Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. <<2.oldal>> 3. 4.

VsRealm2015. 09. 20. 00:10:17#33480
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



 Lenéző fintorrá dermed az arca és bennem megáll az ütő. Mégis… mégis mi baja lehet? Igazán, most még csak meg sem vicceltem semmivel! Ha nem is értékeli a humoromat, a semmire igazán nem kéne így reagálni…
Átnézve rajtam indul meg egy kisebb melléképület felé és csak úgy, mellesleg csettint egyet. Ugyan azt hittem, hogy csak unalmában tette, vagy hatásvadászat folyik, valaki mégis azonnal ott terem. Kicsit meg is ijedek a magas, vékony férfitól. Hirtelen undor, érthetetlenség és harag buggyan a szívembe. Hogy hagyhatja bárki, hogy csettintgessenek neki, mint a kutyáknak?
 - Alfred, ő itt az ideiglenes csicskám – beszéde talán túlzottan is monokróm, és, ahogy felém int, rám sem nézve… – a birtokon addig szabad be és kijárása van. Vidd a garázshoz a motort – Morgás bugyog a torkomban, de nem vagyok hajlandó szabadjára engedni. Ezek emberek, és nem szabad sejteniük sem. Nyugalom Ash, az ő sorsa nem a te bosszúságod. Szedd össze magad, ne hagyd, hogy ilyen könnyen manipuláljanak.
Julia visszatér a hátsó kertbe és én csak most veszem észre a padokat, hogy letelepedik egyre.
Keresztbevetett lábakkal és összefont kezekkel vár.. valamire. Csak nyugi, nagy levegő, elő a benned rejlő Sasha Thompsont, ott van valahol. Úgy. Most üljünk le szépen mi is.
 - Hoztam neked valamit – közlöm immár lelkesebben, hiszen süti! és már keresem is elő a kis csomagot, mit sem törődve a hölgyike önkéntes agóniájával. Mondjuk az is igaz, hogy nem úszta meg sértetlenül az ajándékom, de hát így is finom. Már sok mindent úgy sem tudok tenni érte, nemde bár?
 - Hát.. öö.. az íze a lényeg, nem igaz? – ééééés nagyon imádkozom, hogy ne haragudjon rám még jobban, ezért is. Ha ezzel sem tudom kicsit felderíteni, esküszöm, feladom. A legmeggyőzőbb vigyorommal, természetesen.
Kikapja a kezemből a süti kupacot, majd az ölébe fekteti. Nem tudom, hogy mit tervez, de kicsit megenyhülhetett, ha már a maga ruháját hajlandó összemaszatolni az ügy érdekében. Szóval. És tettel. Karcsú ujjaival óvatosan bontogat, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy tisztán nem ússza meg… tekintetem azonban megakad a mozdulaton, hogy egy ujját az édeskés krémbe mártja, majd lassan szájába veszi azt, s lenyalogatja az édességet.
Én pedig felrobbanok.
Halk hümmögéssel díjazza az ízvilágot, s ajkait is megnyalja, hogy egy csöpp se vesszen kárba, és újra belemeríti ujját a krémbe, én pedig egyre hevülő vággyal nézem, ahogy megfontoltsága után hirtelen az… arcomba nyomja a tálca süteményt.
Megint.
Utána nyúlok, hogy elkapjam a kicsi lányt, s ő megkapja a megérdemelt jussát, de teljesen megvakít az édesség, így inkább több-kevesebb sikerrel megpróbálok előbb attól szabadulni.
 - Na nézd meg mit csináltál te oktondi! – Ha még egy szót szól, és azzal rám akarja terhelni a világ legkisebb, általa okozott baját, hát én esküszöm… Mély levegőt veszek és próbálom összegezni magamban a helyzetet, bár kis eredménnyel, úgyhogy csak:
 - He? – Útközben pedig sikerül megszabadulnom a nagyja ragacstól, de ez messze nem tökéletes. A hajam is kezd az arcomhoz tapadni. Remek.
 - Megpróbálhatsz kiengesztelni, bár nem sok reményt fűzök ezek után. – Kiengesztelni? Én? Téged?! Azt hiszem, ettől már egy kicsit tovább haladtunk, kicsi lány! - bemegyünk a városba – Tökéletes megálljt parancsol hirtelen szeszélye az indulataimnak, és csak nézek rá, míg ő elindul. Mi a francot akar ez még tőlem? És miért vagyok hajlandó elviselni?
Néhány lépés után megáll, hátrafelé pillant a válla felett. Komolyan nem értem, egyre furcsább ez a helyzet.
 - Gyere már, így nem mutatkozom veled! – Hogy te mutatkozol velem, kisanyám, nem venném ilyen biztosra! És egyre jobban kételkedem benne, hogy én egyáltalán akarok-e veled „mutatkozni”. Úgy hittem, van benne valami, némi fény, de a testem vágya görbe tükrében csak a maga teste teszi emberré. Egyébiránt egy emberekkel játszó, családi üregbe vissza-visszamenekülő gyáva nyulacska. Aki csettintésre embereket ugráltat. Nem mellékes, míg itt vagyok, megjegyezni ezt a részletet. Így hát lemondó sóhajjal megyek utána és határozom el, hogy hacsak nem mutatkozik egy kicsit is embernek ezen az éjszakán, akkor tenni fogok rá az elkövetkezendőkben és inkább helyreállítom a kapcsolatom Karnivorával.
Ugyan előre engedem a szobája ajtajában is, de lefoglalom a fürdőt pár bosszús szó elmotyogása kíséretében. Langyosra állítom a vizet és leveszem a felsőm, megmosom az arcom, azzal a pár tinccsel egyetemben, ami dzsuvás lett, a nyakam és a mellkasom nagyját, a kezeimet.
Lassan zárom csak el a csapot, egy kézre eső törülközőben megszárítkozom, hallgatok. Óvatosan az ajtóhoz lépek, hogy lássam, miben mesterkedik, de igazán nincs sok látnivaló. Mármint, fondorlat szempontjából: pár ruha az ágyán, nyilván most kerültek oda, mert egyébiránt teljes a rend a helységben. Hacsak az nem nevezhető fondorlatnak, hogy kínzóan távoli a tökéletes alakja, hogy formás fenekére és feszes combjaira hamar felcsusszan a fekete farmer.
Nagyot nyelek.
Ah annyira utálom, hogy játszik… a magabiztosság úgy süt ki minden mozdulatából, mintha rá lenne égetve, ahogy lassan és kimérten húzza föl a nadrágot, illeti magát, hogy a könnyű anyagú blúzáról ne is beszéljünk… Az utolsó előtti gombnál felém fordul és a legkisebb szemérem jele nélkül a szemeimbe néz, és tudja, Istenem, biztosan tudja, mennyire vonzónak találom. Éééééés persze még képes is tetézni. Kiengedi haját, miután angyali arcából kisöpörte az oda tévelyedő egynéhány szálat, végül pedig megrázza fejét, hogy maguktól találják meg helyüket sötétbarna fürtjei.
Talán végső döfésként Monroe-i erotikával, ha szabad ilyet mondani, felveszi csizmáit és úgy mér végig.
Kicsit talán összeszorítom az ajkaim, kicsit talán elámított, és kicsit talán belém mar az a szánalommal teli, jeges tekintet. És megint, miért is vagyok itt?
Hát visszafordul a szekrényéhez és nagy kegyelemmel egy nem is túl vészes felső mellett dönt. Furcsa, sötét pasztellszínben ülő blúz. Végtére is, lehetne rosszabb.
 - Ezt vedd fel – Ugyan követi a vonalaim, de ettől eltekintek. Jobban aggaszt, hogy mennyibe kerülhetett mégis ez a cucc és, hogy ne tegyem tönkre. Arról a hízelgő tényről meg már ne is beszéljünk, hogy pofátlanul mustráló pillantását folyamatosan rajtam járatja, míg öltözöm.
Mire ránéznék, hogy végeztem, ő már a folyosón lépked, úgyhogy cuccaimat hátrahagyva halkan beteszem a szobája ajtaját és felzárkózom hozzá. Hatalmas a ház, mármint, a miénkhez képest biztosan. Nagy kihasználatlan tér jellemzi, bár nyilván ez az ilyen körökben divat. Leérve az aulába tapsol kettőt, aztán megáll. Nem igazán értem miért, de fél perc múlva megtudom: bizonyára az autót kérette., azt a kocsit, amiért én egész életemben dolgozhatnék körülbelül.
Egy férfi öltönyben (bizonyosan ez errefelé a munkaruha, úgy emlékszem, néha Gibónak is ilyet kell viselnie) nyitja az ajtót, hogy beszálljon Julia, majd egy habozó pillantás után nekem is megteszi ezt a gesztust. Ohh.
 - A Rusco-ba, legyen szíves – Szemmel láthatóan ő jól szórakozik és halál nyugodt, engem azonban elfog a szorongás és a kétség, az idegesség pedig mardossa a torkomat. Miért csinálja ezt? Miért csinál úgy, mintha hirtelen érdekelném? Ez egyértelműen túl szép, hogy igaz legyen... Bölcsebb, ha odafigyelek.
Csendben haladunk, Julia pedig nem néz rám, sokkal érdekesebbnek titulálja a kinti tájat, ami hűtlenül semmi perc alatt elhagy minket. Hát jó.
 - Itt álljon meg! – Annyira nagyon, édes Istenem, de mennyire nem jó… Gonosz pillantás után kiszáll az autóból… pont, ahol Karnivora dolgozik. Pont. Ahhhahazt hiszem, halott mindent, amit mi délidőben beszéltünk. Illetve, nem mindent, ha mégis ide jöttünk.
Szóval, bosszút áll? Bosszantani akar? Mi célja van ezzel? Igazén, csak leteremthetett volna, mint eddig, megkérdezhetett volna! Elküldhetett volna… de nem. Ehelyett ez. Felfordul a gyomrom.
Szerencsétlen kocsiajtó bánja az indulataimat, de nem panaszkodik, az az én mázlim.
Nyugi, Ash, ez valószínűleg egy olcsó berúgás lesz neked, a többiek meg ne érdekeljenek, úgy sem tud sokat kavarni az a fruska. A nyugalom végső elhatározásával lépek be Julia mögött és követem egyenesen a pulthoz. Remek. Lehetne jobb?
Felpattan egy bárszékre, ahogy én is, és bájos kis mosolyt fest az arcára. Woah… ez ingen hasznos tudomány, nekem is meg kéne tanulnom néha játszani.
 - Mit parancsol? – Egy igencsak irigylésre méltó kacér pillantás a válasz először.
 - A legfinomabb jégborukból egy pohárral, köszönöm – és persze jön hozzá a gyors válasz. Ha már így meg lettünk kérdezve, én sem maradhatok szomjan, nem igaz?
 - Engem meg egy pofa sörrel dobj meg, szivi. – vigyorgok, és a pultra könyöklök, ám egy gyors kérdő pillantás után le vagyok nyugtázva. Eh. Hát igen, nem én vagyok most itt a látványosság, meg aztán pénzem sincs túl sok. Áu.
 - Parancsoljon hölgyem, - Hölgyem, mi?- és itt a tiéd is, édes. – Na, azért! Úgy hiszem, nem a miénk lesz ez az este, habár… Julia sem lehet az enyém, és így azért kár érte.
 - Szép Hölgyem, nem nézhetem szó nélkül, hogy egy ilyen gyönyörű nő ital nélkül maradjon. Meghívhatom önt valami jóféle nedűre? – Persze, itt megy minden, amit hónapok alatt elérem… Kettőnk dinamikájából ugyanis kimaradt a bókolgatás és ékesszólás, pedig lerí Karniról, hogy mennyire tetszik neki. Szerve itt, csere itt, gondolom.
Így esik hát meg, hogy egy perc alatt kialakul köztük az a féltékenységet forraló légkör. Ahogy a kislány mosolyog és pultos barátosném viszonozza, a szemkontaktus, a közelebb hajolás… nem lesz ez így jó.
Lusta eleganciával koccintanak talán a két legdrágább itallal, s mintha itt sem lennék, nézik tovább egymást. Terrrrrmészetesen a hölgyike nem elégszik meg ennyivel, ajkát végignyalja már az első korty után és kénytelen vagyok ökölbe szorított kezekkel tűrni.
 - Igazán nagyvonalú vagy… - Karni a rá jellemző könnyedséggel támaszkodik a pultra, hogy közelebb kerülhessen Juliához, habár erre szemmel láthatóan semmi szükség. Ő iszik még egy kortyot, talán mérlegel, majd kedves gesztussal kezet nyújt.
 - Julia – Elég rövid válasz, eh? Mondjuk Nyilván valóan ez nem zavar senkit. – nagyon örülök, hogy erre tévedtünk – ezen a ponton majdnem félrenyelem a söröm és köhögnöm kell.
 - Na, mi van, ilyen könnyen megárt? – de hamar csipkelődik valaki, amikor épp udvarolni kell… Csak morgok egy „nem”et és visszaszólnék valamit, de már nem is létezem kettejüknek, hogy az Isten adná ki az útját. Kellett nekem ebbe a lánykába kavarodnom. Mármint, vele. Mármint az utunk… mindegy.
És már csak a mondat végét kapom el, amit engem fürkészve ejtenek meg, pontosabban, hogy „gondolod?”. Végzetesen hamar leszek így igen, hű, de nagyon morcos.
 - Erősen kételkedem benne, hogy tud gondolkodni. – vetem oda Karnivorának.
 - Ez nem volt szép, Ash… lehetnél kicsit kedvesebb is azzal, aki fizeti a sörödet. – és az üres poharam helyére rak egy telit. Nem nagyon tudok mit mondani, igaza van és nem is lennék ilyen zabos, ha…
 - Neked adhatok még valamit, szépségem? – hogy ne vele törődne, azt hiszem, ma este nem lesz olyan.
 - Csak még egy bort kérek, és persze, ha meghívhatlak még valamire… - félig leengedett pillái mögül mosolyog kicsit szemérmesen, de azért egyértelműek a szándékai. Nem is mondok én erre már semmit.
 - Hmm-hmm, semmi töményet? Csak üdítőzni jöttetek? – Kezd pimaszodni, heh. Legalább a bige arcára ráfagyasztotta a nyájasságot fél pillanatra. Köszönöm istenkém...
 - Oh, na, mi van aranyom, erre nincs bé terved? Hívjuk anyucit? – Ütöm a vasat, míg meleg. Talán a szeme, az megrebben, de egyébiránt egy hamar kontroll alá eső, ám zavartnak induló mosoly keretében vág vissza.
 - Csak nem számoltam vele, hogy majd haza kell támogassalak, de ha feltétlen ragaszkodsz hozzá… egyszer már, végül is, megcsináltam. – ezzel kiissza az új pohárnyi borocskája felét és igen gonoszan néz. A kis pultosom kíváncsi pillantását is érzem magamon, de most visszavágni egy „majd meglátjuk, hogy kinek a haját kell fogni” szintű dologgal csak még rosszabb lépés lenne, így hát inkább csendben maradok.
 - Én egy olyan rozmárosat kérek, szivi.
 - Rénszarvas könnye, édes, rénszarvas. – Oh.
 - Hát, így több értelme van. – Vigyorgom és a kedvenc úri leányunkra nézek.
 - Na, gyere, igyál velem egyet, megtudod, mi a jó. – kacsintok, de nem nagyon győzhettem meg, mindenesetre az arcára nem ül ki semmilyen meggyőződés.
 - Azt erősen kétlem… amúgy mi az, amit iszol? – Körültekintően kicsit feljebb csúszik a széken. Kényelmetlen sokat fogyasztani, hm? Ejnye, csak nem pár napja rúgtunk be utoljára? Hehe.
 - Vodka. Meg áfonya, valami ilyesmiért került rá a rénszarvas név, vagy mi. – Lelkesedésemben rámarkolok a söröd poharamra, de nem gondolkodik sokat.
 - Először talán inkább csak hubertuszt. – Határozott hanggal, ellentmondást nem tűrően közli akaratát. Nocsak, vadászt iszik a nyuszika?
De sajnos a rövid ide vagy oda, a beszélgetés kicsit egyoldalú.
 - Szóval miért is vagytok itt? – Jó, hogy nem fogják egy más kezét és esnek a másiknak a pult fölött… komolyan mondom, izzik a levegő, így hát felgyűröm a blúz ujjait könyék fölé.
 - Csak kicsit szórakozni, tudod..
 - Korábban a képembe nyomott egy tálca sütit és úgy gondolta, hogy a szociális életemet is vicces lenne tönkretenni. – felelem és nagyokat kortyolok a folyékony kenyérből.
 - Nem hiszem, hogy ilyen lenne. Nagyon ártatlannak tűnik nekem Julia. Szerintem csak..
 - Persze, én vagyok a nagy, túlzó, gonosz farkas. – szakítom félbe puffogva.
 - Pontosan. Örülök, hogy te is látod. – Esssssküszöm megölöm ezt a nőt.
 - Julia, aranyom, nagyon bájos ez az attitűd, ahogy az emberekhez hozzáállsz… Így csábítasz el mindenkit? – ééés kiürült a poharam, de ahogy elnézem az övé is, mindazonáltal természetesen nem maradnak így sokáig, azt hiszem, az egy fős személyzet igen élvezi a helyzetet, még, ha az egy-két odatévedő vendéget ki is kell szolgálnia.
 - Egyesekkel ellentétben nem szoktam hobbiból csábítgatni! – Csend. A legnagyobb feltűnést az ezt követő csend okozza, de figyelembe véve a szemeiben meglapuló érzelmeket, inkább elviszem a dolog élét.
 - Csak vicceltem… – Egy kis mozdulattal kérek még egy kör felest és megvakarom a tarkómat.
 - Tudom. – Hát hoogyne, kicsilány. Emelem a kis poharat és aprócska daccal a szemében koccint velem. Véééééééégre, hogy nyugtázza a jelenlétem. Köszipuszi.
 - Ash, meglepően keveset beszélsz, minden rendben? – közben Karnivora is visszalépett hozzánk, eszemaszivét.
 - Mit mondjak? Nem vagyok én Tolkien!... – de csak túl randán néz rám, szóval…- a teheneknek vannak legjobb barátaik. – az eredmény egy borba fojtott kuncogás.
 - Ez azt jelenti, hogy neked is van? – vigyorog Julia, a kis csinos pultoskám pedig felkacag, hát jó…
Elkezd kicsit csapongani a világ és sürgetni a szükség, úgyhogy kimentem magam kettejük etyepetyéjéből és kioldalgok a mosdóba.
Elvégzem a dolgom, majd kezet mosok és arcon fröcsélem magam hideg vízzel. Ash mi van veled. Nem szabadott volna vodkázni, te is tudod. Ennyire nem készíthet ki Julia. Mondjuk annak, hogy mással ilyen nyíltan flörtölget… nos, az már kicsit más megítélés alá esik, azonban akkor sem szabadna, hogy ennyire hagyd elszaladni a lovat magad alatt. És a farkast magadban.
 - Csak a szád nagy, te kis ordas? Minden rendben? – Azért csak megváltozik a hanghordozása, mire becsukja az ajtót.
Habár a tenyereim még mindig a mosdókagylón nyugtatom, már nem támaszkodom rájuk.
 - A Föld már nem is lehetne kerekebb, köszi. – Valójában de, tudom. De nem úgy veszem észre, hogy most épp kötözködni lenne kedve, amiért minden hálát megadok.
 - Akkor jó. – indul el a fülkék egyike felé – Még az hiányzik itt nekem, hogy..
 - Én a helyedben a másodikba mennék. – morgom hátra, míg rendezem a sörényem.
 - Mert, telehánytad? – Kezd túl melegem lenni. Talán csak az alkohol, nem is a düh.
 - Ahh de sok vulgaritást szed fel néha magára a kisasszony! – fordulok vele szembe – Nem, csak történetesen ott van papír. – s mivel nem mond semmit, még utánadobom, hogy „szívesen”, de azt hiszem, mindkettőnk szerencsére nem fordul vissza.
 - Uhm, megvárjalak? – kérdem bizonytalanul. Ugyan rajta sem nagyon látszik, hogy rosszul lenne és nem olyan gazemberekkel teli a kocsma ez, mint lehetne, azért… mégis.
 - Ugyan hány éves vagy te? – Ha nem is neveti el magát, öröm hallatszik a hangján.
 - Mint a Nap, a Hold és a csillagok. – felelem mélyített, misztikusnak szánt hangon, s mégis csak felkacag kicsit.
 - Akkor megvárhatsz. – Elégedetten vetem neki a hátam a falnak és hallgatom a korrekt, gyengéd rockzenét.
 - És, miről akarsz beszélni? – kérdi az öblítés után. Kezet most és megigazítja a ruháját, türelmetlenül rám pillantva a tükörből. Sóhajtok egyet, azt hiszem, lemondhatok a jó hangulatról.
 - Miért viselkedsz így velem? Miért akarsz kikészíteni? Megalázni? Neked ez szórakozás? Arról nem is beszélve, hogy nem valami fényes képet festesz magadról… - kicsit megszédülök, úgyhogy meg kell kapaszkodnom – A partiért már bocsánatot kértem, de ha ezen múlik, még egyszer megteszem! Ártatlan csínynek szántam, nem akartalak megbántani és ezt neked is tudnod kéne! – Ezen a ponton az ajtó elé állok és inkább a kilincsbe kapaszkodok, mert ugyan nem mond semmit, mintha meg akart volna indulni. – Akkor még jóformán azt sem tudtam ki vagy, te sem bántottál, miért akartam volna ártani? – ahj, kezd az elkeseredés átütni rajtam. Ejj, nem lesz ez így jó… - és bármilyen hihetetlen, most sem akarok!
 - Elég volt! – rivall rám, de, oh, nem, most nem.
 - Oh Istenemre mondom, nem! Nem tudom, miért vagy ilyen, hiszen azon az éjszakán fantasztikusan éreztem magam! Vannak pillanatok, mikor esküszöm, még kedvellek is…
 - Így csábítasz el mindenkit? – vág vissza a saját szavaimmal, gúnyos hangsúlyt fektetve.
 - De aztán hirtelen ilyen seggfejjé változol és fogalmam sincs, miért, hogy mit rontottam el…
 - Engedj ki. – lép közelebb, én pedig el az útjából.
 - Ha tényleg menni akarsz, kimehetsz. – Tudom, hogy nem tetszik neki a válaszom, de az francba is… az alkoholnál jobban talán csak én szeretnék dűlőre jutni az ügyben.
 - Ez… nem… engedj. – Túl bizonytalan és elcsigázott a hangja, akár csak a kis farkas bennem, akár csak a kis Ash a fejemben…
Hirtelen az ötlet, de lassú a mozdulat, ahogy ajkaira hajolok, és ő hagyja, hogy megcsókoljam. Egy pillanatra forróság fut át a testemen, majd aprót távolabb lép és zavartan néz rám. Ahj, Julia, úgy megölelnélek, vigasztalnálak, oly’ sok mindent megtennék, hogy felvidítsalak…
 - Miért kell ilyennek lenned?
 - Milyennek? – Közelednék, de tartja a kettőnk közti távolságot. Nem igazán esik jól, de, ha neki ez kell most…
 - Hát… Ilyen! – Talán csak a távolságot számolta el, azért ő is ivott már, de gyengén két öklével a mellkasomra üt, hogy lassan csússzanak le végül kezei.
Gyengéden megfogom őket, hogy ne hulljanak teste mellé, csak felezem az űrt, és az épp beszűrődő ballada ritmusára lépek egyet jobbra, majd balra, míg partnerem is csatlakozik hozzám ebben az igen gyenge táncban.
Körültekintően kiélvezve a pillanatot szívom be illatát, közelségének érzését, bőrének puha érintését, a melegét, bizsergető energiáit.
Óvatosan simulunk végül össze, és úgy lötyögünk tovább, míg vége nincs ennek a kellemesen melankolikus számnak.


