – teszem fel a sokadik buta kérdésemet. Már úgyis mindegy. Már úgyis darabokra zúztuk az első sivatagi éjszakánk emlékeit. A hosszú csend szinte fülsüketítő. Magában hordozza a közelgő választ.

- Nem tudom – feleli fájdalmasan őszintén. A hangja komor, de rekedtes a megbánás súlyától, ami csak még szívszorítóan véglegesebbé teszi a választ. Azt sejteti, hogy már megpróbálta, de képtelen rá. Kihúzom a kezemet az övéből, a mozdulat annyira ösztönös, mintha nem is az enyém lenne. Szó szerint elviselhetetlen az érintése a szavai után. Rémisztő a tudat, hogy egyedül bennem keltett elégedettséget a bőre bársonyos tapintása az enyémen. A vele töltött idő olyan, mint a keserű alkoholos italok, amiket a bátyám csempészett ki nekem néha a konyháról a Vízkastélyban. Sosem kedveltem őket igazán. Amíg kitartottak, a boldogság émelyítő káprázatát keltették, de nem hagytak maguk mögött mást, csak megbánást és kínzó fejfájást. Méreg. Egy mézédes méreg ez az éjszaka.

Lehet, hogy hatalmas hibát követtek el az isteneink.

LOSING MY RELIGION

A vállára hulló kendőn keresztül kapaszkodok bele a felkarjába, hogy elkerüljem a bőrünk érintkezését. Nem vagyok annyira ostoba, hogy dacból leszánkózzak a dűnék fenekére. Tudom jól, hogy nem szórakozásból fogta meg a kezemet, szükségem van erre a támaszra az éjszaka sötétében. Szükségem van a segítségére, pont úgy, ahogy neki és a népének szüksége van az enyémre.

Ennyi, és nem több.

Soha nem lesz szükségünk egymásra. Nem úgy, ahogy én hittem, hogy álmodhatom.

Ennyi, és nem több. Vésd az eszedbe, Eryn. Ne kövess el több hibát.

- Így stabilabban tudok kapaszkodni – hazudom csendesen, és ő vagy szemet huny felette, vagy nem érdekli eléggé, hogy szóvá tegye. Ebben is igaza van. Én sem engedhetem, hogy néhány kellemes közös pillanat és egy-két kedves szó félrevezessen. Annyiszor megfogadtam, hogy nem várok tőle semmit, mégis, mikor a kisujját nyújtja, legszívesebben magamhoz húznám, és átölelném az egész karját.

A sivatag vaksötét éjszakájában senki nem tudná, csak mi ketten. Talán megengedné. Ha nem is ő, az alfája elfogadná a közeledésemet. Talán néhány másodpercre a karjaiba vonna, mielőtt rádöbbenne, hogy egy másik alfát ölel. Egy alfát, aki ellopta tőle a boldogság lehetőségét.

Azt sem tudom, honnan jönnek ezek a gondolatok. Az agyamra ment a sivatag romantikája.

A csillagtalan éjszaka rideg némasága kísér minket a városhatárig.

☀☀☀

Nem férek a bőrömbe a gondolattól, hogy végre eljött ez a nap is. Mióta tudom, hogy a Sharabunk érintésének a hiánya milyen következményekkel járhat, lépten-nyomon minden buta gondolatomat ráfogom a köztünk lévő távolságra. Ez egy olyan kialakulóban lévő rossz szokás, amit csírájában el fogok fojtani. Lehet, hogy a testembe költözött tűzmágia teszi, hogy kicsit lobbanékonyabb vagyok, mint régen, de meg fogom tanulni higgadt ember módjára kezelni az érzést.

Az elmúlt három napon minden este kilovagoltunk Dahwarával a sivatagba. Rengeteget tanultam tőle, de az együtt töltött idő egyelőre nem hozott közelebb minket egymáshoz. Tegnap elkísért minket Janával és Hazizzal délután a piactérre is. Azt mondta, hogy itt az ideje, hogy a népünk lássa a békés összetartozásunkat. Igaza volt. A múlt heti összeütközésünk ugyan a palotakert területén történt, de ebben a városban a falaknak is szemei vannak. A hét elején már mindenki a harcunkról és a konfliktusainkról pusmogott. A városban együtt érző, kíváncsiskodó szempárok fogadtak a szokásos rajongás és a szeretet helyett. Azt hiszik, hogy csak mert a hercegük elárult engem, én is el fogom árulni őket. Nem így lesz. Dahwara nem tud olyat tenni, ami meggátolhatna, hogy segítsek nekik.

Mindezek fényében jobb döntést nem is hozhatott volna, mint mellettem sétálni az elfogadás mosolyának a hamis maszkjával. Tudom, hogy az apró érintései nem nekem szóltak. A derekam illendő átkarolása, és az, hogy néha hátratűrt egy előre hulló tincset a fülem mögé. Egy színjáték, amit a népünknek látnia kell a múlt heti események után.

Már nem szakad meg tőle a szívem.

Tudom, hogy ez a kötelességünk. Egy kiegyensúlyozott, összetartozó párost kell alkotnunk, akik közös erővel képesek jobbra fordítani egy teljes nép sorsát. Már nem értem félre a közeledését. Az első napon, mikor kivitt a sivatagba, buta módon reménykedtem, hogy többet is tartogathat nekünk a jövő, de kezdem elfogadni, hogy nem így van. Mindvégig tudnom kellett volna, hogy az istenek által elrendelt küldetésünk mellé nem fog más is férni az életünkbe.

A tegnap esti lovaglásunk után kihasználtam, hogy pont Haziz őrködött a folyosónkon, és lekísértettem vele magamat a víztározóba. Mintha minden alkalommal kicsit kevésbé viselne meg lemeríteni a tartalékaimat. Persze azért hozattam magamnak egy altató főzetet is, hogy nyugodtak legyenek az álmaim egy ilyen megpróbáltatás után is. Kipihentebbnek érzem magamat, mint amire számítottam.

Egy lusta, fetrengős nyújtózkodás kíséretében dobom le magam mellé a harmadik vaskos kötetet, amit az elmúlt hetekben átnyálazok. Ez most épp a Tűz vallás részleteiről és az isteneiről szól. Az istenekről, akik szövetkeztek az enyémekkel, hogy megmentsék ezt a csodás világot. Kedvelem őket.

A nap laposodó szögei láttán kipattannak a lassan lehunyódó szemeim. Nem. Nem-nem-nem! A fenébe. Felugrok a heverőről, és villámgyors kapkodással rendezem edzésre kész állapotba magamat. Jabir fel fog koncolni. Már ha még itt van. Túl érdekes volt a könyv, és elrohant mellettem az idő. Pedig csak egy-két fejezeten akartam átrágni magamat ebéd után. A fenébe. Hogy lehetek ennyire figyelmetlen? Ostoba.

A következő pillanatban már a folyosón száguldok az edzésre legalkalmasabb ruhámban. Egy fekete, ujjatlan, testhezálló felső rész, ami csak a mellkasomat fedi, egy egyszerű, laza fekete nadrággal. A tőrjeim a vádlimra vannak erősítve a buggyos nadrág alatt egy erre megfelelő tartószíjjal. Az első hetekben nem hordtam magamnál fegyvert a palotán belül, de a jelenlegi belpolitikai állapotokat figyelembe véve okosabbnak láttam, ha minden pillanatban van mivel megvédenem magamat.

Egy tornádó sebességével csapódok be a küzdőtérre, ahol ma meglepően nagy a forgalom. Dahwara összes testőre itt legyeskedik, a Sharibomat mégsem találom a körgyűrűjük közepén. Hirtelen beugrik, hogy Jana óriási lelkesedéssel mesélte a héten, hogy végre hajlandó lesz rászánni egy délutánt Dahwara, hogy együtt kilovagoljanak a sivatagba, és kettesbe töltsenek egy kis időt, mint régen. Ha jól emlékszem, ez az a nap. Megmagyarázza a jelenlétük hiányát is. Különös büszkeség járja át a mellkasomat a gondolattól, hogy a Sharibom szépen lassan visszaküzdi magát az emberek szívébe a kezdeti őrülete után. Tudom, hogy Janával mindkettejüknek mekkora szüksége van a másik töretlen szeretetére. Én sem bírnám sokáig elviselni a bátyám távolságtartását, a haragját pedig még kevésbé.

Jabir összeszűkülő szemekkel, dühös fintorral mér végig.

- Annyira sajnálom – zihálom egy pillanatig a térdemre támaszkodva. Többször kéne kijárnom nem csak lovagolni, de futni is a sivatagba. A Tűz birodalom kötetei izgalmas olvasmányok, de az állóképességemet rontja ez a sok heverészés. Bezzeg régen, egyetlen órára is képtelen voltam egy helyben megmaradni. Jobban is bírtam ezeket a szélvész szerű futkározásokat.

Jabir elutasítón fonja össze a karjait a mellkasa előtt.

- Nem kell sajnálni. Holnap várlak, már ha akkor épp elég fontos lesz az edzésed, herceg. – És már vissza is fordul a társai felé, mintha itt sem lennék. Megfeddett gyerekként, összeszorított ajkakkal egyenesedek fel.

- Nem lehetne…

- Nem – szakítja félbe a tapogatózó kérdésemet, mielőtt befejezhettem volna. – Már más dolgom van.

Haziz feje bújik ki vigyorogva a másik oldalról, hogy enyhítsen a rövidre zárt párbeszéd hangulatán.

- Kihasználjuk, hogy egyikünknek sincs dolga, és házi versenyt szervezünk – magyarázza lelkesen. Elkerekednek a szemeim az izgalmas lehetőség gondolatától.

- Én is beszállhatok? – kérdezem fellelkesülő mosollyal, csillogó kiskutya szemekkel. A bátyám hívta mindig így a könyörgő pillantásomat. A bizonytalan pillantások, amiket maguk között váltanak, nem kecsegtet sok jóval. Egyedül Haziz próbál apró bólogatással pozitív választ sugallni a többiek irányába, és talán Kaliq szemeiben látom, hogy a kíváncsisága felülkerekedne az aggályain.

- Nem – válaszol végül Jabir. Bosszantóan szereti ma ezt a szót. – A Sharibod csak arra adott engedélyt, hogy velem edz, a többiekről nem volt szó – jelenti ki véglegesen.

- Dahwara azt mondta, hogy választhatok, ki eddzen, ami azt sugallja, hogy mindannyiótokban megbízik eléggé – kerülöm ki a szokásaik szabta gátat. Tényleg az én döntésem volt, kétlem, hogy Dahwarát zavarná, ha a többi testőrétől is tanulok. Úgy láttam, hogy az edzések során szerencsére jóval lazábbak az érintés tiltásának a szabályai. Ráadásul engem sem kérdezett meg soha senki, hogy edzhet e Dahwarával, szóval ennyit erről.

Jabir elégedetlenül húzza el a száját, de látom, hogy az érvem sokakban célt talált. Valószínűleg ők is kíváncsiak, hogy mire vagyok képes. Minden igazi harcos kapna az alkalmon, hogy életében először kipróbálhassa magát egy másik nép harcosa ellen is. A most váltott pillantások egy fokkal ígéretesebbek.

- Nem vagy harcra kész állapotban – akadékoskodik tovább a mogorva edzőm. Végignézek magamon, és egyből a szemeimbe tűnnek a testem mellett a derekamra hulló, kékes fénnyel csillanó dús tincsek. Így mondjuk tényleg lehetetlen lenne harcolni. Sosem értettem a férfiakat, akik saját döntésből növesztik meg a hajukat. A bal csuklómon lévő szalag után nyúlok, de nincs ott. Biztos a szobámban hagytam a nagy kapkodás közepette.

Halkan, irritáltan sóhajtok egyet. Az idegesség megkörnyékez, de azonnal elhessegetem. Szükségem van már a mai éjszakánkra.

- Ha ezen múlik, levágom a hajamat – dünnyögöm sértetten. Igazából régóta gondolkodtam rajta, hogy meg kéne tennem. Apám mániája volt, hogy növesszem, de már nem állok a zsarnoksága alatt. Már senkinek nem kell tetszenem. Gyakorlott mozdulattal nyúlok be a buggyos nadrág alján szétnyíló vágáson, hogy előkapjam az egyik tőrömet. Még egy ilyen mondvacsinált indokot. Kihagyna a mókából egy átkozott hajgumi miatt. Ez már csak egy rossz vicc. Akkor mondja azt, hogy nem kedveli a képemet.

Sajnos Jabir ki is mondaná.

Gamal hosszú, íves szablyája állítja meg a tőröm egyszerű mozdulatát a szabad kezemben összefogott tincseim előtt. Most veszem észre a rám szegeződő, döbbent, elhűlt pillantásokat. Mindenki úgy kezeli ezeket a hosszú tincseket, mintha ennyi különböztetne meg egy alfát egy omegától. Mintha összedőlne a világ, ha egy rövid hajú vízmágus lenne a hercegük mellett. Az, hogy szép vagyok, nem tesz omegává.

- Arra semmi szükség, hercegem – válaszolja illedelmesen Gamal, majd felém nyújt egy narancssárga, feketével hímzett szalagot. Megadón, a tőrömet leengedve, bizonytalanul veszem el tőle, a pillantásom elidőzik a rövidre nyírt, őszbe hajló tincsein. Egyáltalán miért hord magánál szalagot? – Itt az ideje, hogy megmutasd nekünk is, mire vagy képes.

A döbbenettől eltátott szájjal, mosolyba forduló ajkakkal fogadom az engedélyt rejtő megjegyzését. Az izgatottság robbanásszerűen árad szét a végtagjaimban, már most harcra pezsdít.

- Köszönöm – suttogom megbűvölten.

- Ha vége a bajnokságnak, szeretném visszakérni, a Sharibom hímezte nekem – mutat vissza az egyik ujjával a szalagra, amivel épp a fejem fölé szorítom a majdnem elkaszált tincseimet. Szinte látom a fiatal, daliás harcost benne, aki ugyanezzel a szalaggal kötötte össze az akkor még hosszú haját.

- Természetesen – felelem hálásan. – Köszönöm Gamal. – És nem csak a szalagot, hanem azt, hogy a testőrség legtekintélyesebb tagjaként megtette az első lépést felém. – Ha nem tiltanák a törvényeink, most megölelnélek – vigyorodok el szélesen.

- Köszönöm, hogy nem teszed – hessegeti el a gyermeki lelkesedésemet egy kedves intéssel és egy olyan barátságos mosollyal, ami pont a szavai ellenkezőjét sugallja. Annyira különös ez a kultúra. Több szeretet képesek egyetlen pillantással kifejezni, mint a mi népünk érintésekkel. Régebben nem állt távol tőlem, hogy a hozzám közelállók nyakába ugorva örömködjek, mikor sikerült elérnem a tanulmányaimban egy nagyobb mérföldkövet. Bevallom, azért néha kicsit hiányzik ez a testi közvetlenség. Főleg, hogy az egyetlen ember, akit joggal ölelgethetnék örömömben, hallani sem akarna róla.

- De így, hogy páratlanul vagyunk, valaki mindig kimarad? – kérdezi elgondolkodva, már a folytatást tervezve Kaliq.

- Azt hittem, Rasidot néhány hét pihenőre ítélte Afrah – teszem kíváncsian a derekamra a kezemet, miközben a fehér kötésekkel díszített testőrre pillantok. Halk kuncogások jelzik, hogy mennyire szokták figyelembe venni ezeket az intéseket. Nem hibáztatom őket. Én sem lennék képes egy helyben feküdni, amíg mindenki más képzi magát.

- El is telt egy hét – vonja meg a vállát vigyorogva Rasid. – Edzenem kell, hogy legközelebb valaki mást kaszaboljanak le.

- Én ma néző leszek – jelenti ki váratlanul Jabir. Döbbenten kapom rá a pillantásomat. Ha az irányomba érzett ellenszenve vagy a páratlan számosságunk miatt száll ki, akkor inkább elmegyek én. Annak semmi értelme, hogy kitúrok valakit, aki jobban ideillik, mint én. A pillantása viszont valami egészen mást sugall. Most először látok benne talán valóságos, kézzel fogható tiszteletet, mikor rám néz. Nem értem. – Ha már harcolni engedem a tanítványomat, megfigyelem külső szemlélőként a gyengeségeit.

A mai nap sokadik döbbenete dermeszt le. Nem tudom, hogy az esik jobban, hogy a tanítványának nevezett, vagy az áldozat, amit épp meghoz azért, hogy jobb tanárom lehessen. De miért pont most?

Mikor leesik a válasz, hatalmasat koppan.

Mert az érvelésem közben akaratlanul is elárultam, hogy én magam választottam őt, nem pedig Dahwara ítélete volt. Eddig minden bizonnyal azt hitte, hogy ezzel akart tovább büntetni a Sharibom, pedig nem így van. Én akartam, hogy ő legyen az edzőm, egyrészt hogy bizonyíthassak neki, másrészt hogy minél gyorsabban fejlődhessek mellette. Az edzőtéren nem egy barátra, hanem egy ellenségre van nagyobb szükségem.

Ő is tudja, hogy csak egy kitartó, kihívásokat kereső harcos választana edzőjének valakit, aki látványosan gyűlöli. Egy olyan harcos, aki nem fél, hogy ha kemény kézzel, kíméletlenül bánnak vele. Egy tiszteletreméltó harcos. És életemben először pontosan ezt kapom tőle. Tiszteletet.

☀☀☀

Zihálva, a stabil testtartásomat megerősítve törlöm le a csuklómmal az ajkaim közül kicsorduló vércseppet. Az előbb majdnem sikerült elérnem a tőröm hegyével Gamal hátának a közepét, de időben perdült meg a tengelye körül, és a könyöke hangos puffanással találkozott az arccsontommal. Szerencsére sikerült egy gurulással hárítanom a lendületet, ami a földre tepert, és ugyanezzel a gurulással elkerültem a szablyája sújtó támadását is. Most egymástól egy hosszú karnyújtásnyira méregetjük a másikat, türelmesen várva a következő lépést. Ez az utolsó meccs. Mindketten fáradtak és nyűgösek vagyunk, és mindkettőnknek négy győzelem van a tarsolyában. Végre megmutathatnám Dahwarának, hogy nincs szükségem védelemre, de nem találok fogást ezen az emberen. Mindenhol ott van. Mindenre figyel. Mindenre számít, pedig olyan trükköket is bevetettem, amiket még sosem láthatott. Őt nem tudtam kizökkenteni azzal sem, hogy a vízzé váló kezemen átsuhan a kardja, vagy azzal, hogy képtelen megragadni egy végtagomat, mert kicsorog az ujjai közül. Néhány elismerő vicsort zsebeltem be, de kizökkenést vagy nyílt támadási felületet soha.

Fáradok. Normál esetben egy idős harcos ellen a hosszú küzdelem nekem kedvezne, de sajnos az elmúlt hónap rányomta a bélyegét az állóképességemre, tegnap este pedig kifárasztottam magamat a víztartalékaim kimerítésével. Pont emiatt nem is nagyon hívtam eddig segítségül a vizet a harcaimhoz, tartalékolom a fontosabb pillanatokra. Mint például ez.

Nem várom meg, hogy ő támadjon. Nekifutok, és fürge léptekkel termek a gyengébb oldalánál. A szablyáján csattan az egyik tőröm, de nem lendülök támadásba a másik kezemmel, ahogy azt várná, hanem a védekezés során behajlított térdére szökkenve kerülök fölé. A második légies léptemet felfelé löki egy teremtett vízbuborék. Bekerültem a kardja mögé. Az egyik térdemet a nyaka köré akasztva, a lendületem erejével rántom hátra, a zuhanása közben megperdülve húzom fel magamat és mellette, az egyik térdemmel a homokban érek földet. Egész életemben arra edzettek, hogy nálam nagyobb férfiakkal harcoljak, nem rémisztenek meg az ők ősember méretei sem.

Azonnal rájövök, hogy ezt a harci elemet nem a homokra tervezték. Elmarad a csattanás és az ütéstől a tüdejében rekedt levegő, a puha talaj régi barátként fogadja őt. A homok közelsége pedig az ő terepe. Egyelőre lassabban mozgok benne, mint ők. A fenébe. A lábaival egy villámgyors mozdulattal rúgja ki alólam a térdemet, és mikor hátra érkezek a homokba a kardja hegye a mellkasom közepébe szúródik. Nincs ideje kimondani, hogy győzött, mert egy hatalmas vízhullám sodorja oldalról a földre. Újra a fegyverek párbaja következik. Egyre türelmetlenebbül kóstolgatjuk egymást. A kezeim már gyengék, mindkét tőrömre szükségem van, hogy hárítsam az erőteljes csapásait. Hiába próbálkozok minden irányból, nem tudok még egyszer bejutni a kardja mögé. Már nem fukarkodunk a mágiahasználattal sem, tűz harcol vízzel, a pára fülsüketítő sistergése elnyomja a tőr és a szablya táncának a csilingelését.

A legalattomosabb támadásom az utolsó mentsvár. Nem gondoltam, hogy valaha ehhez nyúlok majd barátságos küzdelemben. A víz lassú kígyózással mászik az arcára, és nem ereszti őt. A tűz nem fog rajta, egy ilyen kicsi víztömeget órákig tudnék védelmezni. Dahwara tüze ellen talán nem, de Gamalé ellen igen.

Látom a pillantásában, hogy ő is tudja: innentől két perce van megnyerni ezt a párbajt, utána elkezd majd szédülni. Persze nem engedném megfulladni, de arra tökéletes, hogy elterelje a figyelmét. A kardja dühös elhatározással sújt le rám. Újabb és újabb gyilkos precizitással megtervezett ütést védek ki, viszont a szemembe csapódó, a semmiből megjelenő láng elrejti a rúgást, amire nem számítottam a lábaim alatt. Nem éget meg, de elvakít egy pillanatra. Hasra zuhanok, a koncentrációm megtörik, és ennyi elég, hogy párává égesse a fullasztó vízbuborékot az arcán. Fürgén felugranék, de a talpa a hátam közepére nehezedik iszonyatos erővel. Utolsó, dühös próbálkozásként megpróbálom lelökni magamról a mágiámmal, de a vizem cserben hagy. Elhasználtam a tartalékokat, amit tegnap éjszaka óta sikerült összekapargatni. Még ott lebegnek a küzdőtér különböző pontjain az eddig támadásra vagy védekezésre használt vízfoszlányaim, de közel sem elegendő, hogy ledöntse a lábáról.

Azt is tudja, hogy a homokban fekve az elementál formámat sem tudom segítségül hívni. Sarokba szorított. Vesztettem.

Azt hittem, nyerhetek. Azt hittem, bizonyíthatok.

Csak akkor száll le rólam, mikor érzi az izmaim megadó ellazulását. Egy néma nyögéssel kecmergek a hátamra. Most, hogy elillant a küzdelem okozta adrenalin, újult erővel érzem a sérüléseket, amiket a harcaim alatt gyűjtöttem. A mély vágást a bal felkaromon, az arcom zsibbadó lüktetését, a térdembe kapott rúgást és most a hátam közepére bezsebelt kisebb zúzódást, amivel végső megadásra késztetett Gamal. Szerencsére semmi olyasmi, ami nem fog holnapra rendbe jönni, de most egészen kellemetlen élményt nyújtanak.

Meglepetten nézek a felém nyújtott kézre, majd egy rövid tétovázás után elfogadom a segítséget. Mondhatjuk, hogy ez az érintés a küzdelem része volt.

- Köszönöm a harcot, hercegem. Egy évtizede nem szórakoztam ilyen jól – somolyogja szórakozottan a bajnokság győztese. Biztosan túloz, de azért megmosolyogtat a dicsérete. Mielőtt még elfelejteném, kioldom a hajamból a szalagot, és visszanyújtom neki.

- Én is élveztem, köszönöm – mosolyodok el bárgyún. A többiek a kerthelyiség szélén, a homokban terpeszkedve figyelték a küzdelmünket, most egy kupacba gyűlik a felspannolt társaság. Látom az új fény csillanását a rám vetülő pillantásokban. Még néhány ilyen alkalom, és talán egy lehetek közülük. Talán egy kicsit már most is így van.

A pillantásom végigsiklik a küzdőtéren elszórva magukra hagyott vízcseppeken, egy egyszerű legyintéssel gyűjtöm össze őket a közeli asztalon lévő kancsókba. Nem pazarlunk.

- Szuper voltál, Eryn – lép mellém Haziz széles vigyorral. Megmelengeti a szívemet, hogy már felvállalja az elmúlt hetekben szorosabbra kötődő barátságunkat. Ebben persze nagy szerepe van Janának is. Nem tudom nem észrevenni a köztük lévő szikrákat, pedig csak egy naiv gyerek vagyok. Hátha a többiek is kedvet kapnak végre, hogy Erynnek nevezzenek a folytonos hercegezés helyett.

- Te is, Haziz – mosolyodok el én is. Ugyan csak két győzelmet szerzett, Gamal után vele vívtam a legnehezebb csatámat. Lehet, hogy a társaival szemben most épp alul maradt, de ő volt a legrugalmasabb egy teljesen új harcstílus kezelésére. Gamalon és rajta kívül mindenki mást viszonylag könnyen ki tudtam zökkenteni valamivel. Nem ringatom magamat olyan tévképzetekbe, hogy mindenkinél erősebb vagyok, de most nálam volt az előny. Ha megismerik a harcstílusomat, ezt el fogom veszíteni. Muszáj lesz sokat edzenem, hogy ne veszítsem el a frissen szerzett tiszteletet is ezzel az előnnyel együtt.

A kertben lobogó tűz hosszú árnyak táncát veti a palota hófehér falára. A harc utáni felszabadult, nevetős párbeszédek egy pillanatra eltávolodnak, mikor rádöbbenek, hogy jó ideje leszállt az este.

Dahwara.

A sivatagi edzésünk.

Szó nélkül, a belebújós, könnyed ruhacipőt és a ledobott tőrjeimet a falnál hagyva, a földet alig érintő futólépésekkel indulok meg a palotába vezető széles kapu felé. Nem hiszem el, hogy nem vettem észre a lenyugvó napot. Ma mindenkit magamra haragítok a késéseimmel? Ez nem az én napom. Nagyon nem. Dahwara nagyon ideges lesz. Befordulok a kapun, de a szélsebes lendületem egy forró falba ütközik. A gyorsaságom erejével pattanok vissza a kert hálásan puha homokjába. Döbbenten, hatalmas szemekkel nézek fel a fölöttem szobrozó Sharibom semmitmondó pillantásába. Azt hittem tombolni fog, hogy elfeledkeztem az időről és megvárattam, de az arcára kiülő nyugalom valahogy még rémisztőbb.

- Dahwara – lehelem öntudatlanul. Most tétovázás nélkül, de meglepetten fogadom el a felém nyújtott kezet. Ez az egyetlen kéz, amit bármikor elfogadhatok. Könnyedén húz fel a földről. – Ne haragudj, elment az idő a házi bajnoksággal – magyarázom bűntudattal átszőtt hangon. Imádom a sivatagi óráinkat, eszem ágában sem volt ellógni a felelősség alól, csak túlságosan elhúzódtak a küzdelmeink.

- Tudom – feleli egyszerűen. – Legközelebb legyél figyelmesebb, és üzenj ha késni fogsz. – Ennyi? Nem szid le a felelőtlenségemért? Nem vágja a fejemhez, hogy játszok a koronaherceg idejével? Még csak azt sem mondta, hogy ne forduljon többet elő a késés. Nem értem ezt az embert.

A keze futón végigsimít a fejem tetején, majd tovább is sétál a testőrsége körébe. Egyre többször teszi ezt mostanában, de a szívem ahelyett, hogy megszokná, minden alkalommal egyre hevesebben reagál rá. Néhány másodpercig értetlenül bámulom, majd zavarodottan követem vissza az edzőtérre.

- Akkor nem megyünk? – kíváncsiskodok halkan, mikor utolérem.

- Ma már nem. Ránk fér egy kis pihenés. – Az arcom felforrósodik az emlékeztetőtől, hogy ha tartjuk az egy hete megbeszélt ütemtervet, ma együtt fogunk nyugovóra térni. Azóta mondjuk mindketten mélyen hallgattunk erről az egyezségről, néha megkérdőjelezem, hogy emlékszik e még rá egyáltalán. Vajon ha egyszerűen besétálna nélkülem a szobájába, lenne pofám követni őt? Valószínűleg nem. Csak reménykedni tudok, hogy tiszteletben tartja a megállapodásunkat, és nem kell majd könyörögnöm neki.

Nemsokára szolgálók jelennek meg, és a homokban kiterített szőnyegekre bőséges vacsorát hordanak. Egy koronaherceg meglepetése a testőrségének. A barátainak. A háttérbe húzódva, csendesen figyelem a különböző formában megnyilvánuló örömködéseket. A reakciójuk alapján nem ez az első alkalom, hogy Dahwara egy vacsorával lepi meg a társaságot egy átharcolt délután után. Gyakorlott csapatként ülnek le egy nagy körbe, és annyira természetesen gyúl fel a kör közepén egy mágikus tábortűz, hogy azt sem tudom, kinek a mágiája szülte. Annyit tudok, hogy nem a Sharibomé. Azt bárhol, bármikor felismerném.

Én nem követem őket. Hirtelen ugyanannak az elítélt kívülállónak érzem magamat, aki a közös sivatagi éjszakánk során voltam. Nem illek a baráti, közvetlen hangnembe, amit megütnek egymással. Ők együtt nőttek fel, én pedig csak egy senki vagyok.

Még.

Talán legközelebb már lesz jogom csatlakozni hozzájuk.

Talán egyszer lesz jogom rá.

Hangtalanul, az árnyékokba olvadva fordulok meg, és indulok vissza a palotába. A konyhában is ugyanez a vacsora vár, és amúgy is elfáradtam, jól fog esni a pihenés. Nem is tudom, hogy kibírtam volna e egy sivatagi edzést öt ilyen feszített tempójú küzdelem után. Minden fáj. A létezés. Kívül-belül. Most minden fáj.

- Neleryn. – Szoborrá dermedek Dahwara hangja hallatán. Hiába jóval halkabb náluk, egyetlen szava elég, hogy a többi beszélgetés elcsendesedjen. Nem válaszolok, csak álmosan hátrapillantok a vállam fölött. – Csatlakozz hozzánk.

A fáradtságom varázsütésre illan el a döbbenettől. Megfordulok, és csak most veszem észre azt, ami kiszúrhatta volna a szememet, ha kicsit figyelmesebb vagyok. Dahwara balján kihagytak nekem egy helyet. Nem ők zártak ki engem, hanem a bizonytalanságom és a kételyeim. Aprót bólintok, majd megigézett léptekkel sétálok hozzájuk, és ülök le törökülésben a Sharibom oldalán.

- Nem tudtam, hogy szívesen láttok e – mormogom őszintén. Az arcokon felsejlő mosolyok ugyan nem nyújtanak egyenes választ a kérdésre, de azt sejtetik, hogy sikerült leküzdenem az irántam érzett ellenszenvük nagy részét.

- A Sharibom vagy. Itt a helyed mellettem – feleli Dahwara egyszerűen. Ez sem válasz a kérdésre, de egyelőre megteszi. Bizonytalan mosollyal bólintok, majd nemsokára lecsapok az első olyan dologra, amivel eddig még nem találkoztam az asztalainkon. Egy nagy, félbetört kókuszdiót húzok az ölembe, és a belsejéből letörök egy hófehér kókuszdarabot. Elégedetten kezdem el rágcsálni az édes szerzeményt, miközben azon agyalok, hogy hogyan kéne kiinnom a benne lévő kókuszlevet a méltóságom megtartásával.

A beszélgetések újrakezdődnek, egyszerre több szálon is, kisebb csapatokba rendeződve. A vizeskancsók mellett egy édes illatot árasztó, vöröses borszerű folyadékot is hoznak a szolgálók. Az első megfigyelésem szerint inkább a fiatal társaság csap le rá, Gamal és Jabir maradnak a víznél.

Elgondolkodva méregetem a kókuszt, mélyen magamba szívom az illatát. Ez lesz a második kedvenc ízem itt. Egyelőre. Még annyi mindent fel kell fedeznem. Már épp rávenném magamat, hogy a számhoz emeljen a nagy félgömböt, mikor Dahwara szó nélkül felém nyújt egy szárított bambusz szárat. Felcsillanó szemekkel, boldog mosollyal veszem el tőle.

- Köszi – suttogom neki csendesen.

- Ne máár Dahwara! – szólal meg Kaliq harsányan a tűz túloldaláról. Egy kicsit már megérintette a hangját az alkohol. Nem nagyon, csak egy kicsit. Most először hallok tőlük ilyen informális megszólítást. Megnyugtat a tudat, hogy tényleg nem csak a testőrei, hanem talán a barátai is ezek az emberek. Eddig nem voltam teljesen biztos benne. – Hazizzal fogadtunk, hogy a nyakába önti e. – Nem tudok nem elvigyorodni a felháborodásán. Két bátyám van, tudom, hogy ez a jellegű piszkálódás a szeretet legőszintébb jele férfiak között.

- Melyikőtök fogadott arra, hogy nem? – kérdezem kíváncsian.

- Én – bólogat büszkén Haziz. Megjátszott megbotránkozással nézek Kaliqra, és megdobom az ajándékba kapott szívószálammal.

- A fogadás az fogadás – emelem a számhoz a kókuszdiót, és egyetlen csepp kifolyatása nélkül kiiszom a tartalmát, majd diadalittasan elmosolyodok. – A Sharibom megtanított, hogy a sivatagban nem szabad pazarolni – jelentem ki tudálékosan. Remélem legalább valami nagy dologban fogadtak, ha már hozzá tudtam segíteni Hazizt egy győzelemhez.

- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Gamal fürdővizét fogjuk inni a vacsorához – szól hozzá a pazarlás elkerülése témához Rasid is egy látványos fintorral. Rövid nevetéseket kap jutalmul. Ezekszerint nem kerülte el a figyelmüket, hogy mihez kezdtem a harcunk során megteremtett vízzel. Az oázisba is belevezethettem volna, de mivel ugyanabból a vízből iszunk, felesleges körnek éreztem.

- Ő legalább lefürdött – veti hozzá Haziz, miközben Gamal még mindig ronggyá ázott ruhái felé int. Upsz. Erről meg is feledkeztem. A hazámban természetes, hogy csöpögve sétál le mindkét fél egy csatatérről. – Legközelebb én akarok így harcolni Erynnel, frissítő lehet.

- Ahhoz elég jónak kéne lenned, hogy szüksége legyen a mágiájára ellened – hecceli Kaliq a fiatal srácot, aki a középső ujja dühös felemelésével válaszol, de azért az ajkain még mindig ott sejlik a nevetés. Úgy látszik vannak intések, amik minden birodalomban ugyanazt jelentik. – Én rühellek vizes lenni, örülök, hogy megúsztam a hullámokat. – Mindjárt kitalálja, hogy csak ezért engedte, hogy viszonylag könnyedén legyőzzem. Kár, hogy túl gonosz lenne ezt hangosan kimondani. Sosem lenne szívem megbántani őt, nem is beszélve arról, hogy ha kiismeri a harcstílusomat, biztosan visszakapom még ezt a vereséget.

- Pedig rád férne egy fürdés, Kaliq – kap Haziz az alkalmon, hogy visszavágjon az iménti beszólásra. Ez az a pont, amikor belőlem is előtör egy nevetés. Könnyekkel küszködve, a szemem sarkából látom Dahwara lassú, békés mosolyát. Ő nem nevet, de szerintem ez a mosoly is több, mint amit a legtöbb ember valaha látott tőle. Lélegzetelállítóan gyönyörűvé teszi az egzotikus arcát. A felívelő szemek sarkában apró ráncok vetnek árnyékokat. Bárcsak többet mosolyogna így. Bárcsak rám mosolyogna így. Megigézve, kicsit még el is komolyodva figyelem őt néhány másodpercig, mielőtt visszafordulok a társalgás lelkét nyújtó három ember irányába.

- Én sem szeretek vizes lenni – csúszik ki az ajkaimon a halk vallomás, amit még soha nem öntöttem szavakba. A Víz birodalmában olyan lenne ez a kijelentés, mintha itt azt mondaná valaki, hogy nem szereti a napsütést vagy a homokot. Elképzelhetetlen. Felháborító. Megvetendő. De ez a hely más. Itt olyanok vannak, mint én. Ők talán megértik.

- Ne mááár. Egy vízmágus nem mondhat ilyet – fakad ki nevetve Haziz. Én is elmosolyodok tőle. Hát, pedig megtettem. Talán jobban hasonlítunk egymáshoz, mint hitték.

- A tűzmágusok csak ivásra szükséges mennyiségig tűrik a vizet – jelenti ki Kaliq mulatságos komolysággal.

- Kivéve a hercegünk – veti közbe mulattatottan, mindentudóan Gamal.

- Tényleg – lelkesedik fel Kaliq. – Most már emlékszem, Dahwarát alig lehetett kirángatni a vízből, mikor gyerekek voltunk, és még nem volt lezárva az oázis. – Megilletődött mosollyal, kíváncsian figyelem a Sharibom nosztalgikus mosolyát, de mielőtt szúrós szavakba önthetném, hogy milyen érdekes, hogy ennyire vonzotta a víz, Rasid kezd bele egy sztoriba. Az ujjai apró mozdulatai nyomán kecses, percíz lángnyelvek rajzolják elénk a történetét vizuálisan is. Teljes ámulatba zuhanva, rajongva iszom magamba a látványt.

- Egyszer még gyerekként túl messzire csavarogtunk Dahwarával és Tarikkal a sivatagban, és egy homokvihar beomlasztotta a bejáratát a barlangnak, amiben meghúztuk magunkat. Két napba telt, hogy Dahwara kiszúrja, hogy a barlangi tó fenekéről beszűrődik egy halovány napsugár. – Az elénk festett kisfiúk tűzből alkotott formái ugrándoznak örömükben, de azonnal alább is hagy a lelkesedésük, amikor rádöbbennek, hogy mennyire mélyről jön a halovány fénysugár. – Volt egy víz alatti átjáró egy másik barlangba. Tarikkal mi odavesztünk volna, de ő nem. Ő átúszott az alagúton és hozott segítséget.

Tágra nyílt szemekkel figyelem a mélybe bukó fiút, aki félelmet nem ismerve küzdi át magát a szűk alagúton a víz alatt, és jut át a túloldalra. A kint ragadt lova átvészelte a homokvihart, és hűségesen várt a gazdájára. A történet végén a tűzből kirajzolódott Dahwara-forma egy fél tucat felnőttel tér vissza, akik elhordják a barlang száját elzáró köveket.

A döbbent ámulatomból Jana érkezése szakít ki. Vidáman köszönti a társaságot, és ösztönösen csusszanok közelebb Dahwarához, hogy helyet adjak neki, mikor leül közém és Jabir közé. Le merném fogadni, hogy pontosan ez volt a terve a helyválasztással. Ülhetett volna a bátyja mellé is, de ő inkább ezt választotta. Nem haragszom rá, a forróság, ami Dahwara bőréből árad rettenetesen jó érzés az egyre hidegebbé forduló éjszakában. Most jól jönne egy kendő, de a délutáni edzésre öltöztem, nem pedig erre a váratlan éjszakázásra.

- Nem is mesélted, hogy szeretted a vizet – vetem oldalra bátortalanul. Nem tudom leolvasni az arcvonásairól, hogy amiatt bosszús, hogy kiderült a titka vagy amiatt, hogy az istenek már akkor is játszadoztak a sorsunkkal.

- Régen volt. Nem sokkal később kiszáradt minden – feleli komoran. A társaságon végighullámzik a keserű szavak borús hangulata.

- A leggyönyörűbb természeti kincseink vesztek oda – fűzi hozzá Jabir mélabús nosztalgiával. – Egy ilyen barlangi tó partján kötöttük össze az életünket az omegámmal.

Mellkason vág a szavaiban rejlő nyers szomorúság. A gyász. A veszteség. Hogy lehet ennyi szomorúsággal beszélni egy ilyen gyönyörű emlékről?

- Lélegzetelállító lehetett – sóhajtom elcsendesült, megreszkető hangon. Ez az, amit elvettem Dahwarától. Azt, hogy egy olyan férfival kösse össze az életét, akit ő maga választ, és aki képes családot adni neki. Akkor talán ő is olyan szeretettel teli mosollyal beszélne a Sharabja születéséről, mint Jabir. Nekünk ez az emlék örökre vérrel és dühvel lesz átitatva. Örökre gyűlölet fogja szegélyezni az utunkat.

A lelkemre telepedő önvád és kétségbeesés szertefoszlik, mikor megérzem Dahwara forró érintését a Sharabomon. Megrezzenve, hatalmasra nyílt szemekkel fordulok felé. Most, hogy befejezte a vacsorát, kinyújtotta a lábait a tűz mellé, és a könyökein megtámaszkodva dőlt hátra. Így sikerült mögém csempésznie a bal kezét. Egy apró, észrevehetetlen érintés, ami végül ott felejtődik a derekamon. A mi kis titkunk. Talán egy olyan kezdet, amiről elkezdtem lemondani az elmúlt napokban. Nem. Arról már nem álmodom, de ez talán lehet egy barátság, egy szövetség kezdete.

Visszafordulok a társaság felé, de az arcomat lángra gyújtja a szívem felgyorsuló dübörgése.

- Az volt – válaszol közben Jabir, mit sem sejtve arról, hogy a világ a feje tetejére állt a párbeszédünk alatt. – A fiaim soha nem fogják megismerni a szépségét.

- Soha ne mondd, hogy soha, Jabir – mosolyodok el bizakodóan. A csípőmön pihenő kéz érintése olyan, mintha magát a jövőt öntötték volna bele a pillanatunk poharába. – Már ott van a változás szele a levegőben.

A semmiből feltámadó szél beletép a hajunkba, vad táncra serkenti a baráti kör közepén lobogó, meleget árasztó tüzet. Mintha az én szavaimra válaszolna, az oázis párás, frissítő illatát hozza felénk, és még egy ismeretlen illatot, ami egy régi otthont idéz.

- Nem is mondtad, hogy levegőmágus is vagy, Eryn – kuncogja viccelődve Kaliq. Elvigyorodva nézek fel a csillagtalan égboltra. Mostanában egyre többször látok felhőket az égen. Főleg éjszaka.

- Engem is ugyanúgy meglepett, mint titeket – adom meg magamat a kínos nevetésnek.

- Az istenek kedvelik őt – állapítja meg Gamal a maga sejtelmes stílusában.

- Kedveljék is, amennyi áldozatot hozott a kedvükért – szólal meg most először Jana is az érkezésekor elhadart köszönések óta. Zavartan tűröm a hajamat a fülem mögé. Néhány napja tagadtam volna, hogy kedvelnének, de ez a pillanat most más. Hetek óta először nem haragszom rájuk a terhek miatt, amiket a vállamra pakoltak. Egyszer talán visszatalál hozzám a beléjük fektetett hitem is.

Az ujjaim félénken csúsznak a kézre, ami még mindig derekamon pihen. A biztos pont az új életem kavargó óceánjában. Nem volt mindig így, de tudom, hogy most, hogy elfogadta a sorsunkat, ha szeretni soha nem is fog, mindig megingathatatlan támaszom lesz.

- Minden nap egyre kevesebbnek tűnik – suttogom, miközben mosolyogva figyelem a tűz megbabonázó táncát. A lángokból áradó meleg és Dahwara forró érintése egyelőre sikeresen távol tartják a feltámadott szél és az éjszaka hidegét. A keze mintha nem csak azt az egy pontot, hanem az egész testemet melegítené. A háttérben öblös kacajok és vidám sztorizgatások jelzik a téma zavartalan tovasiklását, de én még nem tudok kiszakadni a saját pillanatunkból. Nem merek ránézni, mert így legalább remélhetem, hogy ő is velem van.

Azelőtt megérzem a kövér, szitáló esőcseppek frissítő közeledését, hogy megérinthetnék a világunkat. Elmosolyodva, lehunyt szemekkel emelem az arcomat az ég felé.

Hát ez volt az az ismerős, mégis idegen illat. A sivatagban még az eső illata is más.

Már az első éjszaka lecsapott ránk egy homokvihar. Mintha az istenek is azt akarnák, hogy visszaforduljunk a főváros felé. De nem fogok meghajolni az akaratuk előtt.

Kendőmet mélyen arcomba húzva rántom meg Fayiz gyeplőjét. A szél oldalba kap minket, a mindig biztos lábak megcsúsznak a puha homokon. A dűne oldalára sodródtunk. Egyetlen óvatlan lépés, és tovább sodor magával az aranyló örvény. Körülöttem apró, mágikus lángok fénye jelzi a csoport többi tagját. Gyakorlott lovasok, de a homokvihar pusztító ereje ellen mi sem harcolhatunk örökké.

A süvítő széltől nem hallanák szavaim, így parázsgömböm ritmikus pulzálásával jelzem a parancsot. Lecsúszom lovam nyergéből, szorosan markolva a vékony kantárszárat. Lépteim óvatosak, de célirányosak. Nem tévedhettem el. Ha a kavargó homok megtévesztett, akkor mindannyiunk vesztét hozhattam el.

Mert dacolok az istenek akaratával.

A tünékeny homok kicsúszik csizmám alól. Fayiz ránt vissza, kimerült prüszköléssel hátrálva. Hibáztam.

Én sosem hibázok.

Dühösen haladok tovább. Az arcom védtelen részeit felsérti az apró, durva homokszemek kegyetlen támadása. A kínzó bizonytalanság mégis jobban tép belülről. Talán hiba volt elindulnom. De már képtelen voltam elviselni, hogy mások irányítsák az életemet. Úgy érzem minden kicsúszik a lábam alól, mint a sivatag bizonytalan homokja. Neleryn elvett tőlem minden döntési lehetőséget. Nem. Az istenek fosztottak meg tőle.

Talán mert túl sokat hibázok.

A csapat túlsó szélén felizzik egy tűzgömb. Mellkasomról felszakadnak a súlyok, és eltölt a megkönnyebbülés. Mégsem okoztam mások vesztét. Még nem.

Még így is hosszú percekbe, és vad küzdelembe telik, mire a barlangokhoz küzdjük magunkat. A dűnéről való ereszkedés közben Kaliqot kis híján összenyomta a saját lova, de végül mindenki épségben leért a dombok közt húzódó masszív sziklákhoz. A barlangrendszer természetes módon alakult ki, védelmet nyújtva a kritikus pillanatokban. Mint a mai. A legtágasabb, legvédettebb bemélyedést választjuk, ahol mind a heten elférünk a lovakkal együtt.

A kendőink nehezek a rájuk rakódott homoktól, az arcok feszültek, a tekintetek kimerültek. Ennek egy könnyed lovaglásnak kellett volna lennie, nem pedig vad küzdelemnek a tomboló sivataggal szemben. Dühösen tépem le magamról a sötétbarna anyagot, és hajamba túrva távolodom el a többiektől.

A barlang mélyebb részei csendesek és sötétek. A szél süvítése alig hallatszik le ide. Ez már az apró állatok birodalma, nem pedig a homoké. A mellettem lebegő parázsgömb tompa fénye nem erősödik. Hiába koncentrálok rá, képtelen vagyok erőre bírni a lángokat. Dühös szitkozódással csapok a kőfalra. A fájdalom is tompább, mint lennie kéne. Meg sem közelíti a folyamatos, tompa lüktetés kínzását, ami azóta erősödik, hogy elhagytam az oázist.

Talán hőguta.

Lecsúszok a fal tövébe, fejemet a csupasz sziklának döntve. Az embereim nem láthatnak gyengének. Előttük nem fedhetem fel, hogy mennyire nem vagyok saját magam. A testem és az elmém is kezd elgyengülni, mintha hetek óta nem aludtam volna igazán. Azt hittem az otthonom majd segít legyűrni a feszültséget, de semmi sem használ. A meditáció is csupán ideiglenes megoldás. Ziad sem több egyszerű figyelemelterelésnél. A megszokott dolgok biztonsága segít egyben tartani lassan repedező elmém darabjait. Talán utolért engem az őrület, ami sokak szerint a nagyapámat is hatalmába kerítette.

Ez a sors vár rám? Megbomlott elmével vezetni egy széteső birodalmat?

Az istenek humora kegyetlen.

Feszült sóhajjal veszem elő az apró fém tálat, amit a nyeregtáskában hoztam magammal. A meditáció talán ismét nyújt egy kis segítséget. Mégsem az olajjal teli üveget veszem elő. Ujjaim megremegnek, ahogy a kulacsomra fonódnak. Az apró vízsugár csobogása szinte üvöltve hívja fel magára a figyelmet a barlang sötét mélyén. Magam sem értem miért, de félig töltöm a tálat. Micsoda pazarlás.

Némán figyelem az elsimuló víztükröt. Parázsgömböm tompa fénye beragyogja a tükröződő felszínt. Túl nyugodt. Túl rendezett. Óvatosan érek hozzá, ujjaim fodrozódó gyűrűket keltenek. A sivatag forrósága ezt is felhevítette, mégis mintha először éreznék enyhűlést, mióta elhagytuk az oázist. Talán a Víz birodalmában támadott meg valami kór, amivel a testem nem tud megbirkózni.

Orrom hírtelen megtelik a friss forrásvíz szédítő illatával. Az illattal, amit a sivatagban egyetlen helyen érezhetek. Egyetlen ember mellett.

- Nem! – dühös kiáltással vágom falhoz a tálat. A csörömpölés fülsértő visszhangot ver, parázsgömböm pedig egy utolsó pislantással kialszik mellettem. Talán, hogy megóvjon a mérhetetlen vízpazarlás látványától.

Hiába.

A halkan csepegő víz hangjának ütemét veszi fel szívverésem. Ez a ritmus lesz a végzetem.

Ez fog az őrületbe hajtani.

oOoOo

- Herceg – Gamal hangja ránt vissza a valóságba. Fogalmam sincs mióta figyelem a mágikus tűz füsttelen lángjait. Ezek hamis lángok. Nincs, ami égjen, csak valamelyik testőröm mágiája táplálja őket, hogy melegen és fényesen tartsa a barlang egy részét. – Még egy napot tudunk várni, utána vissza kell indulnunk a fővárosba – irritáltan kapom tekintetem a komor arcra. Miért gondolja, hogy jobban tudja, mit kell tennünk, mint a leendő királya? Miért akar valaki ismét helyettem dönteni.

- Mióta követjük a te utasításaidat, Gamal? – a lángok meggyúlnak, vészjósló árnyékokat festve a kőfalakra. A sivatagi éjszaka hűvös levegője még fagyosabbá válik körülöttünk. Látom a pillanatnyi zavart a rám szegeződő tekintetekben.

- Csak arra utaltam, hogy a vizünk és az élelmünk sem tart ki tovább – tudom, hogy puszta tényeket közöl, de képtelen vagyok gátat szabni dühös felháborodásomnak. Nem kell kioktatnia arról, hogyan kell a csapatom vetnem. Tudom jól, hogy mik a korlátaink. Tudom jól, hogy meddig maradhatunk életben a sivatagban.

- Arra utaltál, hogy veszni hagynám az embereimet – hangom halk, de élesebb, mint bármilyen penge, amit emberi kéz képes kovácsolni. – Talán nem tartasz jó vezetőnek? – felemelkedek a padlóról, a lángok pedig követnek. A magasba szökve már-már a barlang plafonját érintik.

- Nincs senki, akit szívesebben szolgálnék, felség. Egyszerűen csak…

- Csak úgy gondolod, hogy te jobban tudnád vezetni őket. Hogy te jobb döntéseket hozhatsz, mint én. A koronaherceged. A leendő királyod – a lángok fénye megváltozik. Vakító fehérarany világosság ragyogja be a barlang minden pontját. Többen halkan felszisszenve takarják el szemüket. A lovak rémülten rángatják köteleiket. A forróság fullasztóvá válik. Számukra. Ezek a lángok képesek lennének elpusztítani őket.

- Dahwara – könnyed érintés felkaromon. A bőröm szinte felgyullad tőle. Az undor összeszorítja torkomat, elmémet elönti a düh. Alfám elégedetlenül morran föl, mert nem az ér hozzá, akire vágyik. Aki mellett most lenni akar.

Aki tehet erről az egészről.

- Eressz – ellököm magamtól a vékony alakot. Valaki elkapja őt, mielőtt a földre zuhanna. Afrah. A tekintetében ragyogó tiszta döbbenet arcon csap. Magamhoz térít egy pillanatra, éppen elég időre ahhoz, hogy megállítsam a felé nyújtózó gyilkos lángokat.

Mit művelek?

Hátrálok egy lépést. Sötétség borul a barlangra. A bőröm mintha tompán izzana. Nehéz lélegezni. Nehéz józanul gondolkodni.

Majdnem elpusztítottam őt.

Mert hozzám ért.

Mert ő nem a Sharibom.

Kendőmet arcomba húzva lépek ki a vadul tomboló viharba. A szél és a kavargó homok hangja elnyomja a fülemben szóló harci dob ritmusát. Nem maradhatok mellettük. Egyedül kell lennem. Mindenkinek így a biztonságosabb.

Csak pár lépést kell megtenni a szomszédos kisebb barlang bejártáig, de mintha az örökkévalóságig tartana. Dühös üvöltéssel esek térdre. Ujjaim a kendő alól kiszabaduló tincsek közé túrnak. Beletépek a vörös szálakba, de a fájdalom nem elég, hogy magamhoz térjek. Ehhez már túl mesze járok a fénytelen őrületben. Lángok gyulladnak körülöttem, de nem érzem a belőlük áradó hőt. Mintha idegenek lennének. Mintha nem is én irányítanám őket.

Feléjük nyúlok, hogy megérinthessem forróságukat, de kialszanak, mielőtt bőrömhöz érhetnének. Mintha valaki vizet locsolt volna rájuk.

Friss forrásvizet.

Ez a csepegés.

Állandóan hallom az őrjítő csepegést.

oOoOo

A negyedik nap reggelére vonul el a homokvihar.

Az időm nagy részét félrevonulva, a többiektől távol töltöttem. Éberen. Az álom elkerült, csak felületes sötétségbe zuhant időnként kimerült elmém. Nem volt kedvem a viccelődő történetekhez, sem Rasid játékaihoz a tűzzel. Nem tudtam kapcsolódni hozzájuk, mintha egy áthatolhatatlan, vastag tűzfal választana el mindentől és mindenkitől. A testőrségem állt mindig is a legközelebb hozzám a családom után, most mégis idegennek tűnnek, akiknek minden lépése csak irritál. Legszívesebben hazaküldtem volna mindannyijukat, hogy magányosan folytathassam az utamat. De nem tehettem.

A tekintetek kérdőn várták parancsomat, készen teljesíteni, bárhogyan is döntök. Ők hűségesek, bár nem érdemlem meg. Majdnem végeztem Afráhval. Akár mindannyiukkal megtehettem volna, ők mégis mellettem lovagolnak a lemenő nap aranyló fényében. Nem vontak felelősségre, nem vetették a szememre, hogy elárultam a bizalmukat. Pedig ezt tettem.

Dühöm időnként pusztító bozóttűzként kap lángra, máskor mélységes melankólia váltja fel. Az egyetlen, ami örök, az a halk csepegés elmém mélyén. A víz emléke, ami nincs mellettem. Aminek hiánya elpusztítja a józanságomat.

A távolban már kirajzolódnak az apró oázis zöld vonalai, ahová tarunk. Egy kisebb település, ami leginkább datolya termesztéssel foglalkozik. Ők látják el a fővárost is ezzel a gyümölccsel, cserébe megkapnak minden mást amire szükségük van. Kivéve vizet. Azt már senkinek sem tudunk adni. Éppen annyi van, hogy a saját túlélésünket biztosítsuk belőle.

Az utóbbi időben azonban túl gyakran láttak errefelé lázadókat. Időnként az oázisra is betörtek, leginkább élelemért és vízért. Valószínű tehát, hogy a közelben van valahol egy fészkük. Egyre közelebb jelennek meg a fővároshoz, egyre arcátlanabbak, és egyre többen vannak.

Egyre többen döntenek úgy, hogy az uralkodócsaládnak már nincs jövője. Talán igazuk volt. Neleryn érkezéséig. Ő a jövőnk. A reményünk. Az esélyünk a túlélésre. A Sharib, akire sosem vágytam. Akit az istenek kényszerítettek mellém.

Fayiz idegesen prüszkölve rángatja fejét. Orromba égett szőr orrfacsaró szaga kúszik be. Halk szisszenéssel húzom el ujjaimat megpörkölt sörényétől. Nem tudom irányítani. Az erőm, amiben mindig bízhattam, lassan fellázad ellenem. Ahogyan a népem.

Ahogyan a Sharibom.

- Felség! – túl későn hallom meg Haziz kiáltását. A homokból előbukkanó alak könnyedén sodor magával a nyeregből. Testünk kusza csomóba tekeredve zuhan a homokba. Fegyverek pendülése, lovak ideges nyerítése, és hangos kiáltások mosódnak össze egyetlen masszává.

A kendőm lesodródik fejemről, karom kényelmetlenül szorul testem alá. Nem érem el a fegyvereimet. A mellkasomon térdelő férfi vad vicsorral készül rám lesújtani. Pengéjén megcsillan a nap fénye. Ahogy a mellkasa közepén felbukkanó kard hegyén is.

Lelököm magamról élettelen testét, és előrántom kardomat. Túlerőben vannak. Ennyit látok, mielőtt egy újabb tőr lendülne az arcom felé. Végre szabadjára engedhetem a dühömet. Végre nem kell visszafogni az indulatokat, amik belülről szaggatnak szét. A tűz és acél harca ez. A mágiám talán cserben hagy, de a pengéim soha. Könnyedén vágnak bele az élő, puha húsba. Reccsenve zúzzák szét a törékeny csontot, aminek nekiütköznek. Bármennyire is próbálkoznak az ellenfeleim, nincs esélyük. Gyengék. Lassúak. Szánalmasak.

Kardommal félresöpröm a támadásokat, és könnyedén térek ki a düh vezérelt vágások elől. Túlságosan kiszámíthatóak. De nem úgy küzdenek, mint egy igazi harcos.

Arcom megrándul a combomba hasító fájdalomtól. Térdem megroggyan, de kitart. Hátra fordulok az orvul támadó lázadó felé, éppen időben, hogy elhajoljak a hátam felé tartó penge elől. Kivédem támadását. Kardom éles pendüléssel csúszik el az övén. Egymásnak feszülünk, de még sérülten is erősebb vagyok nála. Csizmája elakad egy földön heverő testben. Kihasználom bizonytalanságát, és kardom markolatéval sújtok le fejére. Szemei fennakadnak. Teste a társa mellé hanyatlik.

A homok szomjasan issza magába a kiontott vért.

Hiába jelennek meg szikrák a fiatal fiú ujjai között, késő. Csuklóját megragadva rántom magamhoz közel, szívébe mártva pengémet. Ajkai elnyílnak, tekintetében kihunynak a lángok. Az ő lelke már a sivatagé.

Zihálva eresztem el testét, ami roskadva csuklik össze. Testem feszültem várja a következő támadást, ami nem érkezik. Csak most tűnik fel. Csend van. Bénító csend.

A kíséretemből mindenki talpon van. Ziláltak, mocskosak, de élnek. Afrah már a vérző mellkasú Rasid mellett áll. Az ő arcán is van egy apró vágás, de ettől eltekintve jól van. A lázadók nem tekintették őt igazi ellenfélnek. Ez volt az egyik hibájuk a sok közül. Úgy tűnik az egyetlen komolyabb sérülés Rasidé, a többi nem több apró karcolásnál. Helyes. Nem hiába ők alkotják a testőrségemet.

Visszabicegek a férfihoz, akinek halántékából még mindig szivárog a vér. Ő az egyetlen, aki életben maradt, ebben biztos vagyok. Mindenki tudja a dolgát. Csak én ejtek foglyot és csak egyetlen egyet. Ezek a szabályaink.

Tarek mellém lép, intésemre előveszi a ruhájába rejtett apró tégelyt. A tetejét letekerve tartja az eszméletlen lázadó orra alá, akinek arca azonnal megrándul. Szemei kipattannak, karjai már mozdulnának, de lassú. Szánalmasan lassú. Végtelen gyűlölettel figyelem, ahogy Gamal és Haziz térdre rángatják őt, kezeit hátra feszítve tartják merev testét. Tekintete lassan kitisztul, ajkai őrült vigyorra húzódnak, mielőtt elém köpne. A vérrel kevert nyálat azonnal elnyeli a sivatag homokja. Ahogyan hamarosan az ő testét is el fogja.

- Ki a vezetőd? – tőrömet előhúzva lépek közelebb hozzá. Fel akar állni, de visszalökik őt a porba. – Válaszolj! – groteszk vigyora csak még inkább kiszélesedik. Fogait vörösre festi a szájából szivárgó vér.

- Azt hiszed parancsolhatsz nekem? – gúnyos nevetéssel nyalja meg ajkait. – Nem tartozom engedelmességgel egy senkinek – arcom megrándul a sértés hallatán. Ostoba kutya.

- A herceged vagyok – fölé magasodok, de ez nem riasztja meg. Mintha hiányozna belőle a halálfélelem. Talán rosszul gondoltam. Mégis igazi harcos lehet.

- Csak az ostobák hercege vagy, akiket még képes vagy megtéveszteni – Tarek a hajába markolva rántja hátra a lázadó fejét. Halkan felszisszen, de még mindig vigyorog.

- Hol van a rejtekhelyetek? – pengém kifeszített nyakának nyomom. Ahogy nyel, vékony sebet ejtek rajta. Át kéne vágnom a torkát. Meg kéne ölnöm őt. Itt és most. De élve több haszna van. Tarek kiválóan ért hozzá, hogyan szedjen ki információkat másokból, ha nem akarják önként odaadni.

- Mi mindenhol ott vagyunk – reszelős nevetéssel szegezi rám izzó szemeit. – Azt hiszed egy vízmágus majd segít rajtatok? Mit gondolsz meddig rejtheted el az igazságot? – a dühös lángokat felváltja egy jeges szorítás. Szívverésem lelassul, mellkasomban a félelem hűvös ujjai tapogatóznak. Én nem szoktam félni. – Ostobaság volt egyetlen embert hagynod a kis alfád mellett – nevetése gyomorforgató gurgulázásba csap át. Forró vére az arcomra spriccel, ahogy tőröm átvágja a torkát. Honnan tudta? Honnan tudta, hogy Neleryn alfa? Ez egy olyan titok, amit csak kevesen ismernek a palotában.

Némán figyelem a testet, amit arccal a porba hullik előttem. Olyan érzések gyúlnak lángra bennem, amikkel hosszú ideje nem találkoztam. Talán soha. Félelem. Aggodalom. Kétségbeesés. Alfám vadul követeli, hogy szálljak nyeregbe, és vágtassak vissza a városba. Nem kéne itt lennem. Nem kéne távol lennem tőle.

Rideg nyugalom álarcával törlöm tőrömet nadrágom még viszonylag tiszta szárába. nem foglalkozok a kényszerrel, ami visszahúz az irányába. Nem foglalkozom az összetartozás utáni vággyal, amit az istenek ültettek el a lelkemben. Erősebb vagyok annál, hogy puszta ösztönök vezéreljenek. Nem térhetek vissza.

Még nem.

Halkan füttyentek, mire Fayiz üget mellém. Ő is sértetlen. Feszült, füleit túl gyakran csapja hátra, de jól van. Végig simítok nyakán, de mielőtt felszállhatnék a nyeregbe, Afrah lép hozzám. Megragadja lovam kantárját, arca azt sugallja, hogy nem fog engedni. Dühöm felcsap, de most képes vagyok visszafogni magam. Egy rövid ideig.

- Elvérzel, mielőtt az oázishoz érünk – követem a combomra rebbenő pillantását. Nadrágom sötéten tapad bőrömhöz. A sebet nem látom, a fájdalom nem több tompa lüktetésnél, de pont ezért olyan halálos. Apró bólintással adok engedélyt, hogy mögém lépjen, és kezelésbe vegyen. Fogaimat összeszorítva szegezem pillantásomat a távolban nyújtózó, alkonyi árnyakba vesző pálmafákra.

Honnan tudta?

oOoOo

- Én nem árultam el a királyi családot! Itt mindenki hű a vérvonalhoz! Az életemre esküszöm, felség! – kifejezéstelen arccal figyelem a rémülten könyörgő férfit. A város vezetője. Egy vezető, aki az életéért könyörög és esküket tesz a következmények ismerete nélkül.

Szánalmas.

- Tudták, hogy jövünk. Tudták, hogy én jövök – máskülönben nem álltak volna lesben. Nem ennyien. Nem engem tekintve a legfontosabb célpontnak. Felkészültek voltak, ez pedig csak úgy lehetséges, ha ők informálták a lázadókat.

- Nem tudom hogyan jöhettek rá erre, esküszöm, hogy…

- Elég! – haragom ostorként hasít végig bőrén. Teste megvonaglik mágiám perzselő érintésétől. Hogyan létezhetnek ennyire gyenge alfák? Szégyent hoznak minden vezetőre. Levegő után kapva görnyed meg háta. A halálát akarom. Azt akarom, hogy szenvedjen, amiért elárult minket. Amiért elárult engem.

- Dahwara herceg – Gamal mély basszusa töri meg koncentrációmat. A szobában lévő parázstartók lángolnak. Pusztító narancsszín lángnyelvek törnek a magasba, hogy a következő pillanatban kialudjanak. Az erőm hullámzik. – Elég vért adtál ma már a sivatagnak. Talán Tarekre kéne hagynod. Ha valóban elárultak minket, ő megtudhatja – kivéve, ha végzek a férfival. Tudom, hogy erre gondol. Ma már elkövettem egy ostoba hibát a fogoly kivégzésével. És ha maradok, akkor újra meg fogom tenni.

Kelletlen bólintással fordítok hátat nekik, és hagyom el a termet. Combom fájdalmasan ellenkezik a gyors tempóval szemben, de nem állok meg. Nem, amíg a vízpartra nem érek. A sivatagi éjszaka sötétsége jótékony lepelként ölel körbe, takarva engem a kíváncsi szemek elől.

Nem törődve a szabályokkal, nem törődve a népünk túlélését szolgáló törvényekkel, belegázolok a vízbe. Szükségem van az érintésére. Szükségem van a nyugalomra, ami belőle árad. Szaggatott sóhajjal lélegzem be a párás levegőt. Tudom, hogy ez is csak rövid ideig tartó megoldás. Érzem, ahogy elmém újra szétcsúszik, az összeomlás határára sodródva.

- Nem vagyok önmagam, Afrah – tudom, hogy itt van. Tudom, hogy követett, és most a parton állva figyel. Nem kell ránéznem ahhoz, hogy érezzem a jelenlétét.

- Használd a megmaradt eszedet, gyermekem – hosszú évekkel ezelőtt szólított utoljára így. Mikor magához ölelt a törött bokámat ápolgatva. Mikor az karom épségéért küzdve próbálta az éber világban tartani elmémet. – Emlékezz, hogy mit tanultál a Sharab Shalaevarokról – tudom mire gondol. Az indulásom óta tudom. Azóta, hogy először megéreztem a vékony fonalat, ami visszahúzott a fővárosba. De nem foglalkoztam vele. Nem foglalkoztam az istenek akaratával. Azt hittem túljárhatok az eszükön. Azt hittem erősebb vagyok náluk. Le akartam dobni magamról a béklyókat, amiket rám kényszerítettek. De erősebben tartanak, mint hittem. Mint bárki hitte. Erről még a népünk sem tud sokat.

Hibáztam.

- Vele kellene lennem – küszködve ejtem ki a szavakat. Az az ostoba kölyök magához láncolt. Egyetlen érintéssel elérte, hogy egy megbomlott elméjű, önpusztító másává váljak önmagamnak, ha nem vagyok mellette. Mindent tönkretett. – Az ő hibája – szűröm fogaim között. A víz lassan gőzölögni kezd a bőrömből áradó forróságtól.

- Valóban így gondolod? – éles hangja irritál. Egy részem újra életre hívná a pusztító lángokat, csak hogy megszabaduljon tőle. Hogy megszabaduljon mindenkitől. – Ő az, aki létrehozta ezt a köteléket?

Igaza van.

Talán Neleryn is csak áldozat. Egy ostoba gyermek, aki ugyanúgy bábú az istenek sakktábláján, mint én.

Tehetetlen kiáltással csapok a vízfelszínre. A forró permet sűrűn és fullasztóan öleli körbe testemet.

Az istenek kényszerítenek minket erre. Ez a bosszújuk. Elpusztítjuk magunkat, ha nem engedelmeskedünk az akaratuknak.

Meg kell hajolnom előttük.

De vajon képes leszek rá?

oOoOo

- Hol van? – ingerült morranással ugrom le Fayiz nyergéből, és rángatom le magamról kendőmet. Remegő lovamat azonnal elvezetik, a másik szolgáló pedig rémülettől elnyílt szemekkel int a palotakert oázissal összeérő részei felé.

Pontosan tudja, hogy kit keresek. A fiút, akinek fogadnia kellett volna. A fiút, akinek ostobasága és gyengesége miatt visszaparancsoltak a fővárosba. Hátra hagytam az embereimet, hogy teljesítsem apám akaratát.

Hogy teljesítsem az istenek akaratát.

Mintha ők is azt akarták volna, hogy mihamarabb visszatérjek. A sivatag kegyes volt hozzám. Kimerültem, a sérülésem tompán lüktet, az elmém időről időre szétcsúszik, és haragom kontroll nélkül tör a felszínre a legapróbb, legjelentéktelenebb ingertől is. Gyűlölöm, ha helyettem döntenek. Gyűlölöm, ha mások parancsai szerint kell ugrálnom. De az apámnak nem mondhatok nemet.

Ostoba Neleryn.

Ostoba istenek.

A levegő forrón vibrál körülöttem, mintha a legkegyetlenebb, déli órákban lennénk, nem pedig az alkonyhoz közel. A kert szokatlanul csendes és kihalt. Csupán néhányan állnak a palotafal tövében. Tanácsosok, a szüleim, és Janna. Húgom arca sápadt és rémült, tekintete köztem, és az oázis vize közt cikázik. Pontosan tudom, hogy miért. Nincs szükség szavakra ahhoz, hogy tudjam, hol van ő. Már érzem.

A partra lépve figyelem a háborgó vízfelszínt. Újabb szabályt szegett meg. Ha a tettével használhatatlanná tette az oázist, akkor az ő lelkén fog száradni több száz tűzmágus halála. Remélem tisztában van mindezzel. Ellenállok a dühös késztetésnek, hogy leússzak érte a víz mélyére, és felrángassam onnan.

Türelmet erőltetve magamra mozdulatlanul figyelem a partra futó hullámokat. Ujjaim ökölbe szorulnak, bőröm elviselhetetlenül forróvá válik. Mintha a bennem tomboló lángok képesek lennének felemészteni a saját testemet is.

Mintha ő is érezné, hogy itt vagyok. Nem telik el sok idő, és a víz még vadabbá válik. Buborékok és hullámok sokasága veszi át az uralmat. Egy alak emelkedik lassan a felszínre. Egy víz elementál. A Sharibom. Dühöm azonnal fellángol az ismerős forma láttán. A végzetes éjszaka emlékei pusztító futótűzként vágnak keresztül elmémen.

- Hogy merészelted? – megáll előttem. Teste körül több ezer vízcsepp ragyog, mintha apró gyémántok lennének. Dühös. Nem látom a haragtól eltorzult vonásokat, de érzem a pusztító megvetést, ami a saját lelkemben is tombol. A szemei mágiával telt kék ragyogása nem evilági. – Nem volt jogod ehhez! – hangja idegen a sivatagban. A viharos óceán hangja. A háborgó tenger pusztító erejét ígérő dallam. Dühe csak tovább szítja az enyémet.

- Még ahhoz is jogom lett volna, hogy megöljelek, mikor megpecsételted a sorsunkat – talán máris elfelejtette, hogy miatta állunk most itt? Az ő ostoba meggondolatlansága sodort miket az őrület szélére? Talán tényleg meg kellett volna tennem. Végeznem kellett volna vele. Vagy csupán hagyni, hogy a kötelékünk pusztítsa el őt. Egy halott Sharib is jobban a hasznomra lehetne, mint egy ostoba, gyenge gyermek. Okkal rejtegette őt a családja. Okkal vetette meg a saját apja. Csak szégyent hoz mindenkire.

Túl későn veszem észre, az oázisból felcsapó óriási hullámot. A mágiával felerősített habok hátra taszítják testemet. Hátam egy pálmafa érdes törzsének csapódik, kiszorítva mellkasomból a levegőt. A víznek le kéne hűtenie, de csak még jobban felbőszít. A bőrömről pillanatok alatt párolognak el a tünékeny cseppek.

Hogy merészel rám támadni? Ennyire vágyik a lassú, fájdalmas halálra?

Lángok csapnak a magasba körülöttünk. Különös táncot járnak az örvénylő vízzel. Mint azon az estén, mikor felmértük az egymás erejét. Már akkor el kellett volna pusztítanom őt a hazugságáért. A bolondját akarta járatni velem. Egy koronaherceggel.

Erős, de nálam nem erősebb. Nem lenne esélye.

- Én vagyok az egyetlen sikere az útnak, amit a birodalmamba tettetek. Ha nem jöttél rá erre mostanáig, ostobább vagy, mint hittem – szavai a húsomba vájnak. Az arcátlansága legalább olyan dühítő, mint a tudat, hogy igaza van. A népemnek azonnali segítség kellett. Az istenek nekem adták őt. De én gondolkodás nélkül visszaadnám ezt az ajándékot. Nem kértem a láncokat, amik korlátoznak. Nem kértem egy gyenge pontot, amivel sebezhetővé váltam. Nem kértem egy meggondolatlan gyermeket az oldalamra.

A lángok támadásra készen kapnak a levegőben kavargó víz felé. Fájdalmat akarok okozni neki. Azt akarom, hogy érezze a tehetetlenséget, amit én. Hogy megértse, milyen érzés kiszolgáltatottnak és megalázottnak lenni. Már semmiben sem dönthetek. Mindent megírtak helyettem az istenek.

- Bátor szavak valakitől, aki megint az elementál formája mögé bújik – legszívesebben elé köpnék, de még annyi vizet is sajnálok rá. Ha igazán bátor harcos lenne, szemtől szemben állna ki ellenem. Nem egy érinthetetlen pocsolya képében. De ő megint csak menekül. Ahogyan azon az estén is tette. Ha vállalta volna a tettei következményét, talán minden másképp alakul. Talán már akkor végzek vele. Vagy már akkor elülteti a tisztelet magvait a lelkemben, amik mára már szárba szökkentek volna. De helyettünk csak gyűlölet és megvetés terem.

