Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

VsRealm2017. 07. 11. 19:50:08#35167
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



Nézem, ahogy a kastély életre kel, felbolydul, majd szép lassan elnyugszik újra, zsongásával belefulladva a fagyos hajnalba. Rövid úton térek vissza az enyéimhez, de sehol nem találom a helyem, nem kellemes a többiek társasága, hát kiszakítom magam.

Minden ösztönöm lök vissza Juliához, úgyhogy hallgatok rájuk. A jeges levegő a tüdőmbe mar, ám szívesen fogadom az érzést; azt suttogja, élek.

Ha nem lenne magával elfoglalva a birtok, akkor csodájára járhattak volna egy ereszcsatornán felfelé mászó, vacogó alaknak. Ha nem lettem volna az igyekezetemmel elfoglalva bugyután, akkor most nem kéne megfagynom. Kopogok a jól ismert ablaküvegen, hiszen látom a kívánt alakot is mögötte.. pontosabban csak sejtem a takarókupac alatt. Semmi válasz.

Mit is hittem? Bizonyára az első adandó alkalommal eldőlt, hogy kipihenje magát. Őszintén szólva, megértem.

Mindazonáltal én most itt akarok lenni, vele.

Keserűen felvonyítok a makacsul dagadó Holdra és változtatok alkatomon – az emberi ugyanis aligha bírná ki a ráérősen bekúszó mínuszokat.

Lassan Holdtölte. Idén az utolsóelőtti. Erről is beszélnem kéne Vele, vagy csak egyszerűen elkerülni a macerás időszakban.

Hirtelen kicsattan az ablak és egynéhány mély lélegzet után Julia hangját hallom.

- Csodálom, hogy még nem fagytál meg – felém pislant, felsóhajt, majd ellép, hogy beengedjen, hát élek a lehetőséggel, és immár teljes emberként didergek tovább. Hogy egyszer sem kapott eddig szívrohamon a kaptáros zombiktól ezerszer ocsmányabb kinézetemtől…?

- Gyere be, mielőtt jégkaparóval sem lehet majd levakarni a tetőről!  – oktat még, de én csak végtelen hálával hallgatok és fogadom el a felajánlott teát.

- Miért vagy ennyire hülye? – Ah, valakinek az ágyába borsót raktak, úgy veszem észre.  Sietős visszavonulását nem rovom fel neki, csak becsukom magunk mögött az ablakot, felhajtom a maradék teám, a fotelba dobom a ruháim, hogy csak a póló és fehérnemű marad, és bekecmergek mellé.

Reszkető teste hamar megtalálja az enyémet és készséggel leszek ölelő támasza, egy lágy puszit is elejtek, félve, nehogy sok legyek, de csak halkan motyogni kezd.

- Tényleg eljöttél értem.. – Óh, ha tudnád. Ez a legkevesebb, Lia…

- Bármikor Gyönyörűm – mormogom és húzom magamhoz, amitől ugyan nem olvadunk össze, de nagyjából csak ennyi érzetet kelt, mivel alapvetően nem fokozható mértékben simul már így is hozzám.

Érzem, ahogy ellazul, hogy légzése lelassul és állandósul, hogy szíve nyugodtan kezd verni, hogy teste leadja az izgalmat és felmelegszik, kényelmesen mocorogva át magát az ábrándok világába. Lassan nyom el az álom, makacson ragaszkodva a pihenés kényszeréhez, pedig inkább tartanám őt egész este éberen, megnyugtatni, ha gonosz szellemek látogatják álmában.

 

Jelenések nélküli órák jönnek, amit a kótyagos reggel bizonytalan fényeiben derengő tapintás szakít meg; Julia érintése, figyelme. Pár másodpercig tétovázik, meleg tenyerét az arcomon érzem, játszadozó ujját ajkaimon, pillantását rajtam.

Arisztokratikusra formált, angyali arcát pásztázom, de nem mozdítja telt ajkait szóra, csupán rám hajol, hogy megcsókoljon. És Óhhhohargtd, istenemre, ez a legédesebb, amit életemben éreztem! Puha ajkainak megadom a viszonzás táncát és belemozdulok a csókba, belesimítok hosszú, selymes hajába bal kezemmel (merthogy a jobbon félig fekszik), végül nyakán, a füle mögött állapodik meg. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat, elhagyjanak hamvas ajkai, de természetesen ennek is meg kell történnie… És Gaia szent nevére, ennél szebb dologgal nem is lehetne kezdeni a napot. Nem bírom, de nem is akarom visszatartani a vigyort, ami lassan az arcomra kúszik.

- Jó reggelt. – súgja még, és egyre jobban elveszek benne. Valaki csípjen meg, mert igencsak nehéz elhinni, hogy ez a valóság!

És ekkor ront be az Urszula mód megtermett dada „no igen, ez már inkább a valóság” mondatja bennem egy pánikoló hang, aki épp úgy készül a korábbi fenyegetés beváltására, mint a puszta testem. Talán kicsit későn rebbentünk szét, és most lesz repülő farkas is, de repüljek ezerszer, száz ilyen pillanatért…

- Köszönöm, hogy sérülés mentesen visszahoztad Liát – én… Eh?

- Bármikor? – Bizonytalankodom, de azt hiszem, értem. Végtére is megkért rá. Nyelek egy nagyot, le minden feszültséget, hisz’ szemmel láthatóan szükségtelen.

- Tudtam, hogy itt leszel, hoztam neked is enni – mutat a tálcára, majd sarkon fordul és határozott léptekkel indul ki.

- de ha nem viselkedsz, még mindig az ablakon foglak kidobni! – Biztos vagyok benne, hogy beváltja szavait, és, bár készakarva biztosan nem ártanék a kisasszonyának, a komor félelem gyomron ragad egy pillanatra. Magyarázatért fordulok házigazdám felé, hogy mégis mi volt ez, de ő csak visszafogott mosollyal válaszol.

- Nani nem sokszor változtat a véleményén, lény büszke magadra. – Közénk rakja az emlegetett, megrakott reggelis tálcát és egy „jóétvágyat” kíséretében falatozni kezd. Megnyugtató látni, hogy van étvágya.

- Jó étvágyat – vigyorgom és rávetem magam a kajára, ami aligha késleltetett kuncogást vált ki.

 - Valaki farkas éhes lehet. – És még örül is a fejének, beszarok! Szemforgatással jelzem az ötcsillagos poént, szorgalmas rágással próbálok teret adni a beszédnek.

- Telihold lesz este, nem tehetek róla. – motyogom szégyenlősen, mire csak felkacag.

 - És szőrös, hegyes farkas fülek, komolyan? Mint az Inuyashában! – és már szerintem semmivel sem lehetne levakarni arcáról a mosolyt, hangjából a kacagást. Édes így is, bármi ihleti...

- Ha-ha! Kíváncsi vagyok, Te mennyire tudnád kontrollálni magad a helyemben – morgom és lapítom a fejemhez a füleimet. Rühellem ezt az időszakot. A legrosszabb érzés valaha, mikor csak nehézkesen, ha egyáltalán tudom magam irányítani.

Lassan abbahagyja a kacérkodást a dologgal és érdeklődő hangnembe váltva kérdez, közben pedig vizslató tekintete sosem hagy el.

 - Ilyenkor az emberiek.. azok is..? – A békés reggeli ötletéről lemondva sóhajtok és hajolok közelebb.

- nincsenek azok ilyenkor, nem lehet egyszerre két pár fülem. Fogd csak meg! - bíztatom félpillanatnyi bizonytalanság után, ő pedig bizalmasan simít rajtuk végig. Halk, önkéntelen morgás hagyja el a torkom, amikor futólag megvakarja őket a tövüknél.

Elkapja a kezét, én pedig fel a fejemet, és szabadkoznék, de az általam riadtra számolt arc helyett önelégültség és magabiztosság sugárzik belőle.

 - Csak.. ilyenkor sokkal erősebb a farkas bennem, sokkal dominánsabbak az ösztöneim. Lehet, hogy nem kéne itt maradnom. – motyogom és egy pohárért nyúlok.

 - Hát biztosan nem fogom hagyni, hogy egész este a Holdat vonyítsd az ablakomból, ordas koma.

 - Figyelmeztetem, kisasszony, igen vékony jégen táncol! – Fenyegetésnek gyenge, de a hallgatáshoz képest épp elég.

 - Ujjuj, no mi lesz, harapsz is? Hozom ám a doktor bácsit és beolt veszettség ellen! Vagy legyen inkább szájkosár? – Az utolsó dolog, amit lát, az egy párna, ami fénysebesen az arcához közelít.

Gyenge sikkantása hahotába torkollik, amint elkezdem csikizni, de nem adja fel, tekergőzik, mintha lenne esélye – na jóóóó, adok neki kicsit, és kellemes meglepetéssel forgatja a legelhanyagolhatóbb lehetőségeit ellenem.

Így alakul, hogy már én vagyok alatta; az ölem felett terpeszkedve, kócos - zilált hajjal vigyorgunk egymásra, mint két idióta.

Várjunk csak.

Hogy micsoda?

Elhessegetem a fejemből a gondolatot, felülök hozzá, derekán átfonom a kezeim, hogy közelebb húzhassam és felnézek rá, ártatlan szemeibe, majd szájára. Bármennyire is szeretnék, feljebb nyújtózni nem tudok, viszont ő készséggel lehajol hozzám, hogy megcsókolhassam, a kínálkozó lehetőséget megragadva pedig hívogató alsó ajkába harapok.

Halk nyögés után hajol el, arca kipirult kissé, de az eddig is rá jellemző, talán szigorúan belénevelt önkontroll megmutatja magát.

 - Uh.. én.. én most…

 - Én megyek. – Veszem át a történések fonalát; nehogy már ő akarjon megpattanni, végtére is, ez az ő háza, és én mentem túl messzire.

Abban a pillanatban, hogy ügyetlenül lekászálódik rólam, én pedig az ágyból kifele, kivágódik az ajtó és ismét a dadus alakja uralja a teret.

 - Lia, kincsem, a szüleidnek vendégük van. Szeretnék, ha lemennél. Öt perc múlva visszajövök, addig-

 - A kóbor eb kiteszi magát az ablakon – mondom vigyorogva – csak még felkapom a cuccaim – s meg is indulok értük.

Ajtócsukódás, zavart torokköszörülés, pedig gyorsan öltözöm.

 - Később még beszélünk. – búcsúzom, s még egy puszit dobok, hogy aztán nem túl elegánsan, de az ajtón távozzam.

 

Épp a kasszánál tartanék a falu egyetlen nagy boltjában, mikor megcsörren a telefonom, hát félreállok. Gibó az.

„Jó reggelt, kis hős! Hív a haza!” csacsogja, majd egyetlen pillanatnyi szünet után a tárgyra tér „Figyelj, kéne beugrós mára az étterembe. Van kedved jönni?” Egyeztetünk úgy nagyjából további egy percben a részletekről, és egy munkával gazdagabban indulok újra, fizetni. Csak pár apróság, ami az Odúba kellhet.

 

A műszak, ha mondhatjuk így, korán kezdődik; kettőkor már benn feszítek. Ez sok embernek furcsa lehet, de mifelénk apró települések vannak, kevés olyan emberrel, aki megengedheti magának az éttermek látogatását, különösképp egy ehhez hasonlóan sok csillagosét.

Az felszolgáló egyenruha is pont ehhez dívik: fekete nadrág és mellény, csokornyakkendő, a derekunkra kötött… kendő?, hófehér ing. Igazán impozáns.

A munka maga elég fárasztó. Természetesen rohangálni, hajlongani, de leginkább folyamatos figyelem a követelmény. És ez a hatalmas koncentráció, ami nekem nagyon is jól jön ilyen holdciklusokkor. Ott lenni agyban, nem elengedni magam. Így könnyen ember maradhatok. Hogy a fizetés (plusz jatt) mennyire éri meg, nos… maradjunk a nagyon-nál.

 

Tehát. Három asztal jut rám, magas elvárások, de ez így van jól – míg meg nem érkezik az egyik asztalomat hat órára lefoglaló párocska. Mert az Armani öltönyös, pimaszképű ficsúr mellett ott lejt Julia karmazsin ruhában.

A legbájosabb mosollyal igyekszem követni a protokollt, igyekszem. De hát nem megy mindig az. Helymutatás,kéremakabátjukat,előtteinnivalamit,szabadazétlapot,aséfajánlata. Tán’ még levegőt is csak egyszer vettem, mikor is mézbarna szemek mértek végig és jutalmaztak egy pimasz kacsintással. Ehhm, lehet, hogy egy kicsit még zavarban is vagyok.

Gyors kiszolgálással igyekszem sürgetni a kellemetlen helyzetet, de az igencsak lassan múlik el.

 - Gyönyörű vagy. – próbálkozik a srác, meg majdnem kiüti az italt a kezemből szervírozás közben. – Nem igaz?

Heh. Megerősítést? Tőlem, öcskös?

 - Bűbájos, mint mindig. - mosolygom pimaszul Julia kihívó arcocskájába – S mégis, ma este különösen elragadó.

A két pohár, ez úttal probléma nélküli kiosztása után megkérdem, hozhatok-e még valamit, ám csupán a rendelés érkezik. Így is jó.

A konyhába menet érzem magamon Lia pillantásának súlyát, hallom, hogy valamit morog a társaságának. Vörös ajkai túl soká babonáztak meg – az az egyetlen pillanat is roppant kellemetlen volt. Hajamba túrok és mély levegőt veszek, mielőtt belököm az ajtót és továbbítom a kérelmeket, s újabb itallal indulok meg.

 - A ház ajándéka kegyednek. – fordítom a vörös habzóbort Wolfake kisasszonyka felé, hisz’ kinek nyalizzanak itt, ha nem a környék javát birtokló család örökösének. – Szabad töltenem?

 - De kérem, csak nem le akar itatni? - kacagja – Hiszen még van a poharamban! Több tapintatosságot, ha kérhetem! – teremt le, amolyan játékból. Fél perc alatt letörölném én azt a pimasz önelégültséget az arcáról, ha kettesben lehetnénk… igazán csak pár csók kell hozzá és…

Mármint.

 - Természetesen. Elnézést. – És már kotródok is. Úgy számolom, hogy még egy ilyen szarvas hiba, és repülhetek kifele a személyzeti ajtón.

Az előétel felszolgálásakor egyedül találom a kis barátosnémet, úgyhogy a tálalás közben kicsit merészebben kezdek beszélgetni vele.

 - Hát a kis boytoy merre jár? – pimaszkodom, de egy cöhh azért még elér. Ha a féltékenység volt a cél, iciri-picirit azért betalált. A lesajnálónak látszani akaró pillantás megvan, de az őszinte mosoly is a szája sarkában, mikor kortyol egyet, amolyan ráérős eleganciával.

 - Nem tudom, miről beszél, kérem. Az úriember épphogy…

 - Az úriember itt is van. Köszönöm. – szakítja félbe a ficsúr és helyet foglalva igazgatja meg kézelőjét. Jézus. Ennél még én is jobb pasi vagyok.

 - Kérem. – simítok végig a mellényemen, kicsit meghúzgálom az alját amolyan megnyerő formán – Jó étvágyat kívánok. – s egy fejbiccentéssel ott is hagyom őket.

 

Más asztalokat is kiszolgálok, de gyakran pillantok feléjük. Kicsit talán túl gyakran – majdnem orra bukok egyszer, s másszor egy hajszálon múlik, hogy ne borítsam a tálca tartalmát magamra. Ehh… meg tudom magyarázni, esküszöm…


Sarge6662016. 12. 14. 19:27:06#34835
Karakter: Julia Rubi Wolfake



Ez a három nap rémálmos mélabú káoszban telt szinte észrevétlenül, az árnyékok mocskos kavalkádja teljesen magába forgatott és csak most engedett el egy kis szusszanásnyi időre. Érzem, ahogy a kemény posztó dörzsöli a puha bőröm, a szíjaim vágják a húsom. Elönt a páni félelem, mikor ráeszmélek, hogy kiszolgáltatott állapotomat kihasználva átöltöztetett. Ezt biztosan tudom, de amit nem tudok az a félelmetesebb. Nagyon remélem, hogy semmit nem csinált velem ez az elmeroggyant. Tekintetemben látható lehet az érzelmeim vihara, mert felröhög gúnyosan.

- Ne félj kis törékeny virágocskám, nem leszel terhes - vihog, mint egy elrontott fakutya, én meg rázni kezdem a láncaim.

- Te undorító mocsadék.. - szűröm a fogaim között miközben abbahagyom az értelmetlen hadakozást az ágy csápjaival.

- Ash lemaradt, elsőnek én érintettem a tested.. - nyitva hagyja a mondatot sokat sejtetően, és nagyon remélem és imádkozok, hogy ez ne azt jelentse amire gondolok. Már nyitom a számat a válaszra és szidalmakra, de nem jutok el addig. A világ egyre lassabb és nyúlósabb lesz. Látom, ahogy mozog a szája, de nem értem mit mond, a kép is egyre bizarabb formákat vesz fel. Még a gondolataim is belassulnak. Érzem, ahogy valami nyálas az arcomhoz ér, de nem tudom elkapni a fejem, csak a szemeim tudom oda fordítani, és nagyon - nagyon lassan esik le, hogy egy csókot nyomott az arcomra, majd végignyalt a területen. Blőe, lomhán bukfencezik egyet a gyomrom eme felfedezésre. A füleimben hosszasan cseng a nevetése miközben visszazuhanok teljesen a párnámra. Ez a leves sem éppen egyszerű gomba leves volt. A szoba falai hol annyira közel pofátlankodnak, hogy szinte nem kapok levegőt a nyomásuktól, hol pedig elszöknek messze - messze, és fáj a hiányuk. A sarokban lévő árnyak vékony karjai felém kapnak, ujjaik az ágyam alját kapargatják. Arcuk csak néha vált át annak a némbernek a vonásaira. De Ash sehol sincs, mikor tényleg szükségem lenne rá cserben hagy, nem jön el, hiába várom szinte remegve. Hozzá akarok bújni és vele lenni, ő megvéd. De nincs itt, nem oltalmaz, biztos szórakozik valahol. Áh a fene vinné el ezt az egészet, ezek a dolgok tornádóként kavarognak bennem. De ellen kell állnom, mert ha hagyom, hogy elsodorjon biztos elvesztem a józan eszem. Koncentrálj Lia, te ennél okosabb és makacsabb vagy. Küzdj az ég áldjon meg, ahogy Nani mondaná, a harcos sosem hátrál, kivár és végez az áldozatával. És egy jó harcos nem a nyers erejével győz, hanem az eszével. Behunyom a szemeim, de egyből kipattannak, legalábbis én úgy érzem, mikor ajkaimon megérzem azt a félreismerhetetlenül puha ajkakat, az ereimben felszikrázó vágyat. De amint fény jut az íriszeimbe úgy tűnik el eme álom is.

Nem tudom mennyi idő telt el, mikor tisztulni kezd a fortyogó lávafolyam a szemeim előtt, de még mindig úgy érzem magam, mint egy narkót legelt nyúl. Fogva tartóm ott sündörög körülöttem, dörzsöli a kezeit és magabiztos vigyor lengi körbe a fejét. Lassan mozdítom a fejem és fókuszálok, legalábbis próbálkozok vele.

- Na mennyire kedvesebb és kezesebb vagy nyuszikám, ezt már szeretem - beletúr a hajamba és maga felé fordítja a fejem. A lendülettől kicsit megdőlök felé. A kellemetlen szagától és közelségének szörnyűségétől eltekintve pozitív, hogy erőlködés és feltűnés nélkül megtudom, hogy szabadok a tagjaim. Bár az erőt nem érzem magamban, de a tudat már segít.

- Olyan csodaszép csajom van, aki nyáladzik értem - és röhög a saját ostoba poénján. Fizikailag fáj, hogy nem forgathatom meg a szemeim, és nem hányhatom le. Nem fedhetem fel magam, hogy gyorsabban javulok, mint azt ő várta. A mesterséges fényben sajnos egyre több részletét látom tisztán, és undorodom. Ha ezt túlélem beszédem lesz pár emberrel, elsőnek is a Vörös lesz seggbe rúgva, hogy ennyire érdeklem, hagy egy ilyen őrült játékának. Végigcikázik bennem az érzés, hogy vajon tényleg csak ennyit számítottam neki? De közben a másik énem meg arcoskodik, hogy meg fog menteni. Az amúgy sem egyszerű helyzetemen egyáltalán nem segít, hogy ezek itt bent egymásnak ugranak. Ezt nem, ezt már nem, ezt nem bírom ki. Hátra húzom a fejem és lendületből lefejelem, hallom, ahogy törik az orra és érzem, ahogy a meleg vére az arcomra fröccsen. Ellököm amennyire csak tudom és nagy lendülettel elindulok. Vagyis csak indulnék, mert a lábaim nem igazán mozognak.

- Ezt beszívtad aranyom, lehet, hogy tisztultál, de az anyag még benned van - újra egy rongy kerül az orrom alá, és hiába kapadozom visszacsúszom az eddiginél színesebbe ugyanolyan nyúlós világba. Nem tudom mi történt meg és mi az amit csak az elmém szült. Hagyom kicsit, hogy szárnyaira vegyen a könnyed lebegés, addig sem kell foglalkoznom a testem helyzetével.

Tompa reccsenés vonja magára a figyelmem. Sötét van, nem látom mást csak úszó fekete pacákat. Lecsukom a szemeim, ha tovább nézem még elhányom magam. Nyugi kislány, ezt is megúszod valahogy.

- Julia - kúszik egy ismerős hang a fülembe. Nem hiszek neki, túl szép lenne, hogy igaz legyen. Tovább fekszem nyugodtan és mozdulatlanul.

- Hé, Julia. Julia, itt vagyok, ébredj - túl sokszor hallom a nevem, beakadt valakinek valami vagy mi van?! Fura egy árnyék elevenedik most meg, majd megunja ez is.

- Itt vagyok, Julia, eljöttem érted... - lány és féltő érintés simít végig az arcomon. Meglehet, hogy változnak a dolgok? Kinyitom a szemeim és pislogok, hogy tisztuljon a kép. Egészen Ash szerű ez a hallucináció. Egyre ügyesebben képzelgek.

- Nocsak, az Ördög néha szentírást idéz... - vetem oda tompán és félvállról.

- Te pedig Shakespeare - t - egy mosolygó, de mégis könnyező Vörös. Érdekes egy képet fest elém az agyam.

- Gyere, el kell mennünk innen - és mát vonszolna is magával. Eleven álom azt meg kell hagyni, de nem segítek neki. Zsibbadok mindenhol, nem érzem rendesen a testem és még hurcibálna is, na még mit nem. A végén megint kiderül, hogy az a rühös dög akar smacizni velem. Ha tényleg így lesz akkor szájba hányom, ezt már most eldöntöttem.

- Julia, ssh, figyelj rám, kérlek - odaadóan és gyengéden bánik velem, milyen jó is lenne ha igaz lenne.

- Tudom, hogy nem voltam elég gyors, hogy nem voltam itt korábban, de...

- Nem voltál itt. Épp ez az... nem voltál itt... most miért lennél? - vádaskodok lassan és kimérten. De nincs időm többre, szélesedett a paletta. Ez a cucc nem tudom mi lehet amit adott az ordas ribanc, de tuti nem egyszerű fű az biztos. Még két szereplő, még két gonosz farkas egy jó ellen. Na én sem jóféle meséken nőttem fel úgy érzem.

- Nem voltál itt, most miért lennél? - a szavaim visszhangoznak torzult hangon. Na legalább az észt azt nem osztottam túl azon a részlegen.

- Puer? - persze ki más is lehetne, én sem színezem túl Piroska és a farkas mesét. Hagy a farkasom sziluettje lecsúszni a földre. A hideg érintés a talpaimon és a tenyereimen elkezdi tisztítani kicsit a képet.

- Takarodjatok az utamból! - ordít előttem a maszat. Nem ijednek meg tőle, csak egy tompa puffanás a reakció.

- Uh..

- Hagyd a francba, csak tűzzünk el innen, kezd rohadtul fájni a fejem - pislogok csak, és a morcosodó hasamra összpontosítok. De nem sokáig, mert a farkasom elém guggol hirtelen.

- Gyere, felvesszük ezeket, aztán hazamegyünk, mit szólsz? - mint egy gyerekhez úgy beszél, ez idegesít.

- Haza? - összezavarodtam. - Te nem haza viszel! - megszorítom a vállánál, csak hogy érezzem tényleg itt van - e.

- Igen, haza viszlek, megyünk a dadushoz, jó? - elhiszem neki és nekiállok lassan öltözni. Nem érdekel, hogy lát, vagy csak leskelődik, egydül öltözöm. Egyre jobban kezd tisztulni a fejem, de még mindig kótyagos és bizonytalan minden.

- Csukd be a szád és menjünk, mielőtt elhiszem, hogy tényleg eljöttél értem - indulok neki miközben mormogom a szavakat. De ha tényleg itt van, akkor megérdemli.

- Ah, um, jövök! - bár ennek a képzeletbeli példánynak is megvan a maga bugyuta bája, azért még nem hiszek teljesen a tündér mesében. Ahogy haladunk egyre inkább kezd tisztulni a kép, a hideg levegő kócolja a hajam, vörösíti az arcom és gyógyítólag űzi ki belőlem a kábultságot. A bejárathoz érve Ash-el már sokkal élénkebben hadakozok, bár a régi valómhoz képest még gyerekként. A dzsekije rám terítve körbeölel, megtelik az orrom az illatával, beleburkolózom és élvezem a biztonságot. Nem szólok egy szót sem, kavarog a fejem, a gondolataim és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy miket hallucinálok, így inkább biztosra megyek. Eszembe sem jut, hogy eme meleg ruhadarabját visszaadjam neki, ez az egyetlen biztos pontom most.

A kapun befelé haladva érzem magamon a tekintetét, de képtelen vagyok reagálni bármit is. Hagyom, hogy vezessenek egészen be a szobámba. Az otthon szagú kabátot még mindig magamon tartom, valahogy most nem akaródzik bízni senkiben sem. Kizavarok mindenkit és lefekszem az ágyamra beburkolózva ebbe a textildarabba. De nem maradhatok sokáig,

Nani forró ölelése és jelenléte semmivel sem összekeverhető, belefurakszom karjaiba és elkezdenek némán szökni a könnyeim.

- Már semmi baj, itthon vagy és én megvédelek mindenkitől kicsi Liám - felszakadnak az érzéseim, a fejem nagyjából kitisztult, testem is én irányítom már teljesen. De mégsem tudok jópár percig elszakadni dadusom öléből.

- Figyelj rám most drága kicsim, ez most nagyon fontos. Meg kell vizsgálnia a doktornak..

- Neeem, nem akarom.. - szipogok félbeszakítva őt.

- Tudom drágám, tudom. De kérlek szépen az én kedvemért engedd meg neki, ígérem gyorsan fog végezni, és hogy ha kicsit is bánt kidobom az ablakon - összehúzza a szemöldökét, mikor a fenyegetés részhez ér, rettentően ijesztő így, de pont ezért tudom, hogy ő bármikor és bármitől megvédene. Így hát bizonytalanul bólintok és hagyom, hogy a doki kezelésbe vegyen.

Ezer szerencséje, hogy tényleg gyorsan végez, és csak egy szurit kapok. Igaz öt perc múlva meghozza ez az egy is az igazi sokkot. Visszaránt a pulzáló, hangos, gyors valóságba élesen. Pislogni van csak erőm, hagyom, hogy a testem és az elmém felzárkózzon ehhez a világhoz. De azért még tisztán hallom, hogy a szüleimnek és velük együtt a Dadusnak is elmondja, hogy nem történt semmi komoly bajom, még kiszáradni sem száradtam ki. Csak bekábszereztek, és idő míg újra minden a helyére kerül. Na meg még mindig érintetlen vagyok. Ennél a résznél szakad fel mindnyájukban a megkönnyebbült sóhaj, mintha épp most rántottak volna vissza a szakadékból. Eldőlök az ágyamban és a fejemre húzom a takarom, alatta meg összekucorodok, Ash kabátját pedig a párnám alá gyűröm. Túl fényes és hangos most minden.

- Daduuus.. - nyögöm halkan, de nem kell neki több, máris ott van mellettem és hallgat. Nem bont ki és nem is szól, mégis érzem.

- Kérlek, csinálj nekem levest.. - szinte látom magam előtt, ahogy elmosolyodik. Megcirógatja a vállam a takarón keresztül.

- Máris csinálom drágaságom - határozott léptekkel szeli át a szobám és kitessékel mindenkit. Végre csend lesz az úr. Élvezem is pár percig, de aztán már kezd nyomasztó lenni. Kuporgok még kicsit, mikor megcsap az - az isteni illat. Kikászálódok és egy hatalmas mosollyal találom szembe magam a frissen gőzölgő tányér levesem mellett. Nani arcára nyomok egy hatalmas puszit, majd neki is esek a levesnek. Miután kivégeztem a sárgán gyöngyöző csodát a testem úgy dönt most pihenünk. Laposan kezdek pislogni Dadusra, megcirógatja az arcom és hagyja, hogy eldőljek. Lekapcsolja a villanyt, ahogy elalszom.

- ASH!

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de a saját verejtékemben úszva ébredek zihálva. Pánikolva kapkodom a tekintetem, nem tudom hirtelen hol is vagyok. Felkelek és az ablakhoz lépek, kitárom szélesre, úgy érzem nem kapok levegőt. Pár mély lélegzetet veszek, hagyom had járjon át a fagyos levegő.

- Csodálom, hogy még nem fagytál meg - oldalra pislogok a félig bundában kucorgó alakra. Veszek egy utolsó nagy levegőt és ellépek az ablaktól.

- Gyere be mielőtt jégkaparóval sem lehet majd levakarni a tetőről - még meleg a tea a termoszban amit a levesem mellé kaptam. Amint bekászálódott a kezébe nyomom és ráterítem az egyik takarom.

- Miért vagy ennyire hülye? - nézek rá kérdőn, de csak a fogai vacognak válaszként. Nincs most erőm hozzá, hogy sziklakeménységem látszatát ilyen sokáig fenntartsam, bebújok az ágyamba és összekucorodok. Nem várom meg és nem is kérem, hogy bármit csináljon. Lehunyom a szemeim és igyekszem kontrollálni a testem remegését. Ez a rémálom nem segített a lelki békém visszanyerésében. Olyan természetes módon csusszan be mellém az ágyba, hogy elfelejtek megrökönyödni. Nem gondolkozom, ösztönösen hozzá bújok és élvezem az illatát, testének melegét, és karjai óvó ölelését. Kapok egy puszit a fejem búbjára miközben egy pillanatra sem enged el.

- Tényleg eljöttél értem.. - suttogva beszélek.

- Bármikor Gyönyörűm - közelebb húz magához, pedig azt hittem, hogy ez nem lehetséges. Izmaim ellazulnak és nem kell sok idő az álom is a szárnyaira vesz. Könnyed és szép képek kúsznak a szemeim elé. Rég éreztem magam ennyire biztonságban.

Az ébredés könnyedén és kipihenve ér. Ahgyo kinyitom a szemeim az a csodaszép arc köszön vissza rám. Szívem gyorsabban kezd el verni, és bizseregni kezd a gyomrom tájékán. Nagyon furcsa érzések kerítenek hatalmukba. De ez mégis valahogy nagyon is jólesően tölt el. Most már teljesen tiszta a fejem, és ahogy az elmúlt napok eseményeire gondolok elönt a kétség, a bizonytalanság és a frusztráció. Az események emlékképeit csak homályosan és nagyon színes, abszurd film mozaik kockáiként tudom felidézni. Mintha csak egy pocsék éjszakai művészfilm rendezői változatát kellett volna ébren végigszenvednem. Átölelem és hozzábújok a Vöröshöz, és elemezgetni kezdem a foszlányokat.

A nap még csak most kezd el az ablakon bekukucskálni, óvatosan, mintha félne attól mit is láthat idebent. Pedig semmi oka erre. Nem tudom mennyit aludhatott ez előtt Ash, de most úgy durmol mintha vagy 4 napja nem aludt volna egy szemhunyásnyit sem. Bár lehet mindig így kidőlve horpaszt. Nem is tudom, sok mindent nem tudok még róla. De a lényeget tudom, aggódott és eljött értem, megkeresett és kiszabadított. Megcirógatom az arcát puhán, az egyik kósza tincsét a füle mögé terelgetem. Kótyagosan és tompa tekintettel találom szembe magam résznyire nyílt szemein keresztül. Egy pillanatra belefeledkezek lélektükreinek ragyogó szépségébe, közelsége magával ragad. Tenyerem arcára siklik, hüvelyk ujjammal végigcirógatok alsó ajkán, miközben tekintetem az övébe fúrom. Észrevétlen arasznyi távolságra kerülünk egymástól, ajkaimon érzem forró leheletét. Bezárom a köztünk lévő távolságot, megcsókolom puhán, vágyakozva, de bizonytalanul, csendesen és visszafogottan. Mikor visszacsókol mintha áram rázna meg, a vérem dobolni kezd a füleimben, gyomromban mintha a kisülések csapkodnának. Soha nem éreztem ilyen fantasztikus dolgot. Mikor újra távolság kerül közénk kutatok a pillantása után, és megpróbálom kiolvasni vajon mi zajlódhat le benne. Halványan elmosolyodok mikor meglátom, hogy vigyorog elvarázsoltan és olyan különleges fény lobog a tekintetében.

- Jó reggel - súgom neki, de a szemeim nem veszem le róla, képtelen vagyok más felé nézni. De ez nem tart sokáig, mert nyílik az ajtóm és Nani lépe be. Farkasom tekintetében látom a páni félelmet megcsillanni. Dadusom nagy lendülettel közelít felénk, kicsit megijedek én is, hogy most tényleg kivágja az ablakon Ash-t. Lerakja a megpakolt tálcát és vehemensen védelmezőm elé lép nagyon is közel. Már épp szóra nyitnám a szám, de megelőz.

- Köszönöm, hogy sérülés mentesen visszahoztad Liát - harsányságát meghazudtoló szerénységgel, de annál is komolyabb tekintettel intézi a szavakat Ash felé.

- Bármikor - én meg csak nézem a jelenetet.

- Tudtam, hogy itt leszel, hoztam neked is enni - ezzel sarkon fordul és az ajtó felé veszi az irányt.

- De ha nem viselkedsz még mindig az ablakon foglak kidobni - visszafordul az ajtóból és olyan vasszigorral csak végig ezzel a mondatával, hogy látom megborzongani a kedves kis ordast. Enyhén nyitott szájjal néz rám kérdőn.

- Nani nem sokszor változtat a véleményén, lény büszke magadra - mosolygok szelíden, majd fordulok is a tálca felé és közénk az ágyra rakom.

- Jó étvágyat! - és nyúlok a sonka felé.


VsRealm2016. 10. 16. 17:54:14#34679
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



 - Egy gonddal kevesebb, másik gonddal több - mosolyodik el keserű ábrázattal Julia, miután elértük a többé-kevésbé telekhatárt.

Aztán megcsókol.

Megcsókol és én felrobbanok; nem hagy időt egyszerűen másra, csak cselekedik, én pedig mit nem adnék, ha tovább tartana puha ajkainak érintése, ez a bizalmas közelség, az érezhető vonzalom. De eltávolodik, pár pillanatig a szemeimbe néz még, majd egyszerű szavakkal búcsúzik, s már indul is.

Indul, én pedig nézem, döbbenten, némán.

Lassan kúszik a vigyor az arcomra, de túl soká nem is marad ott, hisz' nem egyszerű dolgom van. Beletúrok a hajamba, kifésülöm ujjaimmal homlokomból az oda pofátlankodó tincseket végső tehetetlenségemben. Megbizonyosodom egy utolsó pillantással, hogy Juliát már eltakarja előlem az erdő, és visszaindulok az Odúba.

 

Puer karba font kézzel, vert kutya ábrázattal áll a bejáratnál, nyilvánvalóan nagy feddést kaphatott, míg távol voltunk. Talán vár tőlem valamit, de csak egy futó pillantást kap tőlem, most a főnökkel van dolgom.

Benn a konyhában már nincs a nappalira jellemző feszültségből semmi, csak a susmusolás hallatszik be, de mindazt figyelmen kívül hagyva telepedek a pulthoz, amire Grankubwa támaszkodik. Méltóságteljes alakja kissé megrogyott, de ereje cseppet sem.

 - Meg kell válogatnunk a fajtánkat, és neked különösen nagy dolgod lesz ebben. - morogja, majd egy széles mozdulattal a padlásra vezető lépcsősor felé int, én pedig engedelmesen felindulok.

 - Azt akarom, hogy vidd el a fiamat innen pár napra. Amúgy is erre van szükség, és egy-két ledolgozott óra bére sem árt a családnak - folytatja súlyos pillantást vetve rám, majd koppant egyet a javasasszony ajtaján.

Míg várjuk a választ, emésztem a szavait, bár nem hagy soká tépelődni.

 - Nem rossz kölyök..

 - Nem, de rossz társaság környékezi a még kibontakozó hatalmát, nekem pedig eszem ágában sincs végignézni, ahogy magukkal rántják. - A félbeszakítás nem szükségszerű, de hallgatok, s közben megszabadítanak egyetlen, már reggel óta felesleges kötésemtől.

 - Naomi Staadnak későn érő almái vannak, biztos kell, aki le tudja szedni az első fagyos éjszaka előtt - Kacsint rám az öregasszony, aztán a szoba egyetlen fényforrásaként is szolgáló kandalló kis tüzébe dobja a használt kötszert. - az pedig a héten megjön, efelől nincs kétségem.

Sok mindent súgnak neki a csillagok, meg a hegyek közti szél. Bár tudnék annyit kiolvasni a természetből, mint ő..

Halk köszönéssel távozunk. Betérek a szobámba, megejtek egy telefont, aztán letusolok és pakolni kezdek, mikor betoppan Puer. Ábrázata dacos, állát magasra tartja, de már messze nincs olyan tüzes pillantása - nagyon helyesen.

 - Ebéd után indulunk. Aztán a Wolfake birtokon is lesz dolgunk majd. Öltözz fel rendesen és készülj melegebb ruhával. - Nem néz rám, csak bólint és távozik. Az étkezésnél sem látom viszont.

Az étek szerény, de a nem túl nagy étvágyamnak tökéletesen megfelel, az asztaltársaság pedig csak sürget; csupa kíváncsiskodó szempár. Morogva köszönöm meg az ételt, állok fel az asztaltól és indulok, Puer már vár az egyéb iránt kiürült hallban.

            Kérdésére, hogy hova megyünk, igen egyszerű választ adok: dolgozni. Ugyan volt már itt-ott piszkos a keze, de még több kéreg sosem árt, meg aztán nem vagyok a retorika mestere sem, így nem is erőltetem a dolgot, mármint a beszélgetést meg az okítani próbálást. Mogorva pillantást váltunk, ami egyértelművé teszi, hogy ez kölcsönösen kellemetlen helyzet. Alkalmazkodjunk.

És így is teszünk.

Az erdő csendes, az őszi szél alig mozgatja a fák ágait, a kései köd a vidékre nem jellemzően kezd leereszkedni. Száradófélben lévő avar recseg a bakancsaink alatt és figyeljük egymást: vájkálódó tekintete szinte éget, de rögvest elkapja a kölyök, ha ránézek én is.

 Így gyorsabb az út, elmotyogott és megkopott életbölcsességek, kiabált beszédek nélkül, és azt hiszem, csak hálás ő is, hogy bele sem kezdek.

 

Fekete farmeromra felfröccsen az út sara, amire az imént értünk ki, csak morgok egyet és a város széle felé indulunk az ösvények keresztjében, az ültetvényesek felé.

 - Miért vagy benne olyan biztos, hogy lesz nekünk ott munka? – kérdi. Hideg, szkeptikus szavai egyértelműen nem várnak választ.

 - Már odaszóltam. – felelem a tisztesség kedvéért.

            A rövid üdvözlést a tanyán munka váltja fel: egy kis platós kocsit kapunk, meg az almás kapujának kulcsát, hát oda megyünk. Az üléseken hagyjuk a táskákat, még iszunk, mielőtt nekiesnénk.

Nyögve- nyelősen kezdünk, ketten kétfélét csinálva, de csakhamar megunom és leintem az ágak közül a kölyköt, hogy beszéljük.

 - Nem értem, miért jó dolgozni az embereknek. - motyogja, míg porolja magáról a munka koszát.

 - Nem is tudom, nekem hobbim például nem éhen maradni, hát neked? - beleharapok egy kicsit szottyadtabb almába és kényelmesen támaszkodom a platónak. Savanyú képet vágva néz végig a sorokon.

 - Három nap?

 - Talán holnap este befejezzük kis szerencsével - legyintek rá és ledobom a dzsekim - de fogadok, hogy a sor felénél többet nem tudsz leszedni napnyugtáig. - Vigyorodom el és meghajlított térdekkel görnyedek kissé előre, feltűröm a póló ujját, mintha sej' de belegyürkőznék a dologba. Látom az arcán átsuhanni a "te hülye vagy" gondolatot, de csak felbátorodik és nekigombolkozik ő is.

 

Nos, így esik, hogy bizony, mire a Hold arca magáévá teszi az ég fényét, mi már leszedtünk többet is, mint terveztem. Jóval többet, ami azt illeti.

Vendégágy, szűkös szoba, de egy vagy két éjszakára megteszi, és Puer is csak örülni látszik az esti teának a gyors vacsora után.

Fáradtan nyúlok el a nyekergő ágyon, kezemet összefonom a tarkóm alatt és a fiú fészkelődését hallgatom.

 - Miért pártolod úgy az embereket?

 - Mármint azon kívül, hogy jószerivel én is az vagyok? - pár pillanatig függ a kérdés, de természetesen nincs rá válasz, minthogy igazándiból nem is kell.

 - Ahogy Saab asszonynak barna a szeme és csillog, mint az érett gesztenye, úgy te tudsz fekete farkassá változni..

 - Csak még van szemem kék mellé! - morran fel, de egy szemforgatással nyugtázom a gyenge kifogást.

 - Mert neked adatik valami, ami neki nem, még nem vagy több nála, Puer Thompson. - összerezzen, de nem szól, megjegyzem, bölcsen teszi - Ahogy nálam sem vagy, csak, mert Gran' az apád. Te magad válhatsz kitűnővé a fajtádból, meg az emberek közül, nem pedig annak születsz.

Tiltakozik, ostobán, egyszerűen, betanultan, és végighallgatom, ahogy ő hallgatott engem. Minden szavában ott van a fojtott indulat, amit még nem képes megfékezni.

 - Felhívom rá a figyelmed, ó, nagyfőnök fia, hogy épp parasztmunkát végzel egy embernek, mert az apád azt mondta. Az apád, aki egy életet dolgozott végig köztük, és ő is megvolt a hatalmasságával is valahogy.

Csönd. Az a kínos, feszült csend. Várok kicsit, hátha felugrik, kiabálni kezd, de nem történik semmi.

 - Ha nagynak hiszed magad, bár az is vagy, hatalmasabbak nálad képesek gondolkodni egyszerűbben ennél. Tényleg azt hiszed, hogy ez megoldás? Út? Visz valamerre?

Pár percet hallgatok újfent. Magam sem tudom, mit akarok mondani és hogyan fogok kilyukadni oda. Ha fogok egyáltalán.

Julia jut eszembe, és a csókja. Lehunyom a szemem és sóhaj szakad fel ajkaimról. Érzem az öreg deszkák korát, a körülölelő gazdaság nyögéseit az ég terhe alatt.

 - Hallottál valaha egyet is nevetni a te gyűlöltjeid közül? Miben szebb a tiéd? - motyogom, de nem igazán figyelek rá.

 - Miben mélyebb a te bánatod? - Eszembe jut az érintés a tanácskozás alatt, ami visszafogott, a beszélgetés, mikor elmeséltük, honnan jöttünk, eszembe jut a tánc.

 - Vagy tán vörösebb a te véred? – Talán reménytelennek tart, de én nem gondolom annak őt.

 

Másnap, oh, keserű másnap. Gyors reggeli, mert magával ragadott az álom, utána a tegnap leszedett termés pincébe le, aztán vissza az almásba.

Nagy a köd még, de nem szeretnék sokat teketóriázni.

 - Még ma be akarok ugrani Juliához. - vetem oda társamnak, aki felkapja a fejét erre.

 - Nem volt elég szolgálni még? - kérdi gúnyosan, de csak komor pillantással intem le.

 - Meglepődnél. De tudod, meg is fogsz, jössz velem! - jelentem ki és nemtetszését figyelmen kívül hagyva húzom meg a vizemet.

Összefont karral támaszkodik a kocsinak. - Te szórakozol velem.

 - Igen, de annyira megérdemled! És különben is, lesz valami, ami szerintem neked nagyon is tetszeni fog. - Még nem felejtettem el, hogy mennyire szeret a kölyök bütykölni, ahogy azt sem, hogy Juliának van egy roncs motorja. Vagyis egy műhelyben a garázs mellett. Nekem pedig egy szemfüles komornyik ismerősöm. Meg szabad bejárásom.

Rosszul leplezett izgalommal fordul el, hogy folytassa a munkát, úgyhogy nekilátok én is.

Hűvös a nap, túl hűvös, hogy pulcsit ne húzzak fel a reggeli lelkesedés elmúltával.

 - Sok a pihi Ash, tán nem bírod a tempót? - vigyorodik el. A kis pimasz!

 - No megállj! Letörlöm én azt a szemtelen ábrázatodat! - és nekiveselkedünk, mint tegnap, de most neki megy jobban. Kétség kívül ügyes a fiú, ami azt illeti, szóval az önelégült vigyorára csak rátapsolok, mikor idő előtt az utolsó gyümölcs is fenn landol a raktéren.

Az öntelt csipkelődése félig azért helytálló, nem vagyok ma formában valamiért, de nem teszem szóvá. Megérdemelte a kis nyereségét, hadd örüljön neki.

 - Szóval a Wolfake birtok? - kérdi bizonytalanul, mikor rövid úton kiürítjük a platót és már parkolok a pajtába.

 - Előbb azért együnk egyet, farkas éhes vagyok. - felvihog a faviccen, ahogy én is elmosolyodom.

Estebéd közben előveszem a mobilom, de semmi; megcsörgetem Juliát, de nem veszi fel, lemondó sóhajjal veszem tudomásul.

 - Nem kerülünk bajba, ha nem tud róla?

 - Kedves Puer, nem mindig csapok akkora balhét, mint a bál éjszakáján. - mosolygom megadóan és összehúzom a zsákomon a zipzárt.

 - Nehéz is lenne. - pofátlankodik vissza még, míg oda nem érünk, egészen a vágyott kapukig. Mármint, a hátsó bejáratig, ahol a motor roncsát is behoztam, ugyanis ott több sanszunk van a bejutásra, értve úgy, hogy a főkapu nyilván zárva.

Nem, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy úgy egyébként Julia kísérete nélkül, vagy ebben a… bonyolult politikai helyzetben be fognak engedni, de bízom benne, hogy a komornyik megjegyzett magának. Vagy akár Nani. Ha nagyon muszáj. Esetleg.

            Szóóval, épp a második lépésünket, ha megtesszük, mikor egy indulatokat rosszul elfojtó Alfréd lép ki egy kis ajtóból és indul meg határozott léptekkel felénk - felém.

Nevén szólítva lépek elébe, és rideg köszöntésére kényesen felfigyelve kérdem, találkozhatnék-e Juliával, beszédem van vele.

Egy másodperc csend. Kettő. Három.

Ha nem tudnám, hogy minden rendben van, aggódni kezdenék - hisz tegnap délelőtt váltunk el, bár állítólag dél után nem sokkal hagyta el a kastélyt és még nem tért vissza. Azt hitték, megint bajba viszem épp valahol, de szemmel láthatóan nem érnek sokat a vádaskodással.

 

 
 
 

Keserű szájízzel jut eszembe, hogy csak kifogás lehet az egész terelés, hogy nem akar látni a kisasszony. El tudom képzelni; azok után, hogy olyan végtelenül ostobán megcsókolt tegnap. Nyilván nem úgy értette, ahogy én, vagy csak a feszültség meg az ilyenek. 

 
 
 

 

 

Íííííígyhát a szolgálatra hivatkozva szabad kezet kérek és kapok ismét. Az öreg lakáj láthatja, hogy nincs rossz szándékunk, meg aztán, ha dolgozunk, az az ő fejére se hozhat bajt.

Szóval Puer és az ő lelkesedése, igen.. Meglehetős mély benyomást tett rá a határozott ember, és (szemmel látható) tekintélye rögtön átragadt a kölyökre. Nem megszeppent, de egyszerű tiszteletben hallgat. Helyes. Az hiányozna a legkevésbé, hogy elkezdjen ugatni.

 - Nos, akkor, megnéznénk a múltkori motort, ha..

 - Szükségtelen, már gondoskodtam egy újról. - Vág félbe az impozáns férfi, ahogy lépkedünk az épületek felé.

 - Azért mégis. Jobban szeretné a jó.. - öreg helyett - megszokottat, mint egy újat, gondolom. - bátorkodom a kijelentéssel, mire egy beletörődő biccentést kapok.

 - Elrontani annál jobban már úgy se lehet. - int egy félreeső épület irányába fehérkesztyűs kezével. - De estére távoznotok kell. Tízkor kapuzárás. Reggel nyolckor nyitás. Nem akarlak közte itt találni, és higgyétek el, ti sem a kutyákat. - villannak az öregségben kifakult szemek, aztán elválnak útjaink.

Hogy is mondjam... Karakteres.

 

            A csak kilincsre csukott téglaépület masszív fa ajtaja hang és különösebb erőfeszítés nélkül nyitódik és a benti látványtól elakad Puer lélegzete egy pillanatra. Megvillan a levegő és tudom, hogy ennél jobb döntést nem is hozhattam volna.

Leülök az egyik szerelőasztal szélére, lábaimat szórakozottan ingatom, míg végigfuttatom tekintetem a műhelyen, aztán ajkamba harapok a szerencsétlen, megviseltnek enyhén nevezhető, valaha zöld volt Kawasaki láttán.

 - Hallottad az öreget - biccentek a csillogó szemű fiúnak és mély elégedettséggel dőlök hátra, hogy megtámaszkodjam magam mögé tenyerelve.

            Puer teljes lelkesedéssel kezd, lehet, hogy csak magának magyarázni, én pedig fél füllel hallgatom. Gondolataim minduntalan visszatérnek Juliához.

Tényleg csupán távol akart volna tartani egy ilyen mondva csinált indokkal? Kizártnak titulálom a dolgot. Inkább közli, hogy nem akar látni. Ami éles ellentmondásban volna a csókjával. Meg a tekintetével, az érintésével, a szavaival, a testbeszédével, szóval... nem.

Marad, hogy tényleg lelépett. De a lova itt van, messze érzem annak a dögnek a szagát. Motoron és autóval nem mehetett, ahogy a városba sem, különben aligha hitték volna, hogy velem tart. Miért hitték egyáltalán azt, ha magam nem voltam vele? No, mindegy…

Tehát az erdőbe.

De merre?

És miért? Miért éppen most? Miért nem érhetem el? Térerő, Ash, térerő az Isten áldjon meg! Oké, csak nyugodtan...

            Kutyaugatás üti meg a fülem, meg három határozott kopantás ránt ki a gondolataimból, a kölyköt meg a munkából. Könyékig feltűrőcködve és mocskosan nem túl impozáns, az egyébként jóvágású arcán éktelenkedő piszokcsíkot pedig jobb, ha nem is említem, a borostával egyetemben.

Nani lép be rajta. Szúrós szemmel néz végig rajtam, majd a társamon, végül újra rajtam. Csak aztán lép beljebb, hogy lerakja terhét - egy káprázatosan megpakolt tálcát.

 - A kisasszonyom meghagyta volna, ha itt volna. - biccent fejével a hozományra.

Hálásan megköszönném, ha hagyna szóhoz jutni, de szavaimat elnyomja az ajtó csapódása. Hát, ez sem ment túl gördülékenyen, ámbátor vacsoránk, az van.

A sarokba épített mosdónál megmosakszunk és halk beszélgetés mellett faljuk be az elénk rakott sültet a nagyja kenyérrel együtt. És a tea, oooh a meleg tea ezen a hideg délután.

 - Merre megyünk estére? - Karnivora jut eszembe, azonban el is hessegetem. Nem volna bölcs döntés. Bár, ha jobban belegondolok. minden történésről hír fordul meg ott. De nem. Most nem. Hiába mardos az egyre csak elhatalmasodó rossz érzés, ugyanis, mióta itt vagyunk nem hagy a gondolat, hogy esetleg tényleg baj van.

D'ark. Neki van lakása a városban. Ugyan kötve hiszem, hogy örülne a betoppanásunknak.

Mély levegőt veszek, és lassan fújom ki. Nem tudom. Tényleg nem.

 

Szóval megyünk az egyetlen biztos helyre; haza.

Az Odú elcsöndesedett most, hogy estére ideértük, csak a nappali és két szoba ablakán szökik ki fény. Óvatos-halk léptekkel térünk be és egy mosollyal kísért biccentéssel indulok a magam szobája felé, jelezve, hogy mára bizonyosan csak ennyi dolgunk volt egymással.

Bekopogok Gran’hoz egy rövid elbeszélgetés erejéig, de nem sok mindenre jutunk, hagyjuk felfüggesztve a diskurzust, holnap folytatjuk.

Átöltözöm nyúzott trikóba, fölé kapok egy szürke, nem kevésbé használt melegítő felsőt, no, meg annak a nadrág részét, és a jó öreg mezítlábbal lecsattogok a konyhába, hátha van valami odalenn. Mindig van ugyanis valami odalenn.

Tehát három másik falkatag izgatott tanácskozása fogad, ám a beszélgetés megfagy, amint felfigyelnek rám és pár pillanatnyi csönd után kettejüknek más, sokkalta izgalmasabb dolga akad máshol.

Őszintén szólva nem vagyok különösen jóban, ahogy rosszban sem azzal a nővel, így dobok neki egy hellót és lépnék a hűtőhöz, mikor megszólít, hát rá figyelek.

Még jó, hogy nem vettem ki az üveges almalevet hűtőből, mert bizonyára kiejteném a kezemből szavaira. Tudtam, hogy van valami furcsa a levegőben. És nem Spina kellemetlen szagára gondolok, az a munkahelye miatt van és már hozzászoktunk. Nem, ezt most képletesen értem. Azt mondja, talált valamit, és, hogy biztosan érdekelni fog; Julia ruhája lehet, ő nem tudja biztosan, csak hazahozta őrjáratból, hátha.

Jegyzet, magamnak, első pont: az eltűnését csak a főnök, Puer és én tudtuk. Valószínűleg hallott róla, végtére is nem a legjobb hangszigetelők ezek a falak, meg a városban is dolgozik.

Szóval megyek vele, és milyen jól teszem! Valami szakadt szövetet tol a kezembe és idegeskésen babrál a ruhájával. A barlang felé találta, mikor már tértek visszafele, feltűnt neki a szaga. És milyen igaza van, még édes-fűszeres illatot áraszt magából a puha szövet.

Első és legmélyebb elhatározásom, hogy odamegyek, hisz’ nincs túl messze, de felhívja rá a figyelmem, (és igazat is kell adnom neki ebben,) hogy az este sötétjében aligha látnék valamit, a föld pedig nem fog elszökni előlem, jártának nyomát pedig már nem lehet kiszagolni.

Mély sóhajjal törődöm bele, de reggel az első dolgom lesz kimenni és megnéznem magamnak azt a helyet.

A barlang, ahol a macival birkóztam.

Vajon mi a francot kereshetett ott Julia?

 

Negyedannyira sem vagyok álmos, így harmadmagammal már hajnalhasadáskor indulok. Krimna a korai keléstől morcosan az utolsó korty kávéját hörpinti, Gibó pedig a maga mindig pörgős természetét most sem meghazudtolva karol belém és von félre, hogy elmeséljem a históriát, úgyhogy egy sóhaj után nekikezdek az igazán nem hosszúra nyúló történetnek.

A kis szöszi egy hatalmas levélkupacon, törökülésben hallgat és közben az őt körülvevő száradt leveleket tördeli, piszkálja.

  - Tiszta sor. – kezdi, mikor befejezem. – Odamegyünk, felderítjük a nyomát és megmentjük a hercegnőt, ha csakugyan bajba van, tiéd pedig jutalmul az úgy vágyott kegy. – kacsint rám, kicsit könnyebben véve a dolgokat, mint ahogy azt én előadtam. Már, amit tudok. Ennyi erővel ugyanis könnyen meglehet, hogy csak én reagálom túl a dolgot, és lázadásában vagy nemtetszésében elment valahova és holnap vagy egy hét múlva egy karcolás meg minden szó nélkül visszatér. Bár ezt erősen kétlem, különbnek ismerem én őt ennél. Aztán ki tudja? Mindenkinek vannak gyengébb napjai.

Három farkas szeli az erdőt egy fagyos reggelen, ezek vagyunk mi, és az egyiket keserű pánik hajtja.

Puer ugyan felajánlotta, hogy velünk jön, de aligha szeretném, hogy most itt legyen. Mármint, az még oké, hogy a barátaim látják rajtam ezt, de eszem ágában sincs megmutatni magam neki. Épp tanítanom kéne, vagy mi, nem pedig nevetségessé tenni magam a szemében.

Szóval ő marad, mi meg megyünk.

Az este mintha álmodtam volna Juliával, de nem emlékszem belőle semmire, és ez különösen aggaszt, tekintve, hogy az álmaim nem szoktak kiesni, ha már vannak legalább.

Úgy tíz perc masszív kutyafuttában (haha), és ideérünk az ominózus helyre, de elkeserítően semmi nyom nincs, ami legalább is ezt az incidenst övezné. Gibó unja meg leghamarabb a nyomozósdit, mert már vagy tíz méter sugarú körben körbeszaglásztunk és nézelődtünk zéró eredménnyel, tehát emberi alakra vált és elkeseredett alakomhoz közelítve kezd bele sajnálkozó és egyben győzködő mondókájába, hogy ugyan semmit nem fogunk itt találni, mert egész egyszerűen nincsen mit.

Az elkeseredéstől lekonyuló füleim közt megvakargatja a fejem és visszaindul, de embernek marad, hogy csacsoghasson. Tudom, hogy jót akar vele, és igazán, el is éri a célját.

Odahaza egy telefon vár.

Karnivora.

Felveszem.

 - Heyy Ash bébi, mi a helyzet? – kezdi nagy lendülettel és a kelleténél kicsit hangosabban.

Kiülök vele a tetőre.

 - Nem is tudom, Karn, én…

 - Na mond csak el, mi gyötri a pici lelkecskéd? Csak nem a hercegkisasszony szökése? – kuncog bele a telefonba és szinte látom a huncut vigyorát.

 - Honnan tudsz te erről? – kérdem elhűlve.

 - Aki nem hozzám jön, az bizony lemarad a pletyikről. – hallatszik, hogy kortyol párat majd a kelleténél kicsit határozottabban teszi a le a poharat. Addig is a sárguló levelek korona-mezejébe veszik a pillantásom türelmesen.

 - Tudom, nem élek vissza a türelmeddel. Annyi az egész, hogy biza’ az ottani jó munkásemberek is iszogatnak ám! – fecsegi kellemetlen, magas hangszínnel zárva a mondatot.

Szóval már nem csak a kivételes néhányak körében köztudott – mennyi ideje is, három nap?

 

 
 
 

 

 
 
 

 

 - És mi mást rebesgetnek még felétek? – érdeklődöm, igyekszem nem túl türelmetlennek tűnni, mert Karn az a tipikus ember, aki csak húzza az ember agyát, ha rájön, hogy van alkalma ezzel szórakozni.

 - Erről semmi mást. Azt hiszem, nem is tudnak, túl sok változata van innentől a történetnek. De gondoltam jobb, ha megejtek veled pár szót. Meg, hogy valami alak ólálkodott arrafele a hét elején. – böki ki kis szünet után. Valami alakot, hát úgy...

Megköszönöm a hívást és ígérek egy látogatást valamikorra.

 

Alig telik el öt perc ebben az önkényes magányban, mikor is Krimna kopogtat az ablakkereten és lehuppan mellém.

Sütit majszol és megkínál eggyel engem is, hát elfogadom.

 - Karn hívott, de semmi különöset nem tudott mondani. – húzom el a szám, mielőtt beleharapnék a cukorbombába. – Az egyetlen újdonság, hogy valaki ólálkodott a birtokon az elmúlt napokban, de kötve hiszem, hogy volna értelme arra szaglászni, hisz’ minden nyom eltűnhet…

 - Hmm?- kérdi zavartan vigyorogva, de hát.. az nem lehet.

 - Tudod… lehet, hogy óriási baromság, de mi van, ha épp az idővel eltűnő részletek a lényeg?

 - Én nem akarlak megbántani, de igazán leeshetett volna már. – Egy harmadik hang csatlakozik a késő őszi beszélgetéshez, és kezdem igencsak soknak érezni az egy tetőre jutó farkasok számát.

 - Már ne is haragudj öcsi, de-

 - Én ugyan nem haragszom, de most fog be a szád, és próbáld azt az energianyereséget agyhasználatra fordítani. – Krimna felköhent és nagggggyon lassan elkezd visszaosonni. Áruló.

Végső megadásomban sóhajjal jelzem, hogy hallgatom. Ha már nincs ötletem, merre menjek, őt végighallgathatom éppenséggel.

 - Ide figyelj. – arrogáns kezdés, bátortalanabbul is folytatja, bár azt hiszem, inkább az elkövetkezendő gondolatai miatt tétovázik. – A bula, akivel beszéltél. Aki a ruhadarabot találta, megvan? – Bólintok, szóval megköszörüli a torkát és folytatja.

 - Lehet, hogy rosszul gondolom, de nem gyanús a dolga? Mármint, elég sokat marad ki…

 - Az emberek csinálnak ilyet, Puer, mindenkinek van magánélete, ráadásul ő a városban dolgozik.

 - Jó, tudom, de most jön a java, csak figyelj! Míg te fejvesztett csirke módjára kapkodtál minden után, csak a lényeget nem sikerült észrevenni, addig utánanéztem pár dolognak. – mondja kicsit elpirulva. A kis szentem.

 - Szóóval, amikor ő elvileg megtalálta a cuccot, az őrjáratból hazafele jövet, ugye, akkor már vagy félórája nem volt a társával. És, amikor Julia eltűnt? Azt mondta, a városban volt, mert, hogy itthon nem, azt megmondhatom. – mosolyog magabiztosan.

 - Úúúú, valakinek van dolga máshol?

 - De..

 - Félre ne érts, méltányolom, hogy igyekszel, de mindez egy ócska gyanúra elég egy Colombo epizódban. – hagyom elhatalmasodni az elkeseredésem. Abban már biztos vagyok, hogy nem önszántából marad távol, de, hogy mi történhetett, hogy nincs-e már késő..? Belegondolni sem akarok.

 - Elképzelésnek végül is ez az egyetlen, amink van. – mondom pár perc csönd után elismerően. – Azt kizárnám, hogy valami rivális dolog volna a háttérben, rosszakaró, féltékeny meg hasonló butaságok.

 - Nem kapták volna el az erdőben. – ismeri el a srác jó fél órás hallgatás után, és meg kell, hogy mondjam: meglep vele.

 - Ah, szóval már nem is annyira borzasztó… - kóstolgatom, mire csak karon üt.

 - Így is mondhatjuk. – vigyorogja, majd nem sokára mocorogni kezd.

 - És tudok valamit, amit te nem.

 - Ha soká húzod az idegeimet, akkor biza’ pórul jársz, kölök. – mordulok rá. Kezdem azt hinni, hogy itt egyedül én nem értek semmit.

 - Nem is farkas vagy te, hanem egy harapós öleb - vihogja.

 - Haha – morgom válaszul és visszamerülök a lassan eluralkodó délidőbe. – Talán követhetnénk. Ha tévedünk, akkor vesztünk egy éjszakát, de ha nem… - elharapom a mondat végét és az ajkamat is.

Mit nem adnék, hogy újra lássam Juliát. Hogy biztonságban tudjam…

 - Hozhatok baseball ütőt? – Csillogó szemeire nem tudok mást, mint igent mondani.

 - Megyek, átöltözöm előtte, a konyhában találkozunk este hétkor. – és már lépek is.

Valamint, ha ilyen misszióra megyünk, inkább eszek is valamit, minthogy gyomorkorgás miatt dőljön romba az egyetlen reményem Julia megtalálására.

 

 - Szóval mi a terv? – Okos fiú, hozott magával sapkát és kesztyűt.

 - Követjük Spina-t. Ennyi.

 - Uhmm.. nem akarom letörni a szárnyaid, de vagy másfél órája elment…

 - Jah, mert nincs jó szaglásunk, sokadik érzékük, meg hasonlók, ugye?

 - És, ha sejt valamit? Akkor biztosan nem vezet csak úgy nyomra minket.

 - Soha ne becsüld le az emberi ostobaságot. – felelem suttogásra váltva, ahogy beérünk a fák birodalmának mélyére.

Habár fájdalmasan nyilvánvalóan kezdünk csak találomra haladni, nem ismerjük ugyanis az erdő ezen részét. Sok farkas fű terem erre merthogy, szereti a hegyes vidéket és az erre csörgedező patakot, így, őszre pedig elég nagyra tudnak megnőni. Amellett, hogy rohadt büdösek, pedig, még mérgező kis rohadékok is. Először csak az orrunkat cseszegeti, büdös - hát büdös, de nagyon nehéz egy idő után kibírni köhögés nélkül. A mérgezésről, meg a többi hatásról jobb, ha nem is beszélünk. Azt azonban meg kell mondani, hogy

 - Ha én farkasok elől akarnék elrejteni valakit, ez tökéletes környék volna hozzá. – suttogom a bűzzel küszködő Puernek.

 - Hihetetlen, hogy ezek elvirágzás után is ennyire irritálóak. – Morogja tehetetlenségében és csak még jobban arcába húzza a sálat. – Amúgy teljes mértékben egyetértek. Kérdés, hogy innen hova?

 - Ha minden klisét figyelembe veszünk, mármint, gyenge szaglású feltételezett-emberrabló egy farkas fű mezőbe vezető úton, hogy lerázza az esetlegesen követőket?

 - Uhm, Ash?

 - Igen?

 - Én igazán nem akarok lovat adni a klisék után kutató elméd alá, de valójában van egy vízesés úgy fél kilométerre, arra – és mutat egy irányba, amerről már nekem is sejlik a vízcsobogás. Ez nem lehet igaz.

Vissza kell fojtanom az örömöm. Még nincs meg Julia. Még mindig lehet csak egy ócska véletlen is. Lehunyt szemmel kiürítem a tüdőm, hogy megcsapjon a dermesztő levegő és visszarántson az éjszakába.

 - Szaglásszunk körül. – Haha.

 - Ah, ne, könyörgök, csak azt ne kelljen..

 - Maximum semmit nem találunk. Bár, már az is elég sokat mondó, hogy erre hozott az utunk.

 - Szóval igazad lehet még a rajzfilm-főgonoszos figurával is.

 - Őszintén? Kicsit félek reménykedni. – Egy pillanatnyi hatásszünet után folytatjuk az utat.

Bármilyen meglepő is, az erdő egyáltalán nem halk, az esti állatok ébredeznek, az alvók összébb kucorodnak, óvatos szellő táncol az erdőben, meglengeti a növényeket.

 

Ha lehetséges, hát még hidegebb van itt, a patak partján. A zubogó párája szinte csontba maróvá teszi a fagyos éjszakát.

 - Nem is tudom hirtelen eldönteni, hogy azt szeretném jobban, hogy igazam legyen, vagy, hogy tévedjek. – A kölyök csak vállat von és feszülten néz körbe.

 - Ezt add csak ide – kapom ki a kezéből a kellemes súlyú ütőt. – ha esetleg lenne valami a víz mögött, te hátra maradsz és vigyázol a saját seggedre, megértetted?

Bólint, helyes. Semmi perc alatt átázik a ruhám azon része, amit nem fed a dzseki, és valóban rátalálok valami nyílásra. Talán csak egy elhagyatott barlangé, de azért összeszorult szívvel lépek be. Legalábbis ne egy medvéé legyen, könyörgöm.

Azon kapom magam, hogy a lépéseim visszhangját figyelve veszek bele leheletem ködébe, hát megállok és hallgatok. Csepegés, talán némi nesz, de az jöhet más járatból, kisállattól, vagy.. miért is ne lehetne ő?

Leengedem a „fegyverem” és halkan, lassan lépve haladok centiről centire, ugyanis ez a bevezető szakasz alig két méteres, végén egy legalábbis beláthatatlan kanyarral.

A végét elérve nagy levegőt veszek és benn tatom, de semmit nem hallok, hát belesek. És akkor elszabadul a pokol. Mármint, nem szó szerint persze. Csak pár harapás – ha elérne a vizes dzsekin keresztül – és egy jól irányzott kaffantás egy határozott lendülés után. Semmi komoly, de elég, hogy leüsse azt a barmot, aki nekem ugrott.

Pár pillanatra lefagyok, mély levegőt veszek, és bár még körül sem néztem, azt sem tudom, mekkora helységben vagyok, mekkora a belmagasság, ki fekszik előttem, hogy mi az egyáltalán, egy dologban biztos vagyok; Julia itt van.

Itt van és él.

Szorosabban markolom az ütőt és sorra rontok be mindenhova; egy nyitott konyha, egy félig behajtott kamraajtó, egy random ruhásszekrény a folyosón, úgy rohan el mellettem minden lehetőség – és persze itt az utolsó, egy makacsul kitartó fadarab. Nekifeszülök vállal, de semmi, nyilván kulcsra zárva. Körbenézek, de minden, ami rendelkezésemre áll, az én vagyok, úgyhogy egy lépés hátra, jobb láb lendít. Az ajtó zárja mellett keserves reccsenéssel adja meg magát a fa, s így már engedelmesen tárul fel előttem a szoba.

Eldobom az agyam a baseball ütőt megkönnyebbülésemben.

Mivel nincs világítás, legalább is bekapcsolva, így csak a beszűrődő fény enged látnom, az pedig nem sok.

De minden más; a reszketeg lélegzet, a lány különleges illata, riadt kisugárzása… el sem hiszem…

 - Julia. – Suttogom és odalépek hozzá. Valami ősrégi orvosi ágyhoz van kiszíjazva, zsibbadtan, lehunyt szemmel fekszik. Ha bármi baja lett, én égre és földre esküszöm..!

 - Hé, Julia.. - suttogom, miközben a kötelékeivel bajlódom. – Julia, itt vagyok, ébredj.

Fél percre megfogom csuklóját; él, jó.

Végigsimítok arcán, hogy felkeljen, de nem sokat érek el vele, csak pislant egyet.

 - Itt vagyok, Julia, eljöttem érted.. – egyre kezd elfogni az aggodalom; hogy nem válaszol, hogy bárki meglephet. Mikor végre feleszmél, már lábait is kiszabadítottam és most újra fölé hajolok, hogy haljam elfúló szavait.

 - Nocsak, az Ördög néha szentírást idéz…

 - Te pedig Shakespeare-t – mosolyodom el, és nem könnyezem! Ki könnyezik? Én aztán biztos nem!

Bár senki mással nem találkoztam, nem volna bölcs dolog kockáztatni.

 - Gyere, el kell mennünk innen. – Jobb oldalára állok. kezét átvetem a nyakamon, a balommal pedig derekát ölelem át, hogy tudjak segíteni neki, ha támaszra volna szüksége.

Hiába indulnék azonban, ő nem jön velem, csak csúszna le az ágyról, úgyhogy megállok a mozdulatban én is.

 - Julia, ssh, figyelj rám, kérlek – kisimítom az arcába hulló tincseit, álmatagon rám emeli tekintetét. – tudom, hogy nem voltam elég gyors, hogy nem voltam itt korábban, de…

 - Nem voltál itt. – Hogy mi? – Épp ez az.. nem voltál itt… most miért lennél?

Ridegen visszhangzik egyetlen koppanás – fa a kövön – és három taps, lassú, kimért, amolyan főgonoszos. Hogy az a..

 - Nem voltál itt, most miért lennél? – torz vigyor terül szét Spina arcán, mögötte pedig egy lustán támaszkodó alakot látok.

 - Puer? – Mi a jó anyaég folyik itt?

Juliát elengedem és úgy állok, hogy eltakarhassam, el ezek elől a mocskok elől.

Tudhattam volna.

Túl sokat tudott a kölyök, midig jókor mondta a megfelelő dolgokat.

Megfeszül mindet izmom, kezd elhatalmasodni rajtam az indulat. És én még reméltem, hogy ezt meg tudjuk oldani civilizált módon!

 - Takarodjatok az utamból! – kiáltom, de persze semmi válasz. Csak a túl sok drámaiság, az.

Viszont ebben a pillanatban lendül az ütő és kellemesen belecuppantja a kis bobek fejét az ajtófélfába, Puer meg önelégültem vigyorogva lép hozzák, vállára vetett ütő meg minden.

Oh.

Meg kell, hogy mondjam, erre nem számítottam.

 - Uh..

 - Hagyd a francba, csak tűzzünk el innen, kezd rohadtul fájni a fejem. – Ami azt illeti, nekem is. Minden bizonnyal az a gaz tehet róla. A teljesen átázott ruháimról meg jobb, ha nem is beszélünk. Mit ne mondjak, szívesen letennék a visszaútról, de itt sem maradhatunk.

Vagy hát… miért is nem? Az (feltételezetten) egyetlen bajkeverő itt van, megkötözzük, felmelegszünk és – és mihamarabb el kell vinnünk Juliát, úgyhogy elég a hülye gondolatokból, és takarodjunk innen!

Gyorsan körbenézek és teljes győzelemmel térek vissza fél percen belül: ruhák, ami több, mint ez az olcsó gönc Julián, és, ahogy elnézem, az övé is volt. Kicsit ugyan megviseltek, de határozottan jobb ötlet felvenni őket.

 

 - Gyere, felvesszük ezeket, aztán hazamegyünk, mit szólsz? – Térdelek Julia előtt és mellé rakom az ágyra a ruháit.

 - Haza? – végtelenül bizonytalan és nagyon fáj így látnom. Mintha nem lenne önmaga. Az a szabadon nagyszájú, magabiztosnak tűnő szépség, akinek megismertem. – Te nem haza viszel! – Hát, egyet előre, kettőt hátra. Az akarat legalább már megvan.

Lefejtem görcsös szorítását a bal vállamról és suttogóra fogom.

 - Igen, haza viszlek, megyünk a dadushoz, jó? – Puer hátraarcot vág, míg Julia lassan, de annál határozottabban egyedül bajlódik az átöltözéssel.

Ha másként látnám bőrnadrágban, még tetszene is a dolog.

 - Csukd be a szád és menjünk, mielőtt elhiszem, hogy tényleg eljöttél értem. – csak motyog magában, mialatt kisétál a szobából és eltűnik a szemem elől.

Eh okééé? Ez egy kicsit erős kezdésnek. Hiszen itt vagyok, nem?

 - Ah, um, jövök! – kapom össze magam és kocogok csoportzárónak én is.

Puer már gondoskodott a kis bajkeverőnkről. Kezdem azt hinni, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem a csapatban.

A bejáratnál Juliára terítem a dzsekim, és bár ellenkezik, végül elfogadja az észérvet, hogy ugyanmár, nem kéne szétáznia a vagány kis őszi szerelésében egy fagyos éjszakán.

Aztán azért már nem kapom vissza.

Sem akkor, mikor elválnak útjaink Pueréktől, sem akkor, mikor a kis duónk beér a birtokra.

 

 

 

 
 
 

Szóval, a lassan nyíló kapuk dacára képtelen vagyok megszólalni, csak nézem, ahogy beviszik mellőlem, ahogy a karnyújtásnyi távolság egyre csak nő, míg az egész világ beleférne.


Sarge6662016. 10. 06. 18:00:30#34651
Karakter: Julia Rubi Wolfake



- Sosem voltam az ilyen hopp-egy-kalandok híve! Meglepődnél, mennyire herótom van az ilyen hozzáállástól, és, hogy pont Te feltételezel rólam ilyeneket! Pont az, aki aztán ellen van minden társadalom által kreált képnek. ÉS még tán kicsit ismersz is! - de kinyílt valaki csipája, és még el is lök. Mi az, hogy pont én?! Miket feltételezhet rólam, hogy mi vagyok?! De első dühöm felváltja a mondata végére egy kis megszeppenés, de máris lépne életbe a védekező gépezetem, de egyszerűen nem hagy szóhoz jutni.

- Mondhatsz kutyának, sértegethetsz, ahogy tetszik, de az elveim és a becsületem igen érzékeny téma és most rettenetesen belenyúltál aranyom! - és bökdösi a levegőt is. De ezer szerencséjére nem jön közelebb. Kezdek dühös lenni, és a legnagyobb bajom, hogy a szavai kezdenek rész ütni a fene nagy meggyőződésemen, hogy ő is csak trófea vadász.

- Egy: a Te oh, de nagy féltékenységi alapod alaptalan! Krimnát már hónapokkal azelőtt ismertem, hogy tudtam volna arcot párosítani a Julia Wolfake névhez! - na persze, meg majd ahogy elképzeled, hogy el si hiszem. Meg mi az, hogy féltékenységem?! Nem vagyok féltékeny, egyszerűen csak rühellem, ha hülyének akarnak nézni. - és ki kell, hogy ábrándítsalak a tévhitedből, hetek óra még csak meg sem látogattam! - jajj, de rossz a kicsi szegény farkaskának, aki csak ül a luk mellett és vonyít, hjaj, de mennyire sajnálom.

- Nem, hogy mióta hozzád... veled... mióta neked... ah, mióta ismerlek, na! - csak nem, hogy zavarba jött valaki. És még vissza is vesz a hévből, ejj, mik nincsenek.

- Igen, vannak-voltak szeretőim, mint egy olyan érett nőnek, aki tisztában van a maga igényeivel és lehetőségeivel, tudod? De soha ezen a szép kerek e világon soha nem volt futó kalandom és nem is szándékozom olyan blődi hibát bevezetni az életembe! - hagyom had élje ki magát a monológjában, és hagyom megrogyni a veszett nagy lendületét a saját súlya alatt.

- És mégis miféle szempontból tűnt neked trófeakergetésnek vagy strigulázásnak már az első éjszakai táncunk? Vagy a rózsa másnap? - kérdésekkel záporoz, közben pedig lassan oson közelebb. Fixírozom az arcát, testmozgását, az apró jeleket keresve, de őszintének hat. Viszont ennyivel nem vesz le a lábamról.

- Mégis mióta nem számít, mondjuk, hogy megvédtelek, hogy a fél erdőn át visszahurcoltam a roncs motorod, hogy hoztam békesütit? Azt mióta zárod ki a tényezőkből, hogy valójában Veled töltöttem az időt, hogy Rád figyeltem, hogy meséltem magamról? Gondolod, hogy ilyen egy érdektelen alkalmi vagy diadal-viszony? Komolyan? - megáll előttem és összefont karokkal figyel. De nem hat meg, elgondolkodtatnak a kérdései, de attól még a szokásos módon állok előtte. Választ vár, de tőlem azokat most nem fogja megkapni. Erre ő is nagyon hamar rájön, mert megrázza a fejét és elindul. Némán követem, és még a mormogására sem szólok semmit.

- Mert aztán sok hasznom lenne belőle, ha nem magad, a lényed, egészed miatt tenném! - fűzi még hozzá, és látom rajta, hogy ezt nem akarta kimondani, de közben teljesen komolyan gondolja. Lehet mégis fontolóra kéne vennem, hogy ő más, és tényleg én érdeklem, nem pedig a velem járó előnyök. Ez egy merően szokatlan és veszélyes gondolat, amire megrázkódom enyhén. De szerencsére most nincs időm ezen a témán hosszabban rágódni, elég hamar elérjük a házat.

- Be is megyünk, vagy...? - zökkent ki Ash hangja a gondolataimból. Kinyitja nekem az ajtót, na azért még nem felejtette le, hogy mi a rend, helyes. Az ajtón belépve két lépés után megtorpanok, mindenki bent toporog, jókora tömeg van. A bőröm bizsereg rendesen, de nem az épp kellemes fajta érzésektől. Szerencsére Ash cselekszik és behúz a konyhába kézen fogva. Kellemes melegség járja át a tenyerem az érintésétől, elmossa egy pillanatra az előbb oly nagy lángokkal felcsapó kétkedés és enyhe félelem néma kiáltását.

- Kicsit még korán is vagytok - egy újabb személy, aki épp nincs zavarban és löki is a szavakat a száján át a zsúfolt légtérbe. Bár ez jelen helyzetben nem terhes, épp ellenkezőleg.

- Jah, alig lehetett kiráncigálni az ágyból - lezseren bökök a vörös felé.

- Hát ezerszer inkább maradtam volna álomvilágban - szúr vissza, de azért elmosolyodik. Belül én is hasonlóan teszek, de arcom nem rezdül.

- Kérsz esetleg valami harapnivalót?

- Vagy inni valamit? Főzhetek kávét, ha gondolod... - ketten is nekem esnek, mint jóféle házigazda tanoncok, de leintem őket, nem ezért vagyunk itt.

- Köszönöm, de nem kérek semmit. Csak essünk túl ezen az egészen - nem tetszik ez a helyzet nekem. Itt nem sokáig tart a politikai etikett, vagyis nem a szavak háborúja van, csak kezdetben. A sok lompos hamar kibújhat a bundájából, és akkor csak pisloghatok. Ash ennyi ellen nem tudna mit tenni, de azért jobb az ő közelében, mint a szobához közel. Az említett viszont nem épp egy csendben várakozó és tétlen típus, gyorsan összedob két bögre teát, és annak ellenére, hogy nem kértem jól esik a törődése, és elfogadom a felkínált italt. Íze sem olyan borzasztó, sőt egész érdekes a maga fanyar egyszerű stílusában. De nincs időm, hogy mélyebben belemerüljek a tea ízvilágába, elcsendesedik a nyüzsgő bagázs, ami csak egyet jelent, kezdődik. Biztonságba helyezzük a porcelánokat, majd elindulunk. Egymás pillantásában veszünk el pár pillanatra, nyugtatjuk szavak nélkül a másikat. Megállunk az ajtóban, jó itt, amíg nem kell kiállni a tömeg elé. Ash mondjuk ezt a részt nem élvezheti túl sokáig.

- Sasha - a főnök máris szólítja őt. Fura a vörös nevét teljesen hallani. De most más köt le, figyelem a kibontakozó jelenetet.

- Arra kérlek meséld el, miért támadtál a fiamra.

- Tegnap este Wolfake kisasszony kedve szerint szórakozni mentünk, ahol nézeteltérésünk akadt. Ő feldúltan távozott, én pedig nem éreztem jogosnak utána menni. Alig néhány percre rá borzasztó érzés fogott el, így követtem a szagát, ami az erdőbe vezetett. Mire utolértem már konfrontálódtak Puerrel, aki kiabált vele, fenyegette őt...

- Azért azt a ribit sem kell félteni! - arctalan tömegben nagylegény elmés közbeszólása, jellemző. Nem akadok fent ezen, na meg a Főnök is gyorsan rendet vág köztük mennydörgő hangjával mielőtt még felbátorodnának.

- Aztán rávetette magát. Arra nem emlékszem tisztán, hogy mikor kezdte az átalakulását, de sem a támadás, sem az alakváltás nem...

- Azt majd meglátjuk - a történet harmadik, eddig néma tagja is beszáll a ringbe. Most sem szimpatikusabb, mint az erdőben, vagy annak előtte. Sőt, még az én kezem is ökölbe szorul tőle.

- Közbeavatkoztam és kértem, hogy hagyja abba, de nem hatottak rá a szavaim, így Julia védelme érdekében kénytelen voltam... tettlegességet alkalmazni.

- És?

- Nem történt más. Egyszerűen, mire elfajult volna a dolog, már megérkezett az első ember, és biztos vagyok benne, hogy azokat a részleteket máris ismered - elbocsájtás, majd hajlongás és vége az első felvonásnak, prológus vége.

- Ez a hunyászkodás igazán nem segíti a helyzetet - suttogom, mikor mellém ér Ash, de nem nézek rá.

- Wolfake kisasszony, ha volna kedves - jöhet a második felvonás, a bonyodalom.

- Kíváncsiak vagyunk, azt hiszem beszélhetek mindenki nevében, hogy az ön nézőpontjából mi is történt - és jöhet a szokásos rész. Ash-re téved a pillantásom, és megremegek. Remélem nem látható, és senki nem veszi észre. Gyorsan visszaterelem a beszélgető partneremre a figyelmem.

- Nagy megtiszteltetés, hogy jelen lehetek és beszámolhatok a magam nézőpontjáról. Előző este, ugyebár elmentünk Ashel szórakozni kicsit és valamit felkaptam a vizet. Valóban nem szabadott volna olyan hevesen reagálni, ahogy én tettem, valószínűleg az alkohol miatt. Azon a tisztáson álltam meg, hogy lélegzethez jussak, ahol később minket találtak. Azonban akkor már, úgy hiszem követett egy ideje.

- Úgy hiszi?

- Nem. Biztos vagyok benne, hogy oda már követett Puer.

- Ugyan már! Hiszen csak egy ember, sőt! Lehet, hogy ezt csak beképzelte az itókázás miatt! Álmodta az egészet! - a sarokból könnyedén pofázik bele, tekintetemmel ha meg tudnám ölni, most már halott lenne a ficsúr.

- Lehet - nem foglalkozom tovább ezzel a nagypofájú taknyossal. A Főnök az én tárgyaló partnerem.

- De, hogy megfenyegetett és válogatott szidalmakkal... illetett, az már aligha csupán az alkohol kreálmánya. Ahogy az sem, hogy megtámadott! - egy pillanatra elvesztem a hideg vérem, de gyorsan visszanyelem. - Ha nem érkezik meg Ash az utolsó pillanatban, nekem fél perc alatt végem lett volna - megköszöni és elbocsájt. Gyorsan halad a történet. Jöhet az epilógus, és robog is, hiába szenved szegény apuci.

- Több, mint egy kilométerre volt bent a területünkön, ahova ugyan semmi joga nem volt betenni a lábát!

- Vedd figyelembe, hogy nem mindenkinek van olyan nagy belátása az apja meg a család tulajdoni jogaiba, mint neked, Puer! Aligha tudhatott erről a papíron nem is létező egyezményről - vág vissza neki a megmentőm.

- Oh, és az arrogáns, megbocsájthatatlan viselkedése? A sértegetés az semmi?

- A viselkedése? Puszta szavakon lovagolsz és majdnem az életét vetted el! Térj már észhez! - kiálltja most már Ash, a bögre darabjai a lábánál várnak egy jobb sorsot. Itt mindjárt elszabadul a pokol, egy szikra és robban az egész. Érzem, ahogy a Vörös megindul, de ezt nem hagyhatom. Megérintem a karját és végigsimítok rajta. Megtorpan, nem ugrik a bugrisnak. Ez engem is meglep, pedig valahol mélyen a szívemben tudtam, hogy így lesz. Így, hisz nem hazudik nekem, és ezt is bizonyítja, mikor már rég nem az esze, hanem az indulatai vannak irányító szerepben.

- Talán a legnagyobb törvényünk, hogy nem veszünk el olyat, amit adni képtelenek vagyunk! Mégis...

- Elég legyen! - dübörgi a Vezér. Erre elcsendesednek. Van ereje a krapeknak ezt meg kell hagyni.

- De hát apám! Tudja a titkunkat! Ez már önmagában igen kockázatos dolog! Arról nem is beszélve, hogy egyetlen, elkényeztetett kislánya valami felkapaszkodott...

- Pontosan azért élvezi még mindig a feltétlen bizalmam, mert egykeként és lássuk be, befolyásos család tagjaként fokozottan tisztában van vele, mekkora felelősség ez a tudás. Biztos vagyok benne, hogy helyén tudja kezelni az újonnan szerzett információt mind most, mind pedig ezen éveknek múltán - csendben hallgatom az apa-fia eszmecserét.

- Akkor is! Már másodszor történik birtokháborítás egy héten belül, ráadásul első alkalommal nem átallott egyenesen a küszöbig jönni! - érzem, ahogy mellettem Ash a türelme utolsó morzsáit éli fel, de nem nézek rá direkt. Lüktet bennem az ereje, érzem az átváltozásának előszelét. Bizsereg és viszket a bőröm, de mégsem félek tőle, tudom, hogy sosem bántatn és nem fog veszélybe sodorni. Érzem legbelül, és ez az, ami megrémiszt.

- Azt bocsánatos bűnnek róttuk fel, ha emlékezetem nem csal, Puer. Kérlek, az indokolatlan mocskolódást hagyd el.

- Túl sok baj van velük - egyre fojtogatóbb a feszültség a teremben, ahogy a taknyos szítja az indulatokat.

- Nem tűröm, hogy kedvedre sértegesd, mint valami utolsó senkiházit! - csattan fel mellettem farkasom. Látom a körülöttünk lévőkön, hogy azt várták a szavaival együtt az ökle is csattan a pimasz kutyán, de mozdulatlanul áll és csak teázik. A provokációra, amit kap csak rápillantok a mellettem állóra, de mintha fel sem venné. Tényleg ekkora hatással vagyok rá? Tényleg miattam türtőzteti magát? Tényleg fontos vagyok a számára? A kérdések mellett szinte szédítő az ereje a felismerésnek, hogy aggódom érte, aggódom, nehogy baja legyen.

- Wolfak kisasszony, kérem nézze el nekünk ezeket a kis hibákat, és ellensúlyozandó a sok kellemetlenséget, fogadja a szabad bejárás jogát - meglep ez a gesztus, és a mozdulat is, amit kapok mellé a hatalmas főnöktől. Önkéntelenül is a vörös szemeibe nézek, mintha megerősítést várnék, és meg is kapom egy halvány mosoly és bólintás keretében. Nem is értem magam miért tettem ezt. De gyorsan lerázom ezt és a kezem a nagyra nőtt tenyerébe fektetem. Pár bizalmas szó, és ki nem mondott egyezség köztünk. Visszafelé persze jöhet a flegma, nem törődöm álarc és a szemforgatás miközben visszasétálok a kiinduló helyemre.

- Mindazonáltal, Puer, egyértelműen embertelen viselkedése felett sem hunyhatok szemet - és már kapja is a büntetését a kölyök. Ash, mint tanító, érdekes fejlemény. Viszont így fel van mentve a nekem engedelmesség alól. Így nem is fog annyit a közelembe lebzselni, ez furcsa mód elszomorít, pedig azt vártam, hogy majd megkönnyebbülök. A feszültség szintje az alázat látszata ellenére növekszik, ezzel a kölyökkel még baj lesz. A gyűlésnek vége, morgolódások közepette mindenki megy a saját dolgára.

- Sasha, kísérd ki a vendéget, aztán hadd váltsak veled pár szót! - Grankubwa szavai nem tűrnek halasztást. A bizonytalankodó tekintetre elmosolyodom, olyan aranyos ilyenkor. Na basszus, ennyire azért ne szaladjunk előre. Az intésre elindulok a kijárat felé, nem először teszem meg ezt az utat. De most nem mondanám épp, hogy jókedvtől ugrálva haladok. Biztos örül, hogy megszabadulhat tőle,m és nem kell többet azt tennie amit mondok és velem lennie. A területük határáig sétálunk, valahogy egyikünknek sem sürgős, hogy megszólaljon. Elérve a kijelölt pontot viszont csak toporgunk.

- Egy gonddal kevesebb, másik gonddal több - mosolyodok el kényszeredetten. A szemeibe nézek és magával ragad. Puha, lassú és gyengéd csókot hintek ajkaira, nem várom meg, hogy szóhoz jusson. Amint elszakadunk egymástól mélyen azokba az igéző lélektükrökbe nézek.

- Vigyázz magadra - súgom, miközben végigsimítok az arcán. De a következő pillanatban már ott sem vagyok, fürgén megiramodok, akár egy bokorból riasztott nyúl. A faluba érve állok csak meg. Érzem, hogy nem követett, de azért mégis odanézek, hátha. Megrázom a fejem és telefonálok, hogy jöjjenek értem. Szerencsére nem kell sokat várnom, és a kerekek már a megszokott úton gördülnek egyre közelebb a kastély felé. Haza érve leheveredek az ágyamra, de nem találok nyugtot. Nincs maradásom, muszáj kiszellőztetnem a fejem. Átöltözök kényelmes, puha vadász bőrnadrágba, csizmába és ehhez színben és fazonban passzoló inget és zekét veszek, hajam szorosan befonom. A csizmaszáraiban elrejtek egy - egy vadásztőrt is, biztos, ami ziher és már indulok is. Az erdő az én szülőm, a menedékem. A megszokásomtól eltérően most a kastély másik oldalán a falutól és az Odútól eltávolodó részt veszem birtokba. Rohanok, ahogy a lábam bírja, valahogy könnyek karmolják a torkom, össze vagyok zavarodva. Sosem éreztem még ilyet és nem tudom mit is kéne tennem. De elfutok előle, nem hagyom, hogy utolérjen. Szedem a lábaim, ahogy csak az erőmből kitelik. Nem nézem merre, és hova, csak rohanok. Mikor már a tüdőm sikít megállok és lekuporodok a bozótosban. Az avar illata, a fák közti tiszta levegő, a Földanya érintése elringat, és elnyom az álom. Kusza képek kergetik egymást, Ash arca, mely véráztatta, tekintete fáradt és zavaros, légzése vértől bugyborékos.

- Neee! - saját kiáltásomra ébredek. Az ágak karmokként vésnek húsomba és szaggatják a bőröm, a talpam alól kicsúszik a megsárgult és megvénült levelek hadserege. Arccal tompítom a túlzott lendületem. De nem érdekel, érzem, hogy nagy baj közelít, hogy veszélyben van és segítenem kell. Zavaros tekintettel teljes sebességgel futásnak eredek, nem nézem merre csak futok. Még akkor is csak rohannék, mikor eltűnik a talpam alól a masszív föld. Eszem az első nagyobb esésnél és bukfencnél talál vissza hozzám. Igyekszem a lehetőségeimhez mérten tompítani az esést, bár ez nem épp egyszerű manőver a sziklás hegyoldalon. Szakad a ruhám, tépődnek a hajszálaim, koccannak a fogaim és veszett mód pörög a világ. De élve elérem a meredély alját, bár magam sem értem hogyan sikerül ezt véghezvinnem. Kiterülve nézem, ahogy a nap egyre magasabbra emelkedik. Szóval már másnap van, ezt jó tudni. Kis szusszanásnyi idő után csak megkísérlem a felállást, de a veszett konok fejem gondolja csak, hogy ez könnyen menni fog. Belém hasít egyszerre több oldalról is a fájdalom, képtelen vagyok felállni. Na jó, akkor pihenjünk egy kicsit, az hátha segít. Enyhe hányingerre, de egész hamar elalszok.

Halk csobogásra ébredek, majd nedves érintések simítják végig az arcom, nyakam, hasam. Hasam?! Ülök is fel, vagyis ülnék is fel, de egy nagy nyögés kíséretében zuhanok vissza az ágyba. Mégis mi a jó eget keresek én eg yágyban és ki merészel hozzám érni az engedélyem nélkül?!

- Ne mozogj! Csak semmi hirtelen mozdulat, így is csoda, hogy élsz akkora zuhanás után - ismeretlen hang, és érintés, mely visszanyom a párnák közé. Látásom végre kitisztul, és egy nő néz velem épp farkasszemet.

- Ne nyúlj hozzám! - förmedek rá, de csak erőtlen hang kíséretében. Nem tetszik nekem ez a helyzet.

- Pihenned kell! Meggyógyítalak ne aggódj - szavai egyre halkabban érnek el, érzem, ahogy kicsúszik a tudatom az álomvilágba. Még az utolsó pillanatban felismerem a rongyot az orrom alatt, nem épp kellemes a kloroform szaga. Álmok kusza serege támad, rohanok, kergetnek, de Ash sehol, hiába hívom. Az ismerelen nő képe tolakszik elő mindenhonnan, ismerős, de nem tudom honnan. Apró pattanást hallok, és fejbe vág a valóság fájdalmas pofonja.

- Ébredj nyuszikám - suttogja a fülembe. Elkapom a fejem és szúrósan nézek rá.

- Ne gyere a közelembe - mondom lassan és tagoltan, de csak sejtelmesen elmosolyodik.

- Hoztam neked finom levest, enned kell. Már három napja csak alszol, így nem fogsz túl hamar meggyógyulni - bennem ragadnak a szavak. Három napja?! Megpróbálok felkelni, de nem tudok, le vagyok kötözve. Megrángatom a láncaim, de nem jutok vele sehova. Viszont legalább tudom, hogy már messze nem fájok annyira, mint ezelőtt. Ez a jó hír jut mára.

- Három napja? Miért tartasz itt? - nézek rá komolyan.

- Kiütötted magad hercegnőm. A kötelekért meg ne haragudj, de nagyon veszetten hánykolódtál, féltem, hogy kárt teszel magadban. Ha jobban leszel és jól viselkedsz leveszem rólad - negédes szavaitól hányinger kerülget. Nyugton maradok és hagyom, hogy megetessen. Kellemetlenül, de belemegyek a játékába.

- Látod milyen finom, én főztem neked, gyorsan erőre kapsz tőle! - lelkendezik. Némán figyelem a vonásait. Kezd az - az érzésem körvonalazódni, mintha a gyűlésen a háttérben állva láttam volna. Egy nagyobbat nyelek ezen felfedezésem nyomán. Egy zakkant farkas, már csak ez hiányzott nekem. Na most szedd össze minden tudásod nagyokos. Remélem elkezdték már a keresésem, és valakinek feltűnt, hogy ennyi ideje távol vagyok. Ash-nek mondjuk.


VsRealm2016. 02. 04. 14:59:02#33961
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



 Zavaromban megvakarom a tarkóm, így még jobban eltávolodik. Talán mégsem volt a legjobb ötlet ide jönni mindezek után. Talán nem kéne, hogy magával ragadjon.
 - Ha tudom, hogy bolhás vagy, szerzek bolhanyakörvet – oh, igen. A személyisége, határozottan az, ami megfogott. Elnyelek egy mosolyt és csak szúrósan nézek rá, nehogy azt higgye, hogy valami nyálpatakban ócsárgó öleb vagyok.
 - Pedig milyen jól állna neked egy rózsaszín plüssös nyakörv kis csengővel! – és még röhög is mellé! Valami hihetetlen ez a csaj.
 - Haha - vakkantom, Julia pedig lassan enyhülő vidámsággal hanyatt dől, kezeit összefonja a feje alatt és a mennyezetre bámul. Az ajkamba kell harapnom, hogy levegyem a szemem a kivillanó kis sávról a hasán és a mondandójára koncentráljak. Végtére is ez egy olyan ritka pillanat, mikor nem zárkózik el kilométeres falak mögé.
 - Ezt mondták otthonomnak, és a nyári szüneteket itt is töltöttem, de ahogy lehetett, bentlakásos iskolákban voltam, itthon pedig magántanárom volt. – nem túl nagy lendülettel, bizonytalanul kezd bele. Mintha gondolkodna, mint, mikor az ember szűz kézzel áll neki valaminek. Összeszorul a szívem. - Persze közben a vásári majom címét is megkaptam, ahogy minden bálon, minden rendezvényen ott kell lennem és szoborként tűrni és jópofát vágni, hogy trófeaként mutogassanak. – Felháborodásában fujtat egyet és teljességgel egyetértek vele. Nehéz pillantását rám emeli, de nem én leszek az, aki elhátrál ilyenek elől.
 - Az iskoláimat öt évvel hamarabb végeztem el, mint a kortársaim. – Oh, szóval egy kis zsenivel van dolgom. Vagy csak ekkorák voltak az elvárások. Vagy a befolyás. - Ezután hazaköltöztem, és élem az életem és képzem tovább magam. – Jegyzet magamnak: később feltétlen megkérdezni, mi az önkéntes továbbképzés célja. - Már amennyit a kötelező pofavizitek hagynak.. – Most éppen az ablakon néz kifele: az ég tiszta és a csillagok csábítóan csillognak az égen. Az éjszaka, a nagy barna pók rég befonta a világot.
Az ablakstírölés ablakzáráshoz vezet. Támogatom. Már kezdett igen hűvös lenni.
Egy telefonhívásba és pár szóba kerül, de szinte azonnal hallani a víz lassú áramlásának kezdeti jeleit a csövekben.
Összerezzenek az ajtó lendületes nyitására: a meglehetősen termetes asszonyság toppan be rajta, tálcával a kezében (az illatokról valamiféle húsos levesre következtetek). Engem fenyegető pillantással nyugtáz és oh, de még mennyire, hogy nem akarok összetűzésbe keveredni vele…
 - Köszönöm – Julia szinte a nyakába ugrik és meleg ölelésbe burkolóznak. Aha, szóval ő valamiféle nevelőnő? Gondolom. Az anyja ugyanis aligha lehet. Sem az illata, sem a viselkedése vagy viselete nem volna ahhoz illő. Az egyértelmű biológiai különbségekről pedig ne is beszéljünk. Plusz Julia nem úgy viselkedik, mint, akit szerető anya nevelt. Bár mit tudhatom én azt…
 - Kérsz még valamit kicsim? – suttogja vállába a nő - Esetleg egy betegszállítót? – Azért HÉ, még hallok! Felmordulnék tiltakozón, de inkább rájuk hagyom.
 - Pihenj le, mára eleget dolgoztál – váltanak végül még pár óvó szót és egy szemmel ölés után távozik a nő. Nem tudom igazán, mit védhettem ellene, de azt hiszem, a bosszantása felkerült a to-do listámra.
 - Jókora asszonyság – vigyorgok, amint becsukódott az ajtó, de igen hamar megkapom a magamét.
 - Ne merj rá egy rossz szót se mondani, mert velem gyűlik meg a bajod! – Eh, okééééé… ha ezen múlik, rám ugyan egy rossz szava nem lesz. A fenti pont kihúzásra kerül és csak egy bólintással jelzem a korrekciót. Mintha szüksége lenne rá.
 - Csak pár kanállal egyél, jót fog tenni. Nani levese csodaleves – éééééééééés már az orrom alatt is gőzölög az étek. Aha, szóval Nani. De nehogy így hívjam.
Házigazdámmal ellentétben lassan kezdek enni és ódzkodón. Nem akarok rosszul lenni és, hát, hogy is mondjam, aligha ébresztet bennem bizalmat az előbbi kis jelenet.
Mire végzek, az utolsó kanálnyi már szinte hűvös és Julia nyugodt, lassú légzéssel, lehunyt szemekkel fekszik mellettem, hanyatt, ahogy kisebbfajta monológja közepette tette. Lágy mosolyt csal az arcomra, nem tehetek róla, pedig én aztán próbáltam visszatartani a kis nyavalyást…
Óvatosan feljebb tornászom és betakarom, miután félre raktam a tányérom. De nem fekszem be mellé, csak állok az ágy mellett. Tényleg ezt akarom? Aludni vele és itt maradni? Elég nagy csábítással kacsint felém az erdő halvány alakja kintről - ám mégis veszít.
Lekapcsolom a lámpát és bekucorodom mellé… aztán egy frusztrált sóhaj után hozzá is bújok. Ugyan, mintha képes lennék kibírni enélkül. Néhány nagyobb lélegzetvétel után, legnagyobb meglepetésemre újonnan került alvópartnerem mocorogni kezd és úgy vélem, távolságot szeretne, de… távolodásomra ellentétesen reagál; épp hanyatt fekszem, mikor átveti rajtam a kezét és arcát a nyakamba temeti.
Oh.
Bizseregni kezd a bőröm, ahol hozzám ér, ahol érzem meleg lélegzetét, bőrét hozzám érni. Az illata magával ránt és felkorbácsol, így, a kettősség végtelen ellentmondásában alszom el.
Ha fogadnom kéne, azt mondanám, rossz álma van. Most, hogy nem kell fogadnom, csak a fél oldalamat karmolta fel a helyéről, még mindig ezt gondolom, szóval felkönyökölök, és óvatos hangon megszólítom - semmi haszonnal, úgyhogy a kellemetlen nappali fényre fittyet hányva szemérem nélkül simítok végig az arcán. Tenyerembe simul az arca és suttogom neki, hogy minden rendben, hogy ez csak egy álom.
Görcsös mozdulatai megenyhülnek és immár tökéletesen higgadtnak tetsző, mégis határozott mozdulattal hajol kicsit felém. Leányos zavaromban nem tudok, és mert nem is akarok, így nem húzódom el, mikor megcsókol. Nagyot dobban a szívem és ezer örömmel csókolom vissza a reggeli álomködben. Arcom két oldalára simítja kezeit és úgy húz magához, magára. Fölé támaszkodom és édes-kéjes kóstolgatásunk közepette immár legális felfedező útra engedem a jobb kezem; végigsimítani a felsőjén egész az anyag végéig, puha, lassan forrósodó bőrét cirógatni. Egyetlen pillanat alatt megbabonáz és magával ragad, ez a lány…
Ez a lány valamiért nagyon éles váltásokkal operál. És vele karöltve a világ is.
Szinte egyetlen másodperc alatt löki el magát tőlem, és hát, nos… le az ágyról, mert kicsit mozdíthatatlanabb pontban bizonyulok nála, és abban a szent pillanatban, amelyikben én még jóformán fel sem fogtam, hogy „ohtejóég, hisz ő kezdeményezett!” már ujjak fonódnak a nyakamra és emelnek a levegőbe.
Namost. Egy: fulladásveszély, inkább ne csináljuk ezt… Másrészt olyat roppan a nyakam, hogy azt hiszem, önként távozik a fejem a testemtől és kettő: bárhogy kapálódzom és harcolok, mértékkel kell tennem, mert ez az Istenáldotta nőszemély vett kezelésbe, igen, a tegnap esti, jól megtermett asszonyság.
- Te szégyentelen! Hogy képzelted, hogy ilyet tehetsz? – A mondandója nem érdekel, mert egy, van, aki szemében ez tényleg nem szép dolog és kettő, a nyamvadt levegőben lógok a nyakamnál fogva, útban az ablak felé.
Uhuh, az ablak. Nem enne jó repülni egyet, mert hát… se madár nem vagyok, sem pedig hosszútávon üvegálló, így nem marad más választásom, mint…
Oh, ja. de. Julia a vélt cél és túl nagyra nőtt bántalmazóm közé lép, így megállítva a díszes menetet. 
 - Dadus! Rakd le azonnal! Majd én ezt elrendezem. – Nyers, nagyon nyers hangszín, kisasszony. -  Inkább menj és csinálj reggelit nekünk, most! – Az ah, de hatalmas határozottság és lendület azonban igen hamar elvész, mikor választ kap.
 - Ez nem ilyen egyszerű! Lia, nem tudod, hogy mit vesztettél majdnem, - Mármint, maximum szüzesség, nem? Érzem én, hogy ez fontos az ekkora körökben, de komolyan. Pont neki ne lett volna senkije… - ez a koszos szuka sem tudja mivel játszik, de mindjárt megtanítom én neki.. - ééés itt vagyunk újra, mármint, a sértegetés most annyira nem, mint a közeledő ablak köt le.
Julia végül megállítja, alig egy lépésre a céltól és elrebegek egy hálát magamban érte. Nem az a farkas vagyok, aki oda van a magasságért.
 - Nani, kérlek, hagyd rám, tudom, mit csinálok! – A tarsolyból frissen előhúzott taktika kártya működik, érzem az erősen köszönő parkettán és a vészesen fenyegető pillantáson. Végül az asszony gyengéden végigsimít a kis hercegnő arcán és kirobban a szobából, keserű vihart ígérő légkört hagyva maga után.
 - Ez ugyan mi a fene volt?! – kászálódom fel. Végtére is ő akarta, hisz’ ő csókolt meg, ő férkőzött közelebb…
 - Mégis mit képzelsz te magadról? – Terrrmészetesen választ nem kapok, csak felháborodást, és már kezd igen elegem lenni belőle. - Rám mászol, miközben alszom? Megmentesz és azt hiszed könnyen leszek egy újabb strigula és trófea, amivel dicsekedhetsz? – Hogy mi jött ki az arclukadon?
 - Ne kend rám a te sarad! – Kezd elfutni a méreg. Miért csak én nem értek semmit?
 - Én saram? Én aludtam, te oktondi ordas! – Na, idefigyelj, aranyom. Pár dolgot, azt hiszem, le kell tisztáznunk nekünk.
- Aludtál.. ja.. intenzíven alszol! Megcsókolsz, miután megpróbállak felrázni a rángatózós álmodból és jön ez a dromedár nő is.. – azonban nem hagyja, hogy befejezzem a mondókámat.
 - Én doblak ki az ablakon, ha még egy rossz szót is szólsz Dadusra! – Arra benevezek, hogy te engem kihajítasz, nyuszipamacs…
 - Öltözz! Ideje, hogy visszavigyelek az állatkertbe – Végre egy értelmes gondolat.
A fejemhez vág pár göncöt, és meg kell, hogy mondjam, legnagyobb szerencsémre elég szolidak. A kis hercegnő nagy drámával vágtat a fürdőbe, míg öltözöm, de persze nyilvánvaló, hogy mire ment ki az egész. Térre. Időre. Nem engedi meg a vizet, nem szöszmöszöl a vetkőzéssel jó pár momentumot.
Még, hogy én. Strigulázni. Sosem voltam az az alkalmi fajta. Mi a francért maradnék itt szerinte? Már így is többet elértem, mint a legtöbben, pedig még csak nem is arra játszom.
Még, hogy én. Trófeának őt. Ez… ez annyira nevetséges gondolat, hogy nem is akarok foglalkozni vele. Végtére is, mire volna jó őt magam mellett tudni, ha nem.. nos.. öh, nem maga miatt, na, igen, ezt kerestem, ha nem maga miatt?
Megkorran a gyomrom jelezve a dél múltát és, hogy nem méltányolja a szegényes bánásmódot. Együtt érzek vele.
A kisasszony végül méltóztatik kikecmeregni a drágalátos fürdőjéből, magára kap pár ékszert meg egy dzsekit, és már indul is, szóval megyek utána. Ha vissza akar „vinni” az odúhoz, legalább letudhatjuk kötelező köreinket és soha a büdös életben nem kell látnom azt a szép, de oly’ téveszméket kreáló elkényeztetett kis angyal arcát.
Kocsival megyünk a város határáig, és uh, mit ne mondjak. Utálok autókázni. De legalább csendben marad. Pirospont, mert úgy érzem, még két mondat tőle és kezet fogok a szájával. Még egy ilyen álszent, semmirekellő…
Oh, a kocsmánál szállunk végül ki.
Már kezd sötétedni, lassan deresedik majd az éjszaka és jön az első hó. Ebben a völgyben szerencsére soká marad a fehér takaró és nincs túl hideg. Nem úgy, mint ahonnan jöttem. Itt kellemesek a telek.
Lassan lépdelünk, várom, hogy elhaljon rólam minden gyanakvó pillantás és távolodjon az autó, s azonnal megragadva az alkalmat rántom magamhoz Julia figyelmét. Na, jó, kicsit őt is… Hehe.
A mellkasomon támaszkodott meg, de ez most a legkevésbé sem izgat. Még mikor a levegőt veszi a már most idegesítő megjegyzéséhez, befogom a száját. Valójában meglep, mennyire hatásos ez az inkább csak szimbolikus mozdulat, de csak örülök neki.
 - Nem, most fogd be és hallgass meg! – Teremtem le, bár valójában aligha harcolt valamiért ellenem. Mondhatni… beletörődött. Örülök. - Nem tudom, hogy mik is motoszkálnak abban a csinos, de annál keményebb fejedben, de nagyon tévúton jársz velem kapcsolatban, ha azt hiszed, hogy strigulának vagy trófeának tartalak! – Ennél jobban akkor sem tudná megforgatni a szemeit, ha azok egypontos felfüggesztésen ülnének. Hatásos a bosszantás, úgyhogy igyekszem figyelmen kívül hagyni a gesztust és nagyon remélem, hogy nem csak testileg van jelen.
 - Sosem voltam az ilyen hopp-egy-kalandok híve! Meglepődnél, mennyire herótom van az ilyen hozzáállástól, és, hogy pont Te – engedem és lököm kicsit el – feltételezel rólam ilyeneket! Pont az, aki aztán ellene van minden társadalom által kreált képnek ÉS még tán kicsit ismersz is! – Kicsit megszeppent arcot vág, nagyon is tisztán látom az erdő természetes sötétjében és talán mondana is valamit, de ooooohohohoooooh, nagyon nincs itt most az ideje annak, hogy ő beszéljen. Azt hiszem, erre már megvolt a lehetősége és alakított is, köszönjük.
 - Mondhatsz kutyának, sértegethetsz, ahogy tetszik, de az elveim és a becsületem igen érzékeny téma és most rettenetesen belenyúltál aranyom! – felé bökök, de egyhelyben maradok. Legszívesebben… nem-nem.
 - Egy: a Te oh, de nagy féltékenységi alapod alaptalan! Krimnát már hónapokkal azelőtt ismertem, hogy tudtam volna arcot párosítani a Julia Wolfake névhez! – Szkepticizmus villan a szemében, de ezt pont leszarom. – és ki kell, hogy ábrándítsalak tévhitedből, hetek óta még csak meg sem látogattam! – Itt egy „ó, te ssszegény” arc befigyel tőle…
 - Nem, hogy mióta hozzád… veled… mióta neked… ah, mióta ismerlek, na! – megvakarom a tarkóm és kicsit visszaveszek az indulatból. Vannak dolgok végtére is, ami nem tartozik az erdő minden lakójára. – Igen, vannak-voltak szeretőim, mint egy olyan érett nőnek, aki tisztában van a maga igényeivel és lehetőségeivel, tudod? – ah, oké, ezt lehet, hogy nem, vagy legalább is nem most kellett volna. – De soha ezen a szép kerek e világon soha nem volt futó kalandom és nem is szándékozom olyan blődi hibát bevezetni az életembe!
Útközben zsebre vágott kezeimet előveszem és egy megadó mozdulat után csupán magam mellé ejtem.
 - És mégis miféle szempontból tűnt neked trófeakergetésnek vagy strigulázásnak már az első éjszakai táncunk? Vagy a rózsa másnap? – Kicsit közelebb lépek, ő pedig minden szemrebbenés nélkül firtat. – Mégis mióta nem számít, mondjuk, hogy megvédelek, hogy a fél erdőn át visszahurcolom a roncs motorod, hogy hoztam békesütit? – Még egy lépés. Csak lassan, van időnk. – Azt mióta zárod ki a tényezőkből, hogy valójában Veled töltöttem az időt, hogy Rád figyeltem, hogy meséltem magamról? Gondolod, hogy ilyen egy érdektelen alkalmi vagy diadal-viszony? – összefonom a kezeim mellkasomon és úgy nézek rá, egy picit fentről. - Komolyan? – Büszkén, dacosan áll előttem és látom, hogy mozognak fejében a fogaskerekek, de az angyali kis pofikáján semmi sem látszik.
Megrázom a fejem és elindulok, ő pedig jön velem. – Még, hogy én, dicsőségeket szerző… - már inkább csak bosszankodva motyogok, minthogy neki címezzem a szavakat. – Nekem is van egóm, persze, de azért álljon meg a menet.
Az önérzetem igen tüzes jószág, nem volt bölcs dolog megsérteni, én pedig hagyom, hadd égessen belülről.
 - Mert aztán sok hasznom lenne belőle, ha nem magad, a lényed, egészed miatt tenném! – Oh. Oooooooooooooooh ezt nem teljesen gondoltam én át… Mindegy, már kijött, mi meg itt vagyunk.
A háztól jó húsz méterre tábortűz lobog, ketten őrzik. Nincs idekinn senki más, minden ablakból fény ömlik, az, és árnyékok állnak, haladnak lassan. Átfut az agyamon a „baj van” gondolat, úgyhogy nagyon lassan fújom ki a komótosan fehér pamaccsá öltöző levegőt.
Érzem szinte Juliát megremegni mellettem és bár nem tudom eldönteni a hidegtől vagy a nehéz légkörtől, nem is érdekel. Ahogy én sem őt.
 - Be is megyünk, vagy…? – szipogok egyet, de nem nézek rá, fellépek a tornácra és nyitva tartom neki az ajtót, hadd menjen előre. Hiába minden sérelem, szép hölgyek előre.
A nappali zsúfolva van, az egész lakásból idehurcolták a székeket, a szőnyegen is sokan ülnek, hiszen ez most igen komoly esemény, méghozzá hatalmas tétekkel. Nem akarom ezt. Ó, ha bárki megkérdezné, mennyire nem…
Nos, igen. A rengeteg méregető pillantás közt veszem észre, hogy a szoba másik feléből Gibó int, én pedig kézen fogom Juliát és egy „erre” kíséretében behúzom a konyhába a pár pillanatnyi kínos csend után felengedő tömegen át.
 - Kicsit még korán is vagytok. – kezd csivitelni a kis szöszi és azonnal megmenti a helyzetet.
 - Jah, alig lehetett kiráncigálni az ágyból. – mutat felém hüvelykjével a kis drámakirálynő.
 - Hát ezerszer inkább maradtam volna álomvilágban. – szúrok vissza, de nem bírom ki, hogy el ne mosolyodjak.
Nem fogom megkérdezni, hogy idehaza történt-e valami, s, ha igen, mi volt az. Nem akarom tudni, nem akarok ezzel foglalkozni. Nnnyem.
 - Kérsz esetleg valami harapnivalót? – Jepp, nem én vagyok a legjobb házigazda a világon. Kispajtásom kérdésétől rázódom helyre én is.
 - Vagy inni valamit? Főzhetek kávét, ha gondolod… - de hamar leint.
 - Köszönöm, de nem kérek semmit. Csak essünk túl ezen az egészen. – kedves, kimért a válasza, de abból, ahogy ódzkodik az ajtótól és még hozzám is inkább közelebb áll, nyilvánvaló, hogy feszélyezi a szituáció. Vagy, tudja fene, a sok farkas.
Vagy.
És bármennyire is szeretném átölelni, megnyugtatni, biztos vagyok benne, hogy nem volna bölcs döntés azzal próbálkozni, úgyhogy hallgatok. Poooooooooooooonnntosabban, készítek magamnak egy teát. Illetve, kettőt, mármint, nem magamnak… Nah. Amíg az a pár perc elvon a társaságomtól, ejtenek pár megjegyzést, de perpillanat nem nagyon izgat.
Ugyan messze nem olyan finom sem illatra, sem ízre, mint a tegnap este felszolgált, de bíztató, hogy Julia mégis elfogadja. Még, ha nem is kért.
Nincs időnk, csak pár kortyra, mikor elhalkul a kinti zsibongás. Gibó barátunk már benn is van, mi még letesszük a bögréket, váltunk egy utolsó nyugtató pillantást, aztán mi is megyünk, csak nem túl messzire. Én személy szerint megállok a konyhaajtóban és addig nem is moccanok egy tapodtat sem, míg nem szólítanak. Ami azért elég hamar megtörténik, lássuk be.
 - Sasha. – összeszorul a torkom Grankubwa hangjára, de engedelmeskedem a hívásnak és a majdhogynem kör majdhogynem közepére lépek és fejet hajtok.
 - Arra kérlek, meséld el, miért támadtál a fiamra. – Hangja erőltetetten közönyös és üres csengésű. Pár másodperc alatt összeszedem magam és nagyon igyekszem, hogy ne nézzek hátra, Juliára.
 - Tegnap este Wolfake kisasszony kedve szerint szórakozni mentünk, ahol nézeteltérésünk akadt. – Alsó ajkamba harapok egy másodpercre, hogy feloldjam az egyre gyülemlő feszültséget, kevéske sikerrel. – Ő feldúltan távozott, én pedig nem éreztem jogosnak utána menni. Alig néhány percre rá borzasztó érzés fogott el, így követtem a szagát, ami az erdőbe vezetett. – valaki torkot köszörül a közönségből, így tartok pár momentumnyi szünetet, intés formájában pedig jelt kapok, hogy folytassam a beszámolót.
 - Mire utolértem, már konfrontálódtak Puerrel, aki kiabált vele, fenyegette őt…
 - Azért azt a ribit sem kell félteni! – valami nagyszájú hozzászólása, aki persze nem meri felvállalni az arcát.
„csendet” kiáltására még a lélegzetek is elhalnak, csak az idő terhe marad.
 - Aztán rávetette magát. Arra nem emlékszem tisztán, hogy mikor kezdte az átalakulását, de sem a támadás, sem az alakváltás nem...
 - Azt majd meglátjuk. – folytja belém a szót az imént emlegetett kölyök. Eddig észre sem vettem; a sarokban ül, apja bal oldala felől és határozott gyűlölet ég a szemében. Uh, összeszorul még a gyomrom is. Hát még az öklöm.
 - Közbeavatkoztam és kértem, hogy hagyja abba, de nem hatottak rá a szavaim, így Julia védelme érdekében kénytelen voltam… tettlegességet alkalmazni.
 - És? – a türelmes hang valahogy kérlelőnek cseng. Hogy mondjak bármit, ismerjek be hibát. Hogy ne kelljen ezt végigcsinálnia. De nincs mi mást mondanom.
 - Nem történt más. Egyszerűen, mire elfajult volna a dolog, már megérkezett az első ember, és biztos vagyok benne, hogy azokat a részleteket máris ismered. – tudomásul vevő bólintás a részéről, egy engedelmes törzshajtás az én oldalamról és visszavonulok egyenesen oda, ahonnan jöttem.
 - Ez a hunyászkodás igazán nem segíti a helyzetet. – suttogja nekem Julia, miközben le nem veszi a szemét Grankubwáról.
Felsóhajtok és a hajamba túrok, szinte ösztönösen. Nem tudom, mit várt tőlem, és az sem, hogy mi lesz mindennek a vége, de az mindenesetre feltűnik, hogy Julia szemmel láthatóan jól kezeli a szituációt és mégis. Érzem rajta, hogy minden nagyszájúsága ellenére azért ő is tart ettől az egésztől.
 - Wolfake kisasszony, ha volna kedves. – egyszerű kézmozdulattal invitálja ezúttal őt a főnök, és csak még jobban elhalkul a helység.
 - Kíváncsiak vagyunk, azt hiszem, beszélhetek mindenki nevében, hogy az ön nézőpontjából mi is történt. – Ölében összefont ujjakkal dől hátra és megfeszül az álkapcsa, ahogy várja a történetet. Azt viszont nehéz így, hátulról eldönteni, hogy a lányt a hideg vagy az idegesség érintette meg annyira, hogy meg-megremegjen. Ki tudja? Az őszi este vagy a majdnem harminc farkas teszi-e ezt.
 - Nagy megtiszteltetés, hogy jelen lehet és beszámolhatok a magam nézőpontjáról. – kezdi a kis előadását jól kiszámolt hanglejtéssel. – Előző este, ugyebár elmentünk Ashel szórakozni kicsit és valamin felkaptam a vizet. Valóban nem szabadott volna olyan hevesen reagálni, ahogy én tettem, valószínűleg az alkohol miatt. – súlyát látványosan jobb lábára helyezi, elegáns, magabiztos tartása rennnndkívül diszkrét és én egy kicsit sem szemrevételeztem mondjuk az alakját. Neeem nem.
 - Azon a tisztáson álltam meg, hogy lélegzethez jussak, ahol később minket találtak. – halk morgás támad és halkul el a közönség soraiban, a szívem pedig hevesebben kezd verni – Azonban akkor már, úgy hiszem követett egy ideje.
 - Úgy hiszi? – vég közbe élesen Grankubwa.
 - Nem. Biztos vagyok benne, hogy oda már követett Puer. – a név enyhe megvetés árnyaltságával pattan le szájáról.
 - Ugyan már! Hiszen csak egy ember, sőt! Lehet, hogy ezt csak beképzelte az itókázás miatt! Álmodta az egészet! – Szúrósan így még nem néztek, de a kis selyemfiú lezser mosollyal ücsörög csak a sarokban.
 - Lehet. – ismeri el kelletlenül Julia, aztán visszafordul a csoportfőn ülő főnökhöz. – De, hogy megfenyegetett és válogatott szidalmakkal… illetett, az már aligha csupán az alkohol kreálmánya. Ahogy az sem, hogy megtámadott! – szavait elfogja az indulat, de hamar el is fojtja azt. – Ha nem érkezik meg Ash az utolsó pillanatban, nekem fél perc alatt végem lett volna. – Nagy, síri csend, pár kutakodó pillantás felém, és ennyi.
Megköszönik a „vallomást”, és pedig kezembe fogom a korábbi bögrém, hogy ne kapjon szét teljesen az ideg, mert most Puer mondókája következik.
Nem hittem volna, hogy létezhet ennyire pofátlan mellébeszélés… ezek a kifogások.
 - Több mint egy kilométerre volt bent a területünkön, ahova ugyan semmi joga nem volt betenni a lábát!
 - Vedd figyelembe, hogy nem mindenkinek van olyan nagy belátása az apja meg a család tulajdoni jogaiba, mint neked, Puer! – vágom neki. – Aligha tudhatott erről a papíron nem is létező egyezményről.
 - Oh, és az arrogáns, megbocsáthatatlan viselkedése? A sértegetés az semmi? – Egyre forróbb a légkör és igen rosszul viselem. Hát még a bögre a kezeim között.
 - A viselkedése? Puszta szavakon lovagolsz és majdnem az életét vetted el! Térj már észhez! – kiáltom rá és majdhogynem rávetem magam, de Julia egyetlen félreeső érintése a felkarom hátsó oldalán visszafog.
Jó, oké, igaza van. Méééély levegő.
 - Talán a legnagyobb törvényünk, hogy nem veszünk el olyat, amit adni képtelenek vagyunk! Mégis..
 - Elég legyen! – a mennydörgő parancsszóra összerezzenek és elhallgatok, de még mindig jóformán teljes a vörös köd.
És persze a vagdalózás messze nem ért még véget.
 - De hát apám! Tudja a titkunkat! Ez már önmagában igen kockázatos dolog! Arról nem is beszélve, hogy egyetlen, elkényeztetett kislánya valami felkapaszkodott…
 - Pontosan azért élvezi még mindig feltétlen bizalmam, mert egykeként és lássuk be, befolyásos család tagjaként fokozottan tisztában van vele, mekkora felelősség ez a tudás. Biztos vagyok benne, hogy helyén tudja kezelni az újonnan szerzett információt mind most, mind pedig ezen éveknek múltán. – Juliára nézek, de ő nem figyel rám; sokkal izgalmasabbnak bizonyulnak számára a döntéshozói események. Megértem.
 - Akkor is! Már másodszor történik birtokháborítás egy héten belül, ráadásul első alkalommal nem átallott egyenesen a küszöbig jönni! – csattan fel elkeseredett haragjában és engem egyre jobban elönt a méreg. Erős hullámokban tör rám és én alig bírom elfojtani. Lüktet bennem a szívemmel szinkronban és összeszorított állkapcsom ellenére lassan agyaraim nőnek.
Nyugalom, Ash. Mély levegő. A szörny nem te vagy.
 - Azt bocsánatos bűnnek róttuk fel, ha emlékezetem nem csal, Puer. Kérlek, az indokolatlan mocskolódást hagyd el.
 - Túl sok baj van velük. – morogja a kis suhanc, szinte szikrában tör ki a teret betöltő feszültség.
 - Nem tűröm, hogy kedvedre sértegesd, mint valami utolsó senkiházit! – Csattanok fel, de nem indulok el, ellentétben azzal, amit láthatóan mindenki vár, amit én magam is szeretnék tenni.
Nem.
Semmi dicsőség nincs benne, hogy csupán állunk és szemmel kaszaboljuk egymást. Semmi méltóság, hogy legszívesebben Juliáért nyúlnék. Semmi bátorság, hogy inkább kiiszom a maradék teám, mintha mi sem történt volna, teljesen figyelmen kívül hagyni az egyértelmű kihívásnak szánt „ó valóban?”t.
Érzem magamon gőgösen álló bűntársam aggódó pillantását.
Az egyetlen dolgot, ami visszatart.
Nem Krimna.
Nem Gibó.
Pedig ők is engem néznek.
 - Wolfake kisasszony, kérem, nézze el nekünk ezeket a kis hibákat, és ellensúlyozandó a sok kellemetlenséget, fogadja a szabad bejárás jogát. – Grankubwa immár emelvényéről lelépve áll és apró gesztusként kezet nyújt neki. Nem testidegen tőle ugyan ilyen civilizált mozdulat, most mégis furcsának tetszik.
Mézbarna szemekbe nézek és óvatos mosollyal bólintok, menjen csak. Egy kézfogás és halkan elejtett pár szó. Ennyi. A közfelháborodás ugyan mérsékelt, mégis kisebb, mint amilyenre számítottam, ez csak pozitív csalódás.
Én, a magam részéről nagyon is örülök. Soha senki nem bánthatja őt többé.
Az idióta öröm-vigyort ugyan hamar letörli a színpadias szemforgatás, de a boldogságom, az aprócska győzelmünket sosem fogja. És szerintem benne sem dúl oly’ nagy rideg racionalitás, mint az egy ártatlan szemlélőnek elsőre tűnhet.
 - Mindazonáltal, Puer, egyértelműen embertelen viselkedése felett sem hunyhatok szemet. – Keserűség cseng a főnök hangjából, és, ha lenne ilyenkor légy, most biztosan hallani lehetne a zümmögését.
Nem buta kölyök lévén alig, ha ellenkezik, mikor engedelmességre kötelezik irányomban. Meg sem mukkan, mikor elengedik. Csak némán fejet hajt a döntés előtt és ez nem nagyon tetszik nekem. Mint az egyre növekedő feszültség sem.
Lopva pillantok csak a kis hercegnőre, ő pedig szokásához híven, kiolvashatatlan arccal figyel – mindent és mindenkit.
Valószínűleg érzi ő is, hogy a helyzet nem valami rózsás, viszont cserébe legalább borzasztó. Összerántja a gyomromat a felismerés, hogy valószínűleg most majd kisétál az ajtón, nélkülem. Hogy épp azon töri a fejét, merre mehetne, milyen messzire tőlem, ettől az idióta bagázstól. Hisz’ saját bevallása szerint is csak elvágyott a bájcsevejes kötelezettségektől, az elmaradott környezet, kisvárosi légkör pedig csak hab lehet a tortán.
Milyen szomorú.
Khmm, mármint. Neeeeeehem fogom én ilyen könnyen beadni a derekam.
Ugyan vannak méltatlankodások, helyük mégsem leledzik, úgy ahogy, lassacskán oszlanak az emberek.
 - Sasha, kísérd ki a vendéged, aztán hadd váltsak veled pár szót! – kiált felénk Grankubwa, és engedelmesen bólintok. Mintha lenne más választásom.
Kicsit talán zavartan az említett hölgyikére nézek, aki még mindig A diplomata arc mögött rejtezik. Elmosolyodik, lassan, én pedig lustán viszonozva a gesztust intek neki, hogy menjen csak előre. Végtére is, tudja az utat.


Sarge6662015. 12. 17. 14:48:56#33725
Karakter: Julia Rubi Wolfake



Mintha habozna, hogy átöleljen. Nem vagyok ám olyan törékeny, te dinnye, nyugodtan ölelj át. De végül csak sikerül neki eljutnia, hogy viszon öleljen. A karjai óvón körém fonódnak, és én csak még szorossabban bújok hozzá. Sosem éreztem mgam ennyire biztonságban, bőrének érintése az arcomon pedig megnyugtat, olyan helyénvalónak és karjaiba illőnek érzem magam, nem is akarok elszakadni a melegétől. De mégis eltávolodik kis idő múlva, hát hagyom neki, így lesz a legjobb, nekem is észhez kell térnem a sokkból, hogy miket is érzek. Visszafojtott köhögése nem ígér semmi jót, és az enyhén torzuló vonásaiból egyértelmű, hogy vér is jött nem csak levegő.
- Jobban kéne vigyáznod a bordáidra - valahogy álcáznom kell, hogy kicsit aggódni kezdtem.
- Jobb belátással kéne cselekedned, minden magassági hátrányod dacára - vigyorog, nem érzi, hogy a tűzzel játszik.
- NEM vagyok alcsony, világos?! - rivallok rá, hisz tényleg nem vagyok alacsony. Az, hogy épp nála kicsivel kisebbre nőttem az egy dolog, nem mindenkit magasíthatnak a kutyaszőrök a lábain.
- Mi ez az agresszió? Közelebb vagy a pokolhoz?
- Így van, hamarabb érem el a sátánt, úgyhogy ha neked volnék, én vigyáznék, mit mondok! - kontrázok a szavaira, és máris idulok egy random irányba. Valahogy zsigereimben tudom, hogy ha rossz irányba indulok úgyis kijavít. Milyen jó egy farkas a közelemben. És a megérzésem be is bizonyosodik, mikor kézen fog.
- Erre rövidebb - nem is kérek több magyarázatot, hiszek neki furcs módon. És mintha a gondolataimban turkálna tudja, hogy haza akarok menni. Határozottan falom a métereket a célunk felé.
Torokköszörülés, mintha ezzel tompítani tudna az igényén úgy adja elő meghunyászkodva, hogy lefürdene. Helyes hozzáállás mutyuli.
- Még a lábát is nálam akarja mosni. Hát látott már ilyet a világ? - rázom meg a fejem, de nem komolyan. Jól esik szívózni vele.
- Oh igen, hanyatt vágódni a fehérmárvány kádadban minden vágyam, cukorfalat... - már épp visszavágnék, hogy elég szegény vágyai vannak, de megérkezünk a birtokhoz.
Alfréd öreg arca aggályosra változik a vörös árnyékom láttán. Nem rest ezt szóvá is tenni, tudom, hogy csak jót akar, de leintem, nem érünk rá ilyenekre. Ha már itt vagyunk nem fogok meghátrálni az öreg szolga intelmeit hallvva. Egyenesen megcélzom a szobám és baktatok felfelé.
- Umm, mégsem hiszem, hogy ez lenne... - látom valaki nyápicabb, mint látszik.
- Én viszont így akarom és kész - nem hagyom, hogy befejezze a nyüszítését, kinyitom az ajtóm és elóre engedem.
- Az utat már ismered, menj és szedd össze magad - nem törődök tovább vele, hisz egyedül is képes megfürdeni és ellátni a koszcsomók baját. Keresgélni kezdek kezdésnek a komódombn, majd áttérek a szekrényemhez. Érzem vizslató pillantását testemen.
- Na, mi van, ugye nem kukultál meg? - felegyenesedek és csípőre teszem a kezem miközben felé fordulok. Azok a szemek, amikkel rám néz kicsit zavarba hoznak és enyhén bizseregni kezd a bőröm. Szerencsére gyorsan eltünteti magát, úgy érzem ő is kezdett zavarbba jönni, helyes. Bezárkózik, ami kicsit csalódottá tesz, de közben azért meg is nyugtat, fura ez a kettős érzés bennem. Ezt valahogy el kell hessegetnem, gyorsan megyek és hozatok fel nassolni valót és a kedvenc teámból is. Mindent szépen elrendezek, az asztalra pakolom a megkapott rendelésem.
- Azt hiszem, szükségem lesz némi elsősegélyre... - dörmögi az orra alatt. Na mi az, ha már egyedül nem megy valami durcázunk? Sóhajtok egy nagyobbat drámaian és a fejem is ingatnikezdem a hatás kedvéért, de nem bírom ki mosoly nélkül, olyan elveszett kutyakölyök képet fest.
- Menj arrébb - ha már elállja a fürdőszoba ajtaját, hát szóval is segítek neki, hogy észhez kapjon. Beérve előszedem az elsősegély ládám, ami lássuk be most igencsak kelleni fog.
- Légy jó kis farkas és ülj le oda - bökök a kád szélére.
_ Most legalább lóhrapás nem volt - csipog, de azért engedelmeskedik. Aztán elkezdem a rendbetételét, ha már ilyen ramatyul néz ki.
- Azért majd jobban vigyázz legközelebb, merre rohansz eszetlenül az éjszaka közepén.
- Nem tudtam, hogy errefelé rajtunk kívül másnak is van itt erdőtulajdona - kontrázok és közen cserélgetem a tégelyeket a sérülések változatosságával egyetemben. Majd a csúnyábbat a karján be is kötöm. És most jön a nehezebb rész. Megfeszülve érek a nyaka és az az feletti részekhez. Akaratlanul is felsejlenek az éjszaka eseményei, és hát.. el kell terelnem a gondolataim. Koncentrálok inkább a feladatra, a gondolatoknak és érzéseknek pedig kuss van.
- Nem igazán hivatalos ez, inkább megegyezés, amolyan paktum, hogy nincs háborgatva az a terület, s mi nem engedünk más falkákat, veszélyesebb vadállatokat, esetleg valmi rabló bandát a városba jönni - magyaráz és nem csak szóban, hanem kézzel-lábbal. Már épp leütni készülök, mikor megszólal űjra.
- De ugye tényleg nem esett bajod? - mi fene, ennyire aggódik értem? Hangja és a kérdés hevessége elárulja nekem, h9gy komolyan törődik velem. Erre csak mosollyal tudok felelni.
- Kutya bajom, hidd el. Minden ütést te kaptál, termépszetesen. Borzasztóan állna egy horzsolás! - vágom ki olyan űrilányosan a látszat fenntartása érdekében. Ragtapaszt veszek a kezembe, és az arcélére simítom óvatosan a sebre. Visszapakolok mindent a helyére, majd megállok vele szemben.
- És most már te is rendben leszel - hirtelen ötlettől vezérelve és valami fura hálakifejező kényszer hatására adok egy puszit a homlokára. Józan eszem felsikít, hát gyorsan ki is rohanok, mielőtt még látná, hogy elpirulok. Mi a fene ütött már megint belém?! De ez így nem lesz jó, kell egy hideg zuhany. Tépem is fel az ajtót, és majdnem hátrahőkölök, hogy ott áll bárgyún, de rezzenéstelenül állok.
- Most már kifele! Le akarom mosni az estéd koszát - kidobom, mint kóbor ebet a lábtörlőre. Becsukva az ajtót nekitámaszkodok, míg veszek pár mélyebb levegőt. Szedd össze magd hülylány! Mi van veled? Úgy viselkedsz, mint egy bagzó nyúl.. ennyire nem lehetsz hálás, mert megmentett. Na irány a hideg zuhany, meg is engedem a csapot, jól esik a jeges érintés, kitisztul a fejem. Jöhet a forró, be is lep mindent a gőz gyorsan. Viszont nem maradok sokáig, dadus nehogy nélkülem találja, mert a végén kidobja az ablakon. Elzárva a csapot megtörölközök és felveszem a pizsamám és kiengedem a hajam, amit megborzolok kissé. Az ajtót kinytva gomolygó párát okád ki magából a helyiség, körbefonva az alakom, hűséges árnykutyaként nyalogatva a lábaim.
 - Még egyszer bocs a felsóért...
- Ugyan, amúgy sem vettem fel soha - fojtom bele a sajnálkozását, nincs szükségem egy használati tárgy ilyen vénasszonyi elsiratására. A tálcát az asztalra rakom, érzem a tekintetét magamon. Hagyom, hogy a kevés ruhadarab néhol még kicsit többet fedjen fel, mint azt eredetileg szokása.
- Hm? - nyújtok felé egy kis nasit, de a fancsali képét látva visszahúzom a kezem.
- Inkább valamit innék - elhelyezkedik, én pedig irányítok mindent.
- Nézzenek oda, mennyi igénye van valakinek! - mosolyogva piszkálódom vele, és közben az egyik bögrét tele teával nyújtom oda neki. Megköszöni és mint kucorgó gyerek fogja aa kezébe, majd iszik belőle. De köhögési rohamba fullad a dolog, én meg aggódva pillantok rá. Lehet, hogy mégis nagyobb baja esett, mint mutatja?!
- Ugye nem kell gödröt ásatnom? - érdeklődöm olyan szokásosan, nehogy már érezze, hogy talán kicsit törődni kezdtem vele.
- Oh ne aggódj, csak a helyére ugrott a kis huncut borda - gyorsan rendezi magát és ismét lefetyel, de közben engem néz olyan megigézetten.
- Fel ne falj a szemeiddel... - szólok neki oda, hogy azért tudja már hol a helye, és vállba is verem, persze vigyázva, hogy ne a fájós részét roncsoljam tovább határtalan erőmmel.
- Bo-bocsi - zavarba jött, ezen magamban hangosan felnevetek. Na még a végén egyedi hatást teszek a hú de nagy vadászra és farokcsóválóra?
- És, hmm, mindig is itt éltél? - a kérdésére összeszűkül a pupillám, ezt biztos valami elcseszett viccnek gondolja.
- Nem hiszem, hogy ezt te komolyan gondoltad...
- Nem olyan rég lakom ám itt. Ógy három éve, ha jól emlékszem... igen, tavasszal lesz három - mosolyog, szürcsöl és mereng. Csk egy Oh-val méltatom, de inkább némaságba burkolózom. Megvárom, hogy ő kezdjen el beszélni, hisz érzem nem ennyi a története.
- Nem itt születtem, hanem Bol"shoy városában, innét jó száz kilóméterrel déélebbre és egy kicsit keletre - rám pillant, mintha ellenőrizne, de ezt most nem rovom fel neki, így is elég nehézkesen beszél a múltjáról, gondolom nem szokta minden party-n és nem mindenkinek előrángatni a sztorit.
- Nem igazán emlékszem a szüleimre, igen hamar árvaházba dugtak. Talán jobb is így, ha belegondolsz, aki beadja a gyerekét, mit tenne még vele, ha megtartja? - a költői kérdéseket válasz nélkül hagyom.
- És ott aztán hosszú volt a nap, meg még hosszabb az éjszaka. Kicsit rosszalkodtunk, verekedtünk, tudod... Volt néhány tényleg rossz évem, mármint, én sem vagyok egy angyal, de hát ki az? - kiürült poharát újratöltöm, mosolyára bólintással felelek, és magamat is kicsit meglepve közelebb húzódom hozzá. De azért megtartv a még illendő távolságot, a figyelmem viszont minden kis része az övé. Nem szoktam ennyire érdeklődni semmi iránt, de most mégis minden kis részlet érdekel.
- De akkor is voltak elveim és becsületem. Nem ez a legalkalmasabb idő s kifejtésre, de.. szóval húsz éve bevittek egyszer valami semmi üggyel a fogdába. Kocsit loptunk, vagy a boltban kaját, már kirepült a többi lényegtelennel arról az időről... És ott tartottak négy évig - tekintete valahova tőlem távolr réved, mintha féllne rám nézni, ujji már kezdenek teljesen elfehéredni a bögre fojtogatásában, de mielőtt elroppanna a porcelán nagy levegőt vesz és folytatja.
- Igazán nem fogok magyarázkodni, tudsz te ítélni anélkül is, tán még jobban... ah.. ah a lényeg, hogy igen, van a rovásomon egy kis súlyosabb verekedés, amihez annyi közöm nem volt mint kancsós bornak a szőlőhöz, de kéznél voltam, és... jah - milyen jól gondolja, hogy megvan a magam ítélő képessége, ami nagyon is jó, magyarázkodia meg nem is lenne érdemes, sőt az még rosszabbul venné ki magát.
- Négy évre varrtak be ezzel. Ezért jöttem végül ide, ezért, és mert kijöttek... dolgok, tudod, a farkasosdi - mintha zvarban lenne és szégyenlősen még összébb is húzza magát, egészen aranyosnak néz így ki, már majdnem átölelem olyan kis cuki, de zért ne essünk túlzásokkba.
- Úgy három éve, télen keresett meg Krimna, akit már korábbról is ismertem egyébként, komoly arccal és egy furcsa kisugárzású férfit hozott magával - lerakja az eddig nálm oly sokkal érdekesebb bögrét és most rám néz.
- A többi pedg innentől már elég könnyű. Költözés, beilleszkedés, kisebb-nagyobb munkák hosszabb-rövidebb időre - és elkezd vakarózni, mint egy bolhás kutya. Nem a mondandója és a múltja miatt húzódok kicsit arrébb, hanem, mert nem akarom, hogy a nagy hévben még engem is megvakarjon.
- Ha tudom, hogy bolhás vagy szerzek bolhanyakörvet - szólok neki oda mire abbahagyja a vakarózást és kicsit szúrósan néz rám, mire csk elmosolyodom.
- Pedig milyen jól állna neked egy rózsaszín plüssös nyakörv kis csengővel - nem bírom ki, ahogy elképzelem a képet hangosan felnevetek.
- Haha - de ő csak durcázik, hát ha neki ez jólesik, nem akadályozom meg benne. Hanyatt fekszem az ágyamon és úgy kuncogok tovább még egy kis ideig, de aztén csak alább hagy ez.
- Ezt mondták otthonomnak, és a nyári szüneteket itt is töltöttem, de ahogy lehetett bentlakásos iskolákban voltam, itthon pedig magántanárom volt. Persze közben a vásári majom címét is megkaptam, ahogy minden bálon, minden rendezvényen ott kell lennem és szoborként tűrni és jópofát vágni, hogy trófeaként mutogassanak - fújok egy nagyobbat, nem hagyom, hogy a dühöm átvegye az irányítást. Nem beszéltem még erről senkinek, Dadusnak is csak pár részletet meséltem el. Érzem érdeklődő pillantását, és a szemeibe nézek, ami láthatóan kicsit meghökkent, vagyis inkább gondolom a tekintetem súlya.
- Az iskoláimat öt évvel hamarabb végeztem el, mint a kortársaim. Ezután hazaköltöztem, és élem az életem és képzem tovább magam. Már amennyit a kötelező pofavizitek hagynak.. - húzom el a számat és kinézek az ablakon. A hűvös érintés végigborzolja a bőröm, a szél ujjai már lassan fagyos percekben végződnek. Felállok és becsukom a szárnyakat, majd a telefonhoz lépek és begyújtatok. Dadus is ezt az időt választja, hogy benyisson egy nagy tálcával a kezében. Figyelmeztetően merev szemekkel néz Ash felé, aki az ágyamon ül, majd fölé tornyosul miközben lerakja a terhét az asztalra. Két tányér ínycsiklandozó húsleves, aminek illatára nyelek is egy nagyobbat.
- Köszönöm - ölelem át a nagy asszonyságot, mire ő óvón körbeölel és szinte teljesen elveszek a karjai közt, szerintem nem is látszódik belőlem semmi sem.
- Kérsz még valamit kicsim? Esetleg egy betegszállítót? -bök a fejével a vörös felé, de megrázom a fejem, hogy nem kell semmi más.
- Pihenj le, mára eleget dolgozál - simogatom meg a karját a hatalmas védelmezőmnek. Szívet melengetően elmosolyodk és egy Ash-nek szánt figyelmeztetően kardos pillantás után kimegy és becsukja maga mögött az ajtót.
- Jókora asszonyság - vigyorog önelégülten az oktondi ordas.
- Ne merj rá egy rossz szót se mondani, mert velem gyűlik meg a bajod! - förmedek rá, és bökök a mellkasára is. Furán, kicsit megszeppenve néz rám, de beleegyezően bólint. Örülök, hogy egész tűrhetően gyors a felfogása.
- Csak pár kanállal egyél, jót fog tenni. Nani levese csodaleves - tolom az orra alá és adom a kezébe a kanalat. Ha nagyon nem akar nem eszik belőle, én mindenesetre felemelem a tányért és beletemetkezek, addig ki sem nézek belőle, míg van a sárgán gyöngyöző léből. Az üres edényt lerakom és eldőlök hátra az ágyamban. A szobában egyre jobban elurlkodó melegség és a meleg leves megteszi a hatását és egyre jobban elálmosodom. Szinte észre sem veszem, ahogy elbóbiskolok úgy kidőlve. Valamennyire felébredek, mikor puha érintéseket érzek, amelyek fentebb mozgatnak, majd betakarnak és egy meleget sugárző testet, ami odabújik hozzám. Ösztönösen, bár inkább mivel biztosan tudom kihez tartozik a test és előtte a féltő gondoskodás, húzódokk én is hozzá szinte minden levegőréteget kiszorítva közülünk. Biztonságba érzem magam, egész életemben nem éreztem ennyire jó helyen magam, mint most. Az illatát beszívva, arcom és orrom a nyakába temetve alszom el.
Egy fura világ szippant magába, az események csak úgy peregnek a szemem előtt, akármerre nézek sárga tekintetek villognak rám és halk, mégis félelmetes morgás ölel körbe. Futnék, de nem tudom hova mehetnék, tétován lépek jobbra, majd balra, fejemet kapkodom körbe, hátha megpillantom a kiutat. Hajam mocskos árként fojtogat, testem úszik az izzadságban, már szinte érzem a láthatatlan érintésük, a pánik kezd teljesen megbénítani, mikor egy zöld szempár villan. Gondolkodás nélkül felé fordulok és rohanok is, ahogy csak bírok. Érzem bársonyos bundájának érintését, mikor elszáguld mellettem. A sötétség fájóan mar belém, némaság szétszakítja a dobhártyám. Karok fonódnak körém mire megijedek és igyekszem szabaduni, de csak húz magához. Hátrafordulok és meglátom Ash arcát, megkönnyebbülök és nem ellenkezem tovább, belebújok az ölelésébe, és természetes módon csókolom meg, miközben tenyereimbe fektetem csodaszép aarcát. Szívem is mintha érinteni akarná úgy veri a mellkasom. Az ártatlan csókunk kezd egyre szenvedélyesebb lenni, testem is reagál, enyhén remegni kezdek a vágytól..
Derekam pőre bőrét érintő ujjak tapogatására ébredek.. meg, hogy a Vörös ajkait falom szenvedélyesen. Mi a jó ég folyik itt?! Megszakítom a csókot és lököm is el magam tőle, hogy egyre távolabb kerüljek. Le is sikerül bicskáznom az ágyamról nagy igyekezetemben. Észre sem vettem eddig, hogy dadus már nyakon ragadta a kis Ordast, és a levegőben tartva lógatja az ablak felé igyekezve. Nani is kellően tud időzíteni.
- Te szégyentelen! Hogy képzelted, hogy ilyet tehetsz? - ordít közben szegény megszeppent lányl. Talpra pattanok és megiramodok feléjük, hisz tudom, hogy ennek a fele sem tréfa, ha nem sietek Ash repülni fog, annk ellenére, hogy nem madár.
- Dadus! Rakd le azonnal! Majd én ezt elrendezem. Inkább menj és csinálj reggelit nekünk, most! - förmedek rá, de enyhén megszeppenek és visszaveszek a nagy sietségből, ahogy lángoló tekintettel néz rám.
- Ez nnem ilyen egyszerű. Lia nem tudod, hogy mit vesztettél majdnem, ez a koszos szuka sem tudja mivel játszik, de mindjárt megtanítom én neki.. - és újra nekiindulna, de elé állok és megfogom z annyira édesen csüngő kutymutyt tartó kezét. Igaz nem teljesen értem, hogy mire is gondolhatott az előbb, de majd később rákérdezek.
- Nani, kérlek, hagyd rám, tudom mit csinálok - nézek rá nagy bociszemekkel. El is érem, amit akarok, lerakja, majdhogynem ledobja a földre Ash-t, szúrósaan néz rá, majd megcirógatja az arcom. Szavak nélkül is tudom, hogy nemsokára visszajön, addig van időm rendezni a dolgokat.
- Ez mégis mi a fene volt?! - néz rám értetlenül miközben feltápászkodik.
- Mégis mit képzelsz te magdról? Rám mászol miközben alszom? Megmentesz és azt hiszed könnyen leszek egy újabb strigula és trófea amivel dicsekedhetsz? - förmedek én is rá, nem tudom, hogy mit is kéne tennem, ez a helyzet új nekem, és az érzések is.
- Ne kend rám a te sarad - néz rám értetlenül, de közben dühösen is.
- Én saram? Én aludtam, te oktondi ordas.
- Aludtál.. ja.. intenzíven alszol, megcsókolsz, miután megpróbállak felrázni a rángatózós álmodból és jön ez a dromedár nő is..
- Én doblak ki az ablakon, ha még egy rossz szót is szólsz Dadusra! - nem hagyom, hogy végigmondja. Rólam mondhat dolgokat, de őt ne sértegesse, mert nagyon megbánja. Megilletődve pislog párat, de nem hatódom meg tőle, most túlzottan dühös vagyok rá.
- Öltözz! Ideje, hogy visszavigyelek az állatkertbe - dobok oda neki valami ruhát, amit a szekrényből húzok épp ki. Nem érdekel mi az, és hogy egyáltalán jó lesz e rá. Sarkon fordulok és bevágódom a fürdőszobába, az ajtót bezárva magam mögött. A fadarabnak vetem a hátam és úgy csúszokk le a földre. Mi volt ez az álom, s mi volt ez az egész?! Össze kell szednem magam. Beállok a zuhany alá, kiáztatom magamból a felesleges gondolatokat. Már késő délután van mire végzek a csutakolásommal. Na nem azért, mert annyi ideig voltam a víz alatt, hanem mert jóval dél után keltünk fel. Megkeményítem magam és felöltözés után kőmaszkkal az arcomon lépek ki. Ő az ágyon ül és rám pillant, ahogy kilépek a gőzfelhő rengetegéből. Felveszek pár kellékem és már az ajtóban is vagyok. Komolyan gondoltam, hogy visszaviszem a falkájához. Tüntetőleg nem szólok hozzá, csak a kocsit rendelem elénk és bevitetem magunk a városba. Némán telik az út, ő az egyik, én a másik ablakon bámészkodok kifelé, mintha olyan érdekes lene a már unalomig ismert táj. Kirakatom magunk a kricsminél, majd elindlok az Odú feléé. Már sötétbe borul a táj mire kiérünk a házak közül, csak a hold mutogatja teli fényes arcát felénk és vigyorog, mintha tudna mindent. Épphogy a fák közé érünk megfogja a karom és maga felé ránt. A mellkasán tudok megtámaszkodni, hogy ne essek pofára, de dühösen nézek rá és már nyitnám is a számat, hogy elhordjam mindenféle kotoréknak, de bofogja a szám.
- Nem, most fogd be és hallgass meg. Nem tudom, hogy mik is motoszkálnak abban a csinos, de annál keményebb fejedben, de nagyon tévúton jársz velem kapcsolatban, ha azt hiszed, hogy strigulának vagy trófeának tartalak - horkanok egyet és megforgatom a szemeim látványosan. Ha már beszélni és mozogni nem tudok akkor is kifejezem a véleményem. Mondjuk meglepő módon ilyen korlátozott helyzetben sem félek tőle, sőt abszurd módon teljes biztonságban érzem magam a karjában. Nem törődik a szinpadias megnyilvánulásommal, folytatja tovább a monológját.


VsRealm2015. 10. 24. 20:43:22#33593
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



Azonban a zenével együtt a kellemes pillanat elszáll a kezelhető személyiségével együtt. Ellép tőlem, kellemetlen hideget hagyva maga után, ahol eddig hozzám ért, és kezét megemeli felém. Habár amúgy sem hagytam volna, hogy megüssön újra, nincs szükség ellenkezni, mert túl lassan mozdul, hogy…
Óvatosan ér hozzám, puha tenyerét gyengéden simítja az arcomhoz, én pedig belül ellágyulok. Szemeibe nézek, azokba a gyönyörű, mézbarna lélektükrökbe és elmosolyodom. Nyitott, őszinte a pillantása, egyszerűen gyönyörű.
Aztán történik valami, valami megfoghatatlan, amit én kimondhatatlanul utálok, és meglágyult vonásai egy csapásra megkeményednek, acélos mozdulattal, szinte test-idegenül lök el magától és siet ki az ajtón. Nem néz hátra, nem is hiszem, hogy szándékában lenne engem várni. Vagy csalogatni.
Nagy sóhajjal megyek végül én is vissza a pulthoz, de persze Neki már hűlt helye, csak Karnivora mosolyog rám csábosan. Ohhjaj ősanyám, mit tervezel…
 - Aaaash, többször csábíthatnád ide ezt a kis fruskát. – kacsint rám és lerak egy pohár sört.
 - Egy: ő nem valami kis gazdag cafka, aki többé-kevésbé az ujjaim körül csavarog – sajnos – és kettő: ha már így érdekel – jót húzok a folyékony kenyérből, mielőtt folytatnám a rettenetesen erkölcsös mondatot – oda megy, ahova kedve tartja, fogyasztani is. – Kelletlenül visszaülök a bárszékre, ha már így alakult.
 - Mellesleg, te nem szoktál csak úgy ingyen piát adni. Mi történt? Megszánt a jótét lélek?
 - Oh nem, de olyan borravalót adott, hogy az egész ismeretségünk alatt nem tornáztál le annyit… - jó-jó, beismerem, vannak dolgok, amikről SENKI nem akar tudni, igaz?
 - Egyébként te is idehívhatnád. Ahogy észrevettem, elég jól megvoltatok. – szúrom oda, mire a legnyilvánvalóbban kamu ártatlan arcot vágja és szégyenlősséget színlel.
 - De hát édes, én csak játszadoztam! És amúgy is, olyan kevés a figyelmes ember mostanában… - Nnnna ja. Kevés a potyapiás és nem ágyba flörtölő ember, azt elhiszem. – Egyébként meg, nyilvánvaló, hogy semmit nem gondolt ebből komolyan. – koccintunk és mindketten jó adagot iszunk, majd a poharak unottan koccannak a fán, amin mindketten könyökölünk. – a fél estén rajtad csüngött a szeme, hiába beszéltem hozzá akármit, meg tettem magam… - elhúzza a száját és újra tölt.
 - Nem hiszem, hogy így volna. Legalább is, semmi oka nincsen rá. Mármint, azon kívül, hogy hobbija…
 - A te tönkretételed, tudjuk. – int le és szambázik arrébb kiszolgálni valaki mást. A bevétel az bevétel, minden ellenére.
Belemeredek a falvédővé avanzsált üres üvegekbe a pult mögötti falon, ahol a kevéske fény is képes lidérctáncban megtörni. Édes ízt hoz az emlék a számba és az elképzelés, hogy tényleg érdekeltem, végül is… így több értelme lenne a dolgoknak, igaz-e? Igaz hát!
 - Szóóóval, hol is tartottunk? – jön vissza a kis vörös, megigazítja a haját és kicsit lejjebb húzza a trikóját, hogy kellemesen völgyes belátást biztosítson minden arra merészkedőnek. Mint nekem is. Mmmm.
 - Borzasztó érzésem van ezzel az éjszakával kapcsolatban. – morgom és lassan kiiszom a maradék habot is.
 - Nem, biztos vagyok benne, hogy nem… várj. – kikerekednek a szemei - Olyan gyomorösszeszorulósan rossz? Mint, mikor kigyulladt az Odú? – igen…
 - Pontosan olyan. – pattanok fel a székről és indulok meg a kijárat felé. Hallom a kocsma zajában elfúló „majd hívj…” de többet nem értek. Nem is kell. Ha már ráérek elmondani, hogy mi történt. Karn nem az a pletykás fajta, de szeret tájékozott maradni.
Az éjszaka, amibe berontok az ajtón túl, hideg és határozottan őszi. Természet anya már fonogatja a haját és készül a komolyabb hidegekre. Egyre vastagabb a levéltakaró pőre bőrén…
Ez az idióta, öngyilkosjelölt… Julia szagának vonala az erdőbe vezet, hát követem. A fonalat néha elvesztem, majd pár perc múlva újra megtalálom. Annyira össze-vissza haladt… mondjuk, neki nehezebb lehet, hogy nem lát rendesen. És nem is hall.
Apropó hall.
Dühös morgást hoz a szél, így hát megiramodom, amerre nagyjából az eddigi ösvény majd vezetni fog, és nem is kell túl messzire futnom, hogy ismerős alakokat vehessek ki a Tisztásnál. Ohteszenthold.
 - Nem tudod, hogy kivel kezdesz – attól tartok, angyalom, a főnök fia, Puer pontosan tudja, hogy kivel kezd. Egy egyszerű emberrel, az egyke Wolfake lánnyal az éjszaka és erdő közepén, elméletben, ugye bár, egyedül.
És persze eszerint is cselekszik. Lassan nekiiramodik, hogy azt a maximum húsz métert letudja, ugyan nem én fogom hagyni, hogy széttépje azt az embert, aki… izé, aki.. öh… na, hagyjuk, embert, az a lényeg.
Nincs sok időm és módom, hát a legkézenfekvőbbet választom, bár határozottan nem ez a legbölcsebb megoldás. Átalakulok félig, és a már elrugaszkodott kis kölyökre vetem magam, hogy meg tudjam akadályozni a katasztrófát.
Kicsit ugyan ficánkol, majd talpra vergődik, de hál’ égnek, még nem borult el az agya. Nagyon remélem, hogy jobb belátásra tudom bírni, mert Isten úgy se, én nekimegyek. Már így is jó ideje szúrja a szemem ez a kis suhanc.
 - Mégis mi a fenét csinálsz? Emberre támadsz?! – Soha nem szerettem szörnyként tetszelegni, és most sem teszem. A farkasforma még mindig tűrhető, persze, de ezerszer inkább szeretem magamat embernek tekinteni.
 - Takarodj Ash, - oooh, még mit nem! - ez az én dolgom! A mi területünkön van, vesznie kell – A torz alakból gyűlölet teljes, elvakult szavak dörögnek. Nem, ez csak ócska kifordítgatása a törvényeinknek. Arról nem is beszélve, hogy ő ugyan oda se szagolhat a döntéshozatalba, legfőképp ezzel kapcsolatban. Nem, ez helytelen, és biztos vagyok benne, hogy ő is tisztában van vele.
 - Ez szabályellenes, gondolkodj már! – Puer okos srác, nem kéne, hogy ennyire vakon menjen valami ócska indulat után… Csak, mert engem gyűlöl, ezt mégsem teheti, úgy értem, nem tenné.
Mit sem figyelve többé rám megiramodik a lány felé, aki persze, mint a legbüszkébb és leg magabiztosabb idióta a világon, áll, mint fasz a hegyen. Komolyan mondom, ha nem hal meg most ez a csaj, magam fogom kibelezni…
Az egy dolog, hogy itt vagyok, de azért álljon meg a menet! Nem vagyok én egyszemélyes őrző-védő szolgálat. Arról nem is szólva, hogy igen szolgalelkűnek mutat a helyzet.
 - Fuss – ajánlom neki melegen, mert azért vannak itt húzós pillanatok, kérem szépen, és óriási szerencsémre kivételesen hallgat rám. Helyes. Remélem, jó messzire megy és vissza se jön. Hiába, persze. Nem olyan fajta, aki ezt meg is tenné a maga érdekében.
Nem.
Túlzottan kíváncsi.
Túláradóan bizakodó.
Semmi hősiesség, semmi vagány dac, amikor néhány bekapott harapás és karmolás, meg ütés-rúgás után végül már farkasként elkezdem a kis korcsocska nyakát rágcsálni…
Ág reccsen valahol mellettünk, és oda kapom a tekintetem. Na, mit mondtam. Julia. Tessék, itt van, és örül a fejének, mint majom a farkának.
 - Ash, engedd el! – Hogy az Isten verje bele a tojást a rántottába… Legalább csak Krimna szólt eddig. Hátrébb lépek és visszaváltozom. A hajamba túrok, kivakarom belőle azt a néhány levelet, ami belecsimpaszkodott, míg magyarázok.
 - Emberre támadt, és felfedte a kinézetét, - jah, és nem is olyan mellékesen - vétett a törvények ellen! – Kapkodom kicsit a levegőt, nem a harc heve már, sokkal inkább az indulat, a nyers ösztönök miatt, amik ilyenkor mindig kicsit magukkal ragadnak.
Csak amolyan mellékesen, szép látványosan letörlöm a szám sarkából óvatos csíkban csorgó vért és végigfuttatom a tekintetem a díszes társaságon. Elég sokan, hú, de gyorsan itt teremtek, hogy jaj, de nagy balhé volt…
 - Ez csak Ash mocskos ribanca, - egy „anyád a ribanc” visszavágással élnék most, ha nem ismertem volna azt az angyali nőszemélyt, akit számra vennék - egy emberi betolakodó a mi területünkön, - ez tény- csak azt kapta volna, amit megérdemel – ez pedig nem. A vergődése kétségbeesést mutat, szánalmat ébreszt. Ugyan ketten fogják le, de sok szükség nincsen rá.
 - Wolfake trónörökös, te oktondi barom. – rivallok rá - És nem mellesleg nem ribanc! – köpöm neki, majd fél pillanatig vacillálok, hogy nekimenjek-e. A vérem csak úgy dübörgi, hogy tépjem szét. Képes lennék rá, nem is kéne sok idő… és ezt mindenki pontosan tudja, így közelebb kóricálnak.
Amúgy sem ez volna most a leghelyénvalóbb, szóval a második legerősebb gondolat ösztönzésére Juliának szentelem a figyelmem.
Mármint szentelném, ha nem érezném meg szinte azonnal Grankubwa jelenlétét. Ahhj, de milyen gyorsan terjednek itt a hírek… A kötelező tiszteletkör után a nem-olyan-rég-még-áldozat felé fordul.
 - Csak a baj követi önt hölgyem, jobban vigyázzon máskor, hova téved. – Tény. Ha egy kicsit elővigyázatosabb lenne a kisasszony, mennyivel kerekebb lenne a Föld… - Ash, tudod a dolgod. – Hát hogyne! Nincs is ilyen helyzetre protokoll, de… azt hiszem, Julia amúgy sem beszél erről senkinek, így ígéretet nem kérek tőle, csak félrevonom, hogy menjünk inkább el innen. Kezdünk kicsit sokan lenni, és hála az adrenalinbomba végének, kicsit kezdek nem jól lenni. Jah, amúgy kösz, főnök, kutya bajom! Remekül vagyok! Nem vérzek pár sebből, egyáltalán, ne is törődj velem! Na, mindegy…
 - Apám! Értsd meg.. – kezdene a rimánkodásba a fogoly.
 Julia a távolodó alakokat nézi, én pedig odalépek mellé. Nem nagyon vesz észre, úgyhogy óvatosan vállára teszem a kezem, mire jóformán ugrik akkorát, hogy beérjen a városba.
 - Jól vagy? – Ugyan nem érzem a vére szagát, és nem is látom, hogy fájlalna valamit is, de hát, sosem lehet tudni.
 - Jobban, mint te... – A megjegyzése óvatosabb és sokkal törődőbb, mint amit vártam. Ahogy végigmér, rögtön beugrik. Hát persze, hiszen rajtam maradt a ruhája, teljesen tönkretettem. Basszuskulcs!
 - A felsőd… hátt... kicsit elszakadt... de megtérítem az árát, ne aggódj! – Zavarban vagyok, megmondom őszintén. Tudom, hogy nem a legolcsóbb mulatság ez a felső és sikerült szinte a felismerhetetlenségig…
Megölelt.
Édes Istenem, önszántából megölelt!
Megáll egy pillanatra a szívem, míg elfogadom, hogy ezúttal ő simul hozzám, az erőltetett rendszeres légzés meg persze már csak a margóra kerül…
Nem akarom összefoltozni a rajta lévő ruhát is, de be kell, hogy lássam, hogy viszontölelni máshogy meglehetősen körülményes volna, szóval pár hezitáló pillantás után mégis hátára simítom a kezem. Érzem, hogy az ő ölelése is szorosabbá válik és arcát a nyakamba temeti.
Érzem a nyugalmát és a háláját, érzem a bizalmát, hiába tudja, hogy miféle… szörnyeteg vagyok is. Érzem az illatát, a bőre melegét és megnyugszom én is.
Itt van. Biztonságban. Minden rendben.
El kell engednem, és minden további nélkül hagy, hogy eltávolodjak. Köhögnöm kéne, és úgy hiszem, nem csak levegő jön fel… megint.
 - Jobban kéne vigyáznod a bordáidra. – szúrja oda. Hát visszatértünk, hercegnő?
 - Jobb belátással kéne cselekedned, minden magassági hátrányod dacára. – vigyorodom el, míg igyekszem leküzdeni a vér íze által keltett undort.
 - NEM vagyok alacsony, világos?! – Ah minden alacsony ember olyan hirtelen haragú..
 - Mi ez az agresszió? Közelebb vagy a pokolhoz?
 - Így van, hamarabb érem el a sátánt, úgyhogy ha neked volnék, én vigyáznék, mit mondok! – vágja rá, aztán elindul, de alig egy másodpercbe telik, hogy kézen fogjam és elinduljunk a másik irányba.
 - Erre rövidebb. – magyarázom egyszerűséggel meggyőzve őt. Azt hiszem, a legokosabb húzás most az lenne, ha hozzájuk mennénk. Amúgy is „vendégszolga”ként vagyok elkönyvelve, úgyhogy nem lesz baj, ha kicsit ott hesszelünk.
Még, a meghallgatás előtt, mert most mehetünk megint gyűlésre…
Oldalra vetem a pillantásom, hogy meggyőződjek róla, Julia is hasonló céllal baktat töretlen határozottságot üvöltő testbeszéddel. Egy emberhez képest… minden elismerésem, na.
Csak egy diszkrét torokköszörülés után nyújtom be az igényt majd egy fürdésre, mire fejrázással válaszol.
 - Még a lábát is nálam akarja mosni. Hát látott ilyet a világ?
 - Oh igen, hanyatt vágódni a fehérmárvány kádadban minden vágyam, cukorfalat… - közben lassan megkerüljük a várost és már közel járunk a birtokhoz.
A komornyik korábbról jön elénk, aggódó arccal és szavakkal, de a kisasszony hamar leinti és célirányosan megyünk a lakosztályába, fel a lépcsőkön, mit sem törődve a szolga rám vetett kétkedő pillantásaival.
 - Umm, mégsem hiszem, hogy ez lenne..
 - Én viszont így akarom és kész. – szakít félbe, míg kinyitja az ajtót és előre enged.
 - Az utat már ismered, menj és szedd össze magad. – veti oda, aztán ennyivel letud, kotorászni kezd a komódjában, majd áttér a szekrényére. – Na, mi van, ugye nem kukultál meg? – egyenesedik fel és fordul felém csípőre tett kézzel.
Ami azt illeti, ugyan nincs agybajom, de ahogy lehajolt, az a látvány… Remélem a nyálam nem csordult ki… Gyorsan eltüntetem magam és becsukom magam mögött még az ajtót is. Pedig, ha valaki, akkor én nem vagyok szégyenlős, most mégis, valahogy nem akarok még véletleneket sem.
A koszos felsőm tovatűnt, úgyhogy egy újabb kupacot kreálok a cuccaimmal és a cafatokban álló felsővel. Uhh, majd valahogy megtérítem…
Ahh, oké, hmm… melyik lehet a- AH ez a hideg víz, rendben. Jó. Akkor ez… nem, ez valami gőz baszás, ahjmár.. HHA! Ez az, itt a meleg is, naggyon jó… Hál’ égnek azért olvasni még tudok, úgyhogy a sebek miatti körülményes mosdástól eltekintve a többi már simán megy. A törülköző kézre esik, ahogy a pizsama is. Hmm, azt hiszem, valakinek hosszú éjszakát számoltak.
Mi a… kisnadrág és trikó? Érdekes ez a lány. Ugyan nem néztem volna ezt a kényelmi és egyszerűségi szintet ki belőle. Mennyi pozitív csalódás egy napra.
Bárgyú mosollyal veszem fel a nacit, természetesen bugyi nélkül, ha már szabadság… Felkapom a trikót de csak magamhoz szorítom a mellem előtt egy sávban, hogy eltakarja, amit a kis szemérmesnek nem kell látni, és kicsattogok. Szemmel láthatóan hasznosan töltötte az idejét a hölgyike: termett nálunk némi nasi és valami eddig meg nem határozott itóka is.
 - Azt hiszem, szükségem lesz némi elsősegélyre… - motyogom. Na, segítséget, azt utálok kérni, pedig semmi kedvem még több cuccát, ne adj’ istenke az ágyneműjét összemaszatolni, és lássuk be, pár kötés meg ragtapasz nélkül az igen nehéz lenne. Túl keveset pihentem túl sok sérüléshez ebben a pár napban.
Nagyot sóhajt és megcsóválja a fejét, de azért elmosolyodik, aztán egy „menj arrébb” után bemegy a fürdőbe és egy elsősegély dobozzal tér vissza.
 - Légy jó kis farkas és ülj le oda. – mutat a kád szélére.
 - Most legalább lóharapás nem volt. – jegyzem meg vigyorogva, s készséggel engedelmeskedem.
 - Azért majd jobban vigyázz legközelebb, merre rohansz esztelenül az éjszaka közepén. – muszáj elterelnem a figyelmem a hűs krém csípéséről, Julia ujjairól a bőrömön.
 - Nem tudtam, hogy errefelé rajtunk kívül másnak is van itt erdőtulajdona. - Néhány nagyobb zúzódásra átlátszó trutyit ken, a horzsolásokra fehéreset, a sebekre megint másmilyent, majd utóbbiból csak egyet, a karomon be is köt. Az csúnyább, a többi nem is méltó különösebben figyelemre, majd meggyógyulnak holnap vagy holnap után. Lassan a nyakamhoz, államhoz, arcomhoz ér, érezhetően óvatosabban és feszültebben mozog, mint korábban.
 - Nem igazán hivatalos ez, inkább megegyezés, amolyan paktum, hogy nincs háborgatva az a terület, s mi nem engedünk más falkákat, veszélyesebb vadállatokat, esetleg valami rabló bandát a városba jönni. – magyarázom, szemmel láthatóan keresztbehúzva ápolási terveit a mozgással.
 - De ugye tényleg nem esett bajod? – kérdem kicsit talán nagyobb vehemenciával, mint ahogy én azt mellékes kérdésként szántam. Megáll egy pillanatra, rám néz és elmosolyodik.
 - Kutya bajom, hidd el. Minden ütést te kaptál, természetesen. Borzasztóan állna egy horzsolás! – jelenti ki és ejt egy-két utolsó simítást, aztán egy ragtapaszt tesz még az arcélemre és késznek tekinti a munkát, gondolom, mert visszapakol mindent a helyére, aztán megáll velem szembe.
 - És most már te is rendben leszel – mondja, ezután pedig legnagyobb meglepetésemre ad egy puszit a homlokomra, aztán persze kiviharzik és maga mögött csapja az ajtót. Én meg ülök a kád szélén, görnyedt háttal, itt-ott sajgó tagokkal, mint egy idióta.
Oh.
Ooh.
Mennék én vissza a szobába, de konkrétan kitépődik a kezemből a kilincs, ahogy kicsapódik az ajtó és egy eléggé elpirult Julia áll előttem.
 - Most már kifele! Le akarom mosni az estéd koszát. – vágja nekem, engem meg jóformán ki, úgyhogy sok választásom nem lévén leülök az ágy szélére és megpiszkálom az egyik horzsolás szélét, hogy koszol-e még, de ezek valami csodakenőcsök lehetnek, következésképpen felvehetem végre a fölsőt.
Merthogy nyitva van az ablak újonnan és dől be a hűvös. Ehh.
Felhúzom a lábaim is a matracra és átölelem őket, a térdeimre hajtom a fejem. Miért is vagyok én itt pontosan? Miért nem a családommal leledzem, hogy elhárítsam a kis trónörökös által kiváltott váltságot?
A kis piszeorrú ezt az időpontot választja, hogy kijöjjön egy hatalmas gőzfallal kísérve.
Nos, hát ezért nem vagyok én épp otthon...
Mélyen csillogó sötétbarna haja most kibontva, szabad hullámokban ad neki egy határozott, de könnyed keretet.
 - Még egyszer bocs a felsőért…
 - Ugyan, amúgy sem vettem fel soha. – int le és az ágyra rakja a tálcát.
Mindeközben én nem tudom levenni róla a szemem. Vékony, kellemesen nőies alakja azért a rajtam lévőhöz hasonlatos pizsamában erősen megvillogtatja magát, és úgy hiszem, van ebben némi szándékosság. Talán egy kicsi adok-kapok, talán csak, hogy piszkáljon. Talán, mert tényleg érdeklem.
Nem is volna rossz.
 - Hm? – nyújt felém valamit, de rá sem bírnék most nézni semmi ennivalóra, így meg sem próbálom.
 - Inkább valamit innék. – kényelmesebben helyezkedem, ő pedig teljes otthonosságával irányítja a helyzetet. Nagyon hálás vagyok érte.
 - Nézzenek oda, mennyi igénye van valakinek! – mosolyogja, aztán felém nyújt egy bögrét. Tea, biztos vagyok benne, hogy az gőzölög. Hálásan megköszönöm, aköré fonom az ujjaim, hogy átadja a maga melegét.
Kortyolok egyet, aztán instant köhögnöm kell, az oldalamba hasít a fájdalom. Szerencsére a tea nem veszett kárba, viszont cserébe egy aggódó tekintetű házigazda néz rám.
 - Ugye nem kell gödröt ásatnom?
 - Oh ne aggódj, csak a helyére ugrott a kis huncut borda. – mosolygok, majd újra kortyolok, a pohár karimája felett őt nézve. Egész jó így…
 - Fel ne falj a szemeiddel… - morogja, aztán vállon boxol, a nem fájós vállon, ami felé közelebb esik.
 - Bo-bocsi. – Mi az isten?! Én zavarban? Szedd már össze magad, Sasha Thompson, az Ég szerelmére!
 - És, hmm, mindig is itt éltél? – olyan pillantást én még nem láttam, mint amit erre a kérdésre kapok.
 - Nem hiszem, hogy ezt te komolyan gondoltad… - pedig de.
 - Nem olyan rég lakom ám itt. – mosolygok rá. – Úgy három éve, ha jól emlékszem… - szürcsölök egyet – igen, tavasszal lesz három.
Csak egy „oh”t kapok, de kérdésre választ nem. Ágyat fedő takaró csipkedését, míg ráveszem magam, hogy megtörjem a csendet újra.
 - Nem itt születtem, hanem – még egy korty, nagyon finom ez a tea – hanem Bol'shoy városában, innét jó száz kilométerrel délebbre és egy kicsit keletre. – Ránézek, aztán visszameredek a semmibe. Csak tudni akartam, figyel-e. Nem sok embernek mesélem el a dolgaim.
 - Nem igazán emlékszem a szüleimre, igen hamar árvaházba dugtak. Talán jobb s így, ha belegondolsz – mondom nem hagyva időt, hogy közbeszóljon bármit. – aki beadja a gyerekét, mit tenne még vele, ha megtartja? – Keserű félmosolyba húzódik a szám széle.
Még egy korty.
És ott aztán hosszú volt a nap, meg még hosszabb az éjszaka. Kicsit rosszalkodtunk, verekedtünk, tudod… - dehogy tudja. Honnan tudhatná.
 - Volt néhány tényleg rossz évem, mármint, én sem vagyok egy angyal, de hát ki az? – lassan üres lesz a poharam, ő pedig figyelmesen újratölt. Hálás mosolyomra csak bólint egyet, kicsit közelebb húzódik, tőlem alig karnyújtásnyira támaszkodik jobb karján, figyelmes testtartással.
Annyira elragadó.
 - De akkor is voltak elveim és becsületem. – Érzem, hogy megremeg a hangom. Nagy bennem a harag az igazságtalanság miatt. Megköszörülöm a torkomat és úgy folytatom tovább.
 – Nem ez a legalkalmasabb idő a kifejtésre, de.. szóval húsz éve bevittek egyszer valami semmi üggyel a fogdába. Kocsit loptunk, vagy a boltban kaját, már kirepült a többi lényegtelennel arról az időkről… - még egy korty.
 – És ott tartottak négy évig. – Nem merek ránézni, csak jobban szorítom a bögrét és nagy levegőt véve folytatom.
 – Igazán nem fogok magyarázkodni, tudsz te ítélni anélkül is, tán még jobban… ah.. ah a lényeg, hogy igen, van a rovásomon egy kis súlyosabb verekedés, amihez annyi közöm nem volt mint kancsós bornak a szőlőhöz, de kéznél voltam, és… jah. – Húzom félre a számat. Még mindig elég kellemetlen felemlegetni. Nagy bibi az egómon.
 - Négy évre varrtak be ezzel. Ezért jöttem végül ide, ezért, és, mert kijöttek… dolgok. – még egy kis tea és köhögés – tudod, a farkasosdi. – mosolyodom el szégyenlősen és összébb húzom magam.
 - Úgy három éve, télen keresett meg Krimna, akit már korábbról is ismertem egyébként, komoly arccