Hiába könyörgöm neki, hogy hagyjon magamra, hajthatatlan. Egy makacs herceg.

Az én imádott Sharibom.

Minden sötétségben töltött pillanatot próbálok kihasználni. Itt pillanatnyi békesség van. Nem kell harcolnom a vágyakkal, amik józanságomat elvéve űznek az irányába. Nem kell küzdenem az éhes alfával, aki már véresre kaparta elmém börtönének falait. Nem kell aggódnom, hogy a mágiám hullámzása megfoszt minket az időtől, amit még együtt tölthettünk volna. Egyetlen rut sem érződött még ennyire hosszúnak és fájdalmasnak. Semmi sem képes enyhülést hozni. Semmi, amit bűntudat és következmények nélkül elvehetnék.

Fájdalmas rántást érzek puha bársonyba csomagolt gondolataim körül. A vékony fonalak, amik a valósághoz kötnek, megfeszülnek és mélyen belém vágnak. Feszült morranással próbálok ellenállni. Még nincs itt az ideje. Még egyikünk sem áll készen egy újabb rohamra. Nem tehetem ezt vele, pihennie kell.

- Dahwara! – bárhogy küzdök, a határ egyre jobban elvékonyodik. Egyre több minden jut el ébredező tudatomig. Egy ismerős, kétségbeeséssel átitatott hang. Egy tenyér fájdalmas csattanása arcomon. Egy jellegzetes, szúrós illat, ami természetellenesen hamar űzi el tompaságomat. – Ébredj! – szemeim azonnal felnyílnak a határozott, feszült utasítás hallatán. Testem görcsösen összerándul, koponyámba mintha izzó kést mártottak volna. Nyögve kapok fejemhez, de a fájdalom nem tompul, csak tovább terjed.

- Afrah – nyögöm segélykérőn, de csak még erősebben szorítja orromra a borzasztó illatú kendőt. Mintha az erős, szúrós aroma beinná magát a bőrömbe, és erővel kényszerítené működésre legyengült testemet. Elnyomja a rut lappangó lángjait, amiknek még tombolnia kellene bennem.

- Sajnálom kedvesem, de nem várhatunk tovább – a fájdalom a mellkasomban összpontosul. Eltart néhány pillanatig, míg megértem. A Sharabom forró lüktetése. Az egyre erősebbé és élesebbé váló fájdalom. – Erynnek szüksége van rád. Elfogyott az ideje – sosem láttam őt ennyire félni. Sosem láttam ekkora kétségbeesést a forró parázsként izzó szemekben. A tekintetben, aminek minden kérdésre volt válasza.

Megrémít a szavaiban rejlő tehetetlenség.

Eryn.

Ellököm magamtól a gyógyítót, és a testemet tépázó fájdalommal nem törődve állok föl a padlóról. A nap fénye már nem szökik be a függöny résein, de a szobám még nem hűlt át teljesen. Nem sokkal lehetünk napnyugta után. Tekintetem a Sharibom szobájába vezető, kitárt ajtóra siklik. Már nincs ott. De pontosan tudom merre keressem. A minket összekötő szálak az ő irányába húznak, ahogyan minden külön töltött pillanatunkban. Most mégis mintha valami megváltozott volna. Mintha a szálak egyre jobban elvékonyodnának.

Nem.

Nem fogják elvenni őt tőlem. Nem fogok meghajolni az istenek akarata előtt.

A folyosó mintha nem is az én népemhez tartozna. A padlót széles, vadul hullámzó patakok borítják. A kő nedvesen csillog a kavargó örvények nyomán. A hullámok éhesen kapnak lábaim után, de nincs esélyük ellenem. A lépteimet kísérő lángok erősebbek, mint a mágia, ami megpróbál távol tartani a Sharibomtól. A Víz istenei talán azt gondolják elvehetik tőlem, de tévednek. Okkal szánták őt mellém a sajátjaim. Tudták, hogy én képes leszek megóvni őt. Nem fogok csalódást okozni az isteneimnek. Sem a népemnek.

Sem pedig Erynnek.

Tekintetem egy pillanatra találkozik Gamal sötétvörös szemeivel. Mindannyian a falhoz simulva engedelmeskednek a fenyegető hullámoknak. Lassan bólint, fejével az udvar felé intve. Tudja. Ő is látta, amit Afrah. Látta, amit én a mellkasomban érzek. A Sharibom egyre halványuló jelenlétét. A távolságot, ami minden szívdobbanással egyre nagyobbra nő közöttünk.

Felgyorsítom lépteimet. A növekvő aggodalom és kétségbeesés elnyomja a testemben terjedő lüktető fájdalmat. Nem számít más, csak hogy minél hamarabb elérjem őt. Nem lehet egyedül. Most nem. Az én türelmetlen mágiám sodorta őt az összeomlás szélére, nem hagyhatom, hogy magányosan álljon az elmúlás peremén. Szüksége van valakire, aki visszarántja. Aki megvédi őt a saját istenei kegyetlen ostobaságától.

A levegő egyre nehezebbé válik. De ez nem a kellemes sivatagi eső illata. Ez valami más, ami elviselhetetlen súlyként nehezedik a mellkasomra. Az ablakokon át látott zápor nem hoz megkönnyebbülést. Mert ez nem az az eső, amit Eryn boldogsága hoz el közénk. Ez az, ami megpróbálja elszakítani őt a néptől, ahová tartozik. Próbálok erős maradni, és megőrizni látszólagos nyugalmamat, pedig legszívesebben tomboló tűzvészként pusztítanék a folyosókon. De nem hívhatom fel a figyelmet arra, ami történik. A népünk nem láthatja Eryn küzdelmét, és talán… bukását.

Megfeszült állkapoccsal lépek ki a heves zápor esőfüggönyébe. A csillagtalan éjszaka mások számára talán ijesztő lehet, de az én lépteim nem tévesztenek irányt. Nincs szükségem a szemeimre ahhoz, hogy rátaláljak. Az esőcseppek bántóan élesek, némelyik apró vágásokat ejt bőrömön, de ez sem tart vissza. A Víz istenei talán vicsorognak, és felém kapnak, de nem képesek belém marni. Nem mernék megtenni. Nem akarják megtenni.

Mert nem én kellek nekik.

Egy heves széllökés tép bele átnedvesedő tincseimbe. Éreznem kéne az éjszaka jeges érintését, mégsem jut el hozzám. Nem jut el hozzám más, csak a hevesen hullámzó oázis partján álló Sharibom törékeny sziluettje.

Lépteim lelassulnak, ahogy egyre közelebb érek hozzá. Mellkasom megtelik fájdalommal, elmém képtelen elfogadni a látványt. Eryn látványát. Vagyis az árnyéklényét, aki egykoron az én gyönyörű Sharibom volt. Nincs nyoma a fiatal hercegnek, aki nevető életörömmel ajándékozta meg a környezetét. Teste ugyanolyan áttetsző, mint az alakját ölelő esőfüggöny. Mintha már ő is készülne eggyé válni az életadó záporral.

Talán túl későn érkeztem?

- Eryn! – megállok mögötte, de nem merem megérinteni őt. Félek, hogy már csak egy látomás, amit a fájdalommal átjárt szívem láttat velem. Mint egy kísértet. Egy tünékeny másvilági lény, aki csak látogatóként jár az éjszakánkban. Talán már csak ennyi maradt belőle számomra. Egy kísértet, aki az álmaimban jár majd.

Miért teszik ezt az istenei? Miért pusztítják el a legtökéletesebb lényt, akit valaha teremtettek? Birodalmakat taszítanak fájdalomba és gyászba, ha véghez viszik, amibe belevágtak.

Legszívesebben üvöltenék, ahogy a keskeny vállakon keresztülhulló esőcseppeket figyelem. Ez nem történhet meg. Nem érkezhettem ennyire későn. Hiszen érzem még magamban a mágiáját. Érzem a lángjaimhoz simuló hullámok hűvös érintését. Érzem a két teljesen idegen, mégis egymáshoz illő mágia táncát. Eleinte undorodtam ettől az érzéstől, de mára nem tudom elképzelni az életemet nélküle.

Nem tudom elképzelni az életet Eryn nélkül.

- Pihenned kéne – szavai akár az óceán morajlása. Nem az én Sharibom játékos, mosollyal színezett hangja. Mégis reményt ad, hogy még nem vesztettem el őt teljesen. A lénye egy kis része még itt van. És én itt is fogom tartani.

- Neked pedig mellettem lenne a helyed – nem a rut miatt. Nem a kötelékünk miatt. Nem a népeink közti szerződés miatt. Hanem azért, mert mi egyetlen egész két darabja vagyunk. Ő a hűs forrásvíz, ami tisztán tartja a gondolataimat. Az erő, ami segít kordában tartani a sajátomat.  

- Tudod, hogy nem így van. Előbb voltam az övék, mint a tiéd – nem. Ez az érzelemmentes tényeket közlő szellem nem lehet az én vízmágusom, aki a nevetésével az egész palotát mosolyra fakasztotta. Nem adhatta fel önmagát ennyire gyorsan.

A világunknak nagyobb szüksége van rá, mint az önző isteneinek.

- Legalább küzdj ellene! – kétségbeesve állok közé és az oázis hullámzó víztükre közé, mielőtt örökre kisétálna az életemből. A pánik jeges ujjai torkomat szorongatják, ahogy lepillantok elhalványuló arcára. A nemes vonások elkoptak, a pillantás, ami mindig érzelmektől telve ragyogott rám, már csupán a nyers mágia gyilkos örvénye. Mintha minden erő, amit Eryn teste tartott kordában, itt koncentrálódva, lassan megfosztva Sharibomat mindentől, ami nem az isteneit szolgálja. Nem tehetik ezt. Eryn sem teheti. Nem hagyhat hátra mindent. Nem hagyhat tára engem. – Ha beletörődsz, nem tudok segíteni! – rettegve érintem meg arcát. Nem érzem a bőre puhaságát, sem az ereiben lüktető életet. Mintha egy vízesés törékeny fátylát érinteném meg. De a kezem nem siklik át rajta. Még elérem őt. Egy része még itt van.

- Amúgy sem tudsz segíteni – ostoba gyermek. Dühösen tapasztom számat a hideg, íztelen ajkakra. Nem mozdul. Nem tesz semmit, csak tűri reménytelennek tűnő próbálkozásomat. Nem lehet ez az utolsó csókunk. Nem léphet át a túlvilágba ennek az utánzatnak az emlékével. Nem hagyhat magamra egy olyan életben, ahol többé nem érezhetem az érintetlen forrásvíz józanító ízét.

Közelebb akarom rántani magamhoz. Azt akarom, hogy érezze az élet lángjait, amit hátra hagyni készül. Azt akarom, hogy a bennem lobogó tűz megvédje őt, és távol tartsa a Víz isteneinek jéghideg érintését. Egy kéretlen érintését, aminek nincs helye a sivatagban.

Mégis, mielőtt becsomagolhatnám őt a mágiámba, ellök magától. Arcvonásai élőbbnek tűnnek, alakja kevésbé olvad egybe az éjszakával, de ez nem elég. Tudom, hogy nem elég. Ha ő nem akar visszatérni hozzám, egyedül képtelen leszek visszahozni őt.

Van, amihez az én erőm sem elegendő.

Fájdalom tép mellkasomba, arcán pihenő ujjaim megremegnek.

- Elég! – érintése mellkasomon mintha nem is létezne. Tudom, hogy ott van. Látom a fakó ujjakat, az elmém mégsem képes összekötni őket Erynnel. Ez nem a gyengéd, szerelmes érintés, amivel lopott pillanatainkban ajándékozott meg. – Ez nem halál, Dahwara. Nem fog fájni. Nem fogok szenvedni – nevezheti bárminek, a lényegen nem változtat. Egy olyan élet vár rám, aminek ő nem része. Lehet halál, lehet elmúlás vagy akár változás, nem érdekel. Selyembe csomagolt szavak kiválogatásával nem lehet enyhíteni a fájdalmat, amit a lelkemen tép majd a hiánya. Ő talán nem fog szenvedni, én viszont képtelen leszek ép elmével átjutni a fájdalmon, amit örökségül hagy. – Azt ígérték, hogy eltörlik a halandó mágiám nyomait – élesen beszívom a levegőt, és nem is eresztem mellkasomból. Minden szavára koncentrálnom kell, hogy ne szalasszam el őket. Mintha maga a sűrű záporeső szólna hozzám. Látom ujjait a Sharabom mintáját végig követni, de alig érzem őket. Most elmarad a vágyott nyugalom. – Minden létező nyomát. Ez tudod, mit jelent, igaz?

Tudom.

De nem fogadom el.

Legszívesebben megráznám őt és az arcába üvöltenék. Ostobaságokat beszél. Azt hiszi könnyebbé teszi a búcsút, de csak megfoszt az utolsó reménysugaraktól is, amibe a józanságom kapaszkodni.

- Nem. Amire célzol, az lehetetlen – a kötelékünk a Tűz isteneinek ajándéka. Senkinek nincs joga megfosztani ettől minket. Senkinek nincs hozzá elég hatalma. Ha a Víz istenei elég ostobák hozzá, hogy megpróbálják, egy nép haragját fogják magukra vonni.

- Miért lenne lehetetlen? Ha a te isteneid megjelölhettek engem a mágiáddal, az én isteneim is megtisztíthatnak téged az enyémtől – megtisztítani? Talán egy gennyes fertőzésnek tekinti a mágiája bennem fodrozódó hullámait? Ő a lényem része. Az ő mágiája segít azzá válnom, akire a népemnek szüksége van. Ha megfosztanak ettől, csak az az őrület marad, ami a családom öröksége.

Megragadom kezét, és szorosan a Sharabomra nyomom, hogy legalább egy keveset érezhessek belőle. A fájdalom lassan elemészt belülről. Nem csak a testem lüktet kínzón, hanem a lelkem is. Nem bírom elviselni ezt a búcsút. Nem állok rá készen. Soha nem is fogok.

Hiába kéri, hogy engedjem őt el, nem tudom teljesíteni.

Ennyire sosem leszek erős.

Nem vagyok elég bátor szembenézni az elvesztésével.

- Még ha képesek is rá, nem akarom, hogy megtegyék. Soha nem lesz másik Sharibom – túl messze járt a valóságtól, ha azt hitte erre vágyom. Ha azt remélte, hogy ez majd segít a gyászban. Nem ismeri eléggé a népemet. Nem ismeri eléggé a szerelmemet.

Végre látok érzelmeket az arcán. Nem evilági szemei ragyogása tompul, ahogy a döbbenet lassan megjelenik bennük. Úgy néz rám, mintha szavaim a legváratlanabb vallomást hordozták volna magukban. Ha valóban így van, akkor nem voltam elég jó Sharibja. Nem mutattam meg neki elégszer, hogy mennyit jelent a számomra.

Hogy mennyire szeretem őt.

- Miért mondasz ilyet? Ne mondj ilyet – hangja megrezzen a kétségbeeséstől, bőre egyre jobban visszanyeri szilárd valóját. A szavaim eljutnak hozzá. Kételyeket ébresztenek a szívében. Elűzik a sok hazugságot, amit az istenei suttogtak a fülébe.

Szabad kezemet az arcára simítva irányítom magamra figyelmét. Szavak nélkül, a szemei örvénylő oázisaiba vetem magam. Tenyerét mellkasomra szorítva mutatom meg neki, hogy mit készül hátra hagyni. Hogy ez lesz az a szív, amit összetörve hagy magára a sivatagban. Semmi sem lesz képes összeforrasztani.

A vihar felélénkül körülöttünk. A cseppek élesen vágnak bele bőrömbe, az oázis vize már a bokámat nyaldosva figyelmeztet a távozásra. Az istenei fenyegetőznek, mert tudják, hogy vesztésre állnak.

- Szeretlek, Eryn. Soha nem kötöm máshoz az életemet – suttogom a szavakat, amiket már régen kiérdemelt. A vallomást, ami vagy segít neki a világunkban maradni, vagy elkíséri őt oda, ahová nem követhetem.

Tudnia kell.

Tudnia kell, hogy soha, senki sem léphet a helyébe.

Tudnia kell, hogy a szerelmem örök és kizárólagos.

Tudnia kell, hogy a boldogságom vele együtt fog eltűnni ebből a világból.

Meglepetten szakítom el pillantásomat egyetlen pillanatra Sharibom arcáról. A körénk vont örvénylő víztömeg hozzá tartozik. Érzem benne az erejét. Érzem a mágiája eltéveszthetetlen vonásait. Küszködve ugyan, de próbálja távol tartani magát az isteneitől.

Időt ad nekem.

Időt ad nekünk.

- Nem! – szemei könyörgő kétségbeeséssel ragyognak fel rám. A fájdalma széttépi a lelkemet, de nem fogom megadni neki amire vágyik. Nem tudom megadni. Nem tudok hazudni és elengedni őt. – Nem érted? Kereshetsz magadnak egy gyönyörű omegát, vele lehet családod – én már megtaláltam azt, akire szükségem van.

„…a szerelmed pedig lángra fogja lobbantani a palotát.”

Anyám tévedett.

Amit iránta érzek, az a világot fogja lángokba borítani.

- Te vagy az egyetlen család, akire szükségem van – nem érdekel, hogy végül omega vagy béta válik-e belőle. Nem érdekel, hogy mi lesz a trón sorsa, ha nem tudunk örököst adni a népemnek. Érte még a hétköznapi életet is vállalnám, ha ezzel elérhetném, hogy mellettem maradjon.

Hüvelykujjammal elmaszatolom az arcán végig gördülő könnycseppeket. Gyűlölöm, ha sír. Most mégis reménnyel tölti el fájdalmasan üres mellkasomat. Ha képes érezni, akkor még itt van. Akkor még nem hagyta el a világunkat.

- Dahwara, kérlek engedj el – könyörögve kapaszkodik meg karjaimban, de nem próbál ellökni magától. Kezdi megérteni, hogy eddig rossz oldalon harcolt. Ebben a küzdelemben maga mögött kell hagynia a Víz isteneit, ha nem akarja elveszteni a sivatagot, ahová mindig is tartozott.

Talán a tenger szülte őt, de a végtelen homok birodalma lesz az, ami megóvja az elmúlástól.

- Nem – válaszolom hajthatatlanul. Soha nem fogom őt elengedni. – Maradj velem, Neleryn Nah’seem Khali. Szavadat adtad, hogy segítesz szebb jövőt építeni a népünknek – megrezzen teljes nevének hallatán. A sivatagban a neveknek hatalma van. Ezt ő is tudja. Ezért választotta.

Megesküdött, hogy segít cipelni a súlyt. Hogy együtt felépíthetjük a birodalmat, ami mindegyik másikat túlragyogja majd. Most már ő is emlékszik erre. Látom a tekintetét. Látom a minket körbe ölelő gomb örvényeinek változásán. Érzem a mágiában, ami összefonódott az enyémmel.

Eryn már nem tartozik semmivel az isteneinek.

Ő már hozzám tartozik.

Fakó bőre úgy simul csontjaira, mintha egy kiszáradt holttest lenne, a tekintetébe visszatér minden, ami az én imádott Sahribomat önmagává teszi. Rémült, kétségbeesett és tanácstalan, de ő az. A sivatag gyémántja, ami képes fényesebben ragyogni, mint bármelyik csillagunk.

Teste elgyengülve csuklana össze, ha nem húznám magamhoz reszkető alakját. Légzése mellkasomat simogatja, bőrének érintése végre olyan, amilyennek lennie kell. Már nem csak egy fakó árny. Ő a Sharibom, akit meg kell óvnom az isteneitől.

Szívem kihagy egy ütemet, mikor meghallom az eső dühös robaját a minket körülvevő vízburkon. Eryn mágiája kitart, de látom jól, hogy más nem sokiág. Néhány éles vízcsepp már most átjut rajta. A mindig szomjazó homok készségesen issza magába, de szinte várom, hogy visszaköpje, mintha méreg lenne. Ez most nem az istenek ajándéka. Ez most félreérhetetlen harag.

- Nem tudok küzdeni ellenük – elkínzott Sharibom hangja feléleszti a fájdalom árnyékában nyújtózó lángokat. Ki kell tartanom helyette is. Nem engedhetek a szenvedésnek, azzal mindkettőnket a pusztulásba taszítanám. – Már nem. Túl messzire jöttem – mert túl későn értem ide. Mert a rut, amivel nem bírtam megküzdeni, túl távol lökte tőlem az egyetlen személyt, akinek örökké mellettem a helye.

Karjaim fájdalmas erővel szorítják a törékeny testet.

- Nem kell egyedül megvívnod ezt a csatát – soha többé nem kell egyedül harcolnia. Erőt merítek a fájdalmunkból. Erőt merítek a könnyeiből, és a kétségbeesett vágyból, hogy megóvjam őt.

Lángjaim forró burokba vonnak minket. A két ellentétes mágia most összefog, hogy megvédjen miket egy olyan hatalomtól, ami legyőzhetetlennek hiszi magát.

Talán az is.

Dühös morranással űzöm el a kétségbeesés szülte reményvesztett gondolatot. Arcomat a nedves, hófehér tincsek közé temetve harcolok a testünket tépázó tiszta mágia fullasztó erejével. Egyre nehezebb levegőt venni. Egyre nehezebb állva maradni. Egyre nehezebb nem üvölteni a testemet szaggató kíntól. Az esőnek nem kellene átjutnia lángjaimon, mégis megteszi. Ahogyan a szél is. Hirtelen minden elem erősebbé vált nálam.

Az istenek erősebbé váltak nálam.

Tekintetünk egy utolsó pillanatra találkozik, mielőtt felvenné elementál formáját. Egyetlen utolsó pillanatra.

Talán a legutolsóra.

Talán soha többet nem látom a ragyogóan kék óceán végtelen szépségét idéző pillantást.

Talán örökre elveszítem őt.

Nem bírom sokáig, követem őt elementál alakba. A testemet alkotó lángok felveszik a küzdelmet az istenek irányította elemekkel. Az érzelmeimből táplálkoznak. A fájdalmamból. A félelmemből. A dühömből. És a szerelmemből.

De hiába minden.

Tudom jól.

Érzem ahogy Eryn lassan szertefoszlik a karjaimban. Látom a lángok fényét megcsillanni a cseppeken, amiket ellop testéből a körülöttünk örvénylő vihar. Hiába akarom őt magamhoz szorítani, kezeim nem érinthetik a tiszta vizet.

Már nem érinthetik őt.

Veszítettünk.

Könnyeim azelőtt válnak párává, hogy elhagynák testemet. A lángok képtelenek sírni, még ha a lelkük éppen darabjaira is szakad.

Arcát utoljára felém fordítja. Látom a vonásait, amik már nem léteznek. Látom az ajkai vonalát, amik soha többé nem fognak mosolyra húzni. Tudom, hogy mire készül. De nem állok készen. Nem teheti. Nem így. Nem most.

- Eryn! NE! – kétségbeesett kiáltással próbálom ebben a világban tartani őt. Próbálom lángokba csomagolni a vizet, ami a testét alkotja. A vizet, amit csak kölcsönbe kapott az isteneitől, de most visszaveszik tőle.

Egyik kezemmel elkeseredetten kapok a hatalmas adag víz után, amit Eryn testéből tépett ki a kavargó örvény. De hiába. A sötéten kavargó hullámok mindent elvesznek tőlem. Mindent, ami számít.

- Sajnálom Dahwara. Sajnálom, hogy nem voltam elég erős – jeges forrásvíz érintése lángokból álló bőrömön. Eryn búcsúja. A józanságom utolsó pillanata. Az összeomlás előtti végső nyugalom.

A világ lelassul, ahogy a bőrömtől elszakadó utolsó cseppek örvénylését figyelem. A lassú táncot, ahogy beolvadnak a körülötten kavaró fullasztó káoszba. Még hallom a levegőben megrezzenő szavait. Még érzem a minden érzékemet eltöltő forrásvíz tökéletes illatát.

Ezután minden összeroppan. A fájdalom súlyos kalapácsként sújt le mellkasomra. Ép elmém szilánkjai csilingelve szóródnak szét az éjszakában, és szállnak messzire a sivatagi széllel. Üvöltésem túlharsogja az elcsituló vihar hangját. A világ lángba borul körülöttem. Mágiám a fájdalmamból és gyászomból táplálkozva emészt fel mindent, amihez hozzáér. Térdre esve, keserves kiáltással engedek szabadjára mindent. Az éjszaka sötétjét elűzik a lángoszlopok, amik éhesen nyújtóznak az égbolt felé. A csillagokat is el akarják emészteni. Nem érdemlik meg, hogy ragyogjanak, miközben Eryn fényétől elbúcsúzott a világunk.

Bőrömet karcolják a durva homokszemek, ahogy kétségbeesetten marnak ujjaim a kiszáradt talajba. Minden nyomát el akarom tűntetni az esőnek, ami elragadta tőlem Erynt. Addig táplálom a lángokat, míg már nem marad semmi, csak az üresség. Az üresség, amit fájdalom tölt meg, és…

Ledermedve nyúlok ki mágiámmal a vékony szál után, ami haloványan és elveszetten, de ott ragyog elmém mélyén. Hogyan lehetséges? Zihálva kapom fel fejemet, tekintetem azonnal rátalál a lassan örvénylő burokra, ami még túlélte lángjaim forróságát. Türelmesen köröz körülöttem, a belsejében egy apró, összegömbölyödött alak körvonalával.

- Eryn? – suttogom halkan, küzdve testemmel és szétcsúszott elmémmel. Remegve állok talpra, tekintetemet egy pillanatra sem véve le az apró gubóról. Túl kicsit. Hogyan rejthetné ez az ő testét? De él. Élnie kell. Másképp hogyan érezném a jelenlétét?

Talán csak képzelődöm. Talán csak összetört elmém játszadozik velem. Mégis, mikor megpillantom az apró, víz alkotta ujjakat, azonnal mozdulok. megragadom kezét, és határozottan magamhoz húzom, akár valódi, akár nem. Teste fokozatosan ölt alakot, míg nem egy ázott, törékeny fiú bukik ki a burokból. Az agyam képtelen feldolgozni, amit lát. A gyönyörű, hibátlan testet, ami reszketve próbál megállni esetlen lábain.

Elkapom zuhanó alakját, és karjaimban tartva szorítom őt magamhoz. Szívem fájdalmas ütemet diktálva tombol börtönében. Testem megállíthatatlanul remegve öleli a reszkető álomképet. Szemeim hatalmasra nyílva próbálják elhinni, hogy ez a valóság.

- Megvagy – suttogom egy utolsó pillantást lopva, mielőtt hajába hajtanám arcomat. Ez tényleg az ő illata. Az ő tökéletes jelenléte. A mágiája lágyan csordogáló folyója az elmém mélyén. Itt van.

Itt van.

A fájdalom, nem akar elmúlni. A sebek, amiket az elvesztése téptek rajtam, még túl frissek. Rettegek, hogy bármelyik pillanatban újra eltűnhet. Egyszerűen csak kifolyik a karjaim közül, és én újra kettesben maradok az elviselhetetlen magánnyal.

Elhajolok tőle, hogy újra megnézhessem magamnak. Arca kimerült, szemei ragyogása tompa ugyan, de ott van. A testén nem látok sérülést, hófehér bőre riasztóan hibátlan mindazok után, amin keresztülmentünk. A homlokán pedig…

A homlokán…

Élesen szívom be a levegőt, mikor meglátom a halvány mintha félreérthetetlen csillanását. Fájdalmas öröm kúszik mellkasomba. Egyszerre érzek késztetést nevetni és sírni. De egyiket sem teszem. Még nem merem. Még féltem őt a szeszélyes isteneitől.

Az éjszaka sötétjét csak a körülöttünk tomboló lángok törik meg. A lángok, és az Eryn ujjai közt átszűrődő haloványkék derengés. Homlokráncolva próbálom kivenni a kezében szorongatott tárgyat, de mintha egybe olvadt volna a bőrével. Talán segítenem kéne neki? Látom, ahogy légvételei felszínesek, és küzd a fájdalommal, de nem tudom mi ez.

Gyűlölöm a tehetetlenséget.

Gyűlölöm, hogy nem tudom megvédeni őt.

- Elengedtek – hangját elnyeli a lángok ropogása, de így is képes vagyok kivenni szavait. Bárhol meghallanám őt.

- Miért? – nincs értelme. Az istenei őt akarták. Elvették tőlem, aztán visszaadták. Magyarázatra van szükségem. Válaszokat akarok, hogy megvédhessem őt.

Óvatos, gyengéd mozdulattal fordítom vissza arcát felém. Mintha már nem lenne teljesen magánál. Az ájulás peremén billeg, talán csak pillanataink maradtak vissza. Megrázza a fejét, mert szavakat már nem képes formázni ajkaival. Apró nyelve végig fut rajtuk, hogy benedvesítse őket, de ennél tovább nem jut. Szemeit elrejtik előlem hosszú, hófehér szempillái. Még néhány hosszú lélegzetvételt tölt az éber világban, mielőtt mosollyal az arcán engedne a bársonyos sötétség nyugalmának.

- Pihenj, szerelmem – suttogom homlokára, lassú csókot hintve a mintára, ami egy kis bizonyosságot adott, hogy ez a valóság. Hogy tényleg itt van velem. – Soha többé nem fognak elválasztani tőlem – lángjaim haragosan törnek a magasba, mintha csak biztosítani akarnák az ígéretemet.

A bűntudat egy pillanatra összeszorítja mellkasomat, mikor végig pillantok a lángok súlya alatt nyögő növényzeten. Az istenek vihara, és az én gyászom végzetes pusztítást okozott a palotakertben. Remélem valahogy helyre tudják majd hozni. Nem akarom, hogy Eryn rosszul érezze magát olyasmi miatt, amiről nem is igazán tehet.

Erőt merítek alvó Sharibom halvány mosolyából, mielőtt utolsó tartalékjaimmal tűzbe vonnám magunkat. A kavargó lángok senkinek sem engedik, hogy ilyen állapotban lássanak minket. Végig kísérnek minket a palota folyosóin, megóvva minket a kíváncsi pillantásoktól. Fülem sípol, lépteimet hosszú évek tapasztalata vezeti. Minden megtett méterért küzdenem kell, de Erynért kitartok. Őt biztonságba kell helyeznem, mielőtt engedek a kiégés sötét csendességének.

Eryn ajtaja kitárva várja, hogy hazaérkezzünk. Egy pillanatra megállok saját hálószobám előtt, de rá kell jönnöm, hogy nincs megfelelő állapotban a Sharibom lábadozásához. Majd birtokba vesszük, ha teljesen felépült, és készen áll a boldogságra, ami ránk vár.

Mert annak kell várnia ránk, hiszen megküzdöttünk érte az istenek haragjával.

A lángok leválnak rólunk, amint becsukódik mögöttünk az ajtó. Eryn súlytalan testét óvatosan fektetem le a puha takarók közé. A mágiámnak hála már mindenhol megszáradt, de megszokásból gyújtok forró parázsgömböket az ágya felett. Már hallom a folyosón kapkodó léptek dübörgését. Hamarosan egy kisebb tömeggel kell majd szembe néznünk, és Eryn biztosan nem akarná, hogy ennyire kiszolgáltatottnak lássák.

Fogaimat összeszorítva keresek egy hosszú inget, amiket alváshoz szokott használni, és ráadom ernyedt testére. Az ujjai közt szorongatott kristályt óvatosan veszem el tőle. Csak egy pillantást vetek rá, mielőtt becsomagolnám egy puha anyagba, és átvinném a szobámba. Nem tudom mi ez, ahogyan azt sem, hogy mennyire személyes. Amikor Eryn magához tért, majd dönt a sorsáról. Én is magamra rángatok egy vékony nadrágot, mielőtt visszatérnék és leroskadnék Sharibom mellé. Mielőtt lehunyhatnám a szemem, már kopogtatnak is az ajtón. Halkan, türelmesen, mintha nem tudnák milyen válaszban reménykedhetnek. Hát persze. Ők nem látták, hogy Erynnek, vagy nélküle érkeztem.

Kiszólnék, hogy csak Afrah léphet be, de nincs erőm megformálni a szavakat. Némán figyelem, ahogy az ajtó résnyire nyílik, majd megjelenik benne anyám aggodalommal teli arany tekintete. Az egész külsője rendezetlen, ahogy besiet a szobába, nyomában a gyógyítóval. A parázsgömbök megremegnek az ágy felett, ők pedig ennyiből is értik, és behajtják maguk mögött az ajtót. Kimerül sóhajjal hunyom le szememet, és engedem át nekik az irányítást. Megbízom bennük. Ők sosem ártanának Erynnek.

Így végre én is megpihenhetek.

oOoOo

Az ébredező hajnal melege kúszik be az Eryn ablakait fedő vékony függönyök között. Hátamat az ágytámlának vetve, gyengéden simogatom a testemhez kucorgó Sharibom karcsú karját. Nem aggódok, hogy magához térne, Afrah erős altatót adott neki, hogy a teste tudjon pihenni. Nincsenek rajta látható sérülések, de teljesen lemerült a mágiája, és kimerítette minden tartalékát. Akár csak én. De én nem egyeztem bele, hogy egyetlen napnál tovább adagolja nekem a gyógyszert. Nem akartam kába lenni, amikor a Sharibom ki tudja meddig lehet mellettem.

Félre simítok egy hosszú, puha tincset az arcából. A parázsgömbök tompa fénye megcsillan a homlokán rejtőző mintázaton. Afrah szerint befejeződött a folyamat, Eryn felnőtt, és nem fenyegeti többé a veszély, hogy az istenei elragadják tőlem. Mégis az elvesztésétől való félelem talán annyira belém ivódott, hogy nem leszek képes megszabadulni tőle.

Főleg nem most, hogy tudom mivé vált.

Mosolyom elmélyül, ahogy lehajolok hozzá, ajkaimat a halántékára simítva. Afrah szerint nem tudhatjuk miként csúcsosodott ki az ereje, míg magához nem tér, de ebben tévedett. Pár órája már érzem a különös, mégis eltéveszthetetlen hullámzást belsőmben. És azóta csak erősebbé vált. Talán mert a Sharibom. Talán mert a mágiája egy részét átadta nekem a kötésünkkel. Alfám elégedetten morogva követel még többet Eryn közelségéből.

Az omegája közelségéből.

A boldogság forró lávaként árad szét bennem. Először nem voltam biztos benne, féltem, hogy ismét csak a remény játszik velem, de már tudom, hogy nem. Ez az érzés valódi. Ez a fékezhetetlen öröm igazi. Minden, amiről azt hittem, hogy az istenek elvették tőlem, megtörténhet. Lehetnek örököseim. Lehet nagy családom.

Az omegámmal. Erynnel.

Vele szívesebben teszem ezt, mint bárkivel a világon. A gyermekeink attól lesznek igazán csodálatosak, hogy Eryn ajándékoz meg majd velük. Véget vethetünk a vízmágus felmenőkkel rendelkezők kirekesztésének. A népem talán képes kiirtani magából a nagyapám mérgét. Hála ennek az időnként ostoba, de csodálatos hercegnek.

Legszívesebben azonnal üzenetet küldenék az összes birodalomba, hogy mindenki tudomást szerezzen Erynől. Az alfám dicsekedni akar. Azt akarja, hogy mindenki féltékeny legyen a boldogságára. De még sikerül kordában tartanom. Ezt a lépést Erynnek kell majd meglépnie.

Kelletlen sóhajjal állok föl mellőle, ahelyett, hogy szorosan magamhoz húznám. Az egyik ablaka melletti ülőrúdhoz lépek, amin a tőlem kapott sólyom pihen. Jöttömre felkapja fejét, és méregetni kezd sárga szemeivel.

- Feladatom van a számodra, Felhő – mormogom halkan a bugyuta nevet használva, amit Eryn választott neki. Sharibom holmiját használva egy rövid kis üzenetet írok a Víz palotába, hogy tudják életben van, és sikeresen lezajlott a felnőtté válása. A részleteket majd a Sharibom megosztja velük, ha készen áll rá. Egyelőre az a fontos, hogy ne aggódjanak érte. Ha eljutnak Faelarhoz a múlt éjszaka eseményei, akkor félek azonnal idesietne a testvéréhez. Főleg, ha a szolgálók által kiszínezett verziót hallaná. A népem túl sokszor hagyatkozik a fantáziájára, főleg, hogy Eryn tényleges állapotáról még semmijen hivatalos közleményt nem tettünk közzé. Nem lepne meg, ha sokak szerint halott lenne. Sőt, biztosan van olyan variációja a történetnek, ahol én magam végeztem vele. Pletykás népség.

A levelet a saját pecsétemmel zárom le, és erősítem a sólyom lábához egy apró, vízálló tokban. Eloldom a köteleit, és útnak eresztem őt a Víz birodalma felé. Még távolodó alakját figyelem a ragyogóan kék égbolton, mikor nyílik és csukódik mögöttem az ajtó.

- Tényleg csak akkor töltöd le az ágynyugalmat, ha hozzákötözlek? – Afrah bosszankodása egy fáradt mosolyra késztet, miközben visszasétálok Sharibom mellé. – Lehet, hogy a fiatal herceg jól van, de veled nem voltak ilyen kegyesek az istenek – halk morranással hunyom le szemeimet, nem ellenkezve szorgos érintései ellen. – Az erőszakkal befejezett rut, a hetekig tartó halogatás, a Víz isteneinek támadásai, és a saját mágiád lemerítése egy gyengébb alfával végzett volna.

- Szerencse, hogy én nem tartozom a gyengébbek közé – orromat csípi a kenőcs illata, amivel a zúzódásaimat kezeli.

- És a szerényebbek közé sem – nem szólom le a pimaszságért, tudom, hogy csak az aggodalom teszi őt ennyire feszültté. Kis híján mindkettőnket elvesztettek. Biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna sokáig létezni ebben a világban Eryn nélkül. A gyász és a fájdalom megfojtott volna. Tudom, hogy ezzel csalódást okoztam volna a Sharibomnak, de… de én sem vagyok képes mindig erősnek maradni.

- Elkészítenéd neki a főzetet, amit anyámnak szoktál? – kérdem csendesen, mikor befejezi a sérüléseim ápolását. Rá emelem tekintetem, de csak meglepetést látok arcán. Arcát egy pillanatra Eryn felé fordítja, majd vissza rám.

- Még nem tudjuk, hogy mivé vált – feleli óvatosan, lassan pakolva vissza a táskájába.

- Én tudom.

- Dahwara, ne legyél ostoba – sóhajtva csóválja meg fejét. – Azt érzed, amit érezni akarsz.

A lángok körülöttünk dühös táncba kezdenek, ajkaim vékony vonallá préselődnek össze, de Afráht nem tudom megijeszteni vele. Csak egy lapos pillantást, és sajnálkozó sóhajt kapok. Nem hisz nekem.

- Eryn a részem. A mágiája egy apró kis darabját, megkaptam a Sharab Shalaevarral, ezt te is jól tudod – próbálok nyugodt maradni, de lassan visszatérő erőm még nem elég stabil. – Tudom, hogy Eryn omega. – jóleső borzongás fut végig a bőrömön, ahogy először kimondom az igazságot. – A másik felem. Érzem – tenyeremet a Sharabomon szétterítve állom Afrah fényes pillantását. Tekintete a mellkasomra siklik, majd át Erynre. Végül lassan bólint, és keze ismét eltűnik a táskájában.

- Hiszek neked.

oOoOo

- Utolsó lehetőség, hogy csendben távozz, Dahwara – feszült morranással nyugtázom anyám szavait, de tekintetemet nem veszem le Sharibomról. Afrah éppen a mai adag főzetet tartja az ajkaihoz. Az altatót tegnap este kapta utoljára, a sámán szerint már kipihente magát, nincs okunk tovább gátolni az ébredését.

Mióta meghozta ezt a döntést, sem az anyám, sem ő nem hagyták el Eryn szobáját. Próbáltak meggyőzni a távozásról, de nem volt esélyük. Alfám és minden józan gondolatom konokul tiltakozott azellen, hogy egy ilyen sebezhető pillanatban magára hagyjam a Sharibomat. Megígértem neki, hogy többé nem fogok eltűnni, és ehhez tartani is fogom magamat.

- Te vagy az, aki hívatlanul tartózkodik a Sharibom szobájában – mormogom, de feszült szavaim süket fülekre találnak. Nem foglalkozott azzal, hogy el akarom küldeni, és az ajtókban húzott tűzfalakon is egyszerűen csak átsétált. Azt hiszem az anyámnak sosem lennék képes ártani az erőmmel. Egyszerre csodálatos, és bosszantó.

- Szeretlek fiam, de fogalmad sincs mire van szüksége egy frissen ébredt omegának.

- Az alfájára – tekintetem rá villan egy pillanatra, majd vissza Eryn megrezzenő arcára.

- Arra a legkevésbé – elengedem fülem mellett válaszát, és minden idegszálammal ébredező páromra koncentrálok.

Köhögve próbál megszabadulni egy félrement kortytól, miközben Afrah segít neki fentebb ülni, és megtámasztania hátát a párnákkal. Tekintete kába, de ott van benne a Sharibom, aki a világot jelenti a számomra. Még éppen látom Afra megfeszülő vonásait, mielőtt a világ teljesen beszűkülne. Bőröm pillanatok alatt forrósodik fel, ágyékom egyetlen levegővétel múlva már keményen feszül a nadrágnak. Ujjaim a takaróba marnak, érzékeimet eltölti egy csodálatos, fojtogatóan tökéletes aroma. Kiképeztek omegák ellen.

 Nem Eryn az első, akinek ellen kell állnom, de ő lesz az, aki miatt életemben először el fogok bukni.

A mágiája hozzám simul, megérinti testem minden eldugott, érzékeny részét. Alfám megvadulva követeli magának az irányítást, hogy teljesítse az omegája minden kérését. A kéréseket, amiket érzek Eryn erejében. Ez nem lassan csobogó csermely. Ezek vad hullámok, amik könnyedén maguk alá temetnek.

Tekintete végre rám talál. A vágy éjkék örvényeket szül pillantásában. Magam alatt akarom látni őt. A gyönyör könnyeivel akarom megfesteni ezeket a gyönyörű szemeket. Azt akarom, hogy imádattal és könyörgéssel nézzen fel rám.

- Dahwara – vissza kell tartanom egy állatias morgást, mikor ajkai elveszetten formálják nevemet. Keze félúton jár felém, de én türelmetlenebb vagyok. Az alfám türelmetlenebb. Egy rövid pillanatra elvesztem az irányítást, és ő éhesen simul hozzá omegájához. A gyönyör ígérete, és a Sharibom tekintetében csillanó kiszolgáltatottság azonban megrémít, és segít visszanyerni a kontrollt. Megfeszülve csapom rá az ajtót alfámra, hogy megóvjam tőle a világot.

Hogy megóvjam tőle Erynt.

Látom, ahogyan ő is küzd magával, de reménytelen harcot vív. Vágyának illata betölti az egész szobát, könyörögve a folytatásért. Bár megadhatnám neki. Miért ne adhatnám? Már felnőtt, és a Sharibom. Nincs többé halandó törvény, ami távol tarthatna tőle. Nincs más dolgom, csak…

- Ideje menned – anyám ereje falként kúszik be Eryn és közém. Tompítja a Sharibomból érkező csalogató mágia nyúlványait, de éppen csak annyira, hogy ne essek neki itt, mindenki szeme előtt.

- Nem hagyom itt a Sharibomat – józanságom peremén táncolva küzdök a szavakkal. Próbálok a vállamba nyilalló éles fájdalomra koncentrálni, de nem elég. Semmi sem tűnik elégnek ahhoz, hogy elcsitítsa a vágyakat, amiket Eryn kelt bennem.

- De – fejem kitisztul, de mielőtt elkaphatnám Eryn pillantását, elmenekül előlem. Nem értem. Miért mondja ezt? Félreérthetetlenül érzem, hogy mire vágyik. Az ő omegája ugyanazt akarja, amit az én alfám. Eggyé válni a másikkal. Szeretni őt. Elvenni és odaadni mindent. Ő mégis meg akarja ezt tagadni tőlünk. Menekül előlem. – Menj el. Most nem akarlak látni.

Szavai éles pofonként csattannak arcomon. Tekintetem anyámra villan, aki némán bólint. Dühösen rázom le magamról kezét, és állok fel. Reménykedve pillantok Erynre, hátha megállít, de konokul bámulja az ölébe ejtett kezeit. Hát tényleg így gondolja. Ellök magától abban a pillanatban, aminek a legboldogabbnak kellett volna lennie.

Az ajtó hangos csattanással vágódik be mögöttem. Testőreimmel nem foglalkozva sietek végig a folyosókon, mielőtt engednék az ösztönöknek, amik visszahúznak felé. Alfám tombol, dühöm minden megtett méterrel egyre jobban eluralkodik rajtam. Eldobott. Elküldött. Az alfáját. A Sharibját. A férfit, aki kész volt megtenni bármit, hogy megvédje őt, és itt tartsa ebben a világban. Ő pedig rémülten menekül, ahelyett, hogy szembe nézne az alfával, aki hónapok óta rá vár.

Az árulás íze keserűen terjed szét számban.

Miért űzöl kegyetlen játékokat, Eryn?

oOoOo

Fejemet a kőfalnak döntve, lehunyt szemekkel hallgatom a kert közepén lévő kis szökőkút békés csobogását. Tudom, hogy Eryn ébresztette fel ezt a helyet, hogy boldoggá tegyen vele. Ironikus, hogy azonnal ide jöttem, mikor dühösebb voltam rá, mint valaha. Talán mert ez a kert emlékeztet rá, hogy valójában mennyit jelentek a számára. Amint elcsitult alfám haragja, megértettem miért tette. Anyámnak igaza volt. Egyetlen friss omega sincs felkészülve egy alfa erejére.

Ahogyan én sem voltam Erynére.

Sokkal erősebb, mint gondoltam. Egyetlen omegához sem fogható, akikkel korábban megküzdöttem. Ha képes lesz irányítani az erejét, veszélyes fegyver lehet a harcmezőn. Persze csak ha képes vagyok engedni a gyilkos féltékenységből, ami halk morgásra késztet, ha elképzelem ahogy más alfák is megérzik őt. Legszívesebben örökké elzárnám őt a világtól. Távol mindentől és mindenkitől, aki árthat neki. De abba belehalna. Lassan sorvadna el a falak közt, ahogyan akkor is tette, mikor a lázadóktól próbáltam megvédeni őt. Eryn lelke erős és tiszta. Ő nem lenne boldog csupán attól, hogy a gyönyört kutatja velem, és neveli a gyermekeinket. Ő nem csak egy omega, hanem harcos is. Másképp ahhoz sem lett volna bátorsága, hogy elküldjön magától.

- Hercegem – szemeim meglepetten nyílnak ki, mikor a jól ismert, de régen hallott lágy, dallamos szó megsérti a kert békéjét. Korábbi szeretőm egy kihívó, de gyönyörű ruhában áll a közelemben. Derekán ékkövekkel kirakott láncok lógnak, némelyikben felismerem a számtalan ajándék egyikét, amiket tőlem kapott együtt töltött éveink alatt.

- Ziad – gyönyörű, mint mindig. Tekintete aggódva ragyog rám, ujjai zavartan babrálnak ruhája ujjával. Rég óta nem láttam őt. Nem jött a palotaszárnyamba, mióta elküldtem, nem állt szándékában megsérteni jelenlétével a Sharibomat. Most mégsem találok magyarázatot az itt létére. – Nem lenne szabad itt lenned – el kéne küldenem őt, és megbüntetnem, amiért nem engedelmeskedett a parancsomnak. De mindig is gyenge voltam, ha róla volt szó.

Már nem látom őt olyan gyönyörűnek. Mióta ismerem Erynt, senki sem közelítheti meg az ő szépségét. A Sharibom csodálatos, nemes, és minden uralkodó boldog lehetne, ha vele az oldalán vezethetne egy birodalmat. Ziad azonban csak egy gyönyörű ágyas. A szépsége csak egy álarc, amivel a fájdalmát próbálja elrejteni. Jobban tisztelem, most, hogy én is majdnem elvesztettem a Sharibomat.

Lehunyom szemeimet, és visszadöntöm fejemet. Ennyiből értenie kellene, hogy nincs több mondanivalóm, de marad. Léptei alatt megroppan a homok, ahogy közelebb jön.

- Azt pletykálják, hogy a Sharibod gyengélkedik – vonásaim megfeszülnek, ujjaim ökölbe szorulnak a gondolattól, hogy mások Eryn szenvedésén csámcsognak. Fogalmuk sincs, hogy min megy keresztül a Sharibom. Nem érthetik. – Sajnálom, hercegem. Én megértem a fájdalmadat. Tudom milyen elveszíteni azt, aki a legtöbbet jelenti a számunkra.

Belefeledkezem halkan búgó, mély hangjába. Egy ismerős, puha takaró, ami annyi nehéz éjszakán segített át. Mielőtt igazán elmélyülhetne bennem hiánya, egy fájdalmas kiáltás szakítja szét az idillt. Résnyire nyitott szemekkel figyelem, ahogy Jana a kését feltartva lép közénk. Kitakarva előlem vérző kezét ölelgető korábbi ágyasomat.

- Miért temeted a hercegedet ilyen lelkesen, te kígyó? – ajkaim mosolyra rezdülnek. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Éreztem a húgom jelenlétét már hosszú ideje. Valószínűleg az anyám küldte utánam, vagy Haziz figyelmeztette, hogy talán szükségem lesz társaságra.

- Én csak… Dahwara herceg Sharibja…

- Tökéletes egészségnek örvend, és ezt nyugodtan megmondhatod a többi dögkeselyűnek is. Ha még egyszer megpróbálod megérinteni a testvéremet, az ujjaidat fogod elveszíteni! – sziszegi dühösen húgom. – Majd meglátjuk akkor mennyire fogsz tetszeni a tanácsosoknak, akikkel ágyba bújsz mostanában – kissé kegyetlen, de hatásos.

Hallom Ziad érthetetlen motyogását, ami talán egy tiszteletteljes búcsú akar lenni, mielőtt elhagyná a kertet. Jana még percekig feszülten fürkészi a növényzetet, mintha még több volt szerető felbukkanását várná.

- Hagytad volna, hogy hozzád érjen?

- Nem. Épp időben avatkoztál közbe, hogy ne veszítse el a karját – felelem nyugodtan, fáradt mosollyal pillantva fel testvéremre, aki éppen a fegyverét törli bele a nadrágjába.

- Akkor kár volt ennyire sietnem – erőtlen nevetéssel rázom meg fejemet, és csúszok arrébb a földön, jelezve, hogy nem vagyok a társasága ellen. Talán még jól is fog esni a fecsegése. Hasonlít Erynéhez.

Ők ketten időnként ugyanazzal a fénnyel ragyognak.

oOoOo

Az elmúlt két nap maga volt a pokol. Lassan próbáltam hozzászoktatni magam Eryn erejéhez, de kezdem azt hinni, hogy ezt sosem leszek képes teljesen kizárni. Annyira tömény, erős és csodálatos. Eleinte a folyosó sarkán, majd egyre közelebb töltöttem az időmet, míg már meg tudtam maradni a szobámban anélkül, hogy rátörném az ajtót elkeseredett Sharibomra. Anyám sok időt tölt vele, és még Janának is engedélyeztem egy látogatást, amit Eryn sem utasított vissza, de szenvedek. Szenvedek, mert én nem lehetek mellette.

Érzem a fájdalmát, a kétségbeesését és a tanácstalan vergődését a kötelékünkön keresztül. Időnként annyira fullasztóan töménnyé válik, hogy legalább két folyosónyi távolságra van szükségem az elviseléséhez. Máskor azért van szükség a távolságra, mert én nem tudom tovább rácsok mögött tartani alfámat. Az ereje szinte feléget belülről. Ha nem ereszteném ki, felemésztene. Mégis, ki kell tartanom Erynért. Anyám engem is meglátogat a közös gyakorlásaik után, így tisztában vagyok vele, hogy mi minden jár az ostoba kis fejében. Nem tud megbarátkozni azzal, amivé vált, pedig ez a legcsodálatosabb ajándék, amit az istenektől kaphattunk. Én már rég óta éreztem. Jelen volt abban a kis részében, ami bennem élt. Soha nem voltam olyan boldog, mint amikor megbizonyosodtam róla.

Bár átadhatnék neki valamennyit ebből a boldogságból.

Fáradt sóhajjal teszem félre a jelentést, amit néhány órája hoztak a belső sivatagokból. A lázadók elcsendesedtek. Ők is kivárnak, mert nem tudják mi történt az egyik legfontosabb bábúval a sakktáblájukon. A Sharibommal. Nyertünk egy kis időt azzal, hogy titokban tartottuk az omegává válását, de már nem rejthetjük el őt sokáig a világ elől. Nem tesz neki jót, hogy egész nap a szobájában gubbaszt. Még maximum két napot kap, aztán én fogom emlékeztetni a kötelességeire. Az edzésekre és órákra, amik hercegként várnak rá. És maximum két napot kap arra is, hogy önként térjen vissza a hálószobánkba. Annál tovább képtelen leszek létezni nélküle, és nem a Sharabunk követelése miatt.

Fejemet oldalra biccentve, homlokráncolva figyelem az ajtót, ami mögött ott rejtőzik Eryn csábító alakja. Megint érzem a mágiája tajtékzó fodrozódását. Valami baj van. Ez nem a szokásos éjszakai nyugalma.

- Minden rendben, Eryn? – hangom szokatlanul rekedt, hiszen napok óta alig használom. Felállok asztalomtól, és lassan az ajtónkhoz lépdelek. Tenyeremet a vastag falapra fektetve hunyom le szemeimet, elképzelve, hogy szorosan magamhoz húzom a túloldalon örlődő magányos Sharibomat.

Miért teszed ezt velünk, Eryn?

- Nem – élesen szívom be a levegőt erőtlen válasza hallatán. Tenyerem felmelegszik, készen rá, hogy hamuvá égesse az akadályt kettőnk között. Nem fogom sokáig bírni az omegám fájdalmát.

- Mi a baj?

- Hiányzol – őszinte válasza meglep, de napok óta nem érzett melegséget kelt mellkasomban. Ostoba gyermek. Fogalma sincs róla, hogy ő mennyire hiányzik nekem. Fogalma sincs, hogy minden perc, amit a jelenléte nélkül töltök, elvesz valamit belőlem. Csak akkor tudok igazán koncentrálni, ha látom őt. Ha hallgathatom a motoszkálását magam mellett. Ha belesüllyedhetek a csillogó oázis tekintetekbe.

- Te is nekem – suttogom homlokomat is a falapnak döntve. Vajon meg tudná nekem bocsátani, ha átmennék hozzá? Ha felkapnám őt, és magammal hoznám a közös ágyunkba? Nem lenne szabad máshol aludnia, csak mellettem. Egyetlen éjszakát sem akarok külön tölteni tőle hátralévő életünkben.

A ránk telepedő csend véglegesnek tűnik. Úgy tűnik nincs több mondanivalója a számomra. Talán csak a hangomat kellett hallania, hogy kibírja nélkülem. De vajon nekem is elég ennyire?

Nem.

De érte elégnek kell lennie.

- Félek, hogy mindent tönkreteszek azzal, hogy nem tudok uralkodni a mágiámon – mosolyogva, lassú pislogással hátrálok egy lépést. Bátortalan kis Sharibom. Ilyenkor hová rejted a makacs, félelmet nem ismerő herceget, aki folyamatosan felbosszant?

Tudom, hogy még nem tudjak irányítani az erejét. Ez hetek hosszú munkájával fog csak sikerülni, de én képes vagyok mindkettőnk helyett erősnek lenni. Azt hiszem. Érte muszáj lesz. Ha így újra láthatom, akkor olyan mélyre zárom el az alfámat, hogy csak hetek múlva bukkanjon újra elő. A folyamatos önkontroll nem egyszerű és kellemes, de ezért vagyok én a Tűz birodalmának örököse, és a négy birodalom legerősebb mágusa.

Eryn helyett is erősnek kell lennem.

- Bízol bennem, Eryn?

- Igen.

- Akkor gyere át.

Lélegzetvisszafojtva várom, hogyan dönt. Pislogás nélkül, feszülten figyelem a kilincset, ami lassan megmozdul. Végtelen időnek tűnik, mire az ajtó kitárul, és végre megpillantom Erynt.

A Sharibomat.

Az omegámat.

Nincs nála gyönyörűbb lény a földön. Vörös köntöse a földre omolva emeli ki csodálatos alakját. A szobámban lobogó több száz gyertya fénye táncot lejt ragyogó tincsein. Mintha egy álomból lépett volna elő. Az én valóra vált, tökéletes álmomból. Felé nyújtom kezemet, ujjai habozás nélkül csúsznak tenyerembe. A tekintetében egyre kevesebb kétség, mert tudja, hogy végre jó helyen van. Mellettem van. Biztonságban van.

Egyetlen rövid lélegzetvételnyi pillanatot hagyok neki a menekülésre, de a tekintetében már látom, hogy nem fogja megtenni. Már ő is ráébredt, hogy a bizonytalanságot, a kétséget és a félelmet, ami a lelkét rágja, csak én enyhíthetem. Az alfája.

Napok óta érzem a szenvedését, a mágiája ilyen távolságról is szinte megfojt. Alfám türelmetlenül követeli, hogy tegyem őt boldoggá. Hogy felejtessek el vele minden kétséget. Hogy végre megmutassam neki, milyen a valódi gyönyör, ami tisztára mossa a gondolataidat. Mégis ellenálltam. Kínlódtam, de megadtam neki az időt amire szüksége volt. Megbíztam az anyámban, de végre eljött az én szerepem. Végre megmutathatom mire képes egy alfa szerelme.

Magamhoz húzom karcsú testét, ami törékenyebbnek tűnik, mint valaha. Sokat fogyott, és az izmaiból is veszített. Nem számít. Így is ő a leggyönyörűbb omega a négy birodalomban. Illata minden érzékemet elárasztja. Képtelen féken tartani az omegáját, de én vasmarokkal tartom alfámat. Ez most az érzelmek ideje, nem a nyers vágyé.

- Soha többé ne tedd ezt velem, Eryn – hangomat elnyeli a puha ezüst tincsek zuhataga. Karjaim szorosan fonódnak köré, ő pedig kétségbeesetten kapaszkodik belém. Pont olyan kétségbeeséssel, ami az én szavaimat is átitatja. Az elvesztésének fájdalma még túl élénken él bennem. Fogalma sincs mit éltem át, amikor láttam őt eltűnni. Amikor az istenei kitépték őt a karomból. Hamarabb kellett volna szólnia. Figyelmeztetnie, hogy mi következik, hogy időben megállíthassam. De inkább egyedül nézett szembe vele. Úgy tűnik mindkettőnknek ez a legnagyobb hibája. Elfelejtjük, hogy már nem kell egyedül szembenéznünk a nehézségekkel. – Soha többé ne próbáld meg feladni és itt hagyni engem – felesleges tagadni, hogy nehezteltem rá. Elfogadta az istenek döntését. Ha Afrah nem ébreszt fel, harc nélkül lépett volna át egy másik világba. Azt hitte képes leszek nélküle élni. Azt hitte megtalálom mag a boldogságot egy másik Sharib oldalán. Tévedett. Túl keveset tud egy tűzmágus szerelméről. – Nem élném túl a fájdalmat.

- Sajnálom – karjai megszorulnak körülöttem, hangja megremeg, ahogy görcsösen belém kapaszkodik. Csak ennyire lett volna szükség az ébredése után. Csak rá lett volna szükségem. – Annyira sajnálom – hogy majdnem feladta? Hogy elküldött engem maga mellől, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá? Bármire is gondol, megbocsátom neki. Bármit megbocsátanék, ha erre kérne. – De már nem kell aggódnunk emiatt. A Víz istenei végleg elengedtek. Biztonságban vagyunk.

Biztonságban.

Próbálok hinni neki, de nehéz. Nem tudom hány álmatlan éjszakát fogok még mellette tölteni arra várva, hogy álmában eltűnik. Nem tudom képes leszek-e valaha az életető eső élvezetére, mindazok után, hogy Erynt cseppenként tépte ki a karomból. Nem tudom meddig kísér majd el a mellkasomba égett félelem. Talán sosem szabadulok majd tőle. Örökké aggódni fogok a Sharibomért.

- Ebben egészen biztos vagy? – határozott bólintása közben arca végig simítja fedetlen mellkasomat. Testem megrándul a kellemes érintéstől, alfám morogva rántja meg láncait. Sokkal nehezebb ellenállnom az omegája csábításának, ha a karjaimban tartom. Eryn egymaga megőrjített. Az omegájával együtt könnyedén térdre kényszeríthet. – Még időre van szükségem, hogy elhiggyem, tényleg itt vagy – gyengéden távolabb tolom magamtól, éppen annyira, hogy szemeibe nézhessek. A ragyogó zafír szempár fényesen ragyog a sok száz gyertya fényében. Tenyereim finomat fogják közre lassan felmelegedő bőrét. Az arcát megfestő pír a bizonyíték, hogy már nem húzhatjuk sokáig ezt a beszélgetést. Mindent meg fogok beszélni vele, de előtte másra van szükségünk. Tekintetem a homlokán kirajzolódó mintára siklik, aminek minden vonását fejből ismerem már. – Az én gyönyörű Sharibom – suttogom apró mosollyal. Eryn arca felragyog, visszakapom a mosolyt, ami fényesebb a sivatag egén tündöklő napnál. – Jól áll, hogy felnőttél.

Mosolya megfakul, újraélesztve az aggodalmat, ami mellkasomat feszíti. Szemeit lesüti, hogy ne kelljen elviselnie pillantásomat. Érzem kavargó erejét magunk körül, ahogy egyre bizonytalanabbá válik. Anyám figyelmeztetett. Eryn nem boldog a testben, amit az istenektől kapott.

- Akkor is, ha csak egy omegává váltam? – hangja elkeseredett, túl sok szomorúsággal benne. Nem értem. Ő nem érezte, amit én? Nem látta már hetekkel ezelőtt, hogy semmi reménye alfává válni? Őt megtörte volna mindaz, amit nekünk képviselnünk kell.

- Csak? – aprót biccent értetlen kérdésem hallatán. Homlokráncolva irányítom vissza magamra a tekintetét. Nem fogom engedni, hogy meneküljön előlem. – Miért mondod ezt? – azt hittem ő is boldog lesz, hogy lehetnek gyermekeink. Láttam őt a városban a többi apró tűzmágus között. Láttam a mosolyát és hallottam a nevetését, amikor velük játszott. Erre született.

Eryn egy tökéletes omega.

- Én… - bizonytalanul keresi a szavakat, miközben arcomat kutatja. Nem tudom pontosan mit keres, de egyetértést nem fog találni. Ő nem csak egy omega. Ő az én omegám. – Már nem lehetek az a harcos, aki kivívta a szerelmedet – kétségbeesése szinte megfojt. Az érzelmei sokkal jobban hatnak rám, mint korábban. A kötelékünk változik, növekszik, fejlődik. Együtt sokkal többé válunk.

Ő miért nem érzi? Mért látja csak a hátrányokat?

Halk sóhajjal csúsztatom kezeimet derekára, és vonom őt magammal az ágyhoz. Finoman tolom le az ágy szélére, majd lassan, tekintetét nem eresztve térdelek le elé a puha szőnyegre. Arca olyan színt ölt, mint az ágyat borító drága kelmék. Lábait széles terpeszbe simítom, hogy közéjük fészkelhessem magam. A vörös köntös szétnyílik hosszú, feszes combján. Mély szusszanással iszom magamba a látványt, mielőtt erőszakkal eltépném róla tekintetemet.

Még nincs itt az ideje.

- Kevesebbnek érzed magad attól, hogy omega lettél? – hangom rekedt, mikor újra megszólalok. Nem kerüli el figyelmemet a remegés, ami végigfut testén. Az illata egyre töményebb, omegája mágikus érintése túl gyorsan próbál megfosztani az értelmes gondolatoktól. Lassan bólint. Szemeiben egyre sötétebb vágy kavarog. Nem csak az omegája vágya, hanem a sajátja is. – Miért?

- Egyetlen omega sem kaphatja meg azt a tiszteletet, amit egy alfa – halkan felhorkantva csúsztatom egyik kezemet fedetlen combjára. Ruganyos bőre hűvös, ahogy ujjaim finoman belesüppednek. Megreszket, de állja a pillantásomat. Hiába térdelek előtte, még így is alig magasabb nálam.

- Néha szörnyen ostoba tudsz lenni – sóhajtom fejcsóválva. Az arcán megjelenő zavar halvány mosolyra késztet. – Valóban nem kapsz majd annyi tiszteletet, mint egy alfa. Neked sokkal több jár – ajkai megreszketnek, zavaros óceán tekintete hatalmasra nyílik. – Szeretlek Eryn. Ezen nem változtat, hogy mivé váltál.

- De…

- De? – szemöldökömet felhúzva állítom meg, mielőtt még több ostobaságot mondhatna, húzva ezzel mindkettőnk idejét. – Talán elszivárgott az erőd? – fejét rázva pillant le combját simogató ujjaimra. – Talán azt tervezed, hogy mostantól minden kérésemnek készségesen engedelmeskedsz? – Ismét megrázza a fejét, már jóval határozottabban. Helyes. Unalmas élet várt volna ránk, ha bólogató Sharibbá válik. – Esetleg kevésbé leszel konok és makacs? – Újabb fejrázás – Akkor kevesebb dolog fog változni, mint gondolnád – szabad tenyeremet mellkasára csúsztatom, még jobban szétnyitva köntösét. Érzem szíve hevességét a tenyerem alatt. Mintha az enyémet tükrözné vissza. – A szíved mindig is egy omegáé volt.

- A Víznél ez hatalmas sértés lenne – ismét elfordítja arcát, de finoman combjába markolva érem el, hogy visszakapja rám zavart tekintetét. Halvány, elégedett mosollyal simítom lentebb másik kezemet, egyre jobban kilazítva köntösét.

- Te sértésnek érzed?

- Azt hiszem, nem – némi tétovázás után megrázza a fejét.

- Helyes. A harcos, mégis gondoskodó szíved volt az, amibe először beleszerettem – előre hajolva hintek puha csókot szíve fölé. Ebben a csókban benne van minden szeretet és gyengédség, amit iránta érzek. A pír, ami lecsúszott a mellkasára, felmelegíti bőrét. Légzése felgyorsul, de még nem veszem el, amire mindketten vágyunk. – Az isteneink a legjobb döntést hozták. Az omegám vagy Eryn. Hozzám tartozol, én pedig hozzád. Idővel megérted majd, hogy ez a kapcsolat jelent mindent, amire szükségünk van – én már érzem. Amint elfogadja önmagát, ő is érezni fogja. Itt leszek, amíg készen nem áll.

- Annyira új minden. Egész életemben arra készültem, hogy alfává válok – felsandítok rá, kizárva a jeleket, amikkel teste és omegája támad. Most övé minden figyelmem. – Elárulva érzem magam – suttogja megtörten. Fáj őt így látnom. Bár segíthetnék neki valahogy. Bár képes lennék elérni, hogy hamarabb elfogadja ezt a változást.

- Az istenek időnként okkal állítják a feje tetejére az életünket – mellkasáról arcára csúsztatom tenyeremet, apró, biztató mosollyal simítva el mély ráncait. Nem áll jól neki az aggodalom.  

- Ezt valóban az a csökönyös alfa mondja, aki dühében majdnem porig égette a Víz palotát? – végre megrezzen arcán egy mosoly. Ezt a pontot megadom neki. Legalább látja, mennyit fejlődtem mellette.

- A te csökönyös alfád – fejemet lehajtva érintem ajkaimat combjához. Ösztönösen tárja szélesebbre lábait, amitől elmélyül mosolyom. Olyan érzékeny.

- Az alfám – ízlelgeti hallkan, halovány mosollyal. Ez az egyetlen szó elemi erővel szánt végig gerincemen. Felmordulva rántom közelebb az ágy széléhez, és ezzel magamhoz. Arcomat a nyakába fúrva ízlelem meg bőrét. A felnőtté válástól csak még töményebb lett az illata. Az íze. A mágiája, ami lassan megőrjít.

- Nem tudom meddig tudok ellenállni, ha így nevezel – hangom már számomra is nehezen felismerhető. Túl mély és túl rekedt a vágytól, amit Eryn kelt bennem. Ágyékom kínzón feszül, merevedésem fájón dörzsölődik a nadrág anyagához. Legszívesebben letépném magamról, hogy akadálytalanul simulhassak a Sharibomhoz. – Fogalmad sincs mekkora hatalmad van felettem - elkínzott mosolyom vigyorgásnak is beillene, de szerencsére nem láthatja. Fogaimat gyengéden mélyesztem puha bőrébe, előcsalva egyet az imádott sóhajok közül.

- Hatalmam? – hangja remeg, akárcsak ujjai, amik vállaimban keresnek kapaszkodót.

-Tényleg nem sokat tudsz az omegákról – sóhajtva dőlök hátra, és nézek fel tekintetébe, ami a kék egy soha nem látott, mély árnyalatában ragyog. Hüvelykujjammal végig simítok a halvány, barackszín ajkakon. Meghalok az ízükért. – Bízol bennem? – kérdem még egyszer, utolsó lehetőséget adva a menekülésre.

Bólintva adja meg az engedélyt, én pedig képtelen vagyok tovább visszafogni magam.

Tarkójánál fogva húzom le magamhoz egy heves csókra. Mindketten belenyögünk a túl rég óta vágyott megkönnyebbülés ízébe. Friss forrásvíz töménysége árad szét nyelvemen. Ajkai puhák és hűvösek, ujjaival bőrömbe marva húz még közelebb magához. Annyira vagyok gyengéd vele, amennyire hetek óta elzárt vágyaim engedik. Nyelvemet ajkai közé csúsztatva veszem még inkább bírtokba, ami az enyém.

Kezemet felcsúsztatom combján, egészen a laza övig. Könnyedén oldom ki a csomót, ami eddig elrejtette előlem Sharibom csodálatos alakját. Legszívesebben elhajolnék, hogy gyönyörködhessek benne, de akkor véget kéne vetnem a csodálatos csóknak. Arra még nem állok készen. Ujjaim ismerkedve barangolják be felsőtestét. Minden kis izmot, minden bordát, minden hihetetlenül érzékeny kis részt üdvözölnek. Már korábban is megérintettem őt, de ez most sokkal intenzívebb. Érzem a teste reakcióiból, hogy végre ő is úgy éli meg, ahogyan kell. Mindent érez.

Mindenre reagál.

Mindenből többet akar.

Állát végig csókolva térek át nyakára. Nem fogom vissza magam. Megjelölöm őt, hogy mindenki lássa, az enyém. A vörös foltok gyönyörűen rajzolódnak ki hófehér bőrén. Fejét hátra ejtve, zihálva kínál nekem még többet. Kezével hajamba markolva, enyhe fájdalommal fűszerezi meg az élvezetet. Tudja, hogy mire van szükségem. Ismer. És én imádom ezért.

- Megőrjítesz Eryn – suttogom rekedten, erősen megszívva a kulcscsontját borító vékony bőrt. Halk nyöszörgése csak még nehezebbé teszi a kontroll megtartását. Ujjaim közé fogom érzékeny mellbimbóját, amitől teste ívbe feszül. El kell kapnom őt, hogy ne zuhanjon hátra a takarók közé. Elnyújtott nyögése és zihálása még töményebbé teszi az omegája erejét. Szinte megfojt, de nem bánom. Többet akarok belőle. – Az erőd tökéletes – mintha arra született volna, hogy megőrjítse az alfámat. – Tökéletes akár az egész lényed – elhúzom arcomat bőrétől, hogy egy éhes pillantással végigmérhessem testét.

A parázsgömbök fényesen izzanak fel fölöttünk, hogy jobban lássam őt. Hogy lássam csillogni bőrén a ragyogó izzadtságcseppeket. Hogy lássam a bőrét borító fontokat, és a mellkasán szétterülő sötét ujjaim. Bőre kontrasztja az enyémmel igazán bűnre csábít. Annyira tökéletes.

A köntös már lecsúszott a vállairól, feltárva előttem egy gyönyörű omega testét. Egy harcos testét. A testet, aminek örökké a rabszolgája lettem. Merevedése alhasának feszülve lüktet, az ágyékából áradó tömény illat mély morgásra késztet. Remegve hunyom le szemeimet, mielőtt elveszíteném az irányítást. Nem akarom megrémiszteni őt. Nem akarom bántani őt. Erre még nem áll készen.

- Dahwara… - hűvös, kijózanító érintés arcomon. Felnyitom szemeimet, és halvány mosollyal fordítom oldalra fejemet, hogy tenyerébe csókolhassak. Még a sötét vágyon is átjutott az aggodalma. Tudom, hogy ez nekem szól. Nem magát félti, hanem engem.

- Bármikor megállíthatsz – mormogom halkan, finoman rajzolva át bordái vonalát, elkenve néhány csillogó cseppet a bőrén. – De nem kell félned, kordában tartom az alfámat – tudom, hogy fél tőle. Láttam a tekintetén, amikor megérintettem az alfáját. Az csak egy apró darabkája volt az erőmnek, de megrémítette őt. Az omegája könyörög az alfámért, de Eryn nem. Neki a Sharibjára van szüksége.

- Én nem tudom irányítani a szörnyeteget – pírtól égő arcát elfordítja tőlem. Szörnyeteg? Erről még beszélnem kell vele. Dolgoznunk kell rajta, hogy elfogadja a lénye ezen részét is, ha nem akar örökké szenvedni.

- Nincs is rá szükség – gyengéden átfogom bokáját, és apró kis talpát a comomba húzom. Meglepetten pillant vissza rám, tekintetét arcom, és a lába közt járatva. – Csak engedd el magad, és hagyd, hogy a tested átélje mindazt, amire eddig képtelen volt – én erős leszek kettőnk helyett is.

- Az omegám miatt teszed? – türelmetlen morranással harapok bele vádlijába. Néha annyira értetlen.

- Miattad teszem – tekintetemet az övébe fúrom, ahogy lassú csókokkal indulok el lábán. nem eresztem pillantását. Ezt akarom, hogy lássa, én irányítok, nem pedig az alfám. – A Sharibomat kívánom, akire hosszú hetek óta mindennél jobban vágyok – belső comján erősen megszívom a bőrt. Ajkai zihálva nyílnak el, szempilláit félig lehunyva, egy omega sötét vágyaival néz le rám – Ezt végig tartsd észben.

Nincs erőm több haszontalan szóra. Újabb halk nyögéseket csalok elő testéből a combjai és ágyéka közti vékony bőrt kóstolgatva. Túl tömény a vágyának illata. Túl sok, és mégsem elég. Többet akarok ebből. Szükségem van az ízre, amivel a barlangban ajándékozott meg. Nyelvem nedves csíkot rajzol bársonyos bőrrel borított heréire. Az érzékeny labdák megrándulnak ajkaim alatt, ujjai a hajamba csúszva akarnak ellökni és magukhoz húzni egyszerre. Felpillantok rá, miközben óvatosan az ajkaim közé csúsztatom merevedését. Halk kiáltással, könyökén támaszkodva hanyatlik hátra, de nem veszi le rólam a szemét. Tenyerével próbálja tompítani a hangokat, de nincs rá szükség. Senki sincs itt. Senki sem hallhatja őt rajtam kívül. Én pedig mindent megteszek, hogy a sikolyai töltsék be a szobánkat.

Egyre hevesebb ütemet diktálva kényeztetem őt. Nyelvemmel és ajkammal hajszolom a gyönyör felé, amiért remegve könyörög egész teste. Próbálom elnyújtani a pillanatot. Szorosan fogom körbe farka tövét, hogy késleltessem a megkönnyebbülését. Túlságosan imádom a szemeiben gyűlő könnyek látványát. A függőjévé váltam az ajkairól legördülő nevem könyörgő élének. Csípője ösztönösen veszi fel a ritmusomat. Már nincs sok hátra. Érzem remegő combjain, és a számba csordogáló előnedvek kesernyés ízén. Ha másról lenne szó, most vetnék neki véget. De ő Eryn.

Az omegám.

Egy erőteljes szívás után halk sikollyal enged utat a gyönyörnek. Élvezetének íze szétárad a számban. Azt hittem gyűlölni fogom, de minden cseppjét eltűntetem. Tömény. Fullasztó. Csodálatos. Türelmesen várom, hogy az utolsó kis rándulásoknak is vége legyen. Lehetetlenül gyengéden búcsúzom érzékennyé vált, elernyedő farkától. Felsandítva látom, hogy elvesztette az erejét, és teljesen elfeküdt a puha takarón. Mellkasa úgy emelkedik, mintha hosszú edzésen lenne túl.

Pedig még éppen csak elkezdtük.

Térdei alá nyúlva rakom fel lábait az ágyra, széles terpeszbe simítva őket, sarkait közel tova fenekéhez, hogy minél jobban kitárulkozzon nekem. Egy pillanatra le kell hunynom szemeimet, és vasmarokkal visszarántani alfámat, aki túl közel került a felszínhez. Aki teljesen megvadult az omegája nedvesen csillogó bejáratának látványától.

Omega.

Az egész lényét arra alkották meg, hogy egy férfit szeressen. Megfeledkeztem a krémekről, amik könnyebbé tennék ezt számára, de nincs is rájuk szükség, hiszen Eryn úgy tökéletes, ahogy van.

- Annyira gyönyörű vagy – lehelem halkan, gyengéden megérintve a lüktető izomgyűrűt. Ujjaimat azonnal befedi a ragacsos nedv. Farkam fájdalmas rándulással figyelmeztet, hogy az én türelmem is véges.

Eryn szemei hatalmasra nyílva pillantanak le rám. Még kótyagos az átélt örömtől, de az érzékeny rész érintése hamarabb magához térítette.

- Mit művelsz? – megpróbálja összezárni lábait, de könnyedén nyitva tartom őket, miközben lassan megízlelem az ujjamat borító átlátszó nedvet. Élveteg mosollyal emelkedem föl a padlóról, nem foglalkozva szégyenkező nyöszögésével.

- Kiélvezek minden pillanatot az első omegámmal – mormogom, miközben lelököm magamról a nadrágomat. A ragyogóan kék szemek elkerekedve merednek ágaskodó farkamra. Alfám elégedetten morog a börtön mélyén, ahová száműztem. Az ő figyelmét sem kerüli el az omegája rajongása.

- Első? – nyelvével próbálja benedvesíteni kiszáradt ajkait. Ne aggódj hahreem, hamarosan átveszem tőled ezt a nemes feladatot.

- És egyetlen – bólintok, miközben lassan fölé mászok. Gyengéden forgatom át testét úgy, hogy mindkettőnk számára kényelmesen fészkelhessem magamat a lábai közé. Törékenyebbnek és apróbbnak tűnik alattam, mint valójában. Olyan könnyen összetörhetném. De én csak boldoggá akarom tenni.

Soha nem fogadtam még omegát az ágyamba, és Erynen kívül soha nem is fogok.

Ő számomra az egyedüli.

Ő számomra minden.

Az ajkaira tapadva lopok magamnak csókot. Heves táncra hívom nyelvét, hogy eltereljem figyelmét ujjaim ténykedéséről. Reménytelenül. Halk sikkantással feszíti hátra fejét, mikor végigsimítok a félholdak közt rejtőző kis nyíláson. Levegő után kapkodva feszíti meg testét, hiába próbálom őt ellazítani körkörös mozdulatokkal. Ez így nem fog menni. Hiszen még benne sincs.

Felkínált nyakán barangolva, szabad kezemmel az oldalát simogatva próbálom magamra vonni figyelmét. Lassan megrezzennek hajamba bújtatott ujjai, én pedig azonnal belé csúsztatom a sajátomat. A forró nedvesség annyira csodálatos, hogy képtelen vagyok várni. Azonnal mellé csúsztatok még egyet, izgatott zihálásomat a mellkasába rejtve. Halkan duruzsolok neki bármit, amit eszembe jut. Megnyugtató szavakat és vallomásokat, amik talán segítenek neki ellazulni, miközben a lehető leggyengédebben készítem fel testét.

Szorítása lassan enyhül, remegése viszont egyre hevesebbé válik. Nyögései betöltik a szobát, ahogy teste egyre jobban megérti, hogy ez a kis fájdalom az ára a gyönyörének. Csak remélni tudom, hogy az omegák tényleg erősebbek. Hogy az én Erynem erős.

Mert elfogyott a türelmem.

Kihúzom belőle ujjaimat, apró mosollyal fogadva csalódott szusszanását. Talán ő észre sem vette, de az én figyelmemet semmi sem kerüli el. Akkor nem, ha róla van szó. Csípőjét megemelve igazítom merevedésemet a bejáratához. Alfám már véresre tépte elmémet, de nem engedek neki. A tekintet, amivel lenézek rá csak vággyal és szerelemmel van átitatva.

- Azonnal szólj, ha fáj – lehelem halkan, remélve, hogy meg tudok majd állni. – Bízol bennem? – kérdem sokadszor, ő pedig reszketve bólint. Karjai a nyakam köré fonódnak, lehúzva magához egy csókra. Ajkaiba feledkezve, egyetlen határozott mozdulattal félig merülök testében.

Mindketten belenyögünk a csókba. Érzem könnyei sós ízét, de mikor el akarok húzódni, csak erősebben szorít magához. Ujjai görcsösen tépnek hajamba, ami függönyként omlik körénk, majd az ágyon tekeregve keveredik el az ő ezüst tincseivel. Ő az én ellentétem. A fény a sötét sivatagi éjszakában. Az éltető víz a száraz sivatagban. A társ, akire nem tudtam, hogy szükségem volt, míg fel nem forgatta az életemet.

Lassan, apró mozdulatokkal próbálok előre haladni a lüktető, nedves forróságban. Olyan erővel szorít, hogy szinte belepusztulok. Tudom, hogy nem kellemes neki, de nem engedi, hogy megálljak. Talán nem is lennék rá képes. El akarok merülni az élvezetben, amit a teste nyújt. El akarok veszni a bódító forróságban, amivel az omegája hív magához. Évtizedeknek tűnik, mire teljesen belemerülök forró testébe. Remegése csillapíthatatlan.

Sajnálom, Eryn.

Levegő után kapkodva vetek véget a csókunknak. Gyengéd, gondoskodó puszikkal iszom fel arcáról a fájdalom könnyeit, halk szavakkal nyugtatva őt. Hamarosan jobb lesz. Hamarosan könnyebb lesz.

Fogaim összeszorítva, szemeim elkerekedve engednek a döbbenetnek, mikor ő az, aki megmozdítja csípőjét. A láncok majdnem kicsúsznak kezemből, de háttérbe szorítom a vad vágyakat. Gondolkodás nélkül veszem át az irányítást. Lassú ritmust diktálok, hogy hozzá szokjon a méreteimhez. Csak akkor gyorsítok, mikor hangjából már eltűnt a fájdalom minden nyoma. Fejét hátra feszítve, hangos nyögésekkel kapaszkodik belém. Annyira gyönyörű. Minden erőteljes lökés egy újabb elfojtott sikolyt tép ki mellkasából. Minden pillanat, amit összeforrva tölt a testünk, újabb könnyeket csal elő szorosan összezárt szemhéjai alól. Feljebb emelkedek, hogy térdeit a mellkasához szorítva süllyedhessek még mélyebbre testében. Éles sikolya biztosít, hogy ráakadtam a tökéletes pontra. Még két lökés, és teste megfeszül a gyönyörtől. Éhesen iszom magamba reszkető teste látványát. A hasán szétkenődő élvezete nyomait. A vörös ágyneműn szétterülő folyékony higany tincsek játékát. Az alattam reszkető Sharibom tökéletességét.

Bocsáss meg Eryn.

Alfámat egy pillanatra szabadjára engedve engedem át magam a gyönyörnek. Mágiám összefonódik az övével. Ízelítőt adok neki abból, amire a lelke még nem áll készen. Testén újra végigszánt az élvezet, és ezúttal én is követem őt. Minden eddiginél hangosabb sikolyához társul elnyújtott nyögésem. A megkönnyebbülés forró tűzzel megfestett hullámai átbuknak felettem. A merevedésem körül lüktető forró izmok magukba szippantanak.

A világ egy pillanatra teljesen elsötétül.

Sosem éltem még át ekkora gyönyört.

Remegve borulok Sharibom ernyedt testére. Csak hosszú, ziháló pillanatok múlva tűnik fel, hogy nem érzem őt. Nem érzem az omegája fullasztó vágyait, sem a mindent eltöltő elégedettségét. Az alfám ereje okozta gyönyör ájulásba taszította őt. Túl sok volt még a fejlődő testének.

Remélem nem rontottam el mindent.

Feszülten toloncolom vissza alfámat a zárt ajtók mögé. Kelletlenül húzódom ki lassan Eryn elgyötört testéből. Elenged engem. Ebből is látszik, hogy az átalakulása talán még nem teljes. Nem bánom. Szeretném, ha ébren lenne, amikor először megtörténik.

Fogaimat összeszorítva pillantok végig rajta. A látványtól megrándul farkam. A testem készen állna a folytatásra, de tudom, hogy az övé nem. Tele van foltokkal, amiket ajkaim és fogaim hagytak rajta. Ragacsos nedvek borítják testét, és az ágyneműt is. Le kéne tisztítanom őt, de túlságosan tetszik a látvány. Az alfámnak is.

Még soha nem volt ennyire jó a szex.

Mert eddig sosem szerelemből tettem.

A felismerés forró elégedettséggel és boldogsággal tölt el. Lustán heveredem le Sharibom mellé, és húzom őt a mellkasomra. Még öntudatlanul is könnyedén megtalálja a Sharabomat, és hozzá simítja arcát.

Lágy mosollyal hintek csókot homlokára, kiélvezve a ránk telepedő békét.

Életemben először érzem, hogy minden a megfelelő irányba halad.

A halk, kiábrándult vallomásomra hosszú másodpercekig csak a zúgolódó víztömeg válaszol. Azt hittem, már elkeseredettséggé csitult a lelkemben tomboló dühös vihar, de a testünkbe csapódó éles hullámok egészen másról árulkodnak. Nem így képzeltem a régóta hurcolt érzelmeim szavakba öntését, de ez a pillanat azt sugallja, hogy ha most nem mondom ki, többé nem lesz rá lehetőségem. Talán azért, mert a létezéssel együtt nemsokára a lelkemet fűtő érzelmek is kicsúsznak az ujjaim közül. Lehet, hogy csak néhány békében töltött boldog napot kaptunk egymás mellett, de ezek voltak a rövid életem legmeghatározóbb, legcsodálatosabb napjai.

Zavarnia kéne, hogy késlekedik a válasszal. Kíváncsinak kéne lennem, hogy milyen arckifejezést festettek a merész szavaim a markáns vonásokra, mégsem érzek késztetést, hogy felé forduljak. Megrémít a saját elhidegülésem. Olyan, mintha az óceán jeges vize csordogálna az ereimben.

- Szerencsém, hogy erősebb és kitartóbb vagy, mint bárki a négy birodalomban – töri meg végül a víz morajlásának a monoton háttérzaját. A túl régóta vágyott elismerés nem jut át a szívem köré emelkedett jégfalakon, de a váratlanul a csuklómra simuló, forró érintés igen. A tűz érintése kirángat a közömbösség rémálmából és új erővel lobbantja fel a szívemben már csak alig pislákoló lángocskát. Már nem zavar a közeledése. Emlékeztet, hogy hiába próbál magába olvasztani a hideg óceán, egy részem már a Tűzhöz tartozik. A testemet végigbizsergető melegség új élettel és új reményekkel tölti meg a jégbörtönből kiszabadított lelkemet. – Ne add még föl a szerelmedet, Eryn… kérlek. – Egy szó, amit soha nem gondoltam, hogy hallani fogok az ajkairól. Kérlek. Szilánkokra töri az amúgy is olvadozó ellenállásomat. Talán soha nem volt esélyem ellene. Annyira szeretném lehunyni a szemeimet és élvezni a méz selymességével simogató szavak és pillantások érintéseit, de az érzés, hogy ez a hangulat is csak átmeneti, nem hagy nyugodni. Mikor ejtek ki egy rossz szót, amivel újabb háborút szítok köztünk? Mikor lobbantom fel megint a dühét valamivel? Elgyengülten hagyom, hogy visszafordítson maga felé. Szívszorítóan gyengéden törli le a könnycseppeket, amiknek a létezéséről is megfeledkeztem. – Szükségem van rád. Nem a mágiádra. Nem a néped szövetségére, hanem rád. Szükségem van a mosolyodra, a boldog fecsegésedre, és a benned zubogó életörömre. – Közelebb hajol hozzám, szinte érzem az ajkaimon a csókja keserédes ízét, de végül megtorpan, és csak összesimítja a homlokunkat. Igazságtalanság, hogy pont akkor mondja ki a nekem intézett legszebb szavait, mikor még nem oszlottak fel teljesen a bizalmatlanság és a csalódottság szürke fellegei a szívemről. Még így is hatással van rám. De ha igaz amit mond, miért hagyott itt? Ha tényleg fontos vagyok, miért nem küzd meg értem önmagával? – Szükségem van rád, hogy segíts azzá válnom, aki méltó a szerelmedre.

A mellkasára húzott tenyerem alatt érzem a szíve vad robaját. Mintha a sajátom lenne. De hogy segítsek változni egy konok, önfejű alfának, aki sosem lát át a dühén? Már annyiszor megszenvedtem a haragja viharos hevét, és minél mélyebbre engedem őt a szívemben, annál jobban fáj. Örülnöm kéne, hogy szüksége van rám, de ki fog törődni azzal, hogy nekem mire van szükségem?

- Te elmentél, amikor szükségem volt rád – suttogom meggyötörten a hozzám nem illően önközpontú választ. Lehet, hogy ezzel csak megint feldühítem, de az elmúlt hetekben már rájöttem, hogy a szerelemnek nem csak az a tiszta, rózsaszín, álomszerű oldala van, amiről a dalokban és tündérmesékben regélnek. Van egy sötét oldala, ami bizonytalansággal, önzőséggel és szorongással van átszőve. Ami mindig megkérdőjelezteti velünk a másik fél érzéseinek az erejét, az őszinteségét és odaadását. Ami féregként rágja be magát a gondolatok közé, hogy utána ébren tartson hosszú éjszakákon át. Nem kéne keserűséget éreznem, hogy nem viszonozta a vallomásomat, hiszen így is több szót kaptam tőle, mint eddig bármikor. Akkor miért nem tudom elűzni ezt az érzést?

- Csak remélni tudom, hogy te nem fogsz. Te sosem voltál olyan ostoba és kegyetlen, mint én.

Igazságtalan vagy, Dahwara. Annyira igazságtalan.

Még most sem próbál üres ígéretekkel megbékéltetni, hanem ismét az örökös megbocsájtásomra bízza magát. A gyermek, akit pár hete magával hozott a sivatag mélyére, soha nem hagyná el őt. Mindig adna egy újabb és újabb esélyt, és rajongó szeretettel várná, hogy a sors folyama végre megtalálja a neki kijelölt medret. De úgy érzem, mintha hetek alatt évtizedeket öregedtem volna. Nem tudom, hogy a viszonzatlan szerelem telhetetlensége fertőzte meg a naiv ártatlanságomat vagy a közelgő vég vet rá éjsötét árnyékot, de már nem érzek magamban elég életerőt hozzá, hogy mindent mosollyal fogadjak.

Még akkor sem, ha neki szüksége van rá.

Azt hittem teljesült minden álmom, mikor magáévá fogadott a sivatag népe, de ahogy növünk, új álmokat álmodunk magunknak. Most már a szerelmét is a magaménak akarom, és egy közösen megosztott, hosszú, békés életet, ami most fájdalmasan elérhetetlennek tűnik. Az emberi mohóság nem ismer határokat. Pont, mint a kicsinyesség sem. Nem tudok megbocsájtani neki. Még nem. Ennyitől nem. Épp visszahúznám a kezemet a mellkasáról, hogy eltávolodjak tőle, de a megkésve hozzáfűzött szavak megállítanak benne.

- Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam – ledermedve, üveges pillantással meredek a csokoládébarna bőréhez képest kirívóan világos ujjaimra a mellkasán. Mint mindig, egy pillanatra most is megbabonáz a különbözőségünkben rejlő harmónia. Azt hittem ugyanazokat a köröket futjuk le újra és újra, a saját büszkeségünk és szokásaink rabjaként, de tévedtem. Pár héttel ezelőtt képtelen lett volna kimondani ezeket a szavakat. Nem tudta volna ilyen nyíltan beismerni, hogy hibázott. Hihetem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz a legutóbbi vitáink óta? Hihetem, hogy nem csak én harcolok értünk?

Kizökkentem magamat a dermedt pillanatból, és felemelem rá a tekintetemet. A bizonytalan érintésem az arca forró bőrére csúszik.

- Nem futhatsz el többé a problémáink elől. Muszáj beszélnünk róluk, különben mindkettőnket felemésztenek – sóhajtom végül határozottan, és látom a megértés fényét elmélyülni a mélyvörös szemekben. Tudnia kell, hogy nem tudok az idők végezetéig félelemben élni mellette. Ha túl sokszor eljátssza a bizalmamat, nemsokára az érzéseim is követni fogják.

- Megpróbálok változni – ígéri komolyan. Ő nem az üres ígéretek embere, ha ezt mondja, akkor így is fog tenni. Én mellette leszek, hogy segítsek neki végigsétálni ezen az úton. Soha többé nem engedem, hogy hátat fordítson a kapcsolatunknak, ha kell, erőszakkal állítom meg. Nem csak neki, nekem is változnom kell. Erősebbé kell válnom. Valakivé, aki ki tudja vívni a tiszteletét.

De vajon kapunk elég időt, hogy közös erővel, küzdelmek árán áthidaljuk a származásunk által húzott szakadékot, ami közöttünk feszül? Vagy arra vagyunk kárhoztatva, hogy elszakadjunk, mielőtt igazán együtt lehettünk volna?

Mintha könyvként olvasná a borússá váló gondolataimat, óvatosan magához húz. A gyengédsége csak még kiszolgáltatottabbá tesz. Azt az illúziót kelti, hogy nem vagyok egyedül, pedig az elmúlt napokban bizonyította be, hogy rá nem támaszkodhatok. Még nem. Összeszorul a szívem, a teste forró közelsége emlékeztet, hogy mennyire hiányzott a hűvös, magányos éjszakákon, hogy mennyire vágytam rá, hogy ott legyen mellettem, de ő nem volt. A testi- és lelki kimerültség és az elárultságom szívszaggató könnyei előtörnek belőlem. A nyaka puha, kellemes melegébe fojtom őket, de a testem rázkódását nem tudom elcsitítani. A karjai erősen, gondoskodó türelemmel fonódnak körém. Nem vigasztal, nem próbál megfosztani a könnyektől, amikre szükségem van. Megvárja, hogy maguktól elfogyjanak.

Annyi kimondatlan szó feszül közöttünk, de a fáradtság egyre nyomasztóbban telepszik az elmémre. Csak feszített akaraterővel tudom távol tartani a közelgő sötétséget, mikor újra meghallom a hangját. Eljött az idő, hogy megtegyük azt, amit napokkal ezelőtt kellett volna, és felnőttekként megbeszéljük a problémáinkat. Tudnia kell, hogy elfogadom, hogy én is hibáztam. Nem próbálok meg minden felelősséget ráhárítani, mikor nekem is szerepem volt a vitánk kirobbanásában, erre már Faelar is rádöbbentett.

Még néhány percig erősnek kell lennem. Érte. Értünk.

☀☀☀

Izzasztó, kellemetlen forróságra ébredek. Még a lélegzetvételek is perzselnek. Egy bizarr, nyomasztó álom tompa emléke illan el a gondolataim közül, mielőtt elmélyülhetne a tudatomban. A súlyos szempilláim között vakítóan éles napsugarak küzdik át magukat. Ez már nem a kora reggel árnyalata, már lassan délelőttbe fordulhat az idő. Hiába a hosszú pihenés, még mindig nyomottnak és bágyadtnak érzem magamat, legszívesebben engedném, hogy újra magával ragadjon az álom. Az egyetlen, ami makacsul ébren tartja a gyanakvásra lobbanó tudatomat, a mellkasomat hátulról átkaroló, rám nehezedő kar. Imádom a Sharibom reggeli ölelésének a súlyát, viszont két dolog is szokatlan. Ismerem a teste melegét, jónéhány hasonló reggelt és délelőttöt töltöttem már a karjaiban, és most forróbb az ölelése, mint eddig bármikor. A verejtéktől megcsillanó bőrünk már-már kellemetlen nedvességgel simul össze, Dahwara napsugár égette homok illata erősebb, mint eddig bármikor. Nem engedem, hogy a fényes, csokoládébarna bőre lehengerlő árnyalata elbűvöljön, mert a második kirívó dolog az elsőnél is furcsább. Hiába mocorgok a karjaiban, hiába töltik meg a szobát a délelőtti napsugarak, a Sharibom meg sem rezzen. A hátamon érzem a lassú, békés lélegzetvételeit, ezért nem esek kétségbe, de biztos vagyok benne, hogy valami nincs rendben.

Az aggodalmaim végül felülkerekednek rajtam, és kiüldöznek a legkényelmesebb, legforróbb reggeli fészekből, amit az ember kívánhat. Az, hogy még erre sem ébredt fel, csak növeli a balsejtelmeimet. Hosszút pislogva gondolok vissza a tegnapi elájulásomra a fürdőben, ami megmagyarázza azt is, hogy miért vagyok anyaszült meztelen. Nincs időm ezen fennakadni, gyorsan magamra húzok egy laza nadrágot és a leggyorsabb csomóval magamra kötök egy kendőt. Kinyitom az ajtót, miközben azon agyalok, hogy hogyan találom meg a leggyorsabban Afrát, de azonnal meg is torpannak a céltudatos lépteim.

Hat szempár éles, komor figyelme szegeződik rám, amint kilépek az ajtón. Jabiron kívül itt van az összes testőr, Afrahval kiegészítve. Senki nem töri meg a csendet, amíg be nem hajtom magam mögött a lakosztály ajtaját, hogy megóvjam a Sharibom álmait. A lelassult pillanatban szárnyra kapó gondolataim pillanatok alatt felmérik a helyzetünk lehetséges okait. Afrah jelenléte és Jabir hiánya már önmagában elegendő árulkodó tényezők, de most már értem Dahwarra felforrósodott bőrét, és az elmúlt napokban felszínre törő lobbanékonyságát is. Nem mintha mentség lenne a tetteire, de segít megérteni, hogy miért nőhette ki magát ekkorává a veszekedésünk. Ha a rut kapujában állt, talán jobb is, hogy nem töltött ennél is több időt idegen alfák és omegák között. A gondolattól is kellemetlen viszketést érzek a bőröm alatt. Hirtelen irritálni kezd az ajtaja előtt felgyűlt kisebb tömeg is. Legszívesebben mindenkit elzavarnék innen, de tudom, hogy ez nem lenne valami bölcs döntés Dahwara védtelen állapotában.

- Mikor kezdődik? – kérdezem halkan, komoran Afrahtól.

- Már elkezdődött – vonja össze a kezeit a mellkasa előtt. Kimérten bólintok.

- Altatót ivott? – teszem fel a leglogikusabb kérdést. Semmi más nem magyarázza, hogy egy rutban égő alfa miért alussza az igazak álmát, miközben a párja kimászik mellőle az ágyból. Most én kapok egy kurta biccentést válaszul.

- Azt a parancsot kaptam Dahwara hercegtől, hogy kísérjelek a vendégszárnyba. Kialakítottak egy átmeneti lakosztályt a részedre, amíg ő gyengélkedik – lép előre Gamal, és tiszteletteljesen meghajtja a fejét, mintha az alázatos gesztus ellensúlyozhatná a felháborító szavait. Hatalmasra nyílnak a szemeim, a váratlanul belém hasító düh szinte elrabolja tőlem a józan eszemet.

- A Sharibom nem volt olyan állapotban, hogy döntéseket hozzon – préselem ki magamtól rosszul színlelt nyugalommal.

- Eryn... – szólal meg Haziz bizonytalanul. Minden bizonnyal a köztünk kialakult barátságra hagyatkozva szeretné megváltoztatni a véleményemet, de nem tudja, hogy lehetetlen. Sokkal törékenyebb a barátságunk, mint az alfám iránti hűségem megingathatatlansága. Remélem erre ő is hamar rájön.

- Elég! – fojtom belé a szót, mielőtt nekikezdhetne a felesleges győzködésnek. – Senki nem fog elhurcolni a Sharibom mellől, és nem lennék annak a helyében, aki megpróbálja – vetek egy fenyegető pillantást Gamal felé. Tudom, hogy nem fognak erőszakhoz folyamodni, hiszen még az is szürke zóna, hogy egyáltalán hozzám érhetnek e. Ha pedig mégis arra vetemednének, az elementál formámban gyerekjáték lenne hárítani minden próbálkozásukat. Ezt ők is tudják. Eleget edzettünk közösen ahhoz, hogy tisztában legyenek az erőviszonyokkal. Gamal összepréselt ajkakkal, tehetetlenül biccent. Bármely másik pillanatban megsajnálnám, hogy ellentétes parancsok útvesztőjébe kényszerült a makacsságom miatt, de a szívemben feléledt védelmező ösztön most minden mást felülír. – A folyosó végén őrködhettek. Afrahn kívül senkit nem akarok ebben az aulában látni az elkövetkezendő napokban – folytatom hűvös határozottsággal. A gondolattól, hogy meghallhatják őt, kiráz a hideg. Undort érzek a közelségüktől, mintha nem is Dahwara rutja lenne, hanem az enyém.

Hányingerem van attól, hogy el akartak távolítani mellőle. Hogy ő maga döntött így. Ki vitte volna be az ételeit? Egy szolgáló? Valamelyikük? Azt sem tudom, melyik megoldás a visszataszítóbb. Csak én láthatom őt így, senki más. Lehet, hogy hoztak volna neki valakit? Egy ágyast, hogy enyhítsék a szenvedéseit? Ezért akartak eltávolítani? Nem. Az lehetetlen. Az törvénysértés lenne. Ugye? Émelygek a gondolattól.

Vajon régen így vészelte át a rutjait? Ziaddal?

Őrjöngő vihart ébreszt a lelkemben. Nem is az gyötör a legjobban, hogy így történt, hanem az, hogy az a sekélyes, öntelt fiú sokkal nagyobb hasznára volt, mint amilyenre én lehetek az elkövetkezendő napokban.

- És ki fog megvédeni téged? – kérdezi tétován Haziz.

- Én – jelentem ki a szívemben lobbanó fájdalmas féltékenységet minél mélyebbre ásva. Nem gondolhatok Ziadra, mert beleőrülök. – Mire vártok még?! – csattanok fel néhány tanácstalan, mozdulatlanságba fagyott másodperc után, felszínre engedve egy leheletnyit a növekvő haragomból. Nem tudom, mit látnak a szemeimben, de végre hallgatnak rám. A szűk aulában felgyűlt tömeg elvonul, kettesben maradok Afrahval, aki komoly, mindentudó pillantással, mereven figyeli, ahogy egy mély sóhajjal megszabadulok a testemben felgyűlt feszültségtől. Nem voltam benne biztos, hogy sikerül harc nélkül mellette maradnom.

Abban biztos voltam, hogy senki nem lesz képes elszakítani mellőle.

- Elmondanád, hogy mivel tudok segíteni neki? – kérdezem halkan, a körülményeimhez képest a lehető legtöbb összekapart hidegvérrel. Nem részletezem a kérdést, mindketten tudjuk, hogy amivel ténylegesen segíthetnék neki, azt nem adhatom meg. Néhány másodpercig látom a szemeiben a háborút, amit önmagával vív, mielőtt bólint. Bölcs döntés.

☀☀☀

Miután behordom a szolgálók által összekészített ételeket, a puha paplanokra heveredve, Dahwara mellett elnyúlva fekszem vissza az ágyba, és kihasználom a ritkán adandó alkalmat, hogy gyönyörködjek az alvó arcában. A vonásai most olyan nyugodtnak tűnnek, a hosszú, éjfekete szempillái mozdulatlanul pihennek az ellazult arcán. Nem látszik rajta, hogy már most ádáz harcot vív a lángoló hormonjai ellen. Az ujjaim bizseregnek a vágytól, hogy megérintsem őt, de nem akarom felrázni az álmaiból. Nehéz napok várnak rá, jobb ha még alszik egy kicsit. Én kihasználom a pillanat törékeny nyugalmát, hogy felidézzem a tegnap esténk utolsó pillanatait. Addigra már csak az utolsó erőfoszlányaim tartottak ébren, az emlékek hiányosak és tompák, néhány szava mégis örökké a szívembe vésődött.

Nem is a szavak azok, ami igazán bennem maradtak, hanem a kiszolgáltatottság, amivel mondta őket. Ez az erős, fafejű alfa megmutatta nekem a legsebezhetőbb oldalát. Azt az oldalát, ami csakis az én hibámból létezik. Bárcsak tudtam volna bűntudatot érezni, de a szerelmes szívem csakis mérhetetlen örömmel válaszolt neki. Most, hogy van időm nyugodtabban átgondolni, az aggodalom befúrja magát a boldogságba. Én nem a lázadók haragjától tartok. Tudom, hogy Dahwara még egy túlságosan erős napsugártól is megvédene, nincs az a rossz szándékú tőr vagy alattomos méreg, ami elérhetne amíg mellettem van. De a saját isteneimtől ő sem tud megvédeni. Ha a saját sorsom ér utol, az össze fogja törni őt.

Mit tegyek, hogy megvédjelek ettől, Dahwara?

Bárcsak tudhatnám.

Egy életet is eltöltöttem volna vele, hogy lebontsam ezeket a falakat, de talán szüksége lesz rájuk, ha elmegyek. Talán szerencse, hogy léteznek, és még nem volt elég időm meggyengíteni őket. Talán a dühe segíthet majd neki túlélni a gyászt, és képes lesz még erősebbként kijönni belőle. Talán.

Megrebbennek az eddig mozdulatlan szempillái, az arcán nyugtalan fintor fut végig. A belőle sütő forróság szinte szédítő. A tegnap este körül keringő gondolataim szertefoszlanak, ülésbe támaszkodva várom, hogy összerakja a tudata széthullott darabkáit.

- Eryn – suttogja álomittas, kérdő hangon. Ha nem lenne még mindig bennem a tüske amiatt, hogy megpróbált elküldeni maga mellől, akkor azt mondanám, hogy már-már aranyos. Az én rémisztő, veszedelmes Sharibom. Aranyos. – Mit keresel itt? – kérdezi zavarodottan. Hiába a sértettségem, mikor újra bágyadtan leragadnak a szemei, képtelen vagyok tovább távol tartani magamat tőle. Apró, futó mosolyra rezzennek az ajkaim, az ujjaim gyengéden, békítően csúsznak az arcára. Akármi is lesz, tudnia kell, hogy mellette maradok. Hogy gondolhatta rólam, hogy képes lennék magára hagyni őt akkor, mikor a legsebezhetőbb? A puszta feltételezés is bántó.

- Nem hagylak egyedül, mikor szükséged van rám – felelem egyszerűen. Jó lenne, ha ő gyorsabban felfogná, mint a testőrei, de van egy olyan rossz előérzetem, hogy most egy nehezebb szópárbaj vár rám. – Miért nem szóltál korábban? – teszem fel a kérdést, ami a szívemet nyomja. Említette Afrah, hogy sokáig késleltette, ezért lehet, hogy egy kicsit jobban megviseli majd, de képtelen vagyok megérteni, hogy miért. Elhalaszthattuk volna a családom látogatását. Alfaként ők is megértették volna, hogy a természet törvényeivel jobb nem ujjat húzni. Annyi egyszerűbb megoldást találhattunk volna ennél. De Dahwarának mindig mindent egyedül kell megoldania.

Nem könnyű neheztelni rá, miközben sóvár, lusta csókokat lehel a megkaparintott kezem ujjbegyeire. Már megint nem játszik igazságosan. Hogy képes ilyen gyengédség mögé bújtatni a szemeiben lángoló tűzvihart? Az ajkai összes érintése egy hangosabb szívdobbanással társul. Azt sem tudom, hallotta e a kérdésemet. Lehet, hogy már nincs is önmagánál, a méznarancs sötét árnyalatában játszó szemek mögül egy vágyakozó, veszedelmes alfa néz fel rám. A pillantásában van valami állatias, amitől borsódzni kezd a hátam.

- Nem akartam, hogy ezzel foglalkozz a családom helyett – a válasza kiszakít a hipnózisból, amibe a tekintete lökött, a következő szavai megfogalmazzák a szívemben megfoganó érzéseket. – Nem vagy biztonságban – tudom. Minden porcikám érzi, de az ösztöneim mégis cserben hagynak. Nem futásra sarkallnak, hanem arra, hogy kiderítsem, a fogai tényleg olyan élesek e, amilyennek a szemei ígérik.

- Tudom milyen egy rut, nem lesz baj – füllentem könnyedén. Papíron tényleg tudom. Már gyerekként kaptunk róla oktatást a családi helyzetünk miatt. Ezt-azt Faelar is mesélt már róla, de a személyes tapasztalataim elég hiányosak. Akárhogy is legyen, tudom, hogy Dahwara nem fog ártani nekem. Még akkor sem, ha az ingerült, faragatlan morranása egy éhes vadállatot idéz.

- Nem – löki el a kezemet gorombán, és gondterhelten a tenyereibe temeti az arcát. – Fogalmad sincs róla milyen – erősködik tovább. Akkor is itt maradok, ha fogalmam sincs róla. Nincs az a pokol, amiben magára hagynám őt. Lehet, hogy nem tudom megadni azt, amire az alfája vágyik, de ez nem jelenti azt, hogy segíteni sem tudok. A Sharabunk miatt lehet, hogy enyhíti a szenvedését a mágiám közelsége, ráadásul egyszer már segítettem neki megkönnyebbülni, ha nincs más út, most is menni fog. – El kell menned.

- Nem fogok – jelentem ki végérvényesen. Mindkettőnknek megspórol egy csomó felesleges szájtépést, ha végre elfogadja. – A rut elviselhetőbb a párod mellett.

Bosszúsan horkan fel, és újra rám néz. Semmire nem megy ezzel a mufurc pillantással.

- Csak abban az esetben, ha hozzáérhetsz az istenek felbosszantása nélkül – szűri a fogai között. Sejtettem, hogy emiatt aggódik, de okosabb vagyok annál, mint hogy a vallásom által tiltott dolgokat engedjek neki. Ha tényleg képtelen lesz visszafogni magát, bármikor el tudok menekülni előle. Az a specialitásom. Addig pedig igazán engedhetné végre, hogy gondoskodjak róla.

- Vitatkozhatunk, ha erre vágysz, de nem tudod megváltoztatni a döntésemet – ismétlem meg a megmásíthatatlan kijelentést. Ha elfajulnak a dolgok, visszatérhetünk erre a kérdésre, addig felesleges. Hosszúra nyúló, feszült másodpercekig nézünk dacosan farkasszemet egymással, mielőtt látnám a megadás sóhaját végigsöpörni a testén.

- Miért vagy ennyire makacs? – kérdezi halk beletörődéssel. Nyertem? Ez a csodák napja, lehet, hogy nemsokára havazni is fog. Gyönyörűek lennének a fehér hótakaró által borított dűnék. Kár, hogy lehetetlen. Majdnem annyira, mint meggyőzni bármiről ezt az önfejű alfát, nekem mégis sikerült. Persze nem engedem, hogy a fejembe szálljon, lehet, hogy még tartogat trükköket a tarsolyában.

- Tartanom kell a lépést egy konok alfával – húzom ki magamat büszkén. Ha akarnám sem tudnám elrejteni az elégedett, győzedelmes mosolyomat. Nyertem magunknak egy kis időt. – Hogy érzed magad? – kérdezem egy kicsit komolyabb hangvételt megütve. A futó fintora már a szavai előtt is választ nyújt. A pillantásom végigrohan a testén, de ösztönösen tovább siklik a laza nadrágon magasodó sátoron.

- Mintha két napig ájultan hevertem volna a sivatagban – vallja be nehézkesen. Most, hogy említi, az ajkai tényleg száraznak és cserepesnek érződtek a bőrömön, mikor az ujjaimhoz érintette őket. Emlékeztetnem kell rá, hogy fontos ennie és innia is, nehogy túlságosan legyengüljön vagy dehidratált legyen.

- Egyél néhány falatot, hátha…

A törődő figyelmeztetésem egy hangos nyekkenésbe fullad, mikor megragadja a csuklómat, és magára ránt. A szívem izgatott dübörgéssel fogadja a váratlan közelségét, pedig tudom, hogy most a lázongó hormonjai, nem pedig az irántam érzett érzelmei irányítják a tetteit. Sajnos túlságosan szeretem őt, hogy érdekeljenek az indítékai, a karjaiba olvadok a belőle áradó lázas forróságtól.

- Nem érdekel az étel – dörmögi mély, karcos hangon a nyakam érzékeny bőrébe. A gondolataim elhomályosodnak, mintha sötét leplet terítene rájuk egy idegen, émelyítő erő közelsége. Tudom, hogy lehetetlen, de olyan, mintha átjárná az én testemet is a rut hevében felszabaduló mágia. Az alfája kézzel fogható közelsége most töményebb és szédítőbb, mint valaha. Egyszerre rémiszt halálra és tesz elviselhetetlenül kíváncsivá. Bárcsak lenne lehetőségem segíteni neki úgy, ahogy vágyik rá. Egy mélyen eltemetett részem megmagyarázhatatlanul sóvárog utána, hogy megtudja, milyen érzés teljesen kiszolgáltatva lenni ennek az alfának. – Valami egészen másra van szükségem – erősíti meg a borongós gondolataimat. Élesen szívom be a levegőt, mikor a fogai puhán megtépik a nedvessé vált bőrömet, a nyelve forróbb, mint bármelyik eddigi érintése. A gerincemen izgatott forróság rohan végig, de csak remegést hoz magával, a furcsa, lüktető érzés az ágyékomban, ami eddig életemben csak egyszer talált rám, elmarad. Ösztönösen megfeszülök, mikor hozzám löki a csípőjét. A merevedése hosszú keménységének a melege még a ruháinkon keresztül is átsüt. – Ez az igazi rut, Eryn – mormogja, miközben újabb nyomokkal jelöli meg a megkínzott, fájdalmasan érzékennyé vált bőrömet. Túl sok. Annyira sok, hogy belefulladok, mégis többre vágyok belőle. Olyan dolgokra, amikre ez a gyermeki test még nem képes. Örökre gyötörni fognak az emlékek arról az éjszakáról a barlangban, mikor megszegtük az isteneim törvényeit. A gyönyörről, amivel akkor megajándékozott. Tényleg nem érezhetem soha többé? Nem igazság. Az élvezet emléke helyett most csak kínzó hiányérzet lüktet bennem. – Egyetlen pillantással eléred, hogy többé ne engedjelek ki az ágyamból – sóhajtja a fülem mögé, a szempilláim leragadnak a testemet végigborzongató érzéstől. Ebben a pillanatban bármit nekiadnék, amit csak kér. – A négy birodalom összes törvényét megszegném érted.

Kipattannak a szemeim, a szavai átrágják magukat a kellemes tompaságon, a szívem őrült robaján, a reszketeg zihálásomon, és magamhoz térítenek. Én is. Én is megszegnék érte minden törvényt és fogadalmat, de azt nem engedhetem, hogy ő megtegye. Nem így. Nem most. Ha valami történne velem amiatt, amit a rut kontrollálhatatlan hevében tesz, soha nem bocsátaná meg magának. Most nekem kell okosabbnak lennem. Érte.

- Dahwara… – tolom fel magamat a mellkasáról. A belőle áradó melegség hiányától libabőr fut végig a felkaromon. Legszívesebben visszabújnék hozzá, és engedném, hogy romba döntse mindkettőnk életét. – Afrah azt mondta, enned kell – jelentem ki határozottan, kicsit annak a reményében, hogy a saját figyelmemet is sikerül elvonnom a reggeli ötletével.

Dahwara megbotránkozó, hitetlen nevetésének az ellentmondásos hangulata átragad rám is, bizonytalan, erőtlen mosolyt csal az ajkaimra. Így jár az az alfa, akit egy gyerekkel kötnek össze az istenek. Engem nem olyan egyszerű elkábítani a testiségekkel, mint az eddigi partnereit, de igazán lenyűgöző, hogy még így is majdnem sikerrel járt. Lélegzetelállító Sharibom van.

- Kotnyeles boszorkány – morogja szórakozottan, majd felül. A mellkasomról lecsúszó kendő után kapok, de mire elérném, már felpattan velem az ágyról, és kapaszkodásra késztet. Hé! Ez nem ér. Észre sem vettem, mikor kötötte ki. Ráadásul rettenetesen zavarba ejtő helyen süppednek belém az ujjai. Mindenem heves, fájdalmasan jóleső tudatában van annak, hogy a fenekemet fogja épp. Az egész testem bizsereg tőle, pedig az érintése még csak meg sem próbál szexuális tartalmú lenni. Most éppen.

Az ajkaira mászó fintor, amivel az asztalra kipakolt ételeket méri végig, kísértetiesen ismerős érzéseket rejt magában. Hasonló undort éreztem, mikor azt hitték, hogy bárkit az alfám közelébe engednék. Tévedtek. Egy mélyről érkező, körülírhatatlan ösztön azt sugallja, hogy ezt neki is tudnia kell. Nem engedtem, hogy bemocskolják az otthonunkat egy ilyen érzékeny időszakban.

Az arcát a kezeim közé véve kényszerítem magamra a tekintetét, mielőtt még lángokba borítja a haragját kivívó ételeket, hogy elmossák az idegen jelenlét emlékét.

- A folyosó végén hagyták. Én hoztam be – az elkerekedő szemek a felkelő nap bíbornarancs színére emlékeztetnek. A bennük tükröződő hálás megkönnyebbülés elárulja, hogy a megérzésem helyes volt. Mintha a lelkem mélyére lenne égetve minden, amire szüksége van. Ennyire összetartozunk.

- Köszönöm – sóhajtja az ajkaimra, de nincs időm kiélvezni a bennem szétáradó elégedettséget. A csókja mindent felülír, mindent romokba dönt. Gyengéd, mégis követelőző, lassú, de iszonyatosan mély, türelmes, de minden rezzenése azt sugallja, hogy nincs menekvés előle. Nem is menekülnék. El tudnék veszni ebben a csókban. A külvilág megszűnik létezni, csak az összesimuló mellkasunk, a szívünk szédítő, a másikét megszégyenítő dübörgése, a hátamat szorító ölelés, és az összeolvadó ajkaink léteznek. Bárcsak érezhetném azt, amit azon az éjszakán. Bárcsak tudnék úgy reagálni a csókjára. Bárcsak több lennék, mint ami vagyok. Most, hogy már tudom, mi az, amire nem képes a testem, még kegyetlenebb a hiánya.

Arra eszmélek, hogy forró ajkak helyett egy édes, hűvös gyümölcs simul az ajkaim közé. Hatalmasra nyílt szemekkel pislogok a Sharibom elsötétülő, vágyakozással teli pillantásába. Ellenállhatatlan. Nagyot nyelve próbálom összekaparni az ostrom alatt tartott józanságomat. Túl közel van a pillanat, hogy ne legyek képes nemet mondani.

- Nyugalom hahreem, csak reggelizem, ahogy akartad – magyarázza élveteg vigyorral, miközben a nyelvével letisztítja az államról a papaja ragacsos levét. Már nincs bennem elég kitartás, hogy elmondjam neki, nem pont így gondoltam a reggelit, de ha ezzel könnyebbé teszem számára ezt az időszakot, akár a köldökömből is kieheti a falatokat. A következő csókja édesebb és éhesebb, mint eddig bármikor. A derekát kulcsoló lábaim megfeszülnek körülötte, mikor a sokadik fullasztó, émelyítően cukros falatot lopja le az ajkaimról. Levegőért kapva rezzenek össze a váratlan csörömpölésre.

Még fel sem fogom a földre lökött tányérok által jövendölt jövőképet, már az asztal szélére ültet.

- Mit csinálsz? – nyögöm döbbenten. Máskor haragudnék a felesleges rumliért, de most csak színtiszta pánik járja át mindenemet. Nem a rut lázától megvadult Sharibomtól félek, hanem a saját kudarcot valló ellenállásomtól. Megfogadtam, hogy nem engedem, hogy olyasmit tegyen, amit később meg fog bánni, de most mintha felizzított, folyékony láva csordogálna az ereimben vér helyett. Mindenemet bénultnak és tompának érzem, csak a rá kiéleződött érzékszerveim működnek hibátlanul. Nem tudok nemet mondani neki. Még megszólalni sem tudok.

Semmit, csak behódolni minden akaratának, és élvezni, ahogy a hatalma alá taszít.

- Izgalmasabban folytatom a reggelit – feleli egyszerűen, mintha nem a legszentebb törvényeink megszegésének a tervei csillognának a vérrel festett éjszakát életre keltő szemek mélyén. Magatehetetlenül nyögök fel, mikor az ajkai gyötrelmes élvezetet nyújtva barangolják be a mellkasomat. Minden érintése újabb béklyót ver az erejüktől megfosztott végtagjaim köré.

Igaza volt. Hallgatnom kellett volna rá.

Egyetlen percig sem voltam biztonságban.

Megint meghallja a gondolataimat. A megtorpanó idő feszült csendjében szinte érzem egymáshoz feszülni a testemet birtokló alfát és a szívemet birtokló férfit. A heves, riadt remegésen kívül egyetlen apró mozdulatra sem vagyok képes. Teljesen az uralma alatt tart, és a legborzasztóbb az, hogy élvezem. Tetszik. Egy félelmetesen nagy részem vágyik rá, hogy az alfa kerüljön ki győztesül ebből a csatából.

- Menned kell – a szavai visszhangoznak a kitisztuló tudatomban, mintha egy mély hipnózisból rángatnának ki fájdalmas erőszakkal. Végre visszakapom az irányítást a legyengült végtagjaim felett, én mégis vissza akarok menni az álomba, ahonnan kiszakított. Hiába tudta hátraszorítani a férfi az alfát, ez nem igazi győzelem. Mindketten veszíteni fognak.

- Dahwara – suttogom tanácstalanul. Segíteni szeretnék, de félek, hogy nyomorba döntené, ami történne velem, ha megtennénk. Nem lehetek ilyen önző. Megfogadtam, hogy nem leszek. A combomba maró, néma fenyegetést hordozó ujjak felébresztenek a vívódás bénult tehetetlenségéből.

Szüksége van rá, hogy erős legyek.

- Kérlek. Könyörgöm menj a szobádba – zihálja megviselten. Kivágnám a szívemet a mellkasomból, ha azzal eltüntethetném ezt a meggyötört kifejezést az arcáról, de az ő szívét kéne feláldoznom érte.

Igaza van. Mennem kell.

Nem engedek magamnak több gondolatot. Nem engedek magamnak több tétovázást. A szívem van dübörgésének a ritmustalan, megbabonázó hangjai elhalnak, amint teljessé válik az elementál formám. A Sharibom forró, vágyakozó érintései megszűnnek a fedetlen bőrömön, a megbánás tompábbá, az eltökéltség szilárdabbá, a világ élesebbé válik. Minden egyszerűbb ebben a fizikai léttől szabad formában. Minden nyugodtabb. Akármilyen vihar is veri az óceánt, a felszín alatt érintetlen marad a víz.

Nincs bűntudatom, hogy kicsusszanok az ujjai közül. Nincs bűntudatom, hogy nem ér utol. Nincs bűntudatom, mikor indulatosan a hátam mögött becsapódó ajtónak vágódik mögöttem. Nincs bűntudatom, mikor dühösen felüvölt, mint egy prédáját vesztett, éhes vadállat. Nincs bűntudatom, mikor a zihálását hallom a túloldalról.

Lenézek a vízből formálódott kezeimre. Nehéz felidézni az időket, mikor még küzdenem kellett, hogy felvegyem az elementál formámat. Ebben a furcsa, megkönnyebbült pillanatban úgy érzem, mintha ez jobb otthont nyújtana, mint a test, ami csak a bajt hozza rám, mióta Dahwarával találkoztam.

Lehunyom a szemeimet, és egy másodpercig élvezem a megkínzott szívemet átölelő hűvös, megmásíthatatlan nyugalmat.

- Eryn – kinyílnak a szemeim a hangja hallatán. Az egész lelkem kétségbeesetten beleremeg, mikor rádöbbenek, hogy vissza kell változnom. Érte. Még szüksége van rám. Nem adhatom át magamat a mágiám nyújtotta békés menedéknek.

Életem egyik legnagyobb kihívása visszaváltozni. A bőröm túl szűknek, túl érzékenynek tűnik. Már alig tudom belepréselni a túláradó mágiám felpezsdült folyamait. A tudatom tompa, ez a visszakapott, idegennek érzett test fáradt és esetlen. Az ajtónak dőlve csúszok le a földre. Még mindig remegek, de most már a nedves bőrömet csípő hidegtől.

- Itt vagyok – suttogom megviselten. Bárcsak ne kellene itt lennem. Olyan kimerült vagyok. Az arcomon könnyek ömlenek, de nem tudom, miért. A lelkemet az elválás szomorúsága tartja fogva, de nem tudom, hogy a Sharibomtól való elszakadást siratja vagy az elüldözött békességet. Lenézek a kezeimre, a nedvesen csillogó bőrömből elapaszthatatlan, néma patakok szivárognak. Ökölbe szorított kezekkel verek láncokat a szabadulni vágyó mágiámra.

- Beszélj hozzám… bármiről.

A hangja rekedtes, minden levegővétele nehéz és hangos. Hosszút pislogva, minden akaraterőmet bevetve kaparom össze az elmémben szétszóródott szavakat. Nem is tudom, mit mondok, a figyelmemet lekötik a remegő kezeim, és a testemet körülölelő, lomhán növekvő tócsa. Néha megremeg a hangom, de az ajtó túloldalán lévő férfi már nincs olyan állapotban, hogy felismerje a leépülésem félreérthetetlen jeleit.

Félek.

Félek, hogy ez a rut lesz a végzetünk.

☀☀☀

Visszafogott, határozott kopogás szakít ki az éber álomból, ami két napja kísért minden alkalommal, amint lehunyom a szemeimet. Először nyomasztott a hangulata, de minél többször látom, annál jobban emlékszem a részletekre, amik átformálják valami mássá. Valami érdekessé és csábítóvá. Olyan, mint azok az álmok, amiben az ember tudattalanul zuhan, aztán összerándulva felriad. Az elején még én is felriadtam, de minél többször lépek be a világába, annál tisztábban látom, hogy ebben az álomban nem kell félni a zuhanástól. Szabadnak és gondtalannak érzem magamat, mint egy alaktalan szellem, akinek már nem árthatnak a testiség fájdalmai. Az elementál formámban érzett békességre emlékeztet. Néha annyira hevesen érzem, hogy megkérdőjelezem azt is, hogy aludtam e épp.

Dahwara a rövid józan időszakok, az önkívületi állapot és az ájulás között vergődik, mióta beindult nála a rut, én pedig mindig próbálok alkalmazkodni az aktuális állapotához. Mikor felébred, tudunk enni néhány falatot közösen, mielőtt el kell menekülnöm a szobájából, és az ajtó túloldaláról hallgatni, ahogy egyedül vívja meg a csatát, amiben segítenem kéne neki. Hiába vagyok a párja, haszontalannak érzem magamat. Minden egyes alkalommal megfordul a fejemben, hogy porba dobok mindent, és engedem, hogy az alfája mindkettőnknek megadja azt, amire vágyunk, de nem tehetem. Ha megtenném, örökre magát okolná valamiért, ami mindvégig elkerülhetetlen volt. Most már tisztán látom a sorsomat. Furcsán hangzik, de a képtelen álmaim megmutatták. Hinnem kell benne, hogy az isteneim okkal döntöttek így. Csak azt kívánom, bár jobban megismerhettem volna az érintését, mielőtt el kell mennem.

Hogy tudott ilyen gyorsan tönkremenni minden? Ahányszor Dahwarát felébreszti az újabb roham közeledése, összeszűkül a mellkasom, szédülni kezdek és légszomjam lesz, pedig egy szoba választ el minket egymástól. Nem tudom, mi történik a testemmel. Minden alkalom egyre többet vesz el belőlem. Ő is látja. Ő is szenved, de a teste ellen nem küzdhet tovább, már így is túl sokáig halogatta ezt a harcot.

Vajon marad belőlünk bármi, mire véget ér a rutja?

Nem is ez az igazi kérdés.

Vajon látom még a következő napfelkeltét vagy el kéne búcsúznom a laposan vakító napsugaraktól?

Felülök, a felkötött, nedves hajtincseim végei kellemetlen hűvösséggel tapadnak a nyakamba. A vastag anyagú kendő, amit hálóing helyett kötöttem magamra, hogy helyettesítse Dahwara melegét, csatakosra ázva ragad a bőrömhöz. Elhúzom a számat, és kikászálódok a hideg ágyneműk közül. Vajon a saját vizem vagy az istenek hagyták itt emlékeztetőül, miután kimásztak a fejemből? Nem mintha számítana. A legutóbbi vergődésemből is nyirkosan ébredtem, de úgy látszik romlik a helyzet. Gyorsan. Bűntudattól és aggodalomtól sötét pillantást vetek az ajtóra, ami mögött Dahwara valószínűleg még a legutóbbi ájulás sötétségének a rabja.

Nem tudhatja meg, hogy ennyire rossz a helyzet. Ebben az állapotában nem.

A mágiám segítségével próbálok megszabadulni a ruháimba ivódott nehéz víztömegtől, a textilben ragadt cseppek nyugtalanul végighullámoztatják a vastag anyagot, de nincs elég hatalmam felettük, hogy az akaratom alá vonjam őket. A kezem megremeg, néhány végtelennek tűnő, fullasztó másodpercig elemi pánik bénítja le mindenemet. Elveszítem. Elveszítem ezt is. Összeszorított fogakkal fordulok az éjjeli szekrényem felé, de a kancsómban pihenő vizet sem tudom irányítani, helyette dühös, hangos robajlásba kezd, mintha a mágiám puszta érintése felzaklatta volna. Hatalmasra nyíló szemekkel, tehetetlenül nézem végig, ahogy a kancsó felborul, átbukik a szekrény peremén, és ripityára törik a földön. A benne lévő víz lomha, elégedettnek tűnő csordogálással kebelezi be az üvegszilánkokat, amik egykor a börtönét képezték.

Túl gyorsan történik minden. Kicsúszik az ujjaim közül az irányítás.

Nincs időm újra pánikba zuhanni, mert a csörömpölésre kinyílik az ajtóm, és csak ekkor eszmélek rá, hogy a kopogás, ami felébresztett, tartozott valakihez. Valószínűleg Afrahhoz. Ő kopog így, ráadásul senki más nem merne ide merészkedni Dahwara rutja alatt. Még a testőrei sem engednének meg maguknak olyan arcátlanságot, hogy egy rutban lévő alfa párjára törjék az ajtót. Rajtakapottan pislogok fel a szobába lépő asszonyra, majd a kezében lévő tálcára, amin ételek sorakoznak.

Néhány végtelen hosszúnak tűnő másodpercig csak felméri a helyzetet, amiben rám talált, de végül nem tesz fel felesleges kérdéseket. A jelenléte megnyugtat a magányos kétségbeesés után, ami eddig a társam volt.

- Láttam, hogy szinte érintetlenek a tálcák, amiket kihozol Dahwarától – magyarázza szemrehányóan. Nem pazarolja a levegőjét felesleges szentbeszédekre arról, hogy ennünk kell, valószínűleg tudja, hogy egyikünk sincs olyan állapotban. Nem is tudom, hogy ettem e, mióta Dahwara rutba esett. Mindig figyelek rá, hogy ő egyen egy keveset, mikor épp tudatánál van, de magamról teljesen megfeledkeztem. Nem is vagyok éhes.

- Köszönöm – suttogom hálásan, miközben kicsavarom a hajamból a vizet a fürdőtálam fölött. Mikor végeztem, leveszem magamról a kendőt, hogy azzal folytassam. Mostanra már így is egy kisebb tócsát hagytam magam alatt.

- Elmondtad már Dahwarának? – lép közelebb hozzám, gondosan kikerülve az üvegszilánkokat. Nem kell megkérdeznem, hogy mire gondol, teljesen világos, hogy tökéletesen megértette az állapotot, amiben rám talált. A hangjában rezzenő komor aggodalom nehéz súlyokat pakol a szívemre. Szörnyű lehet erős gyógyítóként megélni, hogy vannak elmúlások, amiket halandó kéz nem tud meggátolni. Van amikor az isteneknek egyszerűen más terveik vannak. Bár minél közelebb kerülök hozzá, annál világosabbá válik, hogy ami rám vár, az nem a vég, hanem egy új kezdet lehetősége.

- Van elég problémája enélkül is – sóhajtom halkan. Ő is eltitkolta előlem, hogy mennyit késleltette a rutját. Ő is eltitkolta előlem, hogy szenvedett. Úgy látszik erre vagyunk kárhoztatva. A másik iránt érzett aggodalmunk vakká tesz minket minden másra. Bátortalan mosolyra rezzennek az ajkaim, mikor egy forró parázsgömb jelenik meg mellettem, hogy segítsen megszárítkozni. Biccentek egyet köszönetképp, miközben az ujjaimmal fésülgetni kezdem a nedves tincseimet a tűz mellett. Nem tudom, mivel tehetném könnyebbé Dahwara számára a búcsút. Felébresszem? Lehet, hogy egyszerűbb lenne neki, ha csak eltűnnék, mintha a létezésem csupán egy rossz álom lett volna. – Azt hiszem, nem tesz jót az állapotomnak a rut – vallom be bizonytalanul. Pedig nem kéne hatással lennie rám, hiszen ezt a jellegű mágiát csak az omegák és az alfák érzik.

- Senki nem ítélne el, ha nem töltenéd vele – mormogja rosszallóan, miközben kivesz a táskájából néhány gyógynövényt, és morzsolni kezdi őket egy tálban a pulton. Az illata emlékeztet arra, amit Dahwara szokott inni. Szinte hallom a kimondott szavai mögött, hogy „ő megmondta”. Igaza van. Tényleg megmondta.

- De én elítélném magam – jelentem ki makacsul. Lehet, hogy így néhány nappal hamarabb talál rám a végzetem, de legalább úgy távozhatok, hogy hű maradtam önmagamhoz. Néhány másodpercig csendben figyelem Afrah ténykedését, mielőtt megtöröm a csendet. – Afrah?

- Tessék kedvesem?

- Emlékszel, mikor a Víz birodalmában azt mondtad, hogy megérezted a kötelékünket Dahwarával? – Egy komoly bólintással válaszol. – Hogyan? Honnan tudtad, hogy az istenek próbálnak üzenni neked?

- Ha valaki olyan sok ideje él, mint én, megtanulja felismerni a jeleket – elégedetlenül csücsörítve forgatom meg a szemeimet. Annyival egyszerűbb lenne, ha csak elmondanák mit akarnak, nem pedig álomszerű látomásokkal és a semmiből érkező, nehezen kibogozható megérzésekkel próbálnának kommunikálni. Lehet, hogy képzelem az egészet? Lehet, hogy csak értelmet akarok adni a halálnak, ami elől nem menekülhetek?

- És ha valakinek nincs ideje ilyen sokáig élni? – kérdezem alig hallhatóan.

- Akkor bíznia kell abban, amit a szíve súg – fonja össze a kezeit a mellkasa előtt. A tekintetünk találkozik, a bölcs, sötét szemek mélyén látom, hogy érti. Tudja, hogy elfogyott az időm.

Amit a szívem súg?

Elfordulok tőle, és az ablakhoz sétálok. A késő délutáni napsugarak már elvesznek a sötéten gyülekező fellegekben, szokatlan szürke leplet terítve a máskor élénk színekben pompázó sivatagi tájra. Esni fog, érzem a levegőben. Minden pórusomban.

- Sosem értettük, hogy miért áldozzák fel az isteneink a legerősebbjeinket – öntöm szavakba a népem tudásának a hiányosságait. Ha valaki, akkor ő nem fog kinevetni. Ha valaki, akkor egy sámán meg kell, hogy értse, amit mondani készülök. Az érzéseket, amiket az ismeretlen súg felém. – De szerintem ez soha nem áldozat volt. Nem halál, hanem egy lehetőség valami többé válni. Nem véletlenül mondják, hogy az óceánnak lelke van.

Vajon egy lehetnék a felviruló arcokra hulló esőcseppekkel? Vajon a túlvilágról könnyebben elhozhatnám az esőt a sivatagba? Vajon maradna annyi a lényemből, hogy emlékezzek a népre, amelynek hűséggel tartozom?

- És te erre vágysz, Neleryn? Többé válni? – a kérdése annyira meglep, hogy egy pillanatig köpni nyelni nem tudok. Az elmúlt napokban percről percre egyre erősebb vonzalmat éreztem a bizarr létezés iránt, amit homályos víziókban festettek elém. Megismerhetném a világunk legmélyebb titkait. A mágia emberként felfoghatatlannak tűnő szintjeit. Egy létezést, amiben nincs idő, nincs fájdalom és nincs félelem. De még soha nem gondoltam bele, hogy mire vágyok. Miért tenném? Úgysincs választásom.

Ugye?

- Igen – csúszik ki az átgondolatlan válasz az ajkaimon, ami mintha nem is az enyém lenne. De mégis ki vágyna halandó életre, mikor megismerheti a kortalan létezést helyette?

Nem maradhatok. Többre vagyok hivatott egy egyszerű életnél. Kiválasztottak.

Összezavarnak a saját gondolataim.

- És mi lesz a Shariboddal? Hozzá is az istenek kötöttek – emlékeztet élesen. Testidegen düh járja át minden porcikámat, egy ősi, természetfeletti ellentét nyomasztó ereje feszíti szét a mellkasomat. A tűz és a víz örökös ellentéte egy törékeny halandó testbe zárva. Közelebb ránt az elkerülhetetlen véghez.

Egy kiadós vihar első dörrenése megrázza a főváros falait.

- Azok nem az én isteneim voltak – sziszegem valaki másnak a haragjával. Az ökölbe szorított kezeim megremegnek, az éles üvegszilánkokat rejtő víz hullámozva emelkedik fel a földről. Hogy merészel emlékeztetni erre a szentségtörésre? Hogy merték megjelölni maguknak a Víz egyik választottját? – Ők soha nem így tervezték.

Egy süvítő szélként érkező gondolat fészkeli be magát az omladozó tudatom mélyére. Nem volt joguk beszennyezni azt, ami a miénk.

Az övék.
Az övék vagyok? Azért alkottak, hogy utána a szellemem őket szolgálja majd az idők végezetéig. Ennyi lenne a sorsom? De akkor miért hoztak létre halandóként? Miért engedték, hogy megismerjem a testiség örömeit? Miért engedték, hogy a tűz istenei megjelöljenek maguknak? Miért engedtek élni? Miért engedtek szeretni?

- Eryn! Emlékezz rá, hogy ki vagy! – kitisztul a tekintetem a nevem hallatán, és csak most döbbenek rá, hogy Afrah körül örvénylik a támadásra készülő, üvegszilánkos vízsugár. Mikor végre magamhoz térek, lendületét vesztve zuhan vissza a padlóra, mint egy darabokra szaggatott mérgeskígyó. A döbbenetem nyomasztó súlya alatt, fáradtan rogyok térdre, mintha a felhergelt mágiámmal együtt a fizikai erőm is elpárolgott volna. Szétszakad a fejem. Túl sokan vagyunk odabent. Túl sokan próbálják irányítani ezt a legyengült testet. Tényleg ennyik lennénk az istenek szemében? Erőfitogtató játékszerek? Az életem nekik csak egy verseny, ami során beleköphetnek egymás levesébe? Hozzájuk akarok csatlakozni? Hozzájuk kell csatlakoznom?

Sajnos tudom a választ. Igen.

Hisz ez a sorsom. Ezért születtem.

- Kérlek hagyj magamra, Afrah – suttogom megtörten.

- Dehogy hagylak! – csattan föl az öreg nő. Nem akarom bántani őt. A mardosó kétségbeeséstől összeszorul a torkom. Azt hiszem ez az utolsó érzés, mielőtt minden más az óceán ködfátylába vész.

- Nem tudom tovább távol tartani őket – vallom be, a fejemet a remegő kezeim közé szorítva próbálom kizárni a kint zubogó esőcseppek szirénként hívogató énekét. Mennem kell.

- Dahwara mit mondana erre? – Tudom, hogy szándékosan mondta ki a nevét. Azt hiszi, hogy ezzel emlékeztethet, hogy van okom küzdeni. Okom eddig is volt, de erőm már nincs.

Vajon most mit mondana, ha nem a rut láza uralná a testét? Nem engedne. A karjaiba zárna, és azt hinné, hogy a nyers erő elég, hogy legyőzzünk mindent. De Dahwara nincs itt. Ő most egy másik háborút vív, és ez amúgy sem egy olyan harc, amit meg tudna nyerni. Mindvégig az volt a jövőnk, hogy üressé váljon az ölelése.

- Nem érted? Vége van – nyomatékosításként felveszek egy üvegszilánkot a földről, és mielőtt megállíthatna, felhasítom az alkaromat. Ledermed a felém kapó mozdulatában, mikor meglátja, hogy bíborvörös vér helyett csak kristálytiszta víz csorog elő a szétnyíló húsból. Fel kéne zaklatnia a testemben érzett változásoknak, de csak a mostanában ismerőssé vált hűvös megnyugvás csorog végig az ereimben. Az esélytelenek nyugalma. Egy béke, amiben az isteneim édes ígéretekkel csábítanak ki az esőbe, hogy beteljesíthessem a sorsot, amit rám szabtak.

Felesleges tovább küzdenem a végzetem ellen. Tényleg vége van.

Elindulok az ajtó felé, és az öreg nő nem próbál megállítani. Ő elég bölcs, hogy tudja, felesleges lenne. Megtorpanok a kijárat előtt, a pillantásom még utoljára rárebben az ajtóra, ami az öntudatlan Sharibomhoz vezet. A hiánya már csak egy eltompult emlék a szürkülő tudatom mélyén, de a jövőbeli gyötrelmei még így is kínozzák az emberi létezésem utolsó morzsáit.

Túl fogja élni. Ha valaki, ő képes lesz ezután is talpra állni.

- Mondd meg a hercegednek, hogy egyedül az isteneinek köszönheti a fájdalmát – suttogom halkan. Már nincs jogom ezekre a kihűlő ajkakra venni a nevét. Nem szabadott volna engem választaniuk mellé. Nem szabadott volna egymás ellen fordítaniuk két szent, ősi hagyományt. Hogy gondolhatták, hogy elrabolnak egy vízmágust a saját istenei karmaiból?

Ostobák.

A szürkületi félhomályban csak a szemeim sarkából látom felugrani a folyosót felügyelő testőröket. Hallom a kérdőn kiejtett nevet, amit most nem érzek a sajátoménak. Szó nélkül sétálok tovább, csak az egyikük lép utánam, de a lábai köré kanyargó vízhullámok megállítják. Meg mernék esküdni rá, hogy nem én csináltam. A vihar kora esti szürkületét elűzik a hátam mögött fellobbanó természetfeletti lángok, de a mágikus víz nem adja meg magát. Egyetlen ember van, aki könnyedén elpusztíthatná, de őt még fogságban tartja a saját teste. Nem tudom, hogy másvalaki is megpróbál e követni, csak azt, hogy ha igen, akkor nem sikerül utolérnie. A palotaszárny a megszokottnál is kihaltabb, valószínűleg kiürítették a herceg rutja miatt, ezért zavartalanul jutok le a palotakertbe. Elmosolyodok, mikor az első langyos esőcseppek végigcsordogálnak az arcomon. Az illatuk még magában hordozza a lemenő napsugarak emlékét. Talán azért jöttek, hogy hazavigyenek. Semmi nem fogható a sivatagi eső illatához. Az óceán mellett mintha még az esőcseppek is bántóan sósak lettek volna, de itt minden meleg, kellemes és édes.

Meginognak az öntudatlan lépeim, de a kép olyan könnyedén illan el, amilyen könnyedén érkezett. Megállok az oázis tavának a partján, lehunyom a szemeimet, és elmélyülten, a rám telepedő megnyugvásban hallgatom az esőcseppek kopogását a széles vízfelszínen. Az idő megszűnik létezni. A vízmágusok mindig érzik az eső közeledését, de ehhez foghatót még soha nem tapasztaltam. Még soha nem éreztem a zivatar lehengerlő erejét úgy, mintha a sajátomé lenne. A zsigereimben érzem a kiterjedését, a lelki szemeim előtt látom az embereket, akiket megérint és azt, ahogy az útját beteljesítve eggyé válik a szomjas homokkal, hogy részévé váljon egy örökös körfogásnak. Minden apró csepp egy lépéssel közelebb visz minket a sivatag gyógyulásához. Ahhoz a ponthoz, mikor helyreáll eléggé az ökoszisztéma, hogy már ne legyen szükségük ránk.

Rám.

Talán a Tűz istenei mégsem olyan ostobák. Feláldozták a hercegük kötelékét a népük jövőéért. Talán soha nem az volt a tervük, hogy elraboljanak a Víz karmaiból, hanem az, hogy képviselje őket valaki a túloldalon. Sikerrel jártak. Kétlem, hogy ezt a szeretet ki tudják ölni a lelkemből, akármilyen átalakulás is vár rám. Halandó vagy időtlen szellem, soha nem lesz más otthonom, csak a sivatag.

De vajon tényleg feláldozták a hercegük szent kötelékét?

A csípőmön tompa lüktetéssel lázad a testemben lappangó idegen mágia. Vajon történt már hasonló párosítás a történelmünk során? Azt tudjuk, hogy a Sharab Shalaevar mágiája miként reagál, ha az egyik fél meghal, de ha valósak a megérzéseim, rám nem ez a sors vár. Mi lesz a Sharibommal, ha a mágiám nem elpusztul, hanem átalakul? A válasz egy fakó reményként sejlik fel a lelkem mélyén.

Talán ő is megtalálja a szabadságot, nem csak én?

Lehetséges lenne?

- Eryn! – kipattannak a szemeim a hang hallatán, amit a túlvilágról is felismernék. Elrabolja a láncait ledobva szárnyaló tudatom frissen szerzett szabadságát. Már nem érzem magamban a világot, amit a felerősödő zápor megérint, nem látom a tó vizében sürgő-forgó halakat, nem hallom az esőcseppek koppanását a bőrömön.

Lenézek a testre, amiről azt hittem, hogy már hátrahagytam. A kezeim áttetszőek, de nem úgy, mint az elementál formámban, egyszerűen csak elhalványodok, mint maga a létezésem. Az esőcseppek nem peregnek le a fedetlen bőrömről, csak átzuhannak rajtam. Nem kéne itt lennie. Nem kéne végignéznie azt, ami velem történik. Mindkettőnknek nehezebb lesz így.

Nem fordulok a hátam mögött álló férfi felé. Nem akarok ránézni.

- Pihenned kéne – lehelem halkan, érzelemmentesen.

- Neked pedig mellettem lenne a helyed – érkezik a hangja közvetlenül mögülem, de mégsincs rám hatással. Pont mint a zápor, már ő sem érinthet meg. Se testben, se lélekben. Nem kellene azon merengenem, hogy jól van e. Hogy nem rázza e láz a testét. Hogy mit tesz kockára azzal, hogy itt van mellettem. Nem kellene.

- Tudod, hogy nem így van – közlöm hidegen. – Előbb voltam az övék, mint a tiéd. – Még Ő sem írhatja át a sors nagykönyvét. Sem ő, sem az istenei.

- Legalább küzdj ellene! – lép elém. Az éjszaka sötétségét elűző mélyvörös szempár kitölti a látóteremet. Még a sűrű zápor sem rejtheti el. Egy pillantás, ami soha nem adja fel. Egy tűz, ami soha nem alszik ki. Egy lélek, aminek az ereje túlragyogja a túlvilágot. Majdnem elég erős, hogy onnan is magához rántson. Majdnem. – Ha beletörődsz, nem tudok segíteni! – Vicsorogva fogja az arcomat a kezei közé, és közelebb hajol hozzám. A szemei tükrében már nem az egykori önmagamat látom, hanem egy túlvilági kísértetet, élénken világító szemekkel.

Küzdeni ellene?

Az óceán talán tud küzdeni az ár-apály ellen?

A levegő küzd a szél ellen?

A Hold küzd a felkelő Nap fénye ellen?

- Amúgy sem tudsz segíteni – felelem apatikusan, de ledermedek, mikor rádöbbenek, hogy az ujjai nem átsuhantak a testemen, hanem megérintettek. Nem értem. A lomhán felgyorsuló szívverésem egy élet elhomályosodott emlékét pumpálja a tagjaimba, a lehetetlen érintését minden másodpercben egyre forróbban érzem az arcomon. És az ajkaimon.

Nem tudom, miért ér váratlanul a csókja. Talán azért, mert egy részem már átlépett egy világba, ahol nem létezik a testiség zavarba ejtő gyönyörűsége. Minden tőle kapott szívdobbanás körkörös fodrokat ébreszt a lelkem békéssé szunnyadt víztükrén. Nem akarom. Nem akarok újra végigmenni ezen az úton. Nincs erőm újra eltemetni ezeket az érzéseket.

- Elég! – szakadok el tőle, és eltolom magamtól. A mellkasán szétterített ujjaim még nem kapták vissza az eredeti, hús-vér anyagukat, de jóval evilágibbak, mint mikor felébresztett a meditációmból. – Ez nem halál, Dahwara. Nem fog fájni. Nem fogok szenvedni – magyarázom a megingó hűvösségembe kapaszkodva. Tudom, hogy ő más, mint én. Ő soha nem hitte el, hogy az istenek ilyen közel vannak hozzánk. Nem hitte el, hogy ők irányították a kezemet, mikor megérintettem azon a végzetes éjszakán, amin eggyé fonódott a sorsunk, és azt sem fogja elhinni, hogy nem a halálba távozok. Azt pedig végképp nem, amit most fogok elárulni neki – Azt ígérték, hogy eltörlik a halandó mágiám nyomait – az ujjaim jelentőségteljesen csúsznak a Sharabjára, és körberajzolom a heget, ami talán képes lesz együtt gyógyulni a sivataggal, ha én elmegyek. – Minden létező nyomát. Ez tudod, mit jelent, igaz?

- Nem – rázza meg a fejét komoran. – Amire célzol, az lehetetlen.

Lehetetlen? Itt állok a túlvilág peremén, istenek tesznek nekem szavak nélküli ígéreteket, és ő a lehetetlenről hadovál?

- Miért lenne lehetetlen? – súgom csendesen. Egyszerre tölt el szomorúsággal és reménnyel az, hogy semmi nem marad belőlem ezen a világon. – Ha a te isteneid megjelölhettek engem a mágiáddal, az én isteneim is megtisztíthatnak téged az enyémtől. – Megígérték. Újra végigsimítom a Sharab vonalát, mintha nem tudnék elégszer elbúcsúzni tőle. Fáj, hogy kiszakítanak belőle, de őszintén remélem, hogy így rá tud majd találni a boldogságra, amit megérdemel.

Nélkülem.

Az ujjait az enyémekre teríti a mellkasán, és birtokló erővel szorítja a tenyeremet a Sharabjára. Egy kihunyni készülő kötelék utolsó bizonyítéka. Érzem az érintésén, hogy még nem áll készen rá, hogy elengedjen, pedig még neki sincs más választása, mint elfogadni az elkerülhetetlent.

- Még ha képesek is rá, nem akarom, hogy megtegyék. Soha nem lesz másik Sharibom – elkerekedett szemekkel kapom fel rá a pillantásomat. A szemeiben csillogó eltökéltség megrémiszt. Badarság. Badarságokat beszél. A népe elfogadná, ha boldognak látnák. Ha tényleg meggyógyul a Sharabja, akkor a szemükben bizonyítva lesz, hogy nem volt valódi. A törvényeik szürke zónáiban navigálva még akár jogos utódnak is kikiálthatnák a következő Sharibjától származó gyermekeket. Az igazi Sharibjától.

A mi kapcsolatunk csak az istenek kegyetlen játéka volt.

- Miért mondasz ilyet? Ne mondj ilyet – könyörgöm tanácstalanul. Ez volt az egyik kapaszkodóm. Emiatt tudtam elfogadni ezt a sorsot ilyen könnyedén. Ha ezt csinálja, összeomlik a gondosan felépített önámításom legstabilabb tartóoszlopa.

A szabad keze újra az arcomra siklik. Ebben a lomha érintésben most nem a birtoklási vágy, nem a ragaszkodás, hanem végtelenül gyengéd érzelmek uralkodnak. Úgy tesz, mintha lenne időnk, pedig már lopott perceken létezek ebben a világban. A szívem egyre fájdalmasabban dübörög a mellkasomban, az esőcseppek, amikkel nem is olyan régen még egy voltam, most újra bántóan karcolják a bőrömet. Minden fájdalmas koppanás emlékeztet, hogy visszavárnak. Érzem bennük az elégedetlenségüket, a dühüket. A láthatatlan láncuk megszorul a bokám körül.

De hiába minden túlvilági béklyó, Dahwara érintése horgonyként tart ebben a világban.

- Szeretlek, Eryn. Soha nem kötöm máshoz az életemet.

A fülem sípol, mintha megsüketültem volna. A kopogó zápor elhallgat, a körülöttünk zabolátlanul életre kelő, örvénylő víztömeg elnyeli az eddig közénk álló esőcseppeket. Nem bírtam tovább az érintésüket a bőrömön. Nem bírtam tovább azt, amire emlékeztetnek. Ebben a buborékban nincs más, csak Ő és én. Egyelőre. Nem tudom, mikor jön el az a pillanat, hogy erőszakkal rángatnak magukhoz.

Miért pont most? Miért pont most kellett ilyet mondania? Most, hogy mindennek vége.

- Nem! – rázom meg a fejemet kétségbeesetten. Miért nem jutnak el hozzá a szavaim? Hiszen újra szabad lehet. Néhány hónapja megraboltam őt a választás lehetőségétől, és most visszaadom neki. Örülnie kéne. – Nem érted? Kereshetsz magadnak egy gyönyörű omegát, vele lehet családod.

A könnycseppjeim forróak az arcomat lehűtő eső után.

- Te vagy az egyetlen család, akire szükségem van – jelenti ki határozottan. Nincs benne egy apró tétovázás vagy egy leheletnyi bizonytalanság sem. Róla elhiszem, hogy ha az idő el is koptatná az emlékeimet, akkor is tartaná magát ezekhez a szavakhoz. Elvből, kötelességtudatból, dacból. Legszívesebben üvöltenék, de félek, hogy ha elveszítem az uralmamat a feldühödő vihart távol tartó hullámokon, az eső magába szippant.

- Dahwara, kérlek engedj el – könyörgök végső kétségbeesésemben. Remegő kézzel kapaszkodok a fedetlen felkarjaiba, a pillantásom megakad az alkaromon szétnyíló sebből előcsordogáló mélyvörös vér láttán.

Lehetetlen.

Elég egy apró, talán félreértelmezett jel, hogy egy kicsi szikra éhes lángokká lobbanjon. A felsejlő gondolat, hogy talán küzdhetek ellenük ékként hasít az eddigi belenyugvásom békességébe. Az iránta érzett szerelem talán újra emberré tehet. Talán már meg is tette. Ha a testem változásai nem voltak véglegesek, talán a győzelmük sem az.

- Nem – önt Dahwara olajat a bennem lobbanó tűzre. – Maradj velem, Neleryn Nah’seem Khali. Szavadat adtad, hogy segítesz szebb jövőt építeni a népünknek.

Kitisztul néhány emlék, amire eddig sötét leplet terített a saját kishitű beletörődésem. Emlékek majdnem megszegett ígéretekről, együtt töltött, meghitt pillanatokról, Dahwara ritka mosolyairól, csókokról, ölelésekről amiket kész voltam harc nélkül itt hagyni. Pedig egyetlen halandó pillanat vele többet ér a nélküle eltöltött öröklétnél. Most, hogy kinyitotta a szemeimet, inkább meghalok a karjaiban, mint hogy önként itt hagyjam őt.

Végre újra önmagamat látom a rám vetülő szempár fényességében.

Egy elveszett fiút, aki csak látni akarta a holnapot.

Egyetlen elillanó másodpercig.

A fejembe hasító fájdalomtól felnyögve, megrogyó térdekkel dőlök neki, ő pedig a súlyomat megtartva húz magához. A homlokomat a mellkasának szorítva próbálom egyben tartani a tudatom roskadozó falait. A minket ölelő vízpajzsra lesújt a vihar felbőszülő ereje. Tudják. Abban a pillanatban, hogy megfogant bennem az elhatározás, tudták, hogy erőszakkal kell magukhoz hurcolniuk.

- Nem tudok küzdeni ellenük – nyöszörgöm Dahwara bőrébe, miközben fájdalmasan a halántékomra szorítom a kezemet. – Már nem. Túl messzire jöttem. – Erős kezek szorulnak meg körülöttem. Azt a tévhitet kelti bennem, mintha még az isteneket is legyőzhetné ezzel az erővel.

- Nem kell egyedül megvívnod ezt a csatát – dörmögi a hajamba rekedtesen. A könnyekben úszó szemeim sarkából látom a körülöttünk lobbanó tűzgömböt, ami néhány újabb pillanatot nyer nekünk, de a víz mindenen átküzdi magát. Főleg, ha istenek irányítják.

Soha nem volt lehetőségem elmondani neki, hogy mennyit jelentettek ezek a szavak.

Soha nem volt lehetőségem elmondani neki, hogy én is így érzek.

A tűz és a víz ádáz harcot vív körülöttünk, az örvényeik egyre közelebb jutnak a bőrünkhöz, a minket körültáncoló mágia nyers ereje fullasztóan tömény. Hiába szorít magához Dahwara vasöklökkel, a testünket szinte széttépi a feltámadó szél. A víz sistergése, a tűz ropogása, a levegő süvítése megsüketít. Én vagyok az első, aki elementál formába menekül, de nemsokára követ Dahwara is. Az emberi testünk nem tudott volna tovább létezni az összefonódó mágiánk egyre szűkülő epicentrumában. Az elementál formánk egymáshoz simul, de a belőle áradó tűz nem bántja a vízből álló testemet, ahogy az én vizem sem küzd a lángjai ellen. Hát persze. Hogy is árthatna nekem ez a tűz? Hiszen a részem.

Görcsösen szorítom a nyakát, de az ő ujjai elmerülnek a vízből álló testemben. Sok szorult helyzetből húzott már ki az anyagtalan elementál alakom, de életemben először azt kívánom, bár képes lenne szilárd formát is ölteni. Az ölelésünket tépázó szélörvény cseppenként szakít ki a kezéből, a bőrünket szaggató vízsugarak szinte magukba szívnak. Óráknak tűnő másodpercek telnek el, mire rádöbbenek, hogy akármennyire is erősek vagyunk, a vállainkra nehezedő, felharagított ősi mágia ellen nincs esélyünk. Hangyák vagyunk egy súlyos csizma talpa alatt.

Soha nem volt kérdés, hogy győznek e.

Az egyetlen kérdés az volt, hogy egyedül megyek e a túlvilágra.

Felemelem a vállára szorított fejemet, hogy utoljára megnézhessem őt. A csodálatos férfit, aki feldúlta a világomat. Még az elementál formája is gyönyörű, szinte látom megfeszülni az imádott arcvonásokat a szél tépte lángok sercegő tánca alatt. Bárcsak hamarabb megmutatta volna. Bárcsak több időm lett volna megcsodálni.

Felismerem a kétségbeesést a tüzes szemek elkerekedő formájában.

- Eryn! NE! – Tudom, hogy ha tudna, most magához szorítana, de nem tud. Az emberi testünk pillanatok alatt szétszakadna, a minket ostromló mágikus hullámok pedig lassan bekebelezik a belőlük született testemet.

Talán engedik, hogy ezt az egyetlen emléket megtarthassam magamnak. Sok boldogabb és szebb emlékünk van ennél, nekem mégis ez a pillanat a legkedvesebb az összes közül. A tudat, hogy a végsőkig küzdött értem. Hogy mindent feláldozott volna. Hogy szeretett. Ha nem is marad belőlem semmi ezen a világon, az ő emlékeiben talán tovább élhetek.

Önzőség ezt kívánni?

- Sajnálom Dahwara – suttogom, miközben az ajkaimat a homlokához érintem. A testemet lassan magával sodorja a körülöttünk örvénylő víztömeg, de az arcára simuló kezeim és a mellkasom még kitartanak. – Sajnálom, hogy nem voltam elég erős.

Szertefoszlik a kép, a végtelen sötétség szinte összenyomja a tudatomat.

Ez most más, mint amit legutóbb megmutattak nekem. Ugyanaz a hűvös békesség tölti ki a teret, de a súlytalanság és a szabadság érzése helyett most mintha a végtelen óceán feneke felé süllyednék. Úgy érzem magamat, mint mikor elementálként eggyé olvadok a vízzel, de életemben először nem tudok elég erőt összekaparni, hogy újra testet öltsek.

Nem így kéne éreznem magamat.

Hol vagyok? Élek még egyáltalán?

A mardosó sötétséget őrjöngő spirálban fellobbanó, az ég felé törő, mélyvörös lángok űzik el. Még soha nem láttam ezt az árnyalatot. Egy szomorú, borús alkonyokra emlékeztet. Miért jut róla eszembe a gyász? Összetöri a szívemet, pedig annak már léteznie sem szabadna. Hosszú ideig tart rádöbbenni, hogy nem a jeges óceán mélyén vagyok, hanem egy lassan örvénylő vízfolyamban. A csillagtalan éjszaka fenyegetően magasodik fölém.

Dahwara.

A harcunk.

Miért vagyok még itt? Már nem itt kéne lennem. Miért nem érzem őket a létezésembe vésve? Már nem érzem az elvárásaik terhét a vállamon. Annyi erőm sincs, hogy alakot öltsek, mégis napok óta mintha először sikerült volna elmenekülni előlük. Csak akkor jövök rá, hogy már az elementál formámban vagyok, mikor az áttetsző kezeim a látóterembe úsznak. Új erőre kapva, az ájulás szélén töröm át az ujjaimmal a testemet fogva tartó, lebegő vízfalat. Nem adhatom meg magamat a fáradtságnak. Itt nem. Így nem. Abba tényleg belehalnék. El kell érnem Őt.

Fogalmam sincs, hogyan látja meg az áttetsző ujjaimat a sötét éjszakában. Azt várom, hogy a céltudatosan felém nyúló érintése majd átsuhan a vízből álló ujjaimon, de amint elér, sápadtfehér bőr formálódik a légies érintése nyomán. A testem válaszol a közelségére. A hús-vér anyagot nyerő csuklómat megragadva húz ki a lebegő, morajló vízbörtönből, ami a távozásom után hangos csattanással, erőt vesztve csobban a földre, és apró patakokra bomolva csordogál az oázis tava felé.

A vihar már elvonult.

Térdre zuhannék, de Dahwara a karjaiba emel. Mindenem kocsonyaként remeg. A testem ugyanaz, valami mégis megrendítően megváltozott. Túl fáradt vagyok felfogni, hogy mi. Nem értem, mi történik. Miért élek?

Talán így is történt.

A mellkasom közepére szorított, reszkető ujjaim megszorulnak egy hűvös, kemény, idegen anyagon, ami a bőrömbe süpped. Minden élettel teli szívdobbanás, minden karcoló lélegzetvétel egyre kijjebb taszítja belőlem. Fáj.

- Elengedtek – lehelem zavarodottan. Ehhez hasonló történetek nem szerepelnek a tankönyveinkben, de még a legendáinkban sem.

- Miért? – a nagy, forró tenyere az arcomra simul, hogy maga felé fordítsa az erőtlenül elbillenő fejemet. A félig lehunyt pilláimon keresztül is látom a szemeiben szövődő terveket. Egy harcos, aki még nem hiszi el, hogy már vége a csatának. Tudom, hogy a világ végére is elvinne, ha ezzel megvédhetne az isteneimtől. Csak fáradtan megrázom a fejemet, jelezve, hogy nincs válaszom a kérdésére. Bárcsak lenne elég erőm szavakba önteni, hogy szerintem már biztonságban vagyunk tőlük.

Biztonságban. De akkor miért akarok zokogni a veszteség mélyen belém ivódó érzésétől? Még túl friss, túl eleven a lemondás fájdalma. Lesandítok az ujjaim között szorongatott, óceánkéken pulzáló kőre.

Tévedtek a legendáink. Tévedtek is és nem is. Talán azért eresztettek el, mert feláldoztam volna magamat érte? Vagy a mágiámba keveredett tűz miatt? Talán Dahwara istenei végül legyőzték az enyémeket? Vagy mindvégig az volt a tervük, hogy én választhatok? Örökre rejtély marad.

Akárhogy is legyen, szeretném elhinni, hogy végül áldásukat adták a döntésemre. Apró, bátortalan mosolyra rezzennek az ajkaim, mikor felismerem a tenyeremben szorongatott, rúnát formáló kristály jelentését. Milyen tökéletes.

Szerelem.

Már csak félálomban érzem Dahwara ajkait gyengéden a homlokomhoz érni, és az áldozat, amit a jövőnkért hoztam, hirtelen aprónak és jelentéktelennek érződik a mellkasomban szétáradó, boldog melegség árnyékában.

☀☀☀

A gyógynövények tömény gőzfelhője, és a torkomon végigcsordogáló kesernyés, fűszeres íz rángatnak ki a békés sötétségből, ami eddig jótékony leplet terített a kimerült elmémre. Megrándulnak az arcizmaim, és halk köhécseléssel szabadulok meg egy félrement kortytól. Mikor tétován kinyitom a szemeimet, először Afrah nyugtalanná váló, komoly pillantása fogad. Segít felültetni, és leteszi a bögrét az éjjeli szekrényre. Már megint ez a jellegzetes aroma. Hasonlót szokott inni Dahwara is. Borzalmas íze van.

Miért van rá szükségem?

Felocsúdva kapok a homlokomhoz, a szemeim körbeszaladnának a szobán, de azonnal meg is akadnak a keresett arcban. Dahwara. Az ágy másik oldalán ül, és mikor végre eggyé olvad a tekintetünk, megtorpan az idő. Halkan sóhajtom a nevét, de kiszárad a szám, pedig annyi mindent mondanék neki. Annyi kérdésem és annyi megmagyarázni valóm van. A szívem mintha pillangószárnyakra kelne, szédítően rebeg a mellkasomban, a testem felforrósodik, mintha Dahwara lángjai nyalnák végig a bőrömet belülről. A lábaim közé kúszó alattomos bizsergés arra kényszerít, hogy görcsösen felhúzzam őket magamhoz, de így sem tudom figyelmen kívül hagyni az ágyékom környékén összpontosuló forróságot. Az arcom most már nem csak az érzelmeimtől, hanem az ösztönös szégyenérzettől is lángol. Még szerencse, hogy takaró alatt vagyok.

Mi történik a testemmel? Miért kell ilyen rémisztően reagálnom rá? Hiszen Afrah is itt van a szobában. El akarok süllyedni.

- Ezért mondtam, hogy hagyd magára – összerezzenve kapom a pillantásomat a szigorú női hang forrása felé. Mehdi az ablaknál áll, és tisztes távolságot tartva figyel minket. Újra Dahwarára nézek, és csak most döbbenek rá, hogy minden izma pattanásig feszül. Már nem viszonozza a kérdő pillantásomat, a tekintete lassan simítja végig a szétnyíló ingem peremét egészen a mellkasomról lecsúszó pokróc takarásáig. Miért nem mond semmit?

Miért néz így rám? Mintha nem is ő lenne, hanem… az alfája. Közelebb a felszínhez, mint valaha.

Miért van itt Mehdi?

Egy lehetséges válasz hűvös, józanító pofonként csattan az arcomon. Omega lettem. Semmi mással nem tudom magyarázni, hogy miért pazarolja az értékes idejét a királyné a betegágyam mellett. Egyedül azzal, hogy meg akar védeni a saját Sharibomtól. A fiától.

Nem.

Nem-nem-nem. Ez nem lehetséges. Egyetlen omega sincs a felmenőim között. Egyetlen egy sem. Mégis most, hogy megfogant a fejemben ez a gondolat, ösztönösen tudom, hogy tényleg így van. Érzem. Tényleg neki alkottak engem. Egyszerre végtelenül romantikus és roppantul kiábrándító.

Vajon csalódott?

Vagy boldoggá teszi a hír?

- Dahwara – bizonytalanul, kérdőn suttogom újra a nevét, felé nyúlok, de megakad a kezem a levegőben, mikor ő előbb megérint engem, mint én őt. Nem fizikailag, mégis tudom, hogy ő az. A visszafogott ereje türelmetlenül, a távolból simítja végig az enyémet, mint egy láncra vert vadállat, aki már nem hajlandó sokáig várni, hogy elvegye azt, ami neki jár. Most is egyedül Dahwara törékeny önfegyelme tartja vissza. Hideg borzongás fut végig a hátamon tőle. Attól, hogy a bennem ébredező idegen lény itt és most be akar hódolni a közelségének, még az sem zavarja, hogy nem vagyunk egyedül. Bármit megadna neki.

De én nem.

Összeszorított fogakkal küzdök a testemben ébredő, émelyítő vágyak ellen. Az ébredésemkor lepkeszárnyakkal csapkodó, szerelmes szívem most ólomsúlyú kőként nehezedik el a mellkasomban. Nem hiszem el, hogy újra erre kényszerülök. Összecsaptam az isteneimmel, csak hogy a győzelem után önmagammal is küzdenem kelljen. Egy ébredező, karmait élező, éhes omegával, aki el akarja venni tőlem azt, amiért egész eddig harcoltam. Belefáradtam.

Apám szavai a semmiből villannak be, hogy újra a földbe tiporhassanak, pedig akkoriban még nem tudta, hogy engem támad velük. Nem mintha ez megállította volna.

Nem. Én nem ilyen vagyok. Több vagyok ennél.

- Ideje elmenned – lép Mehdi Dahwara mellé, és a vállára teszi a kezét. Nem kerüli el az üveges tekintetem merev figyelmét, ahogy a körmei figyelmeztetően a fia bőrébe mélyednek.

- Nem hagyom itt a Sharibomat – préseli Dahwara a fogai között határozottan, de látom, hogy ő is önmaga ellen küzd. A kétségbeesés a mellkasomba mar. Ez lesz a jövőnk? Egymásnak fogunk esni, mintha egyszerű állatok lennénk? Hol van ebben a tiszta szerelem, amit iránta éreztem? Hol a gyengédség?

Vissza akarok menni.

Minden annyival egyszerűbb volt egy hideg, gyermeki testbe zárva. Legalább egyedül voltam.

- De – jelentem ki halkan. Még magamat is meglepem vele. Három elkerekedett szempár súlyát érzem az arcomon. Tőle mereven elfordulva sütöm le a pillantásomat, hogy ne kelljen látnom, ahogy megbántom őt. Tudom, hogy ha kedves vagy bizonytalan szavakkal kérlelném, nem hallaná meg a mögöttük feszülő szükséget. Magányra vágyok. Meg akarom ismerni az embert, akivé váltam. Vissza akarom szerezni az irányítást legalább önmagam felett, ha már az életem folyama soha nem arra kanyarog, amerre szeretném. – Menj el. Most nem akarlak látni.

A matrac halkan nyikorog, mikor felemelkedik róla. A döbbent csendet csak távolodó léptek zaja, majd egy ajtó visszhangzó csapódása töri meg. A távozásától kiürül a tér, mintha egyedül az ő jelenléte töltötte volna ki az egészet, most kivételesen mégsem bánom. Az eddig nehéz és feszült levegő könnyebbé és frissebbé válik, a mellkasomról hatalmas kövek gördülnek le, a testemben felbolydult idegen érzések pedig végre kicsit elcsitulhatnak.

Mintha percek óta először kapnék levegőt.

Hosszú ideig csend uralkodik rajtunk, szinte várom a kioktatást, hogy ne beszéljek így a Sharibommal, de az idő kereke hirtelen tovább gördül, mintha mi sem történt volna.

- Ezt idd meg, aranyoskám – nyomja a kezembe a bögrét Afrah, ami még mindig félig van a sötétbarna, jellegzetes illatú gyógynövényes teával.

- Mi ez? – A sötét ital fodrozódó felszínében egy bágyadt fintor néz vissza rám. Lefagyok, hogy a megnyugvó folyadék elsimuló tükrében jobban láthassam a homlokomon felderengő mágikus jelet. Tényleg felnőttem. A szívem mélyén soha nem hittem benne igazán, hogy eljutok idáig. Furcsa, hogy ami megannyi embernek természetesen adott, az valaki másnak egy felfoghatatlan változás.

- Kicsit elnyomja az erőket, amiket még nem tudsz kezelni – paskolja meg a fejem búbját, mielőtt kicsit vonakodva hozzáfűzné a folytatást. – És megelőzi a nem kívánt terhességet. – Elkerekedett szemekkel nézek fel az öreg nőre az újra megreszkető, nem túl bizalomgerjesztő folyadékról.

Terhesség.

Ez még eszembe sem jutott. Túl lassan tudatosul bennem, hogy mit is jelent pontosan omegának lenni. Hogy mennyire a feje tetejére fordult az élet, amit elterveztem.

- Megelőzi? A Sharibom tud róla, hogy ilyet kevertél nekem? – kérdezem hitetlenkedve.

- Ő kért meg rá – szegi fel az állát sértetten Afrah, mintha felségárulással gyanúsítottam volna a puszta kérdéssel is.

- Ő? Miért? – Egyre jobban összezavar. Apám szavaival élve ez egy omega „egyetlen haszna”. Dahwara elveszítette ugyan az erős, harcos Sharibját, aki méltó volt a párja lenni, de így legalább örökösöket tudnék neki adni. Talán. Ha valaha lesz gyomrom elfogadni a bennem éledező szörnyeteget. De akkor miért itat velem ilyesmit?

Még erre sem vagyok elég jó?

Örülnöm kéne, hogy kaptam egy kis időt, hogy megszokjam a helyzetemet, de nem tudom levakarni magamról az elárultság érzését.

- Ezt majd megkérdezed tőle, ha meg tudtok maradni egy szobában. De még csak két napja kapod, és öt nap kell a főzetnek, hogy hasson – szúrós szemekkel, egy gyógyító fogyhatatlan türelmével várja ki a bizonytalan bólintást, amivel jelzem, hogy felfogtam a szavait. Nem hiszem, hogy az elkövetkezendő három napban fenyeget az a veszély, hogy egy alfa karjaiba vágyjak.

- Köszönöm Afrah – dünnyögöm halkan. Mikor elkezdi összepakolni a gyógynövényeket tartalmazó tasakokat és üvegcséket az éjjeli szekrényről, még gyorsan enyhítek a lelkemet nyomó bűntudaton. Az ébredésem óta szakaszosan tértek vissza az emlékeim az éjszakáról, ami majdnem a végzetem lett, és tudom, hogy csúnyán beszéltem vele. Abba bele sem merek gondolni, hogy milyen állapotban lehet a palotakert az isteneim vihara és Dahwara tüze után. – És sajnálom… ami azon az éjszakán történt.

- Azt sem tudom, mire gondolsz – kacsint rám egy futó mosollyal, majd ő is kisündörög az ajtón.

Kettesben maradunk Mehdivel, aki ugyan tárt karokkal fogadott és mindig mellettem állt, mikor szükségem volt rá, valahogy mégsem sikerült túllépnünk a távolságtartó udvariasság határán. Most mégis mintha közelebb érezném a szívemhez őt, mint a saját Sharibomat. Ő tudja, hogy milyen érzés omegává válni. Ő már átélte azt, amin én most keresztülmegyek.

- Hogy érzed magad? – kérdezi megenyhült hangon, miközben helyet foglal ott, ahonnan Dahwara felkelt. Még soha nem hallottam ilyen lágynak és gyengédnek a hangszínét. Érthető, hiszen eddig főleg politikai megbeszélések és hivatalos családi vacsorák hoztak össze minket. Talán most megismerem a nőt, akiről csak szeretettel átszőtt mosollyal tud beszélni a Sharibom. Most arra emlékeztet, ahogy anya szokott hozzám szólni. Bárcsak ő is itt lenne.

Nem.

A rosszullét egy újabb hulláma környékez meg a gondolattól, hogy kevesebb lettem náluk. Hogy fogok a szemükbe nézni? Az ő erejük is olyan nyomasztó lesz, mint mikor megéreztem Dahwaráért egy pillanatra? Hogy mondom el az apámnak? Már most érzem a megvetése fagyos karmait a szívembe vájni.

- Nem tudom – hazudom halkan, de nem tudom elrejteni, hogy a sírás küszöbén táncolok. Képtelen vagyok kimondani az igazságot. Azt, hogy borzalmasan érzem magamat. Összetörve, elárulva, becsapva. Ő mégis meghallja. Óvatosan húz magához, a váratlan kedvessége ripityára töri az ingadozó kitartásomat. A könnyek először némán csordulnak végig az arcomon, de nemsokára már hangos, gyötrelmes zokogás rázza a testemet.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire a hangos sírógörcs halk szipogássá csitul. Mehdi gondoskodón, vigaszt nyújtva simogatja a hátamat, hogy kicsit megnyugtasson. Soha nem tudtam, hogy ilyen könnyű a szívünkbe zárni valakit. Csak egy pillanat kell hozzá. Egyetlen tett, egyetlen segélynyújtás. A sajátjává fogadott egy idegent. Soha nem felejtem el.

- Tudom, hogy alfák között nőttél fel. Nehéz lehet elfogadni – csitítgat halkan. – de gondolj a jó oldalára. Gondolj arra, hogy lehet családotok Dahwarával.

Tudom. Dahwara mindig egy omegára vágyott. Családra. Örökösökre. Talán pont ezért jelentett olyan sokat, mikor elfogadott engem annak ellenére, hogy nem voltam az. Mikor minden nehezítő tényező ellenére is belém szeretett. Egy harcos voltam, és foggal-körömmel megküzdöttem érte, hogy a szívébe férkőzzek. Pont ez tette annyira valódivá azt, amink volt. A Víz birodalmában az omegák nem lehetnek katonák. „Minden sereg csak annyira erős, mint a leggyengébb láncszem benne.” Az omegák pedig mindig ki vannak szolgáltatva a náluk erősebb alfáknak.

Mi marad belőlem, ha már nem küzdhetek érte? Ha nem harcolhatok?

Eddig is túlságosan féltett, ezek után életem végéig szobafogságban leszek. A gyenge pontja ezzel a változással még százszor gyengébb lett. És most már nem egy ostoba gyereket veszítene el, hanem a vágyott omegáját.

- Soha nem fog úgy tisztelni, ahogy a bátyámat – suttogom a fájdalmas rádöbbenésemet. Örökre elveszítettem az álmot, hogy egyszer egyenrangú ellenfelekként állhassunk egymással szemben az edzőtéren. A kétségbeesett zokogás újra megkörnyékez, de már le tudom gyűrni. Mehdi kecses ujjai határozottan simulnak az arcomra, hogy maga felé fordítson.

- Figyelj nagyon jól arra, amit most mondok. Egy alfa soha senkit nem fog jobban tisztelni az omegájánál.

Én vagyok Dahwara omegája. Hiába minden keserűség, a testemben szétáradó ösztönös elégedettség ellen nem tudok küzdeni. Bárcsak el tudnám hinni a szavait, de úgy érzem, hogy ez nem ugyanaz a tisztelet, mint amit én kívántam kivívni magamnak.

- Az apám mindig azt mondta, hogy az omegák gyengék és haszontalanok – dünnyögöm öntudatlanul a vissza-visszatérő gondolatot. Nem tudom kiverni a fejemből a megvetéssel teli jégkék szemeket. Sokszor nézett rám degradálóan, mikor valami butaságot műveltem, de úgy érzem, ez fájna a legjobban. Most a lényemet tagadná meg, nem a tetteimet. Talán mindig sejtette, hogy mivé fogok válni. Talán ezért gyűlölt a kezdetektől.

- Engem talán ilyennek látsz?

- Nem, dehogy – hadarom rémülten, hatalmasra nyíló szemekkel. Nem akartam őt megbántani, soha nem osztoztam apám véleményén. Anya túl sok mindent megmutatott a világból, hogy apa előítéletei a szívünkbe mászhassanak. Mehdi játékossá váló mosolya elárulja, hogy szerencsére nem vette magára a buta fecsegésemet.

- Azok alapján, amiket hallottam, Ardryll király akkor sem ismerné fel a valódi erőt, ha kiszúrná a szemét – egy gyenge, bátortalan kuncogással nyugtázom a tökéletesen megfogalmazott észrevételt. Szerencsére eddig nem hatott ki az uralkodására, de apám alfa orientált nézőpontja gyökereiben megmérgezte az egész családunkat. Mindig én voltam a szürke folt a dicsőségtábláján. Lehet, hogy jobban örült volna, ha gyerekként meghalok.

- Köszönöm – sóhajtom hálásan. Tudom, hogy idővel jobb lesz. Mint minden mást, ezt is képes leszek elfogadni. Ha másért nem, azért, hogy boldoggá tegyem Dahwarát. Érte le tudok mondani az álmaimról és a büszkeségemről, csak időre van szükségem hozzá.

- Bármikor, Eryn. Hála neked, most már van egy omega kisfiam is. Teljes a gyűjtemény.

Újabb könnycseppek szaladnak végig az arcomon, pedig a szavai meghatott mosolyt csalnak az ajkaimra. Nem állok ellen a kísértésnek, hogy újra megöleljem. Nem tart sokáig a csendes idill, hamar rá kell döbbennem, hogy Mehdi anyai szeretete olyasmi, mint anyáé. Nyers és borzalmasan őszinte.

- Viszont meg kell tanulnod bánni a mágiád új jellegével, mert ebben a pillanatban olyan a kisugárzásod, mint tíz tüzelő omegának – jelenti ki úgy, mintha ez lenne a legnormálisabb beszédtéma a világon. Leesett állal, döbbenten próbálom felfogni a felhevülő arcomba vágott szemrehányást.

Tüzelés? A mágiám új jellege?

Emlékszem, hogy Faelar is megszenvedte, mikor alfává vált. Hetekig elkerülték őt a palotában dolgozó omegák. Hallottam róla, hogy az erős vízmágusok mindig megküzdenek az átváltozással, hiszen a négy nép közül nálunk történik a legkésőbb ez a fajta változás. Az igazság az, hogy soha nem vettem igazán komolyan a fenyegetést. Azt hittem, hogy mint minden más akadályt az életben, ezt is könnyedén fogom venni.

Tévedtem volna?

- Micsoda? – kérdezem zavarodottan. Elbizonytalanodva sandítok a mellettem lévő kancsóra, de a víz mozdulatlanul pihen benne. Az elmúlt héten túlságosan sokszor tapasztaltam meg, milyen az, mikor nincs hatalmam a mágiám fölött. Nem ilyen.

- Erős vagy, és nem kontrollálod a mágiádat. Ezért küldtem el Dahwarát. – De nem értem. Azt hittem, hogy érezném, ha csinálok valamit. Hogy állítsam meg azt, amit nem szándékosan csinálok? Amit nem is érzek, hogy csinálok? Mit csinálok egyáltalán?

A rádöbbenés villámként hasít belém.

Akkor ezért.

Ezért nézett rám úgy Dahwara. Ezért esett nehezére szavakat kipréselni magából. Ezért érintett meg olyan rémisztő lappangással a mágiája. Ezért hagyott magamra ilyen készségesen.

- Nem kontrollálom? De hiszen nem csinálok semmit – mentegetőzök tanácstalanul.

- Pont ez a baj – mosolyodik el.

☀☀☀

Két nap telt el. Két lassú, magányos nap. Tudom, hogy én választottam ezt a magányt, mégis megvisel. Túl sok időt tudok az ellentmondásos gondolataimra fordítani. Még soha nem féltem ennyi mindentől. Félek, hogy milyen jövő vár rám. Félek, hogy egy féltő alfa karjaiban elveszítem az utolsó morzsáit is a személynek, a harcosnak, aki egykor voltam. Lehet, hogy az istenek omegává tettek, de a szívemet már nem tudják kicserélni, és ez a szív összetörik, ha nem küzdhet a szeretteiért.

Afrah reggelente hozza a keserű főzetét, Mehdi pedig minden nap háromszor meglátogat beszélgetni és a szememre hányni, hogy már megint elfelejtettem mindent, amit az erőm visszaszorításáról tanított. Lassan kezdek ráérezni, hogy miként rejtsem magamba a mágiám árulkodó jellegét, de amint eltereli valami a figyelmemet, akaratlanul előszivárog belőlem. Olyan, mintha mostantól behúzott hassal kellene léteznem. Amíg koncentrál rá az ember, tudja tartani, de ha belekényelmesedik egy pillanatba, elernyednek az izmai. Mehdi esküdözik, hogy néhány hét múlva olyan természetes lesz, mint a légzés.

Remélem igaza van. De akkor mi lesz addig?

Addig nem láthatom Őt?

Ma már Jana is meglátogatott, de egyetlen szeretett arc sem pótolhatja az Ő hiányát. A lelki megtörtségem hevében eltaszítottam magamtól, és nem tudom, hogyan tegyem jóvá. Itt van egy karnyújtásnyira, de mégsem érem el. Csak kínoznám mindkettőnket a találkozással. Nem állok rá készen, hogy elviseljem az alfája erejét. Életemben először megbénít a félelem. Ma eszembe jutott, milyen jó lenne lemenni a fürdőbe, de a gondolat, hogy emberek közé menjek, irracionális rettegést ébresztett bennem.

Nem is kell Dahwarának elzárnia a világ elől, a saját újdonsült gyávaságom megteszi. Még soha nem tapasztaltam ilyen kiszolgáltatottságot. Néha eszembe jut, milyen érzés volt Dahwara kordában tartott, csak egy pillanatra elszabaduló mágiájának a futó érintése. Ennyivel képes lett volna térdre kényszeríteni. Emlékszem a benne rejlő sóvár fenyegetésre, és a hatalomra amit fölöttem birtokolt. Vajon minden alfa képes lenne így elgyengíteni, vagy csak ő?

Félek. Mindig túl erős voltam ahhoz, hogy el tudjam képzelni, milyen érzés gyengének lenni.

Az ujjaim megszorulnak a fürdőtálon, ami mellett ácsorgok már jó néhány perce. Annyira hiányzik Dahwara illata, hogy azt a fürdőolajat használtam, amit ő szokott, de a nosztalgia csak tovább növelte a bennem tátongó lyukat. Nedves szivaccsal ledörzsölöm magamról a selymes folyadékot, majd felveszem a bordó, hosszú fürdőköntösömet. Megtorpanok a szoba sarkában magasló, emberméretű tükör előtt. A vöröslő alkony kellemes fényeket vet a hófehér bőrömre. A Víz birodalomban mindig azt mondták, hogy páratlan a szépségem, de soha nem értettem igazán. Nem is érdekelt. Mikor idekerültem, sápadtnak és unalmasnak láttam magamat a tűzmágusok egzotikus teremtései mellett, pedig életemben először tetszeni vágytam. Neki. Csak neki.

Közelebb lépek a tükörhöz. Megesküdnék rá, hogy a homlokomon lévő jel komolyabbá, felnőttesebbé teszi a vonásaimat. Lehet, hogy csak képzelődök. Lehet, hogy csupán a komor hangulatom ült ki az arcomra is. Mióta felébredtem az istenekkel vívott harcunkból, kicsit más szemmel látom a világot. Ezekkel a szemekkel már képes vagyok látni magamban a szépséget, amit eddig csak mások ajkairól hallottam. Egy gyönyörű omegát látok. Egy szomorú omegát. Lehet, hogy el kéne fogadnom, hogy már csak ennyit várnak tőlem? Lehet, hogy az életem legújabb szakaszában nem a harchoz kéne elég bátornak lennem, hanem ahhoz, hogy végre szembenézzek a saját alfámmal?

Hogy életemben először feltétel nélkül megadjam magamat?

Lehunyt szemekkel simítom végig a mellkasomat a szétnyíló köntös vonalán, miközben felidézem, hányszor fedezték fel itt a testemet az ujjai. Hiányzik az érintése forrósága. Hiába a lehunyt szempillák, az én hűvös ujjaim nem kelthetik bennem ugyanazt az érzést. Nem tudom megszokni az idegen bizsergést, ami végigrohan a testemen, mikor a múltbéli közös pillanatainkon ábrándozok. Itt sincs, mégis az ő tüze gyullad bennem. Az emlékekben, amiket látok, még képtelen voltam reagálni az érintéseire. A mutatóujjam megakad az egyik mellbimbómon. Ha most érezném itt az ajkait, vajon mit tenne a testem? A lábaim közé mászó forróság megsúgja a választ. Az ajkamra harapva húzom össze a köntöst, de a testemet birtokba vevő lázat már nem tudom elzavarni.

Mindig ez történik. Ahányszor rá gondolok, elárul a testem. Mintha be akarna pótolni minden pillanatot, amire nem tudott méltó választ adni a múltban.

De vajon ezek az én érzéseim vagy az omegámé?

Reszkető térdekkel rogyok le az ajtó elé, ami az ő szobájába vezet. Még csak most kezdett alkonyodni, kétlem, hogy itt van. Túl nagy a csend. A szívem olyan erővel dübörög, mintha magán az ajtón próbálna dörömbölni. A tenyeremet a köntös alá csúsztatva, s Sharabomra szorítva próbálom megnyugtatni magamat, de mindhiába. Csak akkor működik, ha az ő erős ujjai érintik.

- Minden rendben, Eryn? – rajtakapottan feszülök meg, a szemeim hatalmasra nyílnak. Meghallott volna? Vagy megérezte a közelségemet? Megint elkalandoztam, ráadásul a lehető legveszélyesebb vizekre. A hangja most is olaj a bennem lángoló tűzre. Látni akarom.

- Nem – lehelem őszintén. Eszembe jutnak a napok, amiket ugyanígy, ugyanitt töltöttünk. Akkor őt kínozta az alfája, most engem gyötör a testemben ébredező omega. Akkor a népem hagyományai emeltek falat közénk, most a gyávaságom.

- Mi a baj? – a hangjában felsejlő aggodalom szíven üt. Az ujjaim görcsösen markolnak a mellkasomba, hogy enyhítsem a bűntudat nyomasztó fájdalmát. Most csak a Sharibomat hallom benne, nem egy vágyakozó alfát, aki arra vár, hogy mikor veheti át az uralmat fölöttem.

- Hiányzol – vallom be megtörten. Mindene hiányzik. A mosolya, az ajkai megdöbbentő puhasága, az ölelés, ami melegen tart éjszaka, a lopott beszélgetéseink a csillagok homályában. Minden. Hiányzik az illata, az íze, hiányzik a szemei élénk ragyogása az éjszakában. Még az alfája elsötétülő, birtokló pillantása is. Nem futhatok előle örökké.

- Te is nekem.

Bátortalan mosolyra húzódnak az ajkaim. Szinte érzem a bőrömön a válasza fuvallatát. A szavai melegét. A viszonzott vallomást meghitt csend követi, aminek majdnem sikerül visszaidéznie az együtt töltött idők bensőséges hangulatát. A pillantásom megpihen az ágyam fölött lebegő parázsgömbön, ami napok óta a Sharibom egyetlen olyan darabkája, ami mellettem volt. Minden mást ellöktem magamtól.

Muszáj elmondanom neki a szívemet szaggató kételyeket. Ki mástól kérhetnék tanácsot? Hiszen vele kell felépítenem egy közös életet. Szeretném, ha ismerné minden gondolatomat.

- Félek, hogy mindent tönkreteszek azzal, hogy nem tudok uralkodni a mágiámon. – Félek, hogy akaratlanul olyasmire késztetem őt, amit mindketten megbánunk. Félek félni tőle. Szeretni akarom, mint régen. Odáig lenni minden szaváért. Rajongani az erejéért. Nevetésre bírni a bolondozásommal. Segíteni cipelni a terheit.

De hogy segíthetnék neki, mikor még önmagamat is képtelen vagyok elfogadni?

Hogy nevettethetném meg, mikor a szívem bizonytalansággal és szomorúsággal van tele?

A válasz olyan lassan érkezik, hogy elgondolkodom rajta, hogy vajon meghallott e.

- Bízol bennem, Eryn?

- Igen – felelem gondolkodás nélkül a választ a kérdésre, ami igazából kérdés sem volt. Hiszen megállította magát a rut hevében is. Még a túlvilágról is visszarángatott, és istenekkel szállt harcba, hogy az övé legyek.

- Akkor gyere át – mormogja halk, nyugodt elégedettséggel, mintha már tudná, hogy legyőzött. Talán tudja is. Nem is vettem észre, mikor álltam fel, az ujjaim alatt hűvös a vasötvözet kilincs. Megtorpanok, mielőtt lenyomnám. Kevésbé izgulnék, ha egy tucat bérgyilkos várna odabent, de már megfogadtam, hogy nem fogok menekülni. Soha nem voltam az a típus, akit sokáig lebéníthat a félelem, és nem most fogom megadni magamat neki. Most, mikor a jövőm boldogsága múlhat rajta. Mikor az Ő boldogsága múlhat rajta.

Kinyílik az ajtó, a pillantásom tétován vetül az előttem álló férfira. Mielőtt lenyomtam a kilincset, fegyelmet erőszakoltam a szabadulni vágyó mágiámra, de az érzelmektől terhes, mélyvörös pillantás azonnal romokba dönt. Rá kell döbbennem, hogy nem csak magamat látom más szemmel, hanem őt is. Régen is vonzónak találtam, de most izgatott szikrákat gyújt a bőröm alatt a látványa. Nem merem elszakítani a tekintetemet az övétől, mert ha jobban végigfuttatom rajta a szemeimet, biztosan elveszek. A légzésem így is felgyorsul, szívem a torkomba szökik, a lépteim meginognak, a vérem felpezsdül. Rémisztő, mégis elevenebb és élettel telibb érzés, mint bármi, amit valaha tapasztaltam. Egyszerre akarok visszafutni a szobámba és örökké a függőjévé válni.

Kár, hogy a második már rég megtörtént.

Szavak nélkül nyújtja felém a kezét, én pedig hezitálva, de a tenyerébe csúsztatom az ujjaimat. Egy kis bizonytalansággal kutatom a lángoló szemek mélyén az alfája jelenlétét, de most csak egy szerelmes férfi türelmes érzelmeit találom ott. Egyszerre kelt bennem hiány- és biztonságérzetet, és a furcsa kettősség ráébreszt, hogy soha, de soha nem volt okom félni tőle.

- Esküvő? - tekintete ragyog, akár egy napfényben fürdőző oázis. Halvány ajkai elnyílnak, szeme megtelnek túlcsorduló boldogsággal. Annyira gyönyörű.

- Esküvő – ejtem ki újra a szót, amitól napok óta pihenő alfám is elégedetten megmoccan. Bár a szertartásunk legfontosabb részét az istenek már elvették tőlünk, megadhatom neki a többit, amit megérdemel. A családjaink jelenlétében. Hogy érezze, mennyit jelent a számomra.

Mégis a tökéletes pillanat egyetlen pillanat alatt kezd repedezni. Látom a háborgó hullámokat a tekintetében. A boldogságot mélybe rántó sötét örvényeket. Nem értem.

- A miénk? – talán csak ennyi a gond. Képtelen hinni a boldogságban, és abban, hogy nekünk is jogunk van hozzá. Apró mosollyal simítok füle mögé néhány puha szálat, amibe belekapott a közelgő sivatagi éjszaka hűvös érintse.

- Ki másé? – az örvények tovább szélesednek, minden örömet kiírtva a tekintetből, ami arra született, hogy boldogságot adjon a világnak. Mellkasomat összehúzza a bizonytalanság, ahogyan arcát fürkészem. Már nyoma sincs az én boldog Sharibomnak, helyette egy kétségbeesett, szomorú fiút tartok a karjaimban.

- Szeretném – szívem fájdalmasan nagyot dobban a beleegyezéstől, amit vártam. A beleegyezéstől, ami hamisnak tűnik a szájából. – Annyira csodálatos lenne, de nem tehetjük.

Az elutasítás szította düh lángjai éhesen esnek neki józan gondolataimnak. Nem értem őt. Már a Sharibom, ami többet jelent bármilyen esküvőnél. Miért ne köthetnénk meg az esküt újra, amit az istenek már megkötöttek helyettünk? Talán félreismertem őt. Talán minden boldogsága csak jól felépített színjáték volt.

- Miért? – próbálom féken tartani a lángokat, mielőtt felperzselnék őt. Karjaim testem mellé hullanak, ő pedig azonnal menekül. Alakját körbe öleli a háta mögött kirajzolódó sötétség. Az a sötétség, ami lassan engem is bekebelez.

- Nem köszönthetjük a népem képviselőit azzal, hogy szembe köpjük a Víz törvényeit – a puszta feltételezés is sértő, hogy szerinte képes lennék erre. Talán újra emlékeztetnem kell rá, hogy ki volt, aki megsértette egy nép törvényeit és évezredek óta szent szokásait? Talán szüksége van rá, hogy feltépjem az ostobasága okozta sebeket, amiket eddig próbáltunk a múlt lepleivel elfedni? Pont tőle nem várnám, hogy ilyen hibát olvas a fejemre. – Már így is sokan rossz szemmel nézték a Sharab Shalaevarunkat – próbál értelmet adni a visszautasításának, de már képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Nem érzek mást, csak dühöt és sértettséget.

- Ez egy Tűz szertartás, Eryn. A Tűz törvényei érvényesek a résztvevőire – nem számít mit gondolnak a Víz ostoba mágusai. Már azért hamuvá kéne égetnem őket, hogy így vélekednek a legszentebb szertartásunkról. Ha tudnák, hogy nem önként választottuk ezt. De a többség abban a hitben él, hogy én voltam, aki elragadta tőlük a hercegüket. Pedig a hercegük volt az, aki az ostobaságával hozzám kötötte magát.

Azért akartam, hogy ide jöjjenek, hogy Eryn boldog legyen, nem azért, hogy elvegyék tőlünk a boldogságot. Talán hibát követtem el. A népe közelsége elfeledtette vele, hogy már kiknek tartozik igazán hűséggel. Ő a Tűz koronahercegének Sharibja. Az oldalamon fogja vezetni a népet, akiknek a szokásait éppen próbálja megkerülni.

- Attól még, hogy mások a törvényeitek rá, a házasság házasság marad. A népem szemében még nincs jogom hozzá – a tekintetében tajtékzó hullámok a magasba szöknek, nekifeszülve az én haragomat tápláló lángoknak. Erről megfeledkeztem. Eryn a népe szemében még csak egy gyermek, aki nem házasodhat. De ő már nem hozzájuk tartozik. Még a lelkemet égető izzó parázson át is kezdem megérteni az ellenkezése okát. Megértem ugyan, de el nem fogadom. Nem próbálhat örökké megfelelni két népnek. Idővel döntenie kell, hogy a vitás kérdésekben melyik oldalra fog állni. És ha ez még mindig kérdés benne, akkor egyelőre nincs miről beszélnünk.

Talán az lenne a legjobb, ha hazautazna a népével, míg fel nem nő. Akkor talán képes lesz megérteni, hogy az uralkodók élete nem olyan egyszerű, mint amilyennek ő gyermeki naivitással látja. Bár megtehetnénk. De akkor sosem tisztelné őt a Tűz népe.

Mielőtt megpróbálhatnám elfojtani haragomat, és visszatérni a józan gondolatok homokmezőire, ajkai olyan szavakat formálnak, amik pokolba taszítják elmémet.

- Ezt még Phraan is tiszteletben tartotta.

Nyers, pusztító dühöm átitatja mágiámat. Alfám acsarkodva követel elégtételt. Máskor talán képes lennék láncon tartani őt, de nem most. Nem így. Túl rég óta próbálom visszafogni Eryn kedvéért. Túl rég óta próbálom halogatni érte az elkerülhetetlent. És ő ezzel hálálja meg. Összehasonlít azzal, aki korábban jogot formált rá. Egy semmirekellő, gyengejellemű bétával, aki egy csapatot képtelen lenne elvezetni, nem, hogy egy egész országot.

A sértettség és alfám birtoklási vágya már túl sok. Utolsó tiszta gondolataim is hamuvá lettek. Nincs más, csak a forró, perzselő undor. A vörös és narancs lángok, amik átszínezik a világot körülöttem.

- Ne vedd a szádra annak a talpnyalónak a nevét – undorodva formálom a szavakat. Alfám tombolva próbálja apró cafatokra tépni az emlékképet, ahogy az a senki megpróbál a párjához érni. Ahogy leereszkedve szól a Sharibomhoz, akit sosem érdemelt meg.

Ezt a sivatagi férget tartja jobbnak nálam.

- Többet tiszteletben tartott a szokásainkból, mint a Sharibom – mert volt választása. Tőlünk az istenek elvették ezt. A Föld várhatott Erynre, a Tűz viszont azonnal megkapta őt, amint a kötésünk létrejött. Ezt kell tiszteletben tartania. Ezt kéne megértenie. Talán a népem sok mindenben képes megváltozni majd a túlélésért. Sok mindenben képes lesz engedni az elfogadásért. De ebben nem. Az isteneink döntésével nem szállunk szembe. Az én népem istenei már leharcolták ezt az övéivel. A Tűz nyert. A Sharab Shalaevar hozzánk kötötte Erynt. Hozzám kötötte. A kora innentől mit sem számít nekünk.

- Honnan jött most ez az egész? – kezdem unni az ostoba, értelmetlen vitát. Ő nem fog engedni, ahogyan én sem. Az engem fürkésző oáziskék tekintetek nem egy ártatlan gyermekhez tartoznak, aki nem áll készen rá, hogy saját döntéseket hozzon. Ez a pillantás egy hercegé. Egy hercegé, aki ragaszkodik az igazához.

Egy hercegé, akit összezavart a két nép irányába húzó hűség.

A felismerés nincs segítségemre. Túlságosan éhes lángokat engedtem szabadjára. Lángokat, amik készek mindent felemészteni körülöttem. Megértem őt, és mégsem. Mindig is a sivatagba vágyott. Mindig is a sivataghoz tartozott. Egyetlen vízmágus sem lett volna képes úgy beilleszkedni, mint ő. Nem egy szerepet játszott az udvarban, hanem végre önmaga lehetett. Láttam a mosolyában. Hallottam a nevetésében. Éreztem minden pillantásában, amit a sivatagra vetett. Tehetségesebb, mint sok igazi tűzmágus. Mégis egy másik népnek akar megfelelni.

- Valakinek képviselnie kell őket is, Dahwara – képviseli őket a királyuk. A két megmaradt hercegük. A diplomata, aki ide érkezett velük. Miért akarja magára venni a feladatot, amit nem is rá szabtak ki? A feladatot, ami szépen lassan megtöri? Látom a csituló hullámokban és a megereszkedő vállakban. Ő is kezd belefáradni ebbe az egész ostobaságba. – Lehet, hogy a Sharab Shalaevar éjszakáján a Tűz birodalom hercegévé váltam, de soha nem szűnök meg a Víz hercege is lenni – ostobaság. Nem akarom tovább hallgatni ezt. Nem bírom tovább nézni a küszködését. Hátat fordítok neki, mielőtt csak tovább rontanék a helyzeten. Mielőtt rázúdítanám minden haragomat. Nem tudok olyat mondani, ami segíthetne neki meghozni ezt a döntést. Pedig meg kell hoznia. Elfogadnom, hogy a Víz népe itt van, mert szükségünk van rájuk. Mert boldoggá teszik Erynt. De ha ilyen nehéz helyzetbe hozzák őt, talán rossz döntést hoztam. Talán más megoldást kéne találnunk a szárazság ellen. Kelletlenül fordítom vissza fejem, hogy eleget tegyek gyengéd érintése kérésének. Megtört tekintete csak elmélyíti az ellenszenvet, amit az ide érkezettekkel szemben érzek. Miért nem értik meg, hogy Eryn ide tartozik, és többé nem lehetnek elvárásaik felé? – Ők is a népem. És remélem, a tiéd is – nem. Ők sosem lesznek az én népem. Csak a nép, ahonnan a Sharibom származik. Én egyetlen népnek tartozom felelősséggel. Mégis, pusztító kényszert érzek, hogy elűzzem valahogy a kétségbeesést Eryn szemeiből. De nincsenek hozzá eszközeim

- Rendben, akkor nem lesz esküvő. Nem lesz ünnepség – ez az egyetlen, amit tenni tudok. Megadom neki ezt az apró győzelmet. Elfogadom a visszautasítást, és az ezzel járó csalódottságot. Azt hittem boldoggá tudom őt tenni. Tévedtem. Talán nekünk nem írtak ilyen végkifejletet. Nekünk csak viták, fájdalom és végül a veszteség marcangoló ridegsége marad.

Ismét elfordulok tőle, jelezve, hogy nincs több mondanivalóm. Azt hittem kezdem megismerni őt. Egyre közelebb éreztem magam a más birodalomból rám kényszerített Sharibhoz, aki olyan volt, mintha mindig is közénk tartozott volna. Tévesen azt feltételeztem, hogy az elfogadásomra vár. Arra, hogy önként fogadjam el őt, ne csak az istenek parancsa miatt. Megtettem. De hiba volt.

Bármennyire is fortyog bennem a düh, bármennyire is megsértett a szavaival, nem vagyok képes ellenállni az érintésének. Testem remegve fogadja gyengéd ujjai simítását. A vágy, amit napok óta próbálok elnyomni, lassan a haragom fölé kerekedik. Nem tehetem. Amíg a családja itt van, nem engedhetek ennek a követelésnek.

- Dahwara – nevem az ajkain még mindig olyan csodálatos, mint a sivatagi szél pergette puha homok rezgése. Félig lehunyt szemekkel próbálom távol tartani magamtól a barlang falairól visszaverődő, nyöszörgésbe fulladó sóhajok emlékét. Bár ott ragadhattunk volna annak a pillanatnak a boldogságában. Ujjai összefonódnak az enyémekkel, mintha itt akarna tartani maga mellett. Pedig most nincs szüksége rám. Nincs szüksége a törődésemre és szeretetemre, hiszen alig pár perce utasított el mindent, amit adni tudtam. – Mi lenne, ha tartanánk egy eljegyzési ünnepséget helyette? Írhatnánk egy szerződést. A népem hagyományai szerint.

Ostoba. Ostoba kölyök.

A harag lángjai forrón égetik bőrömet. A körülöttünk lobogó fáklyák fénye vakító fehérarany színt ölt, fenyegető ragyogással vonva be a folyosót. Eltépem kezeinket, hogy magamhoz ránthassam őt. Tekintete őszinte döbbenettel ragyog fel rám, finom vonásait az értetlenség mélyíti el. Olyan ostoba. Tudatlan. Tapasztalatlan. Gyermek.

- Eljegyzés? Szerződés?! A Sharibom vagy – van egyáltalán foglama arról, hogy miket beszél? Valószínűleg nincs. Újra és újra megaláz. Mintha minden tettének és döntésének ez lenne a titkolt szándéka. Már a feltételezés is, hogy a jegyesem lehetne… A fáklyák lángja már a plafont nyaldossa. – Az esküvő is csak formalitás lett volna, egy haszontalan eljegyzési szerződés pedig a kötelékünk meggyalázása – a Sharab Shalaevar szentebb és mélyebb kötelék, mint bármi, amit az ő szokásaik megalkothatnának. Olyan szinten tartozik hozzám, amit egyetlen vízmágus sem érthet meg.

Nem értenek ők semmit.

Egy olyan nép szokásairól beszélünk, akik gyakrabban váltogatják a partnereiket, mint én a csizmámat. Ez a célja? Ezt hiszi könnyedén megválhat majd tőle, amikor csak kedve tartja? A mi kötelékünket nem lehet elszakítani. Sem egyenértékűvé tenni egy értelmetlen jegyességgel.

Mégsem érti meg. Csak fejét rázva menekül el szorításomból. Dühödten pillantok le formát öltő karjára, ami egy pillanattal ezelőtt még mágikus víz volt. Megint ezt csinálja. Megint elementál formát öltve menekül.

- Nem haszontalan – ellenáll dühös lángjaimnak. Ajkait összeszorítva, állát felszegve tűri a körlöttünk hullámzó forróságot. Nincs szükségem jegyességre, ahogyan szerződésre sem. Nem vágyom kikényszerített szövetségre Eryn nélkül. Nem is működne. Ha őt elveszítem, csak egy jelentéktelen papír marad néhány aláírással. Ardryll nem tartaná magát hozzá, ahogyan valószínűleg az apám sem. Eryn nem érti, hogy ez a szövetség törékeny. Az egyetlen dolog, ami egyben tartja, az ő. Nem a szokások, nem a törvények, hanem az ő létezése. Az ő boldogsága. Amit megtagad magától, hogy megfeleljen nem létező elvárásoknak.

- Ha nem lenne haszontalan, még mindig a Föld birodalmához tartoznál – szűröm fogaim közül a nyilvánvaló tényt, amitől a gyomrom is felfordul. Ha annyira fontosak lennének a szövetségeik, nem rúgták volna fel egy elfeledett nép elfeledett hagyományai miatt. Mégis megtették. Mert a Sharab Shalaevar erősebb és szentebb, mint bármi a négy birodalomban.

Miért nem látja ezt?

- A te Birodalmad pedig háborúban állna három másikkal – nem enged az igazából. Hiába az undor, amit látok az arcára rajzolódó ráncokban. Tudja, hogy mindig közénk tartozott. A szerződés csak egy papír volt, ostoba, értelmetlen dolog. Az istenek oda hozták őt, ahová valóban tartozott. Ha nem jött volna magától, vállaltuk volna a háborút. Illetve… az ő népének kellett volna vállalnia, hiszen az ő meggondolatlansága vezetett ide.