- Van fogalmad róla, hogy miket tettem? Hogy miket mondtam? – az őrület őt is elérte. Kifordult magából, ahogyan én. Azt hiszi csak ő az áldozat? Azt hiszi szánt szándékkal tettem kockára egy küldetés sikerét? Elképzelése sincs, miket tettem. Hogy kiknek akartam ártani. De én vállalom a következményeket.

- Megint másokra hárítanád a felelősséget a tetteidért? – lehet, hogy a kötelékünk az istenek műve, de a kezét nem ők irányították azon az éjszakán. Lehet, hogy az őrület, ami sújt minket az istenek bosszúja, de nem ők irányították a nyelvét és a kezeit. Minden, amit mondott vagy tett, csak az ő felelőssége. Senki másé.

A felém csapódó víz nyaláb nem taszít ismét hátra. Helyette körém csavarodik, mint egy veszedelmes óriáskígyó. A mágia bizsergeti bőrömet, de nem tud fájdalmat okozni nekem. Ahogyan én sem neki. Őt az én erőm védi. Őt nem tudnám mágiával elpusztítani.

Gyűlölöm az isteneket, amiért ettől is megfosztottak.

- Te talán nem ugyanezt csinálod? Te hagytál itt, de az én hibám, mert megérintettelek. Te hozol szégyent a Sharab Shalaevarra a ribancodért, de az én hibám, mert elvettem tőled a választás lehetőségét. A te bűneid listája kezd hosszabb lenni, mint az enyém, Dahwara – arcátlansága csak még több olajat önt a lobogó lángokra. A fojtogató vízcsápok forró párává válnak. Nem tűröm, hogy folytassa. Nem tűröm, hogy még jobban megalázzon a családom előtt. Azt hiszi, hogy mindent tud. Azt hiszi, hogy ismer. Sosem hoznék szégyent a Sharab Shalaevarra.

Itt az alkalom. A mágiája feladja a küzdelmet. Az elementál forma lassan eltűnik. Nem szándékosan. Látom a megjelenő óceánkék szemek döbbent pillantásán. Fakó bőre egyre több helyen válik láthatóvá. Kecses nyaka védtelenül tűnik elő. Egyetlen mozdulat lenne. Egyetlen mozdulat, és a feje a porba hullik. De nem mozdulok. Mintha karjaim ólomsúlyúak lennének. Alfám dühös morgással veszi át testem irányítását. A lángok elhalnak körülöttünk, halott növényeket hagyva maguk után. A levegőben örvénylő vizet már a homok issza magába. Itt jó helyen van. Itt az oázis fogja visszahódítani.

Arca megrándul, ahogy lassan teljesen visszatér emberi testébe. Tekintetén eluralkodik a kimerültség, és a legyőzöttség fájdalma. Tudja, hogy veszített. Tudja, hogy végezhetnék vele. De nem teszem. Nem tudom megtenni. Ő csak egy fiatal fiú. A Sharibom. Dühöm az oázis vizével együtt párolog el testemből. Hagyom, hogy alfám irányítson. Hagyom, hogy engedjen az ösztönöknek. Hagyom, hogy az istenek elhatározásra szerint cselekedjen.

Magamhoz húzom karcsú testét, hátát a pálmának döntve. Nem erővel csapom neki, hanem óvó gondoskodással. Alfám birtoklási vágya elnyomja a pusztítás iránti késztetésemet. Végre visszatérhetett ahhoz, aki az övé. A párjához. A Sharibjához.

Testemmel takarom el őt a kíváncsi szemek elől. A gondolat, hogy bári megláthatja meztelenségét, nagyobb őrületet szül, mint bármi korábban. Ő az enyém. Hozzám simuló bőre még az éjszakához képest is hűvös, mégis érzem, hogy erre van szükségem. Az igazi megváltást mégis a mellkasomra simuló önkéntelen érintés hozza el. Tenyere nyomán józanító hullám indul útnak testemben. A nyugalom, ami hetek óta elkerült, végre megérkezett. Csak ő kellett hozzá. A feszültség eltűnik izmaiból. Már nem több egy kimerült, fájdalmakkal küzdő fiatal fiúnál. A teste ugyan ép, de a lelkét meggyötörtem.

- Hetek óta küzdök, hogy méltó Sharibod legyek, és te visszalöktél a kezdővonalra – hangja erőtlen és elkeseredett. Ugyanazt a reményvesztettséget hallom benne, amit a tekintetében is látok. Tudom, hogy megtett mindent. Láttam, ahogy a népemmel bánt. Láttam, ahogy a tanácsüléseken viselkedett. Sokkal jobb Saharibbá vált, ilyen rövid idő alatt, mit én. De még ezzel is csak feldühített, mert a saját hibáimra emlékeztetett. Amiket újra és újra elkövettem tehetetlen dühömben.

- Szerinted én szándékosan kínoztam magamat? Magunkat – nem tudhattam, hogy pontosan milyen hatása lesz a távolságtartásomnak. Tudtam, hogy meg kellene őt érintenem. De azt hittem el tudom viselni a következményeket. Nem gondoltam volna, hogy az istenek ennyire kegyetlenek. Bebizonyították, hogy nem harcolhatok ellenük tovább.

Többé már nem.

Érzem, ahogy az ébren töltött éjszakák, a testemet tépő folyamatos düh és elégedetlenkedés okozta kimerültség lassan kiteljesedik. A hangom mintha nem is az enyém lenne. Ez nem egy büszke koronaherceg hangja. Ez egy hercegé, akinek meg kellett hunyászkodnia az istenei előtt.

Végül valóban a saját csökönyösségem lett a vesztem, ahogyan Afrah is figyelmeztetett. Ha hallgatok rá, ezt mind elkerülhettük volna. Nem aláztuk volna meg magunkat azok előtt, akik fontosak a számunkra. Nem követtünk volna el szinte végzetes hibákat. Próbálom megtalálni a megfelelő szavakat, de az elmém még nem egészen tiszta. Még nem teljesen az enyém. Neleryn érintése elfojtotta ugyan a lángokat, de nem volt benne elég erő, hogy teljesen ki is oltsa őket.

- Szóval megint ostobán és meggondolatlanul cselekedtél – a mosoly, ami ajkain játszik, és a szavaim, amiket ellenem fordít, fel kéne, hogy dühítsenek. Mégsem érzek mást, csak nyugalmat és elégedettséget. Sosem lesz olyan Sharib, aki szó nélkül teljesíti a parancsaim. Mindig szembe fog szegülni velem, ha úgy érzi ez a helyes. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó vitánk. És talán nem is a legpusztítóbb. De a következő alkalommal már sokkal inkább önmagunk leszünk.

- Megfojtalak – inkább a megszokás mondatja velem, semmint a valódi düh. Az ólmos fáradtság lehetetlenné teszi, hogy felélénküljenek a harag lángjai. Vagy talán nem is a fáradtság teszi, hanem ő?

Engedek a késztetésnek, és a Sharabjára simítom kezemet. A gyulladás már elmúlt, de az örökké tartó kötelék jele elüt bőre tökéletes puhaságától. Mintha felerősödnének a testemben garázdálkodó hűsítő, tisztító hullámok. Megremeg, pilláit félig lehunyja, mintha az ő teste is erre a pillanatra várt volna. Talán így is van. Alfám követelőzve ösztökél, hogy még több remegést váltsak ki a Sharibomból. Hogy fúrjam arcomat a nyakába, kiélvezve a bőréből áradó friss forrásvíz illatát. Sosem tagadtam, hogy gyönyörű. A szépsége túlszárnyal bárkit a sivatagban. És az enyém.

De tisztelnem kell a hagyományaikat. Ő még egy gyermek a népe szemében. Nem tehetem azt egy gyerekkel, amire alfám vágyik. Ezt a határt még az őrület forróságában sem lépném át. Ujjaim puha bőrébe süllyednek, de ez minden, amit megengedek magamnak.

- Gyerünk. Úgy látom a törvényeiteket amúgy is semmibe veszed – tekintetében a tompaságot túlragyogva jelenik meg egy kihívó szikra. Ha több ereje lenne, biztosan a hangjában is hallanám a dacosságot.

- Neleryn – miért célja, hogy újra feldühítsen? Miért nem tudja legalább egy rövid időre befogni a száját, és kiélvezni a hamis békét, amit a Sharabjaink adnak nekünk. – Ha semmibe venném őket, rég nem élnél – a Sharib gyilkosság az egyik legnagyobb bűn, amit a népünkben el lehet követni. És mégis mégis megtettem volna, ha figyelmen kívül hagyom a szigorú törvényeket. Talán nem voltam jó Sharib. Talán elhanyagoltam a kötelességeimet. Se sosem tettem olyat, amivel célzottan megszegtem volna bármelyik megszeghetetlen szabályunkat. Jobb vagyok annál, mint amit ő feltételez rólam.

Tenyere lecsúszik mellkaromról, teste egyre jobban elernyed. Az ereje elfogyott, a fáradsága lassan győzedelmeskedik, ahogyan az enyém is. Nem fogom hagyni, hogy mások szeme láttára roskadjon a földre. Nem láthatják a teljes bukását, különben elveszítené minden tekintélyét.

Ahogy megszűnik az érintés a Sharibjainkon, érzem a megmagyarázhatatlan harag ébredését. Mintha elvágták volna a nyugalmam forrását. Gyűlölöm, hogy ennyire kiszolgáltatott vagyok.

Összeszorított fogakkal tekerem be őt kendőmbe. A nadrággal ellentétben ez nem vérfoltos, a harc után lecseréltem. Szerencse. Nem akarnám egy mocskos anyagdarabba bugyolálni a testét. De megtenném, mert nem láthatja más a meztelenségét. Még én magam is próbálok nem tudomást venni róla. Így könnyebb kordában tartani a vágyakat.

- Eltakartad a Sharabomat – még félálomban is a törvényeinkkel foglalkozik. Jobban tenné, ha végre befogná a száját, és aludna. Amíg én tartom a karjaimban súlytalan testét, nem számít, hogy látható-e a Sharab. Mindenki tudja, hogy ő az enyém.

- Csend legyen – morogva próbálom végre elérni, hogy elhallgasson. A beszéde irritál. A minket figyelő tekintetek fájó ítélkezése feldühít. Az istenek kegyetlenségétől legszívesebben ordítanék. De minden érzés mérséklődik, mikor ismét a Sharabomhoz ér.

Gyűlölöm a kiszolgáltatottságot.

Nem nézek családomra, se senki másra. Lábam nyilal a plusz teher okozta megerőltetéstől, de nem foglalkozok vele. Most nem számít más, csak hogy mielőbb kettesben maradjunk, és véget vessünk az őrületünknek.

- Azt fogják hinni, hogy gyenge vagyok – már nincs velem egészen. Hangja belevész a pálmafák leveleinek halk suhogásába. Látták hogyan harcol. Látták az elementál alakját. Látták hogyan veszi fel a teremtett víz a versenyt a lángjaimmal. Senki sem fogja gyengének gondolni őt.

- Gyenge vagy – mormogom halkan. De ez csak egy állapot. Lemerítette magát. Mindenki mágiájának vannak határai. Nem tudhatom mennyit használt el belőle az elmúlt héten. Nem tudom mennyit kellett küzdenie saját magával. Felesleges lenne hazudnom, csak hogy jobban érezze magát. Most gyengébb egy frissen kikelt sólyomfiókánál. De ha elég időt kap, képes lesz használni a karmait.

A folyosók kihaltak, senkivel sem találkozunk, míg a szobámhoz nem érek. Neleryn békés szuszogása a ritmus, ami lépteimet vezeti. Még alvás közben is a Sharabomat érinti, mintha ez lenne a legbiztonságosabb menedék a számára. Pedig pont, hogy ez a kötés volt, ami kiszolgáltatottá tett minket.

Óvatosan teszem le őt a bordó párnák és takarók közé. Az ágy körül parázsgömbök gyulladnak, amik narancsos fénybe vonják testét. A kendőm lecsúszott derekára, de kékbe hajló ezüst tincsei élő takaróként ölelik testét. Nem illik ide. És mégis tökéletesen passzol a szobám homályába. Hogyan tartozhat ez a szépség egy alfához, vagy bétához? Az istenek félrenézhettek valamit, amikor a sorsunkat írták.

Elszakítom róla tekintetem, alfám és Sharabom türelmetlen követelésével mit sem törődve cserélem le nadrágomat. Az út porát Neleryn dühe már lemosta rólam. Ez az egy haszna volt az örült vitának. Ostobán viselkedett. Ahogyan én is.

A hajamat összetartó bőrszalagot is a nadrágom mellé dobom, mielőtt visszatérnék az ágyhoz. Néma sóhajjal gyűjtöm össze erőmet, és fekszem mellé. Nem kell sokat helyezkednünk ahhoz, hogy a megfelelő pozícióba kerüljünk. Mintha a teste álmában is érezné, hogyan kerülhet közel a mellkasomba égetett jelhez. Lassan újra elcsitulnak kavargó gondolataim. Ujjaim Neleryn csípőjén futnak végig újra és újra, követve a bőrébe égett mintát. Légzése egyenletes, teste úgy simul az enyémhez, mintha a tökéletes kiegészítésem lenne. A vágy, ami visszahajtott mellé a sivatagból, lassan elül. Átveszi a helyét a tompa üresség, amit nem tudom, mivel kéne megtöltenem.

A napok óta tartó alváshiány lassan győzedelmeskedik. A plafonon játszadozó árnyak összeolvadnak.

Valami megváltozott. Valami más. Már félig az álmok homokjába süllyedek, mikor megvilágosodom.

Az őrjítő csepegés halkan csordogáló folyó békés dallamává vált.

Csak mert mellette vagyok.

oOoOo

A világ lassan életre kel körülöttünk. A mozdulatlan forróságba léptek zaja vegyül. Nesztelen, osonó léptek, de én meghallom őket. Többször járnak az ajtóm előtt, majd távolodnak el újra. Ugyanúgy tartozhatnak Janához, mint Afrához. Késő délután van, a csapatomnak is vissza kellett már térnie. A csapatnak, akiket elárultam.

Magamat átkozva figyelem a színes üvegek okozta különleges fényjátékot a plafonon. Ők váltották az éjszaka árnyainak táncát. A sivatag minden napszakban gyönyörű, és tartogat meglepetéseket azok számára, akik elég figyelmesek.

Ha önmagam vagyok, sosem szóltam volna úgy hozzájuk, ahogyan a barlangoknál tettem. Sosem támadtam volna rá Afráhra valódi gyilkos szándékkal. És sosem követek el olyan ostoba hibát, hogy megölöm az egyetlen foglyot, akiből információkat tudtunk volna kiszedni. Az oázis vezetője valóban ártatlan volt. Rasid semmit sem tudott meg tőle, pedig igazán megerőltetnie sem kellett magát. Túl gyáva volt ahhoz, hogy sokáig ellenálljon a vallatásnak, nem kockáztatta volna a felesleges fájdalmat.

Az ostobaságom miatt egy ártatlant is meg kellett kínozni.

Ujjaim megszorulnak Sharibom derekán. A heg érintése segít kontroll alatt tartani dühömet.

Túl vak és makacs voltam, hogy hamarabb észrevegyem a jeleket. Mindent betudtam a sértettség érzésének. Valóban megalázott. Valóban ostoba és meggondolatlan volt. Valóban megpecsételte a sorsunkat. De nem teljesen az ő hibája volt. Az istenek döntöttek úgy, hogy az érintésének ennyire súlyos következményei legyenek. Következmények, amikkel nem tudok harcolni. Van hatalom, ami erősebb nálam.

Ez nem azt jelenti, hogy megbocsátottam az oldalamhoz simuló fiú botorságát. Még mindig érzem a dühös sértettséget, ha arra gondolok, hogy mit tett. Az kéretlen érintés. A gyáva megfutamodás. Talán tényleg ajándéknak szánták őt az istenek, de az átadása katasztófába torkollott.

Abban azonban igaza van, hogy hibáztam. Nem is egyszer. Engedtem, hogy az indulataim magukkal sodorjanak. Nem voltam önmagam. Évek óta nyomja a vállamat népem szenvedésének terhe, de sosem váltam dühöngő, ostoba, felelőtlen herceggé a feladatok súlya alatt.

Ez a fiú azonban összezavar.

Mintha csak érezné, hogy körülötte forognak gondolataim, lassan megmozdul. Ujjai megrezzennek mellkasomon, pillái lepkeszárnyakként érintik oldalamat. Jobban ki lehetett merülve nálam. Vagy egyszerűen csak kevesebb gondolat kavarog a fejében. Engem kirángatott álmomból a tetteimnek a súlya. Ő talán nem követett el annyi hibát, mint én.

Bőre hűsítő érintse eltávolodik tőlem. Nem fordítom felé tekintetemet, még nem állok rá készen, hogy visszasüllyedjünk az egymás gyűlöletére épülő világunkba. Nem tudom mihez kéne kezdenem vele.

„Én vagyok az egyetlen sikere az útnak, amit a birodalmamba tettetek”

Igaza van. Gyűlölöm, de igaza van. De min változtat mindez? Átformálódhat a róla alkotott képem csupán attól, hogy mellettem van? Talán, ha hagyom, hogy megmutassa az igazi arcát, ahogyan Afrah is mondta. Értékelnem kéne az ajándékot, amit a népem kapott. Olyan Sharibbá kéne válnom, aki méltó rá, hogy egy vízmágus legyen az oldalán, aki a népe utolsó reményét hordozza magában.

De talán most először fogok igazán nagy kudarcot vallani.

Az ágy megmozdul, ahogy lassan felül. Nem kell ránéznem, hogy tudjam, távozásra készül. Megtettük a kötelességünket. A Sharibjaink megnyugodtak, a gondolataink és a mágiánk újra a miéink. De vajon meddig?

Magam sem tudom igazán miért nyúlok csuklója után. Ujjaim gyengéden szorulnak köré, pedig könnyedén össze is roppanthatnám. Mikor felesel, nem tűnik ennyire törékenynek és aprónak. Így viszont, az ágyam szélén ülve, a takaróra omló tincsek védelmében olyan, mint egy gyönyörű szerető. Tekintetem akaratlanul siklik az ezüst szálak alatt sejlő fenék vonalára. Alfám elégedettségét nem lehetne szavakba önteni. De nem törődök vele, ahogyan még szűkebbé nadrágommal sem. Most nem ennek van itt az ideje.

- Többször nem fog előfordulni – nem vagyok képes bocsánatkérésre. Nincs is miért bocsánatot kérnem. Egyszerűen csak kiegyenlítettem a tartozást. Az ő ostobasága az enyémmel szemben. Talán így könnyebb lesz túllátnom az iránta érzett ellenszenvemen.

Néhány pillanatnyi feszült csend után megmozdul. A napfényben játszó tincsek megrebbennek, ahogy hátra fordítja fejét. Ajkain egy apró, bizonytalan mosoly pihen. Talán a legőszintébb, amit valaha láttam. Tekintete nyugodt, akár az oázis egy szélcsendes napon. Ha léteznek a mesékben szereplő vízi tündérek, így nézhetnek ki. Gyönyörű.

- Köszönöm – megértette, hogy ez a legtöbb, amit kaphat. Többé nem engedem, hogy a sértett önérzetem elvakítson.

- Minden második héten együtt alszunk egyszer – ez a legjobb megoldás. Egyelőre nem várhat senki többet tőlünk. Idegenek vagyunk egymás számára. Két büszke herceg, akit egymás mellé kényszerítettek az istenek. Jobban kéne taszítania az együtt alvás gondolatának. Talán az alfám birtoklási vágya teszi elfogadhatóbbá. Ezzel őt, és a Sharabokat is elégedetté teszem.

- Minden héten – hangja halk, de határozott. Tudom, hogy ebben nem fog engedni. És jól is teszi. Ezt kellett volna javasolnom, de képtelen voltam megtenni. Ennyire még nem vágyom a társaságára. Alig észrevehető bólintással egyezek bele közös életünk első valódi szabályába. – És minden utazásod előtti utolsó éjszakán – megint a határokat feszegeti. A józan eszem tudja, hogy ez egy észszerű javaslat, de a büszkeségem vadul tiltakozik. Az apám és az istenek utasíthatnak, de a Sharibom előtt nem fogom megalázkodni. Egyenrangúak vagyunk.

- Meglátjuk – nem tudom hol vannak nyugodt elmém türelmének határai. Nem tudom mit leszek képes elviselni ebből a fiúból. Hogy mennyire leszek képes őt elviselni. Egyelőre egy fogcsikorgató válaszra telik. Újabb bilincs került a csuklómra. Egy újabb döntés, amit nem én hoztam meg.

- Meglátjuk – látom a tekintetében, hogy nem igazán hisz a szavaimban, és bár dühít, elfogadom. Eddig nem sok indokot adtam neki arra, hogy bízzon bennem. Ujjaim alatt pulzusa együtt lüktet az én szívem ritmusával. Mintha nem csak a Sharabjaink tettek volna minket egymás tükörképévé.

Gyűlölöm az isteneket.

Lassan eresztem el őt, nem törődve a hűsítő nyugalom kínzó hiányával. Ez csak a hosszú távollét utóhatása lehet. Idővel majd biztosan enyhűl. Haragom szinte azonnal felforrósítja a szoba amúgy is fülledt levegőjét. Nem tudom eldönteni, hogy kinek szól dühöm. Az ő ellenkezésének, vagy a kegyetlen gyerekekként játszadozó isteneknek.

Szótlanul figyelem, ahogy kendőmet a dereka köré csavarva áll fel az ágyról. Ha igazán kegyetlen lennék, megparancsolnám neki, hogy ne vigye magával, hanem dobja le. De nem teszem. Az alfám túlságosan gondoskodni akar arról, aki az övé. Egyszerre akarok távol kerülni tőle, és visszahúzni magam mellé a takarók közé. Teljesen összezavar. Gyűlölöm ezt az érzést.

- Tudom, hogy a fejedben mindezt megérdemlem – felülök az ágyban, miközben megereszkedő vállait figyelem. – De szeretnélek emlékeztetni, hogy én egy elfelejtett nép törvényét szegtem meg véletlenül. Te a sajátodét, szándékosan. Ugyan az én hibámnak súlyosabb következményei lettek, hiszek benne, hogy a szíved mélyén te is tudod, hogy melyikünk bűne nagyobb – a levegő tovább forrósodik körülöttünk, de most nem ő a dühöm oka. Nem is az istenek. Hanem saját magam. Pimasz, hogy ilyeneket vág a fejemhez, de a Sharibomként minden joga megvan hozzá. Az ő szemében én többször vétettem a törvényeink ellen.

„Te hozol szégyent a Sharab Shalaevarra a ribancodért”

Karjaimat térdeimen megtámasztva koncentrálok a combomon lévő seb tompa lüktetésére. A fájdalom segít visszatérni a józan gondolatokhoz. Segít meghallanom a hangjában rejtőző sértett szomorúságot. Segít, hogy észrevegyem, megkönnyebbülését. Azt, hogy mennyire bántja őt az ágyasom létezése. Akiről nem is kéne tudnia. Sajnos a palota sokszor pletykásabb, mint egy öregasszonyokkal teli falu. Nem tudom miért gondoltam, hogy elrejthetem őt előle. Nem. Nem is akartam elrejteni. Egyszerűen csak nem foglalkoztam a következményekkel. Olyan ostoba voltam, mint ő.

- Elküldöm Ziadot – alfám helyesel, de minden más részem ellenkezik a kiejtett szavakkal szemben. Nem akarom elküldeni őt. De úgy tűnik már ebben sem én döntök. Azt kell tennem, ami helyes. Amit egy koronahercegtől elvárnak a Sharibjával szemben.

A rám rebbenő tekintet tele van bizonytalansággal és küzdelemmel. Meglepték a szavaim. Látom rajta, hogy vitába szállt saját magával. Lealább olyan könnyű olvasni az arcából, mint Janáéból. Ők ketten meglepően sok mindenben hasonlítanak.

- Ha segít visszatalálni önmagadhoz, ne tedd – nem szívesen ejti ki a szavakat. Küzd velük, ahogyan én is tettem korábban. Nem értem. Érzem, hogy bántja őt az ágyasom létezése. Egyetlen Sharib se tűrné meg, hogy a párja ezt tegye, még ha valójában sohasem érünk egymáshoz. De ő ezt nem tudja. Mégis engedélyt ad rá. Miért? – Hátha hamarabb megismerhetem a trónörököst, akiért rajong a népe. Eddig még nem volt szerencsém hozzá – mosolyog, mégis úgy érzem, mintha gyomron vágott volna egy erőtől duzzadó vízgömbbel. Valóban nem voltam az, aki korábban, mióta megismertem őt. A düh, a csalódottság, és a megalázottság érzése kifordított önmagamból. Talán tényleg szégyent hoztam a családomra és a rangomra a viselkedésemmel.

Hosszú évek óta dolgoztam azon, hogy a népem ne a nagyapámat vagy az apámat lássa bennem. Eddig úgy tűnt, hogy sikerrel jártam. Mennyire zúzhattam össze az elmúlt hetekben a rólam kialakult képet?

- Sosem szegtem meg a Sharab Shalaevar törvényeit – már fél lábbal a saját szobájában van. Magam sem értem, miért mondom ezt el neki. Talán mert joga van tudni. Talán nem akarom, hogy annak gondoljon, akinek eddig. Megtorpan, de már nem fordul hátra. – Nem értem Ziadhoz, mióta a Sharibod vagyok – nem szándékozom magyarázatokba kezdeni, vagy feloldani magam a bűnök alól, amikről úgy gondolja, hogy elkövettem. Innentől neki kell döntenie, hogy miben hisz.

Néhány pillanatnyi csend után távozik. Valószínű, hogy hazugnak tart. Minden oka megvan rá, mégis irritált sóhajjal fújom ki a levegőt. Azt hittem a nagyapám nevét lesz nehéz viselni. De kezdem úgy érezni, hogy a sajátomat sokkal nehezebb lesz majd tisztára mosni.

oOoOo

Halk kopogás szakítja félbe a felületes álmot, amibe Neleryn távozása után merültem. A színes üvegek játéka jelzi, hogy a késő délelőtt kora délutánba fordult. Lassan ülök föl, megadva az engedélyt a belépésre.

Afrah tekintete szigorúan mér végig, miközben behajtja maga mögött az ajtót. A folyosón megpillantom Gamal alakját, de nem lép be. Pedig neki is minden joga és indoka meg lenne rá. A legutóbb fenyegetést jelentettem Afráhra.

Hosszú ideje nem éreztem bűntudatot és szégyent, most mégis ez a két szinte idegen érzés szorítja össze a torkomat. Nem voltam önmagam. Az istenem bosszúja, és Nerelyn tettétnek következménye voltak a fő okok. De a saját ostobaságom is közrejátszott. A tetteimért nekem kell vállalnom a felelősséget.

- Ami a barlangoknál történ… - hangom rekedtes, ujjaim megrezzenek az egyik párnát markolva. A végtelen tudást rejtő tekintet rezzenéstelenül figyel engem. Nem látom rajta, hogy félne, vagy aggódna bármi miatt. Mintha pontosan tudná a következő lépésemet.

- Látsz rá esélyt, hogy megismétlődik? – ökölbe szorul kezem, fogaim összekoccannak a dühtől. Nem fogom többé így megalázni magamat.

- Soha – nem bocsátanám meg magamnak. Szándékosan nem fogom ezt tenni magammal. Magunkkal. Neleryn az én felelősségem, ezt nem szabad elfelejtenem. A hibái hatással vannak rám, de az én ostobaságom ugyanúgy kihat őrá. Miért nem voltam képes ezt eddig észrevenni?

- Akkor felesleges több szót vesztegetnünk erre – meleg mosolya elhozza a feloldozást, amiról azt sem tudtam, hogy szükségem van rá. Izmaim elernyednek, végtelen hálával hajtom meg fejemet előtte. Kevés ember előtt vagyok hajlandó alázatra. Ő egy közülük. A családunk minden tagját megmentette már legalább egyszer a biztos haláltól. Mellette sokszor érzem magam egyszerű gyermeknek, mint a koronahercegnek, aki valójában vagyok. – Fordulj meg, és vedd le a nadrágod – félszeg mosollyal teszek eleget kérésének. Az ágyon hasalva tűröm, hogy kötést cseréljen a combomon lévő seben. A hűvös anyag, amit ráken, azonnal csökkenti a tompa lüktetést. – Apró, de precíz szúrás volt. Gyorsan elvéreztél volna, de ugyanilyen gyorsan rendbe is fog jönni. Három nap múlva már újra csapkodhatjátok egymást a küzdőtéren – ő sosem szerette az edzéseinket. Túl sokszor kellett rendbe raknia utána. De a mondandója első fele jobban elgondolkodtat. Gondolataimba merülve figyelem a színes üvegek fényjátékát.

- A sérülésem gyakorlott támadóra utal? – elgondolkodva hümmög miközben tiszta kötést rak a sebre. A vékony takarót rám terítve jelzi, hogy végzett.

- Határozottan. Ostobán vagdalkozó lázadók nem lettek volna képesek erre – lassan megfordulok és újra felülök. Ő nem mozdul az ágyam végéből. – A többségük nem volt képzett harcos, de aki ezt okozta, tudta mit csinál – hiszek neki. Afrah több csatát és több sérülést látott, mint én valaha fogok. Legalábbis, ha sikerül felépítenem a jövőt, amit a népemnek szánok. Apámnak tudnia kell erről. Ahogyan arról is, hogy a lázadók ismerik Neleryn „titkát”.

„Ostobaság volt egyetlen embert hagynod a kis alfád mellett.”

Dühöm fellobban, alfám vadul tör elő a burkolt fenyegetés emlékétől. Nem elég, hogy tudnak arról, hogy valószínűleg mivé válik majd Neleryn, még van hozzá merszük, hogy megfenyegessék az Sharibom é letét. Képesek lennének ártani neki, ehhez kétség sem fér. Egy élő vízmágus talán hasznosabb lehet a számukra, de ha látják a lehetőséget, hogy meggyengíthetnek vele, akkor el fogják őt pusztítani. Egy újabb gyenge pont. A családom után már Nelerynen keresztül is eljuthatnak hozzám.

Gyűlölöm az isteneket.

- Rasid? – próbálom elterelni gondolataimat, mielőtt alfán dühöst pusztításra ösztökél. Egy részem vissza akar térni az oázisba, és porig égetni mindent, míg rá nem akad a lázadók egyik fészkére. De ez nem lenne bölcs döntés. Nem engedhetem, hogy csupán az ösztöneim vezéreljenek.

- Egy hét múlva visszatérthet a feladataihoz, de még két hétig kímélnie kell magát. Addig megtiltom neki az edzést és a hosszabb utakat – ha újra el kell hagynom a várost, akkor itt marad Jabirral és egy másik testőrömmel. Meg kell feleznem őket, hogy elegen legyenek Neleryn mellett. Ha valaki a palota belső köreiből valóban áruló, akkor a fővárosban sincs akkora biztonságban, mint hittem.

- Neleryn? – a kérdés szinte öntudatlanul csúszik ki ajkaimon. Tudom jól, hogy őt látogatta meg előbb. Az az ostoba fiú túl gyorsan kerül túl közel mindenkihez.

- Nocsak? Elkezdett érdekelni a Sharibod? – mosolya irritál. Nem kezdett el érdekelni. Ez egyszerű kötelesség, amit innentől próbálok nem elhanyagolni. Felmorranok, de csak megcsóválja a fejét. – Kimerült, de fizikálisan jól van – fizikálisan? Reggel úgy tűnt, az ő érzelmei is lecsillapodtak. A Sharabok érintésének meg kellett tennie a hatását. – Nem csak te tettél ostobaságokat a Sharabod miatt – de én vállalom a felelősséget, nem pedig másokat okozok ezért. Nyelvemre harapva fojtom vissza indulatos válaszomat. Nem vágyom Afrah gyilkos pillantásaira.

- Majd feldolgozza – morgom halkan. Lemondó sóhajjal áll fel, és indul meg az ajtó felé.

- Remélem tanultál a hibádból, Dahwara – visszapillant rám. Tekintetében olyan lángok lobognak, amiknek táncát képtelen vagyok értelmezni. – Most még nem késő. Tanuld meg becsülni őt, különben elveszíted.

oOoOo

- Hogy lehettél ilyen ostoba és felelőtlen?! – éles pofon csattan arcomon. A fájdalom és zsibbadás veszi át az uralmat érzékeim fölött. De nem csak a bőrömön érzem a fájdalmat. Hanem a mellkasomban is. Sosem láttam még őt ennyire dühösnek. A mézarany szemekben tomboló lángok birodalmakat is képesek lennének elpusztítani. – Mi egy megfontolt koronaherceget neveltünk, nem olyan fiút, aki belesüllyed az önsajnálatba, és megfeledkezik a kötelességeiről! – anyám dühe szinte felperzseli a szobát. De senki sem állítja meg őt.

Apám karba font kezekkel, izzó lávaként örvénylő szemekkel figyel minket. Ereje felhevült kősziklaként nehezedik a mellkasomra, de alfám nem szegül ellen. Meghunyászkodva húzódik elmém mélyére. Kiérdemeltem a haragjukat és megvetésüket.

Most már én is látom.

- Semmibe vetted az istenek akaratát, és szégyent hoztál a családunkra! A népünkre! – újabb pofon. Ujjaim ökölbe szorulnak. A szavaiban rejlő igazság jobban fáj, mint az ütései. – Elhanyagoltad a Sharibodat! Eszedbe jutott egyáltalán, hogy ő mit élhetett át? – nem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mi történik vele. Elvakított a sértettség és a düh. Úgy gondoltam, hogy megérdemli a szenvedést. Részben most sincs ez másképp.

- Ne akard őt felmenteni a hibái alól – most először szólalok meg azóta, hogy rám zúdították haragjukat. Hibáztam, igen. De a Sharibom ugyanúgy. Nem fogok miatta is vezekelni.

- Eszemben sincs – dühös sóhajjal hátrál egy lépést. – De tanulhatnál az húgodtól egy kis empátiát – eldönthetnék végre, hogy haragszanak Janára, amiért átvette tőlem a feladatokat, amiket az én kötelességem lett volna elvégezni, vagy szentté avatják, amiért a szárnyai alá vette szegény, otthonából kiragadott herceget. A gúny marja torkomat, de visszatartom a nyelvemre tóduló szavakat.

- Mehdi – apám előre lépve csúsztatja egyik tenyerét anyám hátára. Ha nem ismerném őket, akkor is tudnám, hogy a Sharabját érinti, és mágiájával öleli körbe az övét. A levegő hőmérséklete csökken, az apró test ellazul. Úgy húzza magához apám Sharabban megjelölt karját, mintha az lenne a pajzs, ami bármitől megóvja őt.

Ajkaim vékony vonallá préselődnek. Ettől a boldog harmóniától fosztott meg engem Neleryn.

Nem ő, hanem az istenek. Ne felejtsd ezt el, Dahwara.

- Tanultam a hibáimból. Többé nem követem el őket ismét – halkan, szinte küszködve ejtem ki a szavakat, és hajtom meg fejemet előttük. Ma már másodszor alázkodom meg mások előtt. Gyűlölöm ezt az érzést. De egy igazán jó uralkodó képes elismerni, ha veszített.

- Nem hanyagolhatod el a kötelességeidet – apám mély basszusa kevésbé fenyegető, mint az ereje, ami még mindig nehézzé teszi légzésemet. Bár próbál nyugodtnak tűnni, az ő csalódottsága és dühe még nagyobb, mint anyámé. Ebben biztos vagyok. – Ismerd meg, és tanítsd a Sharibodat! – egy újabb parancs. De a dühös lángok, amik korábban fellázadtak az ellen, hogy mindenki irányítani próbálja az életem, most elmaradnak. Csak tompán izzó parázs maradt helyettük. Ennyit számítana egyetlen éjszaka, amit a Sharibommal töltöttem? – Különben nem az utódok hiánya lesz az, ami miatt Dujanah lép a helyedbe.

A ki nem mondott fenyegetést csak még valóságosabbá teszi izzó tekintete. Képes lenne valóban megfosztani engem a tróntól. Most, mikor a tanácsnokok hajlanak az évezredes törvényeink megmásítására. Vitába szállhatnék vele. Tombolhatnék, és érveket sorolhatnék, hogy miért hibás a döntés, amit meghozni készül. Szabadjára engedhetném a felháborodást, ami belülről feszíti a bőrömet. De nem teszem. Mert talán igaza van. Hogyan vezethetnék egy nehézségekkel küzdő népet, ha a saját démonjaimmal sem tudok megharcolni?

Még sosem kérdőjeleztem meg a képességeimet korában. Nem engedhetek a kétségeknek. A Tűz népének rám van szüksége.

Rám, és a Sharibomra. Kettőnkre. A köztünk lévő örök, de meggyengült kötelékre.

oOoOo

- Úgy gondolod, valaki információkat szivárogtat a palotából – a beszámolóm közepe óta ez a komor kifejezés ül az arcán. Feszülten simít végig szakállán.

