Levetődöm az ágyamra, mire a kis négylábú rögtön követ is, s félig az ölembe, félig a lábaimra fekszik. Gyengéden cirógatni kezdem Nault, aki teljesen ellazul rajtam. Nem tehetek róla, ki kell magamból ezt az egészet adnom, így belekezdek a mesébe: a napomról. Itt szoktam levezetni a dolgaimat, elmondom neki mennyire borzalmasan ostoba mindenki, hogy elegem van már abból, hogy a játékos rávezetésből élet-halál harc lett. A bátyám se igen tudja már, mi lehet velünk… ahogy az is bánt, hogy nem avat be semmibe, de a bizalmamat kéri.

Mondanék én még mást is, de kiver a víz, libabőrös leszek, s elönt valamiféle érzés… figyelnek. Igen. Ez az, figyelnek. Nem tudom ki az, s honnan, de érzem. Fekszem még egy kicsit, csendben, mintha nem tűnt volna fel, de az érzés nem akar múlni. Neszt se hallok, így végül elszánom magamat.

- Ki van ott? – emelem fel fejemet, hátha látok valakit, ki megretten lebukásának következtében. Hiába nézek körbe, semmi mozgás nincs, így az ablakon állapodik meg a tekintetem. Látok ott valamit… de nem vagyok magamban sem biztos. Talán a félelemmel vegyes fáradtság az oka annak, hogy mindent beképzelek?

Figyelem a függöny lágyan hullámzó anyagát, ami mögül végül egy különös madár reppen ki. Tudtam! Tudtam, hogy valaki volt itt.

Felállok hát, majd az ablakhoz lépek. Már nem látom az állatot, hiába nyújtózkodom az ablakból. Odakint kellemes hűvös van, nem akarom bezárni az ablakot, mert a szobám ellenben egy katlan… Naulnak jeleznie kellett volna, de nem tette. Minden madárra jelez. Legalábbis… majdnem mindre.

¤ ∞ ¤  ∞ ¤

Egész éjszaka gondolkodom, rég volt már ilyen. Fáradt vagyok, alig aludtam, még a reggeli szolgával sincs kedvem viccelődni. Gorwinnak semmi nyoma, a reggelinél se, amit egyedül fogyasztok el, Naul társaságában.

A nap eseménytelenül telik el, csak este kell mennem Dyo jelentéséért. Zavar, hogy nem kellett semmit se csinálnom, no meg, hogy előző este úgy éreztem, figyelnek. Nem túl csipkelődő hangulatban lopózom be az idegen csatlóshoz, ki már vár rám. Tudom, érzem, látom rajta. Számított a megjelenésemre, még ha oly ügyesen is igyekeztem hangtalanul lopózni.

- Nincs igen mit jelentenem, egész nap csak evett, ivott és lányokkal nevetgélt – szól hozzám köszönés nélkül Dyo, mire én felszisszenek felháborodva.

- Gusztustalan.

- Te talán csináltál ma valamit? – kérdez rá, mire egy mosolyt se tudok magamra erőltetni. – Mi az?

- Nemesi család sarja vagyok, nem kötelességem bármit is csinálni – vágom hozzá. – Megyek és leadom a jelentésedet – villantom még rá a tekintetemet egy pillanatra, majd köszönés nélkül távozom. Mi az hogy számon kéri mit csináltam aznap! Hogy van mersze…!

Jelentek, majd visszavonulok a szobámba. Megmosakszom, eszem egy kis gyümölcsöt, majd tovább folytatom a nap komoly eseményét: az ágyban való pihenést, immár enyhén duzzogva.

¤ ∞ ¤  ∞ ¤

Telnek s múlnak a napok, sok minden nem igen történik. Gorwinnak minden este jelentek, miután látogatást teszek Dyónál. Olyan, mintha egyhelyben állnánk, bátyám mégis elégedettnek tűnik. Nem értem én ezt az egészet… Talán jobb is. Így is megbolondít néha az esti tudat, hogy valaki figyel. Nem egyszer láttam már azt a madarat, de már jobban odafigyelek, így alig beszélek a szobámban. Ez is bosszant, de nincs mit tennem, aggaszt a dolog, d túlságosan is szeretek élni, s semmit tenni.

- Hülye Dyo – dünnyögöm orrom alatt, ahogy tovább sétálok. Még mindig nem hevertem ki, hogy számon kért, valószínűleg sose fogom. Mégis, minden este igyekszem csendesen belopózni hozzá, hogy halljam, kiderített e valamit. 

Este van már, s ismerem az õrök járását. Könnyedén szököm át rajtuk, hogy aztán pofátlanul az ajtaján kopogjak. Hamar kinyitja, kinéz, szétnéz, majd beenged. Gyors terepszemle után kinézem magamnak elégedetten a fal melletti karosszéket, majd kényelembe helyezem magamat.

- Sikerült megtudnod valamit? – érdeklõdöm, míg tekintetemet rajta legeltetem. Nincs rajta páncél, csak könnyed nadrágban s ingben van, gondolom ebben szokott mindig aludni.

- Az öreg, bár bolondnak mutatja magát, a négy fal között nagyon is eszénél van, így ha a szenilisségére akartok alapozni, felejtsétek el, továbbá nem eszik meg akármit, szóval a mérgezés is kiesett. – Fenébe, pedig az könnyû lett volna, s inkább a nõkre tereli a gyanút. Na, mindegy, akkor más kell. Gorwin majd kieszel valamit, ez nem az én dolgom.

- Könnyen a bizalmába férkõztél, annak ellenére, hogy még egy hete sem vagy itt – pillantok rá. Kicsit gyanús, de remélem a bátyám tudja mit csinál. Ha ez a pénzért ölõ fajzat elárul minket s felakasztanak minket, én a túlvilágon is zaklatni fogom ezzel.

- Nem ez az elsõ, hogy ilyen feladattal bíznak meg… - tudja le ennyivel, a mondat végét a levegõben hagyva. Jaj, de titokzatosak vagyunk, egyelek meg!

- Mi vagy te pontosan? –kérdezek rá, míg felállok s közelebb lépek hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem szokatlan arcvonásait. - Nem tünde, nem félvér, sem semmilyen erdei faj, melyet ismerek… - méregetem.

- Az én fajomat kevesen ismerik, nem hiszem, hogy hallottál rólunk – feleli, de nekem ennyi nem elég.

- Tegyél csak próbára! – vágom rá széles vigyorral. Azért nem vagyok olyan ostoba, lehet hallottam róla.

- Hallottál már a lélektelenekrõl? Vagy a márványkatonákról? – érdeklõdik, láthatóan sokkal nagyobb lelkesedéssel tekintve a beszélgetésünkre, mint eddig. Persze, hogy nem fogom neki elmondani, hogy igen. Meséljen csak, hallani akarom a hangját.

- Nem, kik õk? – kérdezek vissza, majd várom, hogy belekezdjek.

- Sejtettem. A fivéred már biztosan vár, nem kellene leadnod a jelentésed? – kérdezi nemes egyszerûséggel, majd matatni kezd, mintha ott se lennék. Nem elég, hogy kitért a válasz elõl, még a semmibe is vesz. Oh, szóval így játszunk? Kedves Dyo, a szótlanság nálam nem válik be. Imádom az embereket dalolásra késztetni, jobban, mint gondolnád.

Nem szólok neki, egyszerûen távozom egy kellemetlen percnyi csend után, hogy újabb bújócskázás után kikössek bátyámnál. Nem nagyon értékeli, hogy nála az ablakon mászom be, halk kuncogással. Szerintem megijesztettem, de nem igen érdekel se ez, se a mogorva tekintete. Elmondom neki, hogy mit mondott Dyo, õ pedig bólint egy aprót.

- Akkor elégethetem az elõzõ három napi jelentését. Nem lenne jó, ha bárki is rájuk találna – sóhajtja, majd áll fel.

- Nem gyanús, hogy ilyen idõben tüzet gyújtasz? – méregetem a tetteit, mire õ csendre int. Imád csendre inteni, csak sajna én nem értékelem. – Jól van te fagyos, ha nincs rám szükséged, mennék aludni a kényelmes ágyamba.

- Menj is, csak lábatlankodsz – feleli, hátra sem nézve rám. Mi van ma, mindenki levegõnek néz?

¤ ∞ ¤  ∞ ¤

Másnap látom párszor pöffendi urat és a csendes testõrét, de nem szentelek nekik nagy figyelmet. Tovább heverészek a kényelmesnek éppen nem mondható, vastag márvány díszítésen az emeleten. Mivel nincs igazán dolgom, a konyhában lopkodom a gyümölcsöt meg a zöldséget, amit nem igen értékelnek az ott dolgozók, de nem mernek egy szót se szólni. Mielõtt azonban végleg távoznék, zsebre vágom egy almát és egy citrusfélét, jók lesznek estére.

Szétnézek a könyvtárban is, hogy találok e valami anyagot a lélektelenekrõl. Fel akarom eleveníteni tudásomat róluk, teljesen. Rémlenek dolgok, hogy állattá tudnak változni, de nem tudom, hogy minddé e, mint az alakváltók, vagy csak eggyé, mint a vérállatok. Már esteledik, mikor végzek, s elindulok, hogy felkutassam Dyot. Még nincs a szobájában, biztos Folas vezér adott neki valami kellemetlen munkát. Mivel nem szeretek egyhelyben várni, elindulok a folyosókon, hátha összefutok vele. Az még jobb, ha csak azt látják, hogy egymásba futottunk, véletlenül, ismeretlenül.

Nem csal a megérzésem, se a csalafintaságom, hamar meglátom, hogy a konya s ebédlõ irányából jön a szolgaátjárón.

- Várjon meg maga csendes idegen – suhanok utána széles mosollyal, mire õ rám pillant. Mintha egy pillanatra átsuhanna az arcán a tudat, hogy itt az idõ a jelentésre, s mennyire nincs hozzám kedve. Nem baj, én se rajongok érte, csak kíváncsivá tesz.

- A szolga folyosók nem túl lealacsonyítóak önnek? – néz rám, majd szétnéz. Miután megbizonyosodik arról, hogy nincs ott senki, int a fejével, hogy szedjem a lábaimat, ha már ott vagyok.

- Imádom a szolgajárókat, keskenyek, veszélyesek, koszosak, s ez teljesen olyan, mint amit a nemesek annyira rejtegetni akarnak – slisszolok el mellette széles mosollyal. – Soká voltál.

- A vezér édességre vágyott.

- Szegény Dyo, desszertfelelõs is lett – méregetem, míg szembe fordulok vele, s háttal a lépcsõnek lépdelek lefelé.

- Igen, azonban nem kaplak el, ha netán hátra bukfencezel – figyelmeztet burkoltan arra, hogy ha továbbra is így közlekedem lefelé, hamar eleshetek.

- Ugyan, minek? Csak nyakam töröm, vagy egyik végtagom – vigyorgom. – Azonban látom mennyire aggódsz, ezért miattad megfordulok – pördülök meg fél lábon lelkesen. – Akarsz velem eme szûk falak között bájcsevegni, vagy jobb szereted meghitten a szobádban? – pillantok rá hosszú pilláim alól huncut mosollyal.

- Itt megláthat minket valaki, s fülei vannak a falaknak is – feleli, míg egyenesen elõre néz, s nem rám. Azt hiszem nem kedvel. Hogy fogom ezt feldolgozni?

- Rendben, a szobát én is jobban szeretem – fonom össze hátam mögött a kezeimet, s lépdelek továbbra is mellette. Alig férünk el, vállunk néha összeütközik, de az elsõ alkalom után nem is szentel neki több figyelmet. Hihetetlen, de nem futunk szolgába, úgy jutunk el a hálójáig.

- Csak nem most étkeznek a cselédek? – érdeklõdöm. – Olyan kihalt minden.

- Azt hiszem igen, most – feleli, míg kinyitja az ajtót, s elõre enged.

- Köszönöm úriember – emelem meg képzeletbeli ruhámat, majd tipegek be elõtte az ajtón. – Ettél már? Nehogy éhezz itt!

- Ettem – tudja le ennyivel, majd zárja be az ajtót. Valahogy arra késztet ott a sarokban állva, kezével a kilincsen, hogy beszorítsam oda. Oh, talán feléledt volna a vadász ösztönöm? Kétlem, egyszerûen csak huncut vagyok. Nagyokat pislog rám, ahogy feltûnik neki, hogy elálltam az útját.

- Ragadozó, ugye? – kérdem kíváncsian csillogó szemekkel.

- Tessék? – néz rám értetlenül.

- Az alakod. Az állati. Valamilyen ragadozó – mérem újra végig. – A színed alapján világos bundájú… - susogom, majd önkéntelenül is ujjbegyeimmel végigsimítok alkarján, ami kilátszódik könnyû páncélingje alól. Mielõtt azonban elhúznám kezemet, õ kapja el, méghozzá játszi könnyedséggel, kissé durván.

- Nem minden ragadozó bundás – emeli fel kicsit kezemet, mire tekintetünk találkozik. – S ha kérhetlek, ne játszadozz. Egy rossz lépés, s meghaltok bátyáddal.

- Te is velünk jössz, ha leleplezõdünk – susogom.

- Én? Nem – feleli érzelemmentes arckifejezéssel. – Nem vagyok oly ostoba, hogy hagyjam, mások hatalomvágyáért végezzenek ki. – Tekintetünk találkozik, dacosan felvetett fejjel figyelem õt, de biztos vagyok benne, hogy nem fog megenyhülni.

- A pénz nagy úr, de nem eléggé – tudom le ennyivel. – Elengednél? Még a végén nyoma lesz annak a szép nagy kezednek a csuklómon. Bár, nem mintha bánnám… - kacérkodom, de mielõtt folytatnám, elenged, majd neki lök oldalával a falnak, s a szoba közepére sétál.

- Utánam olvastál, remek, de kérlek vedd komolyan a helyzetet - néz rám, míg én hátamat a hideg falnak vetem. Lehût az elõzõ forró helyzet után. – Folas vezér nem ostoba. Imádja magát annak beadni, de helyén van az esze. Nehéz fába vágjátok fejszéteket a bátyáddal.

- Õ szereti a kihívást, ahogy én is – simítok rá kezeimmel a falra. – Bár azt hiszem õ jobban. Engem inkább a kíváncsiság hajt, mintsem a hatalom. Érdekel mi lesz ebbõl.

- Attól légy óvatos – feleli. – Nincs jelenteni valóm. A vezér ideje nagy részét a szobájában töltötte, s tekercseket olvasott.

- Tekercseket? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel. – Mirõl?

- Államügyekrõl.

- Oh, az a dög… - morgom. Mintha bátyám említette volna, hogy az öregnek is nagyratörõ vágyai vannak kora ellenére is. Nem csodálom, ha átveszi a hatalmas, lehet egy kívánsága. Talán újra fiatal akar lenni? Úgy hallottam fénykorában habzsolta az életet, de a felmerülõ egészségügyi problémái miatt ez egyre nehezebb számára. – Rendben, akkor mára ennyi. Oh, és mielõtt el nem felejtem – nyúlok a zsebembe, s veszem elõ a citrust. – Te jutottál eszembe – kacsintok rá, majd dobom oda neki, amit õ fél kézzel kap el.

- Egy citrus.

- Savanyú és keserû is egyben – vigyorgom rá, majd mielõtt válaszolna, kislisszolok az ajtóján, hogy jelentést tegyek a nagyratörõ bátyámnál. 

Visszatartott lélegzettel várok a megfelelõ pillanatra, hogy a célpont a tökéletes szögbe érjen. A helyére illesztem a nyílvesszõt, az ideg pattanásig feszül, de még nem lövöm ki, még egy kicsit közelebb…
Hirtelen eresztem el, elengedve a szélsebes halált, mely süvítve szeli át az erdõt, s hiába van majd egy kilométer köztem és az áldozat között, az ezüst nyílvesszõ halálos sebet ejt, pont a két szeme között. Egy halk nyikkanás, és már vége is, össze csuklik, olyan halkan, hogy még a madarak sem rezzennek fel tõle, egyedül a teste alatt összeroppanó ágak keltenek némi visszhangot.
Lassan fújom ki a bent tartott levegõt, majd veszem a vállamra az ébenfekete íjat. Egy célponttal kevesebb… de hogy ki volt õ? Fogalmam sincs, és õszintén nem is érdekel. Egy félszerzet, a szagából ítélve, szinte gyermek még, ám a pirkadatot már nem élte meg. Egyetlen suhintással változok madárrá, majd rebbenek fel a fák ágai közt, hogy dolgom végeztével vissza induljak jelenlegi szállásomhoz.
Ahogy a rozoga viskóhoz érek megakad valamin a szemem… egy levél, melyet egy tõrrel szegeztek az ajtónak. Unott tekintettel tépem ki a falból, majd nyitom fel az olajoktól nehéz szagú pergament, melyre neves egyszerûséggel egy nem épp kurta számsor és egy cím van felróva. Egy újabb megbízás? Leendõ fõnököm nem épp bõbeszédû, ám az összeg magáért beszél, s a nehéz parfümillat arra enged következtetni, valóban vagyonos az illetõ.
Nem is maradok sokáig, felkapom a holmim és elindulok a megadott cím felé, mely legnagyobb megdöbbenésemre egy oázis közepén nyugszik. Ahogy a fák között haladok madarakat hallok elsuhanni a fejem felett, patakot a lábam alatt, és harsányan kacarászó nõket annak partján. Mi lehet ez a hely? És ki hívott pontosan?
Ahogy ezen tûnõdöm egy gyakorlópályába botlok, elhagyatott, nem használja senki, így nem látom akadályát annak, hogy megmozgassam egy kicsit elgémberedett izmaimat…

- Dyo! – hallatszik kisvártatva egy erõs, markáns férfi hang. Különös…honnét tudja a nevem? Nyilván õ a megbízóm, s ha a tartózkodási helyem felderítése sikerült, a nevem se jelenthetett nagyobb kihívást.
Lassan eresztem le a kardom, majd felé fordulok, hogy szemügyre vegyem, ekkor veszem észre, hogy ketten vannak. A magasabb, tekintélyt parancsoló, nyilván õ az idõsebb, a fõnök, a kisebb, mármár gyermeki, alkatából ítélve nem lehet katona, de még csak jó nem is hírszerzõ… naplopó semmire kellõ annál inkább– Meghoztam a lustaságot. – folytatja, miközben várja, hogy odaérjek hozzájuk. Úgy viselkedik, mintha mindig is ismert volna, vagy ha tudná, hogy nem jelentek rá veszélyt…csak egy rossz mozdulat kell…
- Ithem Eillen – mutatkozik be a kisebbik, arcán pimasz vigyorral. Lassan emelem rá a tekintetem, felettébb bosszantó, de gyanítom hosszú ideig leszünk még összezárva.– Ha jól értettem Dyo a neved.
- Igen – biccentek, míg kardomat a helyére csúsztatom. Látványosan mér végig, ám állom a tekintetét, egy ilyen kis senki miatt nem fogom felhúzni magam
- Mirõl van szó? – fordul ismét a másik felé. Na igen…jó lenne tudnom, miért béreltek fel, s miért tettem meg ekkora távot
- Nem leckékrõl, nyugodj meg – felel a másik, miközben végig engem néz, csak tudnám mi ilyen érdekes bennem, na jó, a fajom nem épp gyakori, de sokat írnak rólunk a tekercsekben.– Zsoldos katona. – jelenti ki egyszerûen, nem kertelve, mire a másik felszisszen, kifejezve nem tetszését
- Szóval pénzért ölsz? – méreget továbbra is, de én csak állok elõtte higgadttan. – S miért vagy itt?
- Dolgozni – felelem egyszerûen, hisz mi másért lenne itt egy külhoni zsoldos, ha nem azért, hogy a munkáját végezze. Az csak kikerekedett szemekkel néz társára, majd vissza rám, mintha tudná amit én még nem.
- S nekem mi lesz a dolgom?
- Segíts neki. Úgy tudják, hogy Folas vezér egyik testõre lesz. Sokat nem tévednek. Jelentést várok mindkettõtöktõl minden este, különbözõ idõpontokban. Ha Dyo nem tud jelenteni, bizonyos okok miatt, neked kell úgy intézned, hogy mindenrõl tudjak. Neked pedig – fordul ismét felém -, csak annyi a dolgod, hogy vigyázz az öreg idiótára.
- Elkezdõdött? – kérdi az ifjabbik, sokat mondó tekintetért a másik csak elmosolyodik
- El. Vigyázz magadra, nem akarlak felakasztva látni, öcsém – szóval fivérek lennének? Különös, emennyire nem hasonlitanak, bár nem az én tisztem ezt eldönteni, nem ismerem õket.– Tökéletes csapatmunkát várok tõletek. Ezért is ismerkedjetek össze – jelenti ki, majd hátat fordít nekünk és elindul– Ma este is jelentést várok

- Remek… - morogja a kölyök, mikor fivére már nem hallja, majd felém fordul. Én közben a felbukkanó jószágra meredek, aki szinte a semmibõl kerül elõ egy pillanat alatt– Nem ehetõ – morogja bosszúsan
- Szentélyõrzõ kölyök lenne? – kérdem, hisz kifejlett példánynak kicsi…bár mindegy is.
Csak hümmög egyet, láthatóan nem kedvel, nem mintha érdekelne. Nem barátkozni jöttem.
- Kifejlett példány, csak egyedi kivitelezésben. Inkább menjünk az árnyékba, mondjuk oda, ahol nem láthat bárki, aki erre sétál – feleli végül, majd a fejével int, én pedig követem, hisz nem ismerem még a helyet.
Egy árnyas, és legfõképp kihalt helyre megyünk, ahol végre elmondja, mért is vagyok itt. Puccsot terveznek, mily meglepõ, amiben engem szánnak adunak, ha balul sülne el.
Mikor végez elindul vissza, én még körül nézek egy kicsit, mielõtt megkeresem a nekem kijelölt szobát. Szép hely, idilli, bár talán nem nekem való, nem vagyok én hozzászokva az ekkora kényelemhez.

Másnap végre megtudom, kinek a testõre leszek. Egy vén, házsártos tündéé, aki az orráig se lát szinte…gyerekjáték lenne elmetszeni a torkát.
A napom nagy része azzal telik, hogy õt hallgatom, miközben õrt állok az ajtaja elõtt, vagy éppen ápolót játszom… idegörlõ minden perc, de csak tûröm fapofával. Ez megy három napig, a testvéreket nem is látom, csak messzirõl egyegy pillanatra, vagy amikor esténként becsempészem hozzájuk a pergamenre vetett jelentést. Már kezdtem azt hinni, hogy nincs is rám szükség, mikor a kis tudálékos kölyök késõ éjszaka tûnt fel a szobám elõtt.
Ajtót nyitok, majd egy gyors szemle után félre állok, hogy beeresszem. Fölényes mosollyal az arcán telepszik le a fal melletti karosszékbe, majd össze fonja a karjait
- Sikerült megtudnod valamit?- kérdi miközben engem vizslat, igaz, nem láthatott még ilyen lenge öltözetben, hisz csak egy nadrág és egy alig takaró ing van rajtam.
- Az öreg, bár bolondnak mutatja magát, a négy fal között nagyon is eszénél van, így ha a szenilisségére akartok alapozni, felejtsétek el, továbbá nem eszik meg akármit, szóval a mérgezés is kiesett.- kezdek el pakolászni. Õ csak helyeselve bólogat, miközben az állát dörzsölgeti
- Könnyen a bizalmába férkõztél, annak ellenére, hogy még egy hete sem vagy itt- jegyzi meg végül
- Nem ez az elsõ, hogy ilyen feladattal bíznak meg…
- Mi vagy te pontosan?- áll fel, majd közelebb sétál- Nem tünde, nem félvér, sem semmilyen erdei faj, melyet ismerek…
- Az én fajomat kevesen ismerik, nem hiszem, hogy hallottál rólunk- zárnám le ennyivel, de tovább faggat
- Tegyél csak próbára!- kúszik tenyérbemászó vigyorba a képe
- Hallottál már a lélektelenekrõl? Vagy a márványkatonákról?
- Nem, kik õk?
- Sejtettem. A fivéred már biztosan vár, nem kellene leadnod a jelentésed?-térek vissza eddigi tevékenységemhez. Ha nem lenne az, akik, még ennyire sem lennék kedves vele, sajnos nem tehetem el láb alól, különben búcsút mondhatok a pénznek. Még egy örökkévalóságnak tûnõ percig áll és engem méreget, majd minden további nélkül sarkon fordul és elhagyja a szobát. Utána pillantok, majd csak felsóhajtok és elterülök az ágyon.
Néha elgondolkodok azon, hogy jutottam el idáig. Volt gyerekkorom, családom, ami egy pillanat alatt semmivé foszlott. Ha nem így történt volna, nyilván most nem lennék itt…mindegy is, kár ezen rágódnom, hisz a múlton semmi nem változtathat, még egy Driád sem…

Míg épp ezeken gondolkodtam buzgón, hogy megerõltessem földrajzi tudásomat, Naul toppant elõ az egyik babérmeggy kupacból, lelkesen. Nagyot sóhajtok, látva, hogy már megint mozgáshiánya van, velem ellentétben.

- Keress egy betévedt sivatagi rókát és azt kergesd, kérlek – szusszantom, míg lábaimmal mocorgok egy kicsit, hogy a vérellátás újra a régi legyen.

- Azt nehezen fog, ha vissza kell mennie a palotába – zörög a növényzet, míg valaki meg nem áll felettem, s a fák gyér lombkoronája között átszûrõdõ napfényt fel nem fogja elõlem. – Ahogy neked is, öcsém.

- Milyen élményromboló vagy – morgom, míg arcomat a felé emelem. – Épp most kezdtem belejönni.

- Dolgunk van – lép el felõlem, majd visszanéz rám. Õ anyánk ezüstszürke szemeit örökölte, melyek komoly helyzetben úgy csillognak, mint napfény a pengén. Olyankor mindig tudom, hogy nem szabad neki feleselni, s jobb ráhallgatni. Ez a helyzet is olyan.

- Jövök már – sóhajtom, míg felállok. – Gyere Naul – intem magamhoz az állatot, ki lelkesen indul meg utánunk. – Mi oly sürgõs, hogy nem várhatott estig, s te magad jöttél értem? – kérdezem pimasz mosollyal az ajkamon, míg figyelem a drága kelmékbe bújtatott hátát, amin ezüst tincseivel a szél játszik.

- Fontos vendégünk érkezett. Azt akarom, hogy megismerd, s rajta tartsd a szemeidet – les hátra egy pillanatra rám, mire én elmosolyodom.

- Oh, munkám van?

- Vedd komolyan, Ithem – néz újra elõre. – Ezt nem szúrhatod el. Se te, se én.

Nem felelek semmit se, csak követem. A táj egyre kopárabb, ahogy elhagyjuk az erdõt, s az istenek területét. Soha nem láttam volna, hogy Gorwin huzamosabb idõt töltött volna el az erdõben. Sõt. Rajtam kívül alig járt oda valaki, mintha tiltott hely lett volna. A szentélyekhez igaz én magam se merészkedtem, ahogy az állatok se, kivétel a szentélyõrzõk. Szegény Naul, milyen rossz lehet neki, hogy kicsi maradt és pihe-puha párnákon aludhat s a legfinomabb étkeket kapja.

Átvágunk a nagytermen, aztán a könyvtárat, a kõkertet majd a gyógynövényes kertet is a hátunk mögött hagyjuk. Felvont szemöldökkel követem az idõsebbet, bár nem igen értem a helyzetet. Az egész fõleg akkor kezd furcsa lenni, mikor elhaladunk a szolgálók épülete elõtt is, majd átvágunk a poros elõudvaron, hogy a gyakorlópálya felé vegyük utunkat. Mikor meghallom a fém jellegzetes csilingelését, Gorwin ruhaujja után kapok, ki erre megáll, s felvont szemöldökkel hátranéz rám.

- Kérlek, mondd, hogy nem most akarod velem bepótoltatni az ellógott a kardforgatási óráimat. – Nem méltat válaszra, csak sejtelmes mosolyra húzza ajkát, s tovaindul. Tudja, hogy felébresztette a kíváncsiságomat, így kissé durcásan bár, de követem. Ahogy a hangok egyre közelebbrõl ütik meg füleimet, legszívesebben magam köré csavarnám ruhámat, ha nem lenne oly nyitott. Naul is bizonytalanul lépdel oldalamon, érzi, hogy én se vagyok biztos a dolgomban, bátyámmal ellentétben. Már a távolból látom a pályán gyakorló férfit, ki magabiztos s erõs vágásokkal sújt le újra s újra a gyakorló, fabábúra.

- Dyo! – szól oda a férfinak bátyám, mire az megáll, s felénk néz. Különös szerzet, biztosra veszem, hogy nem tünde, se félvér. – Meghoztam a lustaságot. – Nem szólok bele, helyette csak felhúzom az orromat. Örülhet, hogy komolyan veszem a dolgait. No meg annak is, hogy hajt a kíváncsiságom.

- Ithem Eillen – lépek elõre széles mosollyal az ajkamon, ami inkább pimasz, mintsem kedves. Az idegen harcos rám emeli üres tekintetét, majd gyorsan végigmér. – Ha jól értettem Dyo a neved.

- Igen – biccent egy aprót, míg kardját visszahelyezi a hüvelyébe. Úgy látszik nem csak a homlokán van egy furcsa jel, hanem a kézfején is. Kikandikál a ruha alól, ahogy mozog.

- Mirõl van szó? – nézek immár a bátyámra.

- Nem leckékrõl, nyugodj meg – intézi hozzám szavait, majd Dyora néz. – Zsoldos katona. – Ahogy meghallom, felszisszenek, majd végigmérem újra az idegent.

- Szóval pénzért ölsz? – méregetem, de õ nem felel, állja tekintetemet. Sõt, szeme se rebben sértésemre, ami igen nagy szerencsém, mert bátyámból kiindulva alapos fejmosást kapnék miatta. – S miért vagy itt?

- Dolgozni – közli nemes egyszerûséggel, mire engem úgy érint a felismerés, mintha hidegvízbe dobtak volna. Hirtelen fordulok bátyám felé, aki leolvas mindent az arcomról, majd a két pislogás közötti hosszas szünettel jelzi, hogy jól sejtem a dolgot.

- S nekem mi lesz a dolgom? – kérdezem tõle, míg õ összefonja mellkasa elõtt kezeit.

- Segíts neki. Úgy tudják, hogy Folas vezér egyik testõre lesz. Sokat nem tévednek – néz Dyora, majd elmosolyodik. – Jelentést várok mindkettõtöktõl minden este, különbözõ idõpontokban. Ha Dyo nem tud jelenteni, bizonyos okok miatt, neked kell úgy intézned, hogy mindenrõl tudjak – néz újra rám. – Neked pedig - néz vissza a harcosra -, csak annyi a dolgod, hogy vigyázz az öreg idiótára.

- Elkezdõdött? – méregetem bátyámat, akinek vállai megmozdulnak, mintha nevetne, de ajkán csak egy halovány mosoly ül.

- El. Vigyázz magadra, nem akarlak felakasztva látni, öcsém – villantja rám tekintetét. – Tökéletes csapatmunkát várok tõletek. Ezért is ismerkedjetek össze – indul el, vissza a palota felé. – Ma este is jelentést várok – böki még hátra.

- Remek… - morgom, míg távozó alakját figyelem. Mikor már igen kicsike a háta, vonakodva a férfi felé pillantok, ki le nem veszi tekintetét Naulról. – Nem ehetõ – figyelmeztetem.

- Szentélyõrzõ kölyök lenne? – kérdezi, mire én elismerõen hümmögök egyet. Tekintetét rám emeli, de nem felel semmit se. Mondhatnám, hogy unalmas, hogy hagyja magát, de az a baj, hogy inkább tesz arra, mit mondok neki. Ez pedig csak még jobban arra ösztönöz, hogy kizökkentsem élettelen életmódjából.

- Kifejlett példány, csak egyedi kivitelezésben. Inkább menjünk az árnyékba, mondjuk oda, ahol nem láthat bárki, aki erre sétál – intek a fejemmel a raktár felé, ahol két õr is áll. A válasza csak egy bólintás, majd addig nem is mozdul, még el nem indulok. Furcsa egy szerzet, nem tudom hova rakni, de ez kicsit se rettent vissza attól, hogy kettesben legyek vele.

Elvonulunk egy kevésbé rálátható helyre, ahol inkább én beszélek, õ csak bólogat aprókat, hogy megértette szavaimat. Felvázolom neki a terveket, hogy mikor-mit kell tennie, sõt, azt is közlöm vele, hogy engem soha ne keressen, majd én keresem õt, ha az idõ alkalmas rá. Nem ellenkezik, nem kérdez, s van egy olyan érzésem, hogy nem is fog. Látni rajta, hogy tapasztalt, s hogy tudja mit csinál.

Jó neki, gondolom magamban, míg a palota felé tartok. Én sajnos nem vagyok ilyen biztos abban, hogy tökéletesen meg tudom tenni azt, amit a bátyám kér tõlem. Soha nem voltam hûséges rajta kívül senkihez se, de annyira nem vagyok minden lében kanál, hogy az uralkodói körben tisztogatást tervezzek. Nos, remélem Gorwin is tudja mit csinál. Én csak követem õt, s segítek a Dyo nevezetû furcsa idegennek, de csak ésszel, s óvatosan, ki tudja. Zsoldos, ha ráígérnek, talán megöl minket is. 

Erõt és bátorságot gyûjtve megyek vissza fényes nappal és egy férfit kérek meg arra, hogy hívja ki nekem a bár tulajdonost, mert elszólta magát, hogy itt van. Kint várakozok, amikor ki jön egy jól öltözött kalapos férfi.

- Maga felel a zenéért? – kérdezek rá halkan kissé bátortalanul.– Oh, akkor csak kihívta nekem az a férfi! Kedves tõle, pedig azt hittem nem fogja… Mármint…

- Igen? –kérdezz vissza sürgetõen, amire össze szedem a bátorságom.

- Be akarok szállni – közlöm hirtelen bátorságot nyerve és látom, hogy teljesen ledöbben.

- Tessék?

- Nem jól csinálják… a lányok hamisan énekelnek, ahogy a zongora sincs jól behangolva a basszusuk pedig szörnyû! – kezdek bele a bajok elmondásában, ami késõbb bajt is okozhat a bárnak, hiszen jön egy jó hallású vendég és kifordul onnan. Azonban az alak csak megfordul és elindul onnan tõlem befelé.

- Elnézést, de hová megy? – most én kérdezek rá döbbenten a dologra, miközben az ajtót nyitja. Lábával támasztja meg, miközben visszanéz rám.

- El. Azt se tudom ki vagy és mi vagy, ne vedd magadra, de elég szellemileg és agyilag leépült egyed szokott megtalálni. Nekem van pénzem és stílusom – mutat végig magán.– neked meg, nos… jó füled, azt hiszed. S ha most megbocsátasz, dolgom van a hamisan éneklõ és játszó bandámmal. Ja, amúgy van közöttük mûmellû is, csak hogy fokozzuk –Hangjában a szarkasztikusságot hallom és keresztbe fonva a karjaim nézek utána. Szóval így állunk…

Nem hiszi el, hogy igenis lehet jó hallása egy magamfajta lánynak. Kissé sértõdötten megyek el és elhatározom hogy csak azért is bebizonyítom neki, hogy nincs igaza. Odáig meg vissza van a bandájával, akik kicsit se jók… Középszerûek és igaz hogy jó táncosok meg dekoratívabbak, mint én… de a zenéjük csapnivaló majmolás… ennél még a play back is jobb lenne…

×פ××

Telnek a napok mialatt újabb kottákat készítek egymagam és azokat is hozzárakom azokhoz, melyeket a két barátommal készítettem és felvértezve magam az újabb piszkálódásra megyek el este abba a bárba, ahol lenéznek. Igenis bebizonyítom neki, hogy macskazenét játszanak és az sértõ a fülnek. Kifizetem a belépõt és a tömegben a pulthoz igyekszem menni. Sok botfülõ személy… feláll a hátamon is a szõr tõlük. Nehezen de megtalálom azt a férfit a tömegben akivel beszéltem a hét elején. Mély levegõt véve merítek bátorságot és megyek oda hozzá és mellé felülve a bárszékre kezdek bele.

- A nevem Lia Ringen és a zeneakadémia tanulója vagyok – mutatkozok be neki, de látom marhára nem rám figyel. – Kérem, figyeljen kicsit rám! – fél szemmel néz csak felém, de én le nem veszem a tekintetem róla. Remélem észreveszi már, hogy hozzá beszéltem.

- Ha? –tömör válasz motyogva… és még õ nevezi magát zene szakértõnek? Na ebbõl elég.

- Írtam pár kottát és… szeretném, ha megnézné – mondom még tisztelet tudóan nem sértegetve õt és a táskámból kiveszem a kottákat és a pultra rakom. Látom ahogy int a pultosnak. Látom, hogy koránt se érdekli a dolog, de engem ez nem izgat. Nem fogom hagyni, hogy ezt a nyekergést zenének nevezzék.

- Ha nem érdekel? – kérdez vissza. Elintézem hogy érdekeljen! – Alig tûnsz tizenhatnak… nem inkább a fiúk után kéne szaladgálnod? – sóhajt és a poharáért nyúl. Oké fiatalnak látszom de azért 16? Kikérem magamnak!

 
- Húsz vagyok és… ez nem tartozik magára! – felelem gyorsan és kissé elpirulva fordítom oldalra a fejemet. A magán életem rám tartozik nem rá.

- Nem rázlak le egyhamar, ugye? – kérdez vissza, amire ránézek, és rendezve arcvonásaimat bólintok kérdésére.– Nincs jobb dolgod? Vizsgák, fellépések, saját zongora hangolás?

- Akad, csak… gondoltam segítek – mondom ki egy kicsit elbizonytalanodva.

- Nem kértem – feleli mosolyogva. – ÉS csak a testemmel tudok fizetni – teszi hozzá még amire teljesen elvörösödöm és nagyobbat nyelek elbizonytalanodva és magam elé nézek. Mély levegõt véve gyûjtök újra bátorságot.

- Én… én nem… mármint –dadogom zavartan, hiszen én nem ezért csinálom. Hallom ahogy felnevet és felnézek rá.

- Semmi baj, tudom, hogy a legtöbb nõ szereti letagadni mennyire bejövök neki – húza tovább a húrt, amire csak oldalra nézek kissé dacosan és behunyom a szemem. Mikor folytatja, a mondandóját ránézek. – Egyezünk ki abban, hogy meglátom mit tehetek… Van valami elérhetõséged? – néz rám és a kottákat maga felé húzza.

- Van – bólintok és a névjegykártyámat húzom elõ, amit még apa készítetett nekem. – Ezeket nem csak én írtam, hanem… tudja pár barátommal betévedtünk és megihletett minket, együtt hoztuk össze.

- Õk hol vannak? – kérdez vissza és átadom neki a kártyát és azt forgatja az ujjai között.

- Ostobának neveztek, mikor megtudták, hogy elõször idejöttem. A mostanit nem is említettem nekik – válaszolom neki alig halhatóan. Lehet tényleg az vagyok, majd úgy nézek fel rá ismét. Látom, hogy elrakja a kártyát és a kottákra nézek.