Még a háború is tisztességesebb lett volna, mint az, amit most teszünk egymással. Ez az értelmetlen vita két nép között. Két herceg között, akik a sajátjaikat akarják képviselni. Eryn csak azt felejti el, hogy kiknek tartozik hűséggel. Bár emlékeztethetném rá. De elzárkózott. Ahogyan én nem látok túl haragomon, ő beleragadt a kényszeres megfelelni vágyás futóhomokjába. Már nem egyazon sivatagot járjuk. Ő egészen más dűnéket lát, mint én.

Most először nem tud megnyugtatni az érintése. Most először nincs rám hatással a Sharabomra csúszó gyengéd érintés. A tekintet, ami felragyog rám, tele van kétségbeeséssel, reménytelenséggel és könyörgéssel. Mégis egyetlen feszült rezgést vált csak ki alfám védelmező ösztöneiből. Eryn maga az, aki gyengíti a köztünk lévő köteléket. Minden létező szavával megsértve engem, és földbe tiporva azt, amit adni akarok neki.

És ismét csak mélyebbé teszi a köztünk húzódó szakadékot.

- Ha nem teszed meg a Víz tiszteletére vagy a szövetség megerősítéséért, mi lenne, ha megtennéd értem? Sokat jelentene, ha ilyen módon is hozzád tartozhatnék – nem érti. Ő már hozzám tartozik. Nincs olyan része, ami ne lenne az enyém. Ahogyan minden lélegzetvételem és szívdobbanásom már hozzá tartozik. Nincs szükségünk jegyességre. Nincs szükségünk esküvőre. Nincs szükségünk a népe elfogadására. Bármit is tesznek. Eryn az enyém.

Örökké.

Dühösen ragadom meg tincseit, és feszítem hátra fejét. Az arcába akarok üvölteni. Le akarom csókolni ajkairól ezeket az ostoba szavakat. Azt akarom, hogy érezze a megalázottság ízét a nyelvemen. De nem teszem meg. Képtelen vagyok bántani őt. Képtelen vagyok fizikai fájdalmat okozni neki.

Mert minden ostobasága ellenére, szeretem őt.

Ezért fáj annyira, hogy nem ért meg.

- Minden létező módon hozzám tartozol, Neleryn. Az istenek tettek róla – emlékeztetem őt a fájdalmas igazságra, mielőtt ellökném magamtól. Ha egyetlen pillanattal is tovább maradok, azt a keveset is elpusztítom, ami kettőnkből maradt. Megszegem az egyetlen Víz törvényt, amit próbálok betartani.

Üres, reményvesztett pillantásának emléke elkísér. Nem látom a folyosókat, hiába lobbannak fényes lángra a fáklyák és parázsgömbök. Nem látok mást, csak hátrahagyott Sharibom meggyötört arcát. Miért vagyunk erre kárhoztatva? Miért kell folyton fájdalmat okoznunk egymásnak? Az istenek kegyetlenül büntetnek minket az őseink hibáiért.

Az a néhány szolgáló, akivel találkozom, a falhoz húzódva próbálja elkerülni haragomat. Nem is igazán látom őket, inkább csak érzékelem a jelenlétüket. Minden érzékem ki van hegyezve a környezetemre. Mert ez a kastély az alfám területe. De most nem maradhatok itt. Szükségem van a sivatag békéjére, hogy az én tomboló lelkem is elcsitítsa. Az elmémben kavargó homokvihar éles szemcséi lüktető sebeket hagynak maguk után, amit csak még kínzóbbá tesz az izzó parázs. Mintha a saját erőm akarna felemészteni. Jól tudom, hogy nem csak a düh miatt érzem mindezt. Már nem halogathatom túl sokáig.

Az istállókhoz érve a lovak feszült prüszkölése térít magamhoz, és ébreszt rá, hogy túl nagy forróságot keltettem magam körül. Koncentrálva próbálom megzabolázni energiáimat, de nem járok sok sikerrel. Az egyetlen, ami most segíthetne pontosan ugyanaz, ami csak még beljebb taszítana a lángok ölelésébe.

A Sharibom érintése.

- A sivatagba készülsz – fel sem pillantok a Fayiz állása mellé készített csomag ellenőrzéséből. Minden szükséges itt van, ha hirtelen kéne elhagynom a palotát, bármilyen okból is történjen.

- Afrah – mormogom halkan. Nem tudom mit keres itt, de nem érzem magam késznek a felesleges bölcseleteire.

- Nem ez életed legjobb döntése – szívesen az arcába vágnám, hogy fogalma sincs miről beszél, de nem így van. Túl jól ismer. Egyedül és feszülten távozom, és pontosan tudja, hogy ez mit jelent. Egyszer gyerekkoromban ő maga hozott vissza egy ilyen kirohanás után. Eszméletlenül, élet és halál között lebegve.

- Nyugtasd majd meg az anyámat – figyelmeztetésével nem foglalkozva húzom meg a szíjakat Fayiz nyergén. Már nem vagyok az az ostoba gyermek, aki egykor. Az anyám azonban ugyanúgy félteni fog. Az ő szíve mindig puha, ha a gyermekeiről van szó. Elég embernek okoztam ma már fájdalmat, neki nem akarok.

- Nem ő az egyetlen, aki aggódni fog érted – vonásaim megfeszülnek, ujjaim görcsösen szorítják a kantár szárát. A ma történtek után kételkedem ebben. Talán azt fogja kívánni, hogy vesszek oda a sivatagban.

Nem. Ő sosem tenne így.

Mert lehet, hogy alfának született, de a szíve egy omegáé.

Az lenne a feladatom, hogy óvjam azt a szívet, de újra és újra összetöröm. Nem tudom mit kéne máshogy csinálnom.

- Figyelj rá is… kérlek – suttogom alig hallhatóan, miközben kivezetem Fayizt, és felpattanok a nyeregbe. Az éjszakai hűvös szél belekap tincseimbe, mielőtt fejemre húzhatnám kendőmet.

- Mindig figyelek – hátra sem pillantva vágom sarkamat a türelmetlen mén oldalába. Ahogy a palota és a város falait magam mögött hagyom, úgy nyugszik le a lelkem.

A sivatag gondoskodó szerelőként ölel magához, én pedig boldogan vetem magam a karjai közé.

oOoOo

Két órányi erőltetett lovaglás után érzem meg először az éjszaka jeges érintését. Két óra. Ennyire volt szükségem ahhoz, hogy dühöm többé te tegye izzóvá és elviselhetetlenné a levegőt körülöttem. Fayiz feszült zihálása elnyomja az egymáshoz surlódó homokszemek borzongató zizegését. Kimerítette a tempó, és a belőlem áradó mágiával való küzdelem. A bűntudat halovány szikrái izzanak fel bennem mikor lelassítom lépteit az elhagyatott, homokba olvadó pihenőhely szélén.

Az alacsony, kövekből kirakott félkör alakú falak már szinte teljesen eltűntek a sivatag éhes gyomrában. A közepén lévő lefedett kút körvonalai azonban szépen kirajzolódnak, hiszen csak pár hete jártunk itt.

Erynnel.

Ujjaim megszorulnak a gyeplőn, lovam prüszkölve rángatja meg fejét a vibráló hőség nyomán.

- Mióta nem használjátok ezt a helyet? – fáradtan csúszik le lova nyergéből, tekintetével a számára sötétbe vesző tábort kutatva. Szinte öntudatlanul gyújtok néhány parázsgömböt, hogy segítsem őt. A rám ragyogó zafírkék szemekben csillogó hála összehúzza a mellkasomat.

- Több mint egy éve elapadt a kút, így át kellett rajzolnunk a karavánok útvonalait – egykor ez volt két oázis között a legbiztonságosabb és legrövidebb út, de a szárazság ezt is elvette tőlünk. – Azóta a sivatagnak ez a része elérhetetlen azok számára, akik nem akarják a szomjhalált kockáztatni.

Kendőjébe belekap a szél, szemeit lehunyva hagyja, hogy hófehér szempilláin megüljenek a finom homokszemcsék.

Annyira gyönyörű.

- Érzek vizet, de elég mélyen – hangja beleolvad a sivatag csendes zenéjébe. Nem értem hogyan élhetett egy állandóan zajos, rohanó birodalomban. Ő közénk illik. Vajon az istenek szándékosan teremtették őt rossz helyre, hogy aztán egymáshoz vezessenek minket? – Ezért hoztál ide? – felemeli rám a ragyogó égboltot idéző pillantását. Minden benne van a tekintetében, amire a népemnek szüksége van. Amire nekem szükségem van. A gondoskodás, a szeretet, és a zubogó élet.

- Megpróbálkozhatsz vele, ha szeretnél – elveszem tőle a kantárszárat, és mindkét lovat kikötöm a homok lepte itató mellé. – És ha nem meríted le magad teljesen.

- Nagyon pletykásak a testőreid.

- Csak vigyáznak rád.

Mély sóhajjal űzöm el az emléket, és próbálom figyelmen kívül hagyni a mellkasomban égő ürességet. Vele kellett volna visszajönnöm ide, ahogy azt megbeszéltük. Sikerült felcsalogatnia a kút vizét, de nem volt biztos, hogy hosszú távon meg is marad. Egy újabb éjszakát akartunk itt tölteni kettesben, mikor leellenőrizzük.

De lehet, hogy már egyetlen éjszakát sem fogunk együtt tölteni.

Kikötöm Fayizt, és a kúthoz lépek, leseperve róla a felesleges homokot. A fedél könnyen mozdítható, és amint félrerököm, rögtön megcsap a párával telt levegő kincset érő illata. Ajkaim akaratlanul is egy apró félmosolyra húzódnak.

- Tudtam, hogy sikerülni fog – mormogom büszkén, de azonnal keserűség árad szét a számban. Nyugalmat és békét vártam a sivatagtól, de kezdem azt hinni, hogy Eryn nélkül nehezen fogok ráakadni.

Hosszú évek gyakorlatával készítem fel a táborhelyet néhány éjszakányi tartózkodásra. A sátor kifogástalan állapotban van, de még nem engedek a pihenés csábításának. Még túl sok kérdés, érzelem és feszültség kavarog bennem. Addig nem találok majd nyugalomra, míg ezt nem rendeztem.

A nyeregtáskából előszedett öt aranytányért magamhoz véve sétálok fel a legközelebbi dűne tetejére. Körben lepakolom őket a puha homokra, és csepegtetek rájuk néhány cseppet az olajból, amit Afrah csempészhetett a táskába. Tudta, hogy erre van szükségem. Csak az istenek látják honnan, de tudta. Ahogyan mindig.

A csillagok segítségével megkeresem az irányt, ahol elsőként pillanthatom majd meg az új életre ébredő Napot. Szemeimet a mélyfekete sötétségbe burkolódzó dűnékre függesztve kezdek megválni ruháimtól. Megborzongok a fagyos szellő érintésétől, de boldogan fogadom, mint egy rég nem látott szeretőt. A feleslegessé váló anyagokat távolabb dobom a körtől, míg nem már semmi sem áll közém, és örök szerelmem ölelése közé. Lehunyt szemekkel engedem, hogy a homokszemek néha puhán, néha fájdalmasan élesen simítsák végig bőrömet. Hosszú percekig tart, míg érintésük segít elszakadni a valóságtól. Míg segít ledönteni a falakat, amiket én magam húztam a mágiám köré.

A forróság egyszerre válik elviselhetetlenül fullasztóvá és otthonosabbá, mint bármi a világon. A homok halkan sercegve enged mágiám hatalmának. A szemek összeolvadnak egy sokkal erősebb, kemény, és mégis lehetetlenül törékeny egységet alkotva. Elementál formám üvegéé formálja a környező talajt, ahogy lassan leereszkedem rá. A tálakban lobbant izzó lángok lassan párolgó olaj illatával itatják át a levegőt, egyszerre tompítva el és élesítve ki minden érzékemet. A testem már abból a mágiából áll, amit mindig próbálok az uralmam alá hajtani. Az engem alkotó lángok éhesen emésztik fel dühömet és sértettségemet. Több méter magas tűzoszlopok szöknek a magasba körülöttem, elvezetve a feleslegesen vakító érzelmek kavargását.

Ez az a tombolás, amit nem láthat más. Ami nem illik a koronaherceghez, akitől egy egész birodalom vált megváltást. Nem láthatják, mert azt hinnék ugyanúgy elvakít a saját hatalmam, mint a nagyapámat. Azt hinnék a mágiám irányít engem, és nem fordítva. De fogalmuk sincs mit jelent ekkora erőt féken tartani. Fogalmuk sincs mennyire nehéz, ha az érzelmeid kiapaszthatatlan lángokból táplálkoznak.

- Nem akartam felgyújtani Jana babáját! – könnyes arccal szorítom magamhoz felhúzott térdeimet, elrejtőzve a puha anyagok között. Már nem vagyok kisgyerek, nem sírhatok.

- Tudom kicsikém – gyengéd hang kúszik be a szekrény zárt ajtaján. – Mi lenne, ha előbújnál, és elmondanád mi történt?

- Nem fogsz kiabálni velem?

- Nem – vakító fény szűrődik be, amitől hunyorognom kell. – Megígérem – engedem, hogy kihúzzon a varrásra váró drága szövetek közül, egyenesen a karjaiba. Úgy kapaszkodok belé, mintha még mindig kisbaba lennék. Pedig Jana a baba.

- Túl hangosan sírt, és felidegesített. Nem tudtam a leckére figyelni, amit Nasir adott. Csak azt akartam, hogy elhallgasson végre. Rákiabáltam, de… - hangosan szipogva pislogok fel a gyengéden mosolygó arcba, ami a világot jelenti. – Esküszöm, hogy azonnal elvettem tőle, amikor égni kezdett, de ő csak tovább sírt, én pedig még dühösebb lettem – a világ elhomályosodik a könnyektől. – Ne mondd el apának!

- Nem fogom – gyengéden simít végig a hajamon.

- Miért vagyok ilyen ügyetlen?

- Nem vagy ügyetlen kicsim – egy puha kendővel kezdi letisztogatni az arcomat.

- Apa sosem tenne ilyet.

- Apád egyszer annyira zavarba jött mikor megismert, hogy a saját lova sörényét gyújtotta lángra – kuncogva érinti ajkait a homlokomhoz. – De ez maradjon a mi titkunk. – mutatóujját az ajkai elé teszi, én pedig bólogatva utánzom le a mozdulatot. – Te pedig, sokkal erősebb vagy mindenkinél. Az érzelmeidet átitatja a mágiád. Heves a dühöd, perzselő a makacs ellenállásod, a szerelmed pedig lángra fogja lobbantani a palotát.

- Nem értem.

- Majd megérted, ha megtalálod, aki méltó hozzád.

Megtaláltam.

Eryn az, akiért képes lennék felperzselni a világot. Egy ostoba vízmágus gyermek, aki észrevétlenül lopta be magát a szívembe, és többé nem is fogja elhagyni azt.

A felismerés, és a makacs Sharibom iránt táplált érzelmek meleg narancsszínűre festik a lángokat. A nyugovóra térő Nap színei.

A vitánk újra és újra lejátszódik bennem, de most látok minden hibát, amit korábban a dühöm miatt nem vettem észre. Minden hibát, amit én és ő elkövettünk. Minden rosszkor kimondott szót, ami lassan csordogáló lávaként égetett szakadékot közénk. Hibáztunk. Hibáztunk, mert nem ismerjük eléggé sem egymást, sem egymás népét. Nem volt elég időnk, hogy megtudjunk mindent, amit egy Sharibnak tudnia kell a párjáról.

És talán már soha nem is lesz erre időnk.

A lángok mélyvörös színt öltetnek körülötem ahogy átitatódnak kétségbeesett tehetetlenségemmel. Megszínezi őket a fájdalom, amit Eryn elvesztésének gondolata kelt bennem.

Azt akarom, hogy mellettem maradjon. Hogy számtalan vitát vívhassak még vele. Hogy lássam a dacos hullámokat a viharos óceán tekintetekben. Talán azt hiszi, hogy behódolást várok tőle, pedig ez az, amire a legkevésbé van szükségem. Csak az elfogadása kell. Hogy azt lássa az alfájából, amit rajta kívül senki sem láthat.

De hagytam neki időt és lehetőséget, hogy meglássa?

Nem tudom.

Nem.

Olyan kevés időnk maradt.

oOoOo

Kimerülten, égő szemekkel figyelem a Hold homokra festett ezüst ösvényét. Az ösvényt, ami visszavezet Al Selarhímbe. Visszavezet Erynhez. Legszívesebben hátra hagynék mindent, hogy ne kelljen több időt távol töltenem tőle, de így is túl sok felelősség elől bújtam ki a napokban. Tartozom neki annyival, hogy vigyázok a családjára, míg a határra nem érnek. Igaza volt, nem próbáltam megismerni őket, pedig sokat jelentenek a számára. Akik neki fontosak, nekem is azok kellenének, hogy legyenek. Többször nem követem el ezt a hibát.

A sivatagban töltött idő sok mindenre ráébresztett. Az elementál forma felemésztette szinten minden mágiámat, több mint egy fél napot töltöttem ájultan a sátorban, de azt mondhatom, hogy megérte. A gondolataim tisztábbak, mint az elmúlt hetekben bármikor. Már tisztán látom mennyire ostoba és érzéketlen voltam. Mindketten hibáztunk, de én hibáztam nagyobbat. Azzal, hogy elfutottam, megfosztva magunkat a kevés időtől, amink még hátra van. De nem tudom, hogy készen áll-e rá, hogy lássa minden oldalamat.

Vagy hogy én készen állok-e teljesen megnyílni előtte.

De ha nem teszem, el fogom veszíteni őt.

- Örülök, hogy végül csatlakoztál hozzánk, Dahwara herceg – megrezzenve pillantok fel a mellettem álló légies alakra. Az arcát kendő takarja, de szemei ezüst csillogása versenyre kel a holdfénnyel. Az apró ráncok elárulják mosolyát.

Nem hallottam őt közeledni. Lopva mögé pillantok, de a lábnyomai kirajzolódnak a puha homokban. Tehát nem lebegett. Vagy az én figyelmem tompult el, vagy a levegőmágusoknak több titka van, amikről nincs tudomásunk.

- Hercegnő – az illemszabályokat betartva biccentem meg a fejemet felé. Hamarosan talán uralkodóvá válik, de most még azonos a rangunk. Ráadásul már ő is a családom része, ahogy Eryn erre próbálta felhívni a figyelmemet. – Bocsátsátok meg az eltűnésemet – meglepően könnyen jönnek számra a szavak. Még sosem volt ennyire könnyű elismerni a hibámat.

- Az lepett volna meg, ha minden zökkenőmentesen zajlik – kérdő pillantásomra csak egy kendő alatt kiszélesedő mosoly a válasza. A tekintete túlságosan árulkodó. Ha mindig ennyire nyitott, nem fog jó uralkodó válni belőle. De nem áltatom magam, és nem becsülöm le őt. A nagyhatalmú omegák a megtévesztés igazi mesterei. – Ti alfák mind reménytelenül makacsok vagytok – szórakozottan legyint, miközben leül mellém. Illetve nem teljesen, mert néhány centivel a homok felett lebeg, hogy elkerülje a mindenhová bekúszó homokszemcsék érintését. Nem ítélem el ezért. Sem a szavaiért, hiszen igazak. Egy alfát pedig senki sem ismer jobban egy omegánál. – De ha elfogadsz egy kéretlen tanácsot: Eryn szíve csodálatos kincs, de nem sérthetetlen – arcom megrándul, amit szerencsére nem lát. Ha érzi is megrezdülő mágiámat, teljesen figyelmen kívül hagyja. Már én is rájöttem erre. Értem, hogy miért hivatkozik kincsként erre a fiúra. – Jobban kell rá figyelned, ha nem akarod elpusztítani, és birodalmak haragját magadra vonni – dühöm csak egy alig pillanatra lobban fel, mielőtt elcsitítanám. Avis egy apró fejmozdulata árulja csak el, hogy ezt már ő is érezte. Ha nem merítettem volna ki magam teljesen, most nagyobb bajban lenne. De így tudom, hogy nem szánta nyílt hadüzenetnek a szavait. Ez tényleg csak egy jótanács volt, amit attól kaptam, akinek igazán fontos a Sharibom. És aki annak az oldalán fog vezetni egy birodalmat, aki kész lenne végezni velem, ha ártok a fiának. Talán sértő a feltételezés, de most nem tudom meghazudtolni. Igazuk van. Nem bánok úgy a Sharibommal, ahogyan megérdemelné.

Tekintetem a távolban pihentetve figyelem a dűnék fölött szálló denevérek táncát. Egy közeli barlangrendszerből érkeztek, amit Rasiddal fedeztünk fel gyerekként.

- Remélem mindezek ellenére élveztétek az itt töltött időt – töröm meg a csendet, elterelve a beszélgetést egy kevésbé kényes mederbe. Elfogadom a tanácsát, de azt nem várom meg, hogy kioktasson.

- A sivatagotok meglepően gyönyörű – őszinte tisztelettel pillant a homoktengerre, még ha ő nem is láthat belőle annyit, amennyit én. – Remélem nem utoljára járhattam itt – nehéz eldönteni, hogy attól tart a Tűz ismét lezárja a határait, vagy attól, hogy hamarosan elveszítjük Erynt, és nem lesz miért ide utaznia az alfája oldalán.

- Mindent megteszünk, hogy a Tűz nyitott maradjon a többi birodalommal szemben – a kevésbé fájdalmas válasz mellett döntöttök. Eleget gondoltam Eryn elvesztésére a napokban, nem akarom, hogy a családja is ilyen fájó gondolatokkal távozzon.

- Örömmel hallom. A húgodat kár lenne a dűnék közé zárni egész életére – szavai baljós aggodalmat keltenek bennem. Feszülten pillantok le rá, de könnyed légies nevetéssel rázza meg a fejét. – Nyugalom, eszemben sincs házassági ajánlattal előállni – megnyugodva biccentek, ismét a sivatagtól várva békét. Az ellenkezője jobban meglepett volna. A népeink sosem kedvelték egymást igazán, és a Levegőre, ha tehette távol maradt az érdekházasságok megkötésétől. Ha lehet hinni a tekercseinknek. Megértem őket. Egy omegákkal teli uralkodócsalád helyzete kiszolgáltatottabb lehet a mi világunkban. Anyám szerint pedig jobban kedvelik a valódi szerelmen alapuló házasságot, mint azt, ami papíron köttetett.

Az omegák és a szeretetre alkotott lelkük.

Pont, mint Eryn lelke.

- Jana mindig is más birodalmakba vágyott – erőszakkal tépem el gondolataimat Sharibom mellől.

- Talán nem is kéne megtagadnotok tőle – elgondolkodva hallgatom a szavait. Talán igaza van, és Jana olyan kapocs lehet, ami nem csupán egyetlen néppel köt minket össze. De még nem most. Most még kora. – Okkal születnek béták az alfákkal teli családokba.

- Ő még csak gyermek – mormogom feszülten. A puszta gondolat, hogy el kell őt küldenem a palota biztonságából, mázsás súlyokat pakol a mellkasomra.

- Egyetlen fiatalt sem szabad lebecsülni. Ez volt az elődeink legnagyobb hibája – és Aurórának még most is ez a legnagyobb hibája. Nem látja, hogy a trónját régen át kellett volna engednie a fiatalabbaknak. A lánya szebb jövőt hozhatna a népe számára.

Azonban nem vagyok annyira ostoba, hogy ki is mondjam ezeket a sértő gondolatokat.

- Lassan folytatnunk kell az utunkat.

- Helyes, még néhány perc, és Madeleine maga rángat el engem a közeledből – szórakozottan pillant hátra Eryn anyjára, aki azóta a közelből figyel kettőnket, hogy Avis csatlakozott hozzám. Megértem őt. Nem adtam neki túl sok okot a bizalomra. – És minél hamarabb érünk a határra, annál hamarabb visszatérhetsz a Sharibodhoz – feláll mellettem, leporolva a ruháját, amit valójában egyetlen porszem sem értintett. – Köszönöm a beszélgetést, Dahwara herceg – biccentve hagy magamra, és siet az alfájához, hogy megnyugtassa.

Egy rövid pillantást vetek csak rájuk, de ez is elég, hogy felszítsa bennem a vágyódás lángjait.

Vissza kell térnem Erynhez.

oOoOo

Hosszú léptekkel szelem a palota kihalt folyosóit. Feszültségem minden egyes átkutatott hellyel csak tovább nőtt. Nem találtam Eryn sehol, és senki sem tudta megmondai hová ment. Végül ráakadtam egy szolgálóra, aki látta őt a fürdők felé sétálni Hazizzal. Még szerencse, hogy ebben a palotában a falnak is füle van.

Az alsóbb szintekre érve azonnal megérzem a rendellenesen nehéz, páradús levegőt. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy néhány fürdőt újra használatba vettünk a vendégeink megtévesztése miatt. Az ő megtévesztésük, és a Tűz boldoggá tétele miatt. Rég volt már ilyesmiben része egy szomjazó népnek.

Haziz azonnal kihúzza magát, amikor meglát. Kérdő pillantásomra csak egy bólintással válaszol, és kitárja előttem az ajtót. Az olajoktól terhes pára mellbe vág, ahogy belépek a parázsgömbökkel megvilágított medencék közé. Tekintetem Erynt kutatja, de nem találja őt. A mardosó aggodalom, és növekvő pánik homokvihara fájdalmasan tép belülről. Talán csak lemerült valahol. Talán csak…

- Eryn! – a rémület teljesen átitatja hangomat. Gondolkodás nélkül gázolok a medencébe, ahol a parázsgömbök fénye rendellenes fodrozódáson tört mert. Egy elementál alakon. Eryn vízzel összeolvadó testén.

Nem.

Ez még nem lehet az.

Kétségbeesés markol a szívembe, a lehetőségtől, hogy talán túl későn érkeztem. Hogy a saját ostobaságom elvette tőlem azt a pár napot, amink még maradt. De nem. Azt érezném. Az elvesztése okozta fájdalom összeroppantana, ha valóban megtörtént volna. Ez csak meditáció lehet, vagy hasonló.

A nadrág hozzátapad bőrömhöz, csizmám megtelik vízzel, de nem érdekel. Semmi sem érdekel, csak a vízben lebegő fiú, aki lassan alakot ölt. Fehér bőrére arany árnyalatot festenek a parázsgömbök, ezüst haja a vízzel egybe olvadva lebeg körülötte. Tekintete zavart és homályos, ahogy próbál visszatérni a világunkba a messzeségből, ahol járt.

- Eryn, jól vagy? – megremegő ujjaim karjaira fonódnak, hogy szembe húzhassam magammal. A mellkasomat összegyűrő rémület apadni kezd, de képtelen vagyok nem újra és újra végig pillantani rajta. Félek, hogy bármelyik pillanatban újra elillanhat a kezeim közül, és talán nem is tér vissza.

De itt van. Egyre inkább itt van. A tekintete kitisztul, csak hogy utána egy haragos vihar dúlta tengermélykék árnyalatát öltse. Nem bánom. Joga van dühösnek lenni. Joga van haragudni rám. Joga van mindenhez, amit tenni akar velem.

- Nem. Nem vagyok jól, Dahwara – hangja éles, szavai fájóbb sebet hagynak maguk után, mint bármilyen kard vagy szablya. Kitépi magát az ujjaim közül, vádló, sértett tekintete rezzenéstelenül mélyed az enyémbe. Ostoba vagyok. Fájdalmat okoztam neki azzal, hogy boldoggá akartam tenni. Talán ezért kötöttek össze minket az istenek. Mindketten jól értünk ahhoz, hogyan tegyük tönkre a másikat. – Magamra hagytál, mikor szükségem volt rád. Egy veszekedés miatt, amit felnőttekként megbeszélhettünk volna – tekintetem a körülöttünk örvénylő vízre siklik, majd vissza Sharibom elárult arcára. Ha mélyebb vízben lennék, már magukkal rántottak volna a mélybe, hogy vízbe fojtsanak. De nem járna sikerrel. Ahogyan én sem tudom őt porig égetni dühömben. Talán ez az istenek ajándéka, amivel megvédenek minket egymástól, és esélyt adnak a békülésre.

- Tudom. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, nem akartam több hibát véteni – ha maradok, megalázom magam a családja és a népem előtt. Ha maradok, talán olyat teszek, amivel magamra haragítom őt és az isteneit is. Ha maradok, azzal kockáztatom, hogy elveszítem őt.

De talán már így is elvesztettem.

- Pedig sikerült – tudom. Ajkaimat összeszorítva figyelem, ahogyan hátat fordít nekem, mintha ezzel kizárhatna az életéből. Mintha ezzel kizárhatná a fájdalmat, amit okoztam neki. – Elmentek a vendégeid, és itt sem voltál, hogy elbúcsúzz tőlük. Janával el sem kísérhettük őket miattad – szavai megforgatják a szívembe szúrt tőrt.

Fejemet lehajtva, kezeimet ökölbe szorítva figyelem a víz tetején lebegő tincsei folyékony táncát. Amikor megláttam az Eryn nélkül távozó csapatot, már tudtam, hogy hibáztam. Nem volt rá idő, hogy visszaküldessek érte, így nem tehettem mást, nélküle kísértem el a családját. Ezzel nem teszem jóvá minden hibámat, de talán felnyitja a szemét, és meglátja, hogy próbálkozom. Hogy érte akarok megváltozni.

- Elkísértem őket – hangom egybeolvad a víz morajlásával, de mozdulatlansága elárulja, hogy mindent pontosan hall. – Csak a városon kívül tudtam csatlakozni hozzájuk, de biztonságban eljutottak a határig. Sajnálom, hogy nem tudtál velünk jönni miattam – annyi mindent sajnálok még, de nem tudom hol kezdjem.

- Elbúcsúztál tőlük? – megreszkető hangja feléleszti alfám védelmező ösztönét. Nem akarok mást, csak a karjaimba zárni őt, és elűzni tekintetéből a vihart, amit én magam okoztam.

- Igen – tartása megváltozik. A feszültség lassan szivárog el testéből. A büszke dacos herceg újra egy megtört, szeretetre vágyó fiúvá válik.

- Eryn. Nézz rám – inkább kérés, mint követelés. Nem akarom ismét felbőszíteni kéretlen érintésemmel, de a távolságot sem bírom elviselni, amit kettőnk közt tart. Lassan lépek felé, félve, hogy egy általam keltett hullám örökre elragadja őt.

- Nem akarok. Kimerültem. Túlságosan fárasztó szeretni téged, Dahwara.

A közénk ereszkedő csendet csak az örvények tompa morajlása és a medence falának csapódó hullámok hangja töri meg. Szívem megáll dobbanni néhány pillanatra. Torkom összeszorul a rengeteg fájdalomtól és őszinte szerelemtől, ami ott rezeg a kimondott szavakban.

Szeretni téged.

Tudtam. Rég óta tudtam, hiszen ott volt minden pillantásában, amit rám vetett. Ott volt minden puha érintésben. Ott volt minden lopott csókban, amivel az istenei haragját is kész volt elviselni.

De hallani más, mint látni. Valósabb. Ősibb. Mintha át lenne itatva azzal a mágiával, amivel egymáshoz kötöttek minket. Nem akarom elveszteni ezt. Nem akarom elveszteni őt. Talán már nem érnek el hozzá a szavaim, de meg kell próbálnom.

- Szerencsém, hogy erősebb és kitartóbb vagy, mint bárki a négy birodalomban – suttogom csendesen, óvatosan nyúlva csuklója után. Vékony keze apró és törékeny, de tudom, hogy egy óceán ereje zubog az ereiben. Olyan erő, ami még egy olyan reménytelen alfát is segít neki szeretni, mint én. – Ne add még föl a szerelmedet, Eryn… kérlek – nem szoktam könyörögni. Soha senkinek. Mégis képes lennék a lábai elé borulni, ha azzal elnyerhetném a megbocsátását. Teste megreszket, ahogy lassan magam felé fordítom. Szemei fájdalmas reménnyel teltek. Reménnyel és könnyekkel. Haragnak már nyoma sincs, mégis visszakívánom. Mellkasomat széttépi a bűntudat, alfám kétségbeesetten harcol az irányításért, hogy eltörölhesse a párja fájdalmát. – Szükségem van rád. Nem a mágiádra. Nem a néped szövetségére, hanem rád – nem eresztem el, mert félek, hogy akkor örökre elhagyna. Szabad kezemet az arcára simítva, gyengéd érintésekkel tüntetem el a könnyeket, amik nem illenek hozzá. Nincs keresnivalójuk itt. – Szükségem van a mosolyodra, a boldog fecsegésedre, és a benned zubogó életörömre – lassan hajolok közelebb hozzá. Még látom megreszkető ajkait, mielőtt homlokomat az övéhez simítanám. Sosem gondoltam, hogy készen állok kimondani ezeket a szavakat. Sosem gondoltam, hogy képes leszek kétségbeesett könyörgésre. De az ő szerelméért megteszem. – Szükségem van rád, hogy segíts azzá válnom, aki méltó a szerelmedre – tenyerét gyengéden húzom mellkasomra, hogy érezze érte dobogó szívem heves ütemét. Hogy érezze mindazt, amit még nem tudok elmondani neki. A szavakat, amik még nem jutnak át egy alfa hosszú évek óta épített büszkeségén.

- Te elmentél, amikor szükségem volt rád – szavai ostorcsapásként égetik végig gerincemet. A bennük csengő fájdalom az enyém is. Igaza van. Cserben hagytam és elárultam őt. Hagytam, hogy a dühöm közénk álljon. Többet nem tehetem ezt. Ha kell, a csatatéren vezetem le vele a feszültséget, de nem engedem, hogy az ostobaságom elűzze őt.

- Csak remélni tudom, hogy te nem fogsz. Te sosem voltál olyan ostoba és kegyetlen, mint én – ismerem el halkan. Szeretném, ha tudná, hogy ismerem a saját hibáim, és jobban ismerem őt, mint gondolná. – Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.

Néhány végtelenre nyúló pillanatnyi csend után megmozdul. Lélegzetvisszafojtva várom a következő lépést. A lépést, amin a jövőnk múlik.

Eltaszít vagy magához húz?

Hűvös tenyerei az arcomra csúsznak, lassan távolodik el tőlem, hogy megajándékozhasson az oázisok ragyogásával. Gyönyörű.

Annyira gyönyörű.

- Nem futhatsz el többé a problémáink elől – suttogja halkan, de hangja nem bizonytalan. Ott húzódik benne a kimondatlan ígéret, hogy amíg mellettem van, nem is fogja ezt engedni. Ha mégis megteszem, elveszítem. – Muszáj beszélnünk róluk, különben mindkettőnket felemésztenek.

„Egyetlen fiatalt sem szabad lebecsülni.”

Most már tudom. Avisnak igaza volt. Eryn talán csak egy gyermek a népe szemében, de sokunknál bölcsebb. A tökéletes pár egy olyan alfa mellé, aki próbálja elkerülni, hogy az ősei hibájába essen.

Ő lesz az, aki tökéletesen kiegészít, és ellensúlyozza az én hibáimat.

- Megpróbálok változni – jelenleg ez a legtöbb, amit ígérhetek. De tudnia kell, hogy mennyire komolyan veszem. Hogy nem akarok játszani a szívével, hanem meg akarom óvni a világtól.

És saját magamtól.

Derekát átkarolva gyengéden vonom magammal a medence széléhez. Lassan ereszkedem le a víz alatt kialakított peremre, az ölembe húzva karcsú testét. Szembe fordítom magammal, nem törődve a meztelenségével. Most az egyszer ő sem teszi szóvá, mert ez nem erről szól. Ebben nincs vágy, csak a napok óta gyűlő szükség, ami a másikhoz húz minket. Ez még nem a Sharabunk követelése. Ez a sajátunk.

Arcát a nyakamba fúrva, szorosan ölel magához. Enyémnek simuló mellkasa időnként megreszket, és bár nem látom, érzem a könnyei súlyát a lelkemen. Türelmes vigasztalással simogatom hátát, keresve a következő szavakat. Tudom, hogy még nem nyertem el a teljes megbocsátást.

Nem tudom mennyi idő telik el, mire alább hagy reszketése és enyhül a szorítása. Most kell megtennem a következő lépést.

- Nem kellett volna felajánlanom az esküvőt, megfeledkezve a néped szokasairól – hibáztam. Pedig minden nap emlékeztetnem kell magamat, hogy ő egy másik világból érkezett. Minden áldott percben, amikor ellen kell állnom neki. Fogalma sincs milyen nehéz betartani a törvényüket, hogy nem érhetek hozzá. – Szeretnélek boldoggá tenni. Bármit megtennék, hogy érezd mennyire fontos vagy a számomra – remélem megérti, miért szerettem volna a szertartást. Remélem meglátja, hogy az egész célja az ő boldogsága volt. Hátrébb húzódik, hogy a szemeimbe nézhessen. Tekintetét megfesti a parázsgömbök tompa fénye. Mint a napfényben fürdőző óceán. Egy óceán, ami tele van érzelmekkel. Olyan érzelmekkel, amik magukkal rántanak a mélybe. Szerelem. Kétségbeesés. Remény. Nem akarok többé csalódást okozni neki. Halvány ajkai megremegnek, de nem szól semmit. Nincs is rá szükség. A tekintete mindent elmond. – Bármit, amit módomban áll. De a jegyesség, amit kérsz tőlem… - elakadva remegek meg a dühös undortól, ami egy pillanatra forró izzásra készteti a parázsgömböket. A párás hőség végigégeti légcsövemet. Eryn arca kipirul, ajkai elnyílva kapnak levegő után, de nem próbál megnyugtatni. Elfogadja a haragomat.

-Tudom – csendes zavarral süti le a tekintetét. Egyik keze mellkasomra csúszik, harctól érdes ujja végigfut a Sharabom mintáján. – Sajnálom. Hiba volt hozzá hasonlítanom téged – helyeslő morranással hunyom le egy pillanatra szemeim, és élvezem ki Sharibom közelségét. Remélem többé nem is fog szóba kerülni közöttünk, hacsak nem az országunk érdeke kívánja.

- Ironikus, hogy mindig azoknak van legjobban megkötve a keze, akiknél a legtöbb hatalom van – hacsak nem akarnak zsarnokká válni, mint a nagyapám. Fanyar fintorral simítok végig Eryn állkapcsának ívén, visszaterelve magamra a vágyott óceán tekintetet. Szeretném tudni, hogy figyel, és megért. – Koronahercegként nem mutathatom a gyengeség jeleit. Nem adhatok még több támadási felületet a lázadóknak – elgyötörten hunyom le ismét szemeimet. Nem szoktam ennyire nyíltan beszélni Erynnel az országunk problémáiról. Nem akartam, hogy ezek miatt is aggódnia kelljen, míg fel nem nő. Sharibom finom érintéssel próbálja elsimítani a homlokomon elmélyülő ráncokat. Egy apró mosoly árnyéka rezzen meg szám sarkában. – A jelenléted már így is megkavarta a sivatag homokját, de óvatosnak kell lennem, különben mindkettőnket maga alá temet – tekintetem az ajkaira rebben, majd vissza a ragyogó zafír szempárba. Nem magam miatt aggódok, hanem őt féltem. Nekem több irányból kell megvizsgálnom egy döntést, mint gondolná. – Most még megváltóként tekintenek rád, aki reményt hozott a népünknek – a kimerültség lassan elhatalmasodik rajtam, hosszúra nyújtva következő pislantásomat. – De ha túl sokat engedek a Víz hagyományainak, azt fogják hinni, hogy behódoltam nekik.

- Ostobaság. Túl makacs vagy ahhoz, hogy bárki előtt fejet hajts – fáradt mosollyal kapom el Eryn csuklóját, és ajkaimhoz húzva hintek puha csókot a tenyerébe. Tekintetem az övébe merül. Előtte képes lennék fejet hajtani.

- Kevesen gondolnák így – a lázadók egyik legnagyobb ereje a meggyőzőképességükben rejlik. A térítőik képesek lennének úgy forgatni a szavakat, hogy elültessék a kétkedés magvait a legtöbb tűzmágus szívében. A jegyességi szerződés, ami boldoggá tenné Erynt, ellenünk fordítaná a fél birodalmat. – Te pedig célponttá válnál. Célponttá, amit el kell pusztítani, mert veszélyes a népünkre – teszem hozzá halkan, mikor Eryn félbe akar szakítani. tudom, hogy már most is célpontnak hiszi magát, de a helyzet nem pontosan ugyanaz. Most még élve kell nekik, mert egy erős vízmágus, akivel zsarolhatnak engem. De ha azt hiszik ő rángat engem zsinóron, gondolkodás nélkül végeznek vele. Vagy elragadják, és soha nem látom őt viszont. – Nem sodorhatlak ekkora veszélybe. Nem veszíthetlek el – leengedem az utolsó falakat is. Hagyom, hogy Eryn bepillanthasson a kétségbeeséssel és aggodalommal teli termekbe, amiket mindenki elől zárva tartottam. Engedem, hogy lássa azt a fájdalmat, amit minden alkalommal érzek, mikor felrémlik előttem egy élet, amiben ő nincs jelen. Remélem megérti. Remélem megérti, hogy nem tehetem őt boldoggá azzal, amivel a vesztét is okoznám.

Remegő ajkakkal, végtelen szeretettel telt pillantással néz rám. Mellkasomban szétárad a forró szerelem, amit iránta érzek.

- Miért nem mondtad el ezeket, ahelyett, hogy napokra hátra hagytál a sivatagért? – már tudom, hogy ezt kellett volna tennem. Akkor megértette volna a haragomat. Akkor megértette volna, hogy sokkal többet jelent a számomra, mint valaha gondolta.

De ostoba voltam.

- Mindig arra használtam a dühöm, hogy falakat emeljek belőle, amik erősnek mutatnak – ezeket a falakat pedig a sivatagban húztam fel. Ott váltam azzá a koronaherceggé, akiről azt gondoltam, hogy a népemnek szüksége van rá.

- Előttem nem kell mindig erősnek lenned. Többé már nem – mosolya fényesebbé teszi a parázsgömbök uralta termet. Az én ajkaimra is halovány mosolyt festenek a szavak, amiket én mondtam nem is olyan régen neki.

Néha elfelejtem, hogy ez a kapcsolat két irányú.

- Néha majd emlékeztess erre.

- Örömmel, ha így megóvhatlak a saját felelőtlenségestől – mosolyom elmélyül, ahogy őt figyelem. A Sharibot, akit nekem szántak az istenek. Akiben túl lassan ismertem fel a kincset, amit ajándékba kaptam.

De talán még nem túl késő.

A kimondatlan vallomás ott rezeg közöttünk a levegőben. Szeretem őt. Szeretem, mégsem tudom kimondani. Még nem. Nem akarom, hogy hamisnak érezze. Hogy azt higgye csak egy eszköz, amivel az enyhülését akarom elérni.

Ő mégis érti.

Apró bólintással bújik vissza mellkasomhoz, fejét a vállgödrömbe fektetve, orrával a nyakamat érintve. Légvételei libabőröket keltenek bőrömön, de nem bánom. Most alfám sem vágyik másra, csak erre a békés összebújásra.

- Meg tudsz bocsátani, Eryn? – suttogom alig hallhatóan a tincsei közé. Alig érezhető biccentése hozza meg a várva várt feloldozást.

- Nem tudom hányszor leszek még rá képes – szavait a bőrömön érzem, de a szívemig hatolnak.

- Sajnálom…

Tekintetem aggódva figyelik a körülöttünk fodrozódó vizet, és a szűnni nem akaró örvényeket, amiket Eryn talán észre sem vesz. Pont, mint legutóbb. Teste túl rövid idő alatt ernyed el karjaimban. Túl kimerült volt. Miattam. Legalább az örvények követik őt az álmok világába.

Néma sóhajjal, és fájdalmas aggodalommal figyelem a lassan elsimuló víztükröt.

Kifogyunk az időből.

oOoOo

- Haziz, ürítsd ki a folyosókat előttünk – testőröm tekintete a karjaimban tartott Sharibomra tapad. Aggodalma tapintható, ahogy tetőtől talpig próbálja végig mérni Eryn kendőbe takart testét. A medence partján hagyott kendőimmel fedtem őt el a kíváncsi tekintetek elől, de alfám így sem tűri, hogy bárki meglássa őt ennyire kimerülten és gyengén.

- Eryn?

- Csak alszik, nincs miért aggódnod – nyugtatom meg a fiatal harcost, aki egy reszketeg sóhajjal szedi össze magát. Elfelejtettem mennyire közel kerültek hozzá az embereim. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá.

Haziz kiváló munkát végez, és senki sem kerül az utunkba, míg fel nem érünk a szobámba. Út közben a testemből kiáramló hő segítségével megszárítom ázott nadrágomat, de a csizmám így is kellemetlenül vizes marad.

Torkom összeszorul a távozásom óta érintetlen háló látványától. Hát persze. A helyében én sem tudtam volna maradni. Néma sóhajjal gyújtok szinte fénytelen, de forró parázsgömböket, hogy elűzzem az erkély függönyei közt beszökő éjszakai levegő fagyos érintését.

Óvatosan lefektetem Sharibomat a takarok közé, forró tenyeremmel szárítva meg tincseit. Nem ébred fel semmire, annyira mélyen jár a kimerültség okozta álmokban. Megértem őt. Idejét sem tudom, mikor aludtam ki magamat igazán. Mégsem engedhetem még meg magamnak a pihenést.

Az ajtóhoz lépve nyitom résnyire.

- Értesítsd a szüleimet és a testvéremet az érkezésemről – Haziz bólint, miközben fáradtan meggyűröm az arcomat. Remélem van annyi esze, hogy csak a szolgálóiknak szóljon, ne riassza fel őket az éjszaka közepén. – Eryn órái holnap elmaradnak, Afrahnak pedig üzend meg, hogy jöjjön, amint tud – tekintete riadtan villan mögém a sámánunk említésétől, de nem kérdez. Tudja, hogy úgysem kapna választ.

- Ahogy kívánja, felség – meghajolva indul el a kivilágított folyosókon.

Kimerülten húzódom vissza a szobába, de nem merek lefeküdni Eryn mellé. Bár alfám csendesen kivárta a békülést, nem tudom meddig őrzi meg ezt a nyugalmat. Az elkerülhetetlen már a küszöbön van. Lehet, hogy ha megérzem Eryn valódi illatát a sok fürdőolaj alatt, átlendülök a vékony határon, amin most egyensúlyozok. Nem kockáztathatok.

Letelepszem a párnákra, míg meg nem hallom Afrah halk kopogását. Ez gyors volt. Válaszra sem várva lép be. Tekintete azonnal Erynre villan, de fejemet rázva jelzem, hogy most nem miatta hívtam. Mivel nem akarom felébreszteni Sharibomat, a kézjelekre hagyatkozom, amiket csak a királyi család és a legközelebbi bizalmasaik ismernek. Manapság ritkán használjuk, de szerencsémre Afrah azok közé tartozik, akik jól ismerik. Számtalanszor láttam gyerekként, ahogyan így osztanak meg titkokat az anyámmal, mikor nem akarták, hogy értsem.

- Csak kimerült.

- Aggódott érted. Nem volt önmaga, mióta elmentél – köszönöm, hogy emlékeztetsz a fájdalomra, amit neki okoztam.

- Én sem vagyok ugyanaz nélküle.

- Remélem már látod milyen ostoba voltál.

- Igen – halk sóhajjal bólintok, elfogadva dorgálását.

- Helyes.

- Beszéltél a víz orvosával?

- Kedves és intelligens fiatal lány, de nem tudott segíteni – szavai kétségbeesést hoznak magukkal, amik fájdalmas görcsbe rántják a gyomromat. Mi értelme volt idehozni a vízmágusokat, ha még ebben sem tudnak a segítségünkre lenni?

- Akkor folytasd a kutatást! Kell lennie megoldásnak – dühös grimasszal jelelem neki a szavakat. Ha tehetném üvöltenék. Kétségbeesetten követelné, hogy addig ne is aludjon, míg nincs megoldása. Kérdő pillantására megereszkednek vállaim, tekintetem eltompulva pillant a takaró alatt kuporgó Erynre. – Azt hiszem ma is elvesztette a kontrollt. Nem tudom mennyi ideje maradhatott még – az összeomlás peremén egyensúlyozva, dühös kétségbeeséssel szorítom ökölbe a kezeimet. Nem bírom ezt a tehetetlenséget.

- Tölts vele annyi időt, amennyit csak tudsz – Afrah megértően helyezi tenyerét a vállamra. Homokán elmélyülnek a ráncok. – Éget a bőröd – átcsúsztatja a tenyerét a mellkasomra, hogy érezze heves pulzusomat is, természetesen kerülve a Sharab megérintését. Meg sem próbálom elrejteni előle, hiszen ezért hívtam ide. - Mutasd! – habozás nélkül teszek eleget a kérésének. Megidézek egy lángot a tenyeremen, aminek a széle természetellenesen feketébe hajló sötétbordó. Afrah alig hallhatóan felszisszen, miközben összecsukom a tenyeremet. – Mikor volt a legutóbbi?

- Több mint öt holdciklussal ezelőtt.

-Késleltetted? – mozdulatai számon kérőek, de vörös parázsként izzó tekintete tele van aggodalommal. Lassan bólintok. Több gyógykeveréket ittam, mint az előírt adag. Alapesetben néhány nappal lehet csak eltolni, én már heteknél tartok. Természetesen minden mellékhatást vállaltam, hogy Erynnek könnyebb legyen. – Miért csináltál ekkora ostobaságot? – fejemet ismét békésen szuszogó Sharibom felé fordítom. A válasz egyszerű.

Nem akartam rutba esni, amikor Eryn még éppen csak megszokta a Tűz birodalmát. Nem akartam rutba esni, mikor a családja itt van idegen alfákkal, akikre agresszíven reagálhatnék. Nem akartam rutba esni, míg Eryn fel nem nő, hogy vele tölthessem. És nem akartam rutba esni a gyermek Eryn mellett, mert rettegtem tőle, hogy olyat teszek, ami feldühíti az isteneit, és idő előtt elveszik őt tőlem.

Ettől még most is rettegek.

- Szóltál neki róla? – megrázom a fejemet.

- Csak még egy nyugodt éjszakát kérek vele – túl sok napot töltöttünk már külön. Nem merek mellette aludni, de magára hagyni sem akarom őt. Az egyetlen megoldás Afrah kezében van. A sámán gondterhelten fürkészi az arcomat, végül lassan bólint és a magával hozott táskában kezd keresgélni. Végül néhány pillanat múlva elővesz egy apró üvegcsét.

- Erős altató – hálásan biccentve veszem el tőle.

- Elmagyaráznád neki, ha felébredt? – nem akarom válaszok nélkül hagyni, de ma nem volt erre időnk. Fontosabb dolgokat kellett megbeszélnünk, de megérdemli, hogy erre is magyarázatot kapjon. Talán a Sharabunk követelését is kielégíti a mai éjszaka, mielőtt újabb napokat kell külön töltenünk. – Vigyétek biztonságos távolba, és Gamal maradjon mellette. Jabir ne jöjjön a palotába, a többiek pedig maradjanak a szobám közelében – könnyebben fogom viselni, ha tudom, hogy valaki vigyáz rá. Ha már velem nem lehet, legalább legyen biztonságban. Ha mégis elborulna az elmém, a testőreim majd itt tartanak. Őket felkészítettem már erre.

Afrah bólint, szeretetteljesen érinti meg arcomat, mielőtt elhagyná a szobát. Tudom jól, hogy nem megy messzire. Most, hogy tudja mi készül, a közelben marad, hogy bármikor segíthessen vagy közbe avatkozzon. Mennyivel egyszerűbb volt mindez Eryn nélkül. Mikor egy ágyason levezethettem a vágyaimat, és nem kellett amiatt aggódnom kinek és mennyire fájdalmat okozok.

A rut sosem kellemes, de a gondolat, hogy nem érhetek hozzá ahhoz, akire a legjobban vágyom…

Alfám megrezzen, de mielőtt feleszmélhetne, az ágy szélére ülve hajtom fel a kis üveg tartalmát. Az altató azonnal hatni kezd, elhomályosítva látásomat. Szédelegve bójok be Sharibom mellé, aki halkan nyöszörögve fészkelődik közelebb hozzám. Ajkamion kimerült mosollyal hintek puha csókot tincsei közé.

- Aludj hahreem, minden rendben. Nem hagylak magadra.

oOoOo

Mintha egy tonna homok alól próbálnék levegőt venni. Reszkető mellkassal, tompán lüktető végtagokkal, és fájdalmasan kiszáradt szájjal térek vissza a végtelennek tűnő alvás állapotából. Mégis kimerültebbnek érzem magam, mint tegnap éjszaka. A bőröm túl szűk, az érzékeim túlságosan élesek.

- Eryn – suttogom bágyadtan, mikor kitisztul a látásom. Fakó alakja élesen kirajzolódik ki a szobámat uraló vörös szövetek közül. Néhány rövid pillanat és megérzem a mindent elnyomó, tömény forrásvíz illatot. Ez nem álom. Itt van. – Mit keresel itt? – morranom halkan, egy pillanatra visszahunyva szemeimet, és kiélvezve hűsító érintését arcomon.

Afrahnak el kellett volna őt vinnie, mire felébredek. Az ablakokon beszűrődő fény alapján már benne járunk a délelőttben, szóval nem az altató működött rosszul. A testőreim azok, akik nem teljesítették a parancsot, amit adtam nekik.

De még túl tompa vagyok ahhoz, hogy dühös lehessek.

- Nem hagylak egyedül, mikor szükséged van rám – gyengéd hangjában ott bujkál a sértettség, amiért egyáltalán megpróbáltam elvinni őt innen. Pedig ennél rosszabb helyen nem is lehetne. – Miért nem szóltál korábban? – elkapom csuklóját, és ajkaimhoz húzom kézfejét. Mélyet lélegzek finom illatából, mielőtt apró csókokat hintenék ujjai hegyére. Mennyire más, mint a korábbi ágyasaim puha keze.

- Nem akartam, hogy ezzel foglalkozz a családod helyett – mormogom két csók között, feszülten pillantva fel tekintetébe. Mint két kiapadhatatlan forrás, ami emberek ezreinek szomját képe kioltani. De valójában csak az enyém. Arcát megfesti a zavar halvány pírja, de még kitart. Bár gyáva lenne és menekülne. – Nem vagy biztonságban – minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy elküldjem, egyedül józan eszem utolsó morzsái tartanak ki.

- Tudom milyen egy rut, nem lesz baj – dühösen felmorranok makacs ellenállásától. Nem hiszem el. Most az egyszer viselkedhetne szófogadó Sharibként.

- Nem – ellököm magamtól kezét, és kellemetlen fintorral temetem arcomat tenyereimbe. Olyan ostoba és naiv. Honnan tudhatná milyen, mikor a sóvárgás felégeti a testedet? Mikor az egyetlen, ami igazán enyhíthet rajtad, az a szex? Bárkivel, bárhol, még ha utána meg is bánod? Ezt a részét utálom az alfa létnek. Mert nem a tiéd az irányítás. – Fogalmad sincs róla milyen – és soha nem is fogod megtudni. Nem fogsz alfává válni. Letehetetlen. – El kell menned – teszek egy utolsó elkeseredett próbálkozást, de hiába.

A Sharibom egy makacs, hajthatatlan herceg.

Ezért szeretem őt.

- Nem fogok. A rut elviselhetőbb a párod mellett – felhorkantva eresztem le kezeimet, hogy ismét felpillanthassak az arcába. Éhesen iszom magamba tökéletes vonásai látványát. Az orra éles vonalát, az ajkai puha esését. Különleges. Idegen, de mégis mintha mindig hozzám tartozott volna.

- Csak abban az esetben, ha hozzáérhetsz az istenek felbosszantása nélkül – nem akarom kísérteni a sorsot. Nem akarom látni az összeomlását. De ha marad, képtelen leszek neki ellenállni, és fogalmam sincs hogyan fogom magam megfékezni. Nem akarom megszegni a népe törvényeit, de neki is segítenie kell ebben.

- Vitatkozhatunk, ha erre vágysz, de nem tudod megváltoztatni a döntésemet – mikor meglátom az első felélénkült hullámokat, tudom, hogy vesztettem. Nem fog magamra hagyni, bárhogyan is könyörgök. Már csak azt tudom remélni, hogy ő józanabbul fog gondolkodni, mint én.

- Miért vagy ennyire makacs? – sóhajtom lemondóan.

- Tartanom kell a lépést egy konok alfával – mosolya gödröket rajzol arcára, ami a legédesebb és egyben legvonzóbb dolog, amit életemben láttam. Le akarom csókolni őket. – Hogy érzed magad?

- Mintha két napig ájultan hevertem volna a sivatagban – felelem őszintén. Nehéz eldönteni, hogy ez az altató, a túladagolt gátló keverék, vagy maga a rut hatása. Bármelyik is, Sharibom vigasztaló érintése most csekély gyógyír rá.

- Egyél néhány falatot, hátha… - feladom a küzdelmet. Tudom, hogy segíteni akar, de rossz módokon próbálkozik. Meg kell értenie, hogy valójában mivel jár egy rut.

Ismét megragadom a csuklóját, egy gyors, határozott mozdulattal rántva őt magamra. Teste halkan nyekkenve csapódik az enyémhez, zihálását és szíve heves ritmusát a mellkasomon érzem. Izgatottsága csak olaj a tűzre. Halkan morranva ölelem át, és húzom szorosan magamhoz. Szükségem van a belőle áradó imádott illatra. A bőre hűvös érintésére, ami most nem hoz megnyugvást.

- Nem érdekel az étel – mormogom a nyaka érzékeny bőrébe. Megremeg karjaim között. Az ajkaim alatt lüktető vér ritmusát veszi át az én testem is. A feszítő fájdalom már szinte elviselhetetlen nadrágomban. Együtt lüktet Erynnel. Érte lüktet. – Valami egészen másra van szükségem – fogaim finoman belemarnak a bőrébe. Nyelvem gyengéden simít végig artériáján, előcsalva halk nyöszörgését. Imádom ezt a hangot. Imádom, hogy ennyire érzékeny. Hogy bármit teszek vele, pillanatok alatt összeroppanthatom az ép gondolatait. Bár érezné az éhes lángokat, amiket a jelenléte kelt bennem.

Csípőmet megemelve lököm magam feszes combjához. Érzem testében rekedt sóhaját, a pillanatnyi dermedtséget, amit egy döbbent sóhaj követ.

- Ez az igazi rut, Eryn – suttogom halkan, erősebben szívva meg egy korábbi, fakulóban lévő nyomot, amit rajta hajtam. – Egyetlen pillantással eléred, hogy többé ne engedjelek ki az ágyamból. A négy birodalom összes törvényét megszegném érted – ujjaim könnyedén oldják ki a felsőtestén rögzített kendő csomóját, miután végig követik gerince csábító ívét. Látni akarom ahogy megfeszül, miközben rajtam lovagol.

Remegve olvad teste az enyémhez. Reszkető sóhajai nyilvánvalóvá teszik, hogy már az enyém. Hogy azt tehetek vele, amit csak akarok.

De az én Sharibom sosem adja meg magát.  

-Dahwara… - tenyereivel megtámaszkodik vállaimon, hogy eltávolodhasson tőlem. Ajkaimon végig nyalva élvezem ki íze utolsó falatjait. Arcát mintha a napsugarak égették volna vörösre. Szemei leragyognak rám, mint a déli égbolt. Fehér tincsei a legdrágább selyem puhaságával omlanak le körülöttünk. Annyira lehetetlenül gyönyörű. – Afrah azt mondta enned kell – hangja rekedt, de határozott.

Reszelős nevetés szakad fel mellkasomból a helyzet abszurditásától. A legnagyobb gyönyört ajánlom fel neki, ami létezik, és ő csak arra tud koncentrálni, hogy betartassa egy gyógyító utasításait. Egyszer a féltése és gondoskodása fogja a vesztét okozni.

- Kotnyeles boszorkány – halk szusszanással próbálom visszaszorítani folytatást követelő alfámat. Erynnek igaza van, észnél kell maradnom. Nem haragíthatom magamra az isteneit.

Nem veszíthetem el őt.

Tenyereimet fenekéra csúsztatva, könnyedél állok fel vele az ágyból. A mellkasát fedő anyag feladatát vesztve hullik az ágyra. Meglepett nyikkanással kapaszkodik meg vállaiban, hosszú combjai ösztönösen fonódnak körém. Helyes.

Minden önfegyelmemre szükség van, hogy ne döntsem hátát a falnak, és tegyem meg, amire hetek óta mindennél jobban vágyok. Olyan könnyű lenne. Könnyű, de hatalmas ostobaság. Helyette megfeszített állkapoccsal sétálok a párnákkal körül pakolt alacsony asztalhoz. Ott sorakozik rajta a sivatag minden finomsága, mégis fintorognom kell tőle. A gondolat, hogy szolgálók hozták be a szobába… a mi szobánkba…

Gyengéd érintés, ami magára tereli feszült pillantásomat. Sharibom zavartan, de irigylésre méltó bátorsággal néz rám. Más vízmágus már elfutott volna, de ő senkihez sem hasonlítható.

- A folyosó végén hagyták, én hoztam be – szavai őszinte döbbenet hagynak maguk után, ami egy pillanatra még a vágy forró lángjait is elcsitítja. Honnan tudta, hogy erre gondolok? Honnan tudta, hogy mit kell tennie, hogy a legnyugodtabb tudjak maradni? Képes volt egy egyszerű szolgáló feladatait ellátni, hogy könnyebbé tegye számomra ezeket a napokat.

A szíve tényleg a birodalmak legértékesebb kincse.

- Köszönöm – mormogom hálásan. Ajkai egy büszke kis mosoly vonalát rajzolják ki, amiknek képtelen vagyok ellenállni. A csókja ugyanolyan hűvös és frissítő, mint korábban. Az ízét rég éreztem ugyan, de sosem felejtettem el. Be tudnék hódolni ez előtt az íz előtt. Annyira tökéletes. Annyira Eryn.

Csak akkor vagyok hajlandó elválni ajkaitól, mikor már egy ideje a párnákon ülök. Nem eresztem őt karjaim közül, képtelen vagyok engedni, hogy kimásszon az ölemből. Nem is akar. Tudja, hogy itt van rá szükségem. A közelségére. Ha szerencsénk van, forrongó mágiám beéri a közelségével.

De mikor volt nekünk valaha szerencsénk?

Arca a vörösen izzó lángok ezernyi árnyalatában fénylik. Ajkai duzzadtak és nedvesek, tekintete tompább a benne fodrozódó lusta hullámoktól. A pír lehúzódik hevesen emelkedő mellkasáig, ami időnként megreszketve enged utat egy-egy mély sóhajnak. Ujjai a tincseim közt kerestek kapaszkodót maguknak. Képtelen vagyok betelni a látványával.

Az első falat vékonyra vágott papaya édes leve ragacsos csíkot rajzol az állára, mikor ajkaira helyezem. Meglepett tekintete éhes félmosolyomra villan. Torka megmozdul a feszült egy nyeléstől.

- Nyugalom hahreem, csak reggelizem, ahogy akartad – duruzsolom halkan, mielőtt nyelvemmel végig követném az édes vonalat, és egy csókkal lopnám le a gyümölcsöt ajkairól. Ha tudom, hogy ez ennyire élvezetes, hamarabb rászoktam volna.

Minden falat egy újabb csók, ami tovább szítja az elviselhetetlenné váló lángokat. Eryn remegése és reszketeg sóhajai a tökéletes fűszer az ízletes falatok mellé. Nem is figyelek mit helyezek ajkaira. Nem érdekel. Bármit megennék, ha így lenne tálalva. A forrásvíz tömény íze minden mást elnyom. Az étel teljesen jelentéktelenné válik, minden, ami számít, az a karjaimban tartott tökéletes Sharibom.

Hosszú perceket nyerünk, de ez nem elég. Alfám mágiája kielégítetlenül követel többet és többet a tömény ízből. El kell vennem. Meg kell kapnom. És tudom, hogy hol a legerősebb. Éreztem már az ajkaim között a forró lüktetést. A legcsodálatosabb aromát a világon. Eryn létező vágyainak bizonyítékát.

A tányérok tompa csilingeléssel hullanak a szőnyegekre és párnákra kezem nyomán. Ideje más fogást az asztalra rakni.

- Mit csinálsz? – nyögi rémülten, mikor feneke a vastag falapra kerül. Döbbenten pillant maga mögé, de mit sem törődve zavarával, finomat végig fektetem őt az asztalon.

- Izgalmasabban folytatom a reggelit – élesen szívom be a levegőt a látványtól, ami minden képzeletet felülmúl. Sharibom kipirult, félmeztelen alakja a legnemesebb fogásként nyújtózik előttem. Mellkasa hevesen mozog, ajkait résnyire nyitva bámul fel rám ragyogó zafít szemeivel.

Az enyém.

Habozás nélkül vetem magam a mellkasára. A puha, érzékeny bőrön azonnal apró libabőrök jelennek meg ajkaim nyomán. Most nincs időm, csókokkal becézgetni mindegyiket. Most nincs türelmem kivárni, míg a nevemet sikoltva követel folytatást. Most arra van szükségem, hogy enyhüljön a farkamat szétveszítő elviselhetetlen kín. Nyelvem rátalál hegyes kis mellbimbójára. Nedves köröket rajzolva köré veszem végül fogaim közé, gyengéd kegyetlenséggel morzsolgatva. Elnyújtott nyögése belőlem is előcsal egy elégedett morgást. Annyira érzékeny.

Pedig még nem is nőtt föl.

A felsimerés kijózanító hullámként vág végig gerincemen. Homolokmat zihálva nyomom mellkasához, nadrágja szélébe akasztott ujjaim a gyűlölt anyagba marnak. Szorosan összezárt szemekkel próbálom visszatartani a vágyat, ami vörös posztóba csomózza gondolataimat.

Nem tehetem.

Még nem.

Nem dühíthetem fel még jobban az isteneit.

- Menned kell – ez a két szó a legnehezebb dolog, amit valaha kiejtettem a számon. Legszívesebben üvöltenék, és könyörögnék, hogy maradjon. De ha megteszi, végzetes hibát követünk el.

- Dahwara – egyik kezem fájdalmas erővel markol feszes combjába. Hallom szisszenését, és érzem reszketését. Tudnia kell, hogy most nem lennék képes arra a figyelmes gyengédségre, amit megérdemel. Nem így akarom elvenni azt, amire nem áll készen.

-Kérlek… - hangomat átitatja a mardosó kétségbeesés. Nem akarom bántani őt. Nem akarom elveszteni őt. – Könyörgöm menj a szobádba – néhány végtelennek tűnő pillanatig azt hiszem, hogy mindketten elvesztünk. Hogy itt fog véget érni a történetünk. Az én gyengeségem miatt. De végre megérti.

Testem fájdalmasan puffan a nedves falapon. Feszült morranással kapom fel fejem, hogy lássam a szobája ajtaja felé siető vízelementált. Az én elementálomat. Az én Sharibomat. Az én Erynemet.

Gondolkodás nélkül vetődöm utána, de tenyerem csak az ajtó lapján csattan. Dühös kiáltással támasztom neki homlokomat, térdre rogyva a kényszerrel vívott harctól kimerülten. Ujjaim végső megoldásként fonódnak saját merevedésemre. Nem ez az, amire vágytam. Hűvös, vékony ujjak érintésére lenne szükségem. De az enyhülés nem várhat, különben szétszakadok.

- Eryn – suttogom halkan, reménykedve a válaszban.

- Itt vagyok – hangja tompa és remegő, de itt van. Alfám feszülten követeli, hogy zúzzam szét a közénk álló ajtót, de nem teszem. Nem engedhetem, hogy teljesen a vágyak irányítsanak.

- Beszélj hozzám… bármiről – lehunyt szemekkel mozdítom meg kezemet.

Hangja hűsítő vízként csordogál végig a gerincemen. Nem tudok a szavaira figyelni. Csak az számít, hogy itt van velem. Hogy végigkisér a vágy ösvényén. Újra és újra. Míg testem végül kimerülten roskad össze az ajtó tövében.

Elnyúlt pislogásokkal, álmosan dörzsölöm le magamról a sivatag porát egy benedvesített mosdószivaccsal. A kedvenc fürdőolajom tömény illata Dahwarára emlékeztet. Ő is ezt használja, talán ezért imádom ennyire én is. Felidézi az összebújós éjszakáink emlékét. A forró bőrén általában még sokáig érezni lehet az olaj kellemes selymességét, a perzselő tűzgömbök izzása pedig néha meg-megcsillan a fénylő, fedetlen bőrfelületeken. A fáradtságtól leragadó szemhéjaim által teremtett sötétségben az emlékeim kirajzolják elém a hasa formás, harcedzett kockáit.

Az ajkamra harapva nyekkenek egy nagyot, visszadobom a szivacsot a tál langyos vízbe, amit a szolgálók hoztak fel a szobánkba, és leguggolva temetem a lángra lobbanó arcomat a nedves tenyereimbe. Buta, buta, buta Eryn. Verd ki a fejedből. A tested ugyan nem tud reagálni, de a szíved nem bír el többet ennél.

Az alfám.

A barlangban töltött éjszakánk vágyképei túl sokszor dübörögnek az ajtón, ami mögé zártam őket, és sajnos nem hazugság, hogy az idő megszépíti az emlékeket. Amilyen nehéz kiverni a fejemből az érintése és a pillantása emlékét, olyan könnyedén feledkezek meg róla, hogy milyen árat fizettünk érte. Most minden körülmény adott, hogy elvonjam a figyelmemet a történtekről, és a családommal töltsem minden percemet, de mégis itt vagyok, és a gyönyörű férfiról ábrándozok, akit hozzám kötöttek az istenek, mégsem kaphatom meg talán soha.

Sokáig tart, mire a szívem kicsit lenyugszik, alább hagy a kezeim remegése, és képes vagyok folytatni a lusta tisztálkodást. Ha lenne elég erőm, a hajamból is kimosnám az út porát, de nem szeretem vizesen álomra hajtani a fejemet. Majd holnap délelőtt.

Az elmúlt két napon elmerengve, már a pizsama nadrágomban ülök le az ágyra kibontani a hajamat. Eddig minden a lehető legjobban alakult. A sivatag kegyes volt hozzánk, a jókora csapatunk a mérete ellenére is meglepő könnyűséggel kelt át a gyilkos dűnéken, a vendégeink fogadtatása pedig pazarul sikerült. Még Yadollah sem őrjöngött feltűnően, hogy megvezettük egy kicsikét. Látom a Tűz és a Víz tagjain is, hogy bizakodva tekintenek a népeink bimbózó kapcsolatára. Eddig megtaláltuk a harmóniát a különbözőségeinkben. Csak remélni tudom, hogy így marad.

És azt is, hogy Dahwara lassan hazatalál. Van egy erős balsejtelmem, hogy mi, illetve ki tartóztatja fel. Remélem nem kell Yadollah lakrészéig csörtetnem, hogy hazahozzam magamhoz a Sharibomat egy hosszú, kimerítő nap végén. Mindhármunk érdekében.

Mintha megérezné a világunk a kimondatlan fenyegetést, kitárul az ajtó.

- Dahwara – sóhajtom megkönnyebbülten, mikor kirajzolódnak a belépő alak feszültségtől terhes vonásai. Rám vetülnek a pillantása meleg napsugarai, és mintha átfestenék az egész lényét. Még a szoba eddig kietlen hangulata is megtelik a gyengédsége lángjaival, a testemben szétárad az a biztonságérzet, amit mostanában csak mellette tudok érezni.

- Miért vagy még ébren? – kérdezi lágyan, egy szemernyi számonkérés nélkül.

- Meg akartalak várni – felelem magától értetődően. Már készen álltam a túszmentő akcióra is, de ezt nem kell tudnia. – Mi történt? – kérdezek vissza, pedig van egy nagyon erős sejtésem a válaszra. Kikecmergek az ágyból, és hozzá sétálok. A jelenléte, a közelsége úgy vonz magához, mint egy lepkét a fénysugár. Még szerencse, hogy már nem tudom megégetni magamat.

- Az apám – érkezik a várható információ. Elgyengülve olvadok az ölelésébe.

- Avis miatt? – Már azt sem tudom, mikor szaladtak az ujjaim a Sharabjára. Felpislogok a különleges arcvonásaira, amiket eleinte egzotikusnak és különlegesnek láttam, de mostanra az otthont és a megszokottat jelentik. A tenyerei beterítik a hátamat és az oldalamat. Soha semmi nem lesz annyira jó, mint ezek a csendes, békés összebújások vele. – Köszönöm, hogy kiálltál érte – mormogom a pillanat meghittségét tükröző mosollyal. A tekintete csak egyetlen röpke másodpercre rebben az ajkaimra, de ez is elárulja az elillanó gondolatait. Egy részem hálás neki, hogy kettőnk helyett is erős, míg egy másik részem rettentően sóvárog a megtagadott csók után. Könnyebb volt, amíg nem tudtam, hogy milyen íze van a tiltott gyümölcsnek.

- Ő is a családod része – dörmögi mély, borzongató hangon. A hátamra apró, kíváncsi köröket rajzol a hüvelykujja, a mozdulat ártalmatlan és alig érezhető, mégis birtokba veszi minden érzékemet. – Sikerült berendezkedniük?

A kérdése szerencsére visszakényszerít a valóságba, amiben most fogadtunk a kastélyba több tucat vízmágust és a családomat. Erre kéne koncentrálni, nem a gerincemen futkosó kellemes bizsergésre.

- Igen – felelem felderülve. Miközben mesélni kezdek, kicsit távolabb lépek, hogy visszabújjak az ágyunkba, ő pedig elkezdi az alvás előkészületeit.

☀☀☀

Olyan sokan összegyűltek a küzdőtéren, mintha meghirdetett, köztudott esemény lett volna Dahwara és a bátyám harca. Egy cseppet sem tetszik nekem ez az egész. Akármelyikük kerül ki vesztesül, valaki, akit szeretek, szégyenben marad. Az ilyen harcokat jobb meg sem vívni. Gőgös alfák és a túláradó hormonjaik. Kezdem remélni, hogy soha nem fogok közéjük tartozni.

A testőrök izgatottan fecserésznek mellettem a szokásos, fal melletti pihenőhelyeinken szétszórva, anya és Avis egy távolabbi pálma alatt húzták meg magukat, de a küzdőtérrel összekötött palotakertben is feltűnően sokan lézengnek errefelé. Az emeleti teraszon kíváncsi szolgálók dugdossák ki a fejüket, és időznek el tovább, mint a teendőik követelnék. Ezen a helyen még a falnak is füle van.

Jana huppan le mellém a homokba egy tál mandulával az ölében. Egy bocsánatkérő kuncogás a válasza a szúrós pillantásomra. Több szórakoztató műsorral lenne szüksége a palotának, ha a délelőtt fő attrakciója az, hogy két bizonyításmániás alfa összeveri egymást.

Egy halk sóhajjal adom be a derekamat a csábításnak, és lopok egy mandulát Janától. Sokkal egyszerűbb lenne haragudni rájuk, ha nem érne fülig a szájuk már a készülődés közben. Látszik, hogy mind a ketten élvezik a rájuk váró kihívást. Faelar nincs hozzászokva, hogy homokban harcoljon, ráadásul egyáltalán nem ismeri a Tűz harcstílusát. Dahwarának már volt lehetősége megfigyelni a Víz trükkjeit az én mozdulataimon.

- Ezer éve nem láttam Dahwarát így – sóhajtja Jana boldog álmodozással.

- Olyan, mintha évekkel fiatalabb lenne – szállok be a tátott szájú rácsodálkozásba. Olyan idegen ez a gyermeki lelkesedés az arcán. Már megszoktam, hogy egyre többet mosolyog a jelenlétemben, és imádom érte, de ez nem fogható azokhoz a forró, érzelmes mosolyokhoz, amiket eddig viselni szokott. Most látom először felszabadultnak.

Hiába próbálok ellenállni a késztetésnek, széles, szórakozott mosolyra rezzennek az ajkaim. Még a sötét humorú, felelőtlen Dahwarát is szeretem. Vajon én is elő tudnám csalni ezt az énjét? Kicsit bántja az önérzetemet a sejtés, hogy nem biztos.

Elhalnak a környező duruzsolások, mikor a kardjaik először találkoznak egy hangos csattanással. A mandulát ropogtató fogaim megtorpannak, ahogy iszom magamba a szikrákat vető fémek táncát. Dahwara sötét, árnyszerű alakja újra és újra összeütközik a bátyám fehérbe öltözött, elmosódó foltjával. Mindig lenyűgöz, mikor kívülről nézem két erős harcos küzdelmét. Hogy lehet ekkora testeket ilyen gyorsan mozgatni? Azt még megértem, hogy én tudok ilyen gyors lenni, de nem igazságos, hogy valaki egyszerre ennyire erős és ennyire gyors is legyen. Fizikailag lehetetlennek kéne lennie. Faelar a mágiamentes küzdelmekben verhetetlen a három birodalom szövetségének a népei között, de Dahwara olyan könnyedséggel tartja sakkban, mintha egy középszerű katona lenne az ellenfele.

Lélegzetelállító.

A Sharibom lélegzetelállító.

Láttam már néha edzéseken, de soha nem így. Már értem, miért tartják olyan nagyra a testőrei.

A mellkasomban izgatott lánggal ébred fel a vágy, hogy egyszer én is harcba szálljak vele. Alig pár perce könyveltem el a küzdelmüket öntelt alfák felesleges ego méregetésének, most mégis magába húzott a szenvedély, amivel harcolnak. Én is jobb, erősebb és gyorsabb akarok lenni. Méltó Dahwarához. Szeretném, hogy rám is tudjon így nézni. Az érzelmei már nem elegek, a tiszteletre és elismerésre is vágyom, amivel a bátyámra néz. Vajon megszerezhetem akkor is, ha nem válok alfává? Vajon én is lehetek valaha egyenrangú harcos a szemében? Vagy örökre csak egy gyerekként fog rám nézni?

☀☀☀

Hát itt van.

A kedvenc emberem, a kedvenc helyemen, a kedvenc napszakaszomban. Nélkülem.

Mostanában úgy kell levadásznom őt, mintha szándékosan bujkálna előlem. A jóhiszeműségem egyelőre kitart, és a távolságtartását a családom ittlétéhez kötöm, de lassan átbillen a mérleg nyelve, és elkezdek aggódni, hogy a személyemmel van problémája. Az esti, kimerültségbe burkolózó, rövid szóváltásainkon kívül alig néhány percet kaptam tőle mostanság. Most időben rátaláltam, hátha lophatok magunknak egy órácska minőségi időt, bár bevallom, a barlangi eset óta még én magam is kételkedek benne, hogy jó ötlet e sokáig kettesben maradnunk.

Lassan elsorvadok az érintése hiányától, még szerencse, hogy egyelőre pompás figyelemelterelést nyújtanak a családommal töltött napok. Mit kezdenék ezzel az időszakkal, ha nem lennének itt? Nem akarok belegondolni, hogy mi lesz, ha elmennek. Már csak néhány nap. Tudom, hogy Dahwarának egyszerűbb így, de néha azt kívánom, bár elég önző lennék kérni tőle egy csókot, hogy kicsit enyhítsem a sóvárgást, aminek a puszta létezése is szentségtörés. Eldönthetnék végre az istenek a sorsomat. Ha a hitemet és az elkötelezettségemet akarják mindezzel próbára tenni, már el is buktam.

Talán már abban a pillanatban, amikor beleszerettem ebbe a konok tűzmágusba.

Sokáig csak csendesen, kíváncsian figyelem a szoborszerű alakját, mielőtt mellé lépnék. Vajon egy élet elég lenne, hogy kiderítsem, milyen gondolatokat rejtenek a bíbor dűnékre révedő aranyszemek? Bárcsak felfedezhetném az oldalán, hogy milyen mélységekig lehet megismerni egy másik embert.

- Szólhattál volna, hogy ide jössz – jegyzem meg az első gondolatomat, mikor elszakítja a pillantását az elnyugvó sivatagról, és lenéz rám. Persze nincs olyan ábrándom, hogy csak most vett észre, ő nem az az ember, akit ilyen könnyedén meg lehet lepni. A gyengéd forrósággal felizzó narancsszempár olyan illúziót fest elém, mintha ma három példányban búcsúzna a Napunk. Nem tudom megszokni ezt az új árnyalatot, amibe csak akkor burkolózik a tekintete, mikor rám néz. Talán ez is csak a látomás része, talán csak a szívem csalfa reménye, hogy ez csak az enyém. Egy kisebb árulás, hogy a két szerelmem nélkülem találkozik. Szerencséje, hogy ilyen jó kedvem van. Amíg itt van a családom, képtelen leszek bárkire is haragudni.

- Boldognak tűntél a családoddal, nem akartam rabolni az időből, amit velük tölthetsz – elhomályosul a törékeny mosolyom a félreérthetetlen utalástól. Mostanában minden erről szól. Hiába próbálok megfeledkezni a fejem felett pergő homokóráról, ha a szeretteim szemében mindig látom a tükörképe árnyékát, mikor rám néznek. Egy kicsinyes részem haragudni szeretne a nyomasztó aggodalmukért, de ezt a neheztelést elnyomja a bűntudat. Tudom, hogy nekik nehezebb. Meghalni csak egy pillanat. Egy szerettünk elveszítésének a fájdalmát örökké a szívünkben hordjuk. Dahwara nem csak a szívében fogja. A kötelékünk miatt neki a testén, a tudatán és a mágiáján is sebet fog ejteni, ha magukhoz ragadnak az istenek. Ezek ismeretében, hogy lenne jogom bosszankodni az aggodalmán? Néha mégis azt kívánom, bár elfelejthetnénk egy pillanatra a gyülekező viharfelhőket.

Talán egy másik életben.

- Te is a családom része vagy – jegyzem meg halkan. Vajon ő hogy viselné, ha én is kerülném a szüleit? Esetleg Janát? Nem zavarná, hogy meg sem próbálom megismerni őket? – Hiányzol – fűzöm hozzá, miközben elé lépek, és ösztönösen a Sharabjára simítom a kezemet. Hiányzott a bőre melege. Még a közös kilovaglásaink is hiányoznak, pedig mióta délelőttre csúsztattuk, szinte mindig hőgutával és szédüléssel térek haza. Hiányzik a komolysága, amit mintha csak az én személyem lenne képes olykor-olykor megingatni. Hiányoznak a hálószobánkba felhozatott, kettesben eltöltött reggelik, amik csak a mieink voltak. Mióta itt a családom, egyszer sem ettünk a szobájában. Talán ezt jelenti felnőni? Hogy már jobban vágyunk a jövőbeli családunk társaságára, mint a múltbelire?

Csakhogy Dahwarának és nekem soha nem lesz igazi családunk. Nem úgy, ahogy a szívünk vágyik rá.

- Te is nekem – suttogja rekedtesen a homlokomra. Még a lehelete gyengéd fuvallata is tűzforró. A hajamba csúszó ujjak érintésétől szinte elolvadok. Egy tökéletes világban most folytatnák az útjukat az ajkai az enyémek felé, és hosszan megcsókolna a lemenő nap meleg ölelésében. Nem kéne elérhetetlen pillanatokról álmodoznom. – De ők miattad vannak itt. A jelenlétem csak kellemetlenné tesz mindent.

- Engedned kellene, hogy megismerjenek – hangsúlyozom ki a nyilvánvalót. Nem kell rá néznem, hogy tudjam, mit üzen a pillantása. Egyelőre képtelen levetkőzni a merev koronaherceg szerepet mások előtt. Pedig ha nekik is megmutatná a törődő Sharibot és a gyengéd, vicces férfit az intelligens, ijesztő herceg árnyékában, odáig lennének érte. Kár, hogy túl sok ideje hordja ezt a maszkot, hogy csak úgy eldobja egyik napról a másikra. Meg is értem, és nem is. – Sejtettem – dünnyögöm csalódottan. Ha kapunk elég időt az istenektől, lesz még alkalmam megpuhítani. Ha pedig nem, félek, hogy ez a része velem jön a pusztulásba. Bárcsak megvédhetném valahogy, de azt képtelen vagyok kívánni, hogy bár ne találkoztunk volna. Az egyességünk lehet, hogy fájdalmat hoz majd neki, de a népének szüksége volt erre a szövetségre. Ha más nem is, ennyi haszna mindenképpen lesz a rövid létezésemnek.

Megfordulok, hogy az álmodozó pillantásomat megpihentessem a nap utolsó, lapos sugarain. Elegem van belőle, hogy a jövő aggodalmai árnyékot vetnek a jelen boldogságára. Ez az elillanó pillanat valóságosabb nem is lehetne, és a csak miénk. Mintha meghallaná a hálás gondolataimat, szorosan magához húz. A bőréből sütő kellemes forróság átveszi a homályba süllyedő napsugarak feladatát. Lassan beköszönt az este. Mióta együtt töltjük őket, a sivatag hűvös éjszakáit is sikerült a szívembe zárni. Egy lélegzetvételnyi frissesség a nappalok elviselhetetlen kánikulája után.

- Rendezhetnénk egy ünnepséget a városban, míg itt van a családod – töri meg váratlanul a csendet. Döbbent pislogással sandítok fel rá.

- Talán napszúrást kaptál? – vigyorodok el szórakozottan. Nem meglepő felvetés a legutóbbi ünnepség sikere után, de soha nem gondoltam volna, hogy tőle fog származni az ötlet. Lehet, hogy Jana pusmogott a fülébe valamit. Vagy megfenyegette valahogy. Vajon aggódnom kéne? Mindenesetre tetszik a gondolat, hogy anyáék szívébe is belophassa magát a város buzgó életöröme. Tegnap meglátogattuk a piacteret késő délután, majdnem annyira lenyűgözte őket is, mint engem az első napjaimon. Persze azért nem pont annyira. Én mióta a kezemhez kaptam az első történelmi tekercset a Tűzről, erről ábrándoztam, olyan volt megélni, mint egy valóra vált álom.

Azóta megtudtam, hogy miért. Mert mindig ide tartoztam.

- Csak valaki segít, hogy másképp lássam a világot – vallja be egy lágy mosollyal, ami mögött több érzelem rejtőzködik, mint másvalakinek ezernyi, örök szerelmet ígérő szavában. Lehet, hogy a Sharibom soha nem fog ódákat írni nekem, de ezek az apróságok segítenek elhitetni, hogy a szerelem, ami egyre forróbban fűti a mellkasomat, nem egyoldalú. Remélem nem csak a gyermeki naivitásom játszik velem kegyetlen játékokat. Remélem nem csak képzelem az érzelmeket a lángra gyúlt pillantás mélyén. – És talán adhatnánk nekik okot is az ünneplésre.

- Miféle okot? – kérdezek vissza derűs gyanakvással.

- A koronahercegük esküvőjét. – Ledermedve, hatalmasra nyíló szemekkel próbálom felfogni a hihetetlen választ. Olvastam róla, hogy a Sharab Shalaevarok áldozatai is szoktak tartani egy jelképes szertartást, ami hasonló, mint amit a választott Sharabok tartanak, természetesen a pecsét égetésének a rituáléján kívül. A mi kezdeti ellenségeskedésünk és az eltérő hagyományaink fényében soha nem gondoltam, hogy nekünk is illene megtartani. – Már korábban meg kellett volna neked adnom a szertartást, amit megérdemelsz. Három nap múlva, napnyugtakor a dűnék árnyékában. Ha te is szeretnéd, hahreem.

Elnyílnak az ajkaim az őszinte rácsodálkozástól. A szavaktól, amik azt sugallják, hogy eljött az a pillanat, mikor szeretne a Sharabjául fogadni. Mintha nem csak az istenek döntöttek volna a sorsunkról, mi magunk is esküt tehetnénk a másik mellett, hogy megerősítsük a ránk rótt köteléket. Nem tudom elrejteni a boldogságot, amit a gondolat kelt bennem. Életemben először érezhetném azt, hogy önként engem választ.

- Esküvő? – kérdezem mélységes, önfeledt ámulatba ejtve. Annyira szeretném.

- Esküvő – erősíti meg halkan, egy vérpezsdítően érzelmes pillantással, ami egyszerre dobogtatja meg, és töri apró darabokra a szívemet. A kezdeti őszinte boldogságot szép lassan elapasztja a kötelességtudat pusztító szárazsága. Bárcsak máshogy nevezte volna. Bárcsak hívhatnánk egyszerűen Sharab szertartásnak, akkor talán a szívem nyerhetne a józan ész ellen. Hiba lenne, de talán egy megbocsátható hiba. Talán jobb így. Már épp eleget hibáztam.

- A miénk? – kapaszkodok megremegő hanggal az utolsó buta reménysugárba, hogy félreértettem valamit. Pedig nincs túl sok koronaherceg a városban, és bármire lefogadom, hogy nem Faelart próbálja kiházasítani.

- Ki másé? – rezzen meg szórakozottan a gyengéd mosolya. Akkor szokott így nézni rám, mikor valami számára aranyosnak tűnő butaságot csinálok vagy mondok. Néhány másodperc és elveszítem ezt az érzelmektől csillogó, ragaszkodó pillantást. Csak remélni tudom, hogy megérti a döntésemet.

- Szeretném – csúszik ki az ajkaimon a szívem legőszintébb válasza. Azonnal rádöbbenek, hogy akármennyire is őszinte, kegyetlenség félrevezetnem őt, ezért gyorsan, egy kicsit hadarva folytatom. – Annyira csodálatos lenne, de nem tehetjük.

Látom rajta, hogy váratlanul éri a semmiből érkező elutasítás, a vonásai megfeszülnek, és az elkomoruló pillantása megtelik egy büszke koronaherceg dacával, aki nem fogadja el, hogy a birodalmában valaki megpróbálja megmondani, mit tehet meg és mit nem.

- Miért? – vonja össze a szemöldökeit számonkérőn. A kezei lecsúsznak rólam, én pedig ellépek tőle, hogy felé forduljak. A hátam mögött már az est szürkülete borítja vakító sötétségbe a sivatagot.

- Nem köszönthetjük a népem képviselőit azzal, hogy szembe köpjük a Víz törvényeit – magyarázom, a kétségbeesésemben kicsit eltúlozva a kezeim gesztikulációját. Úgy nézhetek ki, mint egy mélyvízben fuldokló, kapálózó teve. Igazából úgy is érzem magamat. A vízmágusok érkezése előtt boldogan igent mondtam volna erre az ajánlatra, mert én tudom, hogy a szó szoros értelmében nem szegjük meg a törvényeinket, de most, hogy itt van a népem, többet kell adnunk ezekre a külsőségekre. – Már így is sokan rossz szemmel nézték a Sharab Shalaevarunkat.

- Ez egy Tűz szertartás, Eryn. A Tűz törvényei érvényesek a résztvevőire – szűri a fogai között elégedetlenül. Fenntartja a látszólagos nyugalmát, pedig láttam megfeszülni az állkapcsát, mikor megemlítettem, hogy egyesek rossz szemmel néznek a szent kötelékünkre. Lefogadom, hogy legszívesebben elbeszélgetne ezekkel az illetőkkel. A Tűz birodalmi, magányos száműzetésemben könnyű volt elfeledkezni a távoli népem legszentebb törvényeiről, de a valóság és a kötelességek még a sivatagon át is utolértek minket. Megértem az érveit, én is pont ezekkel ámítottam volna magamat, ha igent mondtam volna neki a népem érkezése előtt, de azóta megváltozott a helyzetünk. Akárhogy hívjuk a nagyközönség előtt, az esküvő az esküvő marad. Ráadásul hazugság is lenne máshogy hívni azután, hogy ő maga is így hivatkozott rá.

- Attól még, hogy mások a törvényeitek rá, a házasság házasság marad – jelentem ki határozottan. Én lennék a legboldogabb, ha felnőnék végre, és szabadon rendelkezhetnék a jövőmről, de nem így van. Az istenek nem így akarják. – A népem szemében még nincs jogom hozzá – hangsúlyozom ki újra és újra. Belefáradtam, hogy minden nap minden perce kezd a szembetűnő hiányosságaimról szólni. Lassan úgy érzem, hogy magához a boldogsághoz sincs jogom. Mikor látom a kemény arcvonásain, hogy még mindig nem győztem meg, a meggondolatlanságom és a túl sok ideje elnyomott feszültség felülkerekedik rajtam. – Ezt még Phraan is tiszteletben tartotta – csúszik ki a számon a legvégső érv, amit azonnal meg is bánok. A gyilkosvörös lángok és a düh ráncai az arcán semmi jót nem ígérnek.

Az elmúlt hét boldogsága elhitette velem, hogy nem fogunk többé ártani egymásnak. Azt hittem, hogy végre nyugodt, stabil mederbe terelődött a kapcsolatunk.

Tévedtem.

- Ne vedd a szádra annak a talpnyalónak a nevét – köpi felém a szavakat megvetően, a falon lobogó fáklyák lángjai akkorára duzzadnak, hogy egy pillanat erejéig a nappal világosságát kölcsönzik a sötétségbe vesző folyosónak. Nem tudom, hogy a hangjában remegő megvetés az, ami további ellenállásra buzdít, vagy a tény, hogy még mindig nem érti. Nem fogadja el, hogy ki vagyok.

- Többet tiszteletben tartott a szokásainkból, mint a Sharibom – vágom a fejéhez a szomorú valóságot, miközben én is megkeményítem az arcvonásaimat. A büszke hercegek játékát én is tudom játszani. Én mindent megtettem a kapcsolatunkért. Feladtam a családomat, az otthonomat, a szokásainkat. Beilleszkedtem az udvarába, a testőrei közé, egy idegen családba. A kialakuló érzelmeim még a törvényeink iránti elkötelezettségemet is elrabolták tőlem néhány napja, mikor engedtem, hogy olyat tegyünk, amit nem szabadott volna. Viszont van valami, amit soha nem adok fel. Nem fogom elárulni az embereim bizalmát. Nem fogok szándékosan olyat tenni, amivel csalódást okozok azoknak, akik hátrahagyták a biztonságos, kiszámítható életüket, hogy megismerhessenek egy új világot az oldalamon. Akik a tudtukon kívül ugyan, de jövőt adnak egy másik birodalomnak.

Túl sokkal tartozunk nekik.

- Honnan jött most ez az egész? – morran fel türelmetlenül. Ő csak most döbben rá arra, ami nekem az elmúlt napokban szép lassan vált világossá. Ha nem arra koncentrált volna, hogy minél távolabb tartsa magát tőlem, a családomtól és az embereimtől, talán ő is ráébredhetett volna önmagától: soha többé nem lesz olyan szabad életünk, mint amilyen az elmúlt hetekben volt. Eddig készségesen belesimultam a Tűz birodalom minden tradicionális követelésébe, de mostantól két nép elvárásai között kell egyensúlyoznunk. Ezt neki is el kell fogadnia. Ezt az áldozatot követeli a népe jövője. Az én embereimnek is meg kell találniuk itt a boldogságot, ha nem így lesz, nem kérhetem tőlük, hogy maradjanak. Látom a szemeiben, hogy lassacskán megérti, hogy mint mindennek ezen a világon, az ő ittlétüknek is borsos ára lesz.

- Valakinek képviselnie kell őket is, Dahwara – sóhajtom megereszkedő vállakkal. Talán azt hiszi, hogy nekem ez könnyű? Azt hiszi, hogy nem szeretnék egy romantikus esküvőt a dűnék árnyékában a férfival, akibe minden nehezítő körülmény ellenére is sikerült beleszeretnem? Most sem segít épp magyarázatot találni, hogy hogyan és miért. – Lehet, hogy a Sharab Shalaevar éjszakáján a Tűz birodalom hercegévé váltam, de soha nem szűnök meg a Víz hercege is lenni. – Merev tartással fordul el tőlem. Hát ez a válasza? Azt hittem, hogy kezd megérteni, de mintha csak egyre távolabb sodródnánk egymástól minden szóval. A szívem megszakad a gondolattól, hogy elveszíthetem őt. Lehet, hogy csak pár órára, lehet, hogy csak pár napra, de szükségem van a Sharibom támogatására ezekben a nehéz döntésekben. Nem szeretnék újra csalódni benne. Az egyik kezem a vállára csúszik, és ő elsötétült pillantással, várakozón néz vissza rám. A pár perce még Napbolygóként tündöklő szemek most a kihűlt láva vöröses-feketéjébe öltöztek. Tudom, hogy a türelme csak látszólagos. – Ők is a népem. És remélem, a tiéd is – suttogom halkan, könyörgő pillantással. Szükségem van rá, hogy a partnerem legyen az apró, mindennapi összeütközésekben, amik ránk várnak. A népeink együttélése meglepően zökkenőmentesen indult, de biztos vagyok benne, hogy ha elmúlik az újdonság varázsa, felszínre fognak törni a kulturális különbségek. Mikor ez megtörténik, Dahwarával egy véleményt képviselve, igazságosan kell fellépnünk, különben megmérgezzük a népeink kapcsolatát, mielőtt jövőt kaphatna.

De ha a saját ellentéteinket sem tudjuk megbeszélni, hogy fogjuk az embereinkét?

Ha elvárja, hogy mindenben behódoljak neki, ez lesz a népem sorsa is? Azért keltek át a sivatagon, hogy elnyomják őket azok, akiket megmenteni érkeztek?

- Rendben, akkor nem lesz esküvő. Nem lesz ünnepség – jelenti ki elhidegülve, miközben újra előre fordul. Elrejti előlem az arcát. Én nem ezt akartam. Találhattunk volna egy kompromisszumot. Egy más okot az ünnepségre. Visszaszerezhettünk volna egy darabot a meghitt pillanatból, amit az ellentmondásos valóságunk zúzott szilánkokra. Van egy olyan érzésem, hogy ha elhúzom a kezemet a válláról, magamra hagy, de még képtelen vagyok elengedni. Mindegy hányszor tapos a szívembe, az már eldöntötte, hogy érte fog dobogni. Az ujjaim óvatosan csúsznak végig a kezén húzódó hosszú seben, amit eddig féltem megérinteni a meghitt pillanatainkban. Árulkodó libabőr követi a félénk érintés útját.

- Dahwara – suttogom egy kicsit felbátorodva az akaratlanul árulkodó testi reakcióján. A mozdulatom végén összefűzöm az ujjainkat, és mellé lépek, hogy oldalról felnézhessek rá. – Mi lenne, ha tartanánk egy eljegyzési ünnepséget helyette? Írhatnánk egy szerződést. A népem hagyományai szerint – fűzöm hozzá az utolsó, reményteljes szavakat az eddigieknél is csendesebben, megfontoltabban. Mintha attól félnék, hogy felébresztem a szemeiben szunnyadó vulkánokat. Ha írnánk egy jegyességi szerződést, a Víz birodalmát az esetleges halálom után is kötnék a törvényeink. A törékeny alapokon nyugvó szövetségünk egy kicsit nagyobb biztonságban lenne. Dahwara csak jól jöhet ki belőle. A halálom jelenleg nem csak a személyére, a népére is kockázat. Ez egy kézenfekvő megoldás. Egyszerre mutatja meg a vendégeinek, hogy tiszteli a szokásaikat, és erősíti meg a szövetséget, amire neki nagyobb szüksége van, mint a másik félnek.

De akkor miért éledt újjá a harag szikrája a tekintetében?

Eltépi egymástól az összefűzött ujjainkat, hogy a csuklómra markolva ránthasson szorosan magához. Döbbenten nyekkenve csattanok a mellkasán, és hatalmasra nyílt szemekkel nézek fel a dühbe feszült, markáns vonásokra.

- Eljegyzés? Szerződés?! A Sharibom vagy – sziszegi dühös vicsorral a megmásíthatatlant. – Az esküvő is csak formalitás lett volna, egy haszontalan eljegyzési szerződés pedig a kötelékünk meggyalázása.

Elképedve, hitetlenül rázom meg a fejemet.

Nem értem.

A múlt átkozott körforgása ismétli önmagát. Megint hibát hibára halmozunk. Elbeszélünk egymás mellett, és gyógyír helyett sebeket ejtünk a másikon. EZ a kötelékünk meggyalázása. Ez a veszekedés. Az, ahogy most rám néz. Az, hogy falra hányt borsó minden józan szavam. Az, hogy ennyi hét után megint a kezdővonalra lök minket. Elveti a formalitások miatt, pedig egy szerződés megmenthetné a népét, ha engem elveszítenek.

- Nem haszontalan – jelentem ki határozottan. A csuklóm egy pillanatra vízzé válva csusszan ki az ujjai börtönéből, és hátrálok egy lépést. Nem azért mert félek tőle, hanem azért, mert emlékeztetni akarom, ki áll vele szemben. Emelt fővel állom a lángoló pillantását. Mások vagyunk. Különböző mágiával, különböző szokásokkal és különböző véleménnyel. Akármennyire szeretné, hogy csak az ő népének tartozzak hűséggel, erre soha nem leszek képes. Akármennyire is szeretne belegyömöszölni az elvárásai által teremtett szűkös keretbe, mindig ki fogok lógni onnan.

Egy gondolat, amiről azt hittem, örökre eltemettem, váratlanul tör utat magának a mélyből.

Talán soha nem az volt a sorsunk, hogy boldogok legyünk együtt.

- Ha nem lenne haszontalan, még mindig a Föld birodalmához tartoznál – emlékeztet mindentudóan. Kár, hogy igazából fogalma sincs a múltam ezen részéről. Undorodva húzom el a számat. Soha nem tartoztam a Föld birodalmához. Nem tartozok a Tűz birodalmához sem. Önmagamhoz tartozok és én döntöm el, melyik birodalom és melyik férfi érdemes a hűségemre. Azt hiszem, ezt felesleges lenne bizonygatni egy birtoklásmániás, önfejű alfának.

- A te Birodalmad pedig háborúban állna három másikkal – felelem visszakézből, dacosan felvetve az államat. A felemelt hangomban most először megremeg az ő haragjának a tükörképe. Attól még, hogy valami észszerű határokon belül rugalmasan kezelhető, nem válik haszontalanná. Talán az ők ősi mítoszokon alapuló törvényeik jobbak? Talán a kőbe vésett, birodalmakat háborúba taszító Sharab Shalaevar fekete-fehérje jobb, mint egy szürkeárnyalatos, elfogadó szokásrendszer?

A könyörtelen igazságot megfogalmazó szavaimat követő, hosszúra nyúló patthelyzetünk elrabolja a felindultságom lángjait, és nem hagy maga mögött mást, csak az elillanó boldogság helyén maradt sajgó ürességérzetet és az azt kitölteni vágyó sóvárgást. Bizonytalanul lépek újra közelebb hozzá, mielőtt magamra hagyhatna a társamul szegődött magánnyal. A pillantásom és az ujjaim is habozva, engedélykérően simulnak a Sharabjára, mielőtt halkan megszólalok. A hangomban már nyoma sincs az előző dacos megjegyzésem mögött rejlő büszke indulatoknak.

- Ha nem teszed meg a Víz tiszteletére vagy a szövetség megerősítéséért, mi lenne ha megtennéd értem? Sokat jelentene, ha ilyen módon is hozzád tartozhatnék – hal el a hangom a mondat végére. Felpillantok rá a reményteli, könyörgő tekintetemmel, de a szemeiben pusztító futótűz bekebelezi az önként felajánlott kiszolgáltatottságomat. Az ujjai a hajamba markolva húznak közelebb az arcához, akaratlanul emelkedek lábujjhegyre. Nem tudom, hogy az üt szíven jobban, hogy durva próbál lenni, vagy az, hogy már nem képes rá igazán. Még az erőszakosnak ható érintés mögött is szívszorító gyengédség rejtőzik. Ennél még az is jobb lenne, ha egyszerűen csak bántana. Akkor tudnám, hányadán állunk. Az őszinte lenne.

- Minden létező módon hozzám tartozol, Neleryn – jelenti ki szigorúan összeszűkült pillantással. Mintha megvetendő lenne, hogy a saját népem kötelékére is vágyom. – Az istenek tettek róla – fűzi még hozzá váratlanul hűvösen. Elkerekednek a szemeim a mellbevágó szavaktól, de mire igazán felfoghatnám a kegyetlenségét, már egyedül állok az éjszaka sötétjébe burkolózó folyosón. A falon táncoló lángok, amiket eddig az általam szított haragja duzzasztott, most önmaguk árnyékának tűnnek. Én is annak érzem magamat. Az erőm cserben hagy, a vállamra ereszkedő elhagyatottság térdre kényszerít.

A kapcsolatunk egyetlen mondatba szőve. Az elmúlt hetek elhitették velem, hogy lenne rá esély, hogy engem választana, ha tehetné. A naiv szívem reménykedni mert, hogy viszonzásra lelhet a szerelem, amibe vakon ringatta magát. Ostoba.

Ostoba, ostoba, ostoba kölyök vagyok. Csak addig tartott a békességünk, amíg úgy táncoltam, ahogy fütyült. Azt hittem, megharcoltunk a kezdeti nehézségeket követő szövetségünkért, de tévedtem. Mindvégig én harcoltam érte. A vérvörös szőnyeg éhesen szívja magába a térdeim között lepotyogó néma könnycseppeket. Talán percek, talán órák telnek el, amíg a komor anyagon keletkező sötét foltok amorf formáit figyelem a lelkembe épülő ürességgel. Végül az üvegtelen ablakon beszökő, mardosó hideg kényszerít a bénult pillanat megtörésére.

Felemelkedek, az újraéledő gondolataim azt kutatják, hogy mégis hol ment ennyire félre a kommunikációnk. Hogy jutottunk el idáig abból, hogy egy romantikus esküvő terveit festette elém? Tudtam volna úgy válaszolni a kérésére, hogy a népem szokásait is tiszteletben tartsam, és őt se dühítsem fel így? Vajon én rontottam el, vagy már ott halálra volt ítélve az este, mikor kénytelen voltam elutasítani őt?

Nem szabadott volna szóba hoznom Phraant, ezt már világosan látom. Talán mostanra ő is átgondolta az érveimet, és más színben látja a a dolgokat. Talán még nem késő megmenteni ezt az éjszakát. Ezekkel a gondolatokkal nyitok be a szobánkba, ahol nem fogad más, csak egy szunnyadó láva mélyvörösével parázsló tűzgolyó az ágy fölött. Az ajtóban megtorpanva, elsápadva pislogok párat a sejtelmesen izzó gömböcskére, és azonnal tudom, hogy ez a legtöbb, amit ma látni fogok a Sharibomból.

Itt hagyott.

Egy részem haragudni akar rá. Erőszakkal elpusztítani a felszínes gondoskodása itt hagyott bizonyítékát, hogy a szívem elutasításra lelhessen a tetteiben, de nem jön a vágyott, megkönnyebbülést hozó düh. Az ürességet még mindig csak tompán lüktető fájdalom tölti ki. Ez sem rosszabb, mint ahogy az elején viselkedett. Soha nem volt az enyém a szíve. Pont úgy nincs jogom a szenvedélyesen lobbanó haraghoz, mint ahogy a házasságunkhoz sem.

Csak azt kívánom, bár ne fájna ilyen borzasztóan a hiánya.

Érdektelenül, egy hangtalan sóhajjal sétálok az ajtóhoz, ami a régi szobámba vezet. Életemben először inkább alszom a hidegben, mint a belőle született mágia hamis ölelésében.

☀☀☀

- Ki vele – megrezzenve kapom fel a pillantásomat a bátyámra. Olyan mereven sikerült elbambulnom a délelőtti napsugarak táncára az oázis víztükrén, hogy dimenziót kell váltanom, hogy visszatérjek.

- Mi? – nyögöm ki egy cseppet sem herceghez méltóan.

- Már az gyanús volt, hogy nem tette tiszteletét a reggelinél, de ez a fancsali kép mindent elárul. – Leül mellém, kegyesen jelezve, hogy készen áll a sztori hosszú verziójára, és hogy nem tágít. Remek. Dahwara eddig is kerülte a családomat, de azért mindig tiszteletét tette az étkezéseken, legalább egy rövid időre. Reméltem, hogy nem fog szemet szúrni a hiánya, de tévedtem. Lehet, hogy nem is a hiánya a feltűnő, hanem a letagadhatatlan karikák a szemeim alatt.

- Veszekedtünk egy kicsit – vallom be halkan.

- Minden pár összekap néha – vonja meg a vállát Faelar, mintha nem tegnap rendült volna meg a teljes jövőképem Dahwara mellett. Persze ő ezt nem tudja. Tegnap estig én is azt hittem, hogy minden rendben lesz. Azt hittem, hogy elkezdtük közösen kikövezni a jövőnk útját, de tévedtem. Most már abban sem vagyok biztos, hogy a népeink együttélése jó ötlet volt e. De van jogom erről szót ejteni a Víz koronahercegének? Mit tenne Faelar, ha tudná? A szívemet kettészakítja az ellenkező irányba húzó hűség.

Az ajkamra harapva keresem a megfelelő szavakat, miközben hátra sandítok a vállam fölött, hogy nem lézengnek e szünetet tartó szolgálók a palota kertjében. Faelar azonnal megérti a téma érzékenysége iránti aggodalmamat. Az oázis kristálytiszta vize egy vékony buborékot rajzol körénk, de tudom, hogy az áttetsző gömbfal törékenysége csak egy illúzió, valójában egyetlen elejtett hang vagy illetéktelen személy sem tud áthatolni rajta. Mindig csodáltam Faelar képességét, amivel ilyen mértékekig a vízre kényszeríti az akaratát. Nem született teremtőnek, és gyengébb is a mágiája, mint az enyém, de míg az én erőm főként harcra és pusztításra lett teremtve, az övé építeni is képes. Én soha nem tudnék néhány másodpercnél tovább mozdulatlanul tartani egy nagyobb víztömeget, ő pedig képes úgy falat vonni körénk, hogy a tudata teljesen szabad. Elképesztő.

Néhány másodpercig még csodálom a vízbuborékon szikrázó, szivárványt vető napsugarakat.

- Házassági szertartást szeretett volna rendezni – töröm meg végül a várakozással teli csendet. Az őszinte értetlenséggel összevont szemöldökei megerősítik, hogy jó döntés volt elutasítani.

- De hisz ismeri a törvényeinket – önti szavakba az aggályaimat ő is. Most, hogy valaki más képviseli a népem szemszögét, kényszert érzek rá, hogy a Sharibom oldala mellett is ejtsek néhány szót.

- A sivatag szívében könnyű elfeledni az óceán szavát – mormogom egy apró, pimasz mosollyal. Szeretem, hogy Faelar mellett tényleg lehetek néha gyerek. Tudom, hogy ő minden megbocsátana. Egészen különös belegondolni, hogy ha nem lennének itt a vízmágusok, valószínűleg örömmel rábólintottam volna a házassági szertartásra. Ennyire sekélyes lennék?

- Azt észrevettük – húzza el a száját Faelar. Az ujjai felemelnek néhányat a vállam elé zuhanó hajtincsek közül, hogy szemügyre vegye a nyakam bőrét, amin alig észrevehetően még felsejlenek a barlangban töltött éjszakánk árulkodó nyomai. Rajtakapottan megnyekkenve hajolok távolabb, és szorítom az egyik kezemet a nyakamra. – Nem is akarom tudni, hogy miket csináltatok, de jól tetted, hogy eltakartad a nyomait. Még jobban tennéd, ha nem játszanál az istenek haragjával. – Összeszorított ajkakkal fogadom a kiérdemelt szidalmat. Teljesen igaza van. Túlléptünk egy határt, és meg is kaptuk a figyelmeztetést, ami kijárt érte. – Szóval felteszem emlékeztetted – tereli vissza a beszélgetést az eredeti téma irányába. Kelletlenül, megfeddett gyerekként csücsörítve bólintok.

- Igen – dünnyögöm végül az orrom alatt. – Megkértem, hogy rendezzünk inkább eljegyzési ünnepséget, ahogy a népemnél szokás.

- Uhhh – fintorodik el. Ledermedve, értetlenül pislogok rá párat.

- Mi az? Ebben most mi „uhhh”? – imitálom zaklatottan. Tényleg én rontottam volna el? Ha valakitől, a Víz koronahercegétől nem ezt a reakciót vártam a hírre. Büszkének kéne lennie, hogy képviseltem a törvényeinket.

- Néha teljesen lehetetlennek érzem, hogy valaha alfa váljon belőled – temeti az egyik kezébe az arcát. Most már tényleg kezd bosszantóvá válni az időhúzása. Még akkor is, ha egyet értek a szavaival. Én sem tudom magaménak érezni az alfák indokolatlan, önfejű kirohanásait.

- A sértegetésem helyett inkább kifejthetnéd, hogy mit csináltam rosszul – fűzöm össze a kezeimet sértetten a mellkasom előtt. Faelar felemeli a fejét a tenyeréből, és az egyik szemöldökét felhúzva pillant rám.

- Egy domináns alfának felajánlottad, hogy töltse be ugyanazt a szerepet, mint a férfi, akinek előtte joga volt hozzád? – Elnyílnak az ajkaim, hogy tiltakozásba kezdjek ezekről a bizonyos jogokról, de a színpadiasan felháborodott folytatása belém fojtja a szavakat. – Ráadásul Phraan az a férfi. Még nekem is feláll a szőr a hátamon a gondolattól, hogy egy cím alatt említsd őket.

Figyelmeztetnem kell magamat, hogy szedjem fel a földről a leesett államat. Faelar egyre több jelét mutatja annak, amit eddig csak sejtettem: kezdi megkedvelni a Sharibomat. A gondolat bármikor máskor mosolygásra késztetne, de most a mondandója többi része túl felkavaró hozzá.

- Nem ugyanazt a szerepet – tiltakozok tüntetőlegesen. A Phrannal való jegyesség gondolatától is kirázott a hideg, míg Dahwarát fülig érő mosollyal nevezném a jegyesemnek. Csodálatos hangzása van. Jegyes, férj, Sharib. Az összeset akarom. Minden törvényt, címet és jogkört, ami összeköthet vele. Kár, hogy szerinte minden, ami nem az ő népének a szokása, haszontalan. – Phraan sosem volt igazán a jegyesem. Nem én választottam őt.

- Dahwarát talán igen? – Újra belém fojtja az ellenkezést a ráébresztő kérdés. Szeretném azt mondani, hogy igen, de igaza van. Könnyű elfelejteni, hogy nem én választottam őt, mikor olyan fájdalommal szereti a szívem, mintha így lett volna. Neki senki nem szólt, hogy ez csak egy érdekházasság. Kár, hogy egyoldalú ez az érzés. Dahwarát tényleg csak az istenek kényszerítették mellém. – Remélem a szerződés ötletével nem cifráztad tovább.

Nem válaszolok, de a holtra vált arckifejezésem és a leleplezett, bűntudattal teli pillantásom eleget mondd ahhoz, hogy újra lemondóan a tenyerébe temesse az arcát és kínosan felnevessen.

- Szerettem volna, ha az emberink látják, hogy a Víz szokásait is tiszteletben tartjuk. Félek, hogy azt érzik, hogy már nem képviselem őket, pedig ugyanúgy tartozom hozzájuk, mint a Tűzhöz – mentegetőzök kétségbeesetten. Eddig hittem, hogy a döntések, amiket tegnap hoztam, helyesek voltak. Faelar reakciója elbizonytalanít. Szerinte az itt élő embereink megértenék, hogy már nem csak feléjük húz a kötelesség? Talán nem kell ketté szakítanom önmagamat?

- Hidd el nekem Eryn, nincs egy lélek a palotában, aki ezt megkérdőjelezné. Imádnak téged. A házasság tényleg sértő lépés, de senki nem várja el tőletek, hogy Sharibokként jegyességbe lépjetek. Gondolod, hogy akik a sivatagig követtek téged, nem tudják mit jelent ez a kötelék?

A felhúzott térdeimre hajtom a homlokomat. Ostoba vagyok. A saját magamra szabott elvárások súlya alatt csak egyetlen dologról feledkeztem meg. Bízni a saját embereim ítélőképességében.

- Olyan nehéz egyensúlyozni az elvárások vékony cérnaszálain – emelem fel a fejemet, miközben oldalra sandítok Faelar együtt érző mosolyára. Még egyetlen valódi konfliktushelyzetet sem kellett kibogoznunk, és már belefáradtam. Mi van, ha rosszul döntök majd? Képtelen vagyok elviselni a felelősség súlyát.

- Bár azt mondhatnám, hogy idővel könnyebb lesz – sóhajt fel halkan – de ha trónra lép Dahwara, ezerszer nehezebbé válik majd.

Egy fájdalmas nevetéssel morzsolok el egy apró könnycseppet a szemem sarkából, miközben a vállára billentem a fejemet. Gyerekkorunkban is imádtam hozzá bújni, Faelar kisugárzása olyan, mint egy lehorgonyzott hajó biztonsága az örökké hullámzó óceánon. Átölel anélkül, hogy átölelne.

- Csodás – dünnyögöm elégedetlenül. Bele sem merek gondolni, milyen döntések várnak még ránk, ha Dahwara egyszer király lesz. Bár van egy olyan balsejtelmem, hogy az odáig vezető út sokkalta nehezebb lesz, mint maga az uralkodás.

- Tudok valakit, aki mindig a szövetségesed lesz – paskolja meg testvéries szeretettel a fejemet. Bátortalan, gyenge mosolyra rezzennek az ajkaim. Tudom, hogy ha valakire, őrá mindig számíthatok. El vagyok kényeztetve.

- Szeretlek Fae – dörzsölöm az arcomat a hófehér inge puha anyagához. Én vagyok az egyetlen, akitől elfogadja ezt a becenevet. – Te vagy a második kedvenc alfám.

- Második?! – nevet fel panaszosan, de mikor felsandítok, látom, hogy nincs valós felháborodás a szemeiben. – Örülök, hogy ilyen jól kijöttök egymással – vallja be végül. Fogalma sincs, hogy mennyit jelent a szívemnek, hogy elfogadta Dahwarát. Talán titkon még kedveli is, de ezt soha nem fogom kiszedni belőle. – Mikor épp nem próbálod Phraan nyomdokaiba léptetni – fűzi hozzá egy játékos, nevető fintorral. Most már csak bosszantani akar. Ezt még megkeserüli.

- Nem azt próbáltam! – csapok dühösen a vállára. – Tényleg szörnyen hangzik, mikor így fogalmazod meg – ismerem be viszolyogva, de azonnal ki is tör belőlem a nevetés, ami ott játszik az ő ajkain is. Néhány másodperc múlva, kicsit elkomolyodva teszem fel az oldalamat furdaló kérdéseket. Ki tudja mikor lesz legközelebb alkalmam cenzúrázatlan pletykákhoz jutni a birodalmak szövetségeiről. – Tényleg, mi van Phraannal? Lett bármi következménye a felbontott jegyességünknek?

Elkomolyodik a nem túl váratlan témaváltás hallatán. Egy pillanatra háttérbe szorul a bátyám, és felszínre tör a megfontolt koronaherceg.

- Hivatalos nyilatkozat még nem történt – szögezi le higgadtan – de egyre több szóbeszéd járja, hogy Torros Orisra tervezi hagyni a trónt Phraan helyett.

- Áucs – húzom el a számat.

- A vélemények megosztják a birodalmukat, a tradicionálisak az elsőszülöttet akarják a trónok látni, az értelmesek pedig Orist.

Újabb áucs. Nem tudom, örüljek e a hírnek. Phraan uralkodása ugyan beárnyékolja a Föld jövőjét, de egy örökösödési konfliktus talán még egy rossz királynál is nagyobb károkat tud okozni hosszú távon.

- Remélem megoldják békés úton – sóhajtom kissé elszomorodva. Senki nem mondja ki hangosan, de mindenki tudja, hogy valahol ez is az én hibám. Ha lett volna elég erőm elkötelezni magamat egy boldogtalan élet mellett, vezethettem volna Phraan kezét a trónon.

- Mindenki reméli. Megbénítaná az egész kontinens kereskedelmi vonalát, ha örökösödési háború robbanna a Földben. Reméljük Torros sokáig él még. Auróra viszont betegeskedik. Nemsokára a Levegőben is feléled a változás szele. A Tűz jókor tért vissza az évszázados száműzetéséből, ha Avis trónra lép, meg kell frissíteni a szövetségeket.

A jelentőségteljesen felém vetett pillantása kimondja azt, amit a szavai nem. A következő szövetségi tárgyaláson a Tűznek is ott kell lennie. Nincs más út. Viszont a tekintete azt is elárulja, hogy elég volt neki ez a pár nap, hogy átlássa, ezt közel sem lesz olyan egyszerű elintézni, mint ahogy azt egy kívülálló hinné. Túl sok a felesleges büszkeség és túl kevés a bizalom. Meg kell vívnunk ezeket a csatákat Yadollahval még azelőtt, hogy Aurórát felemészti a kora. Ehelyett Dahwara a sivatagot járja egymagában. A rossz döntéseim, a gyerekes lobbanékonysága és az elátkozott kötelékünk miatt.

A komor téma súlyos csendet hagy maga mögött. A szemeimet a minket rejtő vízbuborékon kanyargó szivárványokon pihentetem, de a gondolataim nyughatatlanok maradnak. A legnehezebb kérés még hátra van. Egy kérés, ami össze fogja törni a szívet, ami mindig feltétel nélkül szeretett.

- Aggódom, mi lesz Dahwarával, ha engem magukhoz hívnak az istenek – vallom be halkan a fülsüketítőnek ható csendben. Látom megfeszülni a háta mögött támaszkodó kezeit, de nem szólal meg. Még nem. – Meg kell ígérned, hogy tiszteletben tartjátok a Víz és a Tűz szövetségét, ha ez megtörténik.

Tudom, hogy túl sokat kérek. Apám soha nem bólintana rá egy ilyen irracionális követelésre, az elkapkodott szövetséget is csak a Sharab Shalaevar szentsége miatt tudták kierőszakolni belőle. Ha a halálommal megszűnik ez a kötelék a Víz és a Tűz között, és ő rájön a Tűz kiszolgáltatottságára, nyomorba fogja őket dönteni a túlélésükért. Ardryll jó király, de egyáltalán nem jó ember.

- Eryn – sóhajt fel Faelar fájdalmasan. – Mindig azt mondtad, hogy nem ez a sorsod.

Szomorkás mosolyra húzom az ajkaimat. Én mindig sokkal spirituálisabb voltam, mint ő. Buta ódákat zengtem arról, hogy nem Phraan mellett van a jövőm, és hogy a sivatag szellemei magukhoz szólítanak. Faelar mindig kinevetett, mikor a sorsomról regéltem és feleslegesnek tűnő Tűz tekercseket bújtam hajnalba nyúlóan. Talán összefolyt a sok badarság, de olyat soha nem mondtam neki, hogy hosszú életem lesz, csak azt, hogy többre vagyok hivatott, mint hogy Phraan férje legyek. Ez így is lett. A Víz és a Tűz szövetsége a mi kötelékünkön nyugszik. Viszont minél kevesebb időm van, annál bizonytalanabbnak érzem a jövőt.

- Ígérd meg, Faelar – ismétlem meg halkan az igazságtalan kérésemet. Nem tudok ránézni, félek, hogy túlságosan sok fájdalomra lelnék a pillantásában.

- Megígérem – teszi a fejemre a tenyerét. – Amíg élek és hatalmam van az udvarban, a Víz nem fogja felborítani ezt a szövetséget.

- Köszönöm – lehelem elvékonyodott hangon. Könnyek gyűlnek a szemeimbe a megkönnyebbüléstől, mert tudom, hogy Faelar előbb taszítja le apánkat a trónról, minthogy szembe menjen a nekem adott szavával. A szívembe zárt nép jövője talán egy kicsit nagyobb biztonságban lett.

Minden rendben lesz. Ha itt is kell hagynom ezt a világot, talán minden rendben lesz. Bíznom kell az emberekben, akiket szeretek.

☀☀☀

- Nem haragszol, hogy ilyen hirtelen kell elmennünk? – néz fel anya a vendégszoba homokaranyba öltöztetett ágya mögül. Épp az utazótáskájába hajtogat néhány elegánsabb ruhát, amikben a nagyobb vacsorákon tündökölt. Avis kiment, hogy tegyen egy utolsó sétát a palotakertben Janával. Az elmúlt napokban igazán egymásra találtak, mintha nem is lenne közöttük két évtizednyi korkülönbség. Mindketten lököttek, és mindketten igazán mélyen tudnak szeretni. Azt hiszem ez már elég, hogy megalapozzon egy jó barátságot.

Jana jobban megismerte a családomat, mint a két napja felszívódott Sharibom. Hiába próbálom, képtelen vagyok tagadni a keserűséget, amit ez a gondolat hoz magával. Nem voltam neki elég fontos, hogy vegye a fáradtságot. Igazából nem kéne meglepődnöm. Ahhoz sem voltam elég fontos, hogy mellettem maradjon, és kéz a kézben küzdjünk meg a problémáinkkal.

Ma reggel érkezett egy sólyom a Vízpalotából, hogy Auróra rosszabbul van, és a lánya társaságát igényli. Nem kizárt, hogy az öreglány hóbortos akaratosságának a szüleménye a hír, kétlem, hogy ő jobban örült Avis ideutazásának, mint Yadollah.

- Dehogyis. Avisnak Auróra mellett van a helye, ha rosszabbodott az állapota. Ide bármikor visszajöhettek – mosolyodok el szomorkásan, pedig nem teljesen őszinték a szavaim. Ha én túl is élem az elkövetkezendő hónapokat, ha Avis királynő lesz, nem engedhet meg majd magának spontán kiruccanásokat egy másik birodalomba. Főleg nem a Tűz birodalmába.

- Rendben leszel, kincsem? – szeli át néhány hosszú lépéssel a szobát, hogy elém kerüljön. Hűvös ujjak gyengéd érintése csúszik az arcomra. Hatalmas a kontraszt Dahwara forró érintéseihez képest.

Nem.

- Igen – simítom a kezemet az övére az arcomon. – Ne aggódj miattam. Boldog vagyok. – Látom a mély, fagyos óceánt idéző pillantásban, hogy átlát a szavaimon. Egyiküknek sem kerülte el a figyelmét Dahwara eltűnése, hiába próbáltunk mondvacsinált indokokat fabrikálni mögé Janával. Jana dühöngött és bosszankodott helyettem is, mikor elmeséltem neki a történteket, engem viszont azóta is csak egy egyre nyomasztóbbá váló ürességérzet kísér.

- Az, hogy szereted, még nem elég a boldogsághoz – kiszakadok a mélabús gondolatok hálójából, egy pillanatig köpni-nyelni nem tudok a leleplező szavaktól. – Láttam, ahogy rá nézel, Ery – fűzi hozzá, mikor látja, hogy képtelen leszek érdemben megerősíteni vagy cáfolni a felvetését.

- Neki is fontos vagyok. Kimutatja a maga módján.

- Remélem tényleg így van. Néhány évig én is ringattam magamat ebben a hitben. – Tudom, hogy a szívszorító vallomás az apámmal való kapcsolatára utal vissza. Sokan mondták, hogy a kezdetektől halálra volt ítélve két alfa kapcsolata, pedig ha valakiről, anyáról el tudom képzelni, hogy feláldozta a dominanciáját érte. Néha képes olyan gyengéd és szeretetteljes lenni, mint egy omega. Vajon nekünk is ez a sorsunk Dahwarával? Egyszer én is belefáradok majd ebbe a magányos szerelembe? Már ha kapunk elég időt. – Lehet, hogy elfogult vagyok, de senkit nem látok elég jónak hozzád.

- Biztosan elfogult vagy – forgatom meg a szemeimet egy apró mosollyal. Hálás vagyok a téma enyhítéséért, és azért is, mikor távolabb lép, és eltereli a szót.

- Adni szeretnék valamit, gyere – kíváncsian lépek mellé, mikor turkálni kezd az ágyon fekvő táskában. Hatalmasra nyílnak a szemeim, mikor elővesz egy bőr tasakot, aminek a zsineggel összehúzott szájából halványkék fény dereng elő.

- De hiszen…

- Szeretném, ha a tiéd lenne – nyomja az egyik tenyerembe a vízkristályt rejtő tasakot, és finom erőszakkal hajtogatja rá az ujjaimat.

- Nem. Ezt nem fogadhatom el – rázom meg a fejemet kétségbeesetten. A tenyeremben pulzáló, ősi vízmágiát rejtő kövecskének a lüktetése mintha felvenné a szívem dübörgésének a ritmusát. Összesen két vízkristály létezéséről tudunk, az egyik a Vízpalotában van kiállítva, a másik pedig az egyik legősibb nemesi család ágán öröklődik. Az anyám családja ágán. A történelem által összemosott legendák szerint akkor keletkeznek, mikor egy istenünk halandóvá válik, és a halhatatlan mágia egy elpusztíthatatlan kristályba összpontosul, de ez mind csak babona. Főleg, hogy a háborúk során egyet elpusztítottak. Nem is akárki zúzta porrá a népem egyik legfontosabb, legszentebb, sérthetetlennek hitt emléktárgyát. A férfi, akinek a nevét viselem. Dahwara nagyapja. Az igazság az, hogy fogalmunk sincs, mi, illetve ki hozta létre ezeket az ereklyéket, de olyan erős mágikus kisugárzásuk van, mint egy városnyi vízmágusnak. Egyetlen apró kis kőbe tömörítve. Ez tette lehetővé, hogy anya anélkül járja be a világot, hogy hiányozzon neki a vízmágia közelsége.

- Dehogynem. Hidd el, itt a sivatag közepén nagyobb szükséged van rá, mint nekem – legyint könnyeden, mintha nem most mondana le a legfontosabb, legősibb családi örökségéről. Hitetlenül rázom meg a fejemet újra.

- Nem, nem adhatod nekem – pislogok le a kezemben lévő fegyverre. Így is épp elég felelősséget cipelek. Nem bírok el még egyet. Nem tudok erre is vigyázni egy olyan birodalom szívében, ahol az emberek ölnének a vízért. Túl nagy hatalom, túl nagy csábítás. A vízkristály önmagában több csapadékot fog magához vonzani, mint az összes itt élő vízmágus együttesen. Egyrészt pont erre van szüksége a népünknek, másrészt veszélybe sodorja a törékeny szövetségünket. Ha kitudódik, hogy egy tenyérnyi kristály is kiutat jelenthet a szárazságból, ki tudja, hogy milyen következményei lennének.

Lehet, hogy maga Yadollah dobna ki minket, és fordítana hátat a szövetségeknek, amiket csak a kényszer szült. Ha Dahwara megtudná, hogy az egyetlen hasznom is kiváltható, még az a kevéske boldog pillanatunk is a semmibe veszne. A félelem fájdalmas csomót köt a mellkasom mélyére. Megvetne érte, hogy tudtam egy ilyen hatalmú ereklye létezéséről, mégsem említettem neki soha. De ez a népem titka volt, nem az enyém. Ráadásul egyik kristályt sem volt jogom felajánlani.

Mostanáig.

Legszívesebben elmondanám anyának, hogy csak veszélybe sodor ezzel a döntéssel, de azzal a Tűz nép titkáról rántanám le a leplet. Nem árulhatom el, hogy itt mekkora jelentősége lenne ennek a kicsiny, ártalmatlannak tűnő tárgynak. Azzal elárulnám a kiszolgáltatottságot, amit Dahwaráék foggal-körömmel rejtegetnek.

- Ugyan. Avis annyi vízmágust telepített az udvarba a kedvemért, hogy már unom is őket. Jobb volt különlegesnek lenni – próbálja viccre venni az egyik leghatalmasabb lemondását az életében. A sápadtságomat valószínűleg elkönyveli a döbbenet hatásának. Részben igaza van. Azt ő sem tudhatja, hogy az ajándéka átírhatja a jövőnk lapjait.

- Mi lesz ha meghalok? – bukik ki belőlem a túlságosan nyers kérdés. Most rajta a sor, hogy egy árnyalattal fehérebbé váljon. Ő is tudja, hogy ha meghalok, a kristály nem lesz biztonságban. Semmi biztosíték nincs rá, hogy Dahwaráék békésen visszaszolgáltatják. Ezzel a döntéssel a birodalmunk örökre elveszítheti ezt a kincset.

- Nem fogsz – mosolyodik el végül bátorítóan. Eddig ő hazudott a leghihetőbben.

- Anya…

- A kristály az enyém volt, Eryn. És én neked adtam – veszi gyengéden a két keze közé a követ szorító öklömet. – Most már a tiéd. Ha el kell menned, mit szeretnél, kihez kerüljön? – lefagyok a váratlan kérdéstől. A szívem gondolkodás nélkül vágja rá a választ, ami még engem is meglep.

- Dahwarához – suttogom döbbenten. Hogy lehet ennyire önzetlenül és visszafordíthatatlanul szeretni valakit? Meglopnám a saját családomat is az ő jövőjéért. Még úgy is, hogy ő talán a kristály kimeríthetetlen mágiáját választaná helyettem.

- Akkor megegyezhetünk, hogy tökéletes helyen van itt? – összeszoruló torokkal, a sírás küszöbén bólintok.

- Köszönöm – bújok a felajánlott ölelésbe. Egy puszit lehel a halántékomra, mielőtt újra rám néz.

- A mágia mindig megtalálja, hogy hol van a legnagyobb szükség rá, Ery. Bízz az ösztöneidben itt – kopogtatja meg a homlokomat. – És az isteneidben itt – simítja a szívem fölé a kezét.

☀☀☀

Hangosan csapódik ki a szobám ajtaja. Rezzenéstelenül sandítok hátra az egyetlen emberre, aki Dahwarán kívül így rám merne törni. Jana örvénylő tűzvészként csörtet be a szoba közepére, szinte csak az hiányzik az összképből, hogy lángoljanak a vadul hullámzó tincsei. A hüvelykujjam megdörzsöli a tenyeremben szorongatott, hideg követ. Mindegy milyen sokáig szorongatom, nem veszi át a bőröm melegét. Mióta tegnap felhoztam a szobába, különös szokásommá vált néha kézbe venni. Valahogy megnyugtat. Kitölti bennem azt az űrt, amit máskor Dahwara jelenléte szokott. Csakhogy ez az óceán hűvös változatlanságát kölcsönzi a szívemnek, nem pedig azt a kiszámíthatatlan, lobbanékony, fájdalmas szerelmet, amit a Sharibom mellett érzek.

- Ha támogattál volna, elkísérhettük volna őket! – érkezik a várható számonkérés. Alig egy órája indult el a családom a határra, Dahwara négy testőre, és a király egy tucat katonájának a díszkíséretében. Jana erősködött, hogy mi is velük tartsunk, de Dahwara eltűnése miatt ezt Yadollah megtagadta tőle. Egyet értettem vele. Amíg nem tudjuk, hogy Dahwara biztonságban van, nem kockáztathatunk egy ilyen utat. Jana, mint a következő trónörökös, semmiképpen. A lázadás ostoba lenne kívülállókat megtámadni. Ha át akarják venni a birodalom irányítását, nem áshatják el magukat a szomszéd birodalmak szemében, de Jana örökké a célpontjuk lesz.

- Talán – lehelem halkan. – De igaza volt, hogy megtiltotta.

A dühös fújtatása érzelemmentes mosolygásra kényszerít.

- Add ide – nyújtja ki felém a tenyerét. Összevont szemöldökkel pislogok a karcsú, várakozón intő ujjakra. – Add ide a vízkristályt.

Tegnap este, mikor Avis és Jana visszaérkeztek a közös sétájukról, Janával együtt búcsúztunk el tőlük. Muszáj volt valakivel megosztanom anya ajándékának a titkát, különben agyon nyomott volna, és Jana az egyetlen az udvarban, aki nem csak a túlélésért fogadott minket a szívébe. A Sharibomat is beleértve. Hatalmas szemekkel, rajongva figyelte a természet egy kisebb csodáját, mikor a szobám rejtekében a tenyerébe pottyantottam, és elmeséltem a történetét.

- Eryn! – egy pislogással tüntetem el a szemeimből a múlt képeit, hogy újra a felém nyújtott kezet lássam. Lassan, elgondolkodva adom át neki a követelt mágikus tárgyat. Magam sem tudom, hogy miért. Talán azért, mert a lelkem mélyén tudom, hogy jól teszi, hogy elkéri tőlem. Látom rajta, hogy még őt is meglepte az együttműködésem. – Te is érzed, hogy máshogy viselkedsz? – kérdezi megrendülten.

- Nem a kő hibája – suttogom szomorúan. – Azt hiszem – bizonytalanodok el végül. – De jobb, ha elviszed.

Megfertőzi a bizonytalanságom, tétovázva pislog le a kezében tartott felelősségre, amit akaratlanul is megnyert magának egy időre. Előre tudtam, hogy én képtelen leszek cipelni.

- Miért nem vagy dühös, Eryn? Három napja felszívódott. Én őrjöngenék a helyedben. – Nem lep meg a hirtelen témaváltás. Napok óta látom ezt a kérdést a szemében. Ha tudná, hogy én magam hányszor tettem fel magamnak. Egy összetört szívből még a harag is kicsordogál. Talán ezt tette, mikor itt hagyott.

- Én is azt hittem, hogy az leszek – vallom be lemondóan. – De aztán eszembe jutott, hogy nincs jogom dühösnek lenni rá – vonom meg a vállamat. Jana szemei hatalmasra nyílnak. Az ökölbe szoruló ujjai elrejtik a kék fényben játszó követ.

- A Sharibja vagy! – szűri a fogai között.

- Nem önként választottuk egymást, Jana. Ez a kapcsolat nem több, mint egy érdekházasság két birodalom között. – Már így is többet kaptam tőle, mint amiben az elején megegyeztünk. Ha tartja, hogy egy héten belül visszatér a Sharabunk követeléseit kielégíteni, akkor nincs jogom felróni neki az eltűnését. Egy kicsit meggondolatlannak tartom, hogy egyedül ment, de ő egy felnőtt ember, többnyire józan ítélőképességgel.

- Ez nem mondhatod komolyan. Látom, hogy hogy nézel rá.

Ledermedek a kísértetiesen ismerős megjegyzéstől. A tehetetlen düh úgy zúdul a nyakamba, ahogy egy felbőszült folyó áttöri a neki állított gátakat. Elegem van ebből. Elegem van belőle, hogy mindenki látja. Nem kérek több emlékeztetőt a szerelemre, amit soha nem kértem.

- És?! Mit számít, hogy hogy nézek rá?! – kiáltom felindultan. A kezem csapásával tűhegyes vízsugarak csapódnak a falra, de nem törődök velük. – Mit számít, hogy dühöngök e? Nem fog belém szeretni, csak mert azt követelem. – Az éjjeliszekrényen álló kancsó billegni kezd a benne köröző örvény erejétől. – Itt hagyott az első veszekedésünk miatt. Nem törődött a családom jelenlétével. Még elbúcsúzni sem volt képes a saját vendégeitől!

Jana testvéries ölelése elfojtja az indulatokat, mielőtt azok gyökeret vethetnének a szívemben. A nyakamat átkarolva csimpaszkodik belém, a vállamon forró könnycseppek csiklandozó érintése rohan végig.

- Sajnálom – suttogja megreszkető hanggal. Lassan döbbenek csak rá, hogy nem maga miatt kér bocsánatot. Ez az a szó, amit Dahwarától kellett volna hallanom, de talán soha nem fogok. Újra átjár az a különös hiányérzet, ami azt sugallja, hogy most nekem is könnyeket kellene hullajtanom, de hiába vagyok teremtő, a szemeim szárazak maradnak.

☀☀☀

- Jana kért meg, hogy kövess? – sandítok hátra a vállam fölött gyanakvóan. A folyosó kanyarulatában rajtakapottan dugja ki a fejét Haziz egy bocsánatkérő vigyorral.

- Bocsánat – vakarja meg a tarkóját zavartan. – Biztos aggódik, hogy elindulsz felkutatni Dahwarát. – A tegnap esti beszélgetésünk után ebben erősen kételkedek. Inkább attól fél, hogy bármelyik pillanatban széttéphet a saját mágiám. Legutóbb akkor veszítettem el az irányítást az erőm felett, mikor Dahwarával nem értünk egymáshoz elég ideig, de most még csak negyedik napja van távol. Az előtte lévő éjszakákat együtt töltöttük, és bár már nem szokásunk szándékosan a Sharabunk érintését erőltetni, kétlem, hogy az érintés hiánya okozta volna a tegnapi kirohanásomat.

Lehet, hogy lassan eljön az idő, hogy meg kell küzdenem önmagammal a jövőmért. Kár, hogy gyengének és reményvesztettnek érzem magamat. Egyáltalán mi az, amiért megéri küzdeni? Olyan egyszerű lenne lehunyni a szemeimet, és elaludni az óceán ölelésében.

- Semmi gond, Haziz. Arra gondoltam, hogy veszek egy hosszú fürdőt, reméltem, hogy éjszaka üresen találom. Elkísérnél? – Megkönnyebbülten, elmosolyodva bólint. Valószínűleg ez könnyebb feladat, mint amire számított.

- Őrködök, hogy senki se zavarhasson meg – biccent kötelességtudóan.

- Köszönöm.

Egyedül lépek be a tágas alagsori terembe, ahol egy nagyobb és több kisebb medence gőzölgő vize vár. Hatalmasra nyílt, csillogó szemekkel iszom magamba a hívogató látványukat. A levegő tömény, már-már szédítő a vízpárába keveredett fűszeres olajok bódító illatától. A falakon sorakozó fáklyák homályosan pislákolnak, a medencéket haloványan derengő parázsgömbök fűtik. Az elmúlt napokban olyan sok dolgom volt a vízmágusok körbevezetése és a családom körül, hogy eddig le sem tudtam nézni, de ez csodálatos. Napok óta talán az első őszinte mosoly dereng fel az ajkaimon.

Felakasztom az egyik kovácsoltvas akasztóra a könnyed halóköpenyemet, és belesétálok a legnagyobb medence mellkasig érő, illatos habjaiba. Halk, elégedett sóhajjal engedem, hogy átjárja a testemet a forróság, amit napok óta nem éreztem.

Legutóbb mellette.

Lemerülök, majd elengedem magamat, hogy a víz tetején lebegve megcsodálhassam a kicsempézett plafonon táncoló fényjátékokat. Olyan, mintha a tűz és a víz örökös ellentéte egy pillanatnyi harmóniában találkozna egymással. Kár, hogy mint az összes pillanat, ez is véget fog érni. Lehunyom a szemeimet, és hallgatom a víz ismerős csobogását. Engedem, hogy felébressze bennem egy hátrahagyott otthon hiányérzetét, hogy felidézze a nyugalmat és a kiszámíthatóságot, ami azóta elkerül. A testem eggyé olvad a hullámokkal egy világban, ahol nincs szerelem, nincs szenvedély, nincs csalódás és nincs fájdalom.

- Eryn!

Megremegnek az üres álmaim ingatag falai, a sötétség fátyla veszedelmesen lassan oszlik el a tudatomról. Mintha fejbe vágtak volna, fáj az ébredés, fáj a létezés és fájnak a visszanyert lélegzetvételek. Még soha volt ilyen nehéz visszakövetelni a fizikai valómat, mintha minden csontom megroppanna és minden ideget húrként megpendítenének a testemben.

- Eryn, jól vagy? – a felkarjaimra kulcsolódó érintés ránt vissza végleg a valóságba. A tekintetem kitisztul a rám szegeződő imádott, mélyvörös szemek láttán. Dahwara. Itt van. Végre itt van.

A megnyugvás és a zaklatottság furcsa egyvelege kényszeríti bukfencre a gyomromat. Zavarodott vagyok és kimerült. És a legnagyobb meglepetésemre: dühös. Annyira nagyon dühös. Mintha az óceán pusztító haragját ültették volna a lelkem mélyére, amíg én aludtam. Sokat gondolkodtam, hogy miként fogok reagálni, mikor újra látom, de nem számítottam rá, hogy a visszatérése fogja meghozni azt a haragot, amit az eltűnésének kellett volna.

Azért, mert így néz rám. Megint úgy néz rám, mintha jogom lenne dühösnek lenni. Ő maga ülteti a szívembe a reményeket, amiket másnap eltapos. Nem én voltam naiv, hogy elhittem, hogy szerethet engem. Ő hitette el velem.

Ő mondta ezt. Percekkel azelőtt, hogy bebizonyította, hogy nem így van.

- Nem. Nem vagyok jól, Dahwara – jelentem ki, miközben kitépem a kezeimet az ujjai közül. Pont ahogy a mágiája közelségére sem vágytam az elmúlt napokban, az érintése sem esik jól a kiábrándult szívemnek. Még akkor sem, ha csupán a közelsége elég, hogy új életre kapjon a semmiből. Magamat is meglepem, hogy mennyire nyugodtan tűnik a hangom ahhoz képest, hogy a víz haragosan kavarog körülöttünk. – Magamra hagytál, mikor szükségem volt rád. Egy veszekedés miatt, amit felnőttekként megbeszélhettünk volna.

Ha engedte volna, hogy én is átgondoljam a dolgokat, talán rájöttem volna, hogy butaság volt a szerződést és a jegyességet erőltetni. Ha engedte volna, hogy közösen megoldjuk a problémát, szorosabbá tehette volna a törékeny szövetségünket.

- Tudom. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, nem akartam több hibát véteni – érzem, hogy a kimondatlan „sajnálom” szó ott rezeg köztünk a levegőben, de az indulataim nem engedik, hogy kivárjam. Akkor vétjük a legtöbb hibát, mikor az elsődleges szempontunk elkerülni őket.

- Pedig sikerült – fordulok el tőle úgy, ahogy ő tette azon az estén, mikor a megértéséért könyörögtem. A sértett alfa büszkesége fontosabb volt, mint én. Kezdem megszokni, hogy sok dolog fontosabb nálam a szívében. – Elmentek a vendégeid, és itt sem voltál, hogy elbúcsúzz tőlük. Janával el sem kísérhettük őket miattad.

Ezt nem teszem hozzá, de mindketten tudjuk. Megmérgezte az utolsó napjaimat a családommal.

- Elkísértem őket – sóhajtja halkan. – Csak a városon kívül tudtam csatlakozni hozzájuk, de biztonságban eljutottak a határig. Sajnálom, hogy nem tudtál velünk jönni miattam.

Lefagyok, de képtelen vagyok ránézni. Gyűlölöm az ádáz reményt, ami a szívemben ébred. Azt, hogy a legapróbb morzsa elég, hogy a szerelmem túlélje hosszú napok éhezését. Pedig vannak dolgok, amiknek jobb, ha a pusztulásba vesznek.

- Elbúcsúztál tőlük? – kérdezem a víz csobogását épphogy csak megtörő csendességgel. Az arcomon végigfutó nehéz könnycseppek hidegebbek, mint a vízgőztől felhevült bőröm. Fáj. Fáj rádöbbenni, hogy még a dühöm mélyén is őt féltettem. Azt, hogy mit gondol róla a családom. Azt, hogy a személyes konfliktusaink milyen fényt vetnek rá.

- Igen – megreszket a mellkasom a megkönnyebbüléstől. A gondolattól, hogy a végén talán egy darabkát sikerült helyrehoznia abból, amit közösen elrontottunk.

- Eryn. Nézz rám.

Megmozdul a víz, ahogy közelebb lép hozzám, de nem fordulok felé. Ha rá nézek, akkor elveszek. Túl sokat voltam erős másokért. Szeretnék egy kicsit gyenge lenni önmagamért.

- Nem akarok. Kimerültem – fogalmam sincs, mennyi időt töltöttem elementál formában, de úgy érzem, mintha napok lettek volna. Azt hiszem aludtam, de csak fáradtabb lettem tőle. Talán nem is aludtam. Talán már most meglátogattam a világot, ami nemsokára magához ragad. Talán jobb lett volna nem felébredni. – Túlságosan fárasztó szeretni téged, Dahwara.

A hűvös víz régi ismerősként ölel körbe. Idejét sem tudom, mikor merültem el utoljára a sivatag valamelyik gyöngyszemében. A víz túl nagy kinccsé vált, a felelősség pedig túl nagy súllyá a vállamon. Most mégis minden könnyebbnek érződik. Itt mélyen. A Sharibom mellett.

A víz ront valamennyit az éjszakai látásunkon, de vakon is képes lennék rátalálni a kecses vízitündérre a tó mélyén. Mint egy gyönyörű gyémánt, ami a mélybe süllyedve várja, hogy valaki ráakadjon. Olyan könnyedén áll a finom iszapos homokban, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon. Talán számára az is.

Mintha meghallaná gondolataimat, a víz áramlása megváltozik körülöttem. Érzem mágiája gyengéd érintését bőrömön, ahogy a lágy hullámok távolabb sodorják. Akarva vagy akaratlanul, de segít, hogy lejussak hozzá. Alfám elégedett nyújtózkodással emeli fel fejét, ahogy egyre közelebb érünk Erynhez. Sosem tudott még ennyire hidegen hagyni egy gyönyörű fiú meztelensége. Szinte észre sem veszem, hogy semmi sem takarja testét, túlságosan leköti figyelmemet minden más része. A haja, ami ezüst fátyolként lengi őt körbe, kék végei pedig a sötét vízbe olvadnak. A tekintete, ami ragyogó zafírként mutat utat nekem. Sokkal több életet látom benne, mint valaha. Mert ez az ő birodalma. Mágiája forrása. A lelke egy olyan része, amit sosem lesz képes megtagadni. Talán a sivatagot érzi az otthonának, de már biztos vagyok benne, hogy többször kell őt elhoznom ide, ha nem akarom, hogy elveszítse a fényét. Ha örökké a sivatag ragyogó ékkövének akarom őt.

Különös érzés, mikor az én talpaim is elérik a meder alját. Mintha minden erő megszűnt volna, ami felfelé hajt. Már csak azok maradtak, amik hozzá űznek. Félek, de megérintem őt. Ujjaink gyengéden fűződnek össze. Féltem, hogy eltűnik, mint egy álomkép. Túl gyönyörű. Túl tökéletes. Talán miatta akartam mindig az oázis fenekére úszni. Már akkor is reméltem, hogy ott találom majd őt. A lelkem másik felét, aki nem szabadna, hogy fontos legyen a számomra. Akit nem szabadna szeretnem.

Minden figyelme az enyém. Nem ellenkezek, önként merülök el a végtelen örvényekben. Most nem fogom engedni, hogy elmeneküljön. Túl sokszor fut el előlem, pedig az időnk véges. Nem tudhatjuk, mennyi adatott meg nekünk. Talán meg fogom bánni, de nem akarok tovább harcolni az istenek döntései és a mellkasomban lassú parázsként izzó érzelmek ellen. Hogy lehetek ennyire biztos és bizonytalan egy dologban, egyszerre? Mindig azt hittem, hogy pontosan tudom, merre tart az életem, de ez a ragyogó lelkű vízmágus átírta a sorsomat.

Mellkasom egyre jobban feszül, testem kezd kifogyni az éltető levegőből. Ő talán tud a víz alatt lélegezni, de mások számára ez nem természetes. Finoman kezdeném őt felhúzni magammal, de ellenáll. Sőt, nem engedi, hogy eltávolodjak tőle. Megannyi kérdéssel figyelem, ahogy kérlelő, ragyogó pillantását egy lassú pislantás mögé rejti. Pillanatokig tart csak csupán megértenem, hogy mit kér tőlem. Józan eszem vadul tiltakozva utasítja vissza a bizalmat, amit elvár, de én már azelőtt döntök, hogy igazán végig gondolhatnám. Az istenek nekem szánták őt. Összekötötték a mágiánkat és az életünket. Kiszakítottak egy darabot belőlünk, hogy átültessék a másik lényébe. Ahogy őt sem fogják a lángok, úgy én is képes lennék a víz alatt lélegezni. Elméletileg. Erre semmilyen írásos bizonyítékot nem találtam, annyira ritka volt a népeink közti házasság. Na meg az a tűzmágus, aki önszántából lemerül tavak mélyére.

A tekintetében felcsillanó öröm, és a mosoly, ami arcára rajzolódik, megéri az ösztöneim elleni heves harcot. Szinte érzem a boldogságát a körülöttünk kavargó vízben. A mágiája élettel teli bizsergését. Még sosem találkoztam vele korábban, mégis mintha mindig ismertem volna.

Elrugaszkodik a talajtól, és könnyedén, mintha ő maga is vízből állna, lebeg fölém. Hűvös homloka az enyémhez simul. Általában nyugalommal tölt el az érintése, most mégis tovább szítja bennem a vágyódás forró lángjait. Túlságosan tökéletes és álomszerű. Soha nem láttam hozzá hasonló szépséget. Senki sem képes olyan boldogsággal és életörömmel mosolyogni, mint ő. Talán nem is a Víz birodalma vonzott magához korábban, hanem Eryn fénye.

Birtoklón fogom át keskeny derekát, és mielőtt eszébe jutna ellenkezni, magamhoz húzom hűvös testét. Ha a víz hideg körülöttük, akkor Eryn egyenesen fagyos. Vagy talán csak az én felhevült testem érzi így. Vágyódáson félreérthetetlen bizonyítéka feszes combjához simul, amitől majdnem ellent mondva az ösztönöknek nyögök fel. Helyettem viszont megteszi ő. Ajkait levegőbuborék hagyja el, amitől egy pillanatnyi pánik szorítja össze a mellkasomat. Feleslegesen. Hiszen számára a légzés természetes a vizek mélyén is.

Azúrkék tekintete hatalmasra nyílik, teste egy pillanatra megfeszül, mintha ki akarna törni ölelésemből. Nem biztos, hogy képes lennék elengedni őt. Most nem. Túl sok erőbe telik féken tartani az alfát, aki acsarkodva követeli a párját. Most még az sem segít, hogy hűvös tenyere a mellkasomra simul. Hetekkel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy képesek leszünk erre a békére és harmóniára. Az egységre, amit az istenek kényszerítettek ránk, de firomálunk tökéletesre.

Testem megrezzenve küzd, de már nincs sok hátra. Néhány reménytelenül rövid pillanat, mielőtt az élet utáni vágy eluralkodik a józan észen. Tüdőm égve követeli az éltető levegőt. Eryn tekintetébe merülve, minden bizodalmamat belé vetve engedek a késztetésnek, lélegzem be a hűvös vizet. Az érzés egyszerűen… furcsa. Szokatlan, és egyáltalán nem tűnik természetesnek. Víz helyett csak frissítő, tiszta levegőt érzek. Mintha a barlang fagyos titkokat rejtő levegője lenne.

Eryn tekintete boldogan ragyog fel, a hála pedig csillámló cseppeket fest szemeibe. Egy újabb ponton szilárdítottuk meg a köztünk húzódó köteléket. Néhány hete csak törékeny szálak voltak, mostanra biztonságot nyújtó kapocs.

Ajkai puhán simulnak az enyémekre, de nem érem be a gyermeteg puszival, amivel meg akar jutalmazni. Többre van szükségem. Éreznem kell őt. Az ízét, és bőre tapintását kutakodó érintésem alatt. Bódító a csókja, a tökéletessége, amivel körém fonja a lábait. A világ a csendesen morajló vízre, és ránk szűkül. Idelent biztonságban vagyunk. Idelent nem kell aggódnunk semmi miatt. Ő is képes átadni magát a tompa, alig érezhető vágyainak. Ujjai hajamba tépnek, tompa fájdalommal fűszerezve meg a csodálatos pillanatot. A pillanatot, ami azonnal elillan, amint túl messzire megyek.

Még érzem feneke izmos, kerek ívét a tenyeremben, mikor szó szerint kifolyik ujjaim közül. Elégedetlenül kapok utána, de nincs esélyem. Már túl messze van tőlem. Csupán halvány fodrozódás jelzi a határt elementál teste, és a mágiája forrása között. Nem látom vonásait, mégis mintha érezném mosolyát a vízben. Néhány pillanatig csendes csodálattal figyelem, ahogy a vízzel együtt mozogva, anyagtalanul siklik a felszín felé. Mellkasom összeszorul a parázsgömbök arany fényébe vont alak vonalától. Egyszerre érzek csodálatot, és… félelmet. Ki tudja mennyi időnk van még, mielőtt végleg egyé válik a vízzel, ami megalkotta őt. Az óceánnak kéne őt adnom akkor, de képtelen leszek rá. A távolság azt a keveset is elpusztítaná, ami belőlem maradt. De ide elhozhatom.

Lehunyom szemeimet, és elűzök minden borús gondolatot. Ezekre itt és most nincs szükség. Nem kell látnia rajtam ezeket az érzelmeket. Pár pillanat múlva már a nyomában vagyok, és nem sokkal később érem el a felszínt, mint ő. Az életető levegő elárasztja tüdőmet, nem várt megkönnyebbülést hozva magával. A testem számára ez a természetes. Bár Eryn és a mágiája már a részem, még meg kell szoknom az ajándékot, amit tőle kaptam.

Vizes tincseimet hátra lökve, arcomat törölgetve szabadulok meg a felesleges vízcseppektől. Az első, ami kitisztult látóterembe kerül, az Sharibom csodálattól ragyogó égkék tekintete és széles, boldog mosolya. Ajkaim ennek egy halvány utánzatára húzódnak, mikor rajtakapottan fordítja el fejét. Mintha nem lenne joga hozzá, hogy annyit bámuljon engem, amennyit csak akar. A világunk legcsodálatosabb alfáját kapta meg, nem szégyen, ha kiélvezi ezt.

- Azt hiszed, ezzel megúszod a folytatást? – vágytól rekedtes hangom betölti a barlang csendjét. Merevedésem fájón lüktet az arcán végigpergő vízcseppek, és nedves tincsei látványától. Ajkai megremegnek, valószínűleg a csókunk emlékétől. Helyes. Ennél sokkal több gyönyört tartogatok a számára. Talán egyszer meg is tapasztalhatja majd. Amint felnő, elhozom ide, hogy az éltető víz, és a pusztító lángok gyűrűjében tehessem magamévá. Hogy a tó mélyén is folytathassuk azt, amit elkezdtünk.