Anyám és Jana némán, üvegpoharukra bámulva merülnek el gondolataikban. Négyünkön kívül nincs más a szüleim hálószobájában. Ez a legprivátabb, legvédettebb része a kastélynak, ahová évek óta Jana és én sem tettük be a lábunkat. De most nem találtunk biztonságosabb helyet erre a beszélgetésre. Nem tudjuk igazán, hogy kiben bízhatunk. A tanácsosok közé ugyanúgy beférkőzhettek az árulók, mint a szolgálókba, akik a tanácstermek körül ólálkodnak.

Arról, hogy Neleryn várhatóan alfaként teljesedik ki, kevesen tudnak. Olyannyira kevesen, hogy komoly aggodalomra ad okot az információ kiszivárgása. Nem beszélve arról, hogy tudtak az érkezésemről. Tudtak róla, hogy én fogom ellenőrizni a lázadókról szóló észleléseket.

- Nem lehet egyszerű következtetés? Ha ismerik a Víz uralkodóinak családfáját, akkor számukra is ez lehet a legészszerűbb következtetés – ez az az oldala Janának, amit kevesen látnak. A népünk szereti őt, de nincsenek teljesen tisztában azzal, hogy a bájos, határozott hercegnőjük mennyire éles eszű is. Bár még fiatal, máris bölcsebb sokunknál.

- Ez sem kecsegtet jobb esélyekkel. Csak akkor tudhatják ki van most trónon, ha vannak szövetségeseik a Víz népénél – apámnak igaza van. Ha a lázadókat vízmágusok támogatják, az a családunk bukását jelentheti. Hiába áll egy herceg a mi oldalunkon, ha a lázadók nagyobb reményt tudnak ébreszteni a népben.

Ha a Vízzel kötöttek szövetséget, akkor Ardryll végig hazudott volna nekünk? Nem. Hűvös, de egyenes uralkodónak tűnt. Bár a Tüzet sokan megvetik. Nem tudhatjuk milyen mélyre nyúlnak ennek a gyűlöletnek a gyökerei.

- Van rá esély, hogy Neleryn…?

- Nem – Jana heves fejrázással szakítja félbe apánkat. – Ha a Víz állna is a háttérben, ő akkor sem tudna róla semmit. Ha látnátok, hogyan bánik a népünkkel, ti sem kérdőjeleznétek meg a hűségét – egy pillanatig sem kételkedik a saját szavaiban, és valamiért én is hiszek neki. A nyílt oázis tekintetek nem rejtegetnek hátsószándékot.

- Akkor a legkézenfekvőbb válasz egy áruló jelenléte – anyám szavai nyomán súlyos csend telepszik ránk.

Tudtuk, hogy képtelenség távol tartani a fővárostól a lázadók egyre növekvő táborát, de egyikünk sem hitte, hogy ennyire közel férkőzhetnek majd hozzánk. Alaposan meg kell majd fontolnunk kivel és milyen információkat osztunk meg. Ki kell találnunk egy stratégiát, amivel kiszűrhetjük azokat, akik nem hűségesek hozzánk. Mindezt egy maroknyi ember segítségével. Négyünkön kívül csak a Sharibomban bízhatunk igazán. A rangja alapján neki is itt kéne lennie, de tudom, hogy apám sosem engedné őt ide. A helyszín túlságosan bensőséges ahhoz, hogy egy idegent lásson vendégül. Hiába a családunk tagja, ezt a küszöböt sosem lépheti majd át.

Én kezeskedem a testőrségemért. Az ő hűségük megkérdőjelezhetetlen, ahogyan Afráhé, és apám testőrségéé is. De minél kevesebben tudnak a csapdákról, amiket állítani készülünk, annál valószínűbb, hogy valaki óvatlanul belesétál. Ki kell használnunk az előnyünket. Ha szerencsénk van, nem gyanakszanak arra, hogy tudunk a köreinkbe beépült emberükről. Vagy embereikről.

- Tájékoztasd Nelerynt erről – anyám ellentmondást nem tűrve pillant rám. Az arany örvények elcsitultak a délutáni vitánk óta. Az időközben leszállt éjszaka az ő érzelmeit is lehűtötte. Aprót biccentek. Nem akarok többé csalódást okozni neki.

- A jövőben pedig alkalmasabb helyet kell találnunk, hogy ő is csatlakozhasson hozzánk – három meglepett szempár fordul felém. Ajkaimat vékony vonallá préselve állom a pillantásukat. Elítélem magam azért, hogy ez a kijelentésem döbbenet szül bennük. Természetesnek kéne lennie, hogy kiharcolom a Sharibomnak járó jogokat. Ő már a családunk része, még ha idegen is. Még ha nem szívesen ismerem is ezt el. Ha kéretlen is, családtag.

Többé nem fogom elhanyagolni egy Sharib kötelességeit.

Nem hagyom, hogy jobbá váljon nálam.

oOoOo

Halk kopogással, de a választ meg sem várva nyitom ki a szobánkat összekötő ajtót. Neleryn szobája sötét, csak a négy láng lobogása kecsegtet némi fénnyel. Ezek közül az egyik nincs a helyén. Összeszűkült szemekkel lépek közelebb az ágyban, takaró alatt összekuporodott alakhoz. Hiába a hatalmas matrac, ő a szélén fekszik, mintha minél közelebb akarna kerülni a lángok melegéhez. Miért nem szólt a szolgálóknak, hogy hűvösnek érzi a szobáját?

Alfám elégedetlenkedésének unszolására megidézek három parázsgömböt, amik biztonságos magasságban foglalják el helyüket az ágy felett. Több hőt adnak, mint fényt, de így is látom ellazulni a feszült vonásokat. Mintha egy apró mosoly is megjelenne a halvány ajkak sarkában.

Holnap is ráértem volna tájékoztatni őt. Számítottam rá, hogy aludni fog, mégis ide hoztak a lábaim. Azt hittem azért, hogy felébresszem, de most, hogy látom őt, képtelen vagyok rá. Idegen a birodalmunkban. Alabástrom bőrével és ezüst hajával annyira különbözik tőlünk, mint a tengereikben lubickoló halak a forró köveken melegedő mérgeskígyóktól.

Mégis hozzá kötöttek az istenek.

Mintha szellő kapna a lángokba egy pillanatra. Pedig ez csak az én éledező gyűlöletem. Talán ez a fiú hibázott, de a legnagyobb hibát az isteneink követték el azzal, hogy összekötöttek minket. Hogyan lenne képes a tűz és a víz egy egységként működni? A két birodalom uralkodó családjai szinte sohasem keveredtek egymással. Békeidőkben sem házassággal pecsételték meg a szerződéseket. Egyszerűen túl sok veszélyt rejtett magában. És túl sok hiba lehetőségét.

A népemnek szüksége van a vízmágusokra. De nekem vajon szükségem van Nelerynre?

Az istenek szerint igen.

Irritált fintorral érintem meg a mellkasomon kirajzolódott Sharabot. Idegennek tűnik. Az elmúlt hetekben csak akkor nyúltam hozzá, ha kénytelen voltam. Túl élénk emlékeztető arra az estére, mikor ez a fiú átalakította mindkettőnk jövőjét.

Ellenállok a késztetésnek, hogy elsimítsak arcából egy oda nem illő tincset. Fogalmam sincs, hogy miért vagyok még mindig itt. Az már biztos, hogy nem fogom megzavarni az álmát. Jabir és Jana beszámolója alapján neki sem volt egyszerű a külön töltött idő, a testének és az elméjének is pihenésre van szüksége. Vajon ő is ezt a mélyről jövő nyugalmat érzi a közelemben, mint én az övében? Nyugalom és megvető gyűlölet. Teljes összeférhetetlenség.

Ez a fiú összezavar.

Sóhajtva rázom meg fejem, és alfám ingerültségével mit sem törődve térek vissza a saját szobámba, egy nyugodt éjszaka reményében.

oOoOo

Egy lenge, sötétbarna nadrágban ülök a szobámban lévő alacsony asztal melletti párnák egyikén. A szolgálók már felhoztak friss gyümölcsöket és magvakat reggeli gyanánt. Én ritkán látogatom a palotaszárnyamhoz tartozó étkezőt, jobban szeretem a szobám nyugalmát. Most a szokottnál is nagyobb a csend.

A testőreim mindenkit elküldtek a szobánk közeléből, és őrt állnak a folyosónk végén. Tarek az erkélyemen áll, hogy a kertből se hallgathassanak ki minket. Nem akartam őt levinni a föld alatti tárgyalótermek egyikébe. Azok igazán biztonságosak, de csak háborús helyzetben használjuk őket. Nem lenne jó ómen, ha újra megnyitnánk az ajtajaikat.

Neleryn értetlen tekintettel lép be a szobámba. Még látom, ahogy Haziz becsukja mögötte a szobánkat elválasztó ajtót. Őt kéretem meg, hogy a Sharibom szobájából őrködjen. Talán az ő jelenlétét érzi a legkevésbé tolakodónak a saját kis birodalmában.

Haja most magasra van fogva, egy szoros lófarokban, felsőteste nagy részét egy sötétvörös, fekete szegélyű kendő takarja, elegánsan megkötve, de a Sharabját szabadon hagyva. Gyorsan tanul. Tudom, hogy ma nem jártak nála szolgálók, így egyedül kellett ezt megcsinálnia. Hófehér bőre gyönyörű kontrasztot alkot a sötét ruhákkal. Talán nem közülünk való és lehet, hogy elfogult vagyok, de a népünk ruhái sokkal jobban állnak rajta. Érettebbnek tűnik. Egy erős omegának, aki méltó párja lehetne egy Tűz hercegnek.

Kár, hogy erre szinte semmi esély.

Elfojtom irritációmat, és intek, hogy csatlakozzon hozzám. Bizalmatlanul pillant végig rajtam, és a felsorakoztatott gyümölcsökön. Látom azt is, hogy a Tarek őrködő jelenléte sem kerüli el a figyelmét. Pillanatok alatt méri fel a terepet, mint egy harcos. Jabir szerint valóban az. Még ő is hajlandó volt elismerni Neleryn tehetségét, ami figyelemreméltó. Lassan eléri, hogy a testőreim is megenyhüljenek az irányába. Bár én is képes lennék rá.

- Történt valami? – letelepszik velem szemben, egy utolsó pillantást vetve az erkély irányába. Haziz nem mondhatott neki semmit, csak hogy csatlakozzon hozzám egy reggelire. Az én szobám biztonságosabb, nehezebben kihallgatható, mint az övé.

- Korábban már beszéltem neked a lázadókról – lassan bólint, tekintete elkomorodva fürkészi arcomat. Ilyenkor hová rejti az ostobán fecsegő fiút? – Alábecsültük őket. Úgy tűnik, már a palota belső köreibe is beszivárogtak – nem látom, hogy különösebben megdöbbentené a hír. Gondolataiba merülve nyúl egy datolya után, lassan rágva el az édes gyümölcsöt.

- Miből jöttetek rá? – halk kérdése ébreszt rá, hogy ragacsos nedvtől csillogó ajkakat bámulom. Némán szitkozódva söpröm félre alfám ösztöneit. Talán nem volt elegendő egyetlen együtt töltött éjszaka, hogy elűzzek minden ostoba vágyat, ami hozzá húz.

- Azért hagytam el a palotát, hogy ellenőrizzek egy a lázadók felbukkanásáról szóló hírt – vonásai megfeszülnek a távozásom emlékétől. Az eddig nyugodt vízfelszínt idéző tekintet lassú fodrozódásba kezd. Kiegyenlítődött a mérleg. Már mindkettőnknek elkövetett egy ostobaságot, amit a másik talán sosem lesz képes megbocsájtani. – De tudták, hogy én érkezem, és rajtunk ütöttek – a neheztelést azonnal felváltja valami egészen más érzelem. Amit csak anyám és Jana tekintetében szoktam látni. Aggodalom.

- Megsérült valaki? – azelőtt szakít félbe, hogy végezhetnék a beszámolóval. Miért nem tud csendben hallgatni? Mintha az emberim állapota jobban foglalkoztatná, mint a veszély, ami rá leselkedhet. Miért? A válasz szinte azonnal megfogalmazódik bennem. Mert az én embereim már hozzá is tartoznak.

Tényleg jobb Sharibbá vált ilyen rövid idő alatt, mint én.

- Komolyabban senki. Rasidnak néhány hét pihenésre van szüksége, én pár nap múlva rendbe jövök – tekintete végigszalad testemen, de a lábamon lévő sérülést nem láthatja. Lassan bólint, vállaiból eltűnik a feszültség, de nem tűnik teljesen nyugodtnak. Kivételesen azonban ügyesen hallgat. – Azt is tudták, hogy alfa vagy – hangomból képtelen vagyok eltűntetni az élességet. Bár még nem teljesen az, a tényen nem változtat, hogy valószínűleg azzá fog válni. Egy feleslegesen gyönyörű alfává. Sosem fogom megbocsátani az isteneknek, hogy nem egy omegához kötöttek. Hogy megfosztottak az utódok lehetőségétől.

Újabb datolya tűnik el ajkai között.

- Ezt nem olyan nehéz kikövetkeztetni – a legtöbb uralkodó családban valóban csak alfákat, legrosszabb esetben bétákat találni a fő vérvonalakban. Ebben nem téved. Egyvalamit azonban nem vett figyelembe.

- A népünk semmit sem tud a Víz uralkodóiról. A te külsőd pedig nem egy megszokott alfáé – túl alacsony, túl karcsú és túl gyönyörű. Rágás közben megáll egy pillanatra. Tekintete zárkózottá válik, képtelen vagyok kiolvasni belőle bármit. Kivételesen nem állt szándékomban megsérteni őt, de talán mégis sikerült.

- Többet nem tudtatok meg? – szándékosan tereli tovább a szót, de nem akadályozom meg benne. Egyetlen alfa sem lenne boldog, ha folyamatosan omegának néznék a külseje miatt. Ez büszkeség kérdése. De Nelerynnél más sem stimmel. A természete sem egy alfáé. Talán ez csak a mágiája kiteljesedése után fog megváltozni. A felnőtté válásuk ezen részletei erősen hiányosak a feljegyzéseinkben.

Elgondolkodva figyelem hibátlan homlokát. Egy pillanatra felizzik bennem a harag a hamis minta emlékétől. De próbálom elfojtani. Vajon azt miért tette? Mit keresett akkor este a folyosón egy felnőtt szolgálónak álcázva magát? Ezen a kérdésen sosem gondolkodtam el. Nem engem akart tőrbe csalni. Már biztosan tudom, hogy az érintés egy meggondolatlan és ostoba hiba volt, nem olyasmi, amit előre kitervelt. A rémült kétségbeesése igazi volt. De akkor mi lehetett a célja az egésszel?

- Nem. Elvágtam a torkát, mielőtt többet mondhatott volna – majdnem kiköpi a szájában forgatott falatot. Szemei döbbenten merednek rám. Talán még szórakoztató is lenne a látvány, ha nem egy ilyen helyzetben vagyunk. Talán az ő birodalmaikban béke van, de hercegként tudnia kell, hogy bármikor készen kell állnunk a harcra. Még azoknak is, akik ártatlannak tűnnek. Szinte biztos vagyok benne, hogy anyám több emberrel végzett, mint én. Jana pedig hezitálás nélkül hasítaná fel a gyomrát bárkinek, aki a szeretteire támad. Remélem Neleryn sem fog másképp cselekedni, ha a helyzet egyszer ezt kívánná. – Senki sem fenyegetheti meg a Sharibomat – hangom elmélyül a dühös birtoklási vágytól. Ha a legtöbb érzelmemet a Sharab szülte is akkor, ez az egy biztosan valóságos volt. Sem a becsületem, sem a büszkeségem, sem az alfám nem engedné, hogy bárki fenyegesse őt.

Arcára ismét kiül a döbbenet, de tekintetében felragyog valami, amit eddig még nem láttam. Ajkai megremegnek, szája sarkában megjelenik egy visszatartott mosoly árnyéka.

- Ostoba és meggondolatlan tett volt, hogy végeztél vele – már megint ellenem fordítja a szavaimat. Már megint a tűzzel játszik. Mintha célja lenne, hogy felbosszantson.

- Te talán szó nélkül hagynád, ha valaki a halálomat tervezgeti a jelenlétedben? – az arcán megjelenő fintor különös elégedettséggel tölt el. Ő sem lenne képes ezt elviselni. A Sharibjával szemben mindenki különösen birtokló lesz. Bár csak az istenek által elrendelt Sharab Shalaevarok ennyire erősek, mint a miénk, a legtöbben nem szívesen válnak el a választott párjuktól sem. Talán a mágia, talán a hagyományok tisztelete teszi.

A feljegyzések szerint a véletlen kötelékek mindig sokkal nagyobb hatással vannak a felekre, akiket összekapcsolnak. Most már én is tudom, hogy mennyire. Mintha folyamatosan vágynék a jelenlétére. Mintha folyamatosan tudnám, hogy hol találom őt. Talán az ostobaságomról is feljegyzéseket kéne készítenie az írnokainknak, hogy legyen miből tanulnia az utánam következő ostoba, és csökönyös hercegeknek, akik azt hiszik, erősebbek az isteneknél.

- Éjszaka mindig őrizni fogja valaki az ajtódat – eddig csak a folyosókon cirkáló palotaőrök óvtak minket, de ideje ezen változtatni. – A testőrségem egy tagja mindig a közeledben marad majd – a tekintetében ébredő hullámokból ítélve ez nem igazán tetszik neki. Nem érdekel. Ha már az istenek egy újabb gyenge ponttal sújtottak, nem fogom védtelenül hagyni. – És ha el kell hagynom a fővárost, hárman is melletted maradnak – ujjai feszülten szorulnak egy datolyamag köré. Ölébe rejtve próbálja elrejteni indulatait. Sikertelenül.

- Nem egy gyenge hercegnő vagyok, akit védelmezni kell – éles hangja bennem is életre kelti a lángokat. Miért nem tudja egyszerűen elfogadni a döntésemet? Miért nem hajt fejet egy ilyen észszerű döntés előtt? Mert akkor nem lenne méltó Sharibom. Nem egy hajbókoló szolgát szántak mellém az istenek. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne. – Te is láttad, hogy mire vagyok képes – igen, láttam a fékevesztett düh vezérelte ostoba támadásait. A meggondolatlan elementál alakot, ami akár a halált is jelenthette volna a számára.

- Ez most nem az erőről szól, Neleryn – válaszom inkább ingerült morranás, semmint herceghez illő érvelés. Nem viselem jól az ellenkezést, főleg, ha értelme sincs. – Lehetsz bármilyen jó harcos, a hátadba fúródó tőrt még te sem tudod kivédeni, ha nem látod – érzem a késztetést, hogy az asztalra csapva csattanjak fel rá. De még legyűröm. Ő csak egy gyermek. Egy gyermek. Dacos és bizonyítani akar. Ahogyan mindannyian tettük az ő korában.

De miért kellett egy gyermeket kötniük hozzám?

- Meg tudom védeni magamat. Az acél nem fog a vízen – a tekintetében tomboló hullámok összecsapnak az enyémben lobogó lángokkal.

- Nem használhatod felelőtlenül az elementál formádat – előre dőlök, hogy arcom közelebb kerüljön az övéhez. A friss forrásvíz illata azonnal bekúszik orromba. – A városnak is vannak homokos területei, amik a vesztedet okozhatják – egyetlen rossz lépés, és az ereje nagy része odavész. Okkal voltak mindig is biztonságban a városaink a vízmágusoktól. A sivatag kegyetlen ellenfél a számukra.

- A palotában nincs homok – ő is közelebb hajol hozzám, hangjában az óceán felett tomboló vihar hűvös érintése rejlik. A levegő forróbbá válik körlöttünk, de ő meg sem rezzen. Nem fél tőlem. Alig egy napja, hogy majdnem elpusztítottuk egymást, de ő kitart.

Dühös sóhajjal dőlök hátra. Kezeimmel a puha szőnyegen támaszkodva hunyom le szemeimet egy pillanatra, mielőtt elszabadulnának a pusztító lángok. Ostoba, makacs kölyök. Mit sem ér az elementál forma, ha a hátában már elmerült a penge. Beláthatná végre, hogy ha szabadon mozog, akkor…

Hosszút pislogva pillantok a dacosan megfeszülő vonásokra. Szabadság? Ez az, amire vágyna? Én gyűlölöm a láncokat, amik hozzá kötnek. Az istenek elhatározása egy szoros bilincs a csuklóim körül. Megfosztottak a saját döntéstől. megfosztottak a lehetőségtől, hogy magam alakítsam a sorsom. Talán ő is így érez?

Elvesztette az otthonát. Nem üzenhet a családjának. Nem mozoghat egyedül a városban, és nem léphet a sivatagba. Megtiltottam Janának, hogy folytassa a tanítását. Az nem az ő feladata. Ráadásul veszélyes és felelőtlen tett volt. Ha a palotában is őrök követik majd minden lépését, az élete teljesen mások irányítása alá kerül.

Először tudok együtt érezni vele.

- A palotában szabadon mozoghatsz egyedül – lassan, vonakodva, és alfám ellenkezésével küzdve ejtem ki a szavakat. Dacos ellenállását felváltja a döbbenet. Nem gondolta, hogy ezt a győzelmet megszerezheti.

Én sem.

- Köszönöm – tekintete még mindig úgy fürkészi arcomat, mintha visszakozást várna. Vagy egy kikötést, amivel az előnyömre fordíthatom a helyzetet. A legbiztonságosabb az lenne, ha a szobájába zárnám a lázadás leveréséig. De ezt nem igazán tehetem meg. A népnek látnia kell őt. Meg kell tanulnia a Sharibomként élni. Meg kell tanulnia túlélni.

- De légy óvatos. Már nem csak a saját életedért tartozol felelősséggel – ha őt elveszítjük, a népemre szinte biztosan háború vagy pusztulás vár. Én túlélném, de a hiánya egy örökké lüktető, begyógyulni nem képes nyílt sebet hagyna maga után. A mi kötelékünk más, mint a választott Shariboké. Mi is életben maradnánk a társunk elvesztése után, de hetekre legyengülnénk, és sosem lennénk többé ugyanazok, akik előtte voltunk.

Túl sok gyengeség ez.

Az istenek valóban büntetnek minket.

- Tudom. Én tisztában vagyok a kötelességeimmel – dühös sóhajjal hagyom figyelmen kívül éles megjegyzését. Már én is tudom, hogy mik a feladataim. Már tudom, hogy nem menekülhetek el az istenek által rám rótt kötelességek elől.

Tőrömet elővéve látok neki egy érett barack feldarabolásának. Némi tétovázás után Neleryn is követi példámat, és folytatja a datolyákkal megkezdett könnyed reggelit. Amikor nem beszél, egészen tűrhető a jelenléte. Csak nem kell ránéznem, nem kell szóval tartanom, egyszerűen kiélvezhetem a nyugalmat, amit csak mellette érzek. Az elmém mélyén csobogó patak békés dallamát. De tudom, hogy ennél többre van szükség.

Sosem kedveltem az üres fecsegést, de nem tudom mi mást tehetnék. Könnyű azt kérni, hogy ismerjem meg őt, mikor mindketten a saját falaink mögé rejtőznénk legszívesebben. Egy sivatag és egy óceán választ el egymástól minket. A népeink, a hagyományaink, az isteneink különböznek egymástó, mint a tűz és víz.

- Jabir szerint gyorsan tanulsz – néhány szem kesudiót rágva figyelem őt. Felpillant rám tányérjáról, ajkain apró mosollyal.

- A harcstílusotok erősen eltért a többi népétől, de próbálom minél hamarabb kiismerni – lassan bólintok. Kétlem, hogy a víz elegáns harcosai olyan izzasztó küzdelmeket folytatnának, mint az én embereim.

- A tanulmányaid kiterjedtek más népekre is? – ha igazán alapos kiképzést kapott, akkor ezeket is meg kellett ismernie. A Föld koronahercegének jegyese volt, így az ő harci képzésükön biztosan többször részt vett.

- Igen – lelkesen bólint, miközben hámozni kezd egy narancsot. – Sok időt töltöttem a Föld és a Levegő birodalmában is. Nagyon jó tanítóim voltak – mosolya elárulja a rokonszenvet, amit ezek iránt az emberek iránt érez. – De a Tűz egészen más. Nyersebb, sokkal inkább ösztönökre hagyatkozik.

Meglepő pontossággal írja le a dolgokat. Hangjában és tekintetében is látom a szenvedélyt. Nem azért mondja ezeket, mert elvárom, hanem mert komolyan gondolja. Úgy van, ahogy Jana mondta. Mintha valamilyen különleges módon kötődne hozzánk.

- Őrizd meg ezt a lelkesedést. Jabir délután vár rád a gyakorlótéren, és biztosan nem lesz kegyes hozzád – keze megáll félúton a levegőben. Talán nem gondolta, hogy a legutóbb történtek után még vállalja a tanítását. De jól tudja, hogy Neleryn nem volt önmagam.

Az ujjai közt tartott narancs leve útnak indul, ragacsos ösvényt festve bőrére. Tekintetem megbabonázva követi, alfám fájdalmas kényszerrel követeli, hogy nyaljam le bőréről. Bőröm felforrósodik, de ez egészen más. Ezt nem a harag szüli.

Ostoba ösztönök.

Erőszakkal tépem el tekintetemet sápadt bőrétől. Lehet, hogy kérnem kéne tőle még egy éjszakát? Még csak egyetlen nap telt el az előző óta. Talán észszerű lépés lenne, de képtelen vagyok megtenni. A büszkeségem nem engedi. Nem bírom elviselni ezt a függést. Túl erős. Túl veszélyes.

- Holnapután pedig az istállóknál várok rád. Közvetlen azután, hogy a Nap a dűnék mögé bukott – hangom rekedt, bőröm szűkebb a kelleténél.

Nem várom meg válaszát, csak felállok, és elhagyom a forrásvíztől nehéz levegőjű szobát.

oOoOo

- Mi a gond, hercegem? – pislogva rántom magam vissza hömpölygő gondolataim közül. Ziad kíváncsi tekintettel, pillant fel rám.

Lustán heverészik mellettem, a nyitott ablakon beszűrődő délelőtti napfény aranyló réteget fest hibátlan bőrére. Könyökére támaszkodik, amitől megfeszül feneke csábító íve. Hosszú combjai számtalan alkalommal fonódtak körém, a legcsodálatosabb gyönyör ígéretével. Sötét tincsei szinte követelik, hogy beléjük túrjak, mégsem tehetem meg. Nem tudnám megtenni.

Azért jöttem hozzá, hogy lecsillapítsam alfám vágyait, de hasztalan volt. A testem ugyan kielégült, de mágiám még mindig feszíti a bőrömet. Mintha haszontalanná vált volna a főzet, amit minden nap iszok. Pedig most nem engedhetem meg magamnak ezt. Addig nem hagyhatom megtörténni, míg Neleryn egy gyermek.

- Úgy érzem az egész világ ellenem fordul – megengedek magamnak egy fáradt mosolyt. Mintha mindennel és mindenkivel harcolnom kéne. Senki sem engedelmeskedik nekem. Semmi sem úgy történik, ahogyan elterveztem. – És már nem tudom, mit tartogat a jövőm – kezem elindul a selymes tincsek kusza kavalkádja felé, de még időben megállítom. Ő csak megértő mosollyal lehel csókot tenyeremre. Nem ér hozzám. Tudja a szabályokat.

- Bárcsak megadhatnám neked a gyermekeket, akiket a Sharibod nem képes – mosolya szomorúvá válik. Fel kéne dühödnöm szavain, de már képtelen vagyok rá. Ő is tudja, hogy ha omega lenne, nem is ismernénk egymást. Sosem vehettem volna őt magam mellé ágyasként. Ha mégis, sosem tennék ki egy gyermeket annak a megvetésnek, amit a népemtől kapna. A Tűz nehezen fogadja be a Sharab Shalaevar kötelékén kívül születetteket. Ők a bizonyítékai a szüleik hibájának. A törvényeink szembe köpésének. Egy józan átlagember sem tehet ilyet.

Egy herceg számára pedig teljesen tiltott.

Ahogyan az is, hogy ágyast tartson a Sharibja mellett.

„Ha segít visszatalálni önmagadhoz, ne tedd. Hátha hamarabb megismerhetem a trónörököst, akiért rajong a népe. Eddig még nem volt szerencsém hozzá.”

Képtelen vagyok kiverni fejemből a rejtett fájdalommal átszőtt szavakat. Az érzelmekkel teli oázis tekintet tompa ragyogását.

Valóban vissza kell térnem önmagamhoz? Vagy át kell formálnom a Dahwarát, aki egykor voltam?

Meg kell találnom a választ ezekre a kérdésekre.

- Egy darabig nem jövök el hozzád – látom a csalódott fájdalmat tekintetében, de szomorkás mosolya töretlen marad.

- Én itt leszek, amikor szükséged lesz rám.

oOoOo

Az elmúlt két nap nagy részét a szobámba zárkózva, és a várost övező dűnéken töltöttem. Egyedül. A gondolataimmal. Még Janát is elküldtem, pedig rá a legsötétebb pillanataimban is mindig volt időm.

De most minden összezavarodott.

Megpróbálok az a herceg lenni, akit mindenki látni akar. Megpróbálok olyan Sharibbá válni, amit elvárnak tőlem. De nem tudom, hogy ez ugyanaz a Dahwra e, aki a kötés előtt voltam. Vajon mennyire változtatott meg az elmém mélyére beköltözött víz folyamatos jelenléte? Remélem a bizonytalan jövő meghozza a válaszokat.

Szótlanul figyelem, ahogy Neleryn kivezeti az istállóból a tőlem kapott mént. Halkan duruzsol a fülébe szavakat, amiket nem hallok, miközben felszerszámozza őt. Illenek egymáshoz. Tudtam, hogy jól választok. A legígéretesebb fiatal csődör ugyanabból a vérvonalból, amiből Jana és az én lovam is származik. Ismeri a sivatagot, hiszen ott nőtt föl, de együtt tanulhat a Sharibomról.

Fayiz már türelmetlenül kapálja patáival mellettem a homokot, de végig simítom izmos nyakát, hogy lenyugtassam. Sosem volt erőssége az egyhelyben ácsorgás, ahogy nekem sem.

- Választottál neki nevet? – a mosoly, amivel felpillant rám, boldogabb, mint bármikor korábban. Tekintete ragyog, az alkonyi félhomályban. Még úgy is kitűnik az éjszakánkból, hogy tincseit egy sötét kendő alá rejtette.

- Kaarim – szeretetteljesen simít végig a mén homlokán. – Zahra tiszteletére.

- Jó választás – valóban kezdi megérteni a szokásainkat és hagyományainkat. És nem feledkezik meg azokról, akik segítik őt. Még ha csak egy lóról is van szól. – Jana szerint arra születtél, hogy a sivatagban élj. Ideje bebizonyítanod, Neleryn.

- Dujanah. – Egy emberként torpanunk meg az ajtóban a Sharibom csendes hangjára. A szívem megtorpan a mellkasomban, és levegőt venni is elfelejtek, amíg nem folytatja. – Gamal elkísér titeket.

A csalódás kesernyés íze azelőtt árad szét a számban, hogy felfoghatnám, miben is reménykedtem. Elrabolja tőlem a datolya kellemesen édes, száraz utóízét. Azt hittem, hogy felajánlja, hogy elkísér minket. Egy pillanatra azt hittem, hogy próbálkozni fog. Hányszor kell bizonyítania az ellenkezőjét, mielőtt a szívem legmélyén is elfogadom? Nem fog. Ha esélyt akarok adni magamnak a boldogságra ezen a helyen, akkor nem várhatok semmit ettől a férfitól. Nem fogok várni rá. A Föld birodalomban van egy mondás a nagy szárazság évtizedéből. Ne várj esőre aszály idején. Úgy érzem még az eső is előbb fog rám találni a sivatag mélyén, mint az ő megbocsátása. Szerencsére nem ő határozza meg, hogy ide tartozom e. Nem neki kell elfogadnia, hanem a népnek, aminek a tagjává tett. És legfőképpen nekem kell elfogadnom önmagamat nélküle.

Egyedül.

- Nincs rá szükség. Már megkértem Hazizt. Én vigyázok a Sharibodra – sziszegi Jana hűvösebben, mint az óceán északi áramlatai. Apró mosollyal engedem, hogy maga után húzzon. Ez nem az a pillanat, mikor közlöm velük, hogy egyikük védelmére sem szorulok rá. Túlságosan mardos a kíváncsiság, hogy egy perccel is tovább halogassam ezt az utat. Amúgy is felesleges szavakat pazarolni egy olyan vélemény átformálására, amit az első és egyetlen hibám kőbe vésett.

De talán mégsem vagyok teljesen egyedül.

Egy részem azt hitte, hogy blöffölt, de Haziz valóban csatlakozik hozzánk a palota kapujában. Most nincs jelen a testőrség többi tagja, ezért nem rejtegeti a barátságos mosolyát úgy, mint az idefelé vezető úton. Talán eljön majd az idő, hogy előttük is kivívom a mosolyát. Türelmesnek kell lennem. Kár, hogy sosem volt az erősségem. A koradélutáni hőség azonnal arcon csap, amint kilépünk a magas, védelmet nyújtó falak fogságából. A nap perzselő sugarai újdonsült barátként üdvözölnek, mintha tudnák, hogy csak az ő melegük segíthet hátrahagyni a lerázhatatlan melankóliát, ami napok óta a hangulatomra akaszkodik. Hamar rájövök, hogy a város élettel teli nyüzsgése még a napfénynél is pompásabb útitárs a felhőtlen jókedv felé. A látvány annyira beszippant, hogy meg is feledkezem a kísérőimről. Szerencsére nem róják fel az ámuldozásomat, egészen olyan, mintha ők maguk is megfeledkeztek volna rólam. Jelenleg hálásabb sem lehetnék ezért.

A villódzó, tarka színek, a mormogások és beszélgetések szüntelen háttérzaja, a szűk utcákon kergetőző, időnként majdnem belénk csapódó gyerekek harsogása, az egzotikus illatok, amik szédítő gyorsasággal váltják egymást teljesen elkápráztatnak. Mintha tényleg egy régen megálmodott álmom útját taposnám végig, csak sokkal elevenebb és valóságosabb formában. A nosztalgia érzése egyszerre meghökkentő és rémisztően természetes. Hiába a világítóan fehér bőr, nem tudom nem közülük valónak látni magamat. A piactér szállingózó csoportjai szétnyílnak körülöttünk, de nem a kirekesztés, hanem a tisztelet és a döbbenet érzését sugározza a mozgásuk. Egy olyan tiszteletét, amiről majdnem megfeledkeztem a Sharibom leplezetlen megvetésének az árnyékában.

Pedig soha nem szabad elfelejtenem, hogy ki vagyok és honnan jöttem. A Víz birodalom hercege vagyok. Teremtő. Az egyik legerősebb vízmágus. Nem fogja ezt elvenni tőlem. Sem ő, sem a katonái.

Neleryn Khali.

Ismerem a szokásaikat, tudom, hogy választanom kell egy középső nevet is, de egyelőre a sötétben tapogatózom. Hiszek benne, hogy ha eleget bújom a történelemkönyveket, előbb-utóbb rám talál a tökéletes kifejezés.

Az emberek tekintete döbbenten követ mindenhova, de nem zavar. Hercegként megszoktam az örökké figyelő szemeket, ráadásul az ő pillantásaik olyasmit rejtegetnek, amire a saját népem szerencsére nincs rászorulva. Reményt.

„De reményt adhatsz nekik.”

Most már nem bánom, hogy ma is a hosszúra kiengedett tincsek mellett döntöttem. Néha meg-megállítanak minket néhány kedves, kíváncsi szóval, egy meleg köszöntéssel vagy egy felkínált aprósággal ajándékként. Mintha már most ismernének és elfogadtak volna. Jana egy jelentőségteljes pillantással sugallja felém, hogy semmit nem utasíthatok vissza, mert megsérteném vele azt, aki adni szeretne. Mindenhol mosolyokat látok, és a távolban csengő kacajok neszét terjeszti a házak közé besurranó meleg szellő. Megrészegít. Nem csak a sok színes, tolakodó élmény, ami leterheli a tompasághoz szokott érzékeimet, hanem a tucatnyi rám fújt parfüm bódító illata, a kezemen lógó kendők és selymek, és a szüntelen mosolygás is. Szerintem egy pirospozsgás öregúr még egy korty különös, ismeretlen alkohollal is megkínált, ami a sivatagi népek specialitása. Keserű és undorító volt, de boldogan fogadtam. Az egész délután egyetlen végtelen masszába olvadó, élénk látomás.

Egy kicsi totyogós gyerek akaratlan ölelése arra is megtanított, hogy a Sharab Shalaevar-nak is vannak kevésbé szigorúan vett részletei. Nem tudom, melyikünk riadt meg jobban, hogy rosszat tett, mikor odafutott hozzám és a lábamba csimpaszkodott. Jana és Haziz a hasukat fogták a nevetéstől a pánikom láttán. Jana minden percben egyre jobban emlékeztet Merielre, csak az ő tudálékos érettsége nélkül. Ez a lány még nálam is bolondabb, pedig sokak szerint szükségem volt Meriel józanító hatására. Lehet, hogy Jana barátsága a jel, hogy ideje egy kicsit nekem képviselnem a komolyságot.

Most már egy szenvedő nép terhét cipelem.

Nem csak reményt fogok adni nekik. Túlélést. Megtalálom a módját, ezt itt és most lefogadom. Megvédem a népet, ami az ínséges idők nyomorúságában több életet rejteget magában, mint az összes többi együttvéve. Hogy éltem eddig enélkül a melegség nélkül, amit most érzek?