–Ezek a kották a hely hangulatához igazított egyedi zenék és azért is hoztam el, hogy ezzel is különlegessé tehessék a helyet, hogy egyedi számokat játszanak nem pedig lerágott dalokat. –magyarázom amire ismét csak rá nézek fel és láthatólag õ is rám néz.

- Miért is csinálod ezt? Mármint ha a barátaid ostobának tartanak miatta mégis miért jöttél ide hozzám már másodjára? –kérdez rá én pedig összeszedve minden bátorságomat sóhajtok.

- Mert az a zene, amit jelenleg is énekelnek a lányai macskazene… ettõl még a play back módban elõadott számok is jobbak lennének. Egy kifinomult fülnek ez csak vinnyogás, és ha tehetõsebb embereket szeretne ide becsábítani, vagyis tehetõsebbeket is akkor jobb zene kell. Egy darabig eltûrik, de utána el fog kopni innen a vendégsereglet. Most még az újdonság varázsával hat a hely, de ha nyitnak, egy ehhez hasonló bárt egy másik helyen ahol teszem azt jobb a zene oda fognak átmenni a vendégei. –vetítem elõre a dolgot. –És ne higgye uram, hogy ezek között a vendégek között nincs konkurencia. –mondom ki a véleményemet.

- Merész vagy. –jegyzi meg, amire alsóajkamba harapva nézek rá. Nagyobbat nyelek. Még sose mondták nekem, hogy merész lennék. Bár az igazság az, hogy be akarom bizonyítani neki, hogy sokkal kellemesebb a fülnek az-az zene, ami nem hamis.

- Adjon nekem egy lehetõséget, hogy megmutassam önnek a tudásomat és hallgassa meg az egyik számot, amit írtam és hoztam önnek és látni fogja mi a különbség a mostani és aközött, amit én ajánlok. –mondom határozottan. –De hagyom, hogy megfontolja… - mondom és felállva nézek rá és nyújtom a kezemet. –Értesítsen, hogy miként döntött. –látom rajta, hogy elgondolkodik a dolgon én pedig most határozott vagyok.

- Meglátom, mit tehetek. –mondja ismét és megfogva a kezem kezet csókol és elköszönve távozom onnan. Kimegyek a szórakozó helyrõl és egyenesen hazafelé indulok, de a parkba le kell ülnöm, mert érzem, hogy a lábaim remegnek. A feszültség most jön ki rajtam.

~*o*~

Eltelik két nap, három és nem jelentkezik. Tehát nem sikerült hatnom rá. Azonban nem adom fel és újra elmegyek a bárba fényes nappal. Odaérve megint csengetek és amikor kijön az õr megkérem, hogy hívja ki a tulajt, de nem akarja. Szépen megkérem ám nem hat. Keresztbe fonva a karjaimat nézek rá és mivel nem jutok vele dûlõre, úgy teszek, mint ha elmennék, de az épület oldalához megyek ahol kiszoktak jönni dohányozni. Ahogy meg látom az énekes lányokat oda megyek hozzájuk és beszélgetésbe elegyedek velük és szerencsére õk is érzék, hogy nem éppen a legjobbak és szeretnének õk is változtatni, így bevisznek magukkal és az öltözõjükbe megmutatom nekik a dalt ami nagyon tetszik nekik.

Megbeszéljük, hogy a szünetük után felvisznek a színpadra és bemutatják Borisnak a számomat velem együtt. Így is történik ahogy a lányokkal összebeszéltünk, persze elõtte egy kicsit gyakoroltuk az éneket és a zenét is megmutattam nekik többször és úgy megyünk fel a színpadra. Én az egyik gitárt kapom fel és úgy nézek a csajokra, és ahogy bele kezdenénk a fõnök állít meg minket. Igen kitûnök onnan.

- Õ meg mégis mit keres oda fent? –hangjában érzem az indulatot. Mielõtt a lányok megszólalhatnának elõre megyek és a szinpadról nézek le rá határozottan összeszedve minden bátorságomat.

- Mivel nem hívott fel és nem engedett be az õr megtaláltam a módjáût, hogy igenis bizonyíthassak magánbak. Szóval beszéltem a lányokkal és megmutattam nekik az egyik zenémet, ami tetszett nekik és õk is szeretnék ezt elõadni. Gyakoroltuk a szünetben és szeretnék, pontosabban szeretnénk, ha meghallgatná, de tudja mit… lányok? –Nézek hátra rájuk és bólintok, amire bele is kezdünk a dalba. Látom, ahogy tüntetõleg feláll és elindul onnan, hogy õ ezt nem hallgatja meg.

(zene: https://www.youtube.com/watch?v=Bg59q4puhmg )

Végül is csak ki kellett rúgnom a nõt, majd míg a mama a port törölgette, intézkedtem a nyitással kapcsolatban. Volt pár énekes lányunk, akik táncolni is tudtak és pazarul festettek. Pár zenész srác is, s már meg is voltak a slágerek, amiket játszhattak. Szerettem volna saját számokat, de nem a hangjegyek világába születtem, a komponálás nem ment túl jól. Szóval, maradtam a klasszikusnál: másét játszottuk.

Elsõ héten mindenkinek ingyenes belépést biztosítottam, hogy rákapjanak az ízére. Az italokat is kicsit kedvezményesebben kaphatták a drága látogatók. Boldog mosollyal az ajkamon jártam s keltem közöttük, kezdett beindulni a buli. Az „ingyenes belépés” felirat megtette a hatását, no meg a táncoló csiniruhás lányok plakátja. Bár nem csak férfiak vannak itt, hanem nõk is. A lányok a színpadon táncolnak és énekelnek, s mikor zárnunk kell, úgy kell pár vendég figyelmét felhívni erre. Siker volt e? Naná!

Így teltek s múltak a napok, egyre jobb lett a bár forgalma, aminek én csak örültem. Mikor meg-megjegyeztem pár érdeklõdõnek, hogy lesz egy kisebb belépési díj, pozitívan fogadták. Állításuk szerint ezzel is csak kiszûrtem az alját a népségnek. Persze, nekem is komoly célom volt, hogy olyan ne jöjjön be hozzám, akinek nincs pénze rá. Nem kívánok lebújt nyitni, köszönöm.

Eme nagy újdonságokkal teli felfordulás középe csöppet egyszer csak bele egy különös vendég. Én épp az egyik elõadást néztem délután, a mama odavolt valahol vásárolni. A lányok azt mondták, hogy beszeretnének újítani pár számmal, így hát megnéztem, engedélyezem e. Épp a kis székemen ültem, a lehetõ lehengerlõbben felöltözve – egy kis állatminta sosem árt! -, mikor az egyik pultos srác sietett oda hozzám.