- Azt hiszed, elkaphatsz egy vízmágust a vízben? – játékos mosolya megrezzen. Mint egy sivatagi egér, aki a viperát kerülgeti.

- Nem – látom rajta a döbbenetet. Nem ismer még. Elismerem, ha valami nem sikerül. Nem gyengeség, ha képes vagy megfelelően felmérni a lehetőségeket. Ez inkább erény. Sosem lenne esélyem ellene a vízben. Erővel nem. De a gyenge pontjain még megfoghatom őt. Tudok olyat ajánlani, aminek képtelen ellenállni. Később még többet tudok majd.

Lassan úszok a tó alacsonyabb, sziklásabb részére. pont tökéletes a mélység, és a kövek alakja, hogy elfoglaljak egy kényelmes ülőhelyet. Eryn orráig a biztonságot nyújtó vízbe merülve figyel, annyira nevetségesen aranyos látványt nyújtva, hogy majdnem felnevetek. Ilyenkor érzem igazán, hogy mennyivel fiatalabb, mint én. Neki sosem kellett túl korán felnőnie az elvárásokhoz és a sorsához.

- Lepihenek itt, és megvárom, hogy az ölembe ússzon – félig lehunyt szemhéjaim alól figyelem kíváncsiskodó alakját. Kiemelkedik a vízből, éppen annyira, hogy szája felbukkanjon. A visszabeszélést minden áron bevállalja.

- Miért tenné? – csak egy lusta, élveteg mosollyal válaszolok. Tudom mi az, aminek nem tud ellenállni. Minden alkalommal látom, amikor napozó gyíkként nyúlik el a parázsgömbjeim melege alatt.

A víz alatt létrehozott forró labdák azonnal munkához látnak. Nem először csinálom, így pontosan tudom mennyi energiát kell beléjük sugároznom, hogy a víz még ne párologjon el teljesen, de a lehető leghamarabb felmelegedjen. A birodalmunk nyugati, vulkánok uralta részén vannak természetes hőforrások által táplált tavak, talán csak azok tesznek túl ezen. Egyszer el akarom vinni oda Erynt.

Az egyre sűrűsödő gőzfelhőn át is látom a vágyakozó pillantást, amit felém vet. Látom a harcot, amit önbecsülése vív a fiúval, aki egész életében az igazi melegre vágyott, nem arra a gyenge utánzatra, amit a természetes lángok idéznek elő.

- Nem megyek oda, akkor veszítek – most magát győzködi, vagy engem? Én pontosan tudom, hogy veszíteni fog. Ha akar, még puffoghat hosszú percekig, csak magától rabolja az időt. Néhány mozdulat kellene csak, hogy átadja magát az összes élvezetnek, amit nyújtani tudok a számára.

- Szerintem mindketten nyernénk – finom utalással próbálom megértetni vele, hogy ez a helyzet csak egyféleképpen végződhet. Tekintetem halvány ajkaira siklik, majd tovább a vízből éppen csak előbukkanó kecses kulcscsontra. Haja folyékony ezüstként örvénylik körülötte. Még mindig fájdalmasan gyönyörű.

- Úgy beszélsz, mint egy politikus – ezt bóknak veszem. Kelletlen motyogása közben közelebb araszol, bár nem tudom, hogy ösztönösen, vagy szándékosan teszi. Visszafogom széles vigyoromat, mielőtt elriasztanám vele.

- Ezt meséld el Nasirnak is. Azt mondta, hogy hiába tanít évtizedek óta, még mindig túl nyers a modorom – reakciója alapján teljesen egyetért kedvenc diplomatámmal. Keveseket tudok elviselni a tanácsból, túl simulékonyak. A tűz nem ilyen. Nem alkalmazkodik, és nem hátrál meg. Ők mégis ezt teszik. Próbálok tanulni tőlük, de nehéz szembe menni a saját természetemmel.

- Igaza van – mosolyom elmélyül mormogó megjegyzésétől. Nem tehet ellene semmit, az istenek egy nyers és heves tűzmágushoz kötötték hozzá. Idővel megszokja majd.

Végre eljön az én pillanatom. Türelmem a végéhez közeledik. Megragadom csuklóját, és gyengéd erőszakkal az ölembe húzom súlytalan testét. Egy pillanatra felcsillan szemében az ellenállás szikrája, de végül megadóan harap ajkaiba, és hagyja, hogy oda ültessem, ahol a helye van. Így is vissza kell tartanom alfám vágyakozását. Ő magához rántaná, és csókkal fojtaná belé a levegőt. Még sikerül elnyomnom őt, de nem tudom meddig. Pedig Erynnek erre van szüksége. Türelemre.

Mosolyogva húzza magához kezemet, és játékos simításokkal szalad végig bőröm ázott barázdáin. Csak most tűnik föl, hogy az ő bőre mennyire hibátlan és tökéletes ilyen hosszú, vízben töltött idő után is. Egy újabb elveszett információ, amit ne tudtunk a népéről és a mágiájáról.

- Olyan a bőröd, mint egy öregembernek – mosolya fényesebb, mint a víz felett lebegő parázsgömbjeim.

- Melletted könnyű gyorsan megöregedni – nevetésétől egyszerre rándul össze a farkam és a szívem. Ahogy kissé hátra dönti fejét, nyaka tökéletes íve feltárulkozik előttem. Alfám kegyetlen erővel ostromolja a falakat, amik mögé zártam őt.

- Hé! Eddig jól titkoltad, hogy van humorérzéked – talán előtte nem is volt. Vagy ha létezett is, teljesen elkopott a népem terhei, és a rám rótt felelősség súlya alatt. Azt reméltem, hogy Eryn segít visszatalálni ahhoz a Dahwarához, aki egykor voltam, de kezdem azt hinni, hogy mellette azt ismerem meg, aki lehettem volna.

Arca kezd kipirulni a melegtől, halvány rózsák jelennek meg a fakó bőrön. Még sosem láttam ehhez foghatót. Sosem gondoltam volna, hogy egy színtelen vászonra ennyi mindent lehet festeni. Óvatosan érintem meg a mosolygós gödröket, amik egyszerre teszik őt gyermekivé és gyönyörűvé.

- Én sem voltam benne biztos – eleinte gyűlöltem őt, mert romba döntötte az életet, amit elképzeltem, és amire készültem. De most már belátom, hogy pontosan erre volt szükségem. Rá volt szükségem. A lángok is porrá égetnek mindent, hogy a hamuból új élet születhessen. Eryn az én személyes futótüzem.

Tekintetében megannyi érzelem örvénylik. Egyre sötétebb, egyre mélyebb örvények. Akár az érzelmek, amiket egymás iránt érzünk. Akár a vágy, ami a másik felé hajt minket. Ha a gyermeki testbe zárva ennyire intenzíven érzi, mi lesz, ha felnő? Alfám egy pillanatra ledermed a gyönyörű jövőképtől, csak hogy utána még hevesebb ostromot indítson.

- Ne nézz így rám, Dahwara – vágyakozástól rekedt hangja csak olaj a lobogó lángokra. Már nem tudom, hogy a barlang, vagy saját testének forrósága festi meg a bőrét. A szavai tiltakoznak ugyan, a tekintete mást mond. Az örvénylő kékség magába ránt.

- Miért ne? – ő a Sharibom. A párom. Hozzám tartozik. Senki más nem nézhet így rá, csak én. Nem érintheti más puha, feszes bőrét. Nem érezheti a belőle áradó fullasztó életet.

- Olyan érzésem van, mintha fel akarnál falni – ajkai elnyílnak néma zihálásától. Képtelen vagyok tovább visszafognom magam. Éreznem kell a bőre illatát és ízét. Orrommal simítok végig puha nyakán, mielőtt a fogaimat finoman belesüllyeszteném. Elfojtom mosolyomat, és elégedett morranásomat, mikor ösztönösen még több helyet ad nekem.

- Fel is akarlak – mindenhol rajta akarom hagyni a jeleimet. Imádom, hogy ilyen láthatóan kirajzolódik érzékeny bőrén. Hogyan tarthatja valaki taszítónak a vízmágusok fakóságát?

Érzem a testén végigfutó remegést, az ajkaim alatt vadul pulzáló ér ritmusát.

- Nem értem – halk nyögésbe fúló, elveszett hangja egy pillanatra segít visszanyerni az önfegyelmemet. Nem értheti még, micsoda fűszer egy cseppnyi fájdalom. Nem értheti milyen sóvárogni, és küzdeni valamiért, amit nem kaphatsz meg.

Hűvös érintése és halk sóhajai lassan tompító ködöt borítanak józanságomra. Karcsú ujjai bőrömbe süllyedve láncolnak magukhoz, mintha sohasem akarna elengedni. Haja a kezemre omlik, ahogy minden csigolyát becézve rajzolok végig hátán. Erőszakkal állítom meg kezeimet, mielőtt fenekébe markolnék, ismét elűzve őt. Be kell tartanom a szabályokat.

- Majd megérted, hahreem – engedek alfám követelésének. Engedek a késztetésnek, hogy újabb és újabb jeleket hagyjak rajta, amik jelzik a világnak, hogy az enyém. Még sosem éreztem ehhez hasonló szükséget és vágyat. Sosem akartam senkit ennyire kisajátítani.

Imádom a nevemet az ajkai közül hallani.

Tömény forrásvíz illata nyomja el a barlangi tó vizének kesernyés illatát. Eryn tölti ki minden érzékemet. Nem érzem a forróságot körülöttünk, csak teste hűsítő érintését és ízét. Remegése lassan szűntelenné válik. Teste próbálja megérteni a gyönyört, amit adok neki. Gyűlölöm a víz isteneit, amiért kínozzák őt. Amiért kínoznak minket.

Szemeim kipattannak, fogaim halk morranással, mélyednek bele vállába. A testemen végigcikázó gyönyör semmihez sem fogható. Mozdulatlanságba dermedve próbálom elhinni, hogy nem csak izzó vágyaim játszanak kegyetlen játékot velem. Ez tényleg ő. Tényleg a Sharibom. Eryn finom érintése a szétszakadni készülő merevedésemen.

Lassan emelem fel fejemet, hogy a bizonytalanul ragyogó óceánokba pillanthassak. Ajkaiba harapva, a reakciómra várva figyel. Most először nem tudom mit tegyek ebben a helyzetben. Ő nem egy gyakorlott ágyas, akitől követelhetnék. Nem egy ágyas, aki tudja, hogy mivel okozhatja nekem a legnagyobb örömet. Ő a Sharibom. Az én ártatlan vízmágusom.

Nem tudom honnan merítek elég erőt ahhoz, hogy ne könyörögjek neki a folytatásért. Ő az egyetlen, aki képes térdre kényszeríteni. Aki el tudná érni, hogy a tűz birodalom büszke örököse a szolgájává váljon. Neve halk morranásba fullad, testem készen áll arra, hogy megragadja őt, és a barlang falának döntve szegje meg a Víz legszentebb törvényeit.

Várok.

De nem tetszik, amit kapok.

Tekintete megtelik félelemmel, bizonytalansággal és aggódalommal. Olyan érzelmekkel, amiknek nincs keresnivalója itt.

- Sajnálom, én… - azelőtt csúszik kezem az övére, mielőtt még elhúzhatná tőlem. Nem. Nincs miért sajnálkoznia. Nincs az a földi hatalom, amiért hagynám, hogy elengedje. Állkapcsom megrándul, ahogy ujjai szorosabban fonódnak merevedésemre. Alfám már véresre kaparta elmém falait. Az ő türelme elfogyott. Az enyémet csak Sharibom félelme tartja a helyén.

- Ne vedd el – ha megteszi, belepusztulok. Olyat tennék, amit örökre bánnék, és nem tudnám elviselni a súlyát. Olyan ártatlan. Olyan tapasztalatlan. Nem tudja, mivel kell megküzdenie egy alfának. Sosem fogja megtudni.

Hatalmasra nyílt szemei olyanok, akár a szél korbácsolta tenger. Zavaros hullámok uralják. Mintha nem értené pontosan, hogy miért és mit tesz. Én mindenre megtanítom.

- Ezzel segítek? – tanácstalanul pillant le a víz alatti óvó homályba burkolt tettére. Tehát ez volt a motivációja. Nem a saját vágyai éledtek fel, hanem csak nekem akart segíteni. Könnyíteni akart a terhen, amit miatta cipelek. Túl önzetlen vagy Neleryn. De a világunknak pontosan rád van szüksége.

- Ezzel segítesz – ajkaink éppen csak összesimulnak, halk morranásom közben. Készségesen mutatom meg neki, hogyan bánjon egy vágytól fűtött alfáva. Csupán néhányszor kell végig húznom kezét lüktető farkamon, hogy teljesen elborítsák elmémet a forró lángok.

Tekintete bátrabbá és kíváncsibbá válik. Combjaiba markolva állok ellen a késztetésnek, hogy mindenhol megérintsem. Nem akarom kizökkenteni őt. Azt akarom, hogy magabiztossá váljon. Hogy lássa mennyire csodálatos, amit velem művel. Mikor másik keze is csatlakozik a felfedező érintésekhez, tekintetem egy pillanatra felizzik. Nem látok mást, csak mágiám arannyal átszőtt vörös felhőjét. Ott tart a homályban. Ártatlan érintéseknek szánja őket, de ahogy ujjai körbe rajzolnak minden részletet…

Nem elég.

Ismét ráfogok kezére, és megmutatom neki a következő lépést. A gyorsabb, fullasztóbb ütemet, amire szükségem van, mielőtt apró darabokra szakadnék. Zihálásom felerősödik, szemeimet félig lehunyva figyelem a legtökéletesebb látványt. Eryn bőrét már rózsaszínre festette a forróság, ajkai elnyílva kapnak levegő után, ezüst haja beborítja folyékonnyá válva öleli őt körbe. Túl gyönyörű. Túl csodálatos.

Magától szorít rá farkamra, pusztító futótüzet árasztva szét testemben. Felnyögve hunyom le szemeimet egyetlen rövid pillanatra. Imádom, ha túllép a bátortalan gyengéd érintéseken. Imádom, ha enged a heves vágynak, ami körülöttünk kavarog. A Sharibom egy harcos. Ezt várom el tőle az ágyban is.

Felbátorodva szorít rá ismét, újabb nyögést csalva elő belőlem. A peremen vagyok. Előtörő mágiámat a parázsgömbökbe vezetem, amik forróbban izzanak, mint valaha. Talán fényesebbek is. Nem tudom. Semmi mást nem látok, csak Eryn ragyogó zafír tekintetét. A benne tomboló érzelmeket. A vágyódást. Az elégedettséget.

A szerelmet.

Fejemet hátra vetve, elnyújtott nyögéssel adom át magam a szikrázó gyönyörnek. A testemen végig rohanó lángok most mások. Most vad hullámok kísérik őket. Újra és újra megrándulva engedem, hogy a feszültség elhagyja testemet, megkönnyebbült ürességnek adva át a helyét. Óvatosan állítom le mozdulatait, amik kezdenek túl fájdalmassá válni érzékeny vágyamon. A lelkesedése csodálatra méltó, de még van mit tanulnia.

Zihálásom csak lassan tisztul, a vörös köd komótosan száll fel gondolataimról. Halvány mosolya, és a tekintetben hullámzó boldogság nagyobb megkönnyebbülést hoz magával, mint életem legjobb orgazmusa. Soha, senkivel nem volt még ennyire intenzív, forró és elemi. Ösztönösebb volt, mint bármi, amit valaha tettem. Amit ő valaha tett. És nem bánta meg.

Ez a legfontosabb.

A boldogság azonban egyetlen pillanat alatt fordul át pánikba. A gyönyör zsibbasztó utórezgéseit azonnal elsöpri a mellkasomat összeszorító aggodalom. Kezeit rémülten kapja ágyékához, arca a rózsaszín egy egészen sötét árnyalatát veszi fel. Remegése, és az arcára kiülő fájdalmas fintor fáklyát gyújt elmémben.

Hitetlenkedve pillantok le víz alatt rejtőző kezeire.

- Eryn, te…

- Nem – heves ellenkezése csak igazolja elméletemet. – Nem tudom. Nem akartam – elveszett nyöszörgése egyszerre tölt el fájdalommal és élvezettel. Egyszerre akarok megkönnyebbülten felnevetni, és vigasztalóan magamhoz ölelni őt. Azt hittem a vízmágusok teste nem képes ilyesmire, míg nagykorúvá nem válnak. A helyzet alapján Eryn sem tudott erről a lehetőségtől. Zavartnak és rémültnek tűnik, mint akit a saját teste árult el. Pedig a test csak azt tükrözi, amire a szellem vágyik.

Nem tudom mi sérti a népe törvényeit. Úgy érzem már az árnyékban mozgunk, egy olyan területen, ahol senki sem járt előttünk. A teste reagált rám, mert Eryn egész lénye érzi, hogy én vagyok a párja.

Én vagyok az alfája.

Egy lusta, vigasztaló mosoly mögé rejtem az elmémben megfoganó érzést. Az apró gondolatcsírát, ami hamis reményként fog kihajtani szívemben. Az esély elenyésző rá, de talán az istenek nem olyan kegyetlenek, mint hittük.

Megsimogatom puha kezeit, de csak még tovább szítom vele a pánikot, ami tekintetét uralja. Hevesen rázza fejét, pedig könnyebb lenne, ha elfogadná. Ha engedné, hogy segítsek, ahogyan ő segített nekem.

Félelmét szinte érzem a levegőben. Puha érintésekkel, és bőrére lehelt csókokkal próbálom megnyugtatni. Nem szeretem a rettegés és pánik ízét.

- Karold át a nyakamat – lehet, hogy a mágiám segít neki elviselni a lángok erejét, de a forróságtól nem képes teljesen megóvni őt. A parázsgömbök kialudtak ugyan a víz alatt, de a pára nehézzé teszi a levegőt, és víz még mindig lustán gőzölög körülöttünk. Ha tovább marad, el fogja veszíteni az eszméletét, ezt még neki is tudnia kell. – El fogsz ájulni, ha sokáig maradunk a forró vízben. Kiviszlek – öntöm szavakba gondolataim miután hosszúpercekig nem teljesíti az utasításomat.

Végül sikerül valahogy józan döntést hoznia. Testét átkarolva húzom magamhoz, kiemelve őt a forró vízből. Nedves hajába rejtem élveteg mosolyomat, mikor merevedése félreérthetetlenül hozzásimul hasamhoz. Szóval tényleg képes rá a teste, hogy reagáljon a gondoskodásomra.

Egy lapos, párától nedves sziklára fektetem őt, előcsalva egy megkönnyebbült nyögést ajkai közül. Az egész teste rózsaszín a forró habok érintésétől. A bőre nincs hozzászokva az ilyesmihez. Talán a Víz birodalmában kevés a természetes hőforrás. Tekintetem lassan, minden pillanatot kiélvezve barangol végig az alattam elterült, tökéletes alakon. Szemeit még félig lehunyva gyűjt erőt, így akadálytalanul szívhatom magamba a látványát. Valóban láttam már őt meztelenül, de akkor nem volt ennyire intenzív. Nem éreztem ennyire, hogy enyém, és meg akarom őt kapni.

Izmai időnként megrezzennek a levegő hűvös fuvallataitól. Vízcseppek futnak versenyt kipirosodott bőrén. Apró mellbimbói hegyesen, törődésre várva állnak ki mellkasából. Mégis a legszebb az alhasának simuló merevedése. Néhány árnyalattal lehet sötétebb a bőrénél, bár most a forróság okozta pír csalóka. Alig láthatóan lüktetve könyörög, a megkönnyebbülésért. Annyira gyönyörű.

És csak az enyém.

Zavart nyöszörgéssel rejti arcát a tenyerébe, de nem zavartatom magam. Még ártatlan, de talán egyszer meg fogja tanulni, hogy nem szégyen, ha élvezed a párod pillantását. Semmit sem kell szégyellenie, amit együtt teszünk. A népe szemében ő még talán csak egy gyermek, de én nem annak látom őt. Hanem egy bűnre csábító vízitündérnek.

- Annyira gyönyörű vagy – hiába a korábbi gyönyör, vágyam újult erővel kel életre. Képtelen vagyok levenni róla tekintetemet. Képtelen vagyok megállni, hogy ujjammal végig kövessem egy vízcsepp útját a mellkasán.

Végre ismét rám ragyog tekintete, még ha csak az ujjai védelméből is. Mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy nem csak képzelte a szavakat.

 - Gyönyörű? – mosolyognék, de képtelen vagyok. A kínzó vágyakozás megfeszíti vonásaimat. Nem veszíthetem el még egyszer a fejem. Ez most Eryn gyönyöréről kell, hogy szóljon.

Miért ilyen kishitű? Talán nem volt számtalan kérő az apja udvarában, aki magának akarta őt? Nem kapott megannyi bókot a szépségére? A többi birodalomban talán vak emberek élnek?

- Igen. Nekem van a leggyönyörűbb Sharibom – a húgomnak igaza volt. Ha a népeink békében élnének, és én hamarabb találkoztam volna vele, magamnak akartam volna őt. Ostobán megharcoltam volna bárkivel a figyelméért.

Megborzongok, ahogy nevemet formálják ajkai. A szájából előtörő sóhaj egyszerre kétségbeesetten könyörgő, és fájdalmasan aggodalmas. Mégis, az én bátor Sharibom leengedi kezeit, hogy teljesen feltárulkozzon előttem.

- Hozzád érhetek? – nem ismerem a népe törvényeit. Nem ismerem a határaikat. Nem ismerem Eryn határait. Vajon bűnt készülünk elkövetni? Vagy vajon már el is követtük azt, amivel magunkra vonhattuk az istenek haragját? Bármi is legyen az igazság, azt már látom, hogy ő nem lesz képes megálljt parancsolni. Nem tud, és talán nem is akar ellökni magától. Ha erre kérne, megtenném. Alfámat szoros láncon tartva, erőltetett türelemmel simogatom őt. Mégis, mikor lassan bólint, bennem reked a levegő.

Megfeszült vonásokkal figyelem, ahogy újra elrejtőzik előlem.

- Kérlek. Csinálj valamit vele – állatias morranásomat lenyelve engedelmeskedem könyörgő kérésének. Igyekszem olyan gyengéd lenni, amennyire csak tudok, de így is megrándul érintésemtől. Merevedése forróbb, mint teste bármelyik pontja. Egyszerre selymes és kemény. Ritkán érintettem meg itt az ágyasokat, de tudom jól, hogyan okozhatok Erynnek végtelen gyönyört. Akkor is tudnám, ha soha senkivel nem lettem volna előtte.

Mert ez ösztönös.

Szüntelen reszketése, a falakról visszaverődő sóhajok és nyögések a jutalmaim a türelmemért. Bárcsak ne próbálná visszatartani őket a tenyerével. Bárcsak képes lenne teljesen ellazulni, és átadni magát a vágynak. Hamarosan ez is meg fog történni.

Mellbimbója keményen karcolja nyelvemet, de valami egészen másra vágyom. Egy töményebb ízre, ami igazán ő. Nyelvemmel nedves csíkot rajzolok bőrére. Képtelen vagyok lassú türelemmel haladni. Érezni akarom őt. Az ízét. A tökéletességét.

Merevedése puhán, lüktetve csúszik ajkaim közé. Halk kiáltása, szelíd erőszakkal visszanyomott térdei, és a hajamba tépő ujjak mind megálljt parancsolnak, de felém mozduló csípője mást mond. Az ő ösztönei is ott szunnyadnak a mélyben.

Íze töményebb és csodálatosabb, mint bárhol a bőrén. Soha nem alázkodtam meg ennyire senki előtt. Ziad volt az egyetlen, akinek néhány alkalommal megtettem, de sosem éreztem helyénvalónak. Ő csak egy ágyas volt. Eryn viszont a Sharibom. Ahogyan ő az enyém, úgy az övé vagyok én is. Felpillantok rá, hogy tekintetébe mélyedve tudassam vele ezt. Éreznie kell neki is. Éreznie kell csapongó mágiánkat, ami kontroll alól kicsúszva olvad össze a vágyainkkal. Többet akarok belőle. Azt, amit még nem adhat oda. Nem is fogom követelni tőle. Nem fogom tönkre tenni őt.

Szemeiben csillogó könnycseppek gyűltek össze a gyönyör utáni kimerítő küzdelemtől. Egész teste reszket, ujjai kapaszkodót keresve, fájdalmas erővel tépnek tincseimbe. Pont, ahogyan szeretem. Pillantását nem eresztve futtatom végig nyelvemet pulzáló farkán. Tekintetében egy pillanatra eltompul minden ragyogás, ahogy belesüllyed az ismeretlen érzések mélységébe.

- Imádom, hogy ilyen érzékeny vagy – mintha csak igazolni akarná szavaimat, halvány libabőr fut végig testén ajkaimtól indulva. A felfedezést elraktározom agyamban későbbre, most nincs idő a játszadozásra. Neki is meg kell kapnia a megkönnyebbülést, ami után annyira sóvárog.

Feljebb csúszva, ujjaimmal kulcsolom át merevedését egy gyors, fullasztó ütemet diktálva. Halk nyöszörgéssel, fejét a hideg sziklának feszítve kap levegő után. Hallom halk kérlelését, hogy lassítsak, de nem foglalkozom vele. Nem fogok megállni és várni, mert tudom, hogy valójában nem ezt akarja. Sem ő, sem a teste. Egyszerűen csak fél attól, amit a zabolázatlan gyönyör hoz magával. Fél az ismeretlentől.

Hallom a tő vizének dühös morajlását körülöttünk. A sziklának csapódó hullámok éles csattanását. Csípője ugyanerre az ütemre mozdul újra és újra. A mágiája és az ösztönei diktálta vad ritmusra. Tekintete elsötétül, olyanná válik, mint az éjszakába burkolódzó óceán.

- Engedd el magad - látom a harcot, amit magával vív. Feleslegesen. Nincs szüksége önfegyelemre, én megóvom őt mindentől. Mellettem biztonságban van.

Örökké.

Mintha csak meghallaná ígéretemet, végre enged a testén végig futó gyönyörnek. Ujjai görcsösen kapaszkodnak belém, de nem ez az oka fájdalmas szisszenésemnek. Arcomat nyakába rejtve maradok le az élvezete pillanatáról. Nem láthatom a tekintetét, sem eltorzuló vonásait. Minden figyelmemet leköti az, hogy eltakarjam őt a ránk záporozó metszően éles vízcseppek elől. Érzem teste rándulásait, de tudom, hogy ez csak a megkönnyebbülés hullámzása, nem pedig a fájdalomé. Az én elmémben azonban vöröslő lángok gyúlnak az egyre élesedő kíntól.

Hátra pillantva látom a veszedelmesen kavargó vízörvényt, ami a tóból kiemelkedve zúdította ránk haragját. Állkapcsomat megfeszítve figyelem, ahogy lassan visszazuhan a mélybe, fülsértő visszhangot vetve a barlangban. Eryn mágiája? Vagy az istenek jelzése, hogy átléptünk egy határt?

Összeszorult torokkal fordulok vissza könnyes tekintetű Sharibom felé, aki éppen próbál kikúszni alólam és felülni a vizes sziklákon. Tekintetében már csak halvány nyoma van a korábbi gyönyör tompaságának. Valami túl hamar józanította ki. Valami, amitől kétségbeesett pánik szorítja össze mellkasomat, és képtelen vagyok levegőt venni.

Tekintetem követi a kövekre csorgó tiszta vizet, ami nem a tőből származik. Nem a vízörvény szórta ránk. Ez Erynből jön. Az ő kontroll alól kicsúszott mágiája. Reszketve, elkerekedett szemekkel mered saját karjaira.

Nem. Ez még nem lehet az.

Felülve húzom őt magamhoz, hátha képes vagyok csitítani a testét rázó remegést. Félve simítom őt végig, de nem találok ahhoz hasonló sebeket, mint amiket magamon érzek. A mágiája és az istenei nem fordultak ellene. Legalábbis nem úgy, ahogyan ellenem.

Fojtogató kétségbeeséssel figyelem a víz és a mágia szűnni nem akaró szivárgását. Eryn tekintete mintha egyre jobban tompulna. A gyönyör utáni kábulat? Kimerültség? Vagy az elszivárgó életerő első jelei?

- Jól vagy, Eryn? – próbálok nyugalmat erőltetni a hangomba, de önfegyelmem ezúttal cserben hagy. Képtelen vagyok igazán lélegezni. Képtelen vagyok elengedni őt.

- Nem tudom – őszintesége fájdalmas erővel markol szívemre, ami kihagy néhány ütemet.

Ostobák voltunk.

Annyira ostobák.

Mozdulatlanul figyelem, ahogy megfeszülő vonásokkal, remegő ajkakkal hajtja újra uralma alá az erejét. Csak akkor tudok ismét levegőt venni, mikor a víz csobogása eláll. Amikor nincs több áruló csepp, ami elhagyja a mesterét. Eryn megkönnyebbülése összefonódik az enyémmel. Én nem szoktam félni.

Most mégis a tiszta rettegés ujjai érintették meg a lelkemet.

Annyira leköt a testemet uraló pánik leküzdése, hogy váratlanul ér Eryn érintése. Nem tudom időben lenyelni a fájdalmas szisszenést, amikor ujja a hátamra rajzolt sebek egyikéhez ér. Szemei elnyílnak, mikor meglátja a parázsgömbök fényében csillogó vörös mázat. Azelőtt ugrik fel ölemből, hogy elkaphatnám őt. Úgysem lennék képes elrejteni előle.

Hallom halk, zaklatott légvételeit hátam mögött. Fejemet felé fordítva azt is látom, ahogy tekintetét egy furcsa, ködös szürkeség veszi uralma alá. Úgy pásztázza a barlangot, mintha keresne valamit, de nem tudom mit. Mire felállok, már teljes kétségbeeséssel öleli magát. A tó vize ismét életre kelt, fenyegető örvényeket keltve. Ajkaimat összeszorítva hagyom figyelmen kívül, és lépek Sharibom mellé. Már nem érzem, hogy itt lenne velem. Mintha valahol messze járna.

Túl messze.

Hűvös arcát közrefogva kényszerítem magamra fénytelen pillantását. Rám pillant és mégsem. Mintha egy üres báb lenne, nem pedig az élettel teli ostoba gyerek, akit megismertem. Legszívesebben ráüvöltenék és megráznám. Parancsolnám neki, hogy térjen vissza hozzám. De azzal nem segítenék. Csak remélni tudom, hogy még nem sodródott túl messzire tőlem.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád – halkan mormogva próbálom felmelegíteni a körülöttünk lévő levegőt, de ez sem segít szűntelen reszketésén és tompaságán. – Eryn! – hangomat megemelve követelem magamnak figyelmét. Megkönnyebbülésemre sikerül. Végre újra itt van egy kicsi az én Sharibomból. – Azt hiszed elrémiszt néhány karcolás? – homlokunkat összesimítva biztosítom őt arról, hogy itt vagyok. Akár az istenek haragja, akár az ő féktelen mágiája okozta, túl leszek rajta. Egy délután a küzdőtéren komolyabb sérüléseket okozhat.

A karcolások nem rémisztenek meg.

Az isteneket fenyegetése viszont igen.

oOoOo

A sátor fülledt, meleg nyugalmában rágcsálom a mandulaszemeket, szótlanul figyelve az oldalamhoz simuló Sharibom arcát. Bőre mintha fakóbb lenne, és a szemei alatti sötét karikák sem megszokottak. Annyira kimerültnek és törékenynek tűnik. A barlang óta kevesebbet tudott pihenni. Mindkettőnket kísértenek az emlékek, és emészt a mardosó bűntudat. A fájdalom, ami időnként a tekintetébe költözik, nekem is szenvedést okoz.

Nincs nyugalmam azóta.

A testem kezdi elérni a határait. Idejét sem tudom, mikor pihentem igazán, egy-két óránál többet. Talán azon az éjszakán, amikor hazajöttem Erynhez. De előtte és azóta… néma sóhajjal hunyom le szemeimet, és simogatom meg a puha hajzuhatag alatt rejtőző arcot. Halkan nyammogva ficereg egy kicsit, mielőtt visszazuhanna álmaiba. A családja érkezésének izgalma, és az elmúlt napok történései túl soknak bizonyultak. De végre pihen néhány órát.

A barlang óta szigorú határokat húztunk, és nem is lépjük át azokat. Megértettem az istenek utalását. Nem akarom többet úgy látni őt. Nem akarom elveszíteni őt.

„Veled akarok maradni.

Akkor maradj velem.”

A mandulaszem hangos roppanással pattan szét megfeszülő állkapcsom alatt. Majdnem feláldoztam őt a pillanatnyi vágy és élvezet oltárán. Ostoba voltam. Alfám azóta az éjszaka óta meghúzódik a háttérben. Ő is pontosan tudja, hogy mit tettünk kockára. A vágyainál csak a védelmező ösztöne erősebb. Képes vagyok addig várni, míg Eryn felnő.

Ha felnő valaha.

Most nem láthatja, így meg sem próbálom elrejteni a fájdalmas aggodalmat, amit érzek. Miért pusztítják el az isteneik a legerősebbeiket? Mi értelme volt hozzám kötni őt, reményt adni, majd halálra ítélni az egész népemet? Ha engem akarnak büntetni, akkor ne ő legyen az eszköz. Ő ennél jobbat érdemel.

Hogyan változhattak meg ennyire gyorsan a dolgok? Eryn egy viharként tört be az életembe, és mindent felforgatott. Eleinte gyűlöltem őt, mostanra azonban… mostanra olyasmit érzek, amit nem lenne szabad. Van értelme tagadnom, vagy már úgysem tehetek semmit a megmásíthatatlan ellen? Nem tudom.

Ez a fiú összezavar.

Tekintetem a sátor bejárata felé fordítom, amin Jana dugja be a fejét. Ragaszkodott hozzá, hogy velünk tartson, semmi sem tarthatta vissza attól, hogy elsőként találkozhasson igazi vízmágusokkal. És amiről nem tud, hogy hamarosan egy levegőmágust is megismerhet. Remélem sikerül elrejtenie majd a kislányos rajongását.

Tekintete Erynre siklik, szemei megtelnek szeretettel és boldogsággal. Kezem úgy érezni, hogy mindenki így néz a Sharibomra. Ilyen rövid idő alatt mindenki szívébe belopta magát.

- Hamarosan megérkeznek – alig suttogva formálja meg a szavakat, hogy ne riassza fel Erynt. – Neked is pihenned kellett volna – vádló tekintete egyre jobban idézi az anyánkat. Megrántom vállaimat, mire szemforgatva magunkra hagy minket. Na ez már kicsit sem hasonlított anyára.

Kicsit könnyebb lélekkel simítom tenyeremet Eryn arcára. Ők az a két ember, akik képesek kizökkenteni a folyamatos gondolkodásból, és képesek könnyíteni a terheken, amik a vállaimat nyomják. Remélem tudják, mennyire hálás vagyok nekik ezért.

- Ideje felébredned, Neleryn. A hivatalos küldöttség hamarosan itt van – mormogom halkan, simogatással noszogatva, hogy végre felnyissa kába tekintetét.

- Hivatalos küldöttség? – hangja még kásás az alvástól, eltart egy kis ideig, míg felfogja szavaim jelentését. Apró mosollyal figyelem a kitisztuló tekintetet, és az izgatott, de kissé aggodalmas mosolyt, ami annyira gyönyörűvé teszi őt. Arcát dörzsölve felül, és haját néhányszor átfésüli ujjaival. – Minden rendben lesz? – rám ragyognak zafírkék szemei, keze elakad igazgatás közben.

- Minden rendben lesz – puha csókot hintek homlokára, mielőtt magammal húznám a kora délutáni napsütésbe.

Minden rendben lesz.

oOoOo

Némán figyelem a nagy családi összeborulást, kihasználva, hogy kikerültem a figyelmük középpontjából. Próbálok minél több információt elraktározni magamban, és a legjobban kiismerni vendégeinket szavak nélkül. Jana hatalmasra nyílt szemekkel, kicsit sem tapintatosan bámulja a Szél hercegnőjét, ezért finoman oldalba bököm könyökömmel, hogy moderálja magát. Most a Tűz népét képviseli, nem viselkedhet gyerekként. Abból elég egy erre az alkalomra.

Eryn anyja boldogan öleli magához a Sharibomat, óvó gondoskodással a tekintetében és a hangjában. Gyönyörű jelenség. Nem olyan puhán és szívszorítóan gyönyörű, mint Eryn, de a szépsége vitathatatlan. Érzem mágiája erőteljes vonásait, amik félreérthetetlenül jelzik mindenkinek, hogy ő egy alfa, és ha úgy adódik, megvédi a családját. Egy pillanatig sem kételkedek benne, hogy csak velük viselkedik ennyire gyengéden. Ez a női és férfi alfákban is egy közös vonás.

Egy pillanatra megfeszülök, mikor Avis túl közel lép Erynhez. Bár omaga, nem jelenti, hogy jelenthet fenyegetést a Sharibomra. Ráadásul nem egészen a család tagja, így mindenki szeme láttára nem is lenne okos döntés megérintenie őt. Talán majd akkor, ha csak szűk körben vagyunk. A régi szokásainkat meg kell tanulnunk más birodalmakéhoz igazítani.

Oldalra billentett fejjel figyelem a levegőbe emelkedő hercegnőt. Hallom magam mellett Jana elragadtatott sóhaját. Azt hiszem a Szél népe már szerzett magának egy szövetségest a családomban. Még sosem láttam hozzá foghatót. Szélmágusokról még annyi feljegyzésünk sem volt, mint a másik két népről. Ők mindig távol álltak a tűztől, és inkább visszahúzódtak a lebegő városaikba. Bár őszintén nem lep meg. Ha mindannyian annyira törékenyek, mint a trónörökösük, akkor könnyedén elpusztíthattuk volna őket. Többé nem fogom fakónak nevezni a vízmágusokat. Avis olyan, mintha ő maga is megfoghatatlan levegőből állna. Szinte várom, hogy egy fuvallat tovarepítse őt.

- Meddig váratsz még minket, öcsi?

Gyomrom bukfencet vet Faelar szavai hallatán. A játékos élcelődés mélyebbre vág, mint bárki gondolná. Nem kerüli el a figyelmemet a szavai mögött rejtőző aggodalom, amit egy pillanatra az anyja arcán is látok átsuhanni. Most már még jobban értem, miért akarták őt annyira látni.

Én is pazarlásnak érzek minden pillanatot, amit távol kell töltenem tőle.

- Sokat hallottunk rólad, Dahwara herceg – lassú pislantással terelem vissza gondolataimat a valósághoz. Avis hangja olyan, akár egy lágy fuvallat. Vajon ez is a mágiája része, vagy csupán a szélmágusok természetéhez tartozik? Annyi mindent nem tudunk még egymásról.

Bármennyire is bájos a megjelenése, a tekintete elárulja őt. A figyelmes omega természete mögött ott van az uralkodó, aki egész életében arra készült, hogy egy népet vezessen. Ő is azt szenvedi, amit apám szemére hánytam. Néhány uralkodó túl sokáig ül a trónon, ahelyett, hogy belátná, az ő ideje lejárt.

Mielőtt bármit válaszolhatnék, Eryn mosolya ragyogja be a határvidéket. A sivatag gyémántja visszatért közénk. Mintha a családja jelenléte elfeledtette volna vele az elmúlt napokat. Már csupán ezért megérte meginvitálni őket.

- Felejtsetek el mindent, amit hallottatok. Majd én áradozok róla a pletykák helyett – ellágyuló tekintettel viszonzom széles vigyorát. Úgysem fognak hinni neki. Vagy legalábbis nehezen. Egy alfa valódi oldalát csak az omegája láthatja.

Vagyis a párja.

Néhány gyors pislogással űzöm el a kósza reménykeltő gondolatot. Most nincs szükség lehetetlen ábrándokra. Nem vagyok ostoba gyermek, hogy megengedhessem magamnak.

- Ne ess majd túlzásokba Eryn, a végén azt fogják hinni, hogy a tűzmágusok elpuhultak – Jana lép közelebb, arcán széles, ragyogó mosollyal. Neki sosem okozott problémát, hogy közvetlenül viselkedjen azokkal, akiket pár perce ismert meg. Ő volt az első, aki Erynt is elfogadta.

- Szerintem ez senkinek sem jutna az eszébe – Sharibom nevető tekintettel rázza meg fejét. Nem kerüli el figyelmemet a számtalan mosoly és vidám tekintetet, ami lopva felénk pillant. Akár a Víz, akár a Tűz népéhez tartoznak, egy nemzetként szeretik őt.

- Van még néhány óra indulásig, előkészítettünk egy kis frissítő teát, és sátrakat, ha bárki pihenne – tényleg sokat tanult az anyámtól. – Erynnel szívesen megmutatjuk – Jana meleg tekintetét végig járatja Eryn családján.

- Köszönjük, az ajánlatot, hercegnő – végül Faelar az, aki rábólint az invitációra. A kis csapat elindul, de Sharibom lemarad tőlük, hogy vessen felém egy aggodalmas pillantást.

Odalépek hozzá, és gyengéden megérintem a Sharab durva mintáját, hogy megnyugtassam őt. Lassan csitulnak a zavart hullámok tekintetében, ahogy felpillant rám.

- Te nem tartasz velünk? – hangjában ott rejlik a kimondatlan könyörgés. Szívem összefacsarodik tőle, a bűntudat éles homokszemként kúszik bőröm alá.

- Ellenőriznem kell néhány dolgot, hogy pontosan el tudjunk indulni. Meg kell óvnunk a vízmágusokat a legnagyobb forróságtól – kelletlenül biccent, de szinte látom, ahogyan egy monológot formál a fejében, amivel meggyőzhet, hogy hagyjam másra ezt a munkát, és inkább töltsem velük az időmet. – Ha végeztem, csatlakozom hozzátok, de addig is élvezz ki minden időt, amit a családoddal tölthetsz – végre látom rajta, hogy megenyhül, és egy mosoly is előbújik ajkain. – És figyelj rá, hogy Jana ne tekerje az ujja köré túlságosan a bátyádat – halkan felnevet, és a rá várakozó kis csoport felé pillant.

- Szerintem lesz, aki helyettem is ügyel erre – sokatmondó mosollyal biccent Haziz és Rasid felé, akik szintén a csapattal tartottak, mint néma árnyékok. Talán igaza van. Utoljára rám mosolyog, mielőtt sietős léptekkel csatlakozna a húgomhoz. Gyakorlott mozdulattal karol belé, és vidáman fecsegve indulnak meg a tábor belseje felé.

Egészen addig figyelem távolodó alakjukat, míg teljesen el nem tűnnek, mielőtt halk sóhajjal átállítanám gondolataimat. A népemnek egy koronahercegre van szüksége, nem pedig egy szerelmes kölyökre.

Mozdulatlanná dermedve bámulom az aranysárga homokot.

Szerelmes.

oOoOo

Eryn büszke lehet a népére. A körülményekhez képest jól bírták a sivatagi utazást. A pihenőhelyen szinte mindenki azonnal a sátrába zuhant kimerültségében, így sok lehetőségem nem volt, hogy a Sharibom családjával töltsek némi időt. Vagy éppen a Sharibommal. Rajta is kezd kiütközni a sok izgalom, és a komoly koncentráció, amire a sivatagi utak során szüksége van. Gyakorlottabb, mint a többiek, de sokat kell még erősödnie neki, és a lovának is. Mindketten elég elnyűttnek tűnnek, ahogy végig lovaglunk a főváros utcáin.

Csak hárman kaptak hőgutát a délelőtti hőségben, amivel együtt mi is megérkeztünk Al Selarhímbe. Az elgyötört vízmágusok lelassították a csapatot, így nem tudtuk megelőzni a napfelkeltét.

Az emberek boldog kiáltásokkal és szikrázó mágikus tűzijátékkal üdvözlik a vendégeinket. A palotához vezető kikövezett úton végig tűzmágusok állnak. Néhány gyerek nevetve fut be a tevék lábai közé, akik gyakorlottan kerülgetik az apróságokat.

Hátra pillantva látom, hogy sokan szabaddá tették ezüst hajukat, és kíváncsiskodva forgatják a szemüket, nem titkolva, hogy élvezik a figyelmet. Talán senkinek, vagy csak keveseknek tűnik föl, hogy a csapat egy tagja nem a Víz birodalmából származik. Számukra ugyanolyan fakó bőrű, világos hajú idegen, mint mindenki mást. Természetesen anyám, aki az üdvözlésünkre érkezett a város peremén, rögtön megértette. Előre is lovagolt a palotába, valószínűleg azért, hogy felkészítse apánkat. Okos döntés. Apám nem olyan ostoba, mint a nagyapám volt, de neki is megvannak a hibái. Félek nem jól reagálta volna le Avis jelenlétét, ha akkor szerez tudomást róla.  

Eryn vet felém egy aggodalmas pillantást, mikor elégkezünk a kertbe vezető kapuhoz. A második kapu túloldalán már kirajzolódik a ránk váró csapat alakja, élükön az apámmal. Aprót biccentek Sharibomnak, hogy megnyugtassam.

Minden rendben lesz.

oOoOo

- Talán nem, tartottad elég fontos információnak, hogy a Szél koronahercegnője is ellátogat a birodalmunkba? – apám mágiája dühös forrósággal árasztja el a szobát, vonásai viszont kifejezéstelenek, ami vészjóslóbb, mint bármilyen grimasz vagy vicsorgás. Ilyenkor tudom, hogy a határon mozgok. Csupán néhány lépés választ el attól, hogy magamra zúdítsam a sivatag minden haragját.

De nem riaszt meg.

Nem hazudtam neki. Nem követtem el felségárulást. Csupán elhallgattam valamit, amiről nem volt értelme tudnia. A saját ostobaságától csak úgy óvhatom meg, ha részben megfosztom őt a döntés jogától. Megtiltotta volna, hogy a hercegnő átlépje a határainkat, amivel a Sharibom és a teljes családja haragját magára vonta volna. Újabb döntés, ami ellenséggé tenne rögtön két népet is.

- Avis hercegnő jelenleg Neleryn anyjának párjaként van itt, nem pedig az országát képviselni – összefonom mellkasom előtt karjaimat, és én is szabadon engedem alfám mágiáját. Arca megrándul, egy pillanatra elveszítve nyugodt álcáját. Most se anyám, se Eryn nincsenek itt, hogy közénk álljanak, ha a homok túl forróvá válna. De bízom benne, hogy apám sosem válik annyira ostobává, mint a nagyapám, és nem akkor kezd harcolni velem, mikor két másik nép örököse is a palotánkban tartózkodik.

- Már a Sharibod testvére is nagy kockázatot jelentett – hangja alig erősebb a lassan pergő homok zajánál. Nem adtam neki választást, csupán a tény elé állítottam, hogy Faelar is a népével tart hozzánk, hogy lássa az öccsét. – De ha a Szél is rájön a gyengeségünkre, összefogott támadást indíthatnak ellenünk.

- Mindenhol árnyakat látsz, apám – lassan megcsóválom fejemet. – Olyan ellenségekkel akarsz harcolni, akik nem is léteznek – próbálom megőrizni nyugalmamat. Próbálok az elmém mélyén csordogáló békés csermelyre koncentrálni. – Talán a Tűz sosem volt igazán szoros kapcsolatban másokkal, de ezen változtathatunk. Nem azt kérem, hogy idegenekben próbálj megbízni, hanem hogy próbálj hinni a Sharibom bátyjában és anyjában.

- Nem ők vezetik a birodalmaikat – ajkaimat szorosan összepréselem az ostoba, makacs ellenkezés hallatán. Mintha direkt próbálná még halálosabbá szítani a bennem lobogó türelmetlen lángokat.

- Faelar sosem árulna el minket az apjának – engem is meglep a szavaimból áradó magabiztosság. Néhány héttel ezelőttig én sem hittem volna a szavaimban, azonban azóta sok minden megváltozott. Eryn megváltoztatott. Ha ő bízik a családjában, én is így fogok tenni. – Avist pedig te is láttad. Te is érezted – végre megmozdul, és feszülten simít végig szakállán. Apró jele a harag enyhülésének. Az omegák mindig is a gyengéi voltak. – Nem hozna meg egy olyan döntést, ami szinte biztos halált jelentene az alfája gyermeke számára – kétségtelen, hogy ha közülünk származnának, maguk az istenek kötötték volna össze az életüket egy Sharab Shalaevarral. Érezni az összesimuló mágiájukat. Ők egymás tökéletes alfája és omegája.

Ha a többi nép összefogna és lerohanna minket, elbuknánk. Harcolnánk, de túl kevesen vagyunk, és túl gyengék ahhoz, hogy hónapokig ellenálljunk. Szinte biztos vagyok benne, hogy Eryn velünk bukna. Ezt pedig egyikük sem kockáztatná meg. Túlságosan szeretik őt.

- Elvakítanak az iránta táplált érzéseid – ujjaim mélyen belesüllyednek fedetlen karom bőrébe. Kettőnk közül nem én vagyok, aki újra és újra bizonyítja a vakságát. Eryn érintésének emlékébe kapaszkodva fojtom vissza szavaimat. Ő nem akarná, hogy ismét belekezdjünk ebbe a vitába.

- Pontosan ő az, aki segít, hogy egyre tisztábban lássak – elértük a pontot, ahonnan csak dühös vitába léphetnénk tovább. Én azonban elhagyom a szobát, mielőtt ez megtörténhetne, és meg sem állok a szobámig.

Az ágyon ülő kimerült Sharibomig.

A békémig.

- Dahwara – éppen szoros fonatba rendezett haját bontogatja. Az útiruháját már lecserélte egy vékony nadrágra, amiben aludni szokott. Arca tiszta, de vonásai aggodalommal és feszültséggel teliek.

A hivatalos üdvözlések után magára hagytam őt a családjával, hogy segítsen nekik és a többi vízmágusnak elrendezkedni a palotában. De ennek már jónéhány órája.

- Miért vagy még ébren? – éledező dühöm azonnal hamuba hal, ahogy megérzem az illatát. Talán már nem is lennék képes olyan durván szólni hozzá, mint a megismerkedésünkkor. Akkor éjszaka elvett tőlem valamit, de cserébe olyan dolgokat kaptam, amikre nem is számítottam.

- Meg akartalak várni – a szalagot félretéve nyom el egy ásítást. Olyan laposakat pislog, mintha bármelyik pillanatban képes lenne ülve elaludni. Mellkasom megtelik egy ismeretlen melegséggel a tudattól, hogy mindennek ellenére megvárt engem. – Mi történt? – felemelkedik az ágyról, hogy elém léphessen. Kék szemei a tiszta sivatagi égboltot juttatják eszembe. A szabadságot.

- Az apám – sóhajtom halkan, és derekánál fogva magamhoz húzom. Bár a barlang óta óvatosak vagyunk, nem ellenkezik. Most egészen más miatt van szükségem a közelségére.

- Avis miatt? – érzem a Sharabomon végig futó ujjak légies érintését. Egyik tenyeremet a hátán szétterítve, másikat a Sharabjára simítva veszem fel a tökéletes, függőséget okozó nyugalom helyzetét. Ez lassan ugyanolyan természetessé válik, mint maga a légzés. Vajon minden pár ezt érzi, akiknek az életét az istenek kötötték össze, vagy csak Eryn miatt ennyire különleges? Sosem fogom megtudni. – Köszönöm, hogy kiálltál érte – hálás mosolya szinte kiált azért, hogy megérintsem ajkaimmal, de nem teszem. Nem fogom őt ismét veszélybe sodorni.

- Ő is a családod része – pontosan nem ismerem a Szél házasságkötési szokásait, de Eryn elmondása alapján az anyja sosem lépett frigyre Avissal, mégis hivatalos a kapcsolatuk. Én elfogadom őt családtagnak, mert láttam hogyan bánik Erynnek, és hallottam hogyan beszél róla a Sharibom. Tényleg fontos a számára. – Sikerült berendezkedniük?

- Igen – Eryn arca felragyog, ahogy rögtön mesélni kezd az elválásunk után történtekről. Arról, hogy a testvére mennyit szörnyülködött azon, hogy nincs saját fürdője, hanem a palota alsó részein lévő közöst kell használnia. A vízmágusok elhelyezéséről, és hogy mennyire sok jelentkező akadt a Tűz szolgálói között, akik készségesen cipekedtek, idegenvezettek, és magyaráztak a vendégeinknek. Eryn érkezése előtt nem fogadták volna őket ennyire nyílt szívvel, de a Sharibom nem csak engem változtatott meg.

Olyan változást hozott a népünk számára, amiről nem is tudtuk, hogy szükségünk van rá.

Minden rendben lesz.