Annyi mindent tanulhatnánk egymástól, ha túl tudnánk lépni a múlt sérelmein.

De hogy várjuk el ezt egy egész néptől, ha még mi magunk, a képviselői sem vagyunk képesek rá? Vajon jót teszek azzal, ha elfogadom a Sharibom távolságtartását? Ez is egy fajta menekülés, de kitartok a szavam mellett, hogy néha a menekülés a legjobb döntés. De vajon ez egy olyan pillanat? Ha kényszerítem, csak jobban meggyűlöl, ha elengedem, a könnyű kiutat választom, ha pedig várok rá, belerokkanok az örökös bizonytalanságba. Túl vastag a ködfátyol, ami a jövőt rejtegeti.

A gondolat, hogy itt valószínűleg azt sem tudják, mi az a köd, a semmiből fészkeli magát a gondolataim közé. Hogy érezhetem magamat ennyire másnak, mégis ide illőnek? Vajon ők is így látják, vagy ez is csak egy ostoba gyerek tévképzete?

☀☀☀

Az elmúlt két nap a testi pihenés és a szellemi fejlődés jegyében telt. Bemutattak az oktatóknak, akiket mellém rendelt a királyi család, és kaptam is három vaskos könyvet, amiken át kell majd rágnom magamat az elkövetkezendő hetekben. Három birodalom ünnepeit, szertartásait és szokásait verték a fejembe gyerekkoromban, de még soha nem tanultam meg ilyen könnyedén semmit. Még a Víz birodalom hagyományai és vallása is idegenebb volt, mint ezek a kopott, évszázadokkal ezelőtt pergamenre vetett szavak. Régen mindig azt hittem, hogy azért iszok magamba ilyen könnyedén minden tudást, amit a Tűz népéről találtam, mert titokzatos, hiányos és elérhetetlen. Most itt vagyok, a főváros szívében, és mégsem tudom letenni a mindent feltáró történelemkönyvet, amit bárki másnak nyűg lenne elolvasni. Megmagyarázhatatlan.

Felállok, és átnyújtóztatom az elzsibbadt végtagjaimat. Az ágyon fekvő ruhákra siklik a pillantásom. Reggel hoztak néhány friss öltözéket a szabók, és elöl hagyták azokat, amiknek a magamra kötését gyakorolnom kell. Nem azért mert kifejezetten giccses vagy bonyolult darabok lennének, de a Tűz birodalomban mindenki abba nő bele, hogy több tucat különböző módon magára tudjon kötni egy egyszerű kendő anyagot. Nekem teljesen idegen minden technika. Márpedig nem leszek egy olyan herceg, aki csak szolgálói segítséggel tud prezentálható állapotba kerülni. Ez sajnos nem változtat azon, hogy a ruhák sokkal kevésbé érdekelnek, mint a könyv, amit még mindig a kezemben tartva sétálok a széles íróasztalomhoz. Nem ülök le a székre, egyszerűen csak lehajolva vetem papírra az újabb kérdést, ami felmerült bennem az egyik érdekes szertartással kapcsolatban. Már a második lapot jegyzetelem tele, Bakar vagy örülni fog a lelkesedésemnek, vagy kirohan a világból a túlságosan részletes magyarázatokat és ok-okozati viszonyokat követelő mentalitásomtól. Az ember azt hinné, hogy az első a gyakoribb, de az eddigi elméleti és történelmi témákat tanító oktatóim inkább a második hozzáállást képviselték.

Lassan sétálok vissza az ablak előtti heverőhöz. Általában csukva szoktam tartani a nagy délutáni hőség miatt, de most muszáj magamba szívnom egy keveset a város élettel teli látványából. A színes napvitorlák között néha fel-felbukkannak az utcán tevékenykedő emberek apró foltjai. Mint egy sosem pihenő, szorgos hangyaboly. A sivatag felperzselt illata túl ellenállhatatlan, hogy visszacsukjam az ablakot, inkább így folytatom a tanulást. Illetve folytatnám, de mielőtt vissza tudnék merülni a soron következő paragrafusba, kopogtatnak az ajtón.

- Szabad – adom meg csendesen az engedélyt. Remélem áthallatszott a zömök ajtón.

A szolgálók szokásos, csendesen fürge léptei helyett lassú, nehéz lépések nesze töri meg a szoba tűzropogásba burkolózó békéjét. Fogalmam sincs, hogy honnan, de azonnal tudom, hogy kihez tartoznak. Felnézek a Sharibom semmitmondó pillantásába. – Dahwara – lehelem leplezetlen döbbenettel, de az agyam máris összeesküvés elméleteket gyárt arról, hogy vajon miért nem a szobáinkat összekötő ajtót használta. Valószínűleg azért, mert hivatalos ügyben jött, nem pedig a személyem miatt. Vajon lesz valaha használva az a közös ajtó? Kétlem. Ez is csak egy a sok színjáték közül.

- Van néhány szabad perced? – kérdezi távolságtartóan. Elkerekedett szemekkel bólintok. Őszintén meglep. Nem az ittléte. Koronahercegként és a koronaherceg Sharibjaként rá leszünk kényszerítve, hogy néha megbeszéljünk dolgokat egymással akkor is, ha máskülönben nem ér össze az életünk. Ami meglepett az az, hogy nem egyszerűen betör a privát szférámba, és kiköveteli a figyelmemet, hanem engedélyt kér. Kopog az ajtón és megkérdezi, hogy ráérek e. Nem töri rám a falakat. Távolságtartó, de udvarias. Ez már nem az az észszerűtlen, feldühített férfi, aki idegesen és kegyetlenül rángatott át a sivatagon. Talán nemsokára visszatalál a trónörököshöz, akiért rajong a népe. Eddig még nem volt szerencsém ahhoz a férfihoz, csak a felbőszített herceghez. Lehet, hogy segít a dolgon, hogy minden jel arra utal, hogy nem fosztják meg őt a tróntól a hibám miatt. A család lehetőségét ugyan elvettem tőle, de a trónt talán mégsem.

Meglepett, hogy Yadollah maga terjesztette fel az évszázados tradíciókat eltipró ötletet. Talán a történet hatott rá, amit Torrosról meséltem, talán csak nem akarja elveszíteni az örököst, aki gyerekkora óta uralkodásra készül. Talán tényleg készen állnak rá, hogy enyhítsenek a hagyományokon, amik a múltba kényszerítik őket, hogy lehetőséget adjanak maguknak egy fényesebb jövőre.

A pillantása szinte éget, mikor végigsimítja a testemet. Hálát adok az isteneknek, hogy nem engedtem a kísértésnek, hogy egy szál nadrágban lézengjek a szobámban.

- Hogy haladsz a tanulmányaiddal? – kérdezi váratlanul. Elgondolkodva kutatom a narancsvörös szemek érzelemmentes lángjait. A vörösbe átsejlő barna haja most is egy lófarokba van szorítva, mint mindig. Vajon hordja valaha kibontva? El sem tudom képzelni úgy.

Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy felelősségre vonás következik vagy csak kötelességtudó érdeklődést tanúsít. Azt nem nézem ki belőle, hogy megjött volna a kedve egy kis délutáni csevegésre a kedves Sharibjával. Végül arra jutok, hogy felesleges minden szavát túlgondolnom valakinek, akit nem ismerek eléggé, hogy rájöjjek a céljaira.

- Jól – felelem végül magabiztosan. Mikor először kézbe vettem a tömény irományt, én magam is aggódtam, hogy képes leszek e ennyi új információt feldolgozni, de eddig ígéretesen haladok. – Korábban azt hittem, sok mindent tudok a Tűz szokásairól, de a tekercseinkben a töredéke sem található meg ezeknek – vallom be szórakozottan. Hihetetlen, mennyire hiányosak a könyveink róluk. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy a Tűz birodalom rendelkezik a legtöbb tradicionális, vallásos hagyománnyal az összes közül. A Víz birodalomban mostanra alig néhány maradt fenn az ősi tradícióinkból, itt pedig szinte mindenhez ragaszkodnak. A sivatag nem felejt. Mivel most nem lobog hevesen Dahwara mindig ott lappangó dühe, engedem egy kicsit visszahúzódni az átgondolt politikus énemet, és egy pillanatra utat adok a gyermekinek mondható lelkesedésnek, amivel iszom magamba a népünk tudását. – Mindig reménykedtem, hogy egyszer többet tudhatok meg rólatok – fűzöm hozzá meggondolatlanul, de szinte azonnal megbánom. Megint a fejemhez fogja vágni, hogy egy fecsegő, ostoba, idegesítő gyerek vagyok.

- Miért? – kérdez vissza a várt indulatos reakció helyett. Talán először tűnik őszintének a kíváncsisága.

- Mindig is vonzott a sivatag. – Elfordulok tőle, hogy az ablakon át kipillanthassak a vakító aranytengerre, ami a város színes látképét öleli forró ragaszkodással. Vajon ezekről az érzésekről is azt fogja gondolni, hogy csak enyhíteni próbálom a hibám következményeinek a súlyát? Ha azt mondanám, hogy az istenek ültették a szívembe a sivatag iránti megszállott vonzalmamat, rám dörrenne, mint legutóbb? – A forróság szokatlan, de a szárazság, és a mindenhol lobogó mágikus lángok csodálatosak – mosolyodok el bátortalanul. A tűz ropogása az új kedvenc háttérzajom, nem hiszem, hogy képes lennék visszatérni a világba, ahol minden tűz elpusztul az első párás fuvallattól.

- A lángok tánca élettel és fénnyel tölti meg a világunkat. A birodalom többi népe nehezen érti meg, milyen fontos is ez – feleli kimérten. Visszafordulok felé. A köztünk lévő szokatlan béke illúziója kis híján megbabonáz. Legszívesebben rávágnám, hogy „én megértem”, de mélyen hallgatok helyette. Nem akarom összezúzni ezt a törékeny nyugalmat, és úgysem hinné el. Talán soha nem veszi majd a fáradtságot, hogy eléggé megismerjen, hogy rájöjjön magától. Eszembe jut a beszélgetésünk a Vízpalota tengerszint alatti vízesése mellett. Akkor még voltak hálás ábrándjaim arról, hogy milyen lélegzetelállító párral áldottak meg az istenek. Nem tudom, mikor haltak ki ezek a gondolatok, talán a sivatagi utunk alatt, mikor először fordított hátat komolyabban egy Sharib kötelességeinek. Mikor először csalódtam benne úgy, ahogy nem számítottam rá, hogy fogok. Most mégis itt vagyunk, és megint elrabolja a lélegzetemet. – Ők csak a pusztításra emlékeznek, amit a tűz maga után hagy. Pedig a hamuból új élet ébredhet. Egy jobb élet.

Lassan bólintok. Ha Janával beszélgetnék, talán elmesélném, hogy pontosan ugyanezt az igét terjesztettem egész életemben. Dahwara érzelmi manipulációnak könyvelné el, ösztönösen tudom. Nem hinné el az igazságot. Muszáj egy árnyaltabb válasz után nyúlnom.

- Talán megmutathatnátok ezt nekik. Megmutathatnánk – javítom ki magamat. Az elmúlt két napban egyszer sem vétettem el a hibát, hogy nem a sajátomként hivatkoztam a népünkre, most mégis újra a nyelvemre szökött. Talán azért, mert vele beszélgetek épp, és tudom, hogy hiába állít bármi mást, az ő szemében nem tartozok közéjük.

- Talán – feleli elhatárolódva. Nem tetszett neki a válaszom. Biztos azt gondolja, hogy lehetetlen. Nem tudja, hogy a többi nép is érzi az egyensúly felborulását. A természetes tűz hiánya talán a Vízbirodalomban a legégetőbb probléma, de máshol is felütötte már a fejét. És nem csak ez. Minden évben egyre hűvösebbé válnak az évszakok. Alig észrevehetően, de hűvösebbé. Egy-egy év között meg sem lehet mondani a különbséget, de mikor a Föld birodalomban tíz-húsz éves feljegyzésekre bukkantam, kíváncsiskodtam róluk Torrosnál. Még senki nem merte kimondani, de már rebbentek fel pletykák a lehetséges okokról. Szükségünk van egymásra. A Tűzre is. Nem csak a Tűz népe ül egy süllyedő hajón. A szövetséges népek is, csak az nagyobb hajó, ezért lassabban nyeli el az óceán.

Nem tudom, hogyan kéne kezelnem ezt a férfit, de úgy néz ki, valahogy máshogy. Azt kérte, hogy adjak reményt a népének. De neki vajon ki fog?

- A nevekre vonatkozó hagyományokat már megismerted?

A kérdése eltereli a baljós vizekre evező gondolatokat. Visszalelkesülve bólintok.

- A tanítók is mondták, hogy minél hamarabb választanom kell egy nevet magamnak – nyugtatom meg. Azt nem fűzöm hozzá, hogy egyelőre nincs ihletem meghatározni önmagamat. Még én magam sem tudom, hogy kivé tudok majd válni itt. Túl sok az ismeretlen tényező. Ő maga is egy közülük. Lehetek remény, lehetek veszélyforrás, lehetek megváltó, de lehetek egy senki is, akinek hamar elfelejtik a nevét.

- Ami meghatároz téged – fűzi hozzá azt, amit már én is tudok.

- Téged a nagyapád határoz meg? – szalad ki a számon a kérdés, mielőtt megállíthatnám. Az arca kőkemény vonásai megfeszülnek. Tényleg ostoba vagyok. Végül csak elrontottam a pillanatot. Úgy látom ez számára olyan téma lehet, mint számomra az éretlen mágiám. Soha nem érettem az apja döntését. Ő maga fordult szembe a nagyapja háborúpárti nézeteivel, mégis a fia vállára helyezte egy beszennyezett név terhének a súlyát. Talán azért, hogy tisztára mossa. Talán nem is annyira különböznek a nézetei a nagyapjáétól. Majd az itt töltött idő válaszol, hogy melyik.

- Bár ő is ezt viselte, a jelentése az, ami szerint élni próbálok – feleli erőltetett nyugalommal. A hamis nyugalmát a sarokban felélénkülő lángok vad tánca is meghazudtolja. Hiába tanultam meg mindent az ősi nyelvükről még gyerekként, a Nah’seem jelentése eddig elkerült. A három könyvből, amit kaptam, az utolsó fog az ősi nyelv részleteiről szólni. Alig várom, hogy már ott tartsak.

- Mit jelent? – dőlök előre kíváncsian.

- A legjobb fordítás talán a „jövő építője”.

A jövő építője. Az ösztöneim azt súgják, hogy illik hozzá, pedig eddig csak tiltakozni láttam a jövője ellen. A közös jövőnk ellen. Lehet, hogy azért, mert elvettem tőle a lehetőséget, hogy a döntései szerint építse azt. Pedig az építkezés soha nem egy magányos tevékenység, annyi minden befolyásolja minden lépését. Miért nem képes építkezni az ölébe hullott lehetőségekből, ahelyett hogy siratja a homokvárat, amit elmosott a dagály? Együtt talán képesek lennénk egy szebb jövőt alkotni, de ő még mindig csak a múltat látja.

Talán nekem is ezt a nevet kéne felvennem.

Apám őrjöngene, ha megtudná, hogy önként választottam egy háborús bűnös nevét, pedig mi tisztíthatná meg jobban a rátapadt vértől, mint a víz maga? Kár, hogy Dahwara soha nem engedné, hogy megtegyem. Ahhoz el kéne fogadnia a közös jövőnket.

- Holnap lesz az első tanácsgyűlés, amin részt kell venned – vonja magára ismét az elkalandozó figyelmemet. A hangszíne megváltozik, és azonnal tudom, hogy minden eddigi szóváltás csak a szükséges rossz volt, amin át kellett esnie, ahelyett hogy kurtán rátérne a lényegre. – De előtte hallanod kell néhány dolgot.

Elkomorulva bólintok, ő pedig ellenségesen összefűzi a kezeit a mellkasa előtt. Ez a hangulat már ismerősebb, az előző laza hangvételű beszélgetés volt kirívó és szokatlan. A Sharabja enyhén kidomborodik a megfeszülő mellkasán. Csak egy futó pillantást vetettem rá, mégis az elmémbe égett. El kell űznöm, mert pont most ígértem neki a teljes figyelmemet. Szerencsére sikerül, átmenetileg legalábbis.

- A népünk nem csak a szárazsággal küzd, hanem saját magával is. Egy lázadó csoport tevékenykedik évek óta a birodalomban – közli a rideg tényeket. A dühére ismét válaszolnak a mágikus lángok a sarokban, de most nem engedem, hogy a megbabonázó tűz elrabolja a pillantásomat.

- Miért lázadnak? – kérdezek vissza kényelmetlenül fészkelődve, pedig elég erős sejtésem van, hogy mi a válasz. Az egyik lábamat felhúzom, hogy a térdemre támaszthassam az államat.

- Az uralkodó családot okolják a szárazság miatt. – Nem meglepő. Ki mást tudnának okolni? Az istenek nincsenek közöttünk, a múltat pedig nem lehet megbüntetni. Yadollahnak évekkel, illetve inkább évtizedekkel ezelőtt lépnie kellett volna. Azonnal, amint sikerült elcsitítani a belügyi viszályokat a nagyapja meghátráltatása után. Ők prédikálnak folyton erőről és bátorságról, de ahelyett, hogy egyből nyitottak volna a többi nép által tartott béketárgyalások felé, ők inkább gyáván elvonultak a sebeiket nyalogatni. Évtizedes hátrányokba kerültek miatta.

De vajon tényleg ennyi lenne a lázadás oka? A szomjúság? Nem nehéz elképzelni, hogy sokan már a nagyapja idejében lelökték volna az egész uralkodócsaládot a trónról, hogy eljöhessen egy új dinasztia ideje. Tökéletes indok lenne a szárazságra hivatkozva újraéleszteni az elfeledett ellentéteket. Még a többi birodalom szemében is pozitív lenne, ha nem egy zsarnok utódjaival kellene szövetségeket kötniük. Lehet, hogy ezt is túlgondolom? Lehet, hogy tényleg csak egy elégedetlen, szenvedésre kárhoztatott emberekből összecsapódott lázongó csapat vagy tényleg valami több, valami mélyebb?

Így jobban átgondolva egészen lenyűgöző, hogy Yadollah egyáltalán képes volt megtartani a pozícióját. Túl bonyolult helyzetek ezek ahhoz, hogy ítélkezni lehessen bármelyik fél felett.

- Egyben remek indok rá, hogy átvegyék a birodalom irányítását – dünnyögöm az orrom alatt a fejemben megfoganó bizalmatlan véleményt. Persze az még korai, hogy a családleváltós gondolatomat is szavakba öntsem. Most már én is ennek a zsarnoknak a családjához tartozom, nem mondhatom ki hangosan, hogy talán jobbat tenne a népnek, ha valaki más vezetné. Árulás lenne. Amit tehetek, hogy bebizonyítom, hogy tévedek, és így is van jövőnk.

Elszomorít, hogy ezek a csodálatos emberek arra vannak ítéltetve, hogy felemésszék önmagukat. Vajon tényleg csak egy illúzió a mosoly, amit az arcukon hordanak? Vajon mi rejlik a szívükben? Nem tudok kiigazodni ezeken az embereken. Bárcsak többet segíthetnék, de egyedül kevés vagyok.

- Ahogy súlyosbodik az aszály, úgy válnak egyre gyakoribbá és hevesebbé az összetűzések – folytatja a helyzet felvázolását. Logikus. Még ha tényleg egy mélyebb összeesküvés is van a dolog hátterében, ahogy romlik a helyzet, egyre több eredetileg hűséges embert fog az ő oldalukra lökni a kényszer és a düh. Viszont ez azt jelenti, hogy hamarabb fognak hibázni is. Ha tényleg képes lennék reményt adni a népnek, talán megelőzhetnénk a lázadás növekedését. Ha látnák, hogy van remény. Ha látnák, hogy az uralkodócsalád nyit a többi birodalom és a béke felé. Hogy az istenek döntése, hogy Dahwara legyen a trónon, egy neki elrendelt vízmágus Sharibbal, aki kivezetheti a népet a szárazságból. Szép mese. – Ezért nem hagyhatod el a palotát testőrök nélkül. A Sharibomként veszélyben vagy.

Elapadnak a szövevényes gondolataim a megkötés hallatán. Számítottam rá, hogy ez lesz, hiszen legutóbb is elküldte velünk Hazizt, de bevallom, eddig azt hittem, hogy felügyelni volt ott a tetteimet. Nem gondoltam volna, hogy a rideg Sharibom a biztonságomért aggódik. Talán soha nem fogja elhinni, hogy meg tudom védeni magamat. Nem mintha eddig lett volna alkalmam bebizonyítani.

Kimérten bólintok. Felesleges lenne nyíltan vitatkoznom vele, bár szívesen felhívnám rá a figyelmét, hogy én a városon belül bárhonnan elmenekülök az elementál formámban, míg ez egy testőrére nem biztos, hogy igaz. Mivel képtelen lennék bárkit hátrahagyni, egy kísérővel igazából nagyobb veszélyben vagyok, mint egyedül. Nem mintha számítana. Úgyis a saját döntésemre fogok hallgatni, nem pedig az övére. A birodalmába elhurcolhatott, de a szabadságom nem az övé.

- A városban szabadon mozoghatsz a kíséreteddel, a sivatagba azonban nem mehetsz ki nélkülem. – Összeszűkülnek a szemeim, és átjut egy apró fintor a semlegesség álcáján. Megértem, hogy a sivatag miért veszélyesebb küzdőtér egy vízmágusnak, de nem hiszem, hogy a testőrei kísérete nem lenne elégséges. Nem hiheti, hogy az ő jelenléte az egyetlen, ami megvédhet a lázadók rajtaütésétől, ennyire még talán ő sincs elszállva önmagától.

- Jana megígérte, hogy bejárjuk tevével a közeli dűnéket – közlöm tényszerűen. Erre a feltételre nem fogok rábólintani. Amennyi időt eddig rám szánt, ha rajta múlik, soha nem térhetek vissza a sivatagba.

- Nem – jelenti ki ellentmondást nem tűrően. Olyat tesz, ami nagyon rég nem sikerült senkinek őelőtte. Feldühít. Ő az egyetlen ember, aki képes feldühíteni. Az igazságtalansága okozta irritáció hűvös karmokkal tép a mellkasomba. Az általában szelíden csordogáló patak most mélybe rántó örvényeket rejteget.

- Több testőrt is magunkkal viszünk – szűröm a fogaim között. Úgy tesz, mintha az apám lenne. Nem fogok az elnyomásában élni. Ha fogolyként akarnak kezelni, akkor játszanak tiszta lapokkal, és zárjanak cellába.

- Nem. – Legszívesebben felüvöltenék, de szerencsére képes vagyok egy haragos fújtatásba fojtani. – Az én Sharibom vagy. Az én felelősségem.

Hah! Röhej. Most bezzeg az ő felelőssége vagyok. Arcátlanság.

- Eddig nem úgy tűnt, hogy ez különösebben érdekel – vágom rá gondolkodás nélkül a fájdalmasan őszinte, kendőzetlen igazságot. Nem tudom, melyikünket lepték meg jobban az ajkaim közül kitörő, sértő szavak. A szoba levegője szinte hullámzik a belőle áradó könyörtelen, felbőszített forróságtól, ami megszégyeníti a sivatagi délután perzselő napsugarait. Miért érzek mégis kényszert, hogy megérintsem a forrását? Hogy kipróbáljam, képes lennék e a bőre forróságán tartani a kezemet? A Sharabja forróságán. Vajon megégetném magamat?

Ökölbe szorított kezekkel üldözöm el a gondolatokat, amiknek nincs helyük ebben a feszült pillanatban. Elszakítom róla a tekintetemet, hogy békét leljek a lángok haragjában, amik most mindkettőnk lelkét idézik. Mióta itt vagyunk, úgy kerül, mintha egy fertőző betegséget hurcolnék, de mikor felfedezném nélküle a vágyott sivatagom titkait, akkor hirtelen a Sharibjává és a felelősségévé válok. Ha tényleg féltene, most sem nézne rám úgy, mint aki legszívesebben megütne.

Én csak boldog akartam lenni, vele vagy nélküle. Hogyan éljek bezárva, őrizgetve és kísérgetve? Herceg vagyok, nekem is van büszkeségem, ha mást nem is, ezt ő érthetné meg a leginkább. Elvárta, hogy erőt és bátorságot tanúsítsak a sivatagi utunkon, és én túléltem a megpróbáltatást, most mégis egy gyenge hercegnő szerepébe kényszerítene?

- Holnap reggel – sziszegi dühösen, mielőtt pusztító tűzviharként szeli át a szobát, és eltűnik a közös ajtónk fülsüketítő dörrenése mögött. A hamuból, amit maga mögött hagy a lelkem mélyén, semmi nem fog újjáéledni. A harag tüze csak pusztít, ez nem építi a jövőt.

Újra egyedül maradok. A visszhangzó üresség, amit maga mögött hagy a tolakodó, mindent kitöltő jelenléte, szinte fizikai fájdalmat okoz, pedig sosem vágytam rá, hogy itt legyen. Hogy alattomosan bekússzon a délutánomba, és elrabolja tőlem a tanulás békés élvezetét. Hogy feldúlja a világomat. Hogy korlátozzon és eltaposson, mikor én csak létezni próbálok mellette. Soha nem kértem ezt az istenektől, csak hittem a döntéseikben. Soha nem kértem Őt.

Lehet, hogy tényleg ostobaság volt az istenek kezére játszani.

☀☀☀

Átizzadt pólóval, reszelős zihálással ébredek. A szobát még nem érintette meg a hajnal sejtelmes fénye, még a csillagok uralják az égboltot. A héten a lefekvés előtti rutinom részévé vált, hogy az egyik tűzállványt az ágyam mellé húzom, hogy élvezhessem a lángok melegét a bőrömön álmomban. Eddig egyszer sem ébredtem arra, hogy megégetne. Mostanáig. Nem vagyok biztos benne, hogy a tűz okozza, a forróság mintha belülről jönne. Szikrák pattognak a bőröm alatt. Nyűgösen dörzsölöm meg az arcomat, a kezeim végigsimítják a nyughatatlan testemet, mintha egyszerűen elmasszírozhatnám az idegen érzést.

Kinyitom a szemeimet, mert ha becsukom, a felkavaró álmaimat látom a vágyott sötétség helyett. Őt látom. Délután óta nem tudom kiverni őt a fejemből. A mágikus tűz narancsosan derengő nyugalma most nem tud rám ragadni. A hosszú éveim alatt sok küzdelmet és sok harcoló vagy edző férfit láttam, de amit ők műveltek, az semmihez sem fogható. Nem is ők. Amit Ő művelt. A rideg Sharibom lenyűgöző harcos, most már ezt is tudom. Mikor néztem őket, keveredett bennem a rajongás, az izgatottság, és az irigység, hogy bár én is tesztelhetném magamat, hogy méltó ellenfelük vagyok e. És volt még mellette egy ismeretlen érzés. Egy érzés, ami azóta sem hagy nyugodni. Lidércként kísért, és bizsereg tőle a bőröm. Eddig soha nem volt rám különösebb hatással a Sharibom fedetlen bőrének a látványa, most mégsem tudom elűzni a képet az izmai veszedelmes erőt rejtő hullámzásáról, a bőrére kiülő, megcsillanó verítékről és a vállaira omló tincsek vörösen felizzó zuhatagáról. A békeidőkben is sokszor illették a tűz vad népét a barbár szóval. Soha nem értettem, hogy miért, most mégis fájdalmasan egyértelmű. Tényleg nincs jobb szó arra, aminek a szemtanúja voltam. Csak a barbárok harcolnak ilyen nyers, ösztönökre hagyatkozó erővel. Nem volt benne a víz precizitása, a levegő légiessége és a föld megtántoríthatatlansága. Csak a tűz mindent elsodró lendülete. Bárcsak messzire űzhetném ezeket a képeket. Hogy lehet valaki ennyire vonzó? Nem akarom elképzelni, milyen érzés azokba az erős karokba zárva lenni, mégsem tudok ellenállni a csábításnak. Most már tudom, hogy milyen forró lenne a bőre, pedig még soha nem simulhatott az enyémhez. Talán soha nem is fog.

Halálra ítélt pillangónak érzem magamat mellette, aki fényt keresve a lángok közé veszik.

Mi történik velem?

Nem értem.

A szívem hevesen dübörög, a testemben tompa hiányérzetként lüktet valami, amit nem tudok hova tenni. Összezavar. Rémisztően vonz magához, pedig már elfogadtam, hogy külön életet fogunk élni. Kegyetlen irónia, hogy egy ilyen lélegzetelállító férfihoz kötöttek az istenek, de mégsem lehet soha az enyém. Egy kicsit talán enyhíti a helyzetet a borzasztó személyisége. Erre kell koncentrálnom. A ridegségre, amit tőle kapok, és az irántam érzett ellenszenvére, amit a mai napig nem titkol. Elvárja, hogy tökéletes legyek, miközben ő lépten-nyomon szembe köpi a saját népe elvárásait. Felesleges rajonganom érte vagy csodálnom a harci képességét. Haragot és viszonzott megvetést érdemelne tőlem, de ezek az érzelmek soha nem álltak közel a békekedvelő, derűs természetemhez. Hiába próbálom, nem tudom viszont gyűlölni őt, úgy, ahogyan ő teszi velem, de még a semlegesség dacos elhatározása is ingatagnak látszik.

Össze kell szednem magamat. Kigyomlálni ezeket az érzéseket, mielőtt túl késő lenne. Kigyomlálni a reményt, hogy ha több nem is, egyszer talán barátok lehetünk.

Felesleges.

Felkelek, és olyan dolgot teszek, amire nem gondoltam, hogy a közeljövőben sor kerül. Megidézek egy emberméretű vízgömböt, és nemes egyszerűséggel belemászok, miközben próbálom nem megadni magamat a pazarlás miatti bűntudatomnak. Erre most szükségem van, ha önmagam akarok maradni. A hűvös nedvesség a bőrömön régi barátként ölel át, segít lehűteni egy idegen sóvárgást, és egy elveszített élet biztonságérzetét idézi. Lehet, hogy mindig tudtam, hogy a sivatag válik majd az otthonommá, de néha mégis hiányzik a Víz birodalom hűvös racionalitása. Nálunk a többséget nem az érzelmei és a szenvedélye vezetik, inkább az óceánok fagyos kiszámíthatósága jellemzi a vérmérsékletünket. Ezért nem illettem be soha. Életemben először kívánom, hogy bár az a hidegvérű herceg lehetnék, akivé az apám próbált faragni.

Akkor talán ki tudnám verni a fejemből a tűznél is élénkebben lángoló szemeket. Akkor talán nem követnének még a mágiám védőburka mögé is. Nem érezném még itt is a gyűlöletét a szívembe záródni.

☀☀☀

A reggel nehezen talál rám. Nem sikerült visszaaludnom az éjszakai ébredés óta, de a víz kivételesen lehűtötte eléggé a gondolataimat, hogy meditálni tudjak. Úgy látszik, hogy a sivatagnak kellett megismertetnie velem az érzését, de most már képes vagyok máshol is rátalálni a nyugalom ezen szintjére. Kimászok a vízgömbömből, és az egyik nyitott ablakon át apró, rejtetten szitáló cseppekként permetezem bele a palota lábánál elterülő széles oázis vizébe, hogy mégse váljon az enyészeté minden megteremtett csepp.

Mire átöltözök, és rendbe teszem magamat, Jana ismerős kopogása töri meg a reggeli csendet. Az elmúlt napokban együtt reggeliztünk, gondolom most is azért jött, hogy összeszedjen. Túl sokat tesz értem. Túlságosan aggódik. Tudom, hogy szégyelli a bátyja viselkedését, és részben ezt próbálja ellensúlyozni a sok együtt töltött idővel, pedig ennek a tehernek nem az ő vállát kéne nyomnia. A Sharibom felelőssége lenne, hogy családtagnak érezzem magamat, nem az övé.

De Dahwara csak elvenni tud, adni nem.

- Fáradtnak tűnsz – mosolyogja felém a felkelő napsugarakat idéző fénnyel. Ha ő nem lenne, lehet, hogy már mélységes depresszióba üldözött volna a magány és a kilátástalan jövő.

- Rosszul aludtam – vallom be egy egészen gyerekesre sikerült biggyesztéssel. Szerencsére ő nem az a típus, aki felrója az ilyesmit.

- Izgulsz a holnapi bemutató ünnepség miatt?

- Elfelejted, hogy én is egy uralkodó családból származom – vigyorodok el én is, de még mindig kicsit erőtlenül. – Nem izgulok, hozzászoktam az ilyesmihez, és már megtanultam mindent.

- Oh – tekerget meg egy kibontott hajtincset zavartan. – Értem. Remélem holnap pihentetőbb éjszakád lesz.

- Köszönöm. Lehet, hogy csak az viselt meg, hogy napok óta könyveket bújok, hiányzik a mozgás.

Mindketten megtorpanunk, mikor egy ismeretlen fiú tűnik fel a folyosó végén. A sok helyen sejtelmesen áttetsző, a vállain szétnyíló selyemruhája arany láncokkal van rögzítve a csuklóján és a nyakán, hosszan lehullva öleli a karcsú alakját. A laza nadrágja hasonló stílusban szűkül a bokájára. Gyönyörű. Soha nem vennék magamra hasonlót, de rajta csodaszép. Szolgálónak túl jól öltözött, a kastélyban tartózkodó családtagokat pedig már ismerem. Ez itt Dahwara szárnyának a legjobban őrzött, privát szintje, ami azt jelenti, hogy ez a fiú csak egyvalaki lehet.

Azt hittem jobban megvisel majd, ha látom, de a hosszúra nyúló éjszakám legalább arra jó volt, hogy sikerüljön kiölnöm magamból minden irreális, kisajátító, rajongó érzést a Sharibom iránt. Egyelőre. Még engem is meglep, hogy mennyire nem neheztelek erre a fiúra. Ő is csak egy áldozata a szerencsétlen helyzetnek, amibe az istenek kevertek minket. Az istenek, és egy ostoba gyerek meggondolatlansága, ahogy Dahwara mondaná.

- Ziad – sziszegi a nevét Jana leplezetlen ellenérzésekkel. Nem kedveli. A fiún úgy látom, hogy az érzés kölcsönös, de okosabb annál, mint hogy nyíltan mutassa. – Mit keresel itt?

A lassú, magabiztos mosoly, amire az ajkait húzza, rossz előérzeteket kelt bennem.

- A hercegem tegnap éjszaka nálam felejtette a kendőjét, azért jöttem, hogy visszaadjam neki – a hangja mézes-mázas, akár egy bársonyos, lassan csordogáló méreg. Néma döbbenet követi a szavait. A szolgálók pletykáiból hallottam már, hogy a Sharibom még látogatja a néhai ágyasát, de eddig csak félig-meddig hittem el a fecsegésüket. De ha így is van, lehetne benne annyi diszkréció, hogy nem mondja a szemembe. Ennyire én sem vagyok naiv, tudom, hogy szándékosan tette. Talán mégsem áldozat ez a fiú, de az kétségtelen, hogy tőle is elszakított valamit a hiba, amit elkövettem. A palotában talán neki van a második legtöbb oka gyűlölni engem. Elvettem tőle a biztonságát, a stabilitást és a koronaherceg melletti pozíció tekintélyét.

A hercegem.

Ez az egy szó majdnem átjut a nyugalmamon, de tartom magamat. Muszáj elengednem ezt a kicsinyességet, különben felemészti a jövőt, amire egész életemben készültem. Muszáj a sértettségem fölé emelkednem. Dahwarával nem szándékosan választottuk egymást, törvények ide vagy oda, nem várom el tőle az örök hűséget.

- Több eszed is lehetne, mint hogy ezt hangoztatod – dühödik fel Jana a helyemben, pedig nem kéne megvívnia a csatáimat. Főleg nem azokat a csatákat, amikből semmiképp nem jöhetek ki győztesként. Attól, hogy Dahwara látogatja ezt a fiút, nem lesz kevésbé az enyém, és ha elüldözzük sem fog jobban az enyémmé válni. Soha nem leszünk igazán egymáséi, ezen nem változtat ennek a szerencsétlen fiúnak a létezése. – Add ide, majd én visszaadom neki – nyújtja előre követelőn a kezét, de szelíd mosollyal ráteszem a kezemet az övére, és letolom.

- Nem kell, Jana. Éhes vagyok, menjünk inkább. Nyugodtan vidd vissza neki, Ziad.

Jana úgy néz rám, mintha őrült lennék, Ziad pedig kizökkentett bosszúsággal. Persze gyorsan helyrerázza a nyájas vonásait, és illően meghajol előttünk. Tudom, hogy bosszantani akart, de nincs szerencséje. A szeretője túlságosan megedzett, hogy ilyen könnyedén megbántson. Nem ez az első alkalom, hogy Dahwara nem törődik a kötelékünkkel, már kezdek hozzászokni, hogy csak akkor vagyunk egymás Sharibjai, mikor ez épp neki kedvez.

- Köszönöm, Neleryn herceg – feleli udvariasan. Én bezzeg nem vagyok a ő hercege. – Úgy látszik nem alaptalanok a bölcsességedről szóló szóbeszédek.