- Fõnök, akad itt egy kis gond… - suttogja a fülembe, mire én felvont szemöldökkel, mereven ülve fordítom felé fejemet.

- Kis gond? – kérdezek vissza, mire õ bólintott. – Mi?

- Inkább ki – feleli, mire én nyelek egy nagyot. A fenébe, már megint a zsaruk?! És pont itt?

- Megyek, intézkedem – morgom végül. Mikor felállok a lányok is abbahagyják a mûsort, én pedig intek nekik, hogy folytassák. Még a végén a fakabátosok bejönnek és azt hiszik épp orgia partira készülök. Volt már rá példa. Mármint, hogy azt hitték. Nem csinálok én semmi ilyet, ugyan! Jobb szeretem a duó partit.

Az elõtérben azonban nem egy pár gagyi egyenruhába öltöztetett páros áll, hanem egy igen alacsony és totál hétköznapi lány. Körbe is nézek, hogy mi lehet itt a gond, mert én nem látok se kicsit, se nagyot.

- Maga felel a zenéért? – kérdez rá halkan, mire én bólintok egy aprót. Nocsak. Ez lenne a baj? – Oh, akkor csak kihívta nekem az a férfi! Kedves tõle, pedig azt hittem nem fogja… Mármint…

- Igen? – kérdezek vissza. Haladni akarok, nem tetszik ez nekem. Ha megint egy elmebeteg az, én hívom ki a fakabátosokat, de komolyan.

- Be akarok szállni – közli nemes egyszerûséggel, mire ha lehet, kiakad a szemöldököm a homlokomnál.

- Tessék?

- Nem jól csinálják… a lányok hamisan énekelnek, ahogy a zongora sincs jól behangolva a basszusuk pedig szörnyû! – kezd bele hirtelen, s olyan nagy lendülettel ecseteli mi s miért nem jó, hogy bennem akad a levegõ. Te. Jó. Szar. Ez nagy probléma! Nincs is kedvem vele foglalkozni, szóval hátat fordítok neki, majd elindulok vissza a próbára.

- Elnézést, de hová megy? – kérdez rá, mikor már az ajtót nyitom. Nagy sóhajjal fordulok felé, míg lábammal kitámasztom az ajtót.

- El. Azt se tudom ki vagy és mi vagy, ne vedd magadra, de elég szellemileg és agyilag leépült egyed szokott megtalálni. Nekem van pénzem és stílusim – mutatok végig magamon – neked meg, nos… jó füled, azt hiszed. S ha most megbocsátasz, dolgom van a hamisan éneklõ és játszó bandámmal. Ja, amúgy van közöttük mûmellû is, csak hogy fokozzuk – teszem még hozzá, majd a fejemet csóválva bezárom magam után az ajtót. Alaposan. Nem lenne kulcsos - egyedül belülrõl nyitható, ha vendégeink vannak, ki van támasztva -, még egy bárszéket is elé raknék, nehogy bejusson a kis tank.

- Leo, ha megint be akar jönni, ne szólj nekem! – intek a srácnak, aki csak bólogat. Azt hiszem kicsit felhúztak… ki kell élnem valakin. Esetleg valakiken.

×פ××

Teltek s múltak a napok, én meg már egészen belejövök a „kórus” vezénylésbe. A kiscsajt is elfelejtem, elég bolond talált már meg, hogy jól menjen. Hisz akit az apja kicsi Jozénak becéz, az hamar megtanulja kezelni a dolgokat. Elég hamar. A táncos-éneklõs-zenélõs bárom a belépõ beszedõ bódé kihelyezése után is remekül mûködik, fõleg hogy azt a kedves vendégek leihatják.

Épp egy kellemes estét töltök el a saját báromban, ahol nekem ingyen pia és sósmogyoró jár. A pultnál ülök, a polcon felsorakoztatott alkoholos üvegeket nézegetem, hogy milyen jól festenek. Igazán elgondolkozom azon, hogy nekem is kell egy, pontosan ezért nem tûnik fel, hogy valaki mellém ül.

- A nevem Lia Ringen és a zeneakadémia tanulója vagyok – hallom fél füllel, de úgy vagyok vele, nem nekem címezik. – Kérem, figyeljen kicsit rám! – Fél szemmel lesek oda, s lám, a múltkori kisegér ül mellettem, s nagy szemekkel néz engem.

- Ha? – motyogom vissza. Leragadtam azoknál a piás üvegeknél s valahogy pont nem érdekel egy újabb zeneelméleti áradatra. Ki engedte be amúgy is?

- Írtam pár kottát és… szeretném, ha megnézné – kezd el a táskájában kotorni, míg én intek a pultosomnak, hogy hozzon inni. Gyorsan. Ez egy nagyon kemény menet lesz, fõleg amilyen lelkesen az orrom alá rakja a papírkupacot telekottázva.

- Ha nem érdekel? – kérdezik vissza. – Alig tûnsz tizenhatnak… nem inkább a fiúk után kéne szaladgálnod? – sóhajtok fel, míg a poharamért nyúlok.

- Húsz vagyok és… ez nem tartozik magára! – feleli gyorsan, elpirulva. Mosollyal az arcomon csóválom a fejemet, hogy aztán beleigyak a poharamba újra.

- Nem rázlak le egyhamar, ugye? – kérdezek rá kerek-perec, mire õ egy kicsit rendezi arcvonásait és makacsul bólint egyet. – Nincs jobb dolgod? Vizsgák, fellépések, saját zongora hangolás?

- Akad, csak… gondoltam segítek – motyogja.

- Nem kértem – felelem széles mosollyal. – ÉS csak a testemmel tudok fizetni – teszem még hozzá, mire újra elvörösödik.

- Én… én nem… mármint – dadogja, mire én jóízûen felnevetek. Tipikus kisegér! Hihetetlen, de komolyan. Kész csoda, hogy volt mersze eljönni az elõzõ visszautasításom után.

- Semmi baj, tudom, hogy a legtöbb nõ szereti letagadni mennyire bejövök neki – húzom tovább a húrt. – Egyezünk ki abban, hogy meglátom mit tehetek… Van valami elérhetõséged? – pillantok felé, míg a kottát magam felé húzom.

- Van – bólint, majd egy kicsi névjegykártyát húz elõ a nõi táskának becézett szörnyeteg gyomrából. – Ezeket nem csak én írtam, hanem… tudja pár barátommal betévedtünk és megihletett minket, együtt hoztuk össze.

- Õk hol vannak? – kérdezek rá, míg a kis kártyát forgatom az ujjaim között.

- Ostobának neveztek, mikor megtudták, hogy elõször idejöttem. A mostanit nem is említettem nekik – feleli halkan. Ránézek a szemem sarkából, majd sóhajtva a zsebembe süllyesztem a kis papirkát. Én és az a jó szívem!