Sarge6662015. 09. 18. 20:59:49#33466
Karakter: Julia Rubi Wolfake



- Nézd, nekem még el kell intéznem valamit…

- Azt hittem, pár napig engem szolgálsz – szakítom félbe gyorsan, bár tudom, hogy ez csak pár pillanatos késleltetés, ebből már nem lesz élvezetes hazaút együtt. Na mindegy, túl sokat gondoltam, ő is akar valamit tőlem, mint mindenki más, és persze van más is a palettájukon. Itt is biztos vagyok benne, hogy egy másik személy miatt leszek mellőzve.

- Igen, de… tudod mit? Később elmehetnénk ebédelni, még csak fél tizenkettő van – próbálkozik, de ezt már elrontottad kiskutya.

- Aligha tudnál te nekem jobbat mutatni, mint az otthoni konyha felhozatala – nézek rá lefitymálóan.

- Nos, történetesen a Rusco-ban van történetesen a legjobb a halfelhozatal – az a pillanatnyi kis reményt egy jó szórakozásra le is csapja, ejj, ez egyre rosszabb lesz.

- Utálom a halat… - fintorodok el.

- Akkor egy saláta a…

- Szóval kövérnek nézek ki? Csak a motort hozd nyolcra! – kínzom egy kicsit, de nem komolyan. A sejtésem még nem nyert bizonyítást.

- Köszi! És ígérem, kiengesztellek! – kacsint magabiztosan, de erre cask egy kétkedő pillantást tudok válaszolni. Nem hiszek benne, hogy ezt véghez tudja vinni. Felpattanok a nyeregbe és önkéntelenül is rámosolygok.

- Ugyan már! Mégis, mit vihetnék? – közelebb lép, enyhén megbizserget a közelsége, de azért annyira nem, hogy ez látszódhasson is rajtam. Úgy teszem mintha gondolkodnék a lehetőségeken.

- Lepj meg – mondom végül és már indulnék is, de ahangos üdvrivalgásra megtorpanok egy pillanatra. Aztán csak elindulunk, de lépésben. Felkeltette az érdeklődésem ez a nő, és a mindent elsöprő érzés, hogy sajnos megint igazam lett. Miatta lettem lekoptatva. Nem hallom már, hogy miről beszélgetnek, de a testbeszéd többet mond bármely szónál. Szinte érzem a vágy, a testiség ígéretének karmos zamatát a levegőben. Ő is csak egy dolog miatt kerülgetett, hiába reméltem, hogy lehet most más lesz Ash, de tévedtem. Ő is csak egy dolog miatt kerülget, főnyeremény lennék a porban csúszó fajtájának, felemelkedés, és pénz természetesen. Na azt már nem, ezt még megbánod kutya. Nem nézem tovább az enyelgést, rászólok hátasomra és máris süvöltve szeljük a levegőt. Akaratomon kívül is kihúz pár könnycseppet oldalra a menetszél, lelkem egyszerre fáj és forrong. Hazaérve az istállóba megyek, leszerszámozok és értő kezekre bízom a négylábút. Még bájosan mosolygok is a lovászfiúra, és pár jó szó is elhagyja az ajkaim. Lassan és kimérten megyek a konyhára, nincs kedvem most egyedül lenni, és le kell hűtenem magam ahhoz, hogy a szokásos formám hozzam, és megleckéztethessem azt az oktondi ganajostalpút össze kell szednem magam és kizárnom az érzelmeim. Lehuppanok az asztalhoz, melyen kukták aprítják, pucolják a hozzávalókat. Nem zavar most ez sem, bár nem vagyok szokatlan látvány erre, nem vagyok az a tipikus toronyba zárt hercegnő. Itt jól érzem magam, olyan családias. Dadus az árnyékok közül előtoppan és az orrom elé rak egy tál gyöngyöző húslevest, mellé a megrendelt új mobilom beüzemelve és tettre készen. Felpillantok rá hálásan, mire olyan anyás széles mosolyt kapok tőle. Ültömben átölelem, mire ő a fejemet simogatja. Megnyugtat ez a gesztus, nagy tenyerei hajammal játszadozva elfeledtetik velem, hogy épp nagyon csalódott vagyok.

- Egyél kis Lia, mert még kihűl, addig jó, míg jó meleg – veszi kezeibe a fejem és nyom egy hatalmas cuppanóst az arcomra. Önkéntelenül is mosolygok, vele legalább nem kell igazán állarcot viselnem, önmagamért szeret. A leves kitölt, belülről fűt és körbeölel. Lassan eszem, kiélvezve minden cseppjét. Mire végzem vele már sokkal jobb kedvvel és összeszedett gondolatokkal állok fel.

- Köszönöm a finom ételt! – puszilom meg Nani pirospozsgás pofiját és intek a többi személyzetnek is. A félreeső tetőre mászok, ahonnan szinte a faluig ellátni. Elfekszem és hagyom, hogy az álom elnyomjon. A gondokkal ráérek később is foglalkozni.

Rezeg a zsebem, szemeim rögtön kipattannak a hatására. Ki ír nekem sms-t? Nem is értem miért lepődök meg rajta, mikor meglátom a szavakat. Egyértelmű kitől származnak. De vajon honnan tudja a számom?! Biztos megtalálta a motoromnál a telefonom is, kis szemfüles. Kitorlöm az álom maradékát a szemeimből, lepattanok a hátsó kerthez közel a tetőről. Kimért és lassú léptekkel közelítek. Szó mi szó tudtam volna még aludni, de most jöhet a kellemetlen része a napnak. Essünk túl rajta minél hamarabb. Látom zavarban van, cöhh, nemrég hentergett és már megint nem fér a nadrágjába? Lehet nem is farkas hanem egy nyúl.

- Hoztam volna virágot, de van itt elég – na itt nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne röhögjem képen. Ennél idiótább köszöntést sem hallottam még. Úgy néz ki az a pultos nagyon érti a dolgát, ha ennyire furán működik a nyelve utána. Lenéző pillantást vetek rá, arcomon a jeges kőmaszk. Nem szólalok meg, némán, átnézve rajta elindulok a közelben lévő garázs felé. Csettintek egyet és egy komornyik ugrik elő a parancsokat várva.

- Alfred, ő itt az ideiglenes csicskám – intek flegmán a vörös felé – a birtokon addig szabad be és kijárása van. Vidd a garázshoz a motort – biccentek Ash felé, de nem nézek rá. Az öreg komornyik fejet hajt, majd eltűnik olyan gyorsan, ahogy előlépett. Nem várom meg, hogy a gépszörny tényleg a műhelybe kerüljön, visszamegyek a hátsó kertbe és elülök az egyik ott lévő padra. Összekulcsolom a kezeim és keresztbe vetem a lábaim úgy várok. Nem kell sokáig egyedül lennem, máris kutyagol oda hozzám és lehuppan szemtelenül mellém.

- Hoztam neked valamit – rápillantok semmitmondóan, elég éles ellentétben az ő kipirult és széles vigyorú arcával. A táskájából előhalász egy enyhén összenyomódott, átázott papírú valamit, amiről sok minden eszembe jut, de hogy ínycsiklandozó nincs a repertoárban. Bár az illata elárulja a csomag tartalmát. Erőszakkal nem nyelek nagyobbat, csak az orrcimpáim tágulnak egy leheletnyit. Hát emlékezett rá..

- Hát.. öö.. az íze a lényeg, nem igaz? – százfogas mosoly kíséretében kérdez. Nem tudom ezt a gesztust most hova rakni, kellően meglepett, hogy az eszébe jutott az első találkozásunk eme kis momentuma. Hát ha így játszik, akkor én sem leszek rest. Elveszem tőle a nyomott kupacot és az ölembe fektetem. Óvatosan kibontom, bár így is olyanok lettek a kezeim. Egy ujjal belekanalazok az egyik sütibe és lassan a számba veszem, halkan hümmentek is mellé, majd még lassabban lenyelom az ujjam, miközben tekintetem rávetődik. Ahogy kiveszem a lenyalt testrészt a számból, ajkaim lassan lenyalom, nehogy bármely kis rész is kárba vesszen. Látom, ahogy lassan elnyílik a szája, miközben nézi a ténykedésem. Kiélvezem a helyzetet, még egy kicsit rájátszok, majd kihasználva a bambaságát az egész tálca süteményt a képébe nyomom. Jut az én ruhámra is, ahogy rúgkapálva próbál megához térni az édességcsoda közeli ismeretségéből.

- Na nézd meg mit csináltál te oktondi! – förmedek rá, mintha az ő hibája lenne az egész. Ami igazából tényleg így is van, csak ezt az ő földhözragadt agya nem tudja értelmesen feldolgozni.

- He? – magasságokba szárnyaló hozzászólásán már meg sem lepődök.

- Megpróbálhatsz kiengesztelni, bár nem sok reményt fűzök ezek után.. bemegyünk a városba – döntök hirtelen, miközben a ruhámra került foltokat maszálom el. Elindulok a szobám felé határozott léptekkel, de pár méter után megtorpanok és hátranézek. Szerencsétlenül ül a padon, arca maszatos, szempilláin fehér rétegben ül a finom krém.

- Gyere már, így nem mutatkozom veled – vetem oda neki, de nem fecsérlek rá több szót. Érzem, ahogy megindul utánam, és a szobámba már szinte egyszerre lépünk be. Nem kérdez, csak mintha morogna valamit az orra alatt. Befoglalja a fürdőszobám, hallom, ahogy pancsolni kezdi a vizet magára. Kitárom a szekrényem, és kis ideig nézelődök, mit is kéne most felvenni. Az ágyamra dobálom a kiválasztott darabokat, miközben odasétálok úgy ejtem el a viselt példányokat lépésenként. Fehérneműben állok srégen háttal a fürdőszobának. Ahogy passzos fekete farmerem kezdem felhúzni megérzem tekintetének égető súlyát. Nem jövök zavarba, sőt, még inkább játszani kezdek. Kitolom a csípőm, és kissé bepucsítok, miközben lehajolok és lassan húzom fel a tapadó ruhadarabot egyik lábamra, majd a másikra, fenekemre felhúzva végigsimítok az anyagon egészen a hasamig, majd összegombolom. Fekete selyeminget is hasonló tempóval veszem fel, a gombokat felé fordulva csúsztatom a helyükre. A melleim vonalához érve abbahagyom és felpillantok egyenesen a szemeibe. Előrehulló tincseim kecses mozdulattal hátrasöpröm, sörényem eddig fogságban tartott szálait szabadon engedem. Megrázom a fejem, hogy a hajam szálljon, majd tökéletes formában keretezze az arcom. Térdig érő ében csizmáimat félig elfordulva, az ágy szélére felrakott lábakkal igazítom a helyükre. Jegesen rápillantok, majd végigmérem. Megrázom a fejem, nem tetszik a látvány, a foltos felsője szinte elborzaszt olyan pórias. A szekrényemhez lépek, már majdnem egy általam felettébb utált vörös buggyos ujjú fodros darabra siklanak az ujjaim, de megszánom, nem csinálok belőle madárijesztőt. De csak azért, mert úgy nem jönne ki igazán jól a tervem. Egy sötétebb pasztellszínű karcsúsított, teste követő, de kellő szabadságot hagyó példányt választok.

- Ezt vedd fel – dobom oda neki. Szemérmetlenül végignézem, ahogy öltözködik. Amint elkészül nyugtázom és elégedetten bólintok, tökéletesen passzol az anyag hozzá, kiemeli gyönyörű szemeit és hajának színét. De még mielőtt észrevenné, hogy majdnem elvesztem a látványban a kijárat felé indulok. Most nem kell mondanom semmit, az árnyékommá szegődött szerencséjére. Az aulába érve tapsolok kettőt, megállok egy pillanatra, majd kilépek a bejárati ajtón. Ahogy azt el is vártam a kocsi menetkészen ott áll. A sofőr kitárt ajtóval várja, hogy behuppanjak a bőrülésbe, sőt miután berakta mögöttem az ajtót Ash-nek is kinyitja a másik oldalon, aztán elfoglalja megszokott helyét.

- A Rusco-ba, legyen szíves – dőlök hátra kényelmesen, a kerekek lassan elkezdenek gurulni, megfontolt tempóban haladunk a megadott hely felé. Senki nem szül senkihez, némaság leple terít be mindenkit. A mellettünk elrohanó fákat nézem, valahogy azt most könnyebb, mint a mellettem ülőre pillantanom. Amint a házak váltják a délceg óriásokat egy mélyebb levegőt veszek, de néma maradok. Előre sasolok, lassan a megadott helyhez erünk.

- Itt álljon meg! – szólok a sofőrnek, mintha hirtelen ötlettől vezérelve cselekednék. De hogy ebben a cselekedetemben annyi véletlen van amennyi egy jól sikerült berúgásban. Sunyit oldalra pillantok a vörösre amint megáll a kocsi éppen a pultosa kis csehója előtt. Segítek, hogy a kis tubicák ne kerüljenek túl messzire egymástól. Látom az öleb elkerekedő szemeit, de nem hagyom, hogy meg is tudjon szólalni, máris pördülök a bejárat felé otthagyva a vaskoporsót. Jó kutya módjára a sarkamban lohol miután becsapta maga mögött a verda oldalszárnyát. Belököm a kricsmi bejáratát fedő fadarabot. Egyenesen a bárpulthoz sétálok, ahol is az a bizonyos bige pöffeszkedik. Legcsábosabb mosolyom előveszem miközben az egyik szabad székre telepedek.

- Mit parancsol? – pördül is oda a kis szeplős vörös, rókaképű csajszi. Félmosolyra húzódnak ajkaim, és kacér pillantásokkal lassan végigmérem.

- A legfinomabb jégborukból egy pohárral, köszönöm – rendelek is gyorsan.

- Engem meg egy pofa sörrel dobj meg szivi – vetődik oda Ash is magabiztosan vigyorogva. Na majd mindjárt letörlöm én azt a vigyort.

- Parancsoljon hölgyem, és itt a tiéd is édes – elénk pakolja a rendelést miközben a vörös kegyeit lesi. Felfordul a gyomrom a látványra.

- Szép Hölgyem, nem nézhetem szó nélkül, hogy egy ilyen gyönyörű nő ital nélkül maradjon. Meghívhatom önt valami jóféle nedűre? – veszem ár az irányítást mielőtt még megesz a fene. Látom a szemeiben megcsillanni a fényt, észrevehető, hogy nem szokott ilyen szavakhoz, és le sem tudja tagadni, hogy tetszenek neki. Már első ránézésre felismerem a csehóban lévő kínáaltból a legdrágábbat, amit a kezébe fog miközben engem fixíroz. Szemrebbenés nélkül mosolyogva nézem, ahogy tölt magának egy nagy pohárral. Heti zsebpénzemből az egész kócerájt meg tudnám venni, ilyen aprópénz nem fog nálam fennakadást okozni. Koccintásra nyújtom a poharam, ahogy összeérnek az üvegek, rabul ejtem a tekintetét, mélyen megakaszkodom benne. Egy korty után lentebb emelem a borom, és lassan lenyalom az utolsó cseppjét is az ajkam minden szegletéről.


VsRealm2015. 08. 04. 16:19:20#33280
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



 Valójában nem kell sok hozzá, hogy megnyugodjon, s onnét már csak pár, túl rövidre nyúlt másodperc, hogy elhátráljon. Engedem.
 - Áúúúú! – Ahogy én is távolabb lépek, éles fájdalom hasít a hátsómba és odakapva még érzem annak a nyamvadt lónak a pofáját.
- Azt a hülye gebét.. mindjárt csinálok én belőled kolbászt te mocskos dög! – Kivillantom a fogaimat arra a szerencsétlen nem-soká-vacsorára, és szidom, mint, ha szódás lennék… Mégis mit képzel ez magáról?! Engem csak úgy megharapni? Mintha oly’ nagyon bántottam volna legalább a gazdáját vagy valami! Ostoba patás. Még itt prüszköl is nekem! Na, majd én megmutatom, kinek dobogjon!
Julia ezt a pillanatot választja, hogy közbeavatkozzék, majd, hogy sikeresnek könyvelheti a pillanatnyi békehadjáratot, felméri a konfliktus forrását: hogy a ló szétharapta a seggem, és felkacag. Igazán édes a nevetése, de hát, no…
 - Ez nem vicces! – mordulok rá, de úgy tűnik, hogy cseppet sem török a kedvén, sőt… már lassan sírva is fakad. Szépen nézünk ki…
Apropó nézünk ki.
A hölgyike komolyságának visszatértével végignéz rajtam; nem amolyan szemérmesen, neeeem… Jó lassan, firtató szemekkel, s közben egyre inkább pirul el édes kis arca… a szentem, hát felétek ruhában születnek, vagy mi van?
 - Látom nálatok szokás pőre bőrbe bújva lesben állni és rárontani az ártatlanokra – Kíváncsiból szégyenlőssé átcsapó tekintetét elvezeti rólam valami oly’h de sokkal érdekesebbre, és megrovónak szánt mondata sem adta ki a legjavát… Mondhatni, mint valami kis szüzecske hebeg itt. És újra rám mereszti édesen csillogó szemeit. Meg kell zabálni… vagy legalább is nyalogatni egy kicsit… eheh.
Mély levegővétel kíséretében végül csak elhatározza magát, nofene… de persze nem felém fordul, miért is tenné? Míg ő matat a nyeregtáskában, azzal a cocóval még csúnyán nézünk egymásra, de ez csak hidegháború, amit igen hamar kényszerszünet zár.
 - Szöszmösz, elég lesz, hagyd békén. – feddi meg a jószágot, ami engedelmesen arrébb megy. Fene sem érti a lovakat…
Csakhogy belém is belém folytja bármi nemű tervem a beszédre vagy cselekedetre vonatkozólag, mikor körém teker egy pokrócot és önkényesen mellkasomnál összefűzi azt, hogy ne szabaduljak olyan könnyen.
Nos, aranyom, csak egy megjegyzés, de nem kéne más mellét taperolni, nem megy az ilyen, ártatlan pillantásokhoz, amit éppen most vágsz le…
 - Feküdj fel arra a sziklára – Immár határozottabban kér (merem állítani, hogy ez kérés, nekem nem parancsol, mint egy állatnak! csak épp kedvem van hallgatni rá, de nem engedelmeskedem. én kérem szépen, büszke farkas vagyok!). Rásandítok a lapos kőre, amit kijelölt nekem annnnnyira kegyesen, és nem bírom megjegyzés nélkül hagyni a dolgot.
 - Fel akarsz áldozni?
 - Igen, a hülyeség oltárán te lennél a főnyeremény.. – A szemeit forgatja, én meg majdnem felvihogok. Lassan bakatatok utána, mind a kb tíz lépés erejéig. Nem tetszik különösebben nekem a terv, legfőképp mert fogalmam sincs, mi az valójában. Elgondolkodom: nála például egyáltalán nem igaz, hogy ha akart volna, már elintézett volna. Mással megcsináltathatta volna, igen, de most ez lesz az első lehetősége, és elég jó, ami azt illeti, ha eldobom magam a kövön.
És mégis. Aranybarna szemeiben csak a türelmetlenség villan, úgyhogy végül is ártatlannak titulálom, és jó szándékot feltételezek.
 - Mássz már fel, vagy én raklak fel, nyuszi! – Nekigyürkőzik a feladatnak, világosbarna len ingjét (igen jó minőségű lehet, nagyon lágy illata van) könyékig hajtogatja vissza. Óhh, hát bekeményítettünk, hmm? Ezen már csak vigyorogni tudok.
 - Ne bánts ó nagy farkas, látom dagadó izmaid, megyek már, nem kell a tettlegesség.
Julia elmosolyodik, a szeme nevet, a szívem nagyot dobban. Oh.
Hunyászkodást játszva sunyulok a célig és élvezem az iróniát csengeni a levegőben, míg nem...
 - Feküdj hasra! – Hát azért ilyen jól még nem ismerjük egymást, kicsi lány… Na jó.
De csak, mert csúnyán néz, talán elhasalok a sziklán és lehet, hogy izgalom fog el, mikor feljebb emeli a durvább anyagot és megtörténhet, hogy jól esik az érintése a hűs krémmel, és megeshet, hogy hamar megszokom a kontaktust és tán még máshol is érinthetne.
Ám az egészen teljesen egészen holt biztos tuti fix, hogy érezhető kíváncsisággal kutató pillantását követi kezének lágy tapintása is, és, hogy nagyon is jól esik… nem, nem lélekörvendeztető, sem szívmelengető, ahogy nem ijeszt meg vagy kezdek fázni… a kontaktus egyszerűen felkorbácsolja lappangó vágyaim.
Persze, mit is vártam, szinte azonnal elhúzódik, de még mindig sóvárog a bőröm, ahol hozzám ért.
 - Már nem fog sokáig fájni, de tartsd távol magad Szöszmösztől, - hát persze - vagy szerettesd meg vele magad, ha tudod. – hát hogyne - Akkor esetleg elkerülheted az ilyen sérüléseket. Oktondi Kótyagos.. – Ezzel az elfúló gondolattal hagy ott és már készülődik is. Naaaaaaaaaa nem! Hiszem olyan jól elvoltunk… Lám, ő is tud normális emberi lény lenni.
 - Ilyen egyszerűen itt is hagysz? – merev tekintetem mellé végül meg is szólalok. Nehogy már azt higgye, hogy csak úgy lerázhat!
 - Elvagy itt egyedül is, nekem pedig dolgom van, nem érek rá itt veled ténferegni – Hát hooooooogyne, okvetlen. Ha azt hiszi, hogy ilyen béna magyarázkodással bármit elérhet, akkor igen nagyot téved a kisasszony.
Kérdő pillantáson végül letörlöm a képemről, hisz úgy is háttal van nekem és változtatok a taktikán.
 - Hazakísérlek, meg a motorod is úgyis haza kell szállítanom – vágom rá magabiztosan, és úgy tűnik, nem nagyon akar ellenkezni. Helyes.
Visszasietek és magamra ráncigálom a fehérneműt meg a nadrágot, aztán már út közben veszem föl a többit: utolsóként a bal cipőmet végül ugrálva kötöm be és gurulok a bokorból végső simításként a lába elé. Pontosabban a lova lábai elé, de ez persze részletkérdés.
Elmosolyodik, s rögtön vágtára unszolja a hátast. Hát jó, ha rohanni akarsz, én ugyan elfogadom a kihívást! Hamar beérem, végtére is, ez az én terepem, de nem vacakolok sokat az emberi alakban, hisz’ mégis csak megerőltetőbb, mint négy lábon robogni.
Szabadjára engedi lovát is, és ilyenkor mutatkozik meg igazán, hogy valójában mennyire fenséges egy paripa. Ahogy suhognak mellettünk a levelek, rohannak az ágak, egyre közelebb kerül a város és lassítunk a tempón… bár nem értem miért, mégis engedelmesen csökkentem a sebességem én is, és pár másodpercre elnyújtva az átalakulást, már emberként várom, míg leszáll mellém. Na, mifene…
A köves úton halkan kopogva térünk lassan vissza a házak közé, és elmulasztottam azt a pár pillanatnyi alkalmat, hogy megfogjam a kezét.
Tudom, tudom, még jobban is jártam: valószínűleg ez a világ legrosszabb ötlete: helyből kitépte volna a kezemet, s jobb, hogyha a fejemről meg is feledkezik.
Apropó feledkezik. Be kéne néznem az öreg krimóba lemondani egy randit ma estére, ugyanis nem szeretek udvariatlan lenni, de nem hiszem, hogy aktuális lenne, más terveim vannak.
 - Nézd, nekem még el kell intéznem valamit… - kezdem kellemetlen határozottsággal, de félbeszakít.
 - Azt hittem, pár napig engem szolgálsz. – Emeli fel a fejét, de nyilvánvalóan nincs benne sértődöttség.
 - Igen, de… tudod mit? Később elmehetnénk ebédelni, még csak fél tizenkettő van.
 - Aligha tudnál te nekem jobbat mutatni, mint az otthoni konyha felhozatala. – Szól le, s közben kétkedő pillantást vet rám.
 - Nos, történetesen a Rusco-ban – és itt felcsillan a szeme, nem hiába. A környék, nem csak a város legjobb étterme. Hát igen, a fusi munka hova nem ad belépőt) – van történetesen a legjobb a halfelhozatal. – Összerándul az arca. Ah.
 - Utálom a halat… - EZ… mondjuk nem lesz akkora baj, legalább több marad nekem.
 - Akkor egy saláta a..
 - Szóval kövérnek nézek ki? – vág vissza játékosan. – Csak a motort hozd nyolcra!
 - Kösz! És ígérem, kiengesztellek! – kacsintok rá, mire vonásai felvesznek egy „kötve hiszem” kifejezést. Felperdül a nyeregbe és lemosolyog rám.
 - Ugyan már! Mégis, mit vihetnék? – kicsit bizalmasabban kérdem, közelebb lépve.
Pár másodpercig nem szól semmit, majd egy „lepj meg” kijelentéssel elindul. Illetve indulna, csakhogy mindanyiunk kedvenc pultosa ilyenkor megy persze szünetre és örül meg hangosan annak, hogy belém botlik. Én annyira nem.
Ugyan nem hallom, hogy visszafordult volna Julia, de biztos vagyok benne, hogy sokadik érzékem nem fog megcsalni és annak teljes tudatában, hogy valószínűleg biztosan meg vagyok figyelve, próbálom kezelni a helyzetet.
 - Szóval – megköszörülöm a torkom és elindulok, vissza, a bisztró felé – mi járatban?
 - Mindjárt dél, Ash kedves, szerinted mi járatban vagyok a városban? – szemrehányó kérdésére nem válaszolok, csak zsebre rakom a kezeimet.
 - Karnivora, figyelj… - de ő nem figyel rám, csak búg valamit olyan ravaszul sejtelmes hangon, ahogy csak ő tud, csak ő és a vágy.
 - Karnivora, ide hallgass, lemondom az estét. – mondom, szembefordítva magammal. Hirtelen értetlenség, aztán felháborodás ütközik ki rajta. Dühös, és teljesen megértem.
 - Hogy micsoda?! – emeli fel a hangját, de szerencsére a szűk utcákon nem nagyon jár senki ebédidőben. – Beszambázol hozzám reggel, teszed a szépet, aztán csak úgy bezárod a programot, mikor hetek óta először lennénk megint együtt?! – A szemeibe nézek, úgy hallgatom. – Te nem szégyelled magad? – Ha már kérdezett, éppenséggel válaszolhatok is.
 - Nem. Egyáltalán nem! Felnőtt nő vagyok és te is az vagy! Felelősség tudatosan, tisztában léve a dolgokkal! Változott, hogy mit akarok csinálni ma este és ennyi! Nem tartozom neked magyarázattal, és nem is fogom megadni! – megrökönyödötten néz, és talán megszólalna, de még nem fejeztem be a mondandóm.
 - Változnak az emberek, a körülményeik, az igényeik. Remek ember vagy és a veled töltött idő is az volt, minden szempontból, tudod nagyon jól. – ellágyulok kicsit, nincs szükség ilyen szigorú hangnemre többé - Ne kényszeríts rá, hogy megbántsalak, vagy, hogy árnyékot hozzak minderre, mert Istenemre esküszöm, nem akarom, de, ha kell, megteszem. – fejezem be. Én nem vettem le a szemem róla, de ő már rég a földet nézi.
 - Tudom, Ash, ne haragudj. – motyogja, aztán átölel, és gyengéden viszonzom.
 - Azért jár nekem az ingyen kávé?
 - Felejtsd el – vihogja a fülembe – és extra felárat számítok a plusz cukorfogyasztásért! – vigyorogja.
Pár másodpercig csendben lépkedünk, s már úgy érzem, nem figyelhet minket senki.
 - Szóval ez a Wolfake csajszi, hmm? – Kíváncsian csengnek szavai és befordulunk az utolsó sarkon a bár felé.
 - Ez nem egészen olyan egyszerű. – válaszolok, de teljesen reménytelenül.
 - Ugyan már! Utána koslatsz már lassan egy hete! Ráadásul az előbb bukkantatok elő az erdőből! Azt hiszed, vak itt minden ember? – kérdi cinkosan és felsóhajtok. Nem neki fogom elmesélni, ha egyszer valakinek kiöntöm a dolgot. Végtére is, egy pultosban mennyire lehet ilyeneket bízni?
 – Sosem mondasz túl sokat… - az ajtóból fordult vissza és most rágyújt. Nem kínál meg, tudja, hogy ki nem állhatom a füst szagát sem.
 - Na mindegy, jó szórakozást azért. – kacsint rám, aztán köszönök én is, és visszamegyek a motorhoz. Szerencsétlen…
A tank horpadt, a sapkáját öt méterrel arrébb találtam meg a menettel együtt.. Gondolom, egy fa kapta telibe. Nos, nem mehetett túl lassan a kisasszony, az biztos. Pár alkatrész van csak szanaszét, meg egy mobil cicereg, hogy le fog merülni. Csak a fedőlapja tűnt el és a kijelzője repedt meg. Micsoda ellenálló jószág… biztosan Juliáé. Megcsörgetem magam, aztán az ő telefonban elmentem az én számomat, az enyémben meg az övét. Végszükség esetére, természetesen…
Zsebre vágom a haldokló készüléket, aztán felállítom a gépszörnyet is.
Jó nehéz.
Kidurrant első kerékkel.
Fasza.
Az még egy dolog, hogy én jó másfél óra sétával értem ide, de ezt a dögöt visszatolni, nos, a lesz kihívás. Mindegy, van időm, még csak egy óra fele járhat. Felsóhajtok és nekiindulunk lassan, megfáradtan. Hol a motor nyög fel, hol én, hol pedig a talajban rejtező gallyak, gyökerek és légüregek.
 - Hogy mit viszek neki, azt még nem tudom – sóhajtok a rideg gépnek. Nyögök egyet az erőlködéstől, mikor végleg kijutunk a mocival egy mélyebb vízmosásból, s ledöntöm hogy pihenjek kicsit.
Nekidőlve ülök az avarban, ám, mire rendezném gondolataimat és légzésemet, hangos karistolással a kedves kis jószág újra csúszni kezd a mély felé. Ne basszus nenenenenene nne neeeee…. Mindegy. Hanyatt fekszem, hogy kimenekült mögülem a kis vastalicska.
Halk puffanással jelzi, hogy elérte a mélypontot. Felsóhajtok, és megérzem a gyenge, citrusos illatot.
 - Segíthetnél ám! – mordulok fel és jobbra fordítom a fejem, a fán nyugvó Gibó felé. Csak kuncog, de szemmel láthatóan esze ágában sincs lejönni onnan. Fejem alatt zörög az avar, egy bogár mászik el előttem és dalolni kezd a közelben egy madár.
 - Ugyan már, Te akartad ezt az egészet! – kiáltja, de hangja vallomása szerint igazán közel áll ahhoz, hogy újra nevessen.
 - Ugye nem hiszed te is, hogy kegyetlenségből, gonosz lélekkel lógtam be? – rendülök meg és hátam mögött megtámasztva magamat, ülő helyzetbe kecmergek.
 - Nem hiszem – lemászik, és lassan felém sétál, majd lótuszülésben mellém telepszik – de nagyon úgy vette ki magát.
 - De hisz sosem tennék semmit jogtalan rosszindulatból! – fortyanok fel, mire leint.
 - Tudom – megborzolja a hajam, kiesik belőle minden kis növénydarab. – és ő is tudja, ugye? – Hallgatok.
 - Ugye?
 - Nem beszéltem még vele erről, nem hagyta, hogy bocsánatot kérjek… - motyogom őszintén. Pedig én igazán tisztázni akartam magam már eddig is!
 - Úgy csapod neki a szelet, hogy azt hiszi, egy óriási seggfej vagy? – kimért hangsúlya csak még ront a helyzeten. Azt hiszem, igaza van. De hirtelen valahogy nem jut eszembe mód, hogy megbeszéljem Juliával a szituációt.
 - Vigyél neki egy jó bort. – bök oldalba.
 - Áhh, két napja még kutya másnapos volt. – húzom el a számat. Így biztosan nem lesz kedve iszogatni. Arról nem is beszélve, hogy nincs sok pénzem… jah, találni kéne valami munkát is.
 - Akkor bonbont.
 - Nem neked udvarolok – vetem oda vigyorogva.
 - Akkor virágot!
 - Még mindig..
 - Jó-jó. – komolyodik el kicsit az arca. Szóval neki sincs különösebb ötlete. Remek.
 - És, ha újra beöltöznék?
 - NEM! – megugrok a hirtelen kiáltástól – Eszedbe ne jusson! Nem. – Örülök én, hogy segít ötletelni, bárhonnan is tudja, hogy meg akarom lepni, de ennyire határozottnak nem kéne lennie. Majdnem szívrohamot kaptam.
 - Na, mindegy, majd megálmodom.
Felpattanok és visszamegyek az ócskavasért. Végtére is, van még időm kitalálni, nem igaz?
Gibó kicsit arrébb várja, hogy kikászálódjunk immár másodszor is a száraz mederből.
 - Ne segítsek? – kérdi vidáman, mikor csúnyán nézek kezének közeledtével.
 - Ne, ez úgy is az én keresztem. – sóhajtom és érzem az előttünk álló út fáradtságait már előre.
 - Akkor gyerünk, te igás barom, gyerünk, húzd! – kiált rám.
 - HÚÚÚÚÚ! – kiáltok a motorra, mire társaságom nyers egyszerűséggel hülyének néz.
 - Hát, te mondtad, hogy húzzam, szóval… - de már nincs időm befejezni, mert egy kő repül felém és alig tudom elkerülni.
Na megállj, te kis nyavalyás! Most aztán megfürdesz az avarban! – és utána vetem magam. Soká tudna futni, de hát legnagyobb bánatára igen formában vagyok ma… Utolérem és lerántom a földre, átugrom rajta, nehogy zúgjunk egyet, majd talpra érkezem, de addigra már ő is fölállt és vigyorog.
 - Nem is tudom, mikor voltál utoljára ilyen gyors. Csak nem éhes vagy? – kacsing és gúnyosan elvigyorodik. Óóóó gyere ide te kis… Felé ugrok, de már nincs ott, mire elérném, csak a tockost érzem.
 - Namegálj! – felkiáltással kapom el a karját és lendítem meg, hogy tökéletes ívben perdüljön át a fejem felett. Bár talpra érkezik, kicsúszik alóla a talaj és seggre ül. Jobb nem is lehetne.
Rá vetem magam és egy marék levelet szórok az arcába, pont, ahogy ő csinálja védekezés képp, s nevető szánk telemegy az életbe fáradt darabkákkal. Tüsszent egyet, így az elemi előny hozzám kerül és csikizni kezdem, de kegyetlenül, hogy a könnye kicsordul a nevetéstől, majd levegő után kapkodva kér kegyelmet, amit csak igazán nehezen adok meg, de hát nem vagyok én olyan kegyetlen… Lehuppanok mellé és csak mosolygok.
 - Nem tudom, mi lesz ebből az egészből… - szólalok meg végül elhalkulva.
 - Ugyan már! – felül és meleg szemeivel engem néz - Sosem féltél kezdeményezni.
 - Nem félek! Csak.. ez valahogy más. Ő valahogy más.
Bokán rúg. Egyszer csak arra eszmélek, hogy a tornacipője az én bacsabacsa lábacskámba robban. Óóóhogyaza…
 - Mostaztángyereideteee! – indulnék neki megint, de védekezőn emeli fel kezeit.
 - Neked este a városban kell lenned, ha nem tévedek! – vigyorogja gúnyosan. Azt hiszem, valaki kémkedett kicsit…
 - Tudom. – morgom beletörődve és felállok, majd őt is talpra rántom. Ezúttal megúszta, de én ugyan nem felejtek ilyen könnyen.
 - És, megvan már, hogy mivel engeszteled ki?
 - Figyelmen kívül hagyva a tolakodó hangnemet, meg kell mondjam, hogy nem kiengesztelésként viszek neki bármit is, mivel nem én tehetek róla, hogy teljesen téves következtetéseket vont le.
 - Biztos ne segítsek azt a két keréken guruló ócskavasat tolni?
 - Biztos, annyira nem vészes a helyzet. Mi a helyzet otthon?
Nagyot sóhajt, de végül válaszra szánja el magát.
 - Hát, eléggé borús volt a hangulat, mikor eljöttem, és aligha változott azóta. Sokakat felháborított a kivételezés, sokakat a döntés egyszerű ténye. Majd hatan mentek Grankubwának, hogy ugyan semmi rosszat ezen a rohadt világon nem csináltál.
 - Valóban? – Azért egy dolog, hogy van tekintélyem, egy másik meg, hogy így kiállnak egy bukott ügyért.
 - Valóban. – ízlelgeti az én szavamat, majd hozzáfűzi: Elég meredek volt. Gondolom. Szerintem még sosem volt semmi, ami ennyire megosztotta volna a törzset.
 - Puer meg persze azonnal az enyhe büntetést sérelmezte, hogy ez a törvényekhez képest semmi. Hogy ne tessék kivételezni. Persze sokan foglalnak vele egy álláspontot, de még az apja is leintette.
 - Nem értem az öreget. Hogy mit akarhat ezzel elérni úgy mégis.
 - Hát, már ketten vagyunk.
Ránkfekszik a ligetes könnyű békéje.
 - Te… neked nem dolgozni kéne? - jut eszembe.
 - Majd csak négytől, még van fél órám. – les az órájára és nyugtázza, hogy nem tévedett.
 - De jó valakinek…
 - Te csak ne morogj! Ha hajlandó lennél bármivel is tovább törődni, minthogy megund, lenne neked is munkád. – olvassa rám. Tudom-tudom.
Bűnösen felsóhajtok és a tragacsnak dőlve megállok pihenni kicsit.
 - Menj csak, látom, vágysz gürcölni – vigyorgom, s ő végül nem vág vissza, csak beint és visszaindul az odúba, hogy munkaruhát vegyen fel és belevethesse magát a tízórás színtiszta élvezetbe.
Nos, a várost megkerülve vetem utamat, semmi kedvem mutogatni magam, a birtok viszont a túloldalt terpeszkedik. Így azonban könnyen megláthatnak, s kapva kapnak is az alkalmon…
A megnyúló árnyékok közül egy magas, kétvállas fickó terem előttem és kér számon. Ahhhh, de nem akarok én balhét… Talán túl nyugodtan is magyarázom, hogy az erdőben volt a motor, és ugye visszahoztam, meg a telefont is, és számonkérésbe bújtatott provokációját könnyedén arrébb pöccintve igyekszem kimászni a kellemetlen helyzetből. Még csak az kéne, hogy ennél nagyobb galibába keveredjek.
Nos, a fiatalember nem túl kedves felszólítására átadom neki lelt kincseimet és visszaballagok a városba. Ki kéne találni valami nagyon jót.
Aztán meglátom a cukrászdát és felvillan bennem egy csodálatos ötlet. Előkapom a telefont: még csak negyed nyolc.
 - Szia Krimna! Figyelj, megtennél nekem egy szívességet?
 - Meg sem kérdezem, miért. – morogja a recsegő vonal túloldalán.
 - Pakolj már be a táskámba egy pokrócot meg azt a szürke pulcsimat, tudod, és hozd ide a cukrászdához.
 - Panaszkodnék, hogy ugráltatsz, de valójában igen jó ötlet, hogy nem jöttél érte te magad. – jegyzi meg, azzal kinyom.
Nincs más hátra, mint előre alapon bemegyek az üzletbe és beállok a két emberből álló sorba.
 - Ugye most nem lesz kajacsata? – kiált oda tréfálkozva a felszolgáló, de nem hagyom magam felidegesíteni.
 - Hacsak nem ragaszkodsz hozzá. – felelem fenyegető nyájassággal.
Az előttem álló néni olyan határozottsággal kérdezi végig a tortakészletet, hogy konkrétam megjön legkedvesebb barátnőm, mire végez.
Én kikérem a magamét. Citromos sütit.
 - Természetesen. – Vigyorodja a srác, míg csomagolni kezd, s én fizetek.
 - Minek kellenek ezek? – Krimna kint várt és most elég türelmetlen.
 - Szolgálni, természetesen. – Állszent megalázkodással ejtem a szavakat és hamisan mosolygok hozzá.
 - Akar egyáltalán kezdeni veled valamit? – Megindulunk közben, hagyja, hogy vezessek, amint a táskát a hátamra vetem.
 - Nem hinném. – Most őszintén. Már gyakorlatilag elzavart egyszer.
 - És te akarsz vele.. kezdeni valamit? – A diszkrét kérdésre felnevetek, de a megrovó pillantásra visszakomolyodom.
 - Igen, azt hiszem… ő olyan… tudod… - Tudja. Furcsán elégedett mosoly ül ki az arcára, aztán búcsúzik és hazamegy. Úgy hiszem, ma neki kell átfésülnie a falka területét.
Ujjammal végigfésülöm a hajam és kitűröm a maradék loboncot is az arcomból. Már rég megszárította a nap, és tökéletesen olyan, mint előtte.
Naggyonjó.
Magabiztos csattogásom csak a telekhatárig tart.
Ha közelebb megyek a házhoz, majdnem biztos, hogy elkapnak. Túl sokszor jártunk szabadon ki-be a kisasszonnyal azt hiszem.
Ha közelebb megyek. De ha ő jön ki? Hahh, Ms Thompson, ön egy zseni! Nem gyötröm magam, előkapom a telefont és írok egy sms-t Juliának, hogy jöjjön ide. Mármint, bárhol vagyok. Hátsó kert? Gondolom, hát ezt írom, aztán várok.
Tény, hogy nem olyan sokat. Alig van időm körülnézni s elmélázni a rózsabokrokon, mert igen hamar meglátom óvatos alakját az alkony kétes színvilágában.
Közelebbről nézve kicsit fáradtnak tűnik, de felháborodottnak is. Hát, lehet hogy a telefonos csel enm volt annyira szép…
Gyorsan, gyorsan, mondj valamit, te szerencsétlen!
 - Hoztam volna virágot, de van itt elég. – dabumm-tss. Rosszabb nem jutott eszedbe? Gratulálok. 


Sarge6662015. 08. 03. 21:32:54#33279
Karakter: Julia Rubi Wolfake



Ahogy enged a fogáson úgy lendülök és is. Igaz csak a kezem, jobban mondva a tenyerem, de azt nem kímélem. Erőből arcon csapom, csak úgy csattan a tenyerem a puha bőrön. Megérdemelte, az sem érdekel, hogy újra felrepedt a szája, nagylány, majd begyógyul. Addig is eszébe vésheti, hogy még egy ilyen halott ötlet ne jusson az eszébe.

- Soha ne merj hozzám érni még egyszer, világos? – a szavaimat hallva bocsánatkérően pislog rám. Akár egy nagy kutya tányérnyira nőtt szemekkel, és összeszűkülő ajkakkal. Ha így néz nem tudom fenntartani a haragom, és minden erőlködésem ellenére is ellobban a dühöm lángja.

- Menj el – intek. Nem akarom látni, nem akarok vele lenni. Túl nehéz, sosem volt senki közelében ilyen nehéz megjátszanom magam. És ez nagyon nem tetszik nekem. Senki sem láthat igazán, és ő mégis már így is túl sokat tekinthetett a lepe alá, De ha ránézek nem tudok parancsolni magamnak, valamiféle érzés hajt felé, olyan jó lenne közelebb kerülni hozzá... Hogy az a rohadt élet, menj és verd a fejed a fába, vagy üttesd el magad, vagy valami hülye lány. Egy ilyen nőcsábász csak játszik veled, nem érdemli meg, hogy őszinte legyél vele. Biztos minden sarkon van egy póri ribanca, és most túl magasra akar nyújtózkodni.

- De azért majd este beugrom, hátha addig meggondolod magad… Persze, csak, ha neked is jó… - mintha zavarban lenne. Bár nem értem miért. Igaz esélyesen ez is a játéka része, ügyes húzás. Ebből erőt merítek és elzárkózok előle. Jöhet a megszokás. És már az sem zavar, hogy megtalálta el sem vesztett önbizalmát, és a szemeimbe néz. Elkeseredett vagyok.

- Nem. Nem jó, egyáltalán – nem játszom tovább ezt a hülye és szánalmas játékát. Megmentettem a seggét, leróttam a tartozásom, nem érdekel tovább mit és hogyan intéz, csak engem hagyjon békén, megvan nekem a magam baja, és keresztje, nem kell még egy korcs is a nyakamba. Hátat fordítok neki és elindulok, nem akarom tovább egy pillanatra sem látni.

- Legalább a motorodat bízd rám! – kiabál utánam. A sarkon megállok, végül is futárnak épp jó lesz, ha már ennyire buzgóskodik. Úgyis csak nehézkesen tudnék azzal az eléggé összetört ronccsal boldogulni.

- Nyolcra legyen a birtokon – adom ki az ukászt és már tűnök is el a sarkon. Végre könnyebben lélegzem. Már csak haza kell jutnom. Mivel a mobilom az íves repülés közben úgy gondolta puzzle játékká változik földet éréskor beslattyogok a cukrászdába és tárcsázok. Miközben várakozok a fuvaromra a tekintetem a citromos sütikre téved, már épp megindulna a nyálam, mikor eszembe jut Ash. Összerándul a gyomrom és elmegy az étvágyam a sütitől. Elfordulok tőle és kisétálok kimérten a bejárathoz. Már épp türelmetlenkedni kezdenék, mikor befut a kocsi hatalmas porfelhőt zúdítva magára. Nem törődök a fullasztó szemcsés köddel. Beülök és becsapom az ajtót. A négy kerék sebesen megindul a kastély felé. Már most tudom, hogy Nani számon fog kérni, de nem érdekel. Most semmi sem érdekel. Becsukom a szemem és hagyom, hogy elsüppedjek a magányban.

Kevesebb idő telik el, mint számítottam rá, mikor a fémkoporsó megáll a bejáratnál. Biccentek a sofőrnek, ő igazán nem érdemli meg, hogy bunkó legyek vele. Kiszállok, de nem az ajtón megyek be. Elkocogok a fámig, és felmászok rá, majd az ablakomba, és onnan behuppanok a szobámba. Dadusom már túl jól ismer ezen a téren, az ágyam szélén ül és az ablakot fürkészi, és ahogy beesek már engem fikszíroz szúrós tekintettel.

- Mégis hol töltötte az éjszakát Kisasszony? Csak nem valami udvarló szédítette az ágyába? – ripakodik rám, amitől dühös leszek.

- Nincs jogod számon kérni engem! Nem vagy senkim, eredj inkább a dolgodra! – förmedek rá dühösen. De még szinte le sem gördül az ajkaimról az utolsó szó, mikor már megbánom azt is, hogy veszek még levegőt. Mintha szíven szúrnának fájdalom mar belém, ahogy Nani szemeiben a mély fájdalom sugárzik felém. Kezeit az arcába temeti és sírva megy ki a szobámból. Utána akarok szólni, megfogni és visszatartani, de nem tudom. Túl gyorsan rohan el, és a hangom is cserben hagy, képtelen vagyok megszólalni.

- Hogy az a rohadt.. – dühöngöm és rúgom fel az asztalom. Nem bírok itt maradni, nem tudok uralkodni magamon. Dadust sem tudom, hogy fogom kiengesztelni, de jelenleg nem szabad a közelébe sem mennem. Ledobálom a cuccaim, kevésbé impozánsabb, sőt inkább mondható szürkének az öltözékem, amit magamra húzok. Világosbarna lenvászon ing, és egyszerű fekete farmer lovaglócsizmával. Nem akarok kitűnni a tömegből, nem érdekel most senki, egyedül akarok lenni. Kiugrom a párkányról a tetőre, végigfutok rajta és az istálló előtt érek földet. Szöszmösz boldog röhögcséléssel üdvözöl, őszintén elmosolyodom a gesztusra. Egyetlen hű társam és igaz barátom. Gyorsan felszerszámozom, nyergelek és már lövünk is ki. Az embereket a keltett szelünk arrább sodorja, de senki nem mer megszólalni, csak némán nyeli vissza dühét. Nem érdekel a pórnép, főleg az – az egy ganajostalpú, akit ki kell vernem a gondolataim közül. Elengedem a gyeplőt, had rohanjon lovam szabadon cikázva a fák között. Hamarabb tudja lelkem kívánságát, mint én magam. A titkos helyünkre vágtatunk, a Tündér tó elvarázsolt menedékébe. Oda kétlábú rajtam kívül nem jár, nem is engedik a ligetet védő szellemek. A határhoz érve megállítom négylábú társam, leszállok nyergénől és apró főhajtás után tiszteletteljesen lépkedek a parthoz. Leszerszámozom a lovam, tudom, hogy nem hagyna itt sosem, és neki is jobb korlátok nélkül. Fejét a mellkasomba fúrja, érzi, hogy nagyon bánt valami.

- Szöszmösz.. nagyon elrontottam. Nani utál, mert szörnyű vagyok. És az a zöldszemű farkas… - nem tudok mit tenni és nem is akarom megállítani a könnyeim potyogását. A fényes pofaszőrön csúsznak le a földre. A puha kis orrcimpa simogatja az arcom, ahogy megpróbálja a sós cseppeket letörölni, de csak elmaszálja az egész arcomon.

- Julia – hallom meg a nevem azon a hangon. Megpördülök gyorsan, de még mélyebb levegőt sincs időm venni. Retinámba ég a pőre bőre és idomai látványa. Szorosan magához ölel.

- Shh.. Nem foglak bántani – suttogja nekem a szavakat nyugtatólag. De csak pánikolok és menekülni vágyok. Igyekszem ellökni, ellenkezem, ahogy csak tudok, ütlegelem a mellkasát, vergődök, de semmi hatása.

- Nyugodj meg, semmi baj – simít végig a hajamon gyengéden. Ilyen puha és jóleső érintést sem kaptam még soha, és az a figyelem, amivel irántam viseltetik még inkább összezavar. Az illata és kedvessége elbódít, egyszerűen nem tudok már tovább ellenállni neki. A vérem dobol a fülemben, szívem a torkomon keresztül próbálna elfutni. Gyengülök, az ütéseim is már inkább csak erő nélküli puffanások. És elérem a végét, feladom, nem ellenkezek tovább. Szinte a karjaiba omlok, és az eddig oly sok éven át visszafojtott könnyeim a felszínre törnek. Zokogok a puha és erős vállba. Egyszerre vagyok rémült, és érzem magam biztonságban. Nem szól egy szót sem, nem kérdet, csak itt van velem. Nem más, hanem ő. És nem kötelességből, nem azért, mert így helyes, hanem azért, mert itt akar lenni mellettem.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, mire csöndesedik érzelmem vihara, csak arra eszmélek, hogy karjaiban vagyok hozzábújva szorosan. Ahogy tudatosul bennem a helyzet hátrálni kezdek és hanyatt is esem a nagy igyekezetben.

- Áúúúú! – hallom meg a hangját, amit már oly jól ismerek, mikor fáj valami neki.

- Azt a hülye gebét.. mindjárt csinálok én belőled kolbászt te mocskos dög.. szitkozódik és fogait villogtatja legjobb barátom felé. Aki viszont dobogva és fújtatva veszi fel vele a harcot. Én meg középen nagyot pislogva ülök. Felpattanok és ténylegesen közéjük helyezkedem kitárt karokkal. Józan eszem ezt a pillanatot választotta, hogy elém tárja a vita okát. Hű társam nem szívleli az alomlakót és faron csípte, mikor az nem figyelt és oktondi módon szabadon hagyta eme részét. Hangosan felnevetek, olyan igazán jólesően és őszintén.

- Ez nem vicces – durcázik, de én alig bírom abbahagyni a nevetést. Könnyek ülnek a szempilláimra, de ezek a jókedv hírvivői. Viszont, ahogy enyhül a röhögő görcsöm felpillantok az áldozatra. Lassan végigmérem, és ekkor tudatosul benne, hogy egy szál ruha sincs rajta. Minden egyes centivel, amit haladok felfelé úgy leszek egyre rákvörösebb. A védekező rendszerem életbe lép, elkapom róla a tekintetem.

- Látom nálatok szokás pőre bőrbe bújva lesben állni és rárontani az ártatlanokra – förmedek rá, de a hangom cserben hagy. Messze nem olyan érdes és jegesen karcoló, mint ahogy elterveztem. Inkább egy zavarban lévő kislány cincogó hangja, ami abszurdan hat a mély hangomhoz. Emellé nem segít az sem, hogy képtelen vagyok levenni formás részeiről a tekintetem. Szívem gyorsabb ütemben dübörög, nyelnem kell egy nagyobbat. Testem valami furcsa bizsergés járja át. Nem értem, hogy mi ez, és miért vált ki ilyet belőlem a puszta látvány. Vasszigorral kezdem kényszeríteni magam, és szinte pajszerral feszegetem le a szemeim róla. Veszek egy mély levegőt és elfordulok tőle, a nyeregtáskámhoz lépek, kiveszem belőle a szükséges holmikat, majd a földre szegezett tekintettel a két hadakozó közé lépek.

- Szöszmösz, elég lesz, hagyd békén – szólok a patásra, aki értetlenül néz rám, majd dacból egy nagyot fújtatva és fejrázva visszavonul pár métert, de érzem magamon megvető pillantását. Még mielőtt meg tudna szólalni a vörös köré tekerek egy pokrócot és a mellkasánál összefogva tartom az anyagot. Egy pár pillanatra elveszem a lélektükreiben. De szerencsére magamhoz térek és hátra lépek egy-két lépést.

- Feküdj fel arra sziklára – utasítom. Hangom még nem a régi, de már egy fokkal azért jobban tudom uralni.

- Fel akarsz áldozni? – néz rám kétségbeesetten, bár látom rajta, hogy ez csak játék részéről. Na ja, nem vagyok épp egy medve méretű és erejű ellenfél.

- Igen, a hülyeség oltárán te lennél a főnyeremény.. – forgatom a szemeim miközben megindulok a szikladarab felé. Odaérve unottan nézek rá, ahogy odaoldalog. Megáll és csak néz. Nem egy könnyű eset az már biztos.

- Mássz már fel, vagy én raklak fel nyuszi – intek a fejemmel is, miközben elkezdem feltűrni a ruhám ujját. Értetlenül néz egy pillanatra, majd szélesen elvigyorodik.

- Ne bánts ó nagy farkas, látom dagadó izmaid, megyek már, nem kell a tettlegesség – szinte látom a szemeim előtt, ahogy a füleit is lesunyítja, amire nevethetnékem támad. De még idejében sikerül visszafognom magam, és egy őszinte mosoly lesz csak a jutalma. Feltornássza magát, de csak térdel négykézláb helyzetben.

- Feküdj hasra – furán néz rám, de lassan megteszi komoly ábrázatom látva. Olyan aranyosan félősen szorongatja a pokróc szélét maga előtt. Óvatosan felhúzom az anyagot, hogy a harapás felülete a napvilágra kerüljön. Érzem, hogy arcom megint lángvörös lesz, ahogy könnyeden hozzáérek a bizonyos területhez. A hűsítő és gyógyító krémet lassan és gyengéden oszlatom el a fájó részen. Jókorát harapott belé a hátasom, nem csoda, hogy nem akart leülni. Testén érzem, ahogy ellazul érintésem nyomán. Kezeim tekintetem követve kalandoznak, derekára és combjaira siklanak ujjaim. Testének lágy megremegése úgy hat rám, mintha orrba nyomna. Tudatosul benne, hogy mit is csinálok, gyorsan leveszem róla a mancsaim és hátralépek.

- Már nem fog sokáig fájni, de tartsd távol magad Szöszmösztől, vagy szerettesd meg vele magad, ha tudod. Akkor esetleg elkerülheted az ilyen sérüléseket. Oktondi Kótyagos.. – hangom a mondat végére elhalkul. Visszatakarom az ülepét és sarkon fordulok. Egyenesen a nyeregtáskáig. Fütyülök egyet, mire hű társam mellettem is terem. Elkezdem újra felszerszámozni a hátast, épp a hevedert húzom meg rajta, mikor megérzem Ash jelenlétét mögöttem.

- Ilyen egyszerűen itt is hagysz? – enyhén vádló tekintete szinte kettészúr.

- Elvagy itt egyedül is, nekem pedig dolgom van, nem érek rá itt veled ténferegni – térek ki gyorsan a normális válaszadás elől. Na de magyarázkodással?! Mi a fene van már velem? Sosem magyarázkodom senkinek sem..

- Hazakísérlek, meg a motorod is úgyis haza kell szállítanom – hadarja gyorsan. Szívem dobban egy nagyobbat a gondolatra, hogy velem marad. Menekülni vágyom, elrohanni, elszáguldani, amint eltűnik a bokrok alatt, gyorsan végzek is a szerszámozással, és pattanok is a nyeregbe, de nem tudok csak úgy elvágtatni. Úgy érzem szétszakadok, ez a kettős érzés.. De nincs időm végiggondolni, ami épp ellepi a fejem búbját, rohanva, immár felöltözve gurul ki a bokrok alól, ahogy utolsó simításként a cipőjét ráncigálja magára. Félmosolyra húzódnak ajkaim, jelt adok a patásnak és máris vágtában lövünk ki a város felé. Nem is kell csalódnom, kisvártatva a vörös kobak mellettünk nyújtózva a levegőt szelve szökken, bár már mintha csak egy hajszál választaná el, hogy átalakuljon. Nem is kell sokáig várnom a csodára, gyönyörű farkas tappancsai szántják mellettem az avart. Kellemes érzés kerít a hatalmába, biztonságba érzem magam, és a boldogság is megmutatja magát. Lovamra rászólok, had engedje ki ő is a gőzt és rohanjon, ahogy csak tud. Elég hamar el is érjük ebben a tempóban a város határát. Lassítunk, és míg én el vagyok foglalva a négylábúm lassításával, ő két lépésből újra emberként van mellettem. Furcsa ez a hangulat, ami mellette eltölt. A házak közé érve hirtelen ötlettől vezérelve a kövesútra huppanok mellé, együtt lépkedve faljuk a métereket hazafelé.


VsRealm2015. 06. 24. 20:28:05#33079
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



 - Azért jöttem, hogy kisimítsak egy gubancot, ami tegnap keletkezett – Egyenes válasz, Istenem, köszönöm. Türelmesen állok és kapkodom a pillantásom a beszédpartnerekre.
 - A krimóban felforgattam a kedélyeket, és elvetettem a sulykot. – Na ne, komolyan?! - Meg akartam büntetni Ash-t az arcátlan cselekedetéért, amit a bálon vitt véghez. – Nana! Semmi rosszat nem tettem azon kívül, hogy befurakodtam és egy kis slamasztika lett ebből az egészből! Nem állítottam semmit és nem is hazudtam magamról sem! Persze nem is kérdezett, de az már igazán nem az én hibám. - És nem azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek ez miatt. Hanem azért, mert akaratomon kívül tegnap este ilyen állapotba került miattam, ami számára előnytelen, ami a büntetését érinti – köszi. Ez még kellett, nem volt eléggé kínosan nyilvánvaló eddig is bááárkinek, aki csak kicsit is rám nézett. A főnök végigmér, aztán a továbbiakban ugyan úgy figyelmen kívül hagy.
 - Elütötted egy targoncával?
 - Megmentett egy medvével szemben, ami épp a vacsorájának nézett – Még szép! Ez a dolgom, a törvényünk!
Grankubwa kettőnket méreget, miközben sűrűsödik a levegő. Remegve sóhajtok; a főnök már döntött, biztos vagyok benne. Talán már azt is megbánta, hogy kiszedett az árvaházból. Vagy, hogy elengedett rosszalkodni azon az estén.
 - Megérdemli a büntetést, sőt, nagyon is támogatom a döntést. – Hé! Nem mellesleg itt vagyok ám én is! - Viszont jelenlegi állapotára kérnék tekintettel lenni. – Ezzz igazából… elég rendes tőle. Meg vagyok lepve. Hogy nem csak személyes bosszúról van szó, úgy értem. - Azért vállalom a felelősséget. A kocsmában lévő történés nem fog többet megismétlődni, azt nem a családom, és nem a rangom nevében léptem meg, hanem önös érdekből. –Ráááánemjöttünkvolna…- Biztosíthatom önt, és a családját, hogy semmilyen atrocitás nem fogja még az árnyékuk sem érni. – Hát ezt inkább a magad érdekében kéne kijelenteni. - Egyedül egy jelenleg elég csapzott tagjukkal van még leszámolni valóm – Frusztrál, hogy ilyen céltudatos és szinten tudja tartani az önbizalmát. Komolyan mondom, miből van ez a csaj?!
 - Megértem álláspontodat, és becsülöm elszántságodat. Ash megérdemli és meg is fogja kapni méltó büntetését – Már biztos vagyok benne, hogy nem veszik tudomásul a jelenlétem. Azon kívül, legalább nekem mondaná, ha már valamilyen retorzió ér engem! Csak egyre idegesebb leszek ettől a helyzettől és ezzel nem vagyok egyedül. Randa egy világ ez.
 - Julia Wolfake, köszönöm őszinte szavaid – Nagy vezérünk biccent egyet, amolyan tisztelet jeleként és nyelek egy nagyot, mert most rajtam van a sor. Igen rövid sor, ami azt illeti.
- Bajt hoztál a fejedre, magadnak köszönheted, hogy ideáig jutottál. –Óh, kösz, ki is engedte meg?! Tudom, hogy csak indulatból jutnak ilyenek az eszembe, de akkor is! Szólhatott volna, leállíthatott volna, végtére is a mostohaapám vagy mifene! - Büntetlenül nem maradhatsz. – Összeszorul a gyomrom és a torkom. Nem gondolhatja komolyan! Ez a hely az otthonom! Ezek itt körülöttem, a családom! - Viszont az állapotodra és az elhangzott szavak hatására a büntetésed egyedi elbírálás alá esik – Nem tudok mit mondani. Nem akarok mit mondani.
 - Maradhatsz a családban, rangod és tiszted sem változik. – Szerinted. A fiad lesz az első, aki a nyakamnak ugrik majd. - De törlesztened kell a kisasszony felé. Becsaptad, hazudtál neki és mind ezt büntetlenül szándékoztál megúszni – NEM! Neehem! Nemnemnemnem! Rohadtul nem értünk egyet!
 - Míg nem törleszted ezt az adóságod felé az árnyéka leszel, de ha jobban tetszik, vedd úgy, hogy a komornyikja, amit kér, ahogy kéri, szó nélkül teljesíted – és ebben hol van a vicc…? Komolyan, csak azt várom, hogy elnevesse magát, de… de nem. Ki dönti el, hogy mennyi az annyi? És tényleg mindent meg kell csinálnom? Nem számít, mennyire lehet alantas vagy semmi munka? Komolyan?
 - Ezt nem teheted! – Iszonyatosan dühös vagyok! Egy dolog, hogy le kell dolgoznom, egy dolog a megaláztatás, de, hogy szó szerint minden kénye kedve szerint meghurcolhasson ez az infantilis liba…
 - De, igen, megtehetem, és meg is teszem – Megszívtam. Rendesen.
 - Most pedig menj el a felcserhez és szedesd magad rendbe, öltözz át. – Nem kellett volna hagynom, hogy idáig eljöjjön ez a szerencsétlen. Ash, te idióta barom… - Julia, te pedig addig a vendégünk vagy. Biztos éhes vagy és szomjas, helyezd magad kényelembe, Krimna ellát mindennel, amire csak szükséged van – Persze, a legjobb barátomat, azonnal el mellőlem, mindent, ami segíthet! Öregem, az alvást nem akarod elvenni tőlem? Vagy a kaját?
Ne-ne-ne is! Hiszen csak Julia rohadt kint az erdőben majdnem fél napig, nem igaz?!
 - Ügyes ez a lány, ezt meg kell hagyni. – Szólal meg hű társam, mikor már csak hárman maradunk a nappaliban. - Azt hittem nem jöttök ki élve a helyzetből. Bár így is eléggé jól beszívtad öregem, már megbocsáss Kisasszony – Krimna képéről nem lehet levakarni a vigyort. Szakadj meg te kis tenyérbemászó szuka.
Nem akarok rájuk nézni és nem is fogok. Őgyelegjetek kettesben, leszarom. Ennél rosszabb úgy sem lehet, nem igaz? Volt már sokkal borzasztóbb munkád is, Ash, igazán.
 - Na elmentem – Elveszem az irányt a lépcsőn. Nehezen, szúró fájdalommal az oldalamban tudom le az utolsó két fokot. Mióta is van ez ilyen magasan?
 - Sajnálom, Sasha. – már várt rám az idős asszony. Talán csak ő hív így. Felsóhajtok és követem az emeleti helységbe, amit körülölel a tömjén és néhány titokzatos gyógynövény karakteres aromája.
 - Nem értek egyet a döntésével! – Morgok, miközben vetkőzöm és megmosdom. – Mintha direkt az lett volna a célom, hogy becsapjam ezt a lányt, de egyáltalán nem így van! – Megtörülközöm, lefekszem és ő belekezd a kezelésbe, közben pedig türelmesen hallgat. – Ha csak egy kicsit is ki merne bújni abból a családpatronáló seggéből, észrevenné, hogy mindez amúgy is elhanyagolhatóan kicsi balhé! Nevetséges ez a reakció! És a büntetés?!
 - Shh… - megsimogatja a fejem és kicsit megnyugszom. Azt hiszem, igaza van. amúgy sincs sok értelme fortyogni. Most ez van, valószínűleg pár nap alatt lecseng az egész. A pár perc folyamán, míg fekszem, számtalanszor eszembe jut az éjszaka, hogy milyen érzés volt a kiscsaj mellett elaludni és vele ébredni, s ilyenkor kicsit megmelegszik a szívem.
Nem tudom, hogy mennyire szerencsére, de hamar végzünk. A legtöbb belső sérülés kezelve, a felszíni sebek pedig, amik nem is igazán vészesek, be vannak kötve. A szám egy kicsit duzzadt és van néhány horzsolás az arcomon, de ezt leszámítva minden hepi. Előreláthatólag még úgy két percig.
Felöltözöm friss ruhába, és ezzel minden időhúzó adumat letudtam, szóval mehetek is le. Vissza. Ahhdenemakarom.
Mindannyiunk kedvenc vendége már kényelmesen terpeszkedik és vizet hörpintget, mire visszaérek. Szépen nézünk ki! Borzalmasan érzem magam, de legalább a fekete szerelés tökéletes hűséggel adja ezt tovább a világnak.
 - Örvendek a szerencsének – Óh, csak fogd be a szádat! Semmi szükség felesleges körökre!
A falu felé menet néma marad, míg el nem érjük a határt.
 - Elmehetsz, nem tartok igényt még egy komornyikra. – Hogy micsoda?! És csak úgy elindul?! De sokat hiszel magadról kisanyám!
 - Na, azt már nem! – Megfogom a vállát és megfordítom, hogy normálisan beszélhessünk.
 - Mi van, fülmosást nem kaptál és túl sok a zsír odabent? Eredj! – löki le magáról a kezem. Bunkó.
 - Nem, egy ideig, ha tetszik, ha nem, de az árnyékod leszek! – Ezt parancsolták és igenis így fogok cselekedni. Megőrzöm a becsületemet, ha a fene fenét eszik, akkor is!
 - Azt mondták, azt kell tenned, amit én mondok, hát most azt mondom, hogy kotródj! Visszafizettem a tartozásom! – Namármost. Egész eddig azt hajtogattad, hogy én tartozom, elvégre te sérelmezted a tetteim! Most aztán már hányadikán van elseje? És még Neked áll feljebb?
 - Na ide figyelj! Nekem sem tetszik ez a helyzet, de ez van, szokd meg. – Az, hogy magammal szemben tartom, egyre kevésbé tűnik jó ötletnek.
Komoly tekintetére inkább engedek ééss… már repül is a saller? HÉ!
Az arcomhoz kapok, újra felrepedt a szám.
 - Soha ne merj hozzám érni még egyszer, világos? – Öh, én, umm, oké… Bocsánatérőn nézek rá, de nem mondok semmit. Alig tíz szekundum után megenyhülnek mind vonásai, mind pedig kisugárzása és gesztusa.
 - Menj el. – int körbe. Hát persze, hogy nem akar látni. De félreért, és jobb volna, ha sikerülne tisztáznom ezt.
 - De azért majd este beugrom, hátha addig meggondolod magad… Persze, csak, ha neked is jó… - zsebre vágott kezekkel várom a választ minden irányba nézve, csak rá nem. Mint valami szégyenlős szúz kisiskolás. Szánalmas vagy, Ash! Inkább a szemeibe nézek, de aligha tudok kiolvasni belőle valamit, nagyon zárkózott lett.
 - Nem. Nem jó, egyáltalán. – Válaszol, és sarkon fordulva otthagy.
 - Legalább a motorodat bízd rám! – kiáltok utána, mire megáll, de csak egy pillanatra.
 - Nyolcra legyen a birtokon. – és már le is kanyarodik a sarkon, így nem látom őt. Akaratlanul is elmosolyodom, majd elindulok a város felé. Nyolcig sok idő van hátra, valahogy el kell ütnöm.
Reggel lévén, itt a legjobb ideje, hogy igyak egy kávét, ha már a nem oly’ sok alvás úgy sem áldott meg a kipihentség luxusával.
 - Egy dupla presszót kérek négy cukorra, tej nélkül! – morgom a csuklyám alól morogva és az üres, füsttel teli ivódott pulthoz ülök egy kikopott bársonyborításos bárszékre.
 - Rég jártál erre. –búgja egy erotikába fulladt hang és koccan előttem a rendelés. Hiánytalanul, mint mindig.
 - Talán hagytam tartozást?
 - Oh, nem… - elfordul a nő és mosogatni kezd. Mind alkata, mind szürkés-fakult narancssárga haja rókára emlékeztet. Nálam valamivel alacsonyabb, de sokkal vékonyabb teremtés meglepően nagy kitartással, ami azt illeti…
 - Mi újság amúgy? Te csináltad a balhét tegnapelőtt? – búgja veszélyesen közel hajolva, míg az ósdi, lakkozott fára támaszkodik.
 - Nos, – vigyorodom el – biztos vagyok benne, hogy már tudod a választ. – suttogom, aztán eltávolodom tőle és belekortyolok a kávéba.
 - És tervezel valami izgalmasat mára is? – kacsint, aztán alsó ajkába harap. Igazán, miért is akarok ellenállni neki?
 - Hát, megbeszélhetünk valamit, esetleg adhatok egy jó tippet, merre leszek úgy fél kilenckor estefelé. – felelem a kávém fölött nézve a zavarba ejtően zöld szemekbe, majd kivégzem az adagot.
 - Mennyivel tartozom?
 - Hagyd csak, a ház ajándéka. – nyalja meg ajkait. Óh, megborzongok, mert eszembe jutnak közösen eltöltött éjszakák emlékei… nincs sok partnerem, kapcsolatom sem volt annyi, mint az emberek első látásra hiszik. Szeretem a jól működő, biztos dolgokat, főleg, ha, khmm, ennyi kölcsönös élvezettel járnak.
 - Errefele kóborlok majd, talán épp az egyel lentebbi utcában fogok sétálni bajt keresve… - motyogom, felállok és távozom, s bár érzem éles pillantását a hátamon, nem nézek vissza. Mindennek megvan a maga ideje, ennek pedig nem most van.
A lassan népesedő utcán sétálva ropogtatom a gerincem, forgatom a nyakam és minden egyes ropogás megerősít a hitben, hogy nagyon jót tenne egy kis úszás a Tóban.
Nagyon különleges hely az és csak kevesen tudnak róla, még a falkán belül is, hát még a városban… Az erdőben fekszik, a várostól észak-nyugatra, így a Wolfake birtokkal és az Odúval jóformán tökéletes, szabályos háromszöget alkot.
A Tündér tó. Még sosem láttam életemben olyan csodát, mint az, és van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fogok. Bármilyen közel is ér hozzá az ember, míg nincs ott, igazán nem is érez semmi különlegességet, ám, amint odaér közvetlen, hihetetlen erők kerítik hatalmába. Nem is nagyon lehet mihez hasonlítani, talán a legnagyobb biztonságérzethez, de még ez is elég satnya és silány kifejezés.
Az erősödő napsugarak cirógatnak és az óvatos szellő sem hideg, így bátran vetkőzöm neki némi hallgatózás és leselkedés után. Senkit nem veszek észre és úgy sem követne senki, úgyhogy szép lassan megszabadulok a ruháimtól, szinte rituálisan hajtogatom őket össze és rendezem kis kupacba, egy nagyobb tövébe. Végtére is, nem én lehetek itt az egyetlen lélek.
Végignézem, ahogy egy madár elrepül a fák felett, csiripel párat, énekel néhány dallamot, aztán beveti magát az erdőbe. Gyönyörű hangú jószág.
Leoldom a kötéseim, csak feláznának, így felesleges maradniuk, hiába nem a legszebbek a sérülések, amiket takarnak. Bár azt is meg kell hagyni, hogy jó ütemben gyógyulok az elmúlt órák silány étel,- és folyadékfogyasztásai dacára.
Na, jó, azért a víz egy kicsit hideg ilyenkor… libabőrös leszek, ahogy egyre bentebb sétálok a lassacskán elmélyülő, tiszta, kavicsos aljzatú természetes medencében.
Apró hullámok simítanak fel az arcomon, nedvesítik meg a hajam alját. Jóleső a fáradtság; tempózni különböző stílusokban az érintetlen vízen és kellemes közben érezni a hely energiáit, ahogy feltöltik belső forrásaimat.
Még sosem úsztam be a tó közepére, inkább a part mentén maradtam, és ezt most is állom. Valamiért ösztöneim azt súgják, hogy addig jó, míg biztonságos közelben van a part, maximum 10-15 méterre. A tó persze sokkal tovább terjeng és hirtelen mélyül, már amennyire megfigyelhettem.
Furcsa, ismerős illatot hoz a vízen futó légáram és némi hallgatózás után… ó igen, ez egy ló, határozottan nem egyedül. Kikecmergek a partra és meghúzom magam egy fa mögött, hogy megtudhassam, mégis ki töri meg a nyugtot és, hogy mégis mit keres itt rajtam kívül más? Nem hittem, hogy bárki ismeri ezt a helyet, igazán.
Egy sötétpej ló farát látom, itt-ott fehér foltok, ismerős ő is, meg a nyereg is a hátán, a kellemes illat, amit gazdája von maga után… nagyon örülök, hogy felőlük fúj a szél és nem fedett még fel.
Vonakodom. Nem vagyok messze, alig másfél méterre a víztől, bármikor visszamehetek, mintha semmi nem történt volna… valamiért azonban mégsem vagyok rá képes. Julia. Igen, miatta.
Hallom remegő, halk hangját és összeszorul a szívem. Kilépek a rejtekhelyemről, de így is épp háttal áll nekem, babrál a ló fejével vagy a szerszámokkal, mit tudom… azt viszont nagyon is, hogy oda akarok menni hozzá. Elfojtani ezeket a keserű hangokat.
Közelebb lépek hozzá – Julia… - lágyan ejtem a nevét. Megfordul meglepetten, de sok ideje nincs csodálkozni, ellenkezni vagy letörülni könnyeit; átölelem szorosan és nem engedem el, hiába ellenkezik.
 - Shh - Érzem az ijedtségét, a pánikot a testében. – Nem foglak bántani. – Suttogom gyengéden, hiába próbálkozik még mindig, úgy érzem, nem szabad elengednem. – Nyugodj meg, semmi baj. – Simítok végig haján és lassan kezd gyengülni a visszakozása.
Ugyan szíve majd’ kiugrik a helyéről, lassan elengedi magát és sós könnyek áztatják a vállam.. jaj, kicsi mancs, mi bánt téged ennyire?


Szerkesztve VsRealm által @ 2015. 06. 25. 10:29:54


Sarge6662015. 06. 17. 22:46:26#33031
Karakter: Julia Rubi Wolfake



- Nézd, van pár dolog, amit tudnod kell. Bentebb ne távolodj el tőlem. Sem a házban, sem a telken. És soha ne menj oda vissza, főleg ne egyedül – figyelmesen hallgatom. Úgy érzem fontos amiket mond, és valahogy az a fura érzésem van, hogy önként megyek vele a nyúlketrecbe. Sok állat egy helyen, jaj, de várom..

- Miért? – akkor már térjünk ki minden részletre. Nem árt, ha mind a kettőnk irhája egyben marad.

- Nos, egyrészt, mert bajod eshet. Nagyon védekező a családom, nem sok dologban, de a család és az Odú ilyenek – na ne beszélj, a kutyáktól számíthattam is ilyenre. Ahogy rám mosolyog minden szúrós gondolatom elpárolog. Na ez így nem lesz túl jó, szedd össze magad hülye lány. Te még haragszol rá, na meg mit kezdenél egy ilyen szerzettel?!

Haladunk, igaz úgy, akár egy döglött csiga, aki hátrafelé mászik. De legalább emberek nincsenek az utcákon. Hajnal van még nagyon, hogy lézengjenek. Igaz nem érdekelne, ha vele látnak, de az már jobban, hogy ha így látnak, koszosan, véresen, és ő összetörve. Még túl sok értelmetlen kérdést tennének fel, amihez semmi kedvem.

- Légy tiszteletteljes. Nem arra kérlek, hogy nyalizz és hajlongj, és ne érts félre, tudom, hogy nem is tennéd meg, de, ha mást nem, hatalmukból, erejükből és tekintélyükből add meg mindenkinek, ami jár a saját háza táján – ez a csaj komolyan kotta hülyének néz, vagy csak azt hiszi, hogy én is a sárban dagonyázva nevelkedtem és nem tudom ezeket a szabályokat? Minden udvari, nemesi megmozdulás kész aknamező, ha nem tudsz ügyesen manőverezni már az első pillanatban meghaltál. Nekem meg jó pár évem van már ebben, nincs ellenfelem ilyen helyeken, főleg, hogy elég hamar tudom a másik fél gondolatait. Bár ezt nem tudja senki, és addig jó nekem, a helyzeti előny nálam. – És légy egy kicsit türelmes, tudod, az utolsó, akit hazavittem…

- NEM vagyok rá kíváncsi! – na ez mégis mit gondol már! Nem érdekelnek az ilyen dolgai, én nem azért megyek haza vele, ne szárnyaljon már ennyire a fantáziája. És sértő is rám nézve ez a feltételezés.

- … és nem is gyakori, hogy vendég jönne.

- Igendrágám. Még valami? – flegmázok, hisz megérdemli. Meg amúgy is dühös lettem most rá.

- Nem, nem igazán. Három emberre kell hallgatnod. D’arkra, ő a fekete srác tegnapról, már láttad. Afőnökre, őt pedig fel fogod ismerni, van egy kisugárzása… és rám. Ha bármelyikünk azt mondja, hogy menj el, akkor tégy úgy és soha többet ne gyere vissza. A többiek nem számítanak, ha velem maradsz – összegzem a hallottakat, a tegnapi csávóra emlékszem, a többi meg majd alakul. Bízom magamban, és a képességeimben. Némán haladok tovább támogatva őt a már újra sűrűsödő tájon.

- Miért jössz velem valójában? – egy kicsit meglep a kérdése. Nem elég neki, hogy az életem kockáztatom érte, még okot is akar, na szépen állunk. Na, de ám legyen, őszintén felelek.

- Megmentetted az életem. És a tegnapi fellépésem miatt meghurcolnának. Azt pedig, ilyen állapotban aligha élnéd túl. Azon túl pedig, igen soká tartana, míg visszaérsz – nem ilyen bosszút akartam, nem akarom az életét elvenni, még közvetve sem. De inkább elveszem az élét a dolognak, és piszkálódok, ami pozitívan hat ár.

- Hogy van a lovad? – próbálkozik, de én nem akarom, hogy megismerjen. Haragszom rá, megbántott, átvert, és hülyének nézett. Ezeket nem fogom neki egyhamar megbocsájtani.

- Nem akar hallani rólad.

- És én hallhatok róla?

- Nem – zárom rövidre ezt a kis időhúzást a csend betöltésére.

- Nézd, ami a bált illeti, én – az ég sem akarja, hogy ez a téma szóba kerüljön.

- Nicsak, ki tolta haza a képét! – összerándul a kis nyegleó hangjára. Önkéntelenül is a támogatni valómra kapom a tekintetem. Úgy érzem el is kezdődött az ördögi tánc első nyitánya.

- Puer, a főnök fia. Nem ő az Isten, de sajnos az apja miatt nem lehet annak a lábtörlőnek kezelni, aki. – kapom is a gyors helyzetjelentést. Kicsit komikus a helyzet, mintha hangos, önfelolvasó lexikont cipelnék a hónom alatt. A kölök leugrik a fáról és már rohan is. Nem is bánom, elég lesz később látni a tenyérbe mászó pofáját. Töretlenül haladunk előre. Már a ház közelébe vagyunk, mikor megjelenik mellettünk egy idegen. Végigmér minket, majd biccent felém, amit viszonzok.

- Nagy bajban vagy.

- Tudom.

- Ő mit keres itt?

- A fejébe vette, hogy megvédi a seggem – erre a mondatra szinkronban sóhajtanak lemondóan. Na, héj már! Nem vagyok én olyan kis nyámnyila, mint gondolják. De egyelőre még szó nélkül hagyom, és nem szólok bele a társalgásukba.

- Tanácsot kérek nektek, mire beérek. Imádkozz, hogy hallgassanak rám – ahogy jött, úgy el is tűnik.

- Miért kell a tanács? – informálódjunk. Egész érdekes kezd lenni ez a kis elszigetelt kolónia.

- Értelmesen megbeszélni a dolgokat. Ha összeül, nagy baj már nem lehet – nyelek egyet, de nem félelmemben, hanem izgalmamban. Hisz ez egy jó kis próba lesz, veszélyes és elég komplex, de ettől lesz igazán vérpezsdítő. De nem mutatom gondolataim, had hitjen, amit csak akar. Már majdnem az ajtóig érünk, mikor megjelenik a nyílásban egy jókora alak. Egy pillanat kétségem sincs afelől, hogy ő a vezér.

- Ő volt a vezéretek? – azért csak szóvá teszem, biztos, ami biztos. Bár a súlyos pillantása, amit ránk vetett nem hagyott kétséget.

- Igen. De nyugi, ne hagyd, hogy a kinézete megijesszen. Már észrevetted volna, ha nem győzte volna meg az angyali arcod – ezt a béna bókot, és a még elcseszettebb időzítést. Azt hiszem megkapja a legbénább udvarlási kísérlet koronáját. Jól ki is gúnyolnám más esetben. De most elengedem a fülem mellett. A lépcsőket sorra vesszük, és már bent is vagyunk, vagyis ő, én még a küszöbön dekkolok, mert szembe áll velem.

- Csak nyugi. Az igazat mond mindig, és semmi baj nem lesz – nem nekem kéne a nyugi, hanem neked kutyuli. Elmosolyodom, hogy megnyugtassam, nem fogadott rossz lóra. A fehér nyúl bekerülve az Odúba ural mindent, még ha nincs is láncos órám, sem cilinderem akkor is.

A tágas helyiségbe lépve szépen körben elhelyezkedik mindenki. A szokáshoz híven a főgórék középen, a helyzettel szemben. Elég fojtogató a légkör, kezdem úgy érezni magam, mint a gépnyúl az agarak előtt. Ash megteszi a formalitásokat, én csak állok és figyelek. Hamarabb ki kell ismernem a főnök gondolatait, mint eddig bármikor bárkinél.

- Nicsak, megtáltosodtál az ajtóban? – már most viszket a tenyerem erre a rühes dögre nézve.

- Grankubwa, kérlek, hadd mutassam be

- Miért hoztad őt ide, Ash? Nem voltam talán elég világos az utolsó alkalommal? – az energiája eléggé letaglózó, enyhén meg is remeg a lelkem tőle.

- Félreértesz, ő akart jönni, hogy

- Ó valóban? – látom heppje a csávónak, hogy félbeszakítja akivel beszél. Bár ez nem újdonság a hatalommal rendelkezőknél. Akár csak apám. Igen, ez jó kiinduló pont lesz. Feláll és körbejár minket, akár egy hiéna, aki a prédáját lesi. A megfélemlítés egyik régi eszköze. Érzem a tét súlyát, de a jeleket figyelve és a főpubit nézve egyre inkább vesz át fokozatosan a félelmem helyét az elszántság, a sokéves rutin, és a győzni akarás.

- És mi járatban van itt kisasszony? – nem sunyulok, nem nézek félre, nem hajtok fejet, egyenesen állok és nézek rá, de arra vigyázva, hogy ne legyen kihívó a testtartásom és egyetlen mozdulatom sem, Ismeri az illemet, a tárgyalási alapokat.

- Azért jöttem, hogy kisimítsak egy gubancot, ami tegnap keletkezett – nézek komolyan a vezérre. Nem mutat semmit azon kívül, hogy ő a nagy ember. Hallgat és vár. Haladás, hogy nem szakított félbe.

- A krimóban felforgattam a kedélyeket, és elvetettem a sulykot. Meg akartam büntetni Ash-t az arcátlan cselekedetéért, amit a bálon vitt véghez. És nem azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek ez miatt. Hanem azért, mert akaratomon kívül tegnap este ilyen állapotba került miattam, ami számára előnytelen, ami a büntetését érinti – hatásszünetet tartok, hagyom, hogy ülepedjen amit mondtam. Ami igazából a semmi, mert tényeket nem közöltem.

- Elütötted egy targoncával? – kérdi komoly hangon, de a szemében mintha enyhülést látnék.

- Megmentett egy medvével szemben, ami épp a vacsorájának nézett – közlöm az első értékelhető tényt. Erre csak hümmög és végre megáll velünk szemben. Figyel és járatja a tekintetét kettőnk közt. A közhangulat még mindig fagyos, sőt az alvégről a suhanc felől egyenesen gyűlölködő. Rápillantok mire fura lesz a tekintete. De egy gyors villanásnál nem áldozok több időt rá, csak a főmuksóra figyelek.

- Megérdemli a büntetést, sőt, nagyon is támogatom a döntést. Viszont jelenlegi állapotára kérnék tekintettel lenni. Azért vállalom a felelősséget. A kocsmában lévő történés nem fog többet megismétlődni, azt nem a családom, és nem a rangom nevében léptem meg, hanem önös érdekből. Biztosíthatom önt, és a családját, hogy semmilyen atrocitás nem fogja még az árnyékuk sem érni. Egyedül egy jelenleg elég csapzott tagjukkal van még leszámolni valóm – teljesen magabiztosan állok és várok. Nem mondok többet. Nem igen hagytam fogást a mondandómban, de ha mégis felmerül bármilyen kérdés nyitottan állok elébe.

- Megértem álláspontodat, és becsülöm elszántságodat. Ash megérdemli és meg is fogja kapni méltó büntetését – a tömeg halkan morajlik, pár fej lentebb ereszkedik sajnálóan, valakik pedig nagyon örülnek. Érdekes egy család ez, kevesebb a képmutatás, de ugyanolyan klikkes, mint a nemesek házai. Nem érdekel tovább a tömeg, sőt Ash-re sem nézek, várom az ítéletet. Bár szó se róla érzem a feszültséget a vörösből. A lelkiismeretem meg is szólal, hogy nem kéne hagynom, hogy megbüntessék egyáltalán, mert hát szegény. De gyorsan leintem ezt az idegesesítő belső hangot, nem is értem miért érdekel ez a lány egyáltalán.

- Julia Wolfake, köszönöm őszinte szavaid – biccent egyet. Megértettem, innentől az én szerepem befejeződött, néma szemlélődő szerepkörre váltok. Tekintete Ash-re vándorol.

- Bajt hoztál a fejedre, magadnak köszönheted, hogy ideáig jutottál. Büntetlenül nem maradhatsz. Viszont az állapotodra és az elhangzott szavak hatására a büntetésed egyedi elbírálás alá esik – nem tudok kiolvasni belőle semmit, valahogy furán bizseregni kezd a hátamon a bőr. Megmentőm csak pislog, nem szól egy szót sem. Nem megszokott így látnom.

- Maradhatsz a családban, rangod és tiszted sem változik. De törlesztened kell a kisasszony felé. Becsaptad, hazudtál neki és mind ezt büntetlenül szándékoztál megúszni – már kezd erőteljesen nem tetszeni az, amit felfedezni vélek a hangjában és a tekintetében.

- Míg nem törleszted ezt az adóságod felé az árnyéka leszel, de ha jobban tetszik vedd úgy, hogy a komornyikja, amit kér, ahogy kéri szó nélkül teljesíted – ne, ne, ne, és még mindig ne!! Ezt nem teheti, nem varrhat ekkora terhet a nyakamba. Már venném a levegőt, hogy megvétózzam az ötletét, de az a pillantás amivel rám néz elhallgattad. Az a cinkos fény, ami a lélektükreiben játszik érdekes ötleteket juttat az eszembe. Ahogy Ash kétségbeesett arcára nézek gonosz félmosolyra húzódnak ajkaim.

- Ezt nem teheted! – próbál ellenkezni a vörös.

- De, igen, megtehetem, és meg is teszem – komolyodik el a vezér. Nincs más választása a felháborodónak, mint hallgatni.

- Most pedig menj el a felcserhez és szedesd magad rendbe, öltözz át. Julia, te pedig addig a vendégünk vagy. Biztos éhes vagy és szomjas, helyezd magad kényelembe, Krimna ellát mindennel amire csak szükséged van – ezzel befejezettnek tekinti a gyűlést. A tömeg szó nélkül oszlani kezd, a tenyérbe mászó fiát magával viszi, pár pillanat és csak a Krimna nevezető, Ash és én maradunk a tett színhelyén.

- Ügyes ez a lány, ezt meg kell hagyni. Azt hittem nem jöttök ki élve a helyzetből. Bár így is eléggé jól beszívtad öregem, már megbocsáss Kisasszony – vigyorodik el a csaj. Elmosolyodok, és legyintek. Igaza van, bár igazságosnak tartom a főnök szemszögéből. Csak én nem akarom ezt.

- Ne elmentem – nem közöl többet és elpárolog. Némán állok tovább az idegen társaságában.

- Kérsz valamit? – néz rám, mintha barátságos lenne a tekintete.

- Egy pohár víz nagyon jól esne, köszönöm.

- Mindjárt hozom is, addig helyezd magad nyugodtan kényelembe – és már ott sincs. Szó, mi szó elfáradtam kissé. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen súlyokat cipeljek. Leülök kényelmesen az egyik székre és nézelődni kezdek. De sajna nem jutok túl sokra, mert máris ott terem egy nagy pohárral a kezébe a kísérőm. Elveszem és biccentek köszönetképp, lassan kortyolni kezdem. Bár szívem szerint lehajtanám az egészet egyszerre, de az illem ezt nem hagyja. Szerencsére mire végzek a vagy fél liter vízzel a kócos is előkerül, tiszta ruhába és összefoltozva. Felállok és hálás vagyok a nőnek, hogy nem akart beszélgetésbe elegyedni. Visszaadom neki az immár üres poharat és elindulok a kijárat felé.

- Örvendek a szerencsének – köszönök el tőle, és céltudatosan a falu felé veszem az irányt. Nem szólok Ash-ez egy szót sem, még nem tudom mit is mondhatnék neki. De látom ezzel ő is így van. A faluhatárt elérve mégis megtöröm a már vastaggá nőtt kínos csend burkát.

- Elmehetsz, nem tartok igényt még egy komornyikra – nézek rá, de nem tudom sokáig rajta tartani a szemem. Elfordulok tőle és elindulok a házak felé.

- Na azt már nem – megfogja a vállam és visszafordít.

- Mi van, fülmosást nem kaptál és túl sok a zsír odabent? Eredj! – lököm le magamról a kezét. Így nem kell a szánalmas tálcán nyújtott győzelem.

- Nem, egy ideig, ha tetszik ha nem, de az árnyékod leszek – néz rám mély meggyőződéssel.

- Azt mondták azt kell tenned amit én mondok, hát most azt mondom, hogy kotródj! Visszafizettem a tartozásom – mérges leszek, én ezt nem akartam, annyit akartam, hogy életben maradjon, de azt már messze nem, hogy a nyakamba varrják.

- Na ide figyelj! Nekem sem tetszik ez a helyzet, de ez van, szokd meg – megfogja a két vállam és stabilan tart magával szemben. Ahogy érzem kezdi visszanyerni az erejét, vagy beadtak neki valami csodaszert, nem tudom, de erőlködnöm kéne, hogy kirántsam magam a tenyereiből. Összehúzom a szemöldököm és komolyan nézek rá.


VsRealm2015. 06. 16. 20:39:30#33026
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



 
Nem habozik sokat, hátat fordít és óvatosan hozzám simul s összébb kucorodik. Óh angyalom, de fázhatsz… Ráhajtom a felsőm szárnyát. Szerencsére elég nagy, így majdhogynem be tudom magunkat bugyolálni teljesen. Átölelem, magamhoz húzom szorosan, hiszen még mindig reszket kicsit… nem akarom, hogy megfázzon. Hogy fázzon, szenvedjen egyáltalán.
 
Igazán nem akartam megijeszteni és, ahogy észrevettem, nem is fél. Nagyon örülök, tényleg. Boldogság és melegség tölt el, bár eddig sem zavart a hideg.
 
Nyakába és puha, illatos, sötétbarna hajába temetem az arcom, elönt kellemes illatának mámora.
 
Néha még köhögök, de már igazán nem vészes, és igencsak könnyen magával ragad az álmok nélküli alvás könnyedsége.
 
Kissé nehézkes a gyógyulás, de reggelre érezhetően jobban vagyok. Lágy érintésre ébredek, de nem mozdulok azonnal; azon vagyok, hogy kiélvezzem a törődő érintés minden pillanatát, az átható, kellemes illatot, a bizsergető testmelegét… Mmm, meg tudnám szokni.
 
 - Jó reggelt – Az már valóban jogos felháborodást válthatna ki, ha visszaélnék a helyzettel, így hát köszönök túlontúl álmos, rekedt hangon.
 
 - Puhábbat – igazán kedves…. a csipkelődése inkább olyan, mintha ezredszer feküdné el magát mellettem… nagyon idilli elképzelés… Ash szedd össze magad! Mi a fene van ma veled?!
 
Lelöki az ölelő kezemet, felül és ki is mászik a barlangból. Ohh, ennyi voltam? Eheh.
 
Na jó, egyszer nekem is fel kell kelni. Gyerünk, menni fog! Egy-két-hááááá-rom! Eeezaz, megy ez, már talpon is vagyunk, látod, nem olyan nehéz ez.
 
 - Merre laksz? – Nem. Neeehehem nem.
 
 - A falun túl – Nem akarom, hogy velem jöjjön, túl veszélyes neki is és nekem is. Arról nem is beszélve, hogy… oh. Ooh. Hát, már át vagyok karolva…
 
 - Vezess! – Hú, de határozott valaki…
 
 - Hát te meg mit akarsz csinálni? – Ha azt gondolja, amit gondolok, hogy gondol, akkor igen hamar ki kell vernem a csinos kis fejéből ezt a marhaságot…
 
- Hazaviszlek – vállán átvetett kezem görcsösen ökölbe szorul a gondolatra. Egy dolog, hogy hülyének néz a hangnemben, de…
 
 - Na, azt már nem, tudok én egyedül is menni, menj csak haza a puccos kastélyotokba, már biztos keresik a kicsiny trónörököst! – Csak sértődj meg, kérlek!
 
De nem. Persze, hogy ilyenkor nem. Helyette valami furcsa fény villan a szemében és hirtelen ellök. Sajnos nem vagyok abban az állapotban, hogy megmaradjak és kompenzáljam mindezt, úgyhogy valamiféle segítségért nyúlok ééééés… hát persze, hogy őt kapom el. Ésháttt… rántom magammal.
 
Ezzel viszont valószínűleg ő sem számolt, mert egyenesen rajtam landol. Kicsit nehezen. Kicsit túl közel. Bármennyire is tudatos egy alak vagyok, azért, na. Lassan telihold, ő pedig egy igen vonzó nő, mindennek utána.
 
Felnyögök, talán, mert én tompítottam az érkezését, talán, mert ismerős a helyzet. Talán, mert tetszik. Gúnyos vigyor ül ki arcára. Óh te szentszűzanyám…
 
 - Menni sem tudsz rendesen, nincs vita, hazaviszlek – Nem, nem, nem akarom, te sem akarod, ezt senki nem akarja igazán kislány…
 
Gyönyörű szemei vannak… mármint, ez a reggeli napfény, meg minden…. ágh gondolsz itt baromságokat Sasha Thompson! Szedd össze magad!
 
Remélem, azért van rá mód, hogy kiharcoljam a bocsánatát, bár nem értem, hogy miért sérti ennyire a bál.
 
- Életért életet – Hát ez… végül is, igen, így is lehet gondolni. Csak bólintok és hagyom, hogy segítsen felállni. Essünk túl ezen, nincs sok értelme halasztgatni a poklot.
 
Átkarol, én is őt, és így indulunk az Odú felé.
 
 - Nézd, van pár dolog, amit tudnod kell. – kezdem, ő pedig rám pillant figyelmesen. Nem hiszem, hogy különösebben érdekelné, amit mondok amúgy, de most, hogy a fajtámbeliek fészkébe merészkedik gyakorlatilag, bármi is a célja a koholmány indok mögött, tudnia kell egyet, s mást. – Bentebb ne távolodj el tőlem. Sem a házban, sem a telken. És soha ne menj oda vissza, főleg ne egyedül. – kis pihenőt tartok, annyira nem vagyok jól.
 
 - Miért?
 
 - Nos, egyrészt, mert bajod eshet. Nagyon védekező a családom, nem sok dologban, de a család és az Odú ilyenek. – Rá nézek és mosolyognom kell.
 
Lassan elérjük a faluhatárt. Egy embert, ha észreveszek az utcákon, még elég korán van. Nos, legalább nem kell aggódnia, hogy velem és így látják meg.
 
 - Légy tiszteletteljes. Nem arra kérlek, hogy nyalizz és hajlong, és ne érts félre, tudom, hogy nem is tennéd meg, de, ha mást nem, hatalmukból, erejükből és tekintélyükből add meg mindenkinek, ami jár a saját háza táján. És légy egy kicsit türelmes, tudod, az utolsó, akit hazavittem..
 
 - NEM vagyok rá kíváncsi! – szakít félbe. Jól van, oké, na. Nem kell így kifakadni.
 
 - … és nem is gyakori, hogy vendég jönne. – fejezem be a gondolatot.
 
 - Igendrágám. – mondja flegmán. – Még valami?
 
 - Nem, nem igazán. Három emberre kell hallgatnod; D’arkra, ő a fekete srác tegnapról, már láttad. A főnökre, őt pedig fel fogod ismerni, van egy kisugárzása… és rám. Ha bármelyikünk azt mondja, hogy menj el, akkor tégy úgy és soha többet ne gyere vissza. – Basszus de rekedt vagyok… - A többiek nem számítanak, ha velem maradsz. – fűzöm még a végére. Azt hiszem, ennyi kezdetnek elég lesz. Elhagytuk a határt és kezdenek újra sűrűsödni a fák, s megindul a madarak Napot köszöntő éneke.
 
 - Miért jössz velem valójában?
 
 Csak kis tétovázás után válaszol, de nem néz rám:
 
 - Megmentetted az életem. És a tegnapi fellépésem miatt meghurcolnának. Azt pedig, ilyen állapotban aligha élnéd túl. – Hümmögök egyet, igaza van. – Azon túl pedig, igen soká tartana, míg visszaérsz. – kezdi a csipkelődést. Kis hamis. Csak mosolyogni tudom, és megrázni a fejem.
 
 - Hogy van a lovad? – kérdem időmúlatásnak.
 
 - Nem akar hallani rólad.
 
 - És én hallhatok róla?
 
 - Nem. – Ahhw. Kár. Felsóhajtok. Mit is mondhatnék…
 
 - Nézd, ami a bát illeti, én
 
 - Nicsak, ki tolta haza a képét! – rikolt egy fiú és összerándulok, amit biztosan kísérőm is megérzett, mert rám kapja a tekintetét.
 
 - Puer – suttogom – a főnök fia. Nem ő az Isten, de sajnos az apja miatt nem lehet annak a lábtörlőnek kezelni, aki. – kuncog titokban. Heh.
 
Körülbelül ennyi volt a jelenése, leugrik a fáról és elrohan a kunyhó felé. Úgy fél percünk van, mielőtt az egész falka ránk ugrik. Rrrrremek.
 
Már látom a házat, mikor Krimna lép mellénk valahonnan, de nem állít meg így mi sem fogunk. Végigmér engem, aztán Juliát. Biccent neki, s végül rám emeli tekintetét.
 
 - Nagy bajban vagy.
 
 - Tudom.
 
 - Ő mit keres itt?
 
 - A fejébe vette, hogy megvédi a seggem. – Barátom velem egy véleményen lévén fájdalmasan felsóhajt.
 
 - Tanácsot kérek nektek, mire beérek. Imádkozz, hogy hallgassanak rám. – és itt is hagy.
 
 - Miért kell a tanács?
 
 - Értelmesen megbeszélni a dolgokat. – válaszolok. – Ha az összeül, nagy baj már nem lehet. Nyel egyet, helyes. Örülök, hogy átérzi a helyzetet.
 
Talán öt méterre, ha vagyunk a bejárattól, amikor kilép egy megtermett alak. A főnök. Végignéz rajtunk, aztán visszamegy.
 
 - Ő volt a vezéretek?
 
 - Igen. De nyugi, ne hagyd, hogy a kinézete megijesszen. – mondom gyengéden – Már észrevetted volna, ha nem győzte volna meg az angyali arcod. – Dabummtsss~.
 
Ash, igen bénán és nagyon rosszkor kezded ezt…
 
Fellépünk a három lépcsőfokon, de szembefordulok vele és megfogom a kezeit.
 
 - Csak nyugi. Az igazat mond mindig, és semmi baj nem lesz. – mosolyog és megszorítom, majd elengedem őt.
 
A tágad nappaliban már nagy körben ülnek a többiek, s velünk szembe a főnök. Mellette a fia, bal oldalán pedig D’ark. Nagyot nyelek a szúrós légkörben, aztán lerendezem a formális köszöntést térdre ereszkedve, majd felállok, hogy bemutathassam Juliát.
 
 - Nicsak, megtáltosodtál az ajtóban? – vihog a fiú, de az apja leinti.
 
 - Grankubwa, kérlek, hadd mutassam be
 
 - Miért hoztad őt ide, Ash? Nem voltam talán elég világos az utolsó alkalommal? – förmed rám, és nem segít a helyzeten, hogy vendégünk félelmének szaga kezdi belengni a szobát.
 
 - Félreértesz, ő akart jönni, hogy
 
 - Ó valóban? – szakít félbe megint, és feltápászkodik, körbejár minket lassan.
 
A többiek pillantása éles, de érezhetően gyenge.
 - És mi járatban van itt a kisasszony? – Óh csak emlékezz, emlékezz te szépszemű, hogy, ha okos vagy, nem fog bántani…


Szerkesztve VsRealm által @ 2015. 06. 16. 20:40:05


Sarge6662015. 06. 15. 23:34:19#33014
Karakter: Julia Rubi Wolfake



Némán, és külsőleg nézve elégedett arckifejezéssel nézem, ahogy elhalad az egész falka. Furcsa mód most mégsem érzem azt az elégedettséget, amit úgy hajszoltam. Hiába bántottam, és hiába értem el, amit akartam. Egyáltalán nem vagyok boldog tőle, sőt, mintha a bűntudat mardosna. Na de ez meg miért? Hisz én csak visszaadtam a kölcsönt, ami járt neki. Mert járt neki.. Poharam érintetlenül lerakom a pultra óvatosan, újra felcsattan az érzelemmentes maszk.

- Minden veszteségedért kárpótollak, küld a számlát a nevemre. És sajnálom a kellemetlenségeket – közelebb hajolva a pultoshoz mondom ezt neki címezve. Majd elindulok a kijárat felé. Nem érdekel a nemesi csőcselék sem, sosem érdekeltek, csak eszközök voltak. Kiérve hagyom, hogy a friss esti levegő a hajamba kapjon, mintha csak ki tudná belőlem fújni a rossz érzéseket. De sajnos erre képtelen. Ki kell szellőztetnem a fejem, egyedül. Felpattanok a gépszörnyre és máris repesztek, a gázkart nem kímélve nyúzom a kétkerekűt az erdőbe hajszolva. Nem értem miért fáj nekem ez a győzelem, nem ilyennek kéne lennie, nem ezt szoktam meg. Na de majd túl leszek rajta, és legalább már nem fog zaklatni az a kis poros vörös. Ash, a neve Ash, most már ezt is tudom. Legalább ezért megérte. Legalább ezért, hát hülye vagy?! Ne legyél már ilyen ostoba, hogy.. hogy.. mikor kerültem én repülő pályára? Hatalmas lökés, majd egy termetes hosszúságú és ívű repülés. Na szépen állunk, vagyis fekszem. Jópár bukdácsolás, gurulás és szaltó után végre pár pillanatig vízszintesben. Már épp kezdeném is kényelemben érezni magam, csak az a szörnyű üvöltés és a talaj egyre erősödő rezgése ne lenne. Felemelem a fejem, és nyúl ugrásban már talpon is vagyok a látványtól. Na ilyen jószágot sem látni minden nap. Hogy nekem pont ma kellett belebotlanom. Kardom kirántom hüvelyéből, magam előtt tartva, általa is igyekezve megtartani a tisztes távot. Hárítok, védek, minden csapást szépen, ahogy az meg van írva. Ja, a mesekönyvekben. Piszkavasnak sem lenne jó, nemhogy bármi kárt is tehessek benne. Nagyon zabos a maci, nem is értem miért talál olyan finom falatnak. Kéne egy őrangyal.. Na nesze nekem és a kívánságaimnak. Előttem terem a vörös démon, úgy áll, mint aki harchoz szokott. Bár ez a nem is oly régi végignézett akciójából ítélve így is van.

- Lassan hátrálj – súgja nekem. Na mi van, átvedlett szőke hercegbe és majd jól megment? Haha, jó vicc. Vagy mégsem olyan vicc, az a behemót megindul felénk, nekem meg a vérem a fülembe kezd el dobogni, lábaim önállósítják maguk és felveszem a nyúlcipőt. Ösztöneimre hallgatva ki is futnék a világból, de mégsem teszem. Az energiahullám végigsöpör rajtam, szinte összegabalyodnak a lábaim, mikor elég és átjár. Tisztes távolságban megállok és visszafordulok. A harc elkezdődött ember és állat között, vagyis állat és állat között, vagy állat és félember között, vagy most mi a jó ég van itt?! Lekushadok a fűbe, szinte csak a fejem búbja látszik ki. Csattannak a pofonok mind a két oldalon, száll a szőr, állkapcsok csattannak, repül a fura szerzet, majd pillanatra elhallgat a földet, ésvagy fatörzs éréskor. Nem tudom mennyi idő telhet el, de számomra egyszerre történik minden hihetetlen sebességgel és lassított felvételben. Az ajkaim összeszorítom miközben várom, hogy vége legyen a harcnak. Szívem veszett mód kalimpál. És rájövök, hogy félek, félek, hogy komoly baja esik ennek a hülyének. De a brumi gyengébb, megfutamodik. Újra emberi a kinézete, a mozgása viszont nem, nagyon nem. Ahogy elindul támolyogva úgy állok fel én is és haladok felé. Lehuppan, a lépteim szaporázva elé kerülök.

- Ash! – szólítom meg, ismeretségünk óta elsőnek a nevén, pedig még be sem mutatkoztunk egymásnak. Egy hatalmas csepp vér szeli át a kettőnk közti távot és színezi meg az avar pár levelét. Ez így nem lesz túl nyerő, nehogy már itt a végén miattam patkoljon el, azt azért nem hagyhatom.

- Azt hittem nem várod meg a végét – felemeli maszatos arcát, és mosolyogni próbál, bár elég kókadt példány. És még gyávának is néz, hát szép mondhatom. De ezt most nem rovóm fel neki. Inkább a kezem nyújtom felé, így nem maradhat.

- Na nehogy már a nyúl vigye a puskát! – dacoskodik, de ezzel csak azt éri el, hogy hátsója újra a földdel simul össze. Na hova lett az a nagy arc? Segítek neki, de közben azért becsmérlően nézem a gyenge próbálkozásait a talpon maradásra. Nagy nehezen mégis sikerül neki összehozni, bár elég ingatag lábakon áll.

- Elvihetnél egy darabon – gyenge poénjai most meginkább a béka seggét súrolják. A szemeim forgatom csak, más reakcióra nem méltatom.

- Persze – hangom kedvesebben cseng, mint akartam volna. De ha már így sikerült, hát érezze megtisztelve magát. Átölelem a derekát, nyakamba veti a kezét, és meg is van a stabilabbnak mondható haladási testhelyzet.

- Merre? – ha már olyan nagy szaki az erdő területén.

- Nem messze van egy mészkőbarlang. Nem túl tágas, de semmi nem él benne , még hangyák sem. Hidd el, elég sokszor kószáltam már erre – nem tetszik nekem ez a köhögés, na meg a lestrapált állapota. Valahogy orvoshoz kéne juttatnom. De így nem fog menni, talán ha pihen, reggelre jobban lesz, hisz az ilyen fura szerzeteket kemény fából faragták, legalábbis a mondás ezt tartja.

- Persze – ironizálok, miközben elindulunk. Furcsa módon egy pici porcikám sem fél tőle, pedig amit láttam nem épp nyugalomra adhat okot.

- Fel tudod azt venni nekem? – és rinyál a felsőjéért. Na ez még szép mutatvány lesz.

- Persze, még stopposokat is, nem probléma! – de azért oldom a hangulatot. Lassan botorkálva csak elérjük azt a nyamvadt barlangot. Egészen kezd már sötét lenni. Alacsony és szűkös az a barlang, nem ilyenekhez vagyok én szokva. Hagyom, hogy elengedjen, majd bemásszon és elhelyezkedjen kényelmesen.

- Jössz, vagy ott fogsz szobrozni egész éjszaka?

- Mi lesz a motorral? – egy halovány próbálkozás az elkerülhetetlen előtt. Hisz jól ismerem az erdőt, de éjszaka egészen más, és nem is szívesen hagynám itt ilyen állapotban a megmentőmet. Ennél jóval többel tartozom neki, az életemmel konkrétan.

- Holnap reggel ugyanúgy ott lesz. Ha valaki megtalálja, az minket is megtalál. Egyébként meg, errefelé úgy is tudja, hogy csak neked van ilyened, nem maradna meg soká vele senki – jó érveket sorol fel, bár csak részlegesen figyelek erre. Máshol járnak a gondolataim.

- Szóval mi is vagy te pontosan? – bemászok én is a sötét lyukba, de azért még tartom a tisztes távolságot. Ennyire azért nem adom a bizalmam könnyen. Felhúzom a cipzáram nyakig és teljesen rá figyelek.

- Az emberek kifejezései közt talán a vérfarkas vagy farkasember a legleíróbb kifejezés, de azt is meg kell hagyni, hogy nem kielégítő a leírásunkhoz. Nem vagyunk gyilkológépek, nem állunk a Hold szolgálatában, bár érzékenyek vagyunk a ciklusaira, nincs olyan időszak, hogy ne tudnánk emberek vagy farkasok lenni, ha akaratunk úgy tartja. Persze az idióták ellen nincs gyógyszer – utolsó mondatára őszintén felnevetek. Ezzel mélyen egyet tudok érteni. Az éjszaka leple teljesen ránk borult, hűvös köpenye lassan a csontjaimig hatol.

- Na, idebújsz? – kérdi minden zavar nélkül, felajánlva meleg felsőjét és testének hőjét. Pár pillanatig tétovázok, de meggyőz a hideg szellő. Óvatosan hozzá kucorodom, hátam mellkasának érintem. Nem tudom hol, mi és mennyire fáj neki, nem akarok rontani a helyzetén, így is elég aggodalomra ad okot a fura zörejes köhögése. bebugyolál és közelebb von magához, karjaival szorosan átölel, melegsége átjárja az egész testem. Már nem fázom, olyan kellemes zsibbadás lesz úrrá rajtam. Nem félek, teljesen biztonságban érzem magam vele. Még az sem zavar, hogy forró lehelete a nyakam pihe szőreit csiklandozza, és arca egyre jobban nehezedik rám, ahogy az álom elnyomja. Sosem éreztem még így magam, és ez viszont megrémít. De az adrenalin eltűnésével a fáradtság vaskos láncokat ver az elmémre és a tagjaimra, csendesen elalszok óvó karjaiban.

A reggel sugarai ugyanabban a pózban érnek minket, csak a légzése lett egyenletesebb és nem köhög már. Első ijedtségembe majdnem talpra ugrok, ahogy tudatosul bennem, hogy nem egyedül alszom, de józan eszem fejbe vág és rendre utasít. Szórakozottan cirógatni kezdem engem ölelő kezét, a puha bőrét simogatni egy ujjal. Furcsa mód megérzem az ébrenléte első pillanatát, de nem mozdulok, tettetem, hogy nem vettem észre. Kis hamis élvezkedik is percekig.

- Jó reggelt – köszön mikor úgy ítéli elég sokat kapott már.

- Puhábbat – incselkedek és lefejtem magamról a mancsát, és felülök. Majd kimászom a barlangból és kinyújtózom. Azt hittem jobban be fogok kötni egy ilyen helyen töltött éjszaka után.

- Merre laksz? – nézek rá komolyan miközben nehézkes mozgással ő is kikecmereg a szabad ég alá.

- A falun túl – nem túl bő válasz, de jelenleg nem érdekel több, majd vezet. Megfogom a derekát, kezét a nyakamba vetem és elindulok vele a falu felé.

- Vezess! – szólok rá ellentmondást nem tűrően.

- Hát te meg mit akarsz csinálni? – néz rám értetlenül és megtorpan.

- Hazaviszlek – jelentem ki, mivel nem jött rá magától, nem tudom, hogy a fejreesései következménye vagy csak magától ilyen értetlen.

- Na azt már nem, tudok én egyedül is menni, menj csak haza a puccos kastélyotokba, már biztos keresik a kicsiny trónörököst – pöffeszkedik itt nekem. De hiába csinálja, én már eltökéltem magam. És ha azt hiszi jól van teljesen, hát segítek neki, hogy rájöjjön mennyire téved. Egy hirtelen mozdulattal ellököm a tisztáson. Ahogy tudtam előre, lábai még nem tudják stabilan megtartani. Viszont arra nem számoltam, hogy magával fog rántani, így egyenesen ráesek amúgy sem ép testére és bordáira. Nyekken egyet érkezésemkor, de gúnyosan elmosolyodom.

- Menni sem tudsz rendesen, nincs vita, hazaviszlek – az utolsó felénél a mondatnál már komolyan nézek teljesen. Igaz közelebb van az arcunk egymáshoz, mint ahogy én azt szeretném, de valahogy mégsem zavar a közelsége. Csak bámulok mélyen azokba az igéző mély zöld szemeibe. Nem felejtettem el, hogy átvert, és becsapott, megalázott és játszott velem, de a becsületem úgy kívánja, hogy egyenlítsem ki a számlát mielőtt végleg elhajtom.

- Életért életet – súgom neki, magam sem értem, hogy miért ilyen halkan közlöm. De nem ellenkezik tovább és beleegyezően bólint. Helyes, ez nem is volt kérdés. Feltápászkodom róla, igyekezve a legkisebb fájdalmat okozni neki. Amint talpra álltam őt is felsegítem, immáron szó nélkül elfogadja a felé nyújtott kezem. Összeölelkezve lassan elindulunk a cél felé haladva.


VsRealm2015. 06. 15. 21:46:41#33013
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



 A középhangos zene és az élénk beszélgetés azonban nem tart sokáig… Kintről motorok zaja és baljós hangulat előérzete csap meg, a padszomszéd Gibó is felkapja a fejét. Van egy olyan érzésem, hogy ami most következik, az nem lesz ínyemre...
Fekete bőr ruhában mutogatja igazán kívánatos testének minden tökéletes formáját…
 - Mi a… - D’ark mordul és rám néz. Basszus.
 - Julia. – artikulálom, mire felpattan. A fél fogyasztógárda már így is lelépett, ez meg még itt fokozza nekem a drámai hatást. Belemarkol a hajamba és maga felé ránt. Még szerencse, hogy a bige nem látja épp.
 - Ez a te szarod Ash, simítsd el. Nem akarok problémákat! – elenged és megigazgatja a ruháit – Miután hazaértél, megbeszéljük a többit. – morogja még, aztán kisétál. Na, ezt nagyon jól megcsináltad Sasha Thompson, csak gratulálni tudok. Ha egyszer visszamész, úgy megrángatnak, hogy két napig sántítasz…
 - A fene se gondolta volna, hogy ilyen érzékeny a diplomácia, hm? – próbálja oldani a hangulatot szőke társam, de épp ekkor csap meg a burzsoábige hangja a pulttól.
 - Hé csapos! Annak az asztalnak a legjobb sörötökből egy korsóval mindenkinek, kivéve azt a vöröset, annak jó lesz a csapszékben összegyűlt moslék is, illik hozzá! – HOGY MÉGIS MI A… mit képzel ez mégis magáról?! Gibó egy pillanatra a vállamra rakja a kezét, próbál nyugtatni, a többiek parancsra várnak. Fél perc alatt szétt tudnánk kapni a csajt is meg a nyálcsorgató picsijeit is... de nem fogjuk. Nagyon jól élünk ezen a környéken a körülményekhez képest, érvelek magamban, hogy türtőztessem magam, van munka és békén is hagynak, m-
 - Szépségem, te mit szeretnél? Valami különleges kívánság? – Szinte az ölébe perdül! Mégis hogy merészeli?! Én is itt vagyok! Ésés… a szöszi hozzám tartozik! A pofátlanságnak is van határa! Kacsintgasson a tudja kinek ez a kis lotyó! Sikerült kihúznia a gyufát! Felpattanok és átugrok az asztalon, egyenesen a szép arcú szerencsétlent célozva. Most aztán megtanítom félni az istenek haragjától.
- Hogy merészelsz ide jönni és megalázni? – Már kiabálok az indulattól, az sem érdekel, hogy pár csicska megfogott. Igen messze vannak ők attól, hogy bármilyen nemű akadályt is jelentsenek a számomra.
Mozdulatlanul tűröm, míg elém lép és ujjaival, körmével végigsimít, karcol az állam vonalán. Abban biztos vagyok, hogy igencsak tud az idegekkel és érzékekkel játszani a kisasszony…
 - Még van merszed kérdezni? – A hangja semleges, de komoly. A szemembe néz, és akkor meglátom a csalódást. A fájdalmat a mézbarna szemeiben. Görcsbe rándul a gyomrom. De miért?
 - Engedjetek el barmok, amíg szépen mondom! – Nem nagyon bírom, ha lefognak, nem állhatom a láncokat, főleg, ha így zubog bennem az indulat.
Idejön, kidugja az orrát a kastélyából a kis szuka, nem tudja, jó dolgában mit csináljon! És én neki akartam imponálni? Ennek? Egy manipuláló, csatlósokra támaszkodó gyönge kis senki, akinek semmi fogalma sincs az életről meg az igazi fájdalmakról! Nem fogom tovább tűrni a megvető pillantását.
Átjárja a testemet a szétszaggató harag, megcsap az átváltozás szele és gondolom; a többiek is észreveszik, mert kiáltanak, de nem kell aggódni. Ennyire azért nem vesztem el a fejem egy egyszerű aranyvérű bigétől.
Baj van. Ash, te figyelmetlen barom!
Éles fém ciccen és látom, hogy kardot ránt, bár nyilvánvalóan nem akar különösebben ártani vele. Ezzel legalább nem. Szánalmas. Sosem kéne fél munkát végeznie, ha már egyszer balhézni jött. Miért? Nem olyannak hiszem, mint, aki annyiban hagyná a dolgot.
Vagy.
Vagy ez bele tartozik a tervbe. A bosszúba.
Ohh.
Hogy én voltam a maszk mögött.
Rászorítom a kezem a sebemre. Nem vészes, fél óra és nyoma sem marad.
 - Menjünk – morranok a többiekre a vállam felett és azonnal az erdő felé vesszük az irányt.
 - Legalább a járgányokat babráljuk meg kicsit!
 - Nem! – vetem oda. – Senki nem fog balhézni, világos?! – de nem érdekel a válaszuk.
Ők az odú felé indulnak, de én még nem akarok haza menni. Haza. Van egyáltalán hova haza igazán?
 - Ash, a ház nem arra van… - lép mellém Gibó.
 - Tudom – sóhajtom – csak kicsit szeretnék egyedül lenni. Tudod, bőven elég, ha azután elpicsáznak, hogy letudtam az őrjáratot.
 - Ennyire nem mászhatott bele a
 - Nem, dehogy! Nem erről van szó. – védekezem – Semmibe nem mászott bele egyikünk sem. Csak…
 - Egyébként is, mit hittél?
 - Egyébként is, mit hittem… - motyogom egyetértően és megzuhantan.
  De ha van kedved, nyugodtan visszamehetsz és elfogadhatod az ajánlatát! A mézbor, amit rendelt, igen drága, múlt héten pakoltunk ki az öreggel a féléves rakományt és igen cifra volt a számla vége. – kacsintok a lányra, mire a vállamba üt.
 - Barom! – aztán megy ő is, hamar utoléri a többieket, talán még engem is le tudna nyomni ezzel a sebességgel… Ha nem lenne ennyire szeleburdi és hajlandó lenne figyelni az érzékeire.
Hogy mit fogok kapni, pedig jobb bele sem gondolni. Azt hiszem, kicsit többet kell majd dolgoznom a közeljövőben, vagy új alvóhelyet találni. És jó sokat harcolni, akár csak szóban is. Nagy átok ez a tekintélyemnek, azt hiszem… Nyilvános meghurcoltatás lesz.
Hamarabb kellett volna gondolkodnom, mint bemennem, aztán meg ilyen semmi idő alatt leleplezni magam.
Mindenesetre a módszerek azt mutatják, hogy a hivatalos úttól, az eljárásoktól és retorzióktól legalább nem kell tartanom, különben nem jött volna maga utánam.
Ebből egy nagyon hosszú séta kerekedik… Azt hiszem.
Be kéne néznem a városba is, talán valaki keres idénymunkást.
Lassan sétálva, az aljnövényzetet rugdosva, ember alakban császkálok az erdőben. Nálam félelmetesebb lény úgy sem él a környéken, nem igaz? Nos, ez így ebben a formában nem. Mondjuk ezt a nyers zajhalmazt keltő állat például biztosan nagyobb és erősebb nálam. Düh és éhség szaga van, de nem gyakran éreztem ilyet. Mármint, az állatot, kifejezetten. Nem gyakran jöhet le a völgybe…
És megáll a szívem egy pillanatra. Motorzaj. Avarzörej, de nem a mesterséges hangoktól, hanem feléjük fut. Remek… Elindulok én is a lármázás felé, a kis hirtelen csend sosem jelent jót… Most sem. Aztán éles csattanás, és már látótávolságon belülre is kerül a zsivaj oka…
A fák közt, a gyér aljnövényzetben, tőlem úgy tíz méterre egy ismerős motor. Meleget áraszt, gázszagot, nem rég még ment… attól jó háromlépésnyire… Julia?! Mi a fenét keres itt ez a szerencsétlen? Hát persze, nagy lánynak hisszük magunkat, eljövünk motorozni a vagány belépőnk után, csak megárt a mézbor meg a győzelem, mi? Öntelt, arrogáns, semmirekellő, pimasz kis…
Medve.
Oh. Hátt… így már érthetőbb… Bár valamilyen szinten jó is meg nem is,hogy nem utánam jött.
Kíváncsi vagyok, hogy jön ki ebből az a kis nyomo – oh, hát nem jól, ahogy elnézem… Azzal a fogpiszkálóval, amivel nem volt kedvem sokat macerázni korábban, még csak zavarba sem ejti a mackótestvért. Hát ezz… kellemetlen. Bárhogy is nézem, lehet, hogy- óóó igen, határozott közbelépés szükséges.
Hiába bosszantott fel és alázott meg, tette tönkre a tekintélyem, mégis. Ember. Nem hagyhatom, hogy baja essék. És a medvének sem.
Mivel nekem bal oldalát mutatja a lány, úgy szemeznek egymástól sacc per kábé tíz, ha van méterre, odarohanok, mikor a kis húsgolyó megindulna. Támadóállásba támasztom magam minden zavar nélkül, mert, ahogy észrevettem, nem ezek a helyzetek a kis arisztokratapalántánk erősségei. Viszont iszonyat nagy szerencséjére az enyémek igen.
Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy egy becsületesen nagyra nőtt példány nagyon éhesen. agy morcosan, a helyzet szempontjából lényegtelen.
 - Lassan hátrálj. – súgom hátra anélkül, hogy megszakítanám a szemkontaktust brummogó pajtásunkkal. Az egyetlen, aki nem így gondolja, az mégis csak ő…
Siketítő torokhangon üvölti el magát és földrengető vágtába kezd egyenesen felénk. Remek. Nagyon remélem, hogy a bige arrébb vonszolta a formás kis popsiját, mert ez nem lesz egyszerű mutatvány… Levetem a melegítőfelsőm és hagyom szabadjára engedni az indulataimat, minden haragot és feszültséget. Villámcsapásként bizserget és perzsel legbelül a változás heve. Elrugaszkodom a földtől és rámorranok szerencsétlen jószágra. Én szóltam. Most megkapja a magáét.
Nagyon nehéz a részleges formában maradni, de sem emberként, sem farkasként sok esélyem nem lenne, lássuk, be, így csak ez az egy módszer maradt. És a ruháim sem mennek tönkre, plusz egy pont ide.
Nagyon gyors, csapásai erősek és az első adandó hibámat kihasználva bal kezembe mar. Hogy rohadna ketté az a tetves… felvonyítok fájdalmamba, de igazán nem hagyhatom pont most, hogy elengedjem a gyeplőt. Összeszedem magam és szemre támadok: már csak egy csecsebogyón át látja a világot, hehe, én meg a hátamra landoltam. Ahh, veszettül fáj. Talpra ugrom, pont, mielőtt mancsának halálos csapása elérhetne. Félrevetem magam, mögé ugrok és az egyik füléből jókora darabot tépek ki. Sokan nem is hiszik, milyen hatásos technika az ilyen, túlontúl érzékeny szövetekre menni, ha ennyire hátrányban van az ember…
Egy pofon a fatörzstől, vagy kettő. Maximum három, mire újra úrrá lehetek a saját testemen. Ez de fog fájni holnap.
Köpök egyet, kicsit véres csak, nagyon remélem, hogy csak a szám repedt fel.
Még egy iszonyat béna és különösebb siker nélküli támadás a nyakára, kicsit megtépem, de inkább csak szőrcsomók jönnek, aztán ráordítok, és egy pillanatra meginog. Én nyertem.
Pár másodperce igen óvatosan játszik és alig hallat hangot, nincs a toppon és azt érzi ő is. Helyes. Vicsorogva görnyedek és araszolok felé. Nem akarok támadni, nyilván, ha nem muszáj, már csak azért sem, mert iszonyatosan elbánt vele. De azt akarom, hogy tudja; ez az én területem, és soha többé ne tolja ide a képét.
Egy pillanat. Kettő. Aztán két lábról újra négyre huppan vissza a hátrálásból és hátat fordítva nekünk elkezd döcögni északnak, azon az ösvényen, ami a hegygerincre visz majd felfelé.
Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem és pár megerőltetően nagy levegővétel után, lassan újfent teljesen emberi formát öltök. Nagyon elfáradtam és jól elbánt velem, meg kell hagyni. Ezt hárman szoktuk minimum csinálni a srácokkal.
Odacsoszognék a felsőmhöz, de nem bírnak el a lábaim; térdre esek és engedelmeskedve a belső intéseknek le is ülök kicsit. Talán néhány szekundumnyi semmi jót tesz, mielőtt
 - Ash! – Furcsa ez a hang. Távolról, visszhangosan ér el. Magam elé bámulva csizmákat látok magam előtt. Mint az eső hírnöke, úgy csöppen egy kevés vér a kettőnk közti falevelek egyikére.
 - Azt hittem, nem várod meg a végét. – Felemelem a fejem és próbálok érthetően motyogni. A mosoly az arcomon igen bágyatag lehet.
Kezet nyújt, hogy felsegíthessen.
 - Na nehogy már a nyúl vigye a puskát! – morranok, de alig, hogy sikerül feltápászkodnom, rögtön vissza is esem. Ehhj, hát hová veszett a világ dicsősége? És az enyém..?
Szánakozva néz, míg a harmadik próbálkozásra sikerül talpon maradnom.
 - Elvihetnél egy darabon. – viccelődöm, ő meg csak a szemeit forgatja.
 - Persze. – Nnnna, néha kedves hanglejtéssel is megméltóztatod áldani a világot, kedves?
Átöleli a derekam, én pedig nyaka mögött átvetem a kezem.
 - Merre? – Jó kérdés.
 - Nem messze van egy mészkőbarlang. Nem túl tágas, de semmi nem él benne – köhögök egyet. Elég rossz előjel, de túl fogom vészelni – még hangyák sem. Hidd el, elég sokszor kószáltam már erre.
 - Persze. – A hanglejtése érdekes, kicsit ironikusnak tetszik. Remélem, hogy nem fél tőlem. Nem akartam megijeszteni.
 - Fel tudod azt venni nekem? – mutatok a felsőmre.
 - Persze, még stopposokat is, nem probléma! – játékosan felháborodott. Mik vannak.
A barlang természetesen üres. Le kell hajolni, hogy beférhessünk, úgyhogy elengedem. Felveszem a melegítőt, becipzárazom, és bevackolom magam keresztben, mert nincs egy méterre benyúlva az egész.
 - Jössz, vagy ott fogsz szobrozni egész éjszaka?
 - Mi lesz a motorral? – Jaj egyem azt az aggodalmaskodó kis szíívedet…
 - Holnap reggel ugyanúgy ott lesz. Ha valaki megtalálja, az minket is megtalál. Egyébként meg, errefelé úgy is tudja, hogy csak neked van ilyened, nem maradna meg soká vele senki. – Próbálom megnyugtatni, látszólagos sikerrel, bár úgy hiszem, ez azért mégis csak elenyésző.
 - Szóval mi is vagy te pontosan? – mellém kuporodik, de igyekszik nem hozzám érni. Ehh.
 - Az emberek kifejezései közt talán a vérfarkas vagy farkasember a legleíróbb kifejezés, de azt is meg kell hagyni, hogy nem kielégítő a leírásunkhoz. – Köhögök egyet, ő meg csak összébb húzza magán a felsőt és egyértelmű figyelmével tisztel meg.
Nem vagyunk gyilkológépek, nem állunk a Hold szolgálatában, bár érzékenyek vagyunk a ciklusaira, nincs olyan időszak, hogy ne tudnánk emberek vagy farkasok lenni, ha akaratunk úgy tartja. – Motyogom. Nagyon fáradt vagyok. – Persze az idióták ellen nincs gyógyszer. – vetem oda, ő pedig felnevet. Igazán kellemes.
Végignézek rajta. Eddig is éreztem, hogy remeg, de ez már eléggé zavarba ejtő. Kicipzárazom a felsőm és szétnyitom a szárnyait. – Na, idebújsz?


Sarge6662015. 06. 15. 18:44:11#33011
Karakter: Julia Rubi Wolfake



- Kössz, de kösz nem. Már reggeliztem, ami azt illeti- mentegetőzik hiába, már lebukott, a hasa morgása, még ha nagyon halkan is, de elárulta. Van benne tartás, ez tetszik. Bár miket is beszélek, rosszul fogalmaztam, nem tetszik, csak.. kellemes meglepetés egy ilyen ganajos lábútól. Már épp eszembe jutna, hogy ezt is milyen szórakoztató lesz letörni benne, mikor megszólal a mobilja. Hát mik nincsenek?! Már minden jött-mentnek van ilyen ketyeréje. Olcsó piaci szemét lehet, hisz többre úgyse futná egy ilyen parasztivadéknak. Fura egy recsegő zajt választott csengőhangnak, bár nem is értem miért gondoltam mást.

- ’ello – szól bele. Nem érdekel a társalgása a fajtabeli ebekkel, így nem is figyelek rá. Viszont a pillantását megérzem, ahogy rám emeli. Felpillantok az isteni ízek kavalkádjából, egyenesen a lélektükreibe közömbösen. Nem is kell megjátszanom magam, hogy nem érdekel, tényleg hidegen hagy, hogy miket szervezget, milyen sárbirkózásba hívják.

- Tökéletes, szia – még mindig nem néz rám, és ez nevetésre késztet. De nem mutatom, hogy mennyire jól szórakozom rajta.

- Nem is tudtam, hogy futja mobilra. Errefelé nincs mindenkinek – csipkelődök, és szurkálom meg a szavaimmal. Na meg ugyebár a legjobb védekezés a támadás. És hát jelenleg gyengének érzem magam a tegnapi itókázás miatt, na meg, hogy pont ő kapott el mielőtt összecsuklottam volna. Látta apró gyengeségem, amit még kihasználhat ellenem.

- Tudod, kell, hogy el tudjanak érni…

- Ha ilyen népszerű az ember? – felnevetek csöpögő gúnnyal. Kezdek belejönni, és így tesztelhetem is, hogy mit bír, hol van a gyenge pontja.

- Nos, én sajnálom a legjobban, de mennem kell – ohohó, meg is van az első ilyen rész. De önérzetes itt valaki.

- Borzasztó. Viszlát, soha napján! – hangom érdektelen, már szemeim gyönyörű csillanásával sem tisztelem meg, hisz nem érdemli meg. A levesem annál inkább, ragyogóan sárgán gyöngyözve hivogat, hogy részemmé válhasson, miközben az ízlelőbimbóimmal egyesülve, fergeteges gasztronómiai orgiában kiteljesüljön, miközben a számba fogadom.

- Azért ezt kirakom a komódra – kacsint rám egyet és a rózsát óvatosan elfekteti a sima falapon. Ahogy meglátom a szál virágot tekintetem visszatükrözi egy pillanatra a tegnap este érzéseit. Érzékelem, hogy kihuppan az ablakon, ahogy jött úgy távozik is. Magamban maradva nyugodtan élvezem ki lassan a levesem minden egyes falatját. Tekintetem viszont a rózsán időzve mereng a múltba. Lejátszódnak a gondolatok a fejemben többször egymás után. Az utolsó falatoknál járok, mikor a nagy igyekezetemben ráharapok a nyelvemre és szitkozódni kezdek, majd mintha fejbe vágnának villannak be a ma reggeli történések. Elsőnek is az illat, mikor átölelt, ismerős volt. Ahogy lenézek az ágyam mellé szíven szúr a felismerés. Az a szempár.. az a villogó tekintet, nem másé, mint ezé a porban kúszó vörhenyes, tenyerestalpas, ganajostalpú, semmirekellő bitangé. Szinte paprikavörös lesz a fejem a dühtől, ahogy összeáll a kép. Hogy merészelte?! Szórakozik itt velem? Nagyon rosszul hiszi, hogy játszhat velem. Ezt még megkeserüli. Visszanyelem minden mérgem, lehűtöm magam, és csak belül fortyogok tovább, mint a mindent elpusztítására kész vulkán.

- Itt a desszerted Aranyom – libben be dadusom. Ahogy meglátja szemeim visszább vesz az örömködésből. Tudja, hogy itt valami csúnya készül. Leteszi a frissen gőzölgő rizskókot, amiről az áfonyaszósz lassú mozgással csordogál a tányér szále felé átitatva az útjába kerülő édes süteményt. Ritkán látott ilyennek, de azt egy életre megjegyezte. Némán igyekszik a szoba egyik bútordarabjává formálódni.

- Szólj a sofőrnek, hogy készítse a kocsit, hajtóvadászatra megyünk – adom ki az ukászt, és nekiállok öltözködni. Alkalomhoz fájdalmasan illő passzos fekete nadrágot, puhatalpú hasonszínű vadászcsizmát húzok. Egy bővebb fehér inget, mely azért követi a fenséges vonalaimat, derekamra hű csatlósom, a borotvaéles ezüst pengéjű kardom csatolom. Hajamat szoros fonatba rendezem, minden szál katonásan állva engedelmeskedik. Megbánja még az a korcs, hogy túl sokra tartotta magát, nem báránybőrbe bújt farkas, csak egy ócska lábtörlő. A kocsiba érve már rendezettek a vonásaim, senki észre sem veszi, hogy mi zajlik bennem. A kastélyból elindulva tárcsázok, beszélek, majd leteszem. Ezt jópárszor megismétlem, egyeztetek, és parancsolok, senki sem ellenkezik. Közben a faluba érünk, és mily meglepő mód, hát nem a célszemély ugrabugrál és kalimpál nekem. Unottan nézek át rajta, ki az ablakon. Nem érdekel, had ugráljon míg megteheti. A lámpa szerencsére nem akadályoz sokáig a haladásban. Doromboló motorral hajtunk tovább, mintha ott sem lett volna az – az idióta. Kimegyünk a lakott részről, egészen a kilátó zöldes kiugrójába. A motorháztető oldalának támaszkodva állok karba font kezekkel és figyelek. Szerencsére nem kell sokáig várnom, jönnek is szépen a megkeresettek. Nekem is vannak barátaim, na jó, ez azért túlzás, hasonló rangú, nemes ivadékok, akik nem rettennek meg semmitől. Az én magán brigádom, pasik, kik mind a kegyeimet lesik, és ezért bármire képesek, a botor lelkek. Pár perc és minden meghívott jelen van. Mintha egyenruhába öltöztünk volna, koromszínű nadrág, vakító fehér ing. Elmosolyodom, vadászatra készen áll mindenki. Akkor kezdjünk is bele. Motorom nyergéből leszáll egyik futárom, miközben a kulcsokat a kezembe adja, megsúgja a célpont helyzetét. Apró ragadozó mosolyra húzódnak ajkaim, nincs egyedül, falkányi sárdagonyázó van vele, így még érdekesebb lesz. Indítom a gépszörnyet, egykeréken indulva száguldva száguldok a krimó felé. Hangos dübörgések közepette parkolunk, a motorok, kocsik vad morgása betölti a parkolót. A pasik hömpölyögnek utánam, mint a csendes, de pusztító áradat. Senki nem kérdezett semmit, elég volt annyi nekik, hogy én akarok valamit. És ez nem más jelenleg, mint annak a semmirekellőnek a molyrágta mocskos bundája, és féltve őrzött büszkesége porrá zúzva. Majd most megtanulja, hogy aki retkes odú nyálkás szülötte ne akarjon a fényben élők közé pofátlankodni.

Elég sokan vannak a helyen, felkapott koszfészek. De jöttünkre elég sok embernek megjön gyorsan az esze és eltakarodik a balfenéken, szépen kicsúszva a lábtörlő alatt. És kik maradnak nagyhangon? Na ki? A zsákmányok. Én is így gondoltam. Élesen villannak a szemeim feléjük, konkrétan a vörös szuka felé, amint megérzem a pillantását magamon. Egy igazi ragadozó vicsort is megejtek mellé, had érezze, hogy kiesett abból a képzeletbeli nyeregből.

- Mézbort, de tüstént – morranok rá a csaposra, aki saját árnyékát megelőzve rohan is teljesíteni parancsom. Hallom, ahogy morajlani kezd a csőcselék. Hát akkor kezdjük is el.

- Hé csapos! Annak az asztalnak a legjobb sörötökből egy korsóval mindenkinek, kivéve azt a vöröset, annak jó lesz a csapszékben összegyűlt moslék is , illik hozzá – fél szemem az említettre emelem. Látom, ahogy elönti az indulat az agyát. Jó, fortyogj csak. Máris kezemben a megfelelőre hűtött itóka, kecses mozdulattal hátrafordulok, hogy teljes egészében láthassam a díszes bagázst. Megakad a szemem egy alacsony, de formás lányon, aki a lassan gőzbe boruló agyú mellett ül. Aztán a meglepett pillantású csávón nem túl messze tőle. Mindjárt nem a korcs lesz az, akit főnöknek tekintenek, kap még egy kis sárba tiprást.

- Szépségem, te mit szeretnél? Valami különleges kívánság? – kacsintok a kiscsajra. A vörös agya úgy érzem már az utolsó idegszálait pattogtatja el. Megindul felém gyors léptekkel, de összezár előttem falként a pasisereg, esélye sincs, hogy a közelembe kerüljön.

- Hogy merészelsz ide jönni és megalázni? – kiabálja hadakozva az őt lefogó gorillákkal. Odasétálok hozzá és az álla vonalán végighúzom az ujjam, majd gyengéden de érezhetően körömmel és végigkaristolom.

- Még van merszed kérdezni? – hangom épp hogy csak morog, de közben semleges, nem adom ki az érzéseim.

- Engedjetek el barmok, amíg szépen mondom – mintha zöld szeme változna, a düh kezdi átjárni a testét. Már nem fogják olyan magabiztosan le, sőt, a következő pillanatban már senki nem tartja. Száguld felém, miközben hallom társai hangját a háttérből. De nem érdekel. Kezemben már kardom markolata, ahogy eléri a megfelelő távolságot egy gyors vágással állítom meg és nézek rá szigorúan. Nem mély vágás, felületi sérülés. Nem is akartam bántani, csak figyelmeztetni. De úgy kap a sebéhez, mintha izzó vassal égettem volna meg, és enyhe kétségbeesést vélek felfedezni lélektükreiben. A düh helyét átveszi az értetlenség.

- Menjünk – morran hátra a többieknek, azok pedig kérdés nélkül, árnyékként követik.


1. <<2.oldal>> 3. 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).