Na persze. Ha Dahwara suttog éjszakánként a füleibe, aligha lehet a jellemzők között ez a szó, és ezt mindketten tudjuk. Még mindig kóstolgat. Nem baj, nekem is vannak még válaszaim a magas lóról, amire felültem ma reggel.

- Részvétem, hogy ilyen fiatalon elveszítetted a Sharibodat – utalok a friss tudásra, amit a napokban olvastam. Már tudom, hogy az uralkodó családok ágyasai olyan fiatalok, akik szívszorítóan korán megözvegyültek. Így kerülik el a spontán kötődéseket anélkül, hogy szűziességre ítélnék magukat. – Elképzelni sem tudom a fájdalmat – fűzöm hozzá szomorúan. Lehet, hogy a kedvesség fegyvereként használom épp, de teljes mértékben őszinte a részvétem. Tényleg borzasztó lehet fiatalon elveszíteni a párodat egy olyan társadalomban, ahol ilyen mély tisztelete van a Sharab kötelékének. Mi még csak jóban sem vagyunk, de Dahwara halálának csupán a gondolata is olyan intenzív fájdalmat kelt bennem, amire hiszem, hogy semmi más nem lenne képes. Megmozdul bennem valami, aminek máskor a létezése is a homályba veszik.

Megrándulnak a barnára festett porcelánt idéző vonások.

- Szerintem el tudod, felség – feleli mesterkélten, gonosz mosollyal. Még mindig próbálkozik. Ez szinte már csak szórakoztat. Tényleg sajnálom őt. Ellehetetlenítettem a kapcsolatukat Dahwarával, pedig nagyon fontos lehetett neki, ha ilyen messzire hajtja a keserűsége. Ha én is a Sharibom szigorú, önközpontú mentalitásával élnék, jogomnak érezném kivégeztetni őt.

- Nem veszíthet el valamit az ember, ami sosem volt az övé – mosolygom érintetlenül. – Köszönöm, hogy mellette vagy úgy, ahogy én nem lehetek.

Ezekkel a szavakkal talán én is képes leszek elengedni őt. A teljes lemondás az egyetlen élhető út, különben újra és újra fel fog bennem ébredni a remény szikrája minden apróság miatt. Egy félreértett pillantás vagy egy kötelességtudat miatt kapott kedvesség. Nem akarok egész életemben várni rá, sóvárogni a figyelme után, elsorvadni a hiányától. Ez nem lehet a jövőm.

A szépséges fiú nehezen leplezett elégedetlenséggel, egy kurta biccentéssel köszön el tőlünk, majd tovább viharzik a folyosón. Dahwara lakosztálya felé. Nem zavar. Nem szabad zavarnia.

Nem szabad.

Néhány másodperc múlva magunkra maradunk.

- Mindvégig tudtad? – kérdezi Jana sápadtan. Nyilvánvalóan arra utal, hogy miért nem lepett meg egy ismeretlen fiú célozgatása arra, hogy a Sharibommal hált múlt éjszaka. Hálás vagyok a szolgálóknak, hogy akaratlanul is felkészítettek erre a pillanatra. Ha a semmiből csapott volna arcon a hír, lehet, hogy nem tudtam volna ilyen méltóságteljesen kezelni a helyzetet.

- A szolgálók pletykálnak egymás között, Jana. Nekem pedig halkak a lépteim, mint az éledező patak csorgása.

Lassan újra elindulunk mi is a keleti étkező irányába. Csodálatos a reggeli napsugarak társaságában elfogyasztani a nap első étkezését.

- Tényleg nem zavar? – kérdezi gyanakvóan. Valószínűleg ő is sejti, hogy az érintetlenségemet részben inkább a dac szüli, nem pedig a valóság. Elgondolkodom, mielőtt válaszolnék.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bántja a büszkeségemet, de annak tényleg örülök, hogy nem egyedül kell őrlődnie Dahwarának. Tudom, hogy nehéz feldolgoznia a történteket – vonom meg a vállamat. Attól még, hogy egy közös küldetést kaptunk az istenektől, nem feltétlenül kell a magánéletünknek is eggyé forrni. Azt viszont bánom, hogy nem csinálják egy kicsit diszkrétebben, a Sharab Shalaevar hírének nem tesznek jók eszek a pletykák. Az sem valami biztató, ha maga a trónörökös szegi meg nyíltan a népe törvényeit.

- Meg sem érdemel téged – sóhajtja megviselten a lány.

- Talán jobban bánt majd, ha felnőtt leszek – elmélkedem hangosan. Még nem látom a jövőbeli érzéseimet, de elképzelhetőnek tartom, hogy ha már nem lesz megtiltva, hogy együtt legyünk, rosszabbul esik majd, hogy másvalakinek a karjaiban keres menedéket. Egyelőre nem tudok tenni az ellen, hogy ilyen téren egy haszontalan gyereknek lásson. Ilyen téren is.

- Már most felnőttebb vagy mint az a kettő – morog magában. Halkan felnevetek.

- Fejben talán.

- Az igaz, hogy nektek a mágiátok beteljesedése előtt nincsenek… – elhal a hangja, mikor rádöbben, hogy mit készül épp megkérdezni. Az arcára kiülő zavar halovány pírt rajzol a mélybarna bőrére. Átragad rám is, egy kínos nevetéssel próbálom elűzni az arcomra kúszó forróságot.

- Jóval tompábbak és nehezebben előidézhetőek ezek az ösztönök – válaszolok neki burkoltan, csak hogy mihamarabb túl legyünk ezen a kérdésen.

- Bocsi, nem akartam kellemetlen témát felhozni – szabadkozik elhalkulva. Kinézek a folyosót végigkísérő, széles ablakok mögött elterülő, aranyban pompázó homoktengerre. Megnyugtat a látványa.

- Nem tudsz sértő kérdést feltenni, Jana. Bármire szívesen válaszolok. A kíváncsiságod számomra sem idegen – fűzöm hozzá egy pimasz vigyorral. Mindketten tudjuk, hogy én magam is pont az ehhez hasonló meggondolatlanságom miatt vagyok most itt. Emlékszem egy gyerekre, aki bármit megtett volna, hogy választ kapjon a kérdésekre, amikre csak a sivatag felelhetett. Egy gyerekre kimeríthetetlen kíváncsisággal és megmagyarázhatatlan lángokkal a szívében. Hogy lennék képes neheztelni bárkire a tudásszomjáért, mikor én magam is feltennék minden kérdést?

☀☀☀

Nem kéne itt lennem. Az istálló szürkületi árnyai közé olvadva, mozdulatlanul hallgatom Jana és a Sharibom felindult beszélgetését. Jana már megint az én csatáimat vívja meg. Tudom, hogy szeretetből és gondoskodásból teszi, de nincs szükségem rá. Az emberek nem értik meg, hogy azzal, ha kényszeríteni próbálnak egy büszke herceget, talán csak még távolabb taszítják tőlem. Én megértem. Talán kevésbé büszke és makacs, de én is herceg vagyok. Egyszerűbb lenne, ha mindenki elfogadná, hogy külön életet kívánunk élni. Talán a Sharab Shalaevar szigora is egy olyan tradíció, amit a múltban kéne hagyni.

Most már bánom, hogy követtem Dahwarát. A ma reggeli bemutató ünnepségem kiválóan sikerült, mind a király, mind a tűz tanácsnokai elégedettnek tűntek. Szépen lassan kezd kivirágozni a történet, amit az érkezésem köré alkottunk. A remény, aminek a hordozója vagyok, megfogant. Egyetlen ember nem mutatta most sem semmi jelét bármiféle érzelmeknek: a férfi, akihez az istenek kötöttek. Azt hittem, hogy legalább egy hálás szóval illet majd, de tévedtem. Az egyetlen szóváltásunk egész nap akkor volt, mikor felkerestem őt, hogy engedélyt kérjek rá, hogy az egyik testőrével edzhessek. Afrahtól már szabad utat kaptam a terhelő, hirtelen helyzetváltásokat igénylő testmozgásokra is, itt az ideje, hogy ne csak az elmémet élesítsem egész nap. Lassan beleőrülök ebbe a mozgáshiányba. Egy lappangó ingerlékenységként kúszik végig a testemen, minden eltelő nappal egyre nagyobb teret nyerve magának.

Talán ugyanez az idegen idegesség sarkallt arra is, hogy a Sharibom utasításával mit sem törődve kiszökjek a leszálló este sötét rejtekében a palotából. A sors iróniája, hogy keresztezték egymást az útjaink. Azóta sem tudom, hogy mi ösztökélt arra, hogy az árnyékok takarásában kövessem őt egészen a palota istállójáig. Jana váratlan érkezése sarokba szorított, muszáj volt elbújnom az egyik üres boksz félig nyitva hagyott ajtaja mögé. Mit művelek? Ez nem én vagyok. Soha nem az volt a tervem, hogy kihallgatom a beszélgetésüket. Egyszerűen csak tudni szerettem volna, hogy a Sharibom vajon mit művel az éjszaka leple alatt.

Most már tudom.

Itt hagy. Szó és köszönés nélkül. Igazából már meg sem lep, ami jó hír kéne, hogy legyen, hiszen azt jelenti, hogy sikerült a tervem. Már nem várok semmit tőle. Miért kerít a hatalmába mégis egy gyomorforgató szomorúság?

Dahwara lovának a patái halkan koppannak az istálló kövén. Hosszú csend ereszkedik a mozdulatlanná dermedt istállóra. Én töröm meg. Nem fogom arra kárhoztatni magamat, hogy örökké az árnyékok mögött bujkáljak Dahwara makacssága miatt.

- Tévedsz Jana – sóhajtom halkan. A lány összerezzenve perdül meg a tengelye körül. – Nincs szükségem rá.

- Eryn… – pislog rám döbbenten. – Az egészet hallottad? – Bocsánatkérően bólintok. Lehet, hogy a hallgatózás nem szép dolog, de mentségemre legyen mondva, hogy amit a Sharibom művel, az rosszabb. – Sajnálom.

Elmosolyodok. Nem neki kéne bocsánatot kérnie, és ezt mindketten tudjuk.

- Mi lenne ha már holnap eljönnénk az ajándékomért, Jana? Megmutathatnád a sivatagot a Sharibom távollétében. – Hatalmasra nyílnak a mézarany szemek. Valószínűleg ő is pontosan tudja azt, amit én. Dahwara megtiltotta, hogy a sivatagba menjünk. Viszont azt is kezdi sejteni, ami számomra már biztossá vált: a bátyja nem fogja teljesíteni a kötelességeit.

- Az ilyesmit a Sharibodtól illene megtanulnod, Eryn – válaszolja bizonytalanul. Az ajkába harapva gondolkodik el, hogy vajon mekkora sértést követne el azzal, ha átvenné ezt a feladatot is a Sharibomtól.

- Aki most hagyott magamra egy hétre – emlékeztetem. – Jana, a sivatag közepén vagyunk. Minden nap, amit ebben a városban töltök a sivatag ismerete nélkül, veszélyt jelent az életemre.

Tudom, hogy nem igazságos a kérésem. Tudom, hogy nem szabadna ilyen helyzetbe hoznom őt, és mardos is miatta a lelkiismeretem, de nem élhetek úgy egy hajón, hogy nem tanítanak meg úszni. Meg kell ismernem a sivatagban való túlélés titkait, különben örökké kiszolgáltatott leszek. Ki tudja, mikor csapnak le ránk a lázadók, és hurcolnak el minket valahova. Ha túl is élném a fogságukat, meggyilkolna helyettünk a sivatag.

Látom, hogy komolyan elgondolkozik a szavaimon.

- Ha nem érzed biztonságosnak elvihetjük magunkkal Hazizt – próbálom kicsit árnyalni az ajánlatot, hogy elfogadhatóbbá váljon.

- Nem. A bátyám testőrsége túlságosan hűséges, hogy megszegjék a parancsát. – Ökölbe szorulnak a kezei, és az arcán kirajzolódó elhatározás láttán tudom, hogy nyertem. Eljutottak hozzá az érveim. Ő is tudja, hogy igazam van. Úgy látszik Dahwara felelőtlensége nem családi vonás. – Ebben magunkra vagyunk utalva, Eryn.

Nem mondom ki, amit mindketten gondolunk. Ebben is magunkra vagyunk utalva. Egyre csak nő ez a lista.

☀☀☀

A keresztbe vetett tőreimen fülsüketítően csattan a sivatag jellegzetesen elgörbített szablyája. A talpam hátrébb csúszik a homokban, a görcsölő izmaim pattanásig feszülnek, hogy ellen tudjak tartani az erejének. Összeszorított fogakkal, a nyilvánvalóvá váló tehetetlenségem haragjával állom a vörösen izzó szempár tekintetét. Az egyik tőrt kicsúsztatom, a másikkal pedig oldalra vezetem a támadását, mielőtt lesújthatna rám. A mozdulatot egy gyors perdüléssel végezve próbálom elérni oldalról, de ő gyorsabb nálam. A tőröm tőlünk két méterre merül a homokba.

Elugrok a felém lendülő rúgás elől, de ettől csak még távolabb kerülök az egyik elveszített fegyveremtől. Zihálva, az utolsó pillanatban emelem fel a megmaradt tőrt, hogy ültömben, az utolsó erőmmel kivédjem a felém száguldó kard csapását. Remeg a kezem.

- Hol van a herceg, akivel tegnapelőtt edzettem? – vicsorogja dühösen Jabir, majd felegyenesedve vet véget a mai egyoldalú csatánk szánalmassá váló végkifejletének. Az első napon szinte csak formagyakorlatokat és állóképesség építő gyakorlatokat csináltatott velem. Le mertem volna fogadni, hogy ez a bosszúja, hogy miattam hagyták hátra a társai. A második napon meglepődött, hogy újra megjelentem az edzésünkön. Aznap már harcolni is méltóztatott ellenem. Nem tudom, melyikünk döbbent meg jobban, hogy tűrhetően tartottam magamat ellene. Mindkettőnknek szokatlan volt a másik harcstílusa, hiszen a mi generációnk nem találkozott egymással a csatatéren, de nekem annyi előnyöm volt, hogy sokat néztem őket gyakorolni az elmúlt napokban. A harmadik nap volt a csúcs. Olyan hosszú, kiegyenlített kard- és tőrpárbajokat vívtunk egymással, mint régen Azurisszal, a férfival, aki nem csak az edzőm, de apám helyett apám is volt gyerekkoromban. Egyszer-kétszer rákényszerültem, hogy használjam ellene a részleges elementál formámat. Mikor először védtem ki egy támadását úgy, hogy vízzé változtattam a kezemet, annyira meglepődött, hogy képes voltam bezsebelni egy győzelmet is ellene. Azt mondta, hogy tisztességtelen módszer volt, én pedig közöltem vele, hogy egy valódi csatában sincsenek tisztességes ellenfelek.

Az volt az első és utolsó alkalom, hogy mosolyogni láttam őt. Azt mondta, hogy ismer valakit, aki ugyanezt válaszolta volna. Jó hangulatban végződött az órákig elhúzódó edzés.

Mikor romlott el minden? Aznap éjszaka. Az volt az első éjszaka, mikor egy szemernyi alvás sem talált rám. Azt hittem a mozgáshiánytól szorulnak sötét karmok a szívem köré, de tévedtem. Hiába szökünk ki Janával a sivatagba minden hajnalban és naplementekor, hiába edzek órákat Jabirral, a nyughatatlanságom nem csitul. Üvölteni akarok, de azt sem tudom, hogy mit vagy hogy kinek. Sírni akarok, de nem ismerem a könnyeim okát.

Az őrületbe kerget valami, és nem lelek rá a forrására.

- Rosszul aludtam az elmúlt két napban – sóhajtom az üresnek ható szavakat. – Tudom, hogy nem kifogás.

- Azt hiszed az ellenségeid megvárják majd, hogy jó napod legyen? – szűri dühösen, lenézően a fogai között, miközben lerakja a kardját. Épphogy csak kiharcoltam magamnak a tiszteletét, már el is veszítem. Kicsorog az ujjaim közül, pont úgy mint a labilissá váló tudatállapotom. Fogalmam sincs, mi történik velem. Démonok lakmároznak az elmémen és a szívemen. Most már bánom, hogy reggel kértem egy nyugtató főzetet, hogy elcsitítsam a testemben lappangó feszültséget. Most egyszerre vagyok rettenetesen ideges, mégis kellemetlenül álmos a nyugtató hatásától. Hasznos főzet volt.

- Nem – vágom rá leszidott gyerekként. Összekaparom az erőmet, feltápászkodok a földről, és összeszedem a tőrömet. Jobb vagyok ennél. Le tudom győzni a testem gyengeségeit.

- Vége az edzésnek – veti felém, mikor látja, hogy újra kezdő pozícióba helyezkednék. – Nem pazarolom az időmet rád, amíg ilyen állapotban vagy.

Rám se néz, csak elindul kifelé. Mintha joga lenne faképnél hagyni a koronahercege Sharibját. Mintha joga lenne így beszélni velem.

- Akkor van vége az edzésnek, ha én mondom, Jabir – sziszegem a démonaim vad haragjával. Az eldobott tőröm halálos pontossággal, némán szúródik az ajtófélfába a feje mellett. Megtorpan és a dühtől világító szemeimbe néz rendületlenül, mintha nem most simította volna végig néhány hajszálát egy süvítő tőr. Visszafordul felém, a tekintetem követi az övét, mikor végignéz a levegőben lebegő, a testem körül deformáltan pulzáló vízcseppeken. A szívem vad ritmusára dobbannak ők is.

Hosszú, feszült csend ereszkedik ránk. Nem tudom, őt milyen gondolatok kísértik, engem leginkább az zavar, hogy képtelen vagyok elcsitítani a magam körül reszkető vízcseppeket. A mágiám nem hallgat rám. Lehet, hogy elkezdődött? Lehet, hogy elveszítem a kontrollt az éretlen mágiám felett? Máris kopogtatna az ajtómon a halál? Korai lenne még. Nem kéne bekövetkeznie huszonegy éves korom előtt. Pedig megmagyarázná az érzést, ami napok óta úgy kerülget, mint egy lecsapni készülő sirály. Azt, hogy szétszakadok. Hogy egyszerre vagyok túl kevés és túl sok a létezéshez.

- Mikor érintett meg legutóbb a Sharibod? – kérdezi a semmiből. Annyira meglep, hogy a körülöttem keringő, táncoló vízcseppek erőtlenül, élettelenül hullnak a homokba. Felszisszen a pazarlás láttán, de kivételesen nem teszi szóvá.

- Megérinteni? – kérdezek vissza értetlenül.

- A Sharabodat mikor érintette meg utoljára? – ismétli meg pontosítva, türelmetlenné váló ingerültséggel. Mintha az én hibám lett volna, hogy nem értem a homályos kérdését. Elnyílnak az ajkaim, ahogy a múlt emlékeit kutatom.

- A Sharab Shalaevar éjszakáján – válaszolok úgy, mintha a világ legindokolatlanabb kérdését tette volna fel. A vak is láthatja, hogy gyűlöl és kerül engem, miért érintgetnénk titokban egymás Sharabját?

A kezében szorongatott kardot egy dühös káromkodással dobja a homokba a terem szélén, majd szó nélkül elviharzik. Mielőtt még eltűnne a folyosó végén, annyit ki tudok venni a haragos mormogásából, hogy „az ostobaság fertőző”. Hát ezzel nem lettem előrébb. Nem értem. Utána kiáltok, hogy kiszedjem belőle, de már csak a visszhang válaszol a hívásomra.

☀☀☀

https://www.youtube.com/watch?v=Ic0m3RY0TaA

A sarokban kuporogva hajtom a fejemet a térdeim közé. Nem tudom, mióta vagyok itt, csak azt, hogy alkonyat lett a délutánból, majd este az alkonyatból. Most nem vagyok ingerült, most az elveszettség és a magány szegődtek társamul. A kétségbeesés kéretlen társaságában.

Ennyi időm lett volna? Még az utolsó tettemmel is csalódást okozok.

Fázom. Annyira fázom.

Felkelek, és egy hirtelen ötlettől vezérelve felborítom a földön szétdobált párnák között lobogó nehéz tűzállványt. Az olajokkal átitatott szén- és fadarabok szétszóródnak a puha, éghetetlen anyagból varrott párnák között. Magukkal viszik a mágikus tűz kíváncsian táncoló lángjait. Lassú, hangtalan léptekkel sétálok a fellobbanó lángnyelvek sűrűjébe, és lefekszem a lángolás illúzióját keltő párnák közé. A tűzcsóvák végignyalják a bőrömet, de már nem árthatnak nekem. A melegük elillanó gyógyír a bennem növekvő fagyosságra.

Vékony könnyfátylon keresztül sandítok oldalra. Az éjjeliszekrényen álló kancsóban lévő víz nálam is jobban reszket. Mintha földrengés rázná, pedig minden más mozdulatlan. A lelkem a földrengés. Azt hittem van időm. Segíteni akartam nekik. Meg akartam menteni őket, még akkor is, ha ez az utolsó dolog, amit teszek ebben a világban. Annyi mindent nem mondtam még el. Annyi mindenben tudtam volna még a hasznukra válni.

Még neki is.

Még a kegyetlen Sharibomnak is a hasznára szerettem volna válni.

Lehet, hogy soha többé nem látom őt. Azt sem fogja tudni, hogy mibe haltam bele, mert túl gyáva voltam elmondani neki. Túl sok. Nem kellett volna egyedül cipelnem ennek a titoknak a terhét. Nem kellene egyedül cipelnem egy nép szenvedésének a terhét. Itt kéne lennie mellettem. Itt kellett volna lennie.

Nem tudom, hogy képzelem e a kopogást.

Jana és Saahir különös párosa lép be, pedig meg mernék esküdni, hogy nem válaszoltam. Afrah unokájának a látványa eszembe juttatja, hogy még délután megkértem őt, hogy este hozzon fel nekem egyet a nagyanyja altató főzeteiből. Nekik talán elmondhatnám. Legalább tudnák az okát, hogy miért nem tudom betartani a fogadalmamat.

- Eryn, jól vagy? – kérdezi Jana hatalmasra nyíló szemekkel, mikor meglát a szétszóródó tűz közepén. Tudja, hogy nem vagyok jól. Már koradélután megüzentem neki, hogy lemondjam az alkonyati sivatagi edzésünket, pedig általában ezek a találkozások jelentik a napom fénypontját. Magam sem tudtam, hogy mennyire csodálatos, szabadságot idéző érzés mezítláb szaladni a kihűlő dűnék végtelenjei között. Az első alkalommal képtelen voltam tartani a tempót Jana légies lépteivel, amiket nem tudott magába húzni a homok puha felszíne, de a hét közepén már méltó versenytársává nőttem ki magamat. Azt mondta, hogy olyan, mintha erre születtem volna. Egész életemben azt hittem, hogy így is van, most mégis elveszik tőlem az istenek a bizonyítás lehetőségét. Ők kényszerítettek ide. Akkor miért? Miért pont most?

- Nem – válaszolom csendes belenyugvással. – Lehet, hogy elfogyott az időm.

- Ezt hogy érted? – térdel le mellém a tűzbe. Képtelen vagyok válaszolni neki, inkább csak lehunyom a szemeimet, és hallgatom a szívem ritmuszavaros dübörgését és a szívemet vigasztaló lángok ropogását.

- Megkérdezhetem, hogy mikor értetek utoljára egymás Sharabjához a Shariboddal, hercegem? – kérdezi illedelmesen Saahir, miközben lerakja a rendelt főzetet az éjjeliszekrényemre. Az ő pillantása a kancsóban lévő zavaros vízen talál megnyugvásra.

- Miért kérdezi tőlem ezt mindenki? – fakadok ki már-már hisztérikusan. Az arcomat a kezeimbe temetve ülök fel.

- Mikor? – ismétli meg a kérdést Jana elborzadva.

- A Sharab Shalaevar éjszakáján – adom meg nekik is ugyanazt a választ, mint Jabirnak ma délelőtt. A pillantás, amit egymás között váltanak, rossz előérzetet kelt bennem. – Miért?

☀☀☀

- Dahwara után megyek – jelentem ki tényszerűen. Nem engedélyt kérni jöttem, hanem megadni a lehetőséget, hogy a király egy kíséretet adjon az utamhoz. Eltökélt vagyok, de ostoba nem.

- Nem. Még nem állsz készen egy sivatagi útra.

Yadollah leteszi az evőeszközeit, a kezei erőltetett nyugalommal pihennek meg az asztalon. Az elmúlt napokban kicsit enyhült a hangnem, amit használunk egymással, már nem az a rideg vallatás jellemzi minden párbeszédünket, mint az első közös ebédünk során.

- Dujanah egész héten tanított a sivatagi túlélésre. Már összeszoktunk a ménemmel is.

- Dujanah? – dörreni a indulatosan a király. – Hiszen ez nem az ő felelőssége lenne.

Szinte érzem Jana feszengését az ajtóban. Nem akartam őt is belerángatni, de nincs más választásom. Dahwara után kell mennem, különben beleőrülök. Miután Saahirral elmesélték, hogy milyen következményei vannak, ha túlságosan sok ideig nem érintjük meg egymás Sharabját Dahwarával, egy pillanat alatt váltotta fel az elvakított harag az elkeseredettségemet. Tudnia kellett. Ha Jana és Saahir tudták, neki is tudnia kellett, hogy mit tesz velem. Hogy mit tesz velünk. Azt hittem, hogy haldoklom. Miatta. Azt hittem, hogy a mágiám éretlensége tép szét, pedig a saját Sharibom ostobasága kínzott mindvégig. Dahwara miatt veszítettem el Jabir tiszteletét, mielőtt megszerezhettem volna. Miatta gyötörnek álmatlan éjszakák. Miatta ásom el magamat mindjárt a szülei szemében. Egy maroknyi vízbe fojtok bárkit, aki megpróbál megállítani a bosszúmban.

Megállás nélkül viharzottam idáig, Jana alig tudta követni a lépteimet. Néha megkért, hogy gondoljam át, mit mondok, mielőtt rátörök a szülei vacsorájára, de én hajthatatlan és megállíthatatlan voltam.

Nem fogom hagyni, hogy Janán csapódjon az apja dühe, csak mert Dahwara nincs itt. Ő volt az egyetlen akinek volt mersze a haszontalan koronaherceg helyébe lépni. Jobban megérdemli a trónt, mint az apja és az örököse együttvéve.

- Akkor talán legközelebb ezt tanítsd meg a fiadnak is – köpöm haragosan a szavakat. Az óriási tenyerek hangosan csattannak az asztalon, miközben fenyegetően felemelkedik a székből. Nem tántorít el. Napokkal ezelőtt átléptem a józan gondolatok határait. Emlékszem a kötelékünk éjszakájára. Emlékszem az apám meghunyászkodására az ostoba tettem miatt. Itt az idő, hogy Yadollah is rájöjjön, milyen férfi az örököse. – Az én apám vállalta a felelősséget a tetteimért. Te mit teszel, Yadollah?

Sokáig nézünk egymás szemébe, még levegővételek elhaló neszei sem törik meg a csendet. Fogalmam sincs, mit tennénk egymással, ha Mehdi nem törné meg a pillanat ugrásra kész feszültségét.

- Jabir már jelezte a problémát. Napközben útnak indult néhány küldönc, hogy visszarendeljék Dahwara csapatát – árulja el semlegesen. Rárebben a hűvös pillantásom. Most először látom őt is az igaz valójában. A szeretet mosolya mögé rejti, de igazából ő sem jobb a férjénél. Számító homoki viperák, akik kétségbeesetten védik a fiuk egyre megalapozatlanabb büszkeségét.

Jabir is inkább ide rohant árulkodni, mint hogy nekem mondja el, mi miatt szenvedek. Kivégeztethetném érte. A Sharibom személyes testőreként Dahwara hiányában először nekem tartozik hűséggel, és csak utána a királynak, ő mégis elárult. Ismerte az állapotom okait, mégis megalázott, aztán hátba döfött. Meg kéne mutatnom neki az óceán haragját. Akkor meglátnánk, hogy kettőnk közül ki a gyáva.

Soha nem leszek egy közülük.

Most már látom. Első körben mindig egymáshoz köti majd őket a hűség.

- Eléjük megyek – jelentem ki, és elindulok kifelé, mint aki befejezte a beszélgetést.

- Azt sem tudod, merre mentek – szólal meg Yadollah komoran. Megremegnek az ajkaim. Talán azok, akik választották a Sharibjukat, soha nem fogják megérteni, milyen áldozatokat kíván ez a kötelék. Hogy mi mindent vett el tőlünk.

- Azt hiszed nem érzem, hogy merre vannak a lelkem kiszakított részei?

A szavaim hangosabbak és gúnyosabbak, mint szerettem volna, a kezem hevesen intő mozdulatával a semmiből előtűnő vízcseppek csattannak a falnak. Lassan végleg elveszítem a kontrollt. Elfintorodva engedem le magam mellé a kezemet, hogy ne ismétlődhessen meg a hibám.

Hogy nevezheti magát a Tűz birodalom királyának, ha még ezt sem tudja. Ha képtelen volt egy olyan gyereket nevelni, aki tiszteli a birodalma törvényeit. Ha képtelen volt időben lépni a szárazság ellen, nem csak akkor, mikor már emberéleteket követelt magának.

A gondolataim az arcomra íródhattak, mert Mehdi mellém lép, és a szívem fölé simítja a kezét. A pillantása néma figyelmeztetés, hogy ezek a gondolatok nem hagyhatják el az ajkaimat.

- A kimondott szavakat nem lehet semmissé tenni, Neleryn – figyelmeztet szavakkal is. A csendes intelem hűvös pofonként csattan az arcomon. A gyengéden kiejtett nevem visszaadja egy aprócska szeletét az elveszített tudatomnak. Elkerekedett szemekkel, bocsánatkérő döbbenettel bólintok, de az érzést olyan gyorsan szakítják el tőlem a démonok, amilyen gyorsan érkezett. A mosolya csak egy elmúló meleg fuvallat volt a jeges éjszakában.

Elkomorulva fordítok hátat a nőnek, akinek talán örökre elveszítettem a szeretetét a Sharibom meggondolatlansága és az önfegyelmem, a kitartásom hiánya miatt. Nem tudom lerázni magamról az érzést, hogy ártani akarok az embereknek, akiket az elmúlt hetekben a családomnak neveztem.

- Egy nap – a vállam fölött sandítok hátra a király felizzó parazsat idéző szemeibe. – Egy napja van a fiadnak, hogy eszébe jussanak a törvényeitek. – Kiviharzok a szobából, a küszöbön megtorpanva fejezem be a halk fenyegetést. – Holnap napnyugtakor nincs az a mágia, katona vagy tömlöc, ami megállít. Az oázis tavának a legmélyebb pontján megtaláltok.

Senki nem állít meg, pedig mindannyian tudjuk, hogy évek óta tilos az, amire készülök. Nem mintha a víz koszosabbá válhatna a víztől.

☀☀☀

Lassan pislogva figyelem a tófenék áttetsző szürkeségét. Nem elég sötét. Nem elég mély. Túl kevés vizet jelent a népemnek. Most hogy már tudom, hogy nem haldoklom, ezért újra magamra vehetem a küldetést, hogy megváltsam a világunkat, de nehéz dolgom lesz, ha nem csak a szárazság, hanem a saját családom ellen is küzdenem kell. A saját Sharibom ellen.

Az elementál formámban, az oázis nyugodt vizével eggyé válva elviselhető a fájdalom és a düh. Mágiaigényes folyamat ilyen sokáig így maradni, de cserébe egy ideig megóv a test kiszolgáltatottságaitól. A belém ültetett sóvárgástól olyasvalaki közelsége iránt, akit kezdek magam is gyűlölni és megvetni. Az elszunnyadt haragom a semmiből éled fel az emlékétől, a víz nyugtalan örvényekbe rendeződik körülöttem. A megnyíló habok a déli napsütés erejét hozzák egészen a tófenékig.

Fogy az időd, Dahwara.

A délután a hangulatom vad hullámzásának a jegyében telt. A tó vize a kedélyállapotom áldozataként követi a vihar előtti csend és a haragos örvénylés kusza egymásutánjait. Az egyetlen pozitív része a dolognak, hogy a kontrollálatlan dühkitöréseim közben kiszökő víz legalább jó otthonra talál, nem a homokban vagy a falon végzi, mint tegnap.

Fogalmam sincs, hogy mit fogok mondani neki, ha újra látom. Már ha látom még valaha. Ha nem taszít őrjöngő tébolyba a hiánya azelőtt, hogy elérhetném őt. Kifejezhetetlennek érzem a haragot, a kiábrándulást, a döbbenetet, amit iránta érzek most. Tudtam, hogy nem kedvel. Tudtam, hogy haragszik rám. De ezzel most egy olyan határt lépett át, amit nem szabadott volna átlépnie. Félek, hogy szavak nem is lesznek elegek, hogy ezt elmondjam neki, ha pedig harcolni fogunk, a büszkeségünk nem fogja engedni, hogy leálljunk, mielőtt az egyikünk holtan esik össze.

Tényleg ennyire összeférhetetlen lenne a víz és a tűz?

A lemenő nap narancsos hullámokat varázsol fölém. Tudom, hogy ha kicsit is önmagam lennék, elámulnék a szépségén, de most csak a határidő végét látják benne a kristálykéken felizzó szemeim. A vízből formálódott testem lassan emelkedik ki az örvényektől zúgolódó, hullámzó vízfelszín alól. Hatalmasra nyílnak a szemeim, a haragom pedig százszorosára nő, mikor minden szenvedésem okozóját pillantom meg a parton. A palotakertet látszólag kiürítették, de így is több tucat szempárt érzek magunkon. Egy cseppet sem érdekelnek.

Az egyetlen ember, aki érdekel, itt áll előttem. Térdre hullva kéne a bocsánatomért esedeznie, helyette úgy néz rám, mintha neki lenne oka haragudnia énrám.

- Hogy merészelted? – töröm meg a visszhangzó csendet, miközben elé lépek. Az elementál hangom mintha az óceán legmélyéről zendülne fel. Csak utólag döbbenek rá, hogy üvöltök. – Nem volt jogod ehhez!

- Még ahhoz is jogom lett volna, hogy megöljelek, mikor megpecsételted a sorsunkat – lép közelebb hozzám haragos sziszegéssel. Nem rémiszt meg. Most nem adom meg magamat. A kedves, mindent elfogadó Erynt széttépték a démonok, amiket szándékosan rám szabadított. Ez vajon egy kicsinyes teszt akart lenni, hogy túlélem e? Vagy egyszerűen csak örömet lel a szenvedésemben?

Nem fogom engedni, hogy minden jövőbeli összetűzésünket arra az egyetlen pillanatra vezesse vissza. Arra az egyetlen hibára, ami ráadásul ajándék volt a népének az istenektől. Én vagyok az, aki mindent elveszített. Egyedül én. Egy feldühített vízhullám tör ki a tó vize fogságából, és egy hatalmas pálmafa zömök törzsének löki őt.

A felháborodása hevével lángoló tűz lobban körülöttünk. Hullámozva, keringve, bizalmatlanul kerülgeti egymást a két ellentétes pólust képviselő mágia, miközben mi az epicentrumban megvívjuk a szavak háborúját. Egy balsejtelem azt súgja, hogy ugyan szavakkal kezdődik ez a háború, valóban harc lesz a vége. Nem gondolhatja, hogy a főváros legnagyobb tavának a partján legyőzheti a legerősebb vízmágust. Kettétörném, mint egy sivatagban elkorhadt botot.

- Én vagyok az egyetlen sikere az útnak, amit a birodalmamba tettetek. Ha nem jöttél rá erre mostanáig, ostobább vagy, mint hittem – szembesítem őt a szomorú valósággal. Apám addig húzta volna a béketárgyalásokat, amíg ki nem vérezteti belőlük az információt, hogy miért pont most jelentek meg sok évtized után. Nem tudtak volna néhány év alatt előnyös békeszerződést kötni, ha pedig várnak, a végére nem lett volna nép, akit képviselnek.

A hullámzó tűzcsóvák haragos lobbanással jelzik a nemtetszését.

- Bátor szavak valakitől, aki megint az elementál formája mögé bújik – látom amit az elborult pillantása sugall. Hallom az irracionális gúnyt a hangjában. Érzem a nem létező bőrömön a megvetését. Ő is pont olyan beszámíthatatlan, amilyen én lennék, ha a húsvér testemet ölteném magamra. Ha érezném a szívemben burjánzó gyűlöletet. Ő veszélyesebb mint valaha, én pedig kimerült vagyok. Lehet, hogy nem nyerném meg a csatánkat.

Megint azzal próbál vádolni, hogy menekülök előle, pedig magunkat próbálom védeni ezzel. A jövőt, amire lehetőségünk lett volna, ha nem ront el mindent. Ha a lángjai nem csak pusztítani lennének képesek, hanem teremteni is, ahogyan állítja.

A jövő építője. Röhej.

- Van fogalmad róla, hogy miket tettem? Hogy miket mondtam? – terelem vissza a témát az eredeti medrébe.

- Megint másokra hárítanád a felelősséget a tetteidért?

Most a körülöttünk örvénylő víz a soros, hogy kifejezze a fellobbanó haragomat. Bántani akarom őt. Látni a megbánást a tekintetében, a pillanatot, mikor rádöbben, hogy mit veszített el. Hogy kit veszített el. A víz a teste köré kúszik, millió apró tű fenyegető szúrásával simul a bőrére. A lángok azonnal átölelik az áttetsző testemet válaszul, pedig mindketten tudjuk, hogy a mágiánkkal már nem árthatunk a másiknak. Az istenek ezt is elvették tőlünk.

Gyűlölöm.

Gyűlölöm őt.

- Te talán nem ugyanezt csinálod? Te hagytál itt, de az én hibám, mert megérintettelek. Te hozol szégyent a Sharab Shalaevarra a ribancodért, de az én hibám, mert elvettem tőled a választás lehetőségét. A te bűneid listája kezd hosszabb lenni, mint az enyém, Dahwara. – A szavakat egy felbőszített vicsorral fogadja, a torkára szoruló vizet a mágikus tűz érintésével, hangos sistergéssel párologtatja semmivé. Döbbenten dermedek le. Lehetetlen. Nem pusztíthatta el ennyire könnyedén a mágikus vizet. Az általam teremtett vizet. Csak egyetlen magyarázat lehet. Megrendülve nézek le a kezeimre. A bőröm lassú térhódítással veszi át a testemet formáló víz helyét. Nem. Nem lehet, hogy pont most értem el a korlátaimat. Még nem állok készen a fájdalom és a sóvárgás újabb ostromára. Még nem állok készen rá, hogy visszakapjam a testemet. Az eddig körülöttünk keringő víz a földre zuhan, és lassan csordogáló patakokban mászik vissza az elcsendesülő tó hullámai közé.

A saját mágiám is elárul. Magamra hagy. Az üresség érzetétől megszédülök. Most már tényleg elvett tőlem mindent.

Válaszul az ő lángjai is kihunynak körülöttünk.

A víz és a tűz heves, egymást hergelő táncát felváltja a ránk ereszkedett éjszaka feszült csendje. Az újabb vihar előtti csend, vagy két kialudt tűzhányó váratlan elszunnyadása. Gyűlölöm, hogy pont ezt a pillanatot választja az elkeseredés, hogy a vízzel együtt elszivárgó harag helyébe lépjen, de az óceán áramlatait nem irányíthatja senki. Elfáradtam. Egész héten edzettem, napok óta nem aludtam, egy teljes napot elementál formában töltöttem és kimerítettem a teremtési tartalékaimat is. Elegem van abból, hogy próbálom elérni az elérhetetlent. Ebben a pillanatban az sem érdekel, ha a fejemet veszi amiatt, hogy rátámadtam. Megtehetné. Tényleg ártani akartam neki. Ha nem lennék ilyen gyenge, talán sikerülhetett is volna.

A sivatag talán mégsem az otthonom.

Hálás vagyok, hogy a mágiám annyira leszívott, hogy még könnycseppekhez sem maradt elég víz bennem. Nem tudom, hogy a megingó térdeim vagy a lomhán feltárulkozó meztelenségem miatt ránt magához, és a helyzetünket megperdítve támasztja a hátamat a széles fatörzsnek, aminek néhány másodperce én magam löktem neki őt. Már nincs elég lélekjelenlétem, hogy felfogjam a környezetünket, de olyan közel áll hozzám, mintha az egész világ elől el akarná takarni a hirtelen érkezett kiszolgáltatottságomat. Szóval ilyen érzés. Ilyen érzés a karjaiban lenni. Ilyen érzés egy pillanatra az oltalma alatt állni. Biztos ezt is csak képzelem. Bátortalanul, döbbenten sandítok fel rá, a lángokat idéző szemekből egy védelmező alfa pillant le rám, mielőtt elűzhetné a belé táplált ösztönöket, és visszaköltözne a helyére a mindig ott lakozó harag. Fogalmam sincs, mikor csúsztattam a kezemet a mellkasán átvetett kendőből kilógó Sharabjára, de egy emberként lazulunk el a finom érintéstől. Gyűlölöm a tényt, hogy ennyire függök ettől felelőtlen férfitól. Gyűlölöm, hogy napok óta mintha most, az ő karjaiban tudnék először éltető levegőt venni. Gyűlölöm, hogy ennyire jó itt.

- Hetek óta küzdök, hogy méltó Sharibod legyek, és te visszalöktél a kezdővonalra – suttogom halkan. A düh lángjai már kihunytak, csak megtört suttogásra van erőm. Ő vajon elkezd valaha küzdeni? Kétlem.

- Szerinted én szándékosan kínoztam magamat? Magunkat – pontosít kelletlenül. Az ő hangja is halk és rekedtes. Nem értem. Ha Janáék tudták, neki is tudnia kellett, hogy mi vár ránk. Vagy talán mégsem? Lehet, hogy mindvégig alaptalan volt a kialakuló gyűlöletem? Most először látok eléggé túl a bosszúságaimon, hogy rájöjjek, még mindig a sivatag által megviselt gönceiben van. Koszosak és vérfoltosak. Egyből ide vezetett az útja. Én a főváros nyugalmában éltem át életem legborzasztóbb napjait, neki viszont egyszerre kellett önmagával, lázadókkal és a sivataggal megküzdenie.

Mindjárt megsajnálom.

Az a baj, hogy sajnos tényleg. A nyugalom, ami lomhán végigcsordogál az ereimben, visszahozza a lelkembe ivódott mélységes empátiát és törődést, amivel az istenek sújtottak születésemkor. Remélem nem a saját vére csúfítja a ruháját.

- Szóval megint ostobán és meggondolatlanul cselekedtél – idézem fel apró, pimasz mosollyal a saját szavait, amikkel a második találkozásunk alkalmával csapott arcon. Azután, hogy öntudatlanul hozzáértem a Sharabjához. Hát ezért van így a szertartás. Ezért szokás megérinteni. Kezdenek összeállni a kirakós darabjai.

- Megfojtalak – leheli fáradtan, de kivételesen nincs mögötte valós indulat. A csípőmet betakaró tenyere forró izgatottságot küld végig a gerincem vonalán. Akaratlanul is megborzongok tőle. Az ujjai megfeszülnek a bőrömön, a pillantásában egy olyan tűz lángja lobban, amit eddig még nem láttam benne. Megint ez az érzés. Ugyanezt éreztem azon az éjszakán is, mikor az álmaimban láttam őt. Túlságosan szűk és túlságosan forró a bőröm.

- Gyerünk. Úgy látom a törvényeiteket amúgy is semmibe veszed – ütöm a vasat addig, amíg még meleg.

- Neleryn – ejti ki szigorúan a nevemet, hogy megállítsa a felesleges kötekedésemet. Még túlságosan haragszom rá hozzá, de lassan kezd körvonalazódni a szemeim előtt egy olyan jövő, amiben egyikünk sem végzi halottan ezt az éjszakát. Talán emiatt kezd elhatalmasodni felettem a fáradtságom is. – Ha semmibe venném őket, rég nem élnél – morogja, miközben körém csavarja a felsőtestéről leoldott kendőt. Az ajkamra harapva állítom meg magamat, hogy emlékeztessem, miket művel Ziaddal éjszakánként. Kétlem, hogy filozofálgatni vagy sakkozni járnak össze. Bármit is tesznek, aligha férhet a törvényeink szigorú keretei közé. Lehet, hogy a szívem mélyén jobban zavar a létezése, mint eddig hittem. Egyre többször kísérti a gondolataimat. Biztos ez is csak a Sharabunk hibája. Holnap minden jobb lesz.

A felkelő nap mindig új lehetőségeket rejteget magában.

- Eltakartad a Sharabomat – sóhajtom álmosan, elégedetlenül, mikor felveszi a kezeibe a túlhajszolt, kendőbe csavart testemet. Az ujjaim visszatalálnak a mellkasa forró bársonytapintását megtörő, érdesen kiemelkedő hegre. A belőle áradó meleg mintha nem is a testemet, hanem a szívemet járná át.

- Csend legyen – szűri a fogai között leplezetlen dühvel. Nem tudok kiigazodni rajta. Célratörő, hosszú léptekkel indul el. Megengedem magamnak, hogy lehunyjam a szemeimet, amik annyira kiszáradtak, mint én magam. Csípi őket a forró levegő.

- Azt fogják hinni, hogy gyenge vagyok – suttogom a helyzetünkre utalva. A Tűz népe aligha fogja jó szemmel nézni, hogy a koronaherceg Sharibja, nem tud a lábán felmenni az emeletre. Ha ad egy kis időt, összeszedem magamat.

- Gyenge vagy. – A kegyetlen szavait már csak a távolból hallom, az elmémet sötét ködbe vonja a testem könnyű lebegése és a belőle sütő forróság.

Jól gondoltam. Neki is mindig túl kevés leszek.

☀☀☀

Tompa fejfájással, hunyorogva nyitom ki a szemeimet. A bőröm szinte lángol, mintha visszafeküdtem volna a földön heverő párnáim között táncoló tűzcsóvák közé. Lehet, hogy még mindig ott vagyok, és az elmúlt napok eggyé olvadó, homályos emlékképei csak egy lázálom ábrándjait képezték. A szoba vakító fényárban úszik. Összerezzenek, mikor rádöbbenek, hogy a kezem alatt a Sharibom lassan süllyedő és emelkedő mellkasa hullámzik. Az eddig lustán ébredező szemeim hatalmasra nyílnak. Felülök, a mozdulattól lecsúszik az alattam átvezetett keze a Sharabomról. Megreszketek a hiányától, a nyirkos bőrömön még a késő délelőtti sivatagi levegő is hűvösnek érződik. A bőre forróbb kandalló volt, mint az ágyam mellé húzott tűzrakás. Nehéz beismerni, hogy jobban aludtam a karjaiban, mint az eddigi életemben bármikor. Biztos csak a soknapnyi kimerültség miatt. Okosabb vagyok annál, mint hogy ilyesmiben reménykedjek.

Ébren van, de a mocorgásom ellenére sem néz rám. A színes ablaküvegek által szétszórt fényeket figyeli a hófehér mennyezeten. A következő pillanataink fogják eldönteni a kapcsolatunk jövőjét, és ő rám sem néz. Folytathatjuk a tegnapi gyűlölködő hadakozást, tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, vagy megpróbálhatnánk visszahozni azt az egészen kellemes, feszültség utáni nyugalmat, amiről álmodni sem mertem volna a társaságában.

De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem fogunk egymáshoz szólni. Elnyílnak az ajkaim, hogy mondjak valamit, de életemben először nem találok megfelelő szavakat. Még fecsegni sem tudok. Kedvem sincs bemocskolni ezt a csendes, ritka pillanatot felesleges szavakkal. Elfordulok tőle. Kényszerrel kerülöm a pillantásommal a nadrágján lévő, sokatmondó dudort. Szeretném azt hinni, hogy a közelségem váltotta ki, de ha hihetek a felnőttek pletykáinak, egyszerű biológiája a felnőtt férfi testnek.

Nem mintha számítana. Ki akarna megérinteni valakit, akit gyűlöl, mikor karnyújtásnyira van tőle a világ leggyönyörűségesebb ágyasa. A gondolattól irracionálisan elszomorodva fordulok oldalra, és lelógatom a lábaimat az ágyról. A puha selyemkendő, ami a derekamra volt terítve, hogy elfedje a meztelenségemet, most praktikusan az ölembe gyűrődik. Így legalább nem kell ruha nélkül átsétálnom a szobáján. Felállnék, de az ujjai a csuklómra fonódnak. Életében talán először fogja meg úgy a kezemet, hogy nem düh és erőszak vezeti az érintést. Kicsit oldalra fordítom a fejemet, hogy jelezzem, hogy az övé a figyelmem, de már nem nézek rá.

- Többször nem fog előfordulni. – Csupán egyetlen pillanatba kerül beazonosítanom, hogy mire gondol. Felmerül bennem, hogy a közös alvásra, de azonnal el is vetem. Valószínűleg mindketten levontuk azt a logikus következtetést, hogy ez lesz a legegyszerűbb és legfájdalommentesebb módja a Sharabok követeléseinek a teljesítésének. Így egymáshoz érhetünk úgy, hogy ténylegesen időt kéne pazarolnia a társaságomra.

Elmosolyodva nézek mégis hátra a vállam fölött. A szemei színét most először látom Janáéhoz hasonlónak. Most olyan, mintha lángra kapott méz örvényeit látnám bennük. Gyönyörű.

- Köszönöm – bólintok kimérten. Még nem tudom, hogy hihetek e egy olyan ember fogadalmában, aki kénye kedvére formálja a törvényeket, de jól esik, hogy legalább szükségét érezte kimondani, hogy hibázott. Ez is több, mint amit eddig kaptam tőle.

- Minden második héten együtt alszunk egyszer – vázolja fel a terveit a jövőre. Most három hetet töltöttünk érintés nélkül, de az utolsó néhány nap már kínszenvedés volt. A két hétre talán rábólintanék békeidőben, de így, hogy bizonytalan a birodalom helyzete, felesleges kockáztatásnak tűnik. Ha a második hét végén valamelyikünkkel történik valami, a másik is azonnal kiszolgáltatottá válik.

- Minden héten – javítom ki csendesen. Összeszűkülnek az ajkai, de kelletlenül bólint. Valószínűleg ő is tudta, hogy ez a jó döntés, csak képtelen volt az áldozatra. – És minden utazásod előtti utolsó éjszakán – fűzöm hozzá az utolsó feltételemet.

- Meglátjuk – préseli ki a fogai között. Az irritáció, amit mindig sikerül keltenem benne, most először zendül fel a hangjában ma reggel. Megérkeztünk.

- Meglátjuk – ismétlem meg a bizonytalan jövőt aláíró megjegyzést. Ezek a szabályok úgysincsenek kőbe vésve, majd az idő formálja őket tökéletesre. Előbb utóbb ki fogjuk tapasztalni, hogy mi az az intervallum, ami a legkényelmesebb mindkettőnknek. Elereszti a csuklómat, és csak az érintése hiányától döbbenek rá, hogy egészen eddig ott felejtődtek az ujjai. Nem tudom, hogy szándékosan vagy véletlenül. A visszavonulás viszont egyértelmű célzás, hogy itt az ideje, hogy folytassam, amit elkezdtem: a távozást. Felállok, és a derekam köré fogom a félig áttetsző selymet. A szoba levegője szinte izzik, hullámzik körülöttünk. Már megint dühös. Nem tudok anélkül elsétálni, hogy emlékeztetném, hogy napról napra egyre kevesebb joga van a szememre hányni az egyetlen hibát, amit elkövettem. – Tudom, hogy a fejedben mindezt megérdemlem – kezdek bele olyan halkan, mintha egy felbőszült bika körül kéne lábujjhegyen elosonnom. Háttal állok neki, és már nem nézek vissza rá. Még soha nem örültem ennyire a derekam alá érő tincseim védelmező takarásának. – De szeretnélek emlékeztetni, hogy én egy elfelejtett nép törvényét szegtem meg véletlenül. Te a sajátodét, szándékosan. Ugyan az én hibámnak súlyosabb következményei lettek, hiszek benne, hogy a szíved mélyén te is tudod, hogy melyikünk bűne nagyobb.

Némán, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Ezt a súlyt muszáj volt leakasztanom a szívemről, ami most fájdalmasan erőteljes dobbanásokkal dübörög a fülemben. A zavaró hangot figyelmen kívül hagyva sétálok a közös ajtónkhoz. Nincs kedvem a számtalan bocsánatkéréshez, ami a mai nap vár rám. Ha Dahwara lennék, egyszerűen élném tovább az életemet, és elvárnám, hogy mindenki elfelejtse vagy elfogadja a történteket, de kezdek rájönni, hogy nem olyan herceg akarok lenni, mint ő. A bocsánatkérés és a köszönetnyilvánítás nem a gyengeség, hanem a lelki erő bizonyítékai. Az emberség bizonyítékai. Most, hogy néhány napra elveszítettem ezt az emberségemet, értékesebbnek tartom, mint valaha.

- Elküldöm Ziadot – megtorpanok a küszöbön a rekedtes hangja hallatán. Hatalmasra nyílt szemekkel zökkenek ki a gondolataim közül, és fordulok vissza felé. Most már az ágyon ül, előre dől, és a lustán felhúzott térdein támasztja meg az alkarjait. Csak most veszem észre a kibontott tincsei vad zabolátlan, hullámzását. Olyan közel volt, és mégsem használtam ki az alkalmat, hogy megérintsem őket. Jobb is. Biztos csak felharagítottam volna vele.

Az utolsó gondolat elűzi a felrebbenő pillangókat a gyomromból. A futó mosolyom tovaszáll. Háborút vív bennem az értelem és az érzelem. Nem azért aludtunk együtt, mert kedvelne engem. Kényszerből. Ezt mélyen magamba kell sulykolnom. Az arcom hirtelen jött melege elillan a kijózanodás terhétől.

- Ha segít visszatalálni önmagadhoz, ne tedd – gyötröm ki magamból a szavakat egy bizonytalan mosollyal. – Hátha hamarabb megismerhetem a trónörököst, akiért rajong a népe. Eddig még nem volt szerencsém hozzá.

A fűszeres levegő szinte marja orromat. Forró. Száraz. Otthonos. Segít összpontosítani, és rendezni kusza gondolataimat. A szoba csendjét nem töri meg más, csak a több tucat gyertya lángjának halk sercegése. Mágikus, narancsos fény uralja a vörös függönyökkel elsötétített szobát. A tekintetem egyetlen dologra fókuszál, az előttem heverő fém tálban lobogó természetes lángokra. A szobában ez az egyetlen. Egy halovány testvére az általunk szült tűznek. Mégis tiszteljük. Mert mágia nélkül is képes túlélni. Mágia nélkül is képes erősnek maradni.

Mágia nélkül is képes pusztítani.

Az illatos olaj egyre töményebbé teszi a szoba levegőjét. Egyre jobban segít ellazulni. Segít rátalálni magamra. Az elmúlt napok dühös lángjai összeolvadnak az előttem lobogóval. Lassan szivárognak ki testemből, szabadjára engedve fogva tartott értelmemet.

Az elmúlt hét egy valódi katasztrófa volt. Az én életemet tekintve. Elvette tőlem a trónt, amire gyerekkorom óta készülök. Elvette tőlem a szabad döntés lehetőségét. Elvette a reményt, hogy olyan Sharibot válasszak, akit valóban szeretek. Bármennyire is hibáztatom a herceget, nem csupán ő tehet erről. Az érintése sértés lett volna a népünkkel szemben, de talán még haszna is lett volna. Az apjának ki kellett volna engesztelnie a népemet. Előnybe kerültünk volna a megkésett béketárgyalásainkkal. Ez a kötés azonban nem csak Neleryn hibája. Hanem az isteneké is. Ők döntöttek úgy, hogy ezzel büntetnek. Egy kötéssel, amire sosem vágytam. Egy kapcsolattal, amiben sosem fogok örömet lelni.

És ha nem büntetés volt?

„Még te sem érted igazán, hogy milyen kincset viszel magaddal.”

„Ne feledd, hogy mit jelenthet ő a népünknek, Dahwara.”

„Ez a fiú minden tűzmágus jövője.”

Azért kötötték volna hozzám az istenek, hogy megkönyörüljenek a népünkön? De miért kellett ehhez engem megfosztani mindentől. Az egyik kezükkel adtak, a másikkal elvettek. A trónom elveszett. A népem túlélése egy gyermek kezébe került.

Egy teremtő kezébe.

Az istenek sem gondolhatták, hogy egy éretlen Víz herceg megváltást hozhat a számunkra. Reményt adhat nekünk. Talán néhány ember életét könnyebbé is teheti, de egy egész népét… Ostobaság.

Kinek tartozik ez a fiú most hűséggel? Megbízhatunk benne? Most, hogy ismeri a legnagyobb gyengeségünket, vajon a segítségünkre lesz? A válasz egyszerű. Igen. Ostoba, de nyíltszívű gyermek. Meggondolatlan, de nem fogja hagyni, hogy emberek szenvedjenek a konoksága miatt. Láttam a tekintetében, amikor megértette a helyzetünket. Belőle hiányzik, az a keménység, ami a bátyjából. A ridegségnek, amit az apja fagyos óceán szemeiben láttam, pedig nyoma sincs az ő oázisokat megszégyenítő pillantásában.

Lassan pislogva űzöm el a lehetetlenül kék szemek emlékképét. Túlsokszor kísértenek.

A népemnek szüksége van erre a fiúra. Mi vagyunk a kapocs, két világ között. A Víz és a Tűz között. A remény és a kilátástalanság között. Az élet és a halál között. De vajon mennyire kell szorosnak lennie ennek a kapocsnak ahhoz, hogy működjön?

Tolakodó kopogás ránt ki lassú lávafolyamként hömpölygő gondolataim közül. Tekintetem az ajtóra rebben.

- Megmondtam, hogy senki se zavarjon – dühös mordulással ismétlem meg a korábbi utasítást, de tudom, hogy hiába. Aki képes volt megzavarni a nyugalmamat, az nem fog megrettenni ettől.

Mintha csak igazolni akarna, az ajtó kinyílik, és Afrah lép be a narancsfényben fürdőző szobába. Egy pillanatra ledermed, tekintete végig siklik a gyertyák tengerén, és a tálban lobogva égő olajon.

- Te meditálsz – léptei hangját elnyeli a puha, sűrű szövésű vörös-arany szőnyeg. – Idejét sem tudom, mikor tetted utoljára – letelepszik velem szemben a tál túloldalára. A lángok mély árnyakat festenek arcára. Az életadó fényben öregebbnek tűnik, mit valaha.

- Honnan tudod, mit csinálok a szobám magányában? – csendes kérdésemre csak legyint. Ajkain megjelenik bosszantó mosolya. A mosoly, ami azt sejteti, hogy mindenről tudomást szerez, amiről akar.

- Ezt egyszerűen érezni – nem tetszik a gondolat, hogy valaki ennyire egyszerűen olvas belőlem, de tudom, hogy Afrah sosem fordítaná ellenünk ezt a tudást. És tudom, hogy rajta kívül talán senki más nem képes erre. Hozzá hasonló sámánok ritkán születnek. A tudása egy része tanulható, de van, amit lehetetlen átadni. Nagy kincs ő a népünknek. Ahogyan az unokája is. – A szüleid nem boldogok.

Fújtatásomra minden láng megnyúlik a szobában. Fellobbannak egy tünékeny pillanatra. Ahogyan dühöm is.

- Ki az, akit boldoggá tesz ez a helyzet? – kelletlenül figyelem a fon játszó árnyakat.

- A viselkedésed dühíti őket – gondolom már beszámolt nekik mindenről, amit azóta látott, hogy elhagytuk a Tűz birodalmát. Mindenki azt várja tőlem, hogy kétségek nélkül fogadjam el az istenek döntését. Hogy meghajtsam előttük a fejem, anélkül, hogy értelmet keresnék a tetteikben. Miért kéne olyan uralkodóvá válnom, aki nem keres válaszokat? – Mit tanácsoltak neked?

- Hogy ismerjem meg őt – inkább utasításnak nevezném, semmint tanácsnak. Látom az elégedettségét. Ő ugyanezt tanácsolta a sivatagban, és ugyanúgy felbosszantott vele, mint a szüleim. Mindenki közelebb akar lökni ehhez a fiúhoz, miközben én a távolságot akarom növelni.

- És megfogadod a tanácsukat? – jól tudja, hogy erre mi lenne a dühös válaszom. A körülöttünk ragyogó lángok ismét felerősödnek. – Sejtettem – sóhajtja halkan, és a tűz fölött áthajolva simítja ujjait a Sharabomra. Az ő érintése egészen már érzéseket kelt, mint Neleryné. Akaratlanul is felidézem a pillanatot, mikor a mellkasomra simította apró tenyerét. Hűvös volt, mint egy tiszta hegyi patak vize. Mégis…

Megrázom fejemet.

A heg már alig érzékeny. A homokot kitisztítottam belőle, és ennyi elegendő volt. Az én szervezetemnek nem volt ismeretlen ez a mágia. A spontán Sharab Shalaevar még egy tűzmágust is jobban megvisel, mint a Sharab, amit szánt szándékkal égetünk egymásra. Akkor beleszőjük az érzelmeinket, nem pedig kitépik belőlünk az istenek.

Visszahúzódik a tűz túloldalára, és hosszú percekig nem szólal meg. Mintha várna valamire. Hamarosan meg is tudom, hogy mire. Halk léptek hallatszódnak a folyosón.

- Megérkezett a Sharibod – feláll, és a szobáinkat összekötő ajtóból még várakozva visszapillant rám.

Nem mozdulok. Nincs értelme. Miért üdvözölném őt ott, ahol egyáltalán nem kéne lennie? Mikor a szolgálók elárulták, hogy melyik szobát rendezték be neki, minden erőmre szükségem volt a mérhetetlen düh elrejtéséhez. Ők helyesen cselekedtek. Ott helyezték el a koronaherceg gyermek Sharibját, ahol a legközelebb lehet hozzám a Víz hagyományainak megszegése nélkül. Én mégis őrjöngeni akartam. De herceg vagyok. Vannak határok, amiket én sem lépek át. Nem fogom kérni, hogy helyezzék őt távolabb. Az túl sok pletykát indítana útjának.

Csukódik a szobáinkat elválasztó ajtó, és ismét magamra maradok a lángokkal. Szótlanul figyelem táncaikat, de már képtelen vagyok koncentrálni. Mintha Neleryn puszta közelsége összekuszálná a gondolataimat. Nem tudok itt maradni.

Egy intéssel oltom ki az összes lángot. Sötétség borul a szobára, a fűszerek aromájához már a füstölgő kanócok jellegzetes illata vegyül. Bármennyire is csábít a maradásra, nem tudnék koncentrálni. A gondolataim túl gyakran kanyarodnának a herceghez, akitől csupán egy kőfal választ el.

A folyosóra lépve szinte bele ütközök az apró alakba. Tekintetét idegesen jártatja a Sharibom ajtaja, és az enyém között. Magával vitatkozik. Látom a vörös szemek ragyogásán, és ujjai feszült dobolásán. Mindig ezt teszi, ha nehéz döntés előtt áll. Neki sosem kellett igazán megtanulnia, hogyan rejtse el az érzéseit. Eddig. Most lehet, hogy az ő életében is változások következnek.

- Wari… - tekintete rám rebben, és mintha elhatározásra jutna. – A Sharibod nincs jól – az aggodalom a hangjában valódi. Jana megkedvelte a fiút, alig néhány óra ismeretség után. Nem meglepő, ő mindig nyitottabb volt az emberek és a világ felé. Ha a népeink békében élnének, nem tudtuk volna ilyen sok ideig a határainkon belül tartani. Ebben egészen biztos vagyok.

- Afrah már vele van – felelem kifejezéstelen hangon, miközben ellépek mellette.

- Szerinte rád lenne szüksége – megragadja karomat, ujjai dühösen szorulnak fedetlen bőrömre. Lepillantok az apró kézre, amiben hihetetlenül sok erő lakozik. – Ő a Sharibod – érzem hangjában a feszült utalást. Jana csak egy gyermek. Egy romantikus gyermek, aki minden tudása ellenére szentül hisz az istenek által elrendelt szerelemben. Az ő álma az, hogy ráleljen arra, akit neki szántak, bár ezt sosem árulta volna el a szüleinknek. Tudja mi a kötelessége, de eladná a hatalmát egy véletlen Sharab Shalaevarért. Ez a legnagyobb különbség kettőnk között.

Én sosem tettem volna meg ezt.

- Menj a szobádba, Dujanah – lerázom magamról érintését, tekintetem találkozik az izzó parazsat idéző pillantással.

- Van fogalmad róla, hogy mit tett ez a fiú értünk? – egy pillanatra ledermedek, de továbbra sem nézek az ajtóra, ami a Sharibomat rejti. Húgom haragja felélénkíti a folyosót megvilágító mágikus lángokat.

Miért csak most értek vissza a szobába, ha már sokkal korábban elindultak? Neleryn kimerült volt, alig állt a lábán, amikor el kellett hagynia a szüleim fogadószobáját. Akkor miért nem egyenesen ide jöttek? Nem számít.

- Azt, ami a kötelessége – bármit is, az csupán vezeklés a múlt béli tetteiért. Tartozik a népemnek. A népünknek. És neki kell viselnie a következményeket. Mindenért.

Hátra sem fordulva indulok tovább.

- Hozzá mész, ugye? – szavait átitatja az undor és a megvetés. – A Sharibod mellett lenne a helyed, és te mégis nála keresel békét – hangja bezengi a folyosót. De nem állít meg. Ezt a vitát nem most fogjuk lefolytatni. Nelerynnek nincs szüksége rám. Afrah gondoskodik róla. – Egy homoki viperát melengetsz a kebleden, Dahwara! – gyűlölködése lepereg rólam. Számtalanszor hallottam már ezt tőle, de nem ennyi haraggal átszőve. Neleryn mindenkit ellenem fordít. Őt mindenki megérti.

Engem senki.

Hosszú lépteim feszülten szelik át palotaszárnyam folyosóit. Az utamba kerülő szolgálók némán húzódnak a falhoz. Egyikük sem kérdez, vagy próbál megállítani. Bármit is tett magával az a fiú, egyedül kell megoldania. Illetve Afrah segítségével. Ha nem elég erős ahhoz, hogy így túlélje, akkor nem méltó arra, hogy a Sharibomnak nevezze magát.

Kopogás nélkül lököm be a dísztelen faajtót. Az ismerős szoba nyugalma azonnal elcsitítja indulatjaimat. A levegőben édes illat terjeng, aminek forrására sosem tudtam rájönni. Mintha minden ezzel lenne átitatva. A vörös és barna szőnyegek, a földet borítópuha párnák és a széles ágy, amin arany szegélyes bordó takaró pihen. A plafon közelében lebegő parázsgömbök sejtelmes fénnyel borítják be a szobát. Itt semmi sem változott. Minden csak arra várt, hogy visszatérjek. Ahogyan a szoba közepén álló fiú is.

Narancsvörös tekintetében forró lángok lobognak, ahogy rám pillant. Fekete tincsei kócosak, mintha mély alvásból riasztottam volna föl, de tudom, hogy erről szó sincs. Készen áll az érkezésemre, mióta az első felderítők jelentették a közeledésünket.

- Hercegem – hangja puha, akár egy selyemkendő. Ajkai üdvözlő mosolyra húzódnak, ahogy közelebb lép hozzám. Sötétbarna köntöse szinte összeolvad hibátlan bőrével. Mintha egy vágyálomból előlépett, bűnre csábító szerető lenne. – Üresek voltak az éjszakáim nélküled.

- Gyönyörű vagy, Ziad – testem reagál a közelségére. Vérem felpezsdül, mintha napok óta csak szunnyadt volna. Az édes illat még töményebb lesz, ahogy alig egy karnyújtásnyira megáll tőlem. A leggyönyörűbb ágyas, akivel valaha dolgom volt. Hosszú ideje már csak őt tartom magam mellett.

Mosolya megfakul, ahogy Sharabomra vándorol tekintete. Ujjaim megrezzennek a sötét tincsek puhaságának emlékétől. Bele akarok tépni.

- Tehát igaz – nem próbálja előlem elrejteni csalódottságát. Tudja, hogy mit jelent számára ez a jel. Többé nem érhet hozzám, ahogyan én sem hozzá. Bársonyos bőrének tapintása egy halványodó emlék marad csupán.

Keze lassan mozdul, hogy megérintse a heget. Szótlanul figyelem a hosszú, karcsú ujjakat, amik számtalan alkalommal keltették életre vágyamat. Amik gyakorlott mozdulatokkal segítettek a megkönnyebbülést hozó gyönyörhöz.

Mielőtt elérhetné a célját, megragadom csuklóját. Pulzusa szaporán lüktet puha bőre alatt, tekintete arcomra rebben. Dühösnek kéne lennem rá, amiért meg akarta érinteni, de inkább magamban csalódtam. Mert legszívesebben hagytam volna neki. Szembe köptem volna a hagyományokat. Már az is bűn, hogy egyáltalán megfordult a fejemben. Pedig másra sem vágyom, mint az ajkaim alatt érezni ezt a pulzálást. Csókokkal hinteni hibátlan bőrét, és elmerülni a gyönyörben, amit kéjsóvár teste nyújt.

- Sajnálom – suttogja halkan, és visszahúzza kezét. – A Sharibod boldoggá tesz?

- Ő csak egy ostoba gyerek – dühösen fújtatva kerülök az ágyhoz, és ülök le a szélére. Ziad követ, és megáll előttem. – Erős teremtő, de…

- De megfosztott téged a döntés lehetőségétől – forró elégedettség árad szét testemben. Tévedtem, valaki képes megérteni engem is. – Talán magadtól is harcba szálltál volna a kezéért, de nem adott esélyt – mintha ki nem mondott gondolataimat fogalmazná meg. Ha van időm megismerni őt. Ha lett volna időm, hogy kivárjam, míg felnő, és valóban látok esélyt rá, hogy ő a kulcs a népem megmentéséhez, akkor megpróbáltam volna elorozni őt a Föld koronahercegtől. Talán képesek lettünk volna felajánlani olyasmit, amire nem mondhattak volna nemet. – Szétszakított minket.

A köntös lassan szétnyílik, ahogyan kioldja az arannyal hímzett övet.

- Elfutott a kötés után. Gyáva volt. Megalázott – dühöm újra felizzik, ahogyan vére kimondok mindent, ami a lelkemet marja.

A drága anyag, amit tőlem kapott, hangtalanul hullik a földre.

- Igazad van hercegem, csak egy ostoba gyermek viselkedik így – helyeslőn morranok fel halk szavai hallatán. A parázsgömbök tompa fénye árnyékokat fest fedetlen bőrére. Szomjazóként iszom magamba látványát.

Ő megért engem.

- Nem tehetjük meg – rekedtes suttogással figyelem ujjait. Lassan simít végig saját mellkasán. Az édes illantot elnyomja a tömény vágy fojtogató aromája. Testem reagál rá, de alfám visszahúzódik. Különös. Ő mindig elégedetten fogadta Ziad közeledését. – Nem érhetünk egymáshoz.

Nem gondoltam át. Azért jöttem, hogy eltereljem gondolataimat a Sharibomról. Hogy a dühöm elcsituljon. De nem vettem számításba a kínzó vágyat, ami a hatalmába kerít majd. A hosszú ujjak alhasához simuló merevedésére fonódnak. Megremeg, ajkait egy halk sóhaj hagyja el. Sötét pillái mögül pillant le rám. A csábítás élő szobra. Ki lenne képe ellenállni mindennek?

- Úgy is a gyönyörhöz segíthetlek, hogy nem érek hozzád, hercegem – halk nyögéssel harap ajkaiba. Térdei megbicsaklanak, de állva tud maradni. Tekintete izzik, akárcsak bőröm. Tudom jól, hogy mire céloz. Talán működhet. Egyrészem beleörül majd, hogy nem érhetek hozzá, de meg kell próbálni. Túlságosan vágyom rá. – Engedd, hogy elűzzem feszült gondolataidat.

- Feküdj az ágyba – vágytól elnehezült parancsom elégedett mosolyt csal az ajkaira.

Remélem elég erős tudok maradni.

oOoOo

„Meglátogatsz újra, hercegem?”

Lassú pislogással űzöm el a lusta mosoly emlékét, amivel engem figyelt a párnák közül. Hihetetlen, amire érintések nélkül is képes volt. De így is túl közel engedtem magamhoz. Amit tettünk, a törvényeink megsértésének határán mozog. Ziad egy tökéletes ágyas, akit elvettek tőlem.

Akit a Sharibom vett el tőlem.

Szemem sarkából pillantok a mellettem ülő hercegre. Bármi is történt vele tegnap éjjel, annak már nyoma sincs. Vagy Afrah végzett kiváló munkát, vagy Jana volt az, aki túlreagálta Neleryn állapotát. Csendesen, de minden elhangzott szóra figyelve fogyasztja el a díszebédet. Csak akkor beszél, ha kérdezik, nem fecseg feleslegesen. Mosolya pillanatok alatt levette a lábáról anyámat és húgomat, ahogy a legtöbb szolgálót is. Látom, abból, ahogy ránéznek. Minden tekintet ragyog, ami a mozdulatait követi. Mintha egy megtestesült csoda lépett volna közénk.

Talán így is van.

A dühömet sikerült tompán izzó parázzsá csitítani. A reggeli meditáció segített rendezni a gondolataimat. Bármennyire is harcolok ellene, ő már az én felelősségem. Ha elárul minket, azért én leszek a hibás. Ha nem képes megtanulni a szokásainkat, akkor engem hoz szégyenbe. Ha nem segít nekünk a makacsságom miatt, akkor a népemet haragítom magamra. Tudom ezeket, mégis képtelen vagyok megbocsátani neki. A büszkeségemen ejtett sebek lassabban gyógyulnak, mint bármi.

Tekintetem végig siklik fedetlen oldalán. A Sharabja még mindig vöröslik, de a gyulladás nagy része elmúlt. Ha pihen, és megfogadja Afrah tanácsait, akkor hamarosan teljesen felépül. Néhány napja még a halálát kívántam, most mégis elégedettséget csal elő alfámból a túlélésének gondolata. Talán mert ez azt jelenti, tényleg erős párt szerzett magának. Egy gyönyörű párt. Kétségtelen, hogy a szabók remek munkát végeztek. Az öltözéke tökéletesen illik egy koronaherceg Sharibjához. Engedélyt kaptak rá, hogy a tulajdonomban lévő összes anyagból válogathassanak, akár az ő, akár az én új ruháimról van szó. Valószínűleg egymáshoz illő darabokat is készíteni fognak a hivatalosabb alkalmakra. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne egyetlen nadrágot, és esetleg kendőt viselni.

- Úgy döntöttem, hogy jövő héttől kezdődően Neleryn is részt vesz a tanácsüléseinken – tekintetem apám komoly vonásaira fordítom. A legelső válaszom heves ellenkezés lenne, de tudom, hogy nem tehetem. Lassan, a természetes lángok táncát felidézve nyugtatom le forrongó gondolataim. Tudom, hogy ez a helyes döntés. Tudom, mégis dühít a gondolat.

A Sharibom egy idegen, akit be kell engednünk a tanácskozásainkra. Hallani fog a legnagyobb gyengeségeinkről és erősségeinkről. Ismerni fogja a stratégiánkat, a titkos menedékeink helyzetét. Az egyetlen, ami megakadályozza abban, hogy ezeket az információkat kiadja a népének, az az adott szava, és a bőrébe égetett hűség jele. Nem tudom, hogy ez elég lesz-e.

A Víz törvényei szerint még gyermek ugyan, de nálunk régen elérte a kort, amitől felnőttnek számít. A koronaherceg Sharibjaként joga van részt venni a tanácskozásokon, sőt, a kötelességei közé tartozik képviselni engem, ha nem tartózkodom a városban. De hogyan lenne képes az én fejemmel gondolkodni, ha egyáltalán nem is ismer. Sem a népem, sem engem. Érthető döntés az apám részéről, mégis csak hosszas csend után vagyok képes megszólalni. Nem akarok olyasmit mondani, amivel szégyent hozhatok hercegi rangomra.

- Gyakorolnia kell, hogy helyettesíteni tudjon, ha engem máshova szólít a kötelesség – a hangomból száműzök minden érzelmet. Egy részem már most elindulna a belső sivatagok felé, hogy távolabb kerüljek a fiútól, aki folyamatosan összezavarja a gondolataim. De egyelőre itt a helyem. Legalább néhány napig még.

- Pontosan – apám biccentve igazolja kijelentésemet. Mintha lett volna lehetőségem mást mondani. – Illetve számítunk a meglátásaira a külügyi helyzetünket illetően – sejthettem volna.

Látszólag teljes érdektelenséggel vágok fel egy érett barackot, de közben szemem sarkából Sharibomat figyelem. Ügyes játékos, de a tekintetében fodrozódó hullámok elárulják. Számított rá, hogy apám erre akarja majd őt használni. Melyik uralkodó ne élne vissza a tudással, amivel egy Nelerynhez hasonló herceg rendelkezik? A teremtés mellett ez a másik, amivel szolgálhat minket. Évek óta elzártuk magunkat a többi birodalomtól, ezért szükségünk van információkra, ha gyorsan és hatékonyan akarunk segíteni a népünkön. Nincs időnk hosszú évekig tartó felszínes ismerkedésre. Fogást kell találnunk a többieken. Az apámnak hamarabb kellett volna megfogadnia a tanácsomat, és elkezdeni kiépíteni a szövetségeket.

- Köszönöm a bizalmat, Yadollah – nem nevezném bizalomnak, inkább csak egy halovány másának. Nem fogják minden tanácsát azonnal elfogadni, és biztos vagyok benne, hogy a tanácsnokok kutatni fogják az ellentmondásokat a történeteiben. A segítségünkre lehet a tudásával, de ugyanolyan könnyedén meg is vezethet minket. A hűsége még ingatag lábakon áll. – Megosztok mindent, amit jogomban áll megosztani – összehúzott szemekkel rágom el a lédús gyümölcsöt. A teremben érezni lehet a visszafogott, feszült energiákat. Apám ereje jóformán meglebbenti szorosan összefogott tincseimet. Nincs hozzászokva, hogy játszmákban vegyen részt. Legalábbis nem egy gyermekkel. Amióta uralkodik, csak a népünk törzseivel kellett politikai eszmecseréket folytatnia. Még sosem került szembe valódi ellenféllel. Már ha ezt a fiatal vízmágust ellenfélnek lehet nevezni. – Remélem nem várod, hogy úgy bizonyítsam a hűségemet, hogy elárulom a szövetségeseimet – legszívesebben emlékeztetném rá, hogy a legtöbb szövetsége meggyengült, sőt akár fel is bomlott azzal, hogy a Sharibommá vált. Lehet, hogy Víz hercegként nőtt föl, de közel sem biztos, hogy a Levegő népe továbbra is tárt karokkal fogadná a Tűz koronaherceg párjaként. Könnyedén megeshet, hogy egyszerűen hátba szúrják, ha úgy vélik, hogy ezzel meggyengíthetnek engem. Minden a becsületességükön múlik. Neleryn kapcsolatai kétélű fegyverek. Segíthetik a népünk béketárgyalásait, de akár az ő vesztét is okozhatják. Kényes helyzetbe került, amit talán még ő maga sem lát át igazán.

- Nem – bőrömet szinte égeti apám felháborodása. Az alfája nehezen viseli, hogy egy éretlen kölyök játszadozik vele. Anyám azonnal mozdul, ahogy minden hasonló alkalommal teszi. Ő a záporeső, ami kordában tartja a pusztító lángokat. – Ugyanezt a hozzáállást várom el, ahányszor elhagyod a Tűz birodalmát

Most én se tudom elrejteni meglepettségemet. Ostobaság lett volna azt gondolni, hogy örökre itt tarthatjuk a helyzetet, de még túl korai arról beszélni, hogy elhagyja a birodalmunkat. Ha már miénk a hűsége, és megingathatatlan a bizalmunk benne, akkor visszatérhet időnként a családjához, de nem most. Most még túl sérülékenyek vagyunk hozzá.

- Természetesen – ő sem számított ilyen reménnyel kecsegtető válaszra. Talán ez is egy okos húzás volt apámtól, hogy hamarabb elnyerje a hűségét.

- Mennyire ismered a többi birodalmat? – a játszma folytatódik. Anyámé a következő lépés. A mosoly, amivel a Sharibomat figyeli, valódi. De a kérdés az uralkodó taktikus Sharibjáé, nem egy törődő anyáé. Kedveli őt, és gondoskodni fog róla, hogy jól érezze magát itt. Anyja helyett is anyja lesz a hercegnek. Igazi omega.

Elgondolkodva figyelem az asztal közepén pihenő nagy tál aszalt gyümölcsöt. Próbálom felidézni a Víznél töltött időmet, de sosem láttam Ardryll mellett társat, csak a fiait. Tudom, hogy ők lazán kezelik a kapcsolatokat, és gyakrabban váltogatnak partnert, mint mi tevéket, mégis dühös vagyok, amiért ezt nem vettem észre korábban. A koronaherceg és a testvérei egy méhből születtek vajon? Befolyásol ez bármit a betöltött szerepükben? Olyan sötét folt ez a tudásunkban, amit orvosolnunk kell.

- Kívülről-belülről. A háború elpusztította a bizalmat, de évtizedek óta keményen dolgozunk az újraépítésén. Az uralkodócsaládok legfiatalabb generációjának a tagjai szinte együtt nőttek fel, mindenki éveket vendégeskedett a másiknál, és próbáljuk házassági kapcsolatokkal erősíteni a szövetségeket – egy pillanatra újra látom a fiút, aki a végzetes estén ostobán fecsegett mellettem. Dühömet egy újabb friss barackkal fojtom le.

Van értelem abban, amiről beszél. A régi tekercsek szerint a háború előtti békeidőkben mindennapos volt a keveredés, de a népeinknek újra kell tanulnia ezt. Ha a következő nemzedék jó kapcsolatot ápol, akkor könnyebb lesz az együttműködés is. Falear jól ismerte Phraant, látszott ahogy üdvözölték egymást. Ráadásul a testvére férje lett volna, így a köztük lévő kötelékek szinte elszakíthatatlanok lettek volna.

Ha nem zárkózunk el, talán mi is így nővünk föl. Jana imádta volna, hogy más birodalmakat fedezhet fel, miközben kutatja azt, aki a tökéletes párja lehetne. De a nagyapám és apám makacssága ettől is megfosztott minket. Most úgy kell közel kerülnünk a többinéphez, hogy ők már jól ismerik egymást. Ha szövetkezni kellene, őket választanák helyettünk. Ha harcra kerül a sor, egymást támogatnák, nem minket.

Vesztes helyzetben vagyunk.

Az egyetlen dolog, amivel felkerültünk a sakktáblára, az Neleryn jelenléte. Azzal, hogy a Sharibommá vált, összekötöttünk magunkat a többi néppel. De vajon megérte?

- Neleryn a Föld koronaherceg jegyese volt – a részletesebb beszámoló a tanácsadóink körében délután esedékes, de ezt fontos tudnia a szüleimnek. Azt az apó részletet azonban még kihagyom, hogy nem tekintették azonnal felbomlottnak a jegyességet, mikor megtörtént a Sharab Shalaevar. Egy újabb tett, amivel szembe köpték a hagyományainkat. Nem lett volna szükség rá. A Földnek is el kellett volna ismernie a közöttünk lévő kötést. Nem kellett volna engedélyt kérni a házasság felbontására, amikor már az én Sharinom volt.

- De hiszen nem is omega – anyám elgondolkodva pihenteti rajtunk tekintetét. – valószínűleg – a mindig udvarias anyám. Én legszívesebben a szemére vetném, hogy nem omega, és ezzel megfosztott a trónomtól, ő ezzel szemben egy szelíd mosoly mögé rejti valódi érzéseit.

A nép kedvéért biztosan nem fogjuk hangoztatni, hogy Nelerynnek nincs sok esélye omegává válni. Egyelőre jobb, ha a reményt hozó vízmágust látják benne, mint az idegen alfát, aki elvette tőlük a királyukat. Vagy bétát. Bár a testvérei mind alfák, benne nem látom azt a kisugárzást. Talán mert még gyermek. Minden vízmágus ilyen lenne, mielőtt kiteljesedik az ereje?

- Torros fontosabbnak tartotta a birodalmak közötti barátságokat, mint az egyenes vérvonalat – őszintén, azért a vérvonalért nem is lett volna kár. A koronaherceg béta volt, így nem lett volna esélye gyermeket nemzeni Nelerynnek. Taktikus döntés egy apától, ha a másodszülöttje erősebb várvonalat hozhat létre. Egyetlen uralkodó sem akarna magának Phraanhoz hasonló leszármazottakat. – A jegyességi szerződésünk magában foglalta, hogy a koronaherceg, Phraan halálával a trón az öccsére, illetve az ő örököseire száll majd – súlyos csend telepszik ránk. Amit Neleryn mond, az szembe megy a Tűz hagyományaival. Nálunk csak az uralkodhat, aki képes tovább vinni a vérvonalat.

Látom a pillantást, amit szüleim váltanak egymás között. Elgondolkodtatja őket a herceg magyarázata. Lehetséges lenne? A szüleim képesek lennének szembe menni az évszázados hagyományokkal csak azért, hogy én maradhassak az örökös? Az anyám talán. És az ő befolyására talán az apám is. De a népünk hogyan fogadná mindezt? Én ülnék a trónon, de Dujanah gyermeke venné át, ha lejárt az időm. Talán nem teljesen lehetetlen. A népünk rajong a hercegnőjéért. Ő erős, és erős utódokat tudna szülni. Alfákat, akik tovább vezetik a népet utánam.

Alfákat, akiktől Neleryn és az istenek megfosztottak engem.

Dühöm fellobban, kiváltva ezzel anyám szúrós pillantását. Tudom, hogy ő nem akarja Dijanaht a trónra. Erős, de a lelke sérülékeny. Képes lenne uralkodni, de közben elvesztené önmagát. Az anyám pedig nem akarja elveszteni a lányát. Elég nehéz volt számára egy ártatlan kisfiút feláldozni a trónért.

- Hogy fogadták a szerződés felbontását? – gőgösen, és nagy élvezettel. A csúszómászó koronaherceg biztosan elégedett volt a látszólagos hatalommal, amit a Sharibom a kezébe adott. A terveink közt szerepelt egy házassági szövetség a föld népével is, de felfordul a gyomrom a lehetőségtől, hogy a húgyom, vagy bármelyik unokatestvérem ahhoz a bétához adjuk. Egy kicsinyes, ostoba herceg, aki képtelen lenne megvédeni a párját és a birodalmát. Egyetlen tűzmágus sem lenne boldog mellette.

- Elfogadták. A részleteket nem ismerem a Sharab Shalaevar-t követő gyengélkedésem és az indulásunk miatt – egy dühös oldalpillantással jutalmazom a szavaiban rejlő neheztelést. Remélem nem kezd engem hibáztatni a saját és népe ostobasága miatt. Nem maradhattunk, hogy napokig tartó tárgyalásokon vegyünk rész, amin a legfőbb téma az, hogy hogyan simítsák el a megjelenésünk miatt felbolygatott víztükröt.

- Érthető, kisebb csoda, hogy egyáltalán túlélted – még neheztel rám a tegnap este miatt. És valószínűleg mélységesen megvetne, ha tudná, hogy milyen gondolatok jártak a fejemben az után az éjszaka után. Bízom Afrahban, hogy sosem árulja el a szavakat, amiket akkor mondtam.

- Csak Afrahnak köszönhetem – ha ő nincs ott, a Víz gyógyítói egyetlen éjszaka alatt végeznek vele. Anélkül, hogy tudtak volna róla. Ha Neleryn erős, átvészelte volna néhány nap alatt. Fájdalommal és szenvedéssel kísérve, de a mágiáink megbékéltek volna egymással a testében. Csak pihenésre lett volna szüksége. De a népe tudatlansága majdnem megölte őt. – Sajnos az istenek nem voltak kegyesek a szüleink házassági terveihez, ugyanis a friss generációban egyetlen lány született, Aurora királynő legfiatalabb unokája, Zephyr. Ő most tizenöt éves. Apám évek óta próbálja kialkudni a kezét a bátyám részére – tekintetem Janah feszült arcára siklik. Ez még értékesebbé teszi őt a játszmákban. Csak végső tervként szerepelt elképzeléseinkben a kiházasítása, de ennek a tudásnak a fényében talán újra meg kell fontolnunk.

Az istenek kegyetlen humora lehet, hogy apám testvérének három lánya is született. Nem közvetlenül tartoznak ugyan a korona vérvonalához, de elég közel állnak hozzá ahhoz, hogy értékes politikai házasságokat köthessenek. Nem koronahercegekkel, de a királyi családok egyes tagjaival. Ez is egy olyan dolog, amit a tanácsnokoknak majd meg kell fontolniuk.

A Szél birodalmával kevés esélyünk volt szövetségre jutni. A két nép közti béke mindig törékenyebb volt, mint a többi. Auróra neve ismerően hangzik. Kutatnom kell az emlékeim közt, de végül ráakadok a válaszra. A fiatal királynő, aki apja halála után lépett trónra a háború utolsó éveiben. Szinte gyermek volt csupán, de egy rajtaütés során a Tűz végzett a királlyal, így nem tehetett mást, át kellett vennie a népe irányítását. Ha még mindig ő ül a trónon, akkor minden esélyünk elveszett a velük kialakított szoros békére. Senki sem bocsát meg a népnek, aki elvette tőle az apját. Az örököséről semmit sem tudunk. Ő az után születhetett, hogy mi bezárkóztunk a sivatagba. Ahogyan az összes többi uralkodó is.

A nagyapám generációját a háború határozta meg.

Az apámét az újjáépítés.

Az enyémet talán a békés együttműködés fogja.

Ehhez az első lépés az lenne, hogy megbékélek ezzel a fiúval?

Megránduló arccal figyelem, ahogy a sokadik datolyát szerzi meg a beállt csendben. Még nem látom azt a jövőt, amiben képes vagyok megbocsátani neki. Amiben képes vagyok dühös sértettség nélkül gondolni rá. Legyen bármennyire gyönyörű, legyen bármennyire tehetséges politikus, legyen bármennyire gondoskodó a népemmel szemben, csak egy ostoba gyereknek látom őt. Nem látom hogyan tudna ez megváltozni. Miért nem tudok úgy tekinteni rá, ahogy a családom és a népem?

„Mert esélyt sem adsz neki, hogy megmutassa a valódi oldalát.”

Frusztráltan tépem el tekintetem az ezüst tincseken játszó napfény játékáról. Talán most először várnak el tőlem olyan dolgot, amit nem leszek képes megtenni.

- Sikertelenül? – apám kérdése ránt vissza beszélgetésünk eredeti vonalához. A szövetségek. Faelar. Zephyr. A Sharibom bátyja olyan uralkodó lesz, akihez nyugodt szívvel adnám bármelyik unokatestvéremet. Ám erre sem szükség, sem lehetőség nem lesz. Mindkettőnk népe szempontjából az lenne az előnyös, ha egy másik birodalommal lépne szövetsége. A testvérén keresztül talán mi is könnyebben eljuthatunk majd hozzájuk.

A Föld és a Levegő felé csak akkor terveztünk nyitni, ha a szárazság mérséklődött a birodalmunkban. Azonban Neleryn szavait fontolóra kell vennünk. Talán fel kéne gyorsítanunk ezt a folyamatot. Ha túl sokáig várunk, a házassági szövetségek megköttetnek, és mi mindegyikből kimaradunk. Még ha meg is kötjük a békéket, a peremre szorulunk. Ezt nem engedhetjük meg magunknak.

Ha pedig a Sharibom jelenléte nem változtat semmin, és el kell hagynunk a sivatagot, akkor is fontos lehet tudnunk, merre induljunk. Nem táplálok hamis reményeket az iránt, hogy bármelyikük tártkarokkal fogadna minket, de a gyengeségeiket talán kideríthetjük ilyen rövid idő alatt. Nem minden uralkodó forgatja okosan a lapjait. De tudom, hogy apám először a békés megoldásokat fogja számításba venni. Sosem sodorná újra háborúba a népünket, hacsaknem a túlélésünk múlik rajta. Anyám miatt sosem tenné meg.

- Egyelőre sikertelenül. Sajnos hiába formálódnak évtizedek óta, még a mi szövetségeink is törékenyek – ez a burkolt válasz jelzi, hogy felesleges lenne tovább próbálkoznunk, nem fog többet elárulni. A szüleim kiváló politikusként vonulnak vissza saját gondolataik közé.

Jana tekintete még mindig távolba révedő. Neleryn megjelenése az ő életére is nagy hatással van. Ha elveszítem a trónt, neki kell a helyembe lépnie. Ha a herceg egy csoda folytán omegává válik, félő, hogy politikai házasságra kell lépnie. Ha a trónt meg is tarthatom, az ő utódai fognak követni engem, tehát nem választhat magának párt, a szüleimnek is lesz beleszólása. Mindig is ott lebegett a feje fölött ennek az életnek a lehetősége, de eddig sikerült elkerülnie. Bár megóvhatnám őt mindettől.

Gyűlölöm az isteneket, amiért ilyen döntések elé állítottak minket. Nem az én generációmat kéne büntetniük az elődeink ostobasága miatt. Én nem a nagyapám vagyok, ahogyan Neleryn sem az. Mi már csak a feljegyzésekből és megtépázott népünkből ismerjük a háború évtizedeit. Legyünk bármilyen ostobák, nem fogjuk szánt szándékkal megismételni a hibákat.

Vajon az istenem iránti gyűlöletem erősebb, mint amit a Sharibom vált ki belőlem? Lehetséges, hogy a kettő egy és ugyanaz, de rajta csapódik? Az isteneket nem büntethetem a döntésük miatt, de őt igen, amiért ostoba volt. Megérintett. De az istenek nélkül ennek az érintésnek nem lett volna következménye.

Gondolataimba merülve figyelem Sharibomat. Most levetette az előkelő herceg álarcát. Most csak egy gyermek, aki illetlenül nyalja le ujjairól a datolya ragacsos maradványait. Az ujjai karcsúak, apró, rózsaszín nyelve fürgén szalad végig rajtuk. Alfám kíváncsian megmozdul. Miért érdekli őt egy gyermek neveletlen viselkedése?

Tekintetünk találkozik. A ragyogó kékség tompább, mint eddig bármikor, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Élvezettel teli mosolya elhalványodik, kezét az ölébe rejti, mint egy rosszaságon kapott gyermek. Ha nem a Sharibomról lenne szó, akinek engem kell képviselnie, még aranyosnak is gondolnám. Hogyan nézhetnék erre a gyermekre úgy, mint egyenrangú párra?

Jana vidám kérdése töri meg a szemkontaktust. Testvérem és anyám elrabolják tőlem a Sharibom figyelmét. Olyan könnyedén társalog velük a hétköznapi témákról, mintha mindig a családunkhoz tartozott volna. Az egyetlen, akinek tekintetében az enyémhez hasonló távolságtartás rejtőzik, az az apám. Neki egy népért kell felelnie. És Neleryn most egyszerre jelent reményt és fenyegetést a számunkra. Sok mindent kell mérlegelnie.

- Mi volt a legidősebb kor, amiben teljesedett a néped egy tagjának a mágiája? – a kérdés teljesen jogos, bár udvariatlanul szakítja félbe a kendőkről szóló társalgást. Tudnunk kell, mennyi időnk van döntést hozni, és esetlegesen felkészíteni Janát az uralkodásra.

Neleryn elcsendesülve, látható zavarral kezd játszadozni néhány datolya maggal. Bármikor, ha szóba kerül a kora és a felnőtté válása, megváltozik a viselkedése. Talán ekkora szégyen lenne, hogy ennyi idősen még nem vált felnőtté? Tudom, hogy az átlagos kort meghaladta, de vajon mennyivel?

- Huszonegy – tehát van még időnk. Akár két évet is leélhetek egy gyermek Sharibbal. Két év, míg hozzáérhetek úgy. Két év, míg eleget tehet egy újabb kötelességnek. Egy Sharib kötelességének. Szinte biztosra veszem, hogy a férfiakhoz vonzódik, hisz a Föld koronahercegéhez akarták hozzáadni. Nem kényszeríteném rá magam, ha undorral töltené el a férfiakkal való együttlét. Nem vagyok kegyetlen, még ha annak is hisz. Így viszont elvárom majd tőle, hogy a rendelkezésemre álljon. Az alfán vágyait kielégítő szexhez nem kell kedvelnünk egymást.

- És te most mennyi idős vagy?

- Tizenkilenc – öntudatlanul válaszolom meg a kérdést, amit nem is nekem szántak. Figyelmetlenné váltam a gondolataim miatt. – Lassan húsz – nem tűnik túl feldobottnak a születésnapja említésétől. Talán fájdalmas lehet számára ennyire távol tölteni a családjától. Azonban már mi is a családja vagyunk, ezt nem szabad elfelejtenie.

- Nemsokára szülinapod lesz? – Jana vidámhangja töri meg a nehézzé váló hangulatot. Nem tudom mi okozza Sharibom tekintetében ezt a sötét árnyékot, de nem tetszik. Olyan érzést kelt, mint az óceánok mélye. Nem tudod mi rejtőzik ott, és mikor ránt magával. Titkol előlünk valamit? A szavai őszinték voltak, de talán nem a teljes igazságot fedték fel.

- Igen – alfám elégedetlenül fészkelődik letört párja láttán, de nem foglalkozok vele. Csak addig érdekli ennyire, míg nem jön rá, hogy egy másik alfáról van szó.

Jana ujjai finoman simulnak Sharibom kézfejére. Ez az érintés semmilyen birtokló érést nem vált ki belőlem. Inkább tompa elégedettséget. Mintha a húgom és a párom barátsága kívánatos dolog lenne. Talán így is van. Amíg Jana foglalkozik vele, nekem kevesebbet kell.

- Induljunk, Eryn. Megmutatom a várost, ahogy ígértem – a viharfelhők néhány pillanat alatt tűnnek el Neleryn arcáról. Fehér bőrére halvány rózsákat fest az izgalom, ajkai mosolyra húzódnak. Látom, ahogy egy szolgáló rajta felejti pillantását, és kis híján leejti a kezében tartott tálcát.

Tényleg ő lesz a sivatag ragyogó gyémántja.

- Dujanah – már a boltíves ajtónál járnak, mikor utánuk szólok. Húgom tekintete szinte éget. Még mindig haragszik. Egyszer talán meg fogja érteni, hogy miért tettem. Ha képes lesz trónörökösként gondolkodni, és nem egy gyerekként – Gamal elkísér titeket – tudom, hogy erős harcos, és megvédené a Sharibomat, de szükség van valakire, aki mindkettőjüket megóvja, még ha a főváros viszonylag biztonságosnak is számít. A koronaherceg testvére és Sharibja túl csábító célpont.

- Nincs rá szükség – hangja hűvös, akár a sivatagi éjszaka. – Már megkértem Hazizt. Én vigyázok a Sharibodra – szavai szinte belevágnak a forró levegőbe. Ujjaim dühösen markolnak nadrágomba, de mielőtt szólhatnék, már karon ragadja Nelerynt, és kiviharzik vele a teremből.

Csak a szolgálók miatt fogom vissza haragomat. Jana mindig heves volt, de csak ritkán ütött meg ilyen hangot velem szemben. A Sharibom jelenléte azonban mindent összekuszált.

Apám feláll, és int, hogy kövessem őket. Kelletlenül teszek eleget kérésének.

Egyáltalán nem vágyom erre a délutánra.

oOoOo

Az elkövetkező két nap nem áll másból, csak végeláthatatlan tanácskozásból. Nasirral mindenről beszámolunk, ami a Vízzel folytatott tárgyalásokon elhangzott. Semmi érdemleges, egyszerűen próbáltuk felmérni egymást. A múltból már jól tudjunk, hogy a két nép mivel tudja kisegíteni egymást. Ők kelméket, üveget, fűszereket és tükröket kaphatnak tőlünk. Mégis a legértékesebb árucikk a mágikus tűz, amire sokkal nagyobb szükségük van, amint eddig gondoltuk. Hála Neleryn információinak, erre a gyengeségre építhetünk. És arra, hogy a trónörökösük testvérét már hozzánk köti a hűség.

A politika kényes futóhomokján egyensúlyozva próbáljuk kitalálni a legjobb stratégiát. A tanácsnokaink támogatták, hogy kezeljük a nép előtt úgy a Sharab Shalaevarunkat, mint egy véletlen, de kívánatos nászt a két nép között a béke érdekében. A népnek három nap múlva mutatjuk be őt, egy formális, gyors ünnepség keretében,

Arról, hogy valószínűleg nem omega, egyelőre hallgatunk. Több tervet is kidolgoznak majd a tanácstagok, attól függően, hogy mivé válik, mikor kiteljesedik a mágiája. Illetve azt is fontolóra veszik, amit apám terjesztett elő. Hogy maradjak én a trónörökös akkor is, ha nem lehetnek utódaim. Nem tudom, hogy én, vagy a legfőbb bizalmasai döbbentek meg jobban ezen a kijelentésen. A Tűz népének sosem volt erőssége a hagyományok rugalmasan kezelése.

Talán ez lehet az első lépés egy új birodalom felvirágoztatása felé.

A népem talán elfogadná ezt a döntést. Szeretik Dujanaht, és ha erős alfa lesz a párja, akkor biztosan olyan gyermekei lesznek, akik méltók a trónra. Szeretnek engem, mert látják bennem a változás lehetőségét. És szeretik a Sharibomat, mert reményt ad, és a fényével túlragyogja a sivatagi napot. Látom, hogyan néznek rá a palotában. És ha hihetek Haziz szavainak, a város lakóinak nagy része is rajong érte. Egyre többen látogatják a nyilvános palotakertet is, remélve, hogy találkozhatnak Nelerynnel. A gyönyörű herceggel, aki vizet hozott az életükbe. A külseje lehetetlenné teszi, hogy beolvadjon közénk, de ez keveseket zavar. Szokatlan és egzotikus a számukra, de hisznek benne, hogy talán ez a különbség hozza el számukra az áhított békét.

Csupán néhány ember van, akit képtelen megolvasztani. Én, és a testőrségem legtöbb tagja. Az ő büszkeségük még viseli azokat a sérüléseket, amiket az enyém. Gamal és Haziz jelentkezik önként, hogy a Sharibom mellett legyen, a többiek kelletlenül teljesítik a parancsomat. Nem tudom elítélni őket. Apám nem tűrne ilyen véleménynyilvánítást, de én más vagyok. Más dolgokat tapasztaltam, mint ő.

Holnaptól Neleryn is csatlakozik a tanácsülésekhez. A külpolitikai kérdésekben nagy hasznunkra lesz, de óhatatlanul hallani fog a belpolitikánkról is. Ehhez viszont meg kell tudnia előtte pár dolgot. A szüleim tanácsát figyelmen kívül hagyva nem foglalkoztam a Sharibommal. Nem próbáltam őt megismerni. Eddig. Nem halogathatom tovább, vagy az anyám maga fog bezárni minket egy szobába napi néhány órára.

Kelletlenül kopogok ajtaján. Szinte azonnal érkezik a halk engedély. Használhatnám a szobánkat összekötő ajtót is, de az egészen más jelentéssel bírna. A szobája fürdőzik a késő délutáni napfényben. A párnák rendezett káoszban hevernek szét a padlót borító szőnyegeken. Az ágyon néhány ruha hever, amit a szabók hozhattak neki. Talán új darabok, talán még változtatásra várnak. Én nem variáltam sokat a saját ruhatárammal. Ismerik az ízlésemet, ehhez alakították a darabokat. Kényelmesek, könnyen lehet mozogni bennük, és szabadon hagyják a Sharabomat. Tehát ellátják a feladatukat. A legtöbb időt úgyis fedetlen felsővel töltöm, ahogyan most is. A palotai mindennapokhoz ez tökéletes.

- Dahwara – meglepetten pillant föl az ölében tartott vaskos kötetből. Az ablaknál lévő heverőn pihen. A színes üvegtáblák résnyire nyitva vannak, hogy beengedjenek egy keveset a sivatag forró levegőjéből. Azt hittem elzárja majd magát, és párássá teszi a szobája levegőjét, hogy otthon érezze magát, de nem tett semmi hasonlót. Különös.

- Van néhány szabad perced? – tekintete hatalmasra nyílik, de lassan bólint. A könyvet becsukva helyezi maga mellé. Az oáziskék tekintetek ragyognak, mint a napfényben játszó víztükör. Egyszerű, bő nadrágot visel egy szépen szabott felsővel, ami szabadon hagyja a Sharabját. és jobb oldala nagy részét. A bonyolultabb darabok valószínűleg még készülnek. Vagy Neleryn ízlése ennyire letisztult. Bármelyik igaz lehet.

Hiszen semmit sem tudok róla.

- Hogy haladsz a tanulmányaiddal? – felismerem a viseltes irományt. Egy rémesen hosszú összefoglaló a legfontosabb ünnepeinkről, a hozzájuk kapcsolódó szokásokról, és az uralkodócsalád ezekben betöltött szerepéről. Utáltam minden pillanatát, de a tanítóim kíméletlenül számon kérték rajtam. Azóta sem volt szükségem a belső sivatagok furcsa szertartásának ismeretére, aminek során homoki sáskák pirított lábaiból jósolják meg a következő év esőzéseinek számát és idejét. Sok mindenben hiszek, és sok mindent elfogadok, de ez még szerintem is ostobaság. Jana megpróbált meggyőzni róla, hogy legalább próbáljuk ki, de hajthatatlan voltam. Már akkor sem volt időm ostoba játszadozásra. Arról már régen le kellett mondanom.

- Jól – visszafogott mosollyal simít végig a könyv borítóján. – Korábban azt hittem, sok mindent tudok a Tűz szokásairól, de a tekercseinkben a töredéke sem található meg ezeknek – lelkesedése furcsa és idegen. Egy ismeretlen ország ismeretlen szokásait kell a fejébe vésnie az saját ostobaság és az istenek kegyetlensége miatt. Miért tűnik mégis úgy, hogy élvezi? – Mindig reménykedtem, hogy egyszer többet tudhatok meg rólatok – mosolya kiszélesedik, tekintete pedig még intenzívebben ragyog. Lehetetlenül kék. A sivatagban nincs semmi, ami hozzá fogható.

- Miért? – egy Víz herceg, aki a Föld trónörökös jegyese miért érdeklődött ennyire a sivatag népe iránt?

- Mindig is vonzott a sivatag – vállat vonva fordítja tekintetét a résnyire nyitott ablak felé. – A forróság szokatlan, de a szárazság, és a mindenhol lobogó mágikus lángok csodálatosak – pillantásom az egyik sarokban lévő állványra siklik. A tetején lévő kis tűzrakás lángjai élettel telve lobognak. A többit eloltották, de ez égve maradt. Nem hiszem, hogy a szolgálóink hibáztak volna, ők sosem követnének el ekkora hibát. Ezek szerint Neleryn kérte, hogy maradjon, még ha forróbbá is teszi a levegőt.

Nem tudom őt hova tenni. Összezavar. Úgy beszél, mintha egész életében a sivatagi életre vágyott volna. Pedig ő a víz szülötte. A sejtjei nedvességgel vannak átitatva, a mágiája több víz teremtésére képes egyetlen pillanat alatt, mint ami az elmúlt években hullott a sivatag egyes részein. Tartania kéne a tűztől, ahogyan mindenki más is teszi. Ez az az elem, amit a legkevesebben értenek meg mások.

- A lángok tánca élettel és fénnyel tölti meg a világunkat. A birodalom többi népe nehezen érti meg, milyen fontos is ez – visszapillant rám. Tekintete élénk, minden szóra figyel, mintha az elméjébe akarná vésni őket – Ők csak a pusztításra emlékeznek, amit a tűz maga után hagy. Pedig a hamuból új élet ébredhet. Egy jobb élet – a mi generációnk az, aki a hamuból éledt újra. Mi vagyunk azok, akik igazán nagyot fordíthatnak a világunkon.

Lassan, elgondolkodva bólint. Mintha értené. Mintha megérthetne minket. Talán tényleg közénk akar tartozni. De én képes leszek elfogadni őt?

Nem.

Nem tudom.

- Talán megmutathatnátok ezt nekik. Megmutathatnánk – félve pontosítja magát, mintha azt várná, hogy ráförmedek ostobasága miatt. Néhány nappal ezelőtt biztosan ezt tettem volna. De a meditáció és a pihenés segített kezelhető szinte fojtani dühömet. Időnként fellángol, de akkor meglátogatom Ziadot. Ő megérti a keserűségemet. Tudom, hogy hibás döntés, de vele mindent megbeszélhetek. Hiszem, hogy a hűsége megkérdőjelezhetetlen.

Sosem lesz igazán körülünk való. De megtehet mindent, hogy annak tűnjön. Megtanulhat úgy viselkedni, mint egy tűzmágus. Talán gondolkodni is képes lesz úgy, mint mi. De a lelke mélyén mindig a víz szülötte marad.

- Talán – érzelemmentesség mögé rejtem ellenérzéseimet. Ő naiv optimizmussal látja a világot. Sok csalódás fogja még érni. – A nevekre vonatkozó hagyományokat már megismerted? – lelkes mosollyal bólint.

- A tanítók is mondták, hogy minél hamarabb választanom kell egy nevet magamnak – izgatott fészkelődése közben arca megrándul. Valószínűleg a Sharabja érzékeny még. Afrah minden este jár nála, de már nem sokáig lesz szüksége effajta gondoskodásra.

- Ami meghatároz téged – talán utána kéne nézetnem néhány kutatóval, hogy van az ostoba a régi nyelven. Az a név illene hozzá. Vagy a meggondolatlan.

- Téged a nagyapád határoz meg? – mintha gyomron rúgtak volna. Gyűlölöm ezt a kérdést. Apám tiszteletből választotta számomra ezt a nevet, de remélte, hogy a jelentése fog kihatni rám, nem pedig annak az emléke, aki előttem viselte. Nem járt szerencsével. Óhatatlanul mindenkinek a régi árnyak rémlenek fel a nevem hallatán.

Arcára kiül a zavar, de nem kér bocsánatot. Tudja, hogy azzal csak a gyengeségét hangoztatná, és ebben a birodalomban nem éri meg gyengének lenni. Csak az előtt mutatkozhatsz annak, akiben igazán megbízol. Aki mindent jelent számodra. A valódi Sharibod előtt.

- Bár ő is ezt viselte, a jelentése az, ami szerint élni próbálok – szabályos légzéssel próbálom elcsitítani érzelmeimet. Kevés emlékem van a nagyapámról. Átadta magát a sivatag homokjának, mikor én még csak kisgyermek voltam. De sosem szerettem őt.

- Mit jelent? – kíváncsian dől előre ültében.

- A legjobb fordítás talán a „jövő építője” – elgondolkodva dől vissza. Apró, rózsaszín nyelvének a vége felbukkan ajkai között, ahogy a válaszon elmélkedik. Én is tisztában vagyok vele, hogy a jelentése árnyalt. Az épített jövő milyenségét nem határozza meg. Építhetek olyan jövőt, ami pusztulásba sodorja a népem, de ki is vezethetem őket a káoszból. Minden rajtam múlik. És most már a Sharibomon. – Holnap lesz az első tanácsgyűlés, amin részt kell venned – zökkentem ki rátérve a látogatásom valódi okára. Mára eleget ismerkedtünk. Az ülésen való megjelenése nem választható. Tanulnia kell. A lehető leggyorsabban a legtöbbet. Vonásai komolyabbá válnak, mintha egy herceg lépne a gyermek helyébe. – De előtte hallanod kell néhány dolgot.