Fájdalmasan nyilvánvaló volt a borzasztó hangulat Julia asztalánál. És persze abszolút véletlen hallottam a borsos megjegyzéseket is, mert hát teliholddal kiélesedő érzékek és társai. Tökre nem figyeltem fél füllel végig, á dehogy! Én? Rokonom sincs olyan! Hírből se ismerek senkit, aki ilyet csinálna...

A felemelt hangerőre feléjük kaptam a tekintetem és így épp időben voltam ahhoz, hogy megláthassam Julia intését. A legnagyobb segítőkészséggel siettem oda. A pojácából sütött az indulat és én több mint boldog voltam, hogy valakit végre a helyére tehetek – így vagy úgy.

 - Kérem, a rendelést írja a számlámhoz, az úrnak pedig hívjon egy taxit. – Lia pillantása jeges volt, a ficsúr nagyon felbosszanthatta. Vészesen könnyen vettem át az indulatait.

 - Ki tudom fizetni és én majd eldöntöm, hogy ki mikor és hogyan megy haza, ahogy az rendjén van! – Óh, fiacskám, ha nem kéne annyira veszettül ez az állás, már rég megtanítottam volna neked az errefelé való módit. Szerencsére azonban Julia folytatta a póriasok-megalázása-a-saját-szennyükben akcióját, én pedig élvezhettem az intellektuális seggbebillentés szépfogalmazási mentálpornóját.

 - Látom, kinézete jobban csalóka, mint azt eddig hittem. Az öltöny mögé egy elkényeztetett fiúcska van bújtatva, aki nagyon messze áll a rangját, születését és családja színvonalát képviselő férfiaktól. – Valami megváltozott a levegőben a pár másodpercre nyúlt csönd alatt.

 - Idefigyelj, te szuka.. – Ez a húzás öreg hiba volt. Julia balját megragadó kezét lefejteni teljesen felesleges lett volna, így nem is bajlódtam vele, csak nemes egyszerűséggel megragadtam a nyakánál fogva és a közeli falhoz préseltem. A gallérját akartam megmarkolni eredetileg, de ha már úgy is kicsapnak, legalább távozzak elegánsan és a hölgyemnek hízelgő módon.

 - Ezt megbánod te.. – Nem is akartam, hogy ezek a szavak kicsusszanjanak, egész egyszerűen csupán móresre akartam tanítani a kölyköt. A kihúzott íj húrjához hasonlóan feszült testem csak arra vágyott, hogy elengedjem a gyeplőt. Nem hallottam a remegő szájból jövő hangokat, nem, mindössze Lia puha érintése és szavai értek el. Meg az a zsivány csillanás a szemében, amit annyira imádtam már akkor. 

Aztán következett a főpincér fenyegető hangja, és az elkerülhetetlen gyors búcsú. A derekamról lefejtett köpenyt dühösen az öltöző sarkába hajítottam, mintha tehetne bármiről is az a szerencsétlen szövetdarab, mielőtt még tehetetlen indulattal telve kirobbantam volna az éjszakába. 

A városhatáron, ahol még bizonyossággal tudtam, hogy van térerő, elővettem a telefonom és egy gyors üzenetet írtam, instant nyomva a küldés gombra, időt sem adva magamnak az átgondolásra. „Szervusz kedves. Jól vagy? Ugye nem kaptál ki otthon miattam? U.i küldd a koordinátákat, én kiásom a gödröt.”

A az éjfélt még nem kapta el az emberi tudatom, de a kényelmes, pirkadó reggelt már igen. Olyankor, lassan télidőben már későn kelt fel a Nap és mindig hűvös volt a levegő. Aki tehette, felfűtött falak mögé húzódva várta azt a napsütéses pár órát, ami tétován kínálgatta magát. Talán épp ezért lepett meg, hogy a Wolfake kastélyt kínos pontosságával kegyetlenül szorongató angolkert nem volt teljesen kihalt. Arra gondoltam, nem is, akkor még csak ösztönök sugdosták, hogy ott a fáknál megpihenek kicsit. Ki tudja, talán az istálló fele, meglesem Szöszmöszt? Csak nem kéne úgy hagyni azt a tegnapit... De persze nem úgy történt, ahogy Sasha azt a lelki szemei előtt látni vélte..

A rendellenesen szép pázsiton egy alak állt. Mozdult. Állt. Visszatért az eredeti helyzetébe. Értékelés. És újabb mozdulat következett. Ebbe a magányos harmóniába rondítottam bele én.  Julia illatát megfogta a mozdulatlan levegő, dacára az emberi test korlátainak, még csak túl közel sem kellett mennem – amit persze azért megtettem. Jó hangosan. A legkevésbé sem akartam megijeszteni. Katana volt a kezében, aminek látványára összerándultak az izmok a hasamban egy pillanatra. Az, hogy megcsillanjon a fény a pengén, ugyan érdeklődés hiányában elmaradt, de a legkevésbé sem bántam.

Az ő arcára pimasz kis félmosoly ült – a meglepettség csupán pórias színlelés lett volna, ahogy magam részéről is. Helyette a mellette heverő íjászfelszerelést mértem végig.  Rövid reflexíj, az a jó mélyen harapós. Összerezzentem. Mire felnéztem a mustrából, már a következő gyakorlatát csinálta, lekucorodtam hát.

Alig, ha nem lyukat nézhettem az oldalába, mert egy nagy sóhaj után kérdő pillantást vetett át a válla felett, mielőtt a következő mozdulatsorra váltott volna. Úgy táncolt azzal a fémdarabbal a kezében, mintha a legjobban képzett partnerrel állna a parketten.

 - Mikor tanultad meg ezt? – Lehet, ismétlem, lehet, hogy nem ment olyan simán, mint szerettem volna.

 - Japánban. – Erre egy kis szünet következett, míg végrehajtott egy kimondottan nehéznek tűnő gyakorlatot. Biztos voltam abban, hogy benne volt egy egészen hangyányi magamutogatás is…

 - Amikor sikerült kialkudnom a külföldi iskolát, elsőként Japánt választottam. Sajnos nem tudtam sokat maradni, de három év erre elegendő volt. – Bólintottam, mintha láthatta volna.

 - Az íjat nézed, igaz? És azon tűnődsz, de Julia, ez más népekre jellemző. És igazad is van. – Óvatosan visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe, és felmarkolta a szóban forgó fegyvert. A mozgásában volt valami megfoghatatlan méltóság, valami nem begyakorolható, elemi érzék. Mit meg nem adtam volna azért, hogy a magaménak mondhassam.  Lövéshez emelte a fegyvert, arcához húzta az ínt, az erőfeszítéstől tónusos lett a ruha ujja alól felbukkanó alkar.  Aztán az elengedett húr pendülő hangja, a nyílvessző süvítése uralta az időt.

 - Sok helyen jártam, hogy ne kelljen itthon lennem... – Így kezdődött a történet, ami megtanított az angliai zeneakadémiára, a fél éves francia széptársalgás ürügyére, az arab országokban körberajongott lovakra, az amerikai csetlő-botló szavú sztárocskákra.

Tízórai tea jött, és én a szobájában vártam meg, mint a legdidergősebb farkas, amit valaha látott az Ég.

 - Nocsak, lakbért mikor kezdesz el fizetni? – Biztosan nem volt valami kellemes a légkör, ha ilyen durva pokrócos kedvében van. Pedig csak tusoltam egyet gyorsan.

 - Inkább így, mint a korábbi állapotok. – Nem volt az talán még morgás sem, leginkább merev szuggerációval átvitt mondandó. Négylábú formában ugyanis veszett nehéz lett volna beszélni.

 - Arra mérget vehetsz. – És már csapódott is az arcomnak egy rakás ruhanemű. – Legalább öltözz fel rendesen, ne pucérkodj itt nekem.

Elvigyorodtam a gondolatra, és elkezdtem felvenni a göncöket. De nem szívesen tettem.

A testemen eluralkodó fáradtságtól görnyedt gerinccel huppantam le a szorosan bevetett ágya szélére. A keze a hajamba túrt, kifésült néhány kóbor tincset az arcomból és összemosolyogtunk. Ha akartam volna sem lett volna szemernyi erőm sem ellenkezni, hát hagytam, hadd ragadjon kézen és vezessen át az emelet átelleni végében terpeszkedő helységbe.

Kisebb fajta magánkönyvtár üres csöndjét zavartuk meg. Egy gombnyomással elhúzta a nehéz függönyöket és egy másikkal lámpát izzított. A por és az öreg könyvek szaga gyengéden lengte körbe a szobát. Habár számos ülőalkalmatosság kínálkozott, mégis előbb inkább körbenéztem. Sok filozófiai és szépirodalmi alkotás, mit is várna az ember? Egy polcnyi jogokkal foglalkozó kötet, egy másik a mitológiáról, harmadik a családfa. Biblia. Kihagyhatatlan…

Julia egy, enyhe kifejezéssel illetve is antik kanapéra kucorodott, a mellette álló asztalkáról vette fel éppen az aktuálisan félbehagyott olvasmányát. A párnák keménynek és kényelmetlennek látszottak, de addig éljek, míg kimutatom az ilyet! – elszántsággal kucorodtam a maradék helyre. Az eredetileg két és fél férőhelyesnek (lefordítva egy abroncsos hölgy meg a gáláns lovagja) szánt bútor kelletlenül nyögdécselt, míg helyezkedtem.

Egy sóhajtásnyit bírtam békében hagyni aztán az én kedves kis házigazdámat. Fejemet a vállára döntöttem és beleolvastam a könyvébe – félve rebbent el a pillantásom a latin nyelvű Bestiárium lapjairól. Azt azért sejtettem, hogy nem Alkonyatot olvas, de...

 - Az a sok szakirodalom… - intettem a kirívó köteteket magában foglaló, keskeny fal felé és megköszörültem a torkom, hogy kiűzzem a rekedtséget a hangomból és bátorságot csempésszek a lustán nyakára csalt csókhoz. – valamelyik iskoládhoz kellett?

Egy percre csend borult ránk, aztán, mikor befejezte az oldalt, lapozott egyet és felnézett az újonnan eléje tárulkozó sorokból.

 - Foglalkoztat. És jó vagyok benne.

Eztán nyugtot hagytam neki, legalább is szavakkal. A kasmír pulóvere szegéjével játszadoztak az ujjaim, meg elképzeltem, ahogy védőbeszédeket komponál amott, az ablak alatti, ósdi asztalnál. És lehet, hogy azt is elképzeltem, milyen volna elkapni és felültetni a tükörsima diófalapra. Lábai közé lépni és megcsókolni mohón, virágillatú haját kiszabadítani abból a szoros kontyból és beletemetni az arcom, beleharapni abba a finom bőrbe ott, ahol hattyú nyaka és karcsú válla összeforr…

 - Nyughass már! – A hangja nem volt különösebben kemény, és még csak fel sem nézett a könyvéből.

 - Tiltakozom. – Nem bírtam és nem is akartam elfojtani a vigyort, ami az arcomra kúszott. Szemforgatva hagyta magára a kötetet a kedvemért, illetve saját maga érdekében. Feljebb tornásztam magam, hogy a csók, amiért hajoltam, ne legyen olyan bé- de persze csak tiltó ujjaival találkoztam. Mintha az megállíthatott volna. Heh. Belepusziltam puha kezébe, majd megfogtam azt, hogy haladhassak a karján lassan, csókonként. Mire az állához értem, pont a füle alá, a másik kezét már az arca elé tartotta, hogy eltakarja a száját, de nem a nevetését.

- Valaki farkas éhes lehet - nem bírom ki, hogy ne süssem el ezt a poént, amint rárabol a

kajára. Vigyorgok 1s mellé, jól érzem magam. Õ meg csak a szemeit forgatja. Mondjuk nem is tud hirtelen mást tenni, hisz ahhoz egy fél marhát ki kéne lapátolnia a szájából, hogy szavakat is tudjon használni.

- Telihold lesz este, nem tehetek róla - és fulladás nélkül képes ezt kinyögni, és még cukin is, akár egy leszidott kölyökkutya tányérnyi szemekkel. Édes, de mégis felszakad bennem a kacagás.

- És szõrös, hegyes farkas fülek, komolyan? Mint az Inuyashában! - ez a reggel egyre vidámabb lesz.

- Ha-ha! Kíváncsi vagyok, Te mennyire tudnád kontrollálni magad a helyemben - és le is lapítja a füleit. Tetszik, nagyon is tetszik a látvány. Kipróbálnám milyen lehet, és egyértelmûen én szikla szilárdan tudnám kontrollálni magam, ez nem is kérdés. De azért ezt nem dörgölöm az orra alá, így is a nagy gonosz ordas visszaszelídült édes kis farkaspofává. Ha még ezt is tudná ki sem tudnám szedni az ágy alól.

- Ilyenkor az emberiek. azok is.. ? - csak erõt vesz rajtam a kíváncsiság. Ha már lehetõségem van rá, hát ki is használom és kérdezek.

- nincsenek azok ilyenkor, nem lehet egyszerre két pár fülem. Fogd csak meg! - közelebb hajol és hagyja, hogy felfedezõt játszak. Nem is habozom sokáig, élek a lehetõséggel. Ujjaimhoz, tenyeremhez simul a hihetetlenül puha szõr. Hirtelen ötlettõl vezérelve megvakargatom a füle tövét is, és a várt reakciót kapom, elégedett morgás. Visszakapom a

kezem, de nem azért, mert megijedtem volna, csak nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a kis ordast.

- Csak.. ilyenkor sokkal erõsebb a farkas bennem, sokkal dominánsabbak az ösztöneim. Lehet, hogy nem kéne itt maradnom.

- Hát biztosan nem fogom hagyni, hogy egész este a Holdat vonyítsd az ablakomból, ordas koma.

- Figyelmeztetem kisasszony, igen vékony jégen táncol!

- Ujjuj, no mi lesz, harapsz is? Hozom ám a doktor bácsit és beolt veszettség ellen! Vagy legyen inkább szájkosár? - és már kapom is a párnát az arcomba, majd a kíméletlen csiklandozást. Hangosan nevetek, miközben harcolok is. Érdekes ez a kettõsség, élvezem. Fõleg, hogy sikerül fölé kerekednem, legyõznöm és ellene fordítanom a kis trükkjeit.

Felül és csókért könyörgõ szemeibe nézek. Teljesítem a vágyát, és ajkaira hajolok, hogy csókban forrjunk össze, miközben élvezem a kezeivel óvón átkarol. Ekkor áramütésszerû lökésként a mellkasomba hat, ahogy ráharap az alsó ajkamra. Ösztönösen cselekszem és

elhúzódóm.

- Uh_. én.. én most..

-  Én megyek - nem hogy idõt befejezni a mondatot. Lekászálódok róla, olyan ügycfogyottan. Egyik pillanatban még a fellegekben, a másik pillanatban a földön. Azt hisszük uraljuk az idõt és a történéseket, de egy apró pillanat tört része is össze tud borítani egy szép pillanatot. És már sodor is tovább a kronosz, hogy elfedje kairoszt. Dadus pedig jó érzékkel ekkor robban be az ajtón. Még jó, hogy megerõsített fémpántokon csücsül a fadarab, mert esélyesen Nani kezében maradna.

- Lia, kincsem, a szüleidnek vendégük van. Szeretnék, ha lemennél. Öt perc múlva Visszajövök, addig-

- A kóbor eb kiteszi magát az ablakon, csak még felkapom a cuccaim - Ash befejezi dadusom ki nem mondott szavait. Figyelem, ahogy kapkodja magát a kis szõrös, közben meg már most utálom, hogy díszbájolognom kell holmi nyomorult gazdagcsemete elõtt.

- Késõbb még beszélünk - búcsúzik és puszit is dob. Utána csak a csupasz fadarabot nézem, hogy kitakarja elõlem vonzó alakját. Ennyit a kellemes reggelrõl és a szép napnak ígérkezõ többi részérõl. Nagyot sóhajtok és a fürdõszobába megyek. Beállok a tus alá és lehûtöm

magam hideg vízzel. Ez legalább visszahoz a talajra. Nani nem viccelt az 5 perccel, épp törölközök, mikor vissza is ér.

- Millfordék fia jött látogatóba. Azt rebesgetik, hogy mátka után jár, keresi a neki és az örökségének megfelelõ személyt - tudósít dadusom immár, hogy csak kettesben vagyunk.

- Pff.. még egy elkényeztetett ficsúr.. - fujtatok egyet. Semmi kedvem sincs ehhez, de sajnos muszáj. A szüleim elvárják, hogy készségesen végigasszisztáljak minden ilyen hozományvadász próbálkozást,

- Nani, menj te helyettem, kérlek - próbálkozom be hátha, bár tudom elõre, hogy mi lesz a felelete.

- Haha, szép próbálkozás Lia, de nem az én nádszál alakomra és szépmetszésû arcomra kíváncsi a fiatalember - nevet fel jóízûen a nagy anyamedvém. Odalép és átkarol, elrejt pár pillanatra a világ elõl az erõs mamaölelésébe. Készségesen bújok közel hozzá, mindig is õ volt a menedékem, a biztonságos otthon, és szeretõ anya. Feltöltekezem melegségéból és szeretetébõl, majd mikor puszit nyom a fejem búbjára már harcra készen állok és eltökélten, hogy ma sem fog mátkára lelni a személyemben senki fia. A szekrényemhez lépek és kiveszem az egyik legdögösebb karmazsin ruhám. Ha már lúd akkor legyen kövér, lássa csak, hogy mit nem kaphat meg soha. Gyorsan elkészülök, a hajam is és a szolidnak alig nevezhetõ sminkem a vörös rúzzsal kiegészítve is a helyére kerül.

- Akkor essünk túl rajta - teljes magabiztossággal fordulok dadusom felé, aki ragyogó tekintettel néz rám. Ez a tekintet számomra többet jelent ezer szónál, õszintén el is mosolyodok és megcirógatom Nani arcát. Esetleg még Ash nyáladzása az, ami hiányzik, hisz esetleg lehet simogatná kicsit a lelkem az elismerése, de sebaj, majd lesz még rá alkalom.

Puszit nyomok a kerek arcra és már ki is libbenek a szobából. Felkiáltó jelként pattan fel a gyerek amint a színre lépek. Lesápad és vörösödik el egyszerre a látványomtól.

- Julia õ itt Norbert Millford, azért jött, hogy megismerkedjetek. Áldásom adtam, hogy vacsora közben beszélgetve ismerkedjetek. De legkésõbb éjfélre elvárom, hogy itthon legyetek - szólt a szigorú apa, uff. Hatalmas önuralmamnak hála nem kezdem el forgatni a

szemeim és nem röhögöm képen a pojácát miközben bólogatós kutyát játszik a hatalmas családfõ elõtt.

- A helyi legjobb étterembe foglaltam asztalt, akár indulhatunk is, ha egyetértesz velem -

vigyorog rám önelégülten a csávó miközben úgy feszít a drága öltönyében, hogy mindjárt becsinál. A ruha teszi az embert, szokták volt mondani, hát jelen esetben csak a ruha teszi magát, az ember meg még vállfának sem valami jó.

- Remek meglátás! Örömömre szolgál, hogy ,,nagyra becsült,, apám áldásával remeknek ígérkezõ este elõtt állok, mely megannyi meglepetést tartogat míg beszélgethetünk. Hát

vessük is bele magunkat eme élvezetek tárházába - mindenki elégedetten vigyorog szavaim hallatán, csak a háttérben Nani prüszköl fel, majd fojtja el köhögésnek álcázva kitörni készülõ

röhögését. Más mondjuk nem is érti a jelenlévõk közül, ahogy,.elnézem sem a szarkazmust

sem a gúnyt. Bár nem is értem miért is lepõdöm meg, megszokhattam volna már. Udvariasan

elõre enged az ajtónál, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, karját is nyújtaná, de nem

fogadom el, azért ne nyúlkáljon hozzám, így is elég közel van, sajnos. A kocsiban semmit érõ

idõjárásról, a környékrõl és efféle egyszerû és elronthatatlan, 'de pont emiatt bagatell szóváltást eszközölünk. Szerencsére gyorsan megérkezünk az említett helyre. Freddnek a

kocsisnak köszönetet mondok ha ezzel végzek, egy pillantásomból értette, hogy taposson a

gázra és ne séta kocsikázzunk.

Az ajtón belépve kellemes meglepetés fogad, a kis farkasom pedáns megjelenésben, hm.. jól áll neki az egyenruha ezt meg kell hagyni. De hogy mennyire zavarban van azt nem tudja

palástolni, én meg élvezem a helyzetet. Közben megfigyelem azt is, hogy milyen kevés

levegõvel is mennyit tud beszélni és milyen gyorsan, egészen bámulatos. Majd késõbb meg is

említem neki, hehe.

- Gyönyörû vagy. Nem igaz? - próbál bókolni a velem szemben ülõ, protokollból mosolygok

a bókon, bár inkább az elbaltázott manõveren és hogy épp Ash tól kér önigazolást.

- Bûbájos, mint mindig. S mégis, ma este különösen elragadó - ez a hízelgés valahogy célba ér, a lelkem és a bens6m kicsit melegebb lesz tõle. De azért nem mutatok belõle semmit, csak

élvezem az érzések kavalkádját.

A rendelés leadás után már megy is dolgára. így minden feltûnés nélkül mustrálhatom. Többet kéne ilyen ruhákat húznia, formás hátsója igen szépen mutat ebben a passzosabb darabban.

Majdnem túlzottan bele is feledkezem a látványba, Norbika szavai rántanak vissza.

- Egészen impozáns ez a hely, ahhoz képest, hogy itt van.

- Na igen, nem a méret a lényeg. hanem, hogy mi hajtja, és mi van belül - kétértelmû

szavaim célba is érnek, elhallgat pár percre.

- A ház ajándéka kegyednek. Szabad töltenem? próbálkozásból jeles, kivitelezésbõl kettes alá, ülj le farkasom. Hiába vonyítasz  most a lyuk mellett.

-  De kérem, csak nem le akar itatni? Hiszen még van a poharamban! Több tapintatosságot, ha  kérhetnem - rakom is helyre kicsit, csak hogy érezze a törõdést.

- Természetesen. Elnézést - és már itt sincs. Kár, pedig igazán játszanék még vele. :P

- Ha nem haragszol megkeresem merre van a férfi mosdó - már megy is. Én aztán igazán nem haragszom, hogy végre kis szünet lep fel, fõleg, hogy az ordasom tûnik fel a kajákkal.

!

- Hát a kis boytoy merre jár? - kiélvezem a féltékenysége minden pillanatát, édes ilyenkor. Kényelmesen kortyolok az italomból, de azért megkapja az õszinte mosolyom is.

- Nem tudom, mirõl beszél, kérem. Az úriember épphogy...

- Az úriember itt is van. Köszönöm - és félbeszakít pofátlanul. Na jól van, így játszunk. Azt hiszed te viseled a gatyát öcsi? Rossz emberrel kezdtél, csak még nem tudsz róla, de segítek,

hogy rájöjj.

- Kérem. Jó étvágyat kívánok - igazi elegáns pincér, és még rá is tesz. Nem tagadom, hogy

tetszik, és elvesz a mérgem élébõl. De ezt majd késõbb megtárgyalom vele. Most itt ez a rágós falat, amit rágás után kiköpök.

- Páratlan az étel errefelé, lehet többször is eljövök - próbálkozik a burkolt célzásokkal. Ejj gyerek, ehhez hamarabb kéne felkelned.

- Szállítanak házhoz is, még hozzátok is az ajánlásommal együtt, nem kell, hogy fáradj -vigyorgok sakál módjára. Nyel egy nagyobbat, de más jelét nem adja, hogy feladná. Pár pillanat monoton evés után csak nekilendül megint.

- Nagyon szép ez a táj, és a lakosok is figyelemre méltóan kedvesek - villan egyet a szeme, értem én a célzást haver - már értem miért is szeretsz itt lakni. Nem gondoltál még rá, hogy más vidékeket is magadévá tégy?  - ennyi utalást egymaga összepakolt burkoltan, mégsem olyan ostoba, mint gondoltam. Bár lehet, hogy csak mázlija volt, és a tudatalattija okosabb.

- Jártam már a világ nagyon sok pontján és megismertem jópár más vidéket, viszont nem a tájék határozza meg, hogy ki és mi értékes. A legeldugottabb erdõben is rá lehet lelni a kincsre, míg a szemetet folyamatosan elém sodorja a szél - látszik rajta, hogy nem ilyen szítuációkhoz szokott, mintha gyomorszájba vágtam volna. A nyakán lassan dagadni kezd az ér, de igyekszik türtõztetni magát. Na lássuk mennyit bírsz még pojáca.

- Tudod sajnos sok ember a külcsínre megy, de belül meg rohad, és ez messzire bûzlik. De ezt az ostoba pénzhajhászok és presztízs majmok észre sem veszik - filozofálgatok, miközben figyelem, szinte hallom a benne elpattanó húrokat.

- A sok elkényeztetett rüfke már csak tudja, hisz nincs más dolguk, mint jó partit találni, ki oldalán embernek érezheti magát a kirakati bábú - szép visszavágás, csak nálam nem ér célba. Elmosolyodok és egy pillanatra az asztalon heverõ ételre pillantok. Kényelmesen a villámra 

veszem a következõ falatot és a számba veszem, majd megnyalom az ajkaim. Had érezzen pillanatnyi gyõzelmet, több úgyse adatik meg neki. Senki nem mondhatja, hogy nem dobok morzsát a szegényeknek.

- Nézõpont kérdése. Személy szerint szánalmasabbnak tartom a név mögé bújó oktalan oktondit, ki nem képes kitörni apja árnyékából és csak úgy érvényesülhet egy pillanatra, ha elvesz egy náluk tehetõsebbet ezzel megállítva és biztosítva a családi vagyon tudatlan kezelése miatti apadását - na itt pattant el magas frekvencián az utolsó végsõkig húzott húr.

Felpattan, mint akit seggbe szúrtak és vörösödõ képpel mered rám. Eszek még egy falatot és közben intek Ash felé.

- Egy ostoba tyúk sem beszélhet így velem! - ordítja magából kikelve. Felnézek rá komor tekintettel, egy nem létezõ nyálcseppet letörlök az arcomról, ekkor ér oda az õrangyalom is.

- Kérem a rendelést írja a számlámhoz, az úrnak pedig hívjon egy taxit - nézek a kis vörös felé nyugodt és kiszámított mozdulattal, jeges tekintettel.

- Ki tudom fizetni és majd én eldöntöm, hogy ki mikor és hogy megy haza, ahogy az rendjén van! - hangereje nem sokat változott, érzem, ahogy többen néznek ránk. Szemtanukban sem lesz hiány, igazolhatják, hogy én végig úrinõként viselkedtem. Nemesként fogom szétszakítani minden tekintélyét ennek a hólyagnak.

- Látom a kinézete jobban csalóka, mint az eddig hittem. Az öltöny mögé egy elkényeztetett fiúcska van bújtatva, aki nagyon messze áll a rangját, születését és családja színvonalát képviselõ Férfitól - kész is vagyok, szinte látom, ahogy a füst gomolyog a füleibõl, vérben forognak a szemei.

- Idefigyelj te szuka.. - ránt fel az asztaltól a bal kezemnél fogva, erõteljesen megszorítva. De eddig jut csak, mert a következõ pillanatban a nyakánál fogva a levegõben kapálózik a háta a falnak szorítva.

- Ezt megbánod te.. - hallom a halk morgást, ami Ash torkából tör fel. Az én hõsöm, aki megint megment. De gyorsan le kell állítanom mielõtt kibelezi ezt a szerencsétlen barmot.

- Engedj el te hitványhhhh.. cselédhhhgrhh.. - ennyi telik a nagy gazdag pasitól. Már lilul a feje, pedig csak alig két másodperc telt el. Odalépek az ordasom mellé, és a kezeire rakom az enyémet, a másikat az arcára teszem és magam felé fordítom.

- Engedd el, kérlek - lágyan csengenek a szavaim. Látom a lélektükreiben a vadállatot, és a

változást, ahogy találkozik a tekintetünk. Elengedi, a ficsúr meg a torkát szorongatva a földre csúszik.

- Ezt még megbánod te szennyes cseléd.. - és folytatná tovább, de nem hagyom.

- Most szedd innen a sátorfád, míg megteheted. Szaladj vissza oda, ahol ezt a visszataszító viselkedést elnézik - ellentmondást nem tûrõen mutatok az ajtó felé. Fel is tápászkodik és lassan elkotródik, miközben mormol valamit az orra alatt, de nem érdekel.

-  Ash! - hallom a visszafojtott dühtõl izzóan a fõpincér ajkai közül morzsolódni.

Megszorítom egy pillanatra a kezét bátorítóan, hátha kicsit tudok segíteni, hogy visszahûtse magát. Arrébb vonulnak, de már most tudom, hogy ki fogják rúgni ezért a tettéért, mégha jogosan is tette, amit. A szolgáltató iparban ez nem megengedett viselkedés, semmi esetben sem. A hátsó ajtón távozik köszönés nélkül. Megértem, bár kicsit rosszul esik. Na de akkor haladjunk is tovább, még le kell játszanom a szüleimmel is a meccset. Fredd engedelmesen vár a kocsival a krimó elõtt,.beszállok és már haladunk is a motorzajtól körbeölelve az

otthonomnak kikiáltott kõrengeteg felé.

Komoly arccal és sziklaszilárd magabiztossággal lépek be a bejárati ajtón a fogadó hall felé irányozva. Dadus arcára pillantva máris tudom, hogy komolyabb lesz ez a beszélgetés, mint gondoltam. Befordulva a szobába szembe találom magam a nyomorult ficsúrral. Csak a szemeimen cikázik át egy pillanatra a harag szikrája, de elnyomom. Jöhet az oly jól ismert és

tökéletesen jól begyakorolt szerepem.

- Julia, magyarázattal tartozol a viselkedésed miatt - förmed rám apám köszönés helyett.

- Ahogy óhajtod - nézek szigorúan, majd rávillantom a tekintetem a gyökérre. Hazai pályán akarsz legyûrni?! Oktondi bolond.

- Az udvarias, majd filozofikus-társalgást az úriembernek a nevelõje elfelejtette rendesen megtanítani. De segítek neki így utólag is. Semmiféle körülmények között nem megengedett, hogy az elme pallérozásának hiánya testi agresszió bármely formájába csapjon át. A pórnép és a csürhe eszköze eme puritán és szánalmas megoldás. Mikor a vacsora partnerem figyelmét erre felhívtam úgy gondolta, hogy egyike vagyok az alárendelt cselédjeinek és rángathat, mint egy olcsó fehérnépet - közben felhúzom a ruhám ujját, hogy szemléltessem a bizonyítékát szavaimnak. - Mint láthatja apám itt a bizonyítéka, hogy nem csak arcátlan, de faragatlan, udvariatlan és egyáltalán nem nemesi úriemberhez méltó viselkedése áldozata lettem. Ha az egyik pincér nem siet a segítségemre az állását kockára téve nem hiszem, hogy megállt volna ennyinél ez a vadember - az utolsó szónál halvány mosollyal az ajkamon gúnyos tekintettel nézek a hívatlan balfék szemébe, aki kacsát játszva kapkodja a levegõt.

- Hallja uram, hogy mennyire tiszteletlenül beszél velem a maga lánya? Nem tûrhetem, hogy egy nõ így beszéljen egy Millford örökössel, és.. - és elérte apám gyenge pontját szépen, ahogy akartam. A rangja alábecsülése és becsmérlése. Pápá lúzer.

- És maga szerint egy Wolfake kevesebbet ér egy Millfordnál? Jól értem? Ejj, fiatalember, apjával lesz mit megvitatnom eme találkozás alakulásáról. Menjen vissza a szülõi házba és tanuljon még, pallérozza az elméjét, és talán egyszer nem fogja így megszégyenítenie magát. Üdvözlöm nagyrabecsült szüleit - és meg is kapta az intést a kotródáshoz. Hamarabb kelj fel öcsi, ha velem akarsz packázni.

Nézem, ahogy a kastély életre kel, felbolydul, majd szép lassan elnyugszik újra, zsongásával belefulladva a fagyos hajnalba. Rövid úton térek vissza az enyéimhez, de sehol nem találom a helyem, nem kellemes a többiek társasága, hát kiszakítom magam.

Minden ösztönöm lök vissza Juliához, úgyhogy hallgatok rájuk. A jeges levegõ a tüdõmbe mar, ám szívesen fogadom az érzést; azt suttogja, élek.

Ha nem lenne magával elfoglalva a birtok, akkor csodájára járhattak volna egy ereszcsatornán felfelé mászó, vacogó alaknak. Ha nem lettem volna az igyekezetemmel elfoglalva bugyután, akkor most nem kéne megfagynom. Kopogok a jól ismert ablaküvegen, hiszen látom a kívánt alakot is mögötte.. pontosabban csak sejtem a takarókupac alatt. Semmi válasz.

Mit is hittem? Bizonyára az elsõ adandó alkalommal eldõlt, hogy kipihenje magát. Õszintén szólva, megértem.

Mindazonáltal én most itt akarok lenni, vele.

Keserûen felvonyítok a makacsul dagadó Holdra és változtatok alkatomon – az emberi ugyanis aligha bírná ki a ráérõsen bekúszó mínuszokat.

Lassan Holdtölte. Idén az utolsóelõtti. Errõl is beszélnem kéne Vele, vagy csak egyszerûen elkerülni a macerás idõszakban.

Hirtelen kicsattan az ablak és egynéhány mély lélegzet után Julia hangját hallom.

- Csodálom, hogy még nem fagytál meg – felém pislant, felsóhajt, majd ellép, hogy beengedjen, hát élek a lehetõséggel, és immár teljes emberként didergek tovább. Hogy egyszer sem kapott eddig szívrohamon a kaptáros zombiktól ezerszer ocsmányabb kinézetemtõl…?

- Gyere be, mielõtt jégkaparóval sem lehet majd levakarni a tetõrõl!  – oktat még, de én csak végtelen hálával hallgatok és fogadom el a felajánlott teát.

- Miért vagy ennyire hülye? – Ah, valakinek az ágyába borsót raktak, úgy veszem észre.  Sietõs visszavonulását nem rovom fel neki, csak becsukom magunk mögött az ablakot, felhajtom a maradék teám, a fotelba dobom a ruháim, hogy csak a póló és fehérnemû marad, és bekecmergek mellé.

Reszketõ teste hamar megtalálja az enyémet és készséggel leszek ölelõ támasza, egy lágy puszit is elejtek, félve, nehogy sok legyek, de csak halkan motyogni kezd.

- Tényleg eljöttél értem.. – Óh, ha tudnád. Ez a legkevesebb, Lia…

- Bármikor Gyönyörûm – mormogom és húzom magamhoz, amitõl ugyan nem olvadunk össze, de nagyjából csak ennyi érzetet kelt, mivel alapvetõen nem fokozható mértékben simul már így is hozzám.

Érzem, ahogy ellazul, hogy légzése lelassul és állandósul, hogy szíve nyugodtan kezd verni, hogy teste leadja az izgalmat és felmelegszik, kényelmesen mocorogva át magát az ábrándok világába. Lassan nyom el az álom, makacson ragaszkodva a pihenés kényszeréhez, pedig inkább tartanám õt egész este éberen, megnyugtatni, ha gonosz szellemek látogatják álmában.

Jelenések nélküli órák jönnek, amit a kótyagos reggel bizonytalan fényeiben derengõ tapintás szakít meg; Julia érintése, figyelme. Pár másodpercig tétovázik, meleg tenyerét az arcomon érzem, játszadozó ujját ajkaimon, pillantását rajtam.

Arisztokratikusra formált, angyali arcát pásztázom, de nem mozdítja telt ajkait szóra, csupán rám hajol, hogy megcsókoljon. És Óhhhohargtd, istenemre, ez a legédesebb, amit életemben éreztem! Puha ajkainak megadom a viszonzás táncát és belemozdulok a csókba, belesimítok hosszú, selymes hajába bal kezemmel (merthogy a jobbon félig fekszik), végül nyakán, a füle mögött állapodik meg. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat, elhagyjanak hamvas ajkai, de természetesen ennek is meg kell történnie… És Gaia szent nevére, ennél szebb dologgal nem is lehetne kezdeni a napot. Nem bírom, de nem is akarom visszatartani a vigyort, ami lassan az arcomra kúszik.

- Jó reggelt. – súgja még, és egyre jobban elveszek benne. Valaki csípjen meg, mert igencsak nehéz elhinni, hogy ez a valóság!

És ekkor ront be az Urszula mód megtermett dada „no igen, ez már inkább a valóság” mondatja bennem egy pánikoló hang, aki épp úgy készül a korábbi fenyegetés beváltására, mint a puszta testem. Talán kicsit késõn rebbentünk szét, és most lesz repülõ farkas is, de repüljek ezerszer, száz ilyen pillanatért…

- Köszönöm, hogy sérülés mentesen visszahoztad Liát – én… Eh?

- Bármikor? – Bizonytalankodom, de azt hiszem, értem. Végtére is megkért rá. Nyelek egy nagyot, le minden feszültséget, hisz’ szemmel láthatóan szükségtelen.

- Tudtam, hogy itt leszel, hoztam neked is enni – mutat a tálcára, majd sarkon fordul és határozott léptekkel indul ki.

- de ha nem viselkedsz, még mindig az ablakon foglak kidobni! – Biztos vagyok benne, hogy beváltja szavait, és, bár készakarva biztosan nem ártanék a kisasszonyának, a komor félelem gyomron ragad egy pillanatra. Magyarázatért fordulok házigazdám felé, hogy mégis mi volt ez, de õ csak visszafogott mosollyal válaszol.

- Nani nem sokszor változtat a véleményén, lény büszke magadra. – Közénk rakja az emlegetett, megrakott reggelis tálcát és egy „jóétvágyat” kíséretében falatozni kezd. Megnyugtató látni, hogy van étvágya.

- Jó étvágyat – vigyorgom és rávetem magam a kajára, ami aligha késleltetett kuncogást vált ki.

 - Valaki farkas éhes lehet. – És még örül is a fejének, beszarok! Szemforgatással jelzem az ötcsillagos poént, szorgalmas rágással próbálok teret adni a beszédnek.

- Telihold lesz este, nem tehetek róla. – motyogom szégyenlõsen, mire csak felkacag.

 - És szõrös, hegyes farkas fülek, komolyan? Mint az Inuyashában! – és már szerintem semmivel sem lehetne levakarni arcáról a mosolyt, hangjából a kacagást. Édes így is, bármi ihleti...

- Ha-ha! Kíváncsi vagyok, Te mennyire tudnád kontrollálni magad a helyemben – morgom és lapítom a fejemhez a füleimet. Rühellem ezt az idõszakot. A legrosszabb érzés valaha, mikor csak nehézkesen, ha egyáltalán tudom magam irányítani.

Lassan abbahagyja a kacérkodást a dologgal és érdeklõdõ hangnembe váltva kérdez, közben pedig vizslató tekintete sosem hagy el.

 - Ilyenkor az emberiek.. azok is..? – A békés reggeli ötletérõl lemondva sóhajtok és hajolok közelebb.

- nincsenek azok ilyenkor, nem lehet egyszerre két pár fülem. Fogd csak meg! - bíztatom félpillanatnyi bizonytalanság után, õ pedig bizalmasan simít rajtuk végig. Halk, önkéntelen morgás hagyja el a torkom, amikor futólag megvakarja õket a tövüknél.

Elkapja a kezét, én pedig fel a fejemet, és szabadkoznék, de az általam riadtra számolt arc helyett önelégültség és magabiztosság sugárzik belõle.

 - Csak.. ilyenkor sokkal erõsebb a farkas bennem, sokkal dominánsabbak az ösztöneim. Lehet, hogy nem kéne itt maradnom. – motyogom és egy pohárért nyúlok.

 - Hát biztosan nem fogom hagyni, hogy egész este a Holdat vonyítsd az ablakomból, ordas koma.

 - Figyelmeztetem, kisasszony, igen vékony jégen táncol! – Fenyegetésnek gyenge, de a hallgatáshoz képest épp elég.

 - Ujjuj, no mi lesz, harapsz is? Hozom ám a doktor bácsit és beolt veszettség ellen! Vagy legyen inkább szájkosár? – Az utolsó dolog, amit lát, az egy párna, ami fénysebesen az arcához közelít.

Gyenge sikkantása hahotába torkollik, amint elkezdem csikizni, de nem adja fel, tekergõzik, mintha lenne esélye – na jóóóó, adok neki kicsit, és kellemes meglepetéssel forgatja a legelhanyagolhatóbb lehetõségeit ellenem.

Így alakul, hogy már én vagyok alatta; az ölem felett terpeszkedve, kócos - zilált hajjal vigyorgunk egymásra, mint két idióta.

Várjunk csak.

Hogy micsoda?

Elhessegetem a fejembõl a gondolatot, felülök hozzá, derekán átfonom a kezeim, hogy közelebb húzhassam és felnézek rá, ártatlan szemeibe, majd szájára. Bármennyire is szeretnék, feljebb nyújtózni nem tudok, viszont õ készséggel lehajol hozzám, hogy megcsókolhassam, a kínálkozó lehetõséget megragadva pedig hívogató alsó ajkába harapok.

Halk nyögés után hajol el, arca kipirult kissé, de az eddig is rá jellemzõ, talán szigorúan belénevelt önkontroll megmutatja magát.

 - Uh.. én.. én most…

 - Én megyek. – Veszem át a történések fonalát; nehogy már õ akarjon megpattanni, végtére is, ez az õ háza, és én mentem túl messzire.

Abban a pillanatban, hogy ügyetlenül lekászálódik rólam, én pedig az ágyból kifele, kivágódik az ajtó és ismét a dadus alakja uralja a teret.

 - Lia, kincsem, a szüleidnek vendégük van. Szeretnék, ha lemennél. Öt perc múlva visszajövök, addig-

 - A kóbor eb kiteszi magát az ablakon – mondom vigyorogva – csak még felkapom a cuccaim – s meg is indulok értük.

Ajtócsukódás, zavart torokköszörülés, pedig gyorsan öltözöm.

 - Késõbb még beszélünk. – búcsúzom, s még egy puszit dobok, hogy aztán nem túl elegánsan, de az ajtón távozzam.

Épp a kasszánál tartanék a falu egyetlen nagy boltjában, mikor megcsörren a telefonom, hát félreállok. Gibó az.

„Jó reggelt, kis hõs! Hív a haza!” csacsogja, majd egyetlen pillanatnyi szünet után a tárgyra tér „Figyelj, kéne beugrós mára az étterembe. Van kedved jönni?” Egyeztetünk úgy nagyjából további egy percben a részletekrõl, és egy munkával gazdagabban indulok újra, fizetni. Csak pár apróság, ami az Odúba kellhet.

A mûszak, ha mondhatjuk így, korán kezdõdik; kettõkor már benn feszítek. Ez sok embernek furcsa lehet, de mifelénk apró települések vannak, kevés olyan emberrel, aki megengedheti magának az éttermek látogatását, különösképp egy ehhez hasonlóan sok csillagosét.

Az felszolgáló egyenruha is pont ehhez dívik: fekete nadrág és mellény, csokornyakkendõ, a derekunkra kötött… kendõ?, hófehér ing. Igazán impozáns.

A munka maga elég fárasztó. Természetesen rohangálni, hajlongani, de leginkább folyamatos figyelem a követelmény. És ez a hatalmas koncentráció, ami nekem nagyon is jól jön ilyen holdciklusokkor. Ott lenni agyban, nem elengedni magam. Így könnyen ember maradhatok. Hogy a fizetés (plusz jatt) mennyire éri meg, nos… maradjunk a nagyon-nál.

Tehát. Három asztal jut rám, magas elvárások, de ez így van jól – míg meg nem érkezik az egyik asztalomat hat órára lefoglaló párocska. Mert az Armani öltönyös, pimaszképû ficsúr mellett ott lejt Julia karmazsin ruhában.

A legbájosabb mosollyal igyekszem követni a protokollt, igyekszem. De hát nem megy mindig az. Helymutatás,kéremakabátjukat,elõtteinnivalamit,szabadazétlapot,aséfajánlata. Tán’ még levegõt is csak egyszer vettem, mikor is mézbarna szemek mértek végig és jutalmaztak egy pimasz kacsintással. Ehhm, lehet, hogy egy kicsit még zavarban is vagyok.

Gyors kiszolgálással igyekszem sürgetni a kellemetlen helyzetet, de az igencsak lassan múlik el.

 - Gyönyörû vagy. – próbálkozik a srác, meg majdnem kiüti az italt a kezembõl szervírozás közben. – Nem igaz?

Heh. Megerõsítést? Tõlem, öcskös?

 - Bûbájos, mint mindig. - mosolygom pimaszul Julia kihívó arcocskájába – S mégis, ma este különösen elragadó.

A két pohár, ez úttal probléma nélküli kiosztása után megkérdem, hozhatok-e még valamit, ám csupán a rendelés érkezik. Így is jó.

A konyhába menet érzem magamon Lia pillantásának súlyát, hallom, hogy valamit morog a társaságának. Vörös ajkai túl soká babonáztak meg – az az egyetlen pillanat is roppant kellemetlen volt. Hajamba túrok és mély levegõt veszek, mielõtt belököm az ajtót és továbbítom a kérelmeket, s újabb itallal indulok meg.

 - A ház ajándéka kegyednek. – fordítom a vörös habzóbort Wolfake kisasszonyka felé, hisz’ kinek nyalizzanak itt, ha nem a környék javát birtokló család örökösének. – Szabad töltenem?

 - De kérem, csak nem le akar itatni? - kacagja – Hiszen még van a poharamban! Több tapintatosságot, ha kérhetem! – teremt le, amolyan játékból. Fél perc alatt letörölném én azt a pimasz önelégültséget az arcáról, ha kettesben lehetnénk… igazán csak pár csók kell hozzá és…

Mármint.

 - Természetesen. Elnézést. – És már kotródok is. Úgy számolom, hogy még egy ilyen szarvas hiba, és repülhetek kifele a személyzeti ajtón.

Az elõétel felszolgálásakor egyedül találom a kis barátosnémet, úgyhogy a tálalás közben kicsit merészebben kezdek beszélgetni vele.

 - Hát a kis boytoy merre jár? – pimaszkodom, de egy cöhh azért még elér. Ha a féltékenység volt a cél, iciri-picirit azért betalált. A lesajnálónak látszani akaró pillantás megvan, de az õszinte mosoly is a szája sarkában, mikor kortyol egyet, amolyan ráérõs eleganciával.

 - Nem tudom, mirõl beszél, kérem. Az úriember épphogy…

 - Az úriember itt is van. Köszönöm. – szakítja félbe a ficsúr és helyet foglalva igazgatja meg kézelõjét. Jézus. Ennél még én is jobb pasi vagyok.

 - Kérem. – simítok végig a mellényemen, kicsit meghúzgálom az alját amolyan megnyerõ formán – Jó étvágyat kívánok. – s egy fejbiccentéssel ott is hagyom õket.

Ez a három nap rémálmos mélabú káoszban telt szinte észrevétlenül, az árnyékok mocskos kavalkádja teljesen magába forgatott és csak most engedett el egy kis szusszanásnyi idõre. Érzem, ahogy a kemény posztó dörzsöli a puha bõröm, a szíjaim vágják a húsom. Elönt a páni félelem, mikor ráeszmélek, hogy kiszolgáltatott állapotomat kihasználva átöltöztetett. Ezt biztosan tudom, de amit nem tudok az a félelmetesebb. Nagyon remélem, hogy semmit nem csinált velem ez az elmeroggyant. Tekintetemben látható lehet az érzelmeim vihara, mert felröhög gúnyosan.

- Ne félj kis törékeny virágocskám, nem leszel terhes - vihog, mint egy elrontott fakutya, én meg rázni kezdem a láncaim.

- Te undorító mocsadék.. - szûröm a fogaim között miközben abbahagyom az értelmetlen hadakozást az ágy csápjaival.

- Ash lemaradt, elsõnek én érintettem a tested.. - nyitva hagyja a mondatot sokat sejtetõen, és nagyon remélem és imádkozok, hogy ez ne azt jelentse amire gondolok. Már nyitom a számat a válaszra és szidalmakra, de nem jutok el addig. A világ egyre lassabb és nyúlósabb lesz. Látom, ahogy mozog a szája, de nem értem mit mond, a kép is egyre bizarabb formákat vesz fel. Még a gondolataim is belassulnak. Érzem, ahogy valami nyálas az arcomhoz ér, de nem tudom elkapni a fejem, csak a szemeim tudom oda fordítani, és nagyon - nagyon lassan esik le, hogy egy csókot nyomott az arcomra, majd végignyalt a területen. Blõe, lomhán bukfencezik egyet a gyomrom eme felfedezésre. A füleimben hosszasan cseng a nevetése miközben visszazuhanok teljesen a párnámra. Ez a leves sem éppen egyszerû gomba leves volt. A szoba falai hol annyira közel pofátlankodnak, hogy szinte nem kapok levegõt a nyomásuktól, hol pedig elszöknek messze - messze, és fáj a hiányuk. A sarokban lévõ árnyak vékony karjai felém kapnak, ujjaik az ágyam alját kapargatják. Arcuk csak néha vált át annak a némbernek a vonásaira. De Ash sehol sincs, mikor tényleg szükségem lenne rá cserben hagy, nem jön el, hiába várom szinte remegve. Hozzá akarok bújni és vele lenni, õ megvéd. De nincs itt, nem oltalmaz, biztos szórakozik valahol. Áh a fene vinné el ezt az egészet, ezek a dolgok tornádóként kavarognak bennem. De ellen kell állnom, mert ha hagyom, hogy elsodorjon biztos elvesztem a józan eszem. Koncentrálj Lia, te ennél okosabb és makacsabb vagy. Küzdj az ég áldjon meg, ahogy Nani mondaná, a harcos sosem hátrál, kivár és végez az áldozatával. És egy jó harcos nem a nyers erejével gyõz, hanem az eszével. Behunyom a szemeim, de egybõl kipattannak, legalábbis én úgy érzem, mikor ajkaimon megérzem azt a félreismerhetetlenül puha ajkakat, az ereimben felszikrázó vágyat. De amint fény jut az íriszeimbe úgy tûnik el eme álom is.

Nem tudom mennyi idõ telt el, mikor tisztulni kezd a fortyogó lávafolyam a szemeim elõtt, de még mindig úgy érzem magam, mint egy narkót legelt nyúl. Fogva tartóm ott sündörög körülöttem, dörzsöli a kezeit és magabiztos vigyor lengi körbe a fejét. Lassan mozdítom a fejem és fókuszálok, legalábbis próbálkozok vele.

- Na mennyire kedvesebb és kezesebb vagy nyuszikám, ezt már szeretem - beletúr a hajamba és maga felé fordítja a fejem. A lendülettõl kicsit megdõlök felé. A kellemetlen szagától és közelségének szörnyûségétõl eltekintve pozitív, hogy erõlködés és feltûnés nélkül megtudom, hogy szabadok a tagjaim. Bár az erõt nem érzem magamban, de a tudat már segít.

- Olyan csodaszép csajom van, aki nyáladzik értem - és röhög a saját ostoba poénján. Fizikailag fáj, hogy nem forgathatom meg a szemeim, és nem hányhatom le. Nem fedhetem fel magam, hogy gyorsabban javulok, mint azt õ várta. A mesterséges fényben sajnos egyre több részletét látom tisztán, és undorodom. Ha ezt túlélem beszédem lesz pár emberrel, elsõnek is a Vörös lesz seggbe rúgva, hogy ennyire érdeklem, hagy egy ilyen õrült játékának. Végigcikázik bennem az érzés, hogy vajon tényleg csak ennyit számítottam neki? De közben a másik énem meg arcoskodik, hogy meg fog menteni. Az amúgy sem egyszerû helyzetemen egyáltalán nem segít, hogy ezek itt bent egymásnak ugranak. Ezt nem, ezt már nem, ezt nem bírom ki. Hátra húzom a fejem és lendületbõl lefejelem, hallom, ahogy törik az orra és érzem, ahogy a meleg vére az arcomra fröccsen. Ellököm amennyire csak tudom és nagy lendülettel elindulok. Vagyis csak indulnék, mert a lábaim nem igazán mozognak.

- Ezt beszívtad aranyom, lehet, hogy tisztultál, de az anyag még benned van - újra egy rongy kerül az orrom alá, és hiába kapadozom visszacsúszom az eddiginél színesebbe ugyanolyan nyúlós világba. Nem tudom mi történt meg és mi az amit csak az elmém szült. Hagyom kicsit, hogy szárnyaira vegyen a könnyed lebegés, addig sem kell foglalkoznom a testem helyzetével.

Tompa reccsenés vonja magára a figyelmem. Sötét van, nem látom mást csak úszó fekete pacákat. Lecsukom a szemeim, ha tovább nézem még elhányom magam. Nyugi kislány, ezt is megúszod valahogy.

- Julia - kúszik egy ismerõs hang a fülembe. Nem hiszek neki, túl szép lenne, hogy igaz legyen. Tovább fekszem nyugodtan és mozdulatlanul.

- Hé, Julia. Julia, itt vagyok, ébredj - túl sokszor hallom a nevem, beakadt valakinek valami vagy mi van?! Fura egy árnyék elevenedik most meg, majd megunja ez is.

- Itt vagyok, Julia, eljöttem érted... - lány és féltõ érintés simít végig az arcomon. Meglehet, hogy változnak a dolgok? Kinyitom a szemeim és pislogok, hogy tisztuljon a kép. Egészen Ash szerû ez a hallucináció. Egyre ügyesebben képzelgek.

- Nocsak, az Ördög néha szentírást idéz... - vetem oda tompán és félvállról.

- Te pedig Shakespeare - t - egy mosolygó, de mégis könnyezõ Vörös. Érdekes egy képet fest elém az agyam.

- Gyere, el kell mennünk innen - és mát vonszolna is magával. Eleven álom azt meg kell hagyni, de nem segítek neki. Zsibbadok mindenhol, nem érzem rendesen a testem és még hurcibálna is, na még mit nem. A végén megint kiderül, hogy az a rühös dög akar smacizni velem. Ha tényleg így lesz akkor szájba hányom, ezt már most eldöntöttem.

- Julia, ssh, figyelj rám, kérlek - odaadóan és gyengéden bánik velem, milyen jó is lenne ha igaz lenne.

- Tudom, hogy nem voltam elég gyors, hogy nem voltam itt korábban, de...

- Nem voltál itt. Épp ez az... nem voltál itt... most miért lennél? - vádaskodok lassan és kimérten. De nincs idõm többre, szélesedett a paletta. Ez a cucc nem tudom mi lehet amit adott az ordas ribanc, de tuti nem egyszerû fû az biztos. Még két szereplõ, még két gonosz farkas egy jó ellen. Na én sem jóféle meséken nõttem fel úgy érzem.

- Nem voltál itt, most miért lennél? - a szavaim visszhangoznak torzult hangon. Na legalább az észt azt nem osztottam túl azon a részlegen.

- Puer? - persze ki más is lehetne, én sem színezem túl Piroska és a farkas mesét. Hagy a farkasom sziluettje lecsúszni a földre. A hideg érintés a talpaimon és a tenyereimen elkezdi tisztítani kicsit a képet.

- Takarodjatok az utamból! - ordít elõttem a maszat. Nem ijednek meg tõle, csak egy tompa puffanás a reakció.

- Uh..

- Hagyd a francba, csak tûzzünk el innen, kezd rohadtul fájni a fejem - pislogok csak, és a morcosodó hasamra összpontosítok. De nem sokáig, mert a farkasom elém guggol hirtelen.

- Gyere, felvesszük ezeket, aztán hazamegyünk, mit szólsz? - mint egy gyerekhez úgy beszél, ez idegesít.

- Haza? - összezavarodtam. - Te nem haza viszel! - megszorítom a vállánál, csak hogy érezzem tényleg itt van - e.

- Igen, haza viszlek, megyünk a dadushoz, jó? - elhiszem neki és nekiállok lassan öltözni. Nem érdekel, hogy lát, vagy csak leskelõdik, egydül öltözöm. Egyre jobban kezd tisztulni a fejem, de még mindig kótyagos és bizonytalan minden.

- Csukd be a szád és menjünk, mielõtt elhiszem, hogy tényleg eljöttél értem - indulok neki miközben mormogom a szavakat. De ha tényleg itt van, akkor megérdemli.

- Ah, um, jövök! - bár ennek a képzeletbeli példánynak is megvan a maga bugyuta bája, azért még nem hiszek teljesen a tündér mesében. Ahogy haladunk egyre inkább kezd tisztulni a kép, a hideg levegõ kócolja a hajam, vörösíti az arcom és gyógyítólag ûzi ki belõlem a kábultságot. A bejárathoz érve Ash-el már sokkal élénkebben hadakozok, bár a régi valómhoz képest még gyerekként. A dzsekije rám terítve körbeölel, megtelik az orrom az illatával, beleburkolózom és élvezem a biztonságot. Nem szólok egy szót sem, kavarog a fejem, a gondolataim és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy miket hallucinálok, így inkább biztosra megyek. Eszembe sem jut, hogy eme meleg ruhadarabját visszaadjam neki, ez az egyetlen biztos pontom most.

A kapun befelé haladva érzem magamon a tekintetét, de képtelen vagyok reagálni bármit is. Hagyom, hogy vezessenek egészen be a szobámba. Az otthon szagú kabátot még mindig magamon tartom, valahogy most nem akaródzik bízni senkiben sem. Kizavarok mindenkit és lefekszem az ágyamra beburkolózva ebbe a textildarabba. De nem maradhatok sokáig,

Nani forró ölelése és jelenléte semmivel sem összekeverhetõ, belefurakszom karjaiba és elkezdenek némán szökni a könnyeim.

- Már semmi baj, itthon vagy és én megvédelek mindenkitõl kicsi Liám - felszakadnak az érzéseim, a fejem nagyjából kitisztult, testem is én irányítom már teljesen. De mégsem tudok jópár percig elszakadni dadusom ölébõl.

- Figyelj rám most drága kicsim, ez most nagyon fontos. Meg kell vizsgálnia a doktornak..

- Neeem, nem akarom.. - szipogok félbeszakítva õt.

- Tudom drágám, tudom. De kérlek szépen az én kedvemért engedd meg neki, ígérem gyorsan fog végezni, és hogy ha kicsit is bánt kidobom az ablakon - összehúzza a szemöldökét, mikor a fenyegetés részhez ér, rettentõen ijesztõ így, de pont ezért tudom, hogy õ bármikor és bármitõl megvédene. Így hát bizonytalanul bólintok és hagyom, hogy a doki kezelésbe vegyen.

Ezer szerencséje, hogy tényleg gyorsan végez, és csak egy szurit kapok. Igaz öt perc múlva meghozza ez az egy is az igazi sokkot. Visszaránt a pulzáló, hangos, gyors valóságba élesen. Pislogni van csak erõm, hagyom, hogy a testem és az elmém felzárkózzon ehhez a világhoz. De azért még tisztán hallom, hogy a szüleimnek és velük együtt a Dadusnak is elmondja, hogy nem történt semmi komoly bajom, még kiszáradni sem száradtam ki. Csak bekábszereztek, és idõ míg újra minden a helyére kerül. Na meg még mindig érintetlen vagyok. Ennél a résznél szakad fel mindnyájukban a megkönnyebbült sóhaj, mintha épp most rántottak volna vissza a szakadékból. Eldõlök az ágyamban és a fejemre húzom a takarom, alatta meg összekucorodok, Ash kabátját pedig a párnám alá gyûröm. Túl fényes és hangos most minden.

- Daduuus.. - nyögöm halkan, de nem kell neki több, máris ott van mellettem és hallgat. Nem bont ki és nem is szól, mégis érzem.

- Kérlek, csinálj nekem levest.. - szinte látom magam elõtt, ahogy elmosolyodik. Megcirógatja a vállam a takarón keresztül.

- Máris csinálom drágaságom - határozott léptekkel szeli át a szobám és kitessékel mindenkit. Végre csend lesz az úr. Élvezem is pár percig, de aztán már kezd nyomasztó lenni. Kuporgok még kicsit, mikor megcsap az - az isteni illat. Kikászálódok és egy hatalmas mosollyal találom szembe magam a frissen gõzölgõ tányér levesem mellett. Nani arcára nyomok egy hatalmas puszit, majd neki is esek a levesnek. Miután kivégeztem a sárgán gyöngyözõ csodát a testem úgy dönt most pihenünk. Laposan kezdek pislogni Dadusra, megcirógatja az arcom és hagyja, hogy eldõljek. Lekapcsolja a villanyt, ahogy elalszom.

- ASH!

Nem tudom mennyi idõ telhetett el, de a saját verejtékemben úszva ébredek zihálva. Pánikolva kapkodom a tekintetem, nem tudom hirtelen hol is vagyok. Felkelek és az ablakhoz lépek, kitárom szélesre, úgy érzem nem kapok levegõt. Pár mély lélegzetet veszek, hagyom had járjon át a fagyos levegõ.

- Csodálom, hogy még nem fagytál meg - oldalra pislogok a félig bundában kucorgó alakra. Veszek egy utolsó nagy levegõt és ellépek az ablaktól.

- Gyere be mielõtt jégkaparóval sem lehet majd levakarni a tetõrõl - még meleg a tea a termoszban amit a levesem mellé kaptam. Amint bekászálódott a kezébe nyomom és ráterítem az egyik takarom.

- Miért vagy ennyire hülye? - nézek rá kérdõn, de csak a fogai vacognak válaszként. Nincs most erõm hozzá, hogy sziklakeménységem látszatát ilyen sokáig fenntartsam, bebújok az ágyamba és összekucorodok. Nem várom meg és nem is kérem, hogy bármit csináljon. Lehunyom a szemeim és igyekszem kontrollálni a testem remegését. Ez a rémálom nem segített a lelki békém visszanyerésében. Olyan természetes módon csusszan be mellém az ágyba, hogy elfelejtek megrökönyödni. Nem gondolkozom, ösztönösen hozzá bújok és élvezem az illatát, testének melegét, és karjai óvó ölelését. Kapok egy puszit a fejem búbjára miközben egy pillanatra sem enged el.

- Tényleg eljöttél értem.. - suttogva beszélek.

- Bármikor Gyönyörûm - közelebb húz magához, pedig azt hittem, hogy ez nem lehetséges. Izmaim ellazulnak és nem kell sok idõ az álom is a szárnyaira vesz. Könnyed és szép képek kúsznak a szemeim elé. Rég éreztem magam ennyire biztonságban.

Az ébredés könnyedén és kipihenve ér. Ahgyo kinyitom a szemeim az a csodaszép arc köszön vissza rám. Szívem gyorsabban kezd el verni, és bizseregni kezd a gyomrom tájékán. Nagyon furcsa érzések kerítenek hatalmukba. De ez mégis valahogy nagyon is jólesõen tölt el. Most már teljesen tiszta a fejem, és ahogy az elmúlt napok eseményeire gondolok elönt a kétség, a bizonytalanság és a frusztráció. Az események emlékképeit csak homályosan és nagyon színes, abszurd film mozaik kockáiként tudom felidézni. Mintha csak egy pocsék éjszakai mûvészfilm rendezõi változatát kellett volna ébren végigszenvednem. Átölelem és hozzábújok a Vöröshöz, és elemezgetni kezdem a foszlányokat.

A nap még csak most kezd el az ablakon bekukucskálni, óvatosan, mintha félne attól mit is láthat idebent. Pedig semmi oka erre. Nem tudom mennyit aludhatott ez elõtt Ash, de most úgy durmol mintha vagy 4 napja nem aludt volna egy szemhunyásnyit sem. Bár lehet mindig így kidõlve horpaszt. Nem is tudom, sok mindent nem tudok még róla. De a lényeget tudom, aggódott és eljött értem, megkeresett és kiszabadított. Megcirógatom az arcát puhán, az egyik kósza tincsét a füle mögé terelgetem. Kótyagosan és tompa tekintettel találom szembe magam résznyire nyílt szemein keresztül. Egy pillanatra belefeledkezek lélektükreinek ragyogó szépségébe, közelsége magával ragad. Tenyerem arcára siklik, hüvelyk ujjammal végigcirógatok alsó ajkán, miközben tekintetem az övébe fúrom. Észrevétlen arasznyi távolságra kerülünk egymástól, ajkaimon érzem forró leheletét. Bezárom a köztünk lévõ távolságot, megcsókolom puhán, vágyakozva, de bizonytalanul, csendesen és visszafogottan. Mikor visszacsókol mintha áram rázna meg, a vérem dobolni kezd a füleimben, gyomromban mintha a kisülések csapkodnának. Soha nem éreztem ilyen fantasztikus dolgot. Mikor újra távolság kerül közénk kutatok a pillantása után, és megpróbálom kiolvasni vajon mi zajlódhat le benne. Halványan elmosolyodok mikor meglátom, hogy vigyorog elvarázsoltan és olyan különleges fény lobog a tekintetében.

- Jó reggel - súgom neki, de a szemeim nem veszem le róla, képtelen vagyok más felé nézni. De ez nem tart sokáig, mert nyílik az ajtóm és Nani lépe be. Farkasom tekintetében látom a páni félelmet megcsillanni. Dadusom nagy lendülettel közelít felénk, kicsit megijedek én is, hogy most tényleg kivágja az ablakon Ash-t. Lerakja a megpakolt tálcát és vehemensen védelmezõm elé lép nagyon is közel. Már épp szóra nyitnám a szám, de megelõz.

- Köszönöm, hogy sérülés mentesen visszahoztad Liát - harsányságát meghazudtoló szerénységgel, de annál is komolyabb tekintettel intézi a szavakat Ash felé.

- Bármikor - én meg csak nézem a jelenetet.

- Tudtam, hogy itt leszel, hoztam neked is enni - ezzel sarkon fordul és az ajtó felé veszi az irányt.

- De ha nem viselkedsz még mindig az ablakon foglak kidobni - visszafordul az ajtóból és olyan vasszigorral csak végig ezzel a mondatával, hogy látom megborzongani a kedves kis ordast. Enyhén nyitott szájjal néz rám kérdõn.

- Nani nem sokszor változtat a véleményén, lény büszke magadra - mosolygok szelíden, majd fordulok is a tálca felé és közénk az ágyra rakom.

- Jó étvágyat! - és nyúlok a sonka felé.

 - Egy gonddal kevesebb, másik gonddal több - mosolyodik el keserû ábrázattal Julia, miután elértük a többé-kevésbé telekhatárt.

Aztán megcsókol.

Megcsókol és én felrobbanok; nem hagy idõt egyszerûen másra, csak cselekedik, én pedig mit nem adnék, ha tovább tartana puha ajkainak érintése, ez a bizalmas közelség, az érezhetõ vonzalom. De eltávolodik, pár pillanatig a szemeimbe néz még, majd egyszerû szavakkal búcsúzik, s már indul is.

Indul, én pedig nézem, döbbenten, némán.

Lassan kúszik a vigyor az arcomra, de túl soká nem is marad ott, hisz' nem egyszerû dolgom van. Beletúrok a hajamba, kifésülöm ujjaimmal homlokomból az oda pofátlankodó tincseket végsõ tehetetlenségemben. Megbizonyosodom egy utolsó pillantással, hogy Juliát már eltakarja elõlem az erdõ, és visszaindulok az Odúba.

Puer karba font kézzel, vert kutya ábrázattal áll a bejáratnál, nyilvánvalóan nagy feddést kaphatott, míg távol voltunk. Talán vár tõlem valamit, de csak egy futó pillantást kap tõlem, most a fõnökkel van dolgom.

Benn a konyhában már nincs a nappalira jellemzõ feszültségbõl semmi, csak a susmusolás hallatszik be, de mindazt figyelmen kívül hagyva telepedek a pulthoz, amire Grankubwa támaszkodik. Méltóságteljes alakja kissé megrogyott, de ereje cseppet sem.

 - Meg kell válogatnunk a fajtánkat, és neked különösen nagy dolgod lesz ebben. - morogja, majd egy széles mozdulattal a padlásra vezetõ lépcsõsor felé int, én pedig engedelmesen felindulok.

 - Azt akarom, hogy vidd el a fiamat innen pár napra. Amúgy is erre van szükség, és egy-két ledolgozott óra bére sem árt a családnak - folytatja súlyos pillantást vetve rám, majd koppant egyet a javasasszony ajtaján.

Míg várjuk a választ, emésztem a szavait, bár nem hagy soká tépelõdni.

 - Nem rossz kölyök..

 - Nem, de rossz társaság környékezi a még kibontakozó hatalmát, nekem pedig eszem ágában sincs végignézni, ahogy magukkal rántják. - A félbeszakítás nem szükségszerû, de hallgatok, s közben megszabadítanak egyetlen, már reggel óta felesleges kötésemtõl.

 - Naomi Staadnak késõn érõ almái vannak, biztos kell, aki le tudja szedni az elsõ fagyos éjszaka elõtt - Kacsint rám az öregasszony, aztán a szoba egyetlen fényforrásaként is szolgáló kandalló kis tüzébe dobja a használt kötszert. - az pedig a héten megjön, efelõl nincs kétségem.

Sok mindent súgnak neki a csillagok, meg a hegyek közti szél. Bár tudnék annyit kiolvasni a természetbõl, mint õ..

Halk köszönéssel távozunk. Betérek a szobámba, megejtek egy telefont, aztán letusolok és pakolni kezdek, mikor betoppan Puer. Ábrázata dacos, állát magasra tartja, de már messze nincs olyan tüzes pillantása - nagyon helyesen.

 - Ebéd után indulunk. Aztán a Wolfake birtokon is lesz dolgunk majd. Öltözz fel rendesen és készülj melegebb ruhával. - Nem néz rám, csak bólint és távozik. Az étkezésnél sem látom viszont.

Az étek szerény, de a nem túl nagy étvágyamnak tökéletesen megfelel, az asztaltársaság pedig csak sürget; csupa kíváncsiskodó szempár. Morogva köszönöm meg az ételt, állok fel az asztaltól és indulok, Puer már vár az egyéb iránt kiürült hallban.

            Kérdésére, hogy hova megyünk, igen egyszerû választ adok: dolgozni. Ugyan volt már itt-ott piszkos a keze, de még több kéreg sosem árt, meg aztán nem vagyok a retorika mestere sem, így nem is erõltetem a dolgot, mármint a beszélgetést meg az okítani próbálást. Mogorva pillantást váltunk, ami egyértelmûvé teszi, hogy ez kölcsönösen kellemetlen helyzet. Alkalmazkodjunk.

És így is teszünk.

Az erdõ csendes, az õszi szél alig mozgatja a fák ágait, a kései köd a vidékre nem jellemzõen kezd leereszkedni. Száradófélben lévõ avar recseg a bakancsaink alatt és figyeljük egymást: vájkálódó tekintete szinte éget, de rögvest elkapja a kölyök, ha ránézek én is.

 Így gyorsabb az út, elmotyogott és megkopott életbölcsességek, kiabált beszédek nélkül, és azt hiszem, csak hálás õ is, hogy bele sem kezdek.

Fekete farmeromra felfröccsen az út sara, amire az imént értünk ki, csak morgok egyet és a város széle felé indulunk az ösvények keresztjében, az ültetvényesek felé.

 - Miért vagy benne olyan biztos, hogy lesz nekünk ott munka? – kérdi. Hideg, szkeptikus szavai egyértelmûen nem várnak választ.

 - Már odaszóltam. – felelem a tisztesség kedvéért.

            A rövid üdvözlést a tanyán munka váltja fel: egy kis platós kocsit kapunk, meg az almás kapujának kulcsát, hát oda megyünk. Az üléseken hagyjuk a táskákat, még iszunk, mielõtt nekiesnénk.

Nyögve- nyelõsen kezdünk, ketten kétfélét csinálva, de csakhamar megunom és leintem az ágak közül a kölyköt, hogy beszéljük.

 - Nem értem, miért jó dolgozni az embereknek. - motyogja, míg porolja magáról a munka koszát.

 - Nem is tudom, nekem hobbim például nem éhen maradni, hát neked? - beleharapok egy kicsit szottyadtabb almába és kényelmesen támaszkodom a platónak. Savanyú képet vágva néz végig a sorokon.

 - Három nap?

 - Talán holnap este befejezzük kis szerencsével - legyintek rá és ledobom a dzsekim - de fogadok, hogy a sor felénél többet nem tudsz leszedni napnyugtáig. - Vigyorodom el és meghajlított térdekkel görnyedek kissé elõre, feltûröm a póló ujját, mintha sej' de belegyürkõznék a dologba. Látom az arcán átsuhanni a "te hülye vagy" gondolatot, de csak felbátorodik és nekigombolkozik õ is.

Nos, így esik, hogy bizony, mire a Hold arca magáévá teszi az ég fényét, mi már leszedtünk többet is, mint terveztem. Jóval többet, ami azt illeti.

Vendégágy, szûkös szoba, de egy vagy két éjszakára megteszi, és Puer is csak örülni látszik az esti teának a gyors vacsora után.

Fáradtan nyúlok el a nyekergõ ágyon, kezemet összefonom a tarkóm alatt és a fiú fészkelõdését hallgatom.

 - Miért pártolod úgy az embereket?

 - Mármint azon kívül, hogy jószerivel én is az vagyok? - pár pillanatig függ a kérdés, de természetesen nincs rá válasz, minthogy igazándiból nem is kell.

 - Ahogy Saab asszonynak barna a szeme és csillog, mint az érett gesztenye, úgy te tudsz fekete farkassá változni..

 - Csak még van szemem kék mellé! - morran fel, de egy szemforgatással nyugtázom a gyenge kifogást.

 - Mert neked adatik valami, ami neki nem, még nem vagy több nála, Puer Thompson. - összerezzen, de nem szól, megjegyzem, bölcsen teszi - Ahogy nálam sem vagy, csak, mert Gran' az apád. Te magad válhatsz kitûnõvé a fajtádból, meg az emberek közül, nem pedig annak születsz.

Tiltakozik, ostobán, egyszerûen, betanultan, és végighallgatom, ahogy õ hallgatott engem. Minden szavában ott van a fojtott indulat, amit még nem képes megfékezni.

 - Felhívom rá a figyelmed, ó, nagyfõnök fia, hogy épp parasztmunkát végzel egy embernek, mert az apád azt mondta. Az apád, aki egy életet dolgozott végig köztük, és õ is megvolt a hatalmasságával is valahogy.

Csönd. Az a kínos, feszült csend. Várok kicsit, hátha felugrik, kiabálni kezd, de nem történik semmi.

 - Ha nagynak hiszed magad, bár az is vagy, hatalmasabbak nálad képesek gondolkodni egyszerûbben ennél. Tényleg azt hiszed, hogy ez megoldás? Út? Visz valamerre?

Pár percet hallgatok újfent. Magam sem tudom, mit akarok mondani és hogyan fogok kilyukadni oda. Ha fogok egyáltalán.

Julia jut eszembe, és a csókja. Lehunyom a szemem és sóhaj szakad fel ajkaimról. Érzem az öreg deszkák korát, a körülölelõ gazdaság nyögéseit az ég terhe alatt.

 - Hallottál valaha egyet is nevetni a te gyûlöltjeid közül? Miben szebb a tiéd? - motyogom, de nem igazán figyelek rá.

 - Miben mélyebb a te bánatod? - Eszembe jut az érintés a tanácskozás alatt, ami visszafogott, a beszélgetés, mikor elmeséltük, honnan jöttünk, eszembe jut a tánc.

 - Vagy tán vörösebb a te véred? – Talán reménytelennek tart, de én nem gondolom annak õt.

Másnap, oh, keserû másnap. Gyors reggeli, mert magával ragadott az álom, utána a tegnap leszedett termés pincébe le, aztán vissza az almásba.

Nagy a köd még, de nem szeretnék sokat teketóriázni.

 - Még ma be akarok ugrani Juliához. - vetem oda társamnak, aki felkapja a fejét erre.

 - Nem volt elég szolgálni még? - kérdi gúnyosan, de csak komor pillantással intem le.

 - Meglepõdnél. De tudod, meg is fogsz, jössz velem! - jelentem ki és nemtetszését figyelmen kívül hagyva húzom meg a vizemet.

Összefont karral támaszkodik a kocsinak. - Te szórakozol velem.

 - Igen, de annyira megérdemled! És különben is, lesz valami, ami szerintem neked nagyon is tetszeni fog. - Még nem felejtettem el, hogy mennyire szeret a kölyök bütykölni, ahogy azt sem, hogy Juliának van egy roncs motorja. Vagyis egy mûhelyben a garázs mellett. Nekem pedig egy szemfüles komornyik ismerõsöm. Meg szabad bejárásom.

Rosszul leplezett izgalommal fordul el, hogy folytassa a munkát, úgyhogy nekilátok én is.

Hûvös a nap, túl hûvös, hogy pulcsit ne húzzak fel a reggeli lelkesedés elmúltával.

 - Sok a pihi Ash, tán nem bírod a tempót? - vigyorodik el. A kis pimasz!

 - No megállj! Letörlöm én azt a szemtelen ábrázatodat! - és nekiveselkedünk, mint tegnap, de most neki megy jobban. Kétség kívül ügyes a fiú, ami azt illeti, szóval az önelégült vigyorára csak rátapsolok, mikor idõ elõtt az utolsó gyümölcs is fenn landol a raktéren.

Az öntelt csipkelõdése félig azért helytálló, nem vagyok ma formában valamiért, de nem teszem szóvá. Megérdemelte a kis nyereségét, hadd örüljön neki.

 - Szóval a Wolfake birtok? - kérdi bizonytalanul, mikor rövid úton kiürítjük a platót és már parkolok a pajtába.

 - Elõbb azért együnk egyet, farkas éhes vagyok. - felvihog a faviccen, ahogy én is elmosolyodom.

Estebéd közben elõveszem a mobilom, de semmi; megcsörgetem Juliát, de nem veszi fel, lemondó sóhajjal veszem tudomásul.

 - Nem kerülünk bajba, ha nem tud róla?

 - Kedves Puer, nem mindig csapok akkora balhét, mint a bál éjszakáján. - mosolygom megadóan és összehúzom a zsákomon a zipzárt.

 - Nehéz is lenne. - pofátlankodik vissza még, míg oda nem érünk, egészen a vágyott kapukig. Mármint, a hátsó bejáratig, ahol a motor roncsát is behoztam, ugyanis ott több sanszunk van a bejutásra, értve úgy, hogy a fõkapu nyilván zárva.

Nem, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy úgy egyébként Julia kísérete nélkül, vagy ebben a… bonyolult politikai helyzetben be fognak engedni, de bízom benne, hogy a komornyik megjegyzett magának. Vagy akár Nani. Ha nagyon muszáj. Esetleg.

            Szóóval, épp a második lépésünket, ha megtesszük, mikor egy indulatokat rosszul elfojtó Alfréd lép ki egy kis ajtóból és indul meg határozott léptekkel felénk - felém.

Nevén szólítva lépek elébe, és rideg köszöntésére kényesen felfigyelve kérdem, találkozhatnék-e Juliával, beszédem van vele.

Egy másodperc csend. Kettõ. Három.

Ha nem tudnám, hogy minden rendben van, aggódni kezdenék - hisz tegnap délelõtt váltunk el, bár állítólag dél után nem sokkal hagyta el a kastélyt és még nem tért vissza. Azt hitték, megint bajba viszem épp valahol, de szemmel láthatóan nem érnek sokat a vádaskodással.

Íííííígyhát a szolgálatra hivatkozva szabad kezet kérek és kapok ismét. Az öreg lakáj láthatja, hogy nincs rossz szándékunk, meg aztán, ha dolgozunk, az az õ fejére se hozhat bajt.

Szóval Puer és az õ lelkesedése, igen.. Meglehetõs mély benyomást tett rá a határozott ember, és (szemmel látható) tekintélye rögtön átragadt a kölyökre. Nem megszeppent, de egyszerû tiszteletben hallgat. Helyes. Az hiányozna a legkevésbé, hogy elkezdjen ugatni.

 - Nos, akkor, megnéznénk a múltkori motort, ha..

 - Szükségtelen, már gondoskodtam egy újról. - Vág félbe az impozáns férfi, ahogy lépkedünk az épületek felé.

 - Azért mégis. Jobban szeretné a jó.. - öreg helyett - megszokottat, mint egy újat, gondolom. - bátorkodom a kijelentéssel, mire egy beletörõdõ biccentést kapok.

 - Elrontani annál jobban már úgy se lehet. - int egy félreesõ épület irányába fehérkesztyûs kezével. - De estére távoznotok kell. Tízkor kapuzárás. Reggel nyolckor nyitás. Nem akarlak közte itt találni, és higgyétek el, ti sem a kutyákat. - villannak az öregségben kifakult szemek, aztán elválnak útjaink.

Hogy is mondjam... Karakteres.

            A csak kilincsre csukott téglaépület masszív fa ajtaja hang és különösebb erõfeszítés nélkül nyitódik és a benti látványtól elakad Puer lélegzete egy pillanatra. Megvillan a levegõ és tudom, hogy ennél jobb döntést nem is hozhattam volna.

Leülök az egyik szerelõasztal szélére, lábaimat szórakozottan ingatom, míg végigfuttatom tekintetem a mûhelyen, aztán ajkamba harapok a szerencsétlen, megviseltnek enyhén nevezhetõ, valaha zöld volt Kawasaki láttán.

 - Hallottad az öreget - biccentek a csillogó szemû fiúnak és mély elégedettséggel dõlök hátra, hogy megtámaszkodjam magam mögé tenyerelve.

            Puer teljes lelkesedéssel kezd, lehet, hogy csak magának magyarázni, én pedig fél füllel hallgatom. Gondolataim minduntalan visszatérnek Juliához.

Tényleg csupán távol akart volna tartani egy ilyen mondva csinált indokkal? Kizártnak titulálom a dolgot. Inkább közli, hogy nem akar látni. Ami éles ellentmondásban volna a csókjával. Meg a tekintetével, az érintésével, a szavaival, a testbeszédével, szóval... nem.

Marad, hogy tényleg lelépett. De a lova itt van, messze érzem annak a dögnek a szagát. Motoron és autóval nem mehetett, ahogy a városba sem, különben aligha hitték volna, hogy velem tart. Miért hitték egyáltalán azt, ha magam nem voltam vele? No, mindegy…

Tehát az erdõbe.

De merre?

És miért? Miért éppen most? Miért nem érhetem el? Térerõ, Ash, térerõ az Isten áldjon meg! Oké, csak nyugodtan...

            Kutyaugatás üti meg a fülem, meg három határozott kopantás ránt ki a gondolataimból, a kölyköt meg a munkából. Könyékig feltûrõcködve és mocskosan nem túl impozáns, az egyébként jóvágású arcán éktelenkedõ piszokcsíkot pedig jobb, ha nem is említem, a borostával egyetemben.

Nani lép be rajta. Szúrós szemmel néz végig rajtam, majd a társamon, végül újra rajtam. Csak aztán lép beljebb, hogy lerakja terhét - egy káprázatosan megpakolt tálcát.

 - A kisasszonyom meghagyta volna, ha itt volna. - biccent fejével a hozományra.

Hálásan megköszönném, ha hagyna szóhoz jutni, de szavaimat elnyomja az ajtó csapódása. Hát, ez sem ment túl gördülékenyen, ámbátor vacsoránk, az van.

A sarokba épített mosdónál megmosakszunk és halk beszélgetés mellett faljuk be az elénk rakott sültet a nagyja kenyérrel együtt. És a tea, oooh a meleg tea ezen a hideg délután.

 - Merre megyünk estére? - Karnivora jut eszembe, azonban el is hessegetem. Nem volna bölcs döntés. Bár, ha jobban belegondolok. minden történésrõl hír fordul meg ott. De nem. Most nem. Hiába mardos az egyre csak elhatalmasodó rossz érzés, ugyanis, mióta itt vagyunk nem hagy a gondolat, hogy esetleg tényleg baj van.

D'ark. Neki van lakása a városban. Ugyan kötve hiszem, hogy örülne a betoppanásunknak.

Mély levegõt veszek, és lassan fújom ki. Nem tudom. Tényleg nem.

Szóval megyünk az egyetlen biztos helyre; haza.

Az Odú elcsöndesedett most, hogy estére ideértük, csak a nappali és két szoba ablakán szökik ki fény. Óvatos-halk léptekkel térünk be és egy mosollyal kísért biccentéssel indulok a magam szobája felé, jelezve, hogy mára bizonyosan csak ennyi dolgunk volt egymással.

Bekopogok Gran’hoz egy rövid elbeszélgetés erejéig, de nem sok mindenre jutunk, hagyjuk felfüggesztve a diskurzust, holnap folytatjuk.

Átöltözöm nyúzott trikóba, fölé kapok egy szürke, nem kevésbé használt melegítõ felsõt, no, meg annak a nadrág részét, és a jó öreg mezítlábbal lecsattogok a konyhába, hátha van valami odalenn. Mindig van ugyanis valami odalenn.

Tehát három másik falkatag izgatott tanácskozása fogad, ám a beszélgetés megfagy, amint felfigyelnek rám és pár pillanatnyi csönd után kettejüknek más, sokkalta izgalmasabb dolga akad máshol.

Õszintén szólva nem vagyok különösen jóban, ahogy rosszban sem azzal a nõvel, így dobok neki egy hellót és lépnék a hûtõhöz, mikor megszólít, hát rá figyelek.

Még jó, hogy nem vettem ki az üveges almalevet hûtõbõl, mert bizonyára kiejteném a kezembõl szavaira. Tudtam, hogy van valami furcsa a levegõben. És nem Spina kellemetlen szagára gondolok, az a munkahelye miatt van és már hozzászoktunk. Nem, ezt most képletesen értem. Azt mondja, talált valamit, és, hogy biztosan érdekelni fog; Julia ruhája lehet, õ nem tudja biztosan, csak hazahozta õrjáratból, hátha.

Jegyzet, magamnak, elsõ pont: az eltûnését csak a fõnök, Puer és én tudtuk. Valószínûleg hallott róla, végtére is nem a legjobb hangszigetelõk ezek a falak, meg a városban is dolgozik.

Szóval megyek vele, és milyen jól teszem! Valami szakadt szövetet tol a kezembe és idegeskésen babrál a ruhájával. A barlang felé találta, mikor már tértek visszafele, feltûnt neki a szaga. És milyen igaza van, még édes-fûszeres illatot áraszt magából a puha szövet.

Elsõ és legmélyebb elhatározásom, hogy odamegyek, hisz’ nincs túl messze, de felhívja rá a figyelmem, (és igazat is kell adnom neki ebben,) hogy az este sötétjében aligha látnék valamit, a föld pedig nem fog elszökni elõlem, jártának nyomát pedig már nem lehet kiszagolni.

Mély sóhajjal törõdöm bele, de reggel az elsõ dolgom lesz kimenni és megnéznem magamnak azt a helyet.

A barlang, ahol a macival birkóztam.

Vajon mi a francot kereshetett ott Julia?

Negyedannyira sem vagyok álmos, így harmadmagammal már hajnalhasadáskor indulok. Krimna a korai keléstõl morcosan az utolsó korty kávéját hörpinti, Gibó pedig a maga mindig pörgõs természetét most sem meghazudtolva karol belém és von félre, hogy elmeséljem a históriát, úgyhogy egy sóhaj után nekikezdek az igazán nem hosszúra nyúló történetnek.

A kis szöszi egy hatalmas levélkupacon, törökülésben hallgat és közben az õt körülvevõ száradt leveleket tördeli, piszkálja.

  - Tiszta sor. – kezdi, mikor befejezem. – Odamegyünk, felderítjük a nyomát és megmentjük a hercegnõt, ha csakugyan bajba van, tiéd pedig jutalmul az úgy vágyott kegy. – kacsint rám, kicsit könnyebben véve a dolgokat, mint ahogy azt én elõadtam. Már, amit tudok. Ennyi erõvel ugyanis könnyen meglehet, hogy csak én reagálom túl a dolgot, és lázadásában vagy nemtetszésében elment valahova és holnap vagy egy hét múlva egy karcolás meg minden szó nélkül visszatér. Bár ezt erõsen kétlem, különbnek ismerem én õt ennél. Aztán ki tudja? Mindenkinek vannak gyengébb napjai.

Három farkas szeli az erdõt egy fagyos reggelen, ezek vagyunk mi, és az egyiket keserû pánik hajtja.

Puer ugyan felajánlotta, hogy velünk jön, de aligha szeretném, hogy most itt legyen. Mármint, az még oké, hogy a barátaim látják rajtam ezt, de eszem ágában sincs megmutatni magam neki. Épp tanítanom kéne, vagy mi, nem pedig nevetségessé tenni magam a szemében.

Szóval õ marad, mi meg megyünk.

Az este mintha álmodtam volna Juliával, de nem emlékszem belõle semmire, és ez különösen aggaszt, tekintve, hogy az álmaim nem szoktak kiesni, ha már vannak legalább.

Úgy tíz perc masszív kutyafuttában (haha), és ideérünk az ominózus helyre, de elkeserítõen semmi nyom nincs, ami legalább is ezt az incidenst övezné. Gibó unja meg leghamarabb a nyomozósdit, mert már vagy tíz méter sugarú körben körbeszaglásztunk és nézelõdtünk zéró eredménnyel, tehát emberi alakra vált és elkeseredett alakomhoz közelítve kezd bele sajnálkozó és egyben gyõzködõ mondókájába, hogy ugyan semmit nem fogunk itt találni, mert egész egyszerûen nincsen mit.

Az elkeseredéstõl lekonyuló füleim közt megvakargatja a fejem és visszaindul, de embernek marad, hogy csacsoghasson. Tudom, hogy jót akar vele, és igazán, el is éri a célját.

Odahaza egy telefon vár.

Karnivora.

Felveszem.

 - Heyy Ash bébi, mi a helyzet? – kezdi nagy lendülettel és a kelleténél kicsit hangosabban.

Kiülök vele a tetõre.

 - Nem is tudom, Karn, én…

 - Na mond csak el, mi gyötri a pici lelkecskéd? Csak nem a hercegkisasszony szökése? – kuncog bele a telefonba és szinte látom a huncut vigyorát.

 - Honnan tudsz te errõl? – kérdem elhûlve.

 - Aki nem hozzám jön, az bizony lemarad a pletyikrõl. – hallatszik, hogy kortyol párat majd a kelleténél kicsit határozottabban teszi a le a poharat. Addig is a sárguló levelek korona-mezejébe veszik a pillantásom türelmesen.

 - Tudom, nem élek vissza a türelmeddel. Annyi az egész, hogy biza’ az ottani jó munkásemberek is iszogatnak ám! – fecsegi kellemetlen, magas hangszínnel zárva a mondatot.

Szóval már nem csak a kivételes néhányak körében köztudott – mennyi ideje is, három nap?

 - Errõl semmi mást. Azt hiszem, nem is tudnak, túl sok változata van innentõl a történetnek. De gondoltam jobb, ha megejtek veled pár szót. Meg, hogy valami alak ólálkodott arrafele a hét elején. – böki ki kis szünet után. Valami alakot, hát úgy...

Megköszönöm a hívást és ígérek egy látogatást valamikorra.

Alig telik el öt perc ebben az önkényes magányban, mikor is Krimna kopogtat az ablakkereten és lehuppan mellém.

Sütit majszol és megkínál eggyel engem is, hát elfogadom.

 - Karn hívott, de semmi különöset nem tudott mondani. – húzom el a szám, mielõtt beleharapnék a cukorbombába. – Az egyetlen újdonság, hogy valaki ólálkodott a birtokon az elmúlt napokban, de kötve hiszem, hogy volna értelme arra szaglászni, hisz’ minden nyom eltûnhet…

 - Hmm?- kérdi zavartan vigyorogva, de hát.. az nem lehet.

 - Tudod… lehet, hogy óriási baromság, de mi van, ha épp az idõvel eltûnõ részletek a lényeg?

 - Én nem akarlak megbántani, de igazán leeshetett volna már. – Egy harmadik hang csatlakozik a késõ õszi beszélgetéshez, és kezdem igencsak soknak érezni az egy tetõre jutó farkasok számát.

 - Már ne is haragudj öcsi, de-

 - Én ugyan nem haragszom, de most fog be a szád, és próbáld azt az energianyereséget agyhasználatra fordítani. – Krimna felköhent és nagggggyon lassan elkezd visszaosonni. Áruló.

Végsõ megadásomban sóhajjal jelzem, hogy hallgatom. Ha már nincs ötletem, merre menjek, õt végighallgathatom éppenséggel.

 - Ide figyelj. – arrogáns kezdés, bátortalanabbul is folytatja, bár azt hiszem, inkább az elkövetkezendõ gondolatai miatt tétovázik. – A bula, akivel beszéltél. Aki a ruhadarabot találta, megvan? – Bólintok, szóval megköszörüli a torkát és folytatja.

 - Lehet, hogy rosszul gondolom, de nem gyanús a dolga? Mármint, elég sokat marad ki…

 - Az emberek csinálnak ilyet, Puer, mindenkinek van magánélete, ráadásul õ a városban dolgozik.

 - Jó, tudom, de most jön a java, csak figyelj! Míg te fejvesztett csirke módjára kapkodtál minden után, csak a lényeget nem sikerült észrevenni, addig utánanéztem pár dolognak. – mondja kicsit elpirulva. A kis szentem.

 - Szóóval, amikor õ elvileg megtalálta a cuccot, az õrjáratból hazafele jövet, ugye, akkor már vagy félórája nem volt a társával. És, amikor Julia eltûnt? Azt mondta, a városban volt, mert, hogy itthon nem, azt megmondhatom. – mosolyog magabiztosan.

 - Úúúú, valakinek van dolga máshol?

 - De..

 - Félre ne érts, méltányolom, hogy igyekszel, de mindez egy ócska gyanúra elég egy Colombo epizódban. – hagyom elhatalmasodni az elkeseredésem. Abban már biztos vagyok, hogy nem önszántából marad távol, de, hogy mi történhetett, hogy nincs-e már késõ..? Belegondolni sem akarok.

 - Elképzelésnek végül is ez az egyetlen, amink van. – mondom pár perc csönd után elismerõen. – Azt kizárnám, hogy valami rivális dolog volna a háttérben, rosszakaró, féltékeny meg hasonló butaságok.

 - Nem kapták volna el az erdõben. – ismeri el a srác jó fél órás hallgatás után, és meg kell, hogy mondjam: meglep vele.

 - Ah, szóval már nem is annyira borzasztó… - kóstolgatom, mire csak karon üt.

 - Így is mondhatjuk. – vigyorogja, majd nem sokára mocorogni kezd.

 - És tudok valamit, amit te nem.

 - Ha soká húzod az idegeimet, akkor biza’ pórul jársz, kölök. – mordulok rá. Kezdem azt hinni, hogy itt egyedül én nem értek semmit.

 - Nem is farkas vagy te, hanem egy harapós öleb - vihogja.

 - Haha – morgom válaszul és visszamerülök a lassan eluralkodó délidõbe. – Talán követhetnénk. Ha tévedünk, akkor vesztünk egy éjszakát, de ha nem… - elharapom a mondat végét és az ajkamat is.

Mit nem adnék, hogy újra lássam Juliát. Hogy biztonságban tudjam…

 - Hozhatok baseball ütõt? – Csillogó szemeire nem tudok mást, mint igent mondani.

 - Megyek, átöltözöm elõtte, a konyhában találkozunk este hétkor. – és már lépek is.

Valamint, ha ilyen misszióra megyünk, inkább eszek is valamit, minthogy gyomorkorgás miatt dõljön romba az egyetlen reményem Julia megtalálására.

 - Szóval mi a terv? – Okos fiú, hozott magával sapkát és kesztyût.

 - Követjük Spina-t. Ennyi.

 - Uhmm.. nem akarom letörni a szárnyaid, de vagy másfél órája elment…

 - Jah, mert nincs jó szaglásunk, sokadik érzékük, meg hasonlók, ugye?

 - És, ha sejt valamit? Akkor biztosan nem vezet csak úgy nyomra minket.

 - Soha ne becsüld le az emberi ostobaságot. – felelem suttogásra váltva, ahogy beérünk a fák birodalmának mélyére.

Habár fájdalmasan nyilvánvalóan kezdünk csak találomra haladni, nem ismerjük ugyanis az erdõ ezen részét. Sok farkas fû terem erre merthogy, szereti a hegyes vidéket és az erre csörgedezõ patakot, így, õszre pedig elég nagyra tudnak megnõni. Amellett, hogy rohadt büdösek, pedig, még mérgezõ kis rohadékok is. Elõször csak az orrunkat cseszegeti, büdös - hát büdös, de nagyon nehéz egy idõ után kibírni köhögés nélkül. A mérgezésrõl, meg a többi hatásról jobb, ha nem is beszélünk. Azt azonban meg kell mondani, hogy

 - Ha én farkasok elõl akarnék elrejteni valakit, ez tökéletes környék volna hozzá. – suttogom a bûzzel küszködõ Puernek.

 - Hihetetlen, hogy ezek elvirágzás után is ennyire irritálóak. – Morogja tehetetlenségében és csak még jobban arcába húzza a sálat. – Amúgy teljes mértékben egyetértek. Kérdés, hogy innen hova?

 - Ha minden klisét figyelembe veszünk, mármint, gyenge szaglású feltételezett-emberrabló egy farkas fû mezõbe vezetõ úton, hogy lerázza az esetlegesen követõket?

 - Uhm, Ash?

 - Igen?

 - Én igazán nem akarok lovat adni a klisék után kutató elméd alá, de valójában van egy vízesés úgy fél kilométerre, arra – és mutat egy irányba, amerrõl már nekem is sejlik a vízcsobogás. Ez nem lehet igaz.

Vissza kell fojtanom az örömöm. Még nincs meg Julia. Még mindig lehet csak egy ócska véletlen is. Lehunyt szemmel kiürítem a tüdõm, hogy megcsapjon a dermesztõ levegõ és visszarántson az éjszakába.

 - Szaglásszunk körül. – Haha.

 - Ah, ne, könyörgök, csak azt ne kelljen..

 - Maximum semmit nem találunk. Bár, már az is elég sokat mondó, hogy erre hozott az utunk.

 - Szóval igazad lehet még a rajzfilm-fõgonoszos figurával is.

 - Õszintén? Kicsit félek reménykedni. – Egy pillanatnyi hatásszünet után folytatjuk az utat.

Bármilyen meglepõ is, az erdõ egyáltalán nem halk, az esti állatok ébredeznek, az alvók összébb kucorodnak, óvatos szellõ táncol az erdõben, meglengeti a növényeket.

Ha lehetséges, hát még hidegebb van itt, a patak partján. A zubogó párája szinte csontba maróvá teszi a fagyos éjszakát.

 - Nem is tudom hirtelen eldönteni, hogy azt szeretném jobban, hogy igazam legyen, vagy, hogy tévedjek. – A kölyök csak vállat von és feszülten néz körbe.

 - Ezt add csak ide – kapom ki a kezébõl a kellemes súlyú ütõt. – ha esetleg lenne valami a víz mögött, te hátra maradsz és vigyázol a saját seggedre, megértetted?

Bólint, helyes. Semmi perc alatt átázik a ruhám azon része, amit nem fed a dzseki, és valóban rátalálok valami nyílásra. Talán csak egy elhagyatott barlangé, de azért összeszorult szívvel lépek be. Legalábbis ne egy medvéé legyen, könyörgöm.

Azon kapom magam, hogy a lépéseim visszhangját figyelve veszek bele leheletem ködébe, hát megállok és hallgatok. Csepegés, talán némi nesz, de az jöhet más járatból, kisállattól, vagy.. miért is ne lehetne õ?

Leengedem a „fegyverem” és halkan, lassan lépve haladok centirõl centire, ugyanis ez a bevezetõ szakasz alig két méteres, végén egy legalábbis beláthatatlan kanyarral.

A végét elérve nagy levegõt veszek és benn tatom, de semmit nem hallok, hát belesek. És akkor elszabadul a pokol. Mármint, nem szó szerint persze. Csak pár harapás – ha elérne a vizes dzsekin keresztül – és egy jól irányzott kaffantás egy határozott lendülés után. Semmi komoly, de elég, hogy leüsse azt a barmot, aki nekem ugrott.

Pár pillanatra lefagyok, mély levegõt veszek, és bár még körül sem néztem, azt sem tudom, mekkora helységben vagyok, mekkora a belmagasság, ki fekszik elõttem, hogy mi az egyáltalán, egy dologban biztos vagyok; Julia itt van.

Itt van és él.

Szorosabban markolom az ütõt és sorra rontok be mindenhova; egy nyitott konyha, egy félig behajtott kamraajtó, egy random ruhásszekrény a folyosón, úgy rohan el mellettem minden lehetõség – és persze itt az utolsó, egy makacsul kitartó fadarab. Nekifeszülök vállal, de semmi, nyilván kulcsra zárva. Körbenézek, de minden, ami rendelkezésemre áll, az én vagyok, úgyhogy egy lépés hátra, jobb láb lendít. Az ajtó zárja mellett keserves reccsenéssel adja meg magát a fa, s így már engedelmesen tárul fel elõttem a szoba.

Eldobom az agyam a baseball ütõt megkönnyebbülésemben.

Mivel nincs világítás, legalább is bekapcsolva, így csak a beszûrõdõ fény enged látnom, az pedig nem sok.

De minden más; a reszketeg lélegzet, a lány különleges illata, riadt kisugárzása… el sem hiszem…

 - Julia. – Suttogom és odalépek hozzá. Valami õsrégi orvosi ágyhoz van kiszíjazva, zsibbadtan, lehunyt szemmel fekszik. Ha bármi baja lett, én égre és földre esküszöm..!

 - Hé, Julia.. - suttogom, miközben a kötelékeivel bajlódom. – Julia, itt vagyok, ébredj.

Fél percre megfogom csuklóját; él, jó.

Végigsimítok arcán, hogy felkeljen, de nem sokat érek el vele, csak pislant egyet.

 - Itt vagyok, Julia, eljöttem érted.. – egyre kezd elfogni az aggodalom; hogy nem válaszol, hogy bárki meglephet. Mikor végre feleszmél, már lábait is kiszabadítottam és most újra fölé hajolok, hogy haljam elfúló szavait.

 - Nocsak, az Ördög néha szentírást idéz…

 - Te pedig Shakespeare-t – mosolyodom el, és nem könnyezem! Ki könnyezik? Én aztán biztos nem!

Bár senki mással nem találkoztam, nem volna bölcs dolog kockáztatni.

 - Gyere, el kell mennünk innen. – Jobb oldalára állok. kezét átvetem a nyakamon, a balommal pedig derekát ölelem át, hogy tudjak segíteni neki, ha támaszra volna szüksége.

Hiába indulnék azonban, õ nem jön velem, csak csúszna le az ágyról, úgyhogy megállok a mozdulatban én is.

 - Julia, ssh, figyelj rám, kérlek – kisimítom az arcába hulló tincseit, álmatagon rám emeli tekintetét. – tudom, hogy nem voltam elég gyors, hogy nem voltam itt korábban, de…

 - Nem voltál itt. – Hogy mi? – Épp ez az.. nem voltál itt… most miért lennél?

Ridegen visszhangzik egyetlen koppanás – fa a kövön – és három taps, lassú, kimért, amolyan fõgonoszos. Hogy az a..

 - Nem voltál itt, most miért lennél? – torz vigyor terül szét Spina arcán, mögötte pedig egy lustán támaszkodó alakot látok.

 - Puer? – Mi a jó anyaég folyik itt?

Juliát elengedem és úgy állok, hogy eltakarhassam, el ezek elõl a mocskok elõl.

Tudhattam volna.

Túl sokat tudott a kölyök, midig jókor mondta a megfelelõ dolgokat.

Megfeszül mindet izmom, kezd elhatalmasodni rajtam az indulat. És én még reméltem, hogy ezt meg tudjuk oldani civilizált módon!

 - Takarodjatok az utamból! – kiáltom, de persze semmi válasz. Csak a túl sok drámaiság, az.

Viszont ebben a pillanatban lendül az ütõ és kellemesen belecuppantja a kis bobek fejét az ajtófélfába, Puer meg önelégültem vigyorogva lép hozzák, vállára vetett ütõ meg minden.

Oh.

Meg kell, hogy mondjam, erre nem számítottam.

 - Uh..

 - Hagyd a francba, csak tûzzünk el innen, kezd rohadtul fájni a fejem. – Ami azt illeti, nekem is. Minden bizonnyal az a gaz tehet róla. A teljesen átázott ruháimról meg jobb, ha nem is beszélünk. Mit ne mondjak, szívesen letennék a visszaútról, de itt sem maradhatunk.

Vagy hát… miért is nem? Az (feltételezetten) egyetlen bajkeverõ itt van, megkötözzük, felmelegszünk és – és mihamarabb el kell vinnünk Juliát, úgyhogy elég a hülye gondolatokból, és takarodjunk innen!

Gyorsan körbenézek és teljes gyõzelemmel térek vissza fél percen belül: ruhák, ami több, mint ez az olcsó gönc Julián, és, ahogy elnézem, az övé is volt. Kicsit ugyan megviseltek, de határozottan jobb ötlet felvenni õket.

 - Gyere, felvesszük ezeket, aztán hazamegyünk, mit szólsz? – Térdelek Julia elõtt és mellé rakom az ágyra a ruháit.

 - Haza? – végtelenül bizonytalan és nagyon fáj így látnom. Mintha nem lenne önmaga. Az a szabadon nagyszájú, magabiztosnak tûnõ szépség, akinek megismertem. – Te nem haza viszel! – Hát, egyet elõre, kettõt hátra. Az akarat legalább már megvan.

Lefejtem görcsös szorítását a bal vállamról és suttogóra fogom.

 - Igen, haza viszlek, megyünk a dadushoz, jó? – Puer hátraarcot vág, míg Julia lassan, de annál határozottabban egyedül bajlódik az átöltözéssel.

Ha másként látnám bõrnadrágban, még tetszene is a dolog.

 - Csukd be a szád és menjünk, mielõtt elhiszem, hogy tényleg eljöttél értem. – csak motyog magában, mialatt kisétál a szobából és eltûnik a szemem elõl.

Eh okééé? Ez egy kicsit erõs kezdésnek. Hiszen itt vagyok, nem?

 - Ah, um, jövök! – kapom össze magam és kocogok csoportzárónak én is.

Puer már gondoskodott a kis bajkeverõnkrõl. Kezdem azt hinni, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem a csapatban.

A bejáratnál Juliára terítem a dzsekim, és bár ellenkezik, végül elfogadja az észérvet, hogy ugyanmár, nem kéne szétáznia a vagány kis õszi szerelésében egy fagyos éjszakán.

Aztán azért már nem kapom vissza.

Sem akkor, mikor elválnak útjaink Pueréktõl, sem akkor, mikor a kis duónk beér a birtokra.

- Sosem voltam az ilyen hopp-egy-kalandok híve! Meglepõdnél, mennyire herótom van az ilyen hozzáállástól, és, hogy pont Te feltételezel rólam ilyeneket! Pont az, aki aztán ellen van minden társadalom által kreált képnek. ÉS még tán kicsit ismersz is! - de kinyílt valaki csipája, és még el is lök. Mi az, hogy pont én?! Miket feltételezhet rólam, hogy mi vagyok?! De elsõ dühöm felváltja a mondata végére egy kis megszeppenés, de máris lépne életbe a védekezõ gépezetem, de egyszerûen nem hagy szóhoz jutni.

- Mondhatsz kutyának, sértegethetsz, ahogy tetszik, de az elveim és a becsületem igen érzékeny téma és most rettenetesen belenyúltál aranyom! - és bökdösi a levegõt is. De ezer szerencséjére nem jön közelebb. Kezdek dühös lenni, és a legnagyobb bajom, hogy a szavai kezdenek rész ütni a fene nagy meggyõzõdésemen, hogy õ is csak trófea vadász.

- Egy: a Te oh, de nagy féltékenységi alapod alaptalan! Krimnát már hónapokkal azelõtt ismertem, hogy tudtam volna arcot párosítani a Julia Wolfake névhez! - na persze, meg majd ahogy elképzeled, hogy el si hiszem. Meg mi az, hogy féltékenységem?! Nem vagyok féltékeny, egyszerûen csak rühellem, ha hülyének akarnak nézni. - és ki kell, hogy ábrándítsalak a tévhitedbõl, hetek óra még csak meg sem látogattam! - jajj, de rossz a kicsi szegény farkaskának, aki csak ül a luk mellett és vonyít, hjaj, de mennyire sajnálom.

- Nem, hogy mióta hozzád... veled... mióta neked... ah, mióta ismerlek, na! - csak nem, hogy zavarba jött valaki. És még vissza is vesz a hévbõl, ejj, mik nincsenek.

- Igen, vannak-voltak szeretõim, mint egy olyan érett nõnek, aki tisztában van a maga igényeivel és lehetõségeivel, tudod? De soha ezen a szép kerek e világon soha nem volt futó kalandom és nem is szándékozom olyan blõdi hibát bevezetni az életembe! - hagyom had élje ki magát a monológjában, és hagyom megrogyni a veszett nagy lendületét a saját súlya alatt.

- És mégis miféle szempontból tûnt neked trófeakergetésnek vagy strigulázásnak már az elsõ éjszakai táncunk? Vagy a rózsa másnap? - kérdésekkel záporoz, közben pedig lassan oson közelebb. Fixírozom az arcát, testmozgását, az apró jeleket keresve, de õszintének hat. Viszont ennyivel nem vesz le a lábamról.

- Mégis mióta nem számít, mondjuk, hogy megvédtelek, hogy a fél erdõn át visszahurcoltam a roncs motorod, hogy hoztam békesütit? Azt mióta zárod ki a tényezõkbõl, hogy valójában Veled töltöttem az idõt, hogy Rád figyeltem, hogy meséltem magamról? Gondolod, hogy ilyen egy érdektelen alkalmi vagy diadal-viszony? Komolyan? - megáll elõttem és összefont karokkal figyel. De nem hat meg, elgondolkodtatnak a kérdései, de attól még a szokásos módon állok elõtte. Választ vár, de tõlem azokat most nem fogja megkapni. Erre õ is nagyon hamar rájön, mert megrázza a fejét és elindul. Némán követem, és még a mormogására sem szólok semmit.

- Mert aztán sok hasznom lenne belõle, ha nem magad, a lényed, egészed miatt tenném! - fûzi még hozzá, és látom rajta, hogy ezt nem akarta kimondani, de közben teljesen komolyan gondolja. Lehet mégis fontolóra kéne vennem, hogy õ más, és tényleg én érdeklem, nem pedig a velem járó elõnyök. Ez egy merõen szokatlan és veszélyes gondolat, amire megrázkódom enyhén. De szerencsére most nincs idõm ezen a témán hosszabban rágódni, elég hamar elérjük a házat.

- Be is megyünk, vagy...? - zökkent ki Ash hangja a gondolataimból. Kinyitja nekem az ajtót, na azért még nem felejtette le, hogy mi a rend, helyes. Az ajtón belépve két lépés után megtorpanok, mindenki bent toporog, jókora tömeg van. A bõröm bizsereg rendesen, de nem az épp kellemes fajta érzésektõl. Szerencsére Ash cselekszik és behúz a konyhába kézen fogva. Kellemes melegség járja át a tenyerem az érintésétõl, elmossa egy pillanatra az elõbb oly nagy lángokkal felcsapó kétkedés és enyhe félelem néma kiáltását.

- Kicsit még korán is vagytok - egy újabb személy, aki épp nincs zavarban és löki is a szavakat a száján át a zsúfolt légtérbe. Bár ez jelen helyzetben nem terhes, épp ellenkezõleg.

- Jah, alig lehetett kiráncigálni az ágyból - lezseren bökök a vörös felé.

- Hát ezerszer inkább maradtam volna álomvilágban - szúr vissza, de azért elmosolyodik. Belül én is hasonlóan teszek, de arcom nem rezdül.

- Kérsz esetleg valami harapnivalót?

- Vagy inni valamit? Fõzhetek kávét, ha gondolod... - ketten is nekem esnek, mint jóféle házigazda tanoncok, de leintem õket, nem ezért vagyunk itt.

- Köszönöm, de nem kérek semmit. Csak essünk túl ezen az egészen - nem tetszik ez a helyzet nekem. Itt nem sokáig tart a politikai etikett, vagyis nem a szavak háborúja van, csak kezdetben. A sok lompos hamar kibújhat a bundájából, és akkor csak pisloghatok. Ash ennyi ellen nem tudna mit tenni, de azért jobb az õ közelében, mint a szobához közel. Az említett viszont nem épp egy csendben várakozó és tétlen típus, gyorsan összedob két bögre teát, és annak ellenére, hogy nem kértem jól esik a törõdése, és elfogadom a felkínált italt. Íze sem olyan borzasztó, sõt egész érdekes a maga fanyar egyszerû stílusában. De nincs idõm, hogy mélyebben belemerüljek a tea ízvilágába, elcsendesedik a nyüzsgõ bagázs, ami csak egyet jelent, kezdõdik. Biztonságba helyezzük a porcelánokat, majd elindulunk. Egymás pillantásában veszünk el pár pillanatra, nyugtatjuk szavak nélkül a másikat. Megállunk az ajtóban, jó itt, amíg nem kell kiállni a tömeg elé. Ash mondjuk ezt a részt nem élvezheti túl sokáig.

- Sasha - a fõnök máris szólítja õt. Fura a vörös nevét teljesen hallani. De most más köt le, figyelem a kibontakozó jelenetet.

- Arra kérlek meséld el, miért támadtál a fiamra.

- Tegnap este Wolfake kisasszony kedve szerint szórakozni mentünk, ahol nézeteltérésünk akadt. Õ feldúltan távozott, én pedig nem éreztem jogosnak utána menni. Alig néhány percre rá borzasztó érzés fogott el, így követtem a szagát, ami az erdõbe vezetett. Mire utolértem már konfrontálódtak Puerrel, aki kiabált vele, fenyegette õt...

- Azért azt a ribit sem kell félteni! - arctalan tömegben nagylegény elmés közbeszólása, jellemzõ. Nem akadok fent ezen, na meg a Fõnök is gyorsan rendet vág köztük mennydörgõ hangjával mielõtt még felbátorodnának.

- Aztán rávetette magát. Arra nem emlékszem tisztán, hogy mikor kezdte az átalakulását, de sem a támadás, sem az alakváltás nem...

- Azt majd meglátjuk - a történet harmadik, eddig néma tagja is beszáll a ringbe. Most sem szimpatikusabb, mint az erdõben, vagy annak elõtte. Sõt, még az én kezem is ökölbe szorul tõle.

- Közbeavatkoztam és kértem, hogy hagyja abba, de nem hatottak rá a szavaim, így Julia védelme érdekében kénytelen voltam... tettlegességet alkalmazni.

- És?

- Nem történt más. Egyszerûen, mire elfajult volna a dolog, már megérkezett az elsõ ember, és biztos vagyok benne, hogy azokat a részleteket máris ismered - elbocsájtás, majd hajlongás és vége az elsõ felvonásnak, prológus vége.

- Ez a hunyászkodás igazán nem segíti a helyzetet - suttogom, mikor mellém ér Ash, de nem nézek rá.

- Wolfake kisasszony, ha volna kedves - jöhet a második felvonás, a bonyodalom.

- Kíváncsiak vagyunk, azt hiszem beszélhetek mindenki nevében, hogy az ön nézõpontjából mi is történt - és jöhet a szokásos rész. Ash-re téved a pillantásom, és megremegek. Remélem nem látható, és senki nem veszi észre. Gyorsan visszaterelem a beszélgetõ partneremre a figyelmem.

- Nagy megtiszteltetés, hogy jelen lehetek és beszámolhatok a magam nézõpontjáról. Elõzõ este, ugyebár elmentünk Ashel szórakozni kicsit és valamit felkaptam a vizet. Valóban nem szabadott volna olyan hevesen reagálni, ahogy én tettem, valószínûleg az alkohol miatt. Azon a tisztáson álltam meg, hogy lélegzethez jussak, ahol késõbb minket találtak. Azonban akkor már, úgy hiszem követett egy ideje.

- Úgy hiszi?

- Nem. Biztos vagyok benne, hogy oda már követett Puer.

- Ugyan már! Hiszen csak egy ember, sõt! Lehet, hogy ezt csak beképzelte az itókázás miatt! Álmodta az egészet! - a sarokból könnyedén pofázik bele, tekintetemmel ha meg tudnám ölni, most már halott lenne a ficsúr.

- Lehet - nem foglalkozom tovább ezzel a nagypofájú taknyossal. A Fõnök az én tárgyaló partnerem.

- De, hogy megfenyegetett és válogatott szidalmakkal... illetett, az már aligha csupán az alkohol kreálmánya. Ahogy az sem, hogy megtámadott! - egy pillanatra elvesztem a hideg vérem, de gyorsan visszanyelem. - Ha nem érkezik meg Ash az utolsó pillanatban, nekem fél perc alatt végem lett volna - megköszöni és elbocsájt. Gyorsan halad a történet. Jöhet az epilógus, és robog is, hiába szenved szegény apuci.

- Több, mint egy kilométerre volt bent a területünkön, ahova ugyan semmi joga nem volt betenni a lábát!

- Vedd figyelembe, hogy nem mindenkinek van olyan nagy belátása az apja meg a család tulajdoni jogaiba, mint neked, Puer! Aligha tudhatott errõl a papíron nem is létezõ egyezményrõl - vág vissza neki a megmentõm.

- Oh, és az arrogáns, megbocsájthatatlan viselkedése? A sértegetés az semmi?

- A viselkedése? Puszta szavakon lovagolsz és majdnem az életét vetted el! Térj már észhez! - kiálltja most már Ash, a bögre darabjai a lábánál várnak egy jobb sorsot. Itt mindjárt elszabadul a pokol, egy szikra és robban az egész. Érzem, ahogy a Vörös megindul, de ezt nem hagyhatom. Megérintem a karját és végigsimítok rajta. Megtorpan, nem ugrik a bugrisnak. Ez engem is meglep, pedig valahol mélyen a szívemben tudtam, hogy így lesz. Így, hisz nem hazudik nekem, és ezt is bizonyítja, mikor már rég nem az esze, hanem az indulatai vannak irányító szerepben.

- Talán a legnagyobb törvényünk, hogy nem veszünk el olyat, amit adni képtelenek vagyunk! Mégis...

- Elég legyen! - dübörgi a Vezér. Erre elcsendesednek. Van ereje a krapeknak ezt meg kell hagyni.

- De hát apám! Tudja a titkunkat! Ez már önmagában igen kockázatos dolog! Arról nem is beszélve, hogy egyetlen, elkényeztetett kislánya valami felkapaszkodott...

- Pontosan azért élvezi még mindig a feltétlen bizalmam, mert egykeként és lássuk be, befolyásos család tagjaként fokozottan tisztában van vele, mekkora felelõsség ez a tudás. Biztos vagyok benne, hogy helyén tudja kezelni az újonnan szerzett információt mind most, mind pedig ezen éveknek múltán - csendben hallgatom az apa-fia eszmecserét.

- Akkor is! Már másodszor történik birtokháborítás egy héten belül, ráadásul elsõ alkalommal nem átallott egyenesen a küszöbig jönni! - érzem, ahogy mellettem Ash a türelme utolsó morzsáit éli fel, de nem nézek rá direkt. Lüktet bennem az ereje, érzem az átváltozásának elõszelét. Bizsereg és viszket a bõröm, de mégsem félek tõle, tudom, hogy sosem bántatn és nem fog veszélybe sodorni. Érzem legbelül, és ez az, ami megrémiszt.

- Azt bocsánatos bûnnek róttuk fel, ha emlékezetem nem csal, Puer. Kérlek, az indokolatlan mocskolódást hagyd el.

- Túl sok baj van velük - egyre fojtogatóbb a feszültség a teremben, ahogy a taknyos szítja az indulatokat.

- Nem tûröm, hogy kedvedre sértegesd, mint valami utolsó senkiházit! - csattan fel mellettem farkasom. Látom a körülöttünk lévõkön, hogy azt várták a szavaival együtt az ökle is csattan a pimasz kutyán, de mozdulatlanul áll és csak teázik. A provokációra, amit kap csak rápillantok a mellettem állóra, de mintha fel sem venné. Tényleg ekkora hatással vagyok rá? Tényleg miattam türtõzteti magát? Tényleg fontos vagyok a számára? A kérdések mellett szinte szédítõ az ereje a felismerésnek, hogy aggódom érte, aggódom, nehogy baja legyen.

- Wolfak kisasszony, kérem nézze el nekünk ezeket a kis hibákat, és ellensúlyozandó a sok kellemetlenséget, fogadja a szabad bejárás jogát - meglep ez a gesztus, és a mozdulat is, amit kapok mellé a hatalmas fõnöktõl. Önkéntelenül is a vörös szemeibe nézek, mintha megerõsítést várnék, és meg is kapom egy halvány mosoly és bólintás keretében. Nem is értem magam miért tettem ezt. De gyorsan lerázom ezt és a kezem a nagyra nõtt tenyerébe fektetem. Pár bizalmas szó, és ki nem mondott egyezség köztünk. Visszafelé persze jöhet a flegma, nem törõdöm álarc és a szemforgatás miközben visszasétálok a kiinduló helyemre.

- Mindazonáltal, Puer, egyértelmûen embertelen viselkedése felett sem hunyhatok szemet - és már kapja is a büntetését a kölyök. Ash, mint tanító, érdekes fejlemény. Viszont így fel van mentve a nekem engedelmesség alól. Így nem is fog annyit a közelembe lebzselni, ez furcsa mód elszomorít, pedig azt vártam, hogy majd megkönnyebbülök. A feszültség szintje az alázat látszata ellenére növekszik, ezzel a kölyökkel még baj lesz. A gyûlésnek vége, morgolódások közepette mindenki megy a saját dolgára.

- Sasha, kísérd ki a vendéget, aztán hadd váltsak veled pár szót! - Grankubwa szavai nem tûrnek halasztást. A bizonytalankodó tekintetre elmosolyodom, olyan aranyos ilyenkor. Na basszus, ennyire azért ne szaladjunk elõre. Az intésre elindulok a kijárat felé, nem elõször teszem meg ezt az utat. De most nem mondanám épp, hogy jókedvtõl ugrálva haladok. Biztos örül, hogy megszabadulhat tõle,m és nem kell többet azt tennie amit mondok és velem lennie. A területük határáig sétálunk, valahogy egyikünknek sem sürgõs, hogy megszólaljon. Elérve a kijelölt pontot viszont csak toporgunk.

- Egy gonddal kevesebb, másik gonddal több - mosolyodok el kényszeredetten. A szemeibe nézek és magával ragad. Puha, lassú és gyengéd csókot hintek ajkaira, nem várom meg, hogy szóhoz jusson. Amint elszakadunk egymástól mélyen azokba az igézõ lélektükrökbe nézek.

- Vigyázz magadra - súgom, miközben végigsimítok az arcán. De a következõ pillanatban már ott sem vagyok, fürgén megiramodok, akár egy bokorból riasztott nyúl. A faluba érve állok csak meg. Érzem, hogy nem követett, de azért mégis odanézek, hátha. Megrázom a fejem és telefonálok, hogy jöjjenek értem. Szerencsére nem kell sokat várnom, és a kerekek már a megszokott úton gördülnek egyre közelebb a kastély felé. Haza érve leheveredek az ágyamra, de nem találok nyugtot. Nincs maradásom, muszáj kiszellõztetnem a fejem. Átöltözök kényelmes, puha vadász bõrnadrágba, csizmába és ehhez színben és fazonban passzoló inget és zekét veszek, hajam szorosan befonom. A csizmaszáraiban elrejtek egy - egy vadásztõrt is, biztos, ami ziher és már indulok is. Az erdõ az én szülõm, a menedékem. A megszokásomtól eltérõen most a kastély másik oldalán a falutól és az Odútól eltávolodó részt veszem birtokba. Rohanok, ahogy a lábam bírja, valahogy könnyek karmolják a torkom, össze vagyok zavarodva. Sosem éreztem még ilyet és nem tudom mit is kéne tennem. De elfutok elõle, nem hagyom, hogy utolérjen. Szedem a lábaim, ahogy csak az erõmbõl kitelik. Nem nézem merre, és hova, csak rohanok. Mikor már a tüdõm sikít megállok és lekuporodok a bozótosban. Az avar illata, a fák közti tiszta levegõ, a Földanya érintése elringat, és elnyom az álom. Kusza képek kergetik egymást, Ash arca, mely véráztatta, tekintete fáradt és zavaros, légzése vértõl bugyborékos.

- Neee! - saját kiáltásomra ébredek. Az ágak karmokként vésnek húsomba és szaggatják a bõröm, a talpam alól kicsúszik a megsárgult és megvénült levelek hadserege. Arccal tompítom a túlzott lendületem. De nem érdekel, érzem, hogy nagy baj közelít, hogy veszélyben van és segítenem kell. Zavaros tekintettel teljes sebességgel futásnak eredek, nem nézem merre csak futok. Még akkor is csak rohannék, mikor eltûnik a talpam alól a masszív föld. Eszem az elsõ nagyobb esésnél és bukfencnél talál vissza hozzám. Igyekszem a lehetõségeimhez mérten tompítani az esést, bár ez nem épp egyszerû manõver a sziklás hegyoldalon. Szakad a ruhám, tépõdnek a hajszálaim, koccannak a fogaim és veszett mód pörög a világ. De élve elérem a meredély alját, bár magam sem értem hogyan sikerül ezt véghezvinnem. Kiterülve nézem, ahogy a nap egyre magasabbra emelkedik. Szóval már másnap van, ezt jó tudni. Kis szusszanásnyi idõ után csak megkísérlem a felállást, de a veszett konok fejem gondolja csak, hogy ez könnyen menni fog. Belém hasít egyszerre több oldalról is a fájdalom, képtelen vagyok felállni. Na jó, akkor pihenjünk egy kicsit, az hátha segít. Enyhe hányingerre, de egész hamar elalszok.

Halk csobogásra ébredek, majd nedves érintések simítják végig az arcom, nyakam, hasam. Hasam?! Ülök is fel, vagyis ülnék is fel, de egy nagy nyögés kíséretében zuhanok vissza az ágyba. Mégis mi a jó eget keresek én eg yágyban és ki merészel hozzám érni az engedélyem nélkül?!

- Ne mozogj! Csak semmi hirtelen mozdulat, így is csoda, hogy élsz akkora zuhanás után - ismeretlen hang, és érintés, mely visszanyom a párnák közé. Látásom végre kitisztul, és egy nõ néz velem épp farkasszemet.

- Ne nyúlj hozzám! - förmedek rá, de csak erõtlen hang kíséretében. Nem tetszik nekem ez a helyzet.

- Pihenned kell! Meggyógyítalak ne aggódj - szavai egyre halkabban érnek el, érzem, ahogy kicsúszik a tudatom az álomvilágba. Még az utolsó pillanatban felismerem a rongyot az orrom alatt, nem épp kellemes a kloroform szaga. Álmok kusza serege támad, rohanok, kergetnek, de Ash sehol, hiába hívom. Az ismerelen nõ képe tolakszik elõ mindenhonnan, ismerõs, de nem tudom honnan. Apró pattanást hallok, és fejbe vág a valóság fájdalmas pofonja.

- Ébredj nyuszikám - suttogja a fülembe. Elkapom a fejem és szúrósan nézek rá.

- Ne gyere a közelembe - mondom lassan és tagoltan, de csak sejtelmesen elmosolyodik.

- Hoztam neked finom levest, enned kell. Már három napja csak alszol, így nem fogsz túl hamar meggyógyulni - bennem ragadnak a szavak. Három napja?! Megpróbálok felkelni, de nem tudok, le vagyok kötözve. Megrángatom a láncaim, de nem jutok vele sehova. Viszont legalább tudom, hogy már messze nem fájok annyira, mint ezelõtt. Ez a jó hír jut mára.

- Három napja? Miért tartasz itt? - nézek rá komolyan.

- Kiütötted magad hercegnõm. A kötelekért meg ne haragudj, de nagyon veszetten hánykolódtál, féltem, hogy kárt teszel magadban. Ha jobban leszel és jól viselkedsz leveszem rólad - negédes szavaitól hányinger kerülget. Nyugton maradok és hagyom, hogy megetessen. Kellemetlenül, de belemegyek a játékába.

- Látod milyen finom, én fõztem neked, gyorsan erõre kapsz tõle! - lelkendezik. Némán figyelem a vonásait. Kezd az - az érzésem körvonalazódni, mintha a gyûlésen a háttérben állva láttam volna. Egy nagyobbat nyelek ezen felfedezésem nyomán. Egy zakkant farkas, már csak ez hiányzott nekem. Na most szedd össze minden tudásod nagyokos. Remélem elkezdték már a keresésem, és valakinek feltûnt, hogy ennyi ideje távol vagyok. Ash-nek mondjuk.

- Igazán nagyvonalú vagy… - támaszkodik a pultos bige a pultra. Nem rossz taktika, lehet, majd, ha ilyenre kerül sor és én is tudom alkalmazni. Jelenleg viszont megelégedek azzal a ténnyel, hogy érzem, a vörös idegein játszom. Megérdemli a kis korcs, ha már nagyokkal akart játszani, mos megkapja. Iszok még egy kortyot, csak a hatás kedvéért, majd kecsesen kezet nyújtok.

 - Julia, nagyon örülök, hogy erre tévedtünk. – ámítom tovább a célpontom. Ash viszont majdnem megfullad a sörében és köhög, akár egy göthös kutya.

 - Na, mi van, ilyen könnyen megárt? – szúrok oda neki, hogy azért érezze a törõdést. De már fordulok is vissza az áldozatomhoz. Fél füllel azért még felfogom az elmorgott nemet, de úgy csinálok, mint aki meg sem hallotta. Nem sejtheti, hogy a figyelmem minimum fele õt kutatja, a reakcióit és a határait. Odahajolok bizalmas közelségbe a kiszolgálóhoz, és sustorogni kezdek neki. A mondat végét viszont szándékosan hangosan mondom, hogy ezzel is bosszantsam a kis ordast.

 - Erõsen kételkedem benne, hogy tud gondolkodni. – köpi oda elénk. Már épp szóra nyílna a szám, de a beszélgetõtársam megelõz.

 - Ez nem volt szép Ash… lehetnél kicsit kedvesebb is azzal, aki fizeti a sörödet. – Nagyon ért a csaj a konfliktuskezeléshez, azt meg kell hagyni. El is némítja gyorsan a farkasbõrbe bújt nyulat, ahogy az üres poharát telire cseréli.

 - Neked adhatok valamit, szépségem? – de ennél többet nem is törõdik vele. Enyhe diadalittas érzés tölt el, de fura módon mégsem tudom kiélvezni, olyan keserédes érzés kerít hatalmába.

 - Csak még egy bort kérek, és persze, ha meghívhatlak még valamire… csábosan pillantok rá, hisz’ addig jó ütni a vasat, míg meleg.

 - Hmm-hmm, semmi töményet? Csak üdítõzni jöttetek? – nem számítottam ilyen reakcióra, hirtelen pár pillanatra bele is fagyok a mozdulatba. A ganajostalpú sem bír magával és kihasználja a lehetõséget.

 - Oh, na, mi van aranyom, erre nincs bé terved? Hívjuk anyucit? – szerencsére elég hamar meglelem a kontrollt megint, alig rebben csak meg a pillám. Te kérted az ostort, eb, hát akkor tûrjed!

 - Csak nem számoltam vele, hogy majd haza kell támogassalak, de ha feltétlen ragaszkodsz hozzá… egyszer már, végül is megcsináltam – meghúzom a borom és gonoszan nézek rá. Viselje csak el, amit kifõzött magának! Két, vagy netán több vasat a tûben tartani, mi?! Majd adok én neked, korcs!

 - Én egy rozmárosat kérek, szivi.

 - Rénszarvas könnye, édes, rénszarvas.

 - Hát, így több értelme van – némán hallgatom a magasröptû társalgást.

 - Na, gyere, igyál velem egyet, megtudod, mi a jó – vigyorogva fordul felém, sõt, még kacsint is. Már most tudom, hogy nem lenne jó vége, ha innék vele olyan lõrét. Közönyösen nézek rá.

 - Azt erõsen kétlem… amúgy mi az, amit iszol? – Azért nem árt fejleszteni a pia ismeretem, így hát rákérdezek, abból még nem lehet semmi gond. Fentebb ülök a széken, egy kicsit, mintha elpre csúsztam volna, de nem baj, még korrigálható talán észrevétlenül.

 - Vodka. Meg áfonya, valami ilyesmiért került rá a rénszarvas név, vagy mi – lelkesen magyaráz, olyan igazi kocsmatöltelékként, ahogy még a sörére is rámarkol, hátha szüksége lesz a megfáradt torkának az öblögetésre.

 - Elõször talán inkább csak hubertuszt – közlöm az akaratom.

 - Szóval, miért is vagytok itt? – beszáll a harmadik fél is a beszélgetésnek nem mondható szópárbajba. Érzem, hogy nem lenne ellenére, ha nem csak a szavak csatáznának, hanem mondjuk a nyelvem a részein. Viszonzom a tüzes és izzó kisugárzást, bár ez inkább szól az oktondi ebnek, de ezt neki nem kell tudnia. Így most könnyebben megy másra irányítanom, és hitelesen játszani a szerepem. Ash közben, mintha bunyóra készülne, úgy gyûri fel a blúz ujjait.

 - Csak kicsit szórakozni tudod…

 - Korábban a képembe nyomott egy tálca sütit és úgy gondolta, hogy a szociális életemet is vicces lenne tönkretenni – idegességében nagyot nyel a sörébõl.

 - Nem hiszem, hogy ilyen lenne. Nagyon ártatlannak tûnik nekem Julia. Szerintem csak…

 - Persze, én vagyok a nagy, túlzó, gonosz farkas – puffog, mint egy rossz kályha.

 - Pontosan. Örülök, hogy te is látod – én sem váratok akkor már magamra

 - Julia, aranyom, nagyon bájos ez az attitûd, ahogy az emberekhez hozzáállsz… Így csábítasz el mindenkit? – kiüríti a poharát, ahogy én is. Bár nem maradnak íg, árván a pulton, kérés nélkül újratöltik õket.

 - Egyesekkel ellentétben nem szoktam hobbiból csábítgatni! -  Csak elõfortyan belõlem az indulat. A szemeim, érzem, elárulnak. Ezt bizonyítja a csend, ami fülsiketítõen beáll közénk.

 - Csak vicceltem… - és kér még egy kör felest. Mintha visszavonulót fújna, és ez nem tetszik. Nem vagyok rászorulva, hogy ezt tegye.

 - Tudom – nyugtázom, mielõtt még csúnyábbra fordulna a dolog, és olyat mondanék, amivel elrontom a játékot. Emeli a poharát, koccintok vele, de csak a daccal küzdve.

 - Ash, meglepõen keveset beszélsz, minden rendben? – visszatért a kedvenc pultosunk is. Jól csinálja, piszkálja csak a méregzsákot.

 - Mit mondjak? Nem vagyok én Tolkien! … a teheneknek vannak legjobb barátaik – én is jó idõpontot választok az ivásra. Nedûbe fojtom a kuncogásom pár pillanatig.

 - Ez azt jelenti, hogy neked is van? – vigyorgok magabiztosan, a pultos csajszi meg felnevet hangosan. Látom, ez most már épp kezd sok lenni neki, kioldalog a mosdóba. A célpontom felé fordítom a figyelmemet, de a pia úgy gondolja, hogy szûkös neki odabent, és amióta a mosdó gondolata felötlött bennem, egyre inkább sürget. Bájosan cseverészek még egy kicsit, nem akarok túl sok idõt együtt tölteni a vörössel odabenn. Ha szerencsém van, épp kifele jövet fogunk találkozni. Mázlim van, nem is kell szabadkoznom, épp befut egy rendelés, így kénytelen otthagyni, hát akkor már bánatomban elindulok a wc felé. Majdnem sikerült is jól kiszámítanom a lépést, de mégiscsak a kis helységben futunk össze. Nem néz ki éppen életvidámnak így, a mosdókagylóra támaszkodva és vizes arccal.

 - Csak a szád nagy, te kis ordas? Minden rendben? – heccelem kicsit, de azért nem viszem túlzásba.

 - A Föld már nem is lehetne kerekebb, köszi. – fura a hangja, hát feladok a további verbális bántalmazásával.

 - Akkor jó. Még az hiányzik nekem, hogy..

 - Én a helyedben a másodikba mennék – szakít félbe a morgásával.

 - Uhm, megvárjalak?

 - Ugyan, hány éves vagy te? – mint egy iskolás bakfis. Egész jó kedvem lesz tõle, ahogy lelki szemeim elé villan Ash bugris sulis képe.

 - Mint a Nap, a Hold és a csillagok – és képes rátenni még egy lapáttal! Na ezt már nem bírom ki, hogy ne kacagjak fel.

 - Akkor megvárhatsz – vetem oda neki mellékesen, nehogy elbízza magát. Amint végeztem, a mosdóhoz lépek, piperézkedni.

 - És, mirõl akarsz beszélni? – nézek rá a tükörbõl türelmetlenül. Mert azt érzem, hogy nem épp könnyed téma böki a csõrét.

 - Miért viselkedsz így velem? Miért akarsz kikészíteni? Megalázni? Neked az szórakozás? Arról nem is beszélve, hogy nem valami fényes képet festesz magadról… - amint megszédül, reflexszerûen nyúlnék utána, hogy segítsek neki, de az utolsó pillanatban sikerül uralkodnom magamon és hagyni, hogy õ intézze el kapaszkodással a dolgot. – A partiért már bocsánatot kértem, de, ha ezen múlik, még egyszer megteszem! Ártatlan csínynek szántam, nem akartalak megbántani és ezt neked is tudnod kéne! Akkor még jóformán azt sem tudtam, ki vagy, te sem bántottál, miért akartam volna ártani? És bármennyire hihetetlen, most sem akarok! – már elõttem áll az ajtóban, elvágva minden menekülési utamat. És ez a beszélgetésnek sem nevezhetõ valami kezd egyre kínosabb és fojtogatóbb lenni.

 - Elég volt! – kiáltok rá, hátha észhez tér, és jó kutya módjára visszavonul a lábtörlõre, ahova való.

 - Oh, Istenemre mondom, nem! Nem tudom, miért vagy ilyen, hiszen azon az éjszakán fantasztikusan éreztem magam! Vannak pillanatok, mikor esküszöm, még kedvellek is…

 - így csábítasz el mindenkit? – szakítom félbe, lassan kezdem nem bírni. Zsong a fejem és dübörög a szívem. Ez nem jelenthet semmi jót, ki kell innen szabadulnom gyorsan. Gúnyosan vagdalkozok a saját szavaival, hátha így érti a célzást.

 - De aztán hirtelen ilyen seggfejjé változol és fogalmam sincs, miért, hogy mit rontottam el…

 - Engedj ki – lépek közelebb hozzá, vagyis a kijárathoz, amit épp eláll. Jó öleb módjára félreáll, meglepetésemre.. Azt hittem, többet fog küzdeni, ellent mer mondani nekem, de nem, megint csalódnom kell.

 - Ez… nem… engedj – A zavarom szavakban is megjelenik, nem értem, hogy csinálja, nem szoktam ennyire elveszíteni a kontrollt. És, ahogy egyre közelebb hajol, majd megcsókol, teljesen lefagyaszt. Mintha villám cikázna át rajtam, egyszerre lesz a testem forró és kezdek el fázni. De nem hagyom sokáig, erõnek erejével elszakítom magam tõle és távolabb lépek.

 - Miért kell ilyennek lenned? – zavartan nézek rá, ilyet még soha senki nem merészelt, és senkinek sem hagytam. Mi történik? Mi van vele? Mi van velem?!

 - Milyennek? – magabiztosan lép felém, de én azért is hátrálok. Nem tetszik a helyzet, nem tetszik, hogy nem tudok irányítani és magam is meglepõdöm a reakcióimon.

 - Hát… Ilyennek! – ütök a mellkasára mind a két, ökölbe szorított kezemmel. De nem akarom bántani, csak olyan figyelmeztetésnek szánom. Le is csúsznak a kezeim ütés után, vagyis csúsznának, de nem hagyja. Megfogja mind a két kezem és csak közel lép hozzám. Gyengéden a zene ritmusára lép, magával húzva engem is. Testem gondolkodás nélkül követi, kis idõ után már elmém hiába kiabál, összesimulunk, és úgy lötyögünk a zene ritmusára. Biztonságban érzem magam és élvezem, ahogy megérint, az illatát, a puha bõrének lágy simítását. Olyan helyénvalónak találom a közelségét. A zene elhalkul és csak a bent lévõk moraja szûrõdik el hozzánk. Józan eszem ekkor vesz erõt magán és újabb rohamot indít az alkoholos delírium ellen. Ezúttal félig sikerrel is jár, ellépek, és arcon ütöm a pimaszságáért.

Vagyis eredetileg ez a szándékom, de valahogy nem visz rá a lélek, inkább lesz ez egy erõtlen arccsapás, ami már inkább simogatásnak mondható.

Kavarog a lelkem, örvénylenek az érzéseim, ez így nagyon nem jó. Soha senki nem tudott még így feldúlni. Nem tudom a maszkom sem fenntartani, eléggé lecsúszik és napvilágra kerülnek kis részeim. Ezt nem hagyhatom. Ha már megütni nem vagyok képes, hát ellököm magam tõle és kirohanok a mosdóból. Nem várom meg, hogy jön-e utánam, vagy sem.

A pulthoz lépek, rendezem a vonásaim, Ash-en kívül bárkinek elõ tudok adni bármit, és ez felettébb bosszantó kivétel. Kedvesen a pultos csajra mosolygok, elõveszek egy vaskos bankóköteget és leszámolok belõle jó adagnyit.

 - Az italokért és a legszemkápráztatóbb kiszolgálásért. Remélem, még látjuk egymást – kacsintok rá, majd leteszem a pénzt az orra elé. Látom, ahogy kikerekednek a szemei. Meglehet, hogy elég bõven mértem a cehhet, de ez érdekel most a legkevésbé. Kihasználva a tesze-tosza elbambulását kislisszanok a bejárati ajtón. Kilépve arcon csap az éjszaka hûsen cirógató keze, beleborzol a hajamba és kicsit felfrissíti az elmém. Nem rohanok sehova, úgyis tudom, hogy nincs esélyem elfutni elõle. A csehó oldalához megyek, nem az úton haladok, csak úgy megyek az orrom után, egyenesen be az erdõbe. Egyszerre akarok elrohanni és hozzásimulni. Fogalmam sincs, hogy hova tartok, de nem is érdekel jelenleg. A sötét fura alakokat fest a tájra, a fák és bokrok zilált külsejû kísértetként kapnak utánam. Az avar barátságtalanul reccsen a talpam alatt. Ismerem az erdõt, több idõt töltöttem benne, mint a várban, de most valahogy mégis más. Baljóslatú és hideg, nyirkos. Nem is értem az egészet, de a nem létezõ szõr is feláll a tarkómon, mintha valaki figyelne, jobban mondva nem is egy szempár. Futásnak eredek, nem érdekel, hogy mennyire tépik a hajam a gallyak, milyen horzsolásokkal festi vörösre az arcom és a kezeim a kérgek kemény érintése. Nem érhet utol senki, Ash pedig remélhetõleg szagomat vesztette, és nem jön utánam. A tisztás ezüstös holdfényben ragyogó, elém táruló látványa lentebb vesz a rohanásomból, meg is állok a szélén megcsodálni misztikus szépségét. Nem emlékszem erre a helyre, ez nem a hozzánk tartozó erdõ. Gondolatommal szinte egyszerre hallom meg, ahogy mögém huppan egy alak. Automatikusan fordulok vele szembe, de nem vélem felismerni, kit rejtenek az árnyak. Csak fenyegetõ testtartása és villogó szemei és fogai mutatják, hogy jobb megtartani a tisztes távolságot.

 - Rossz helyre tévedtél… - Ha nem mondja, eskü hülyén halok meg. Ennyire azért ne nézzen már ostobának ez a porban fetrengõ suhanc.

 - Pedig épp fát vágni készültem és kiirtani a fél erdõt… Jobb, ha máshol keresel magadnak, nincs most kedvem hozzád, eredj! – keresztbe fonom a kezeim a mellkasom elõtt és közönyös tekintettel nézek rá. Mondandómat hallva felnevet morgós torokhanggal.

 - Szánalmas emberfajzat.. – Megindul felém, én pedig automatikusan annyit lépek hátra, mint amennyit õ elõre. Nem félek, de azért a biztonságérzetem is kellõen megcsappant. Mögé pillantok, hátha a vörös mégis utánam jött, de csak a fekete pofájú éjszaka ásítozik rám. Fájó, hogy a remény mégis meghalt.

 - Nem tudod, hogy kivel kezdesz – mondom fenyegetõen és jeges hangon. Arcom és testbeszédem sem árul el semmit az érzéseimbõl. Vicsorogni kezd, a holdfény megcsillan nyállal bevont, már nem épp emberi fogsorán. Jól éreztem, hogy nem épp hazafelé tartok, de azért nem gondoltam, hogy pont egy veszett dögbe fogok belebotlani. Egyre gyorsabban falja a métereket közöttünk, már látom, ahogy elnyúlik a levegõben és pontosan el fog érni. Nincs idõm sem pánikba esni, szinte érzem félig átalakult testérõl elõbukkanó szõrt cirógatni a bõröm. Ekkor, hirtelen módon mégsem teper le, hanem eltûnik. Na jó, ez nem fedi a valóságot. A fülemben doboló vér zúgásától nem hallom, csak pár másodperccel késõbb, hogy néhány méterre tõlem harc folyik. Vagyis még nem harc, de nem kell sok hozzá.

 - Mégis mi a fenét csinálsz? Emberre támadsz?! – hallom meg az ismerõs hangot. Szívem hevesebben kezd el verni, mégis utánam jött.

 - Takarodj Ash, ez az én dolgom! A mi területünkön van, vesznie kell – Az acsarkodó hang alig kivehetõ szavakat formál.

 - Ez szabályellenes, gondolkodj már! – az észérvek úgy szállnak el a fiú mellett, mint a tó felszínén kacsázó kõ. És már iramodik is meg felém, de nem kezdek el futni, farkasszemet nézek vele. Nem tudom, hogy mi késztet erre a balga cselekedetre, de megrendíthetetlenül hiszem, hogy nem eshet bántódásom. A lábaim elé csúszik a szõrös ocsmányság, a farkasommal a hátán, átfogva a másik tagjait és  a földre kényszerítve.

 - Fuss – ennyit tud csak mondani a szépszemû, mikor nyekkenve ér talajt, ahogy az ellenfele fordul, hogy lerázza magáról. Aprót bólintva indulok meg, de nem megyek messzire, nem fogom itt hagyni, ha már megint az életemet védi. Jól látok a sötétben, de mégsem látom tisztán, hogy ki mennyit és miket kap, csak, hogy két farkas öli egymást, szõrcsomók és fõdarabok, föld és sár, ágak és levelek repülnek a levegõben. A csörte elhal nemsokára, csak fojtott morgások hangja tölti meg a köztünk cikázó szellõket. Az egyik gyõzött, a másik torka fogva tartva a gyilkos fogak között. Aggódom és közelebb osonok, vajon Ash gyõzött? Vajon milyen sérülései lehetnek? Ha mégsem, amit kizártnak tartok, akkor hogy segítek neki? Megreccsen egy ág a talpam alatt, a gyõztes felém villantja a tekintetét. Amint találkozik a pillantásunk õszinte mosolyra húzódnak ajkaim. Nem kell csalódnom, a vörös gyõzött.

 - Ash, engedd el! – hirtelen többen lesznek körülöttünk, mint ahány felhõ van az égen. Egyikrõl a másikra kapom a pillantásom, de azért a kis ordast sem tévesztem szem elõl. A felszólító az a nõ, aki az Odúban is volt, nem jut eszembe a neve… áh, nem is olyan fontos, hogy most ezen agyaljak.

 - Emberre támadt, és felfedte a kinézetét, vétett a törvények ellen – zihálva mondja immáron már emberi formában állva Ash, a szája szélét törölve az öklével.

 - Ez csak Ash mocskos ribanca, egy emberi betolakodó a mi területünkön, csak azt kapta volna, amit megérdemel – ordít artikulálatlanul a támadóm. De másra nem képes, mert ketten is lefogják.

 - Wolfake trónörökös, te oktondi barom. És nem mellesleg nem ribanc! – köpi oda neki a vörös, és több figyelmet nem szentel neki. Megtesz egy lépést felém, mikor megjelenik a Fõnök. Mindenki meghajol elõtte, én is tiszteletteljesen fejet hajtok.

 - Csak a bej követi önt hölgyem, jobban vigyázzon máskor hova téved. Ash, tudod a dolgod. Ti vigyétek a tévelygõt – int a fejével és mindenki olajozottan teszi a dolgát.

 - Apám! Értsd meg.. – kezdene a rimánkodásba a fogoly.

 - Hallgass! – megérzem a hatalmas erejét a vezérnek, össze is rándulok belülrõl tõle. Szerencsére nem kell sokáig élveznem ezt a hatást, eltûnnek a bokrok között. A puha érintésre összerezzenek, nem számítottam rá, hogy valaki hozzám fog érni.

 - Jól vagy? – szegezi nekem azt a kérdést, ami neki kellene, hogy szóljon.

 - Jobban, mint te... – halkul el a hangom, miközben végignézek szakadt kinézetén.

 - A felsõd.. hát.. kicsit elszakadt.. de megtérítem az árát, ne aggódj! – vágja ki, de nem hagyom, hogy több szót fecséreljen, szorosan hozzá bújok, és átölelem. Megmentette az életemet, megint. Nem értem, miért csinálja, mikor annyira undok voltam mindig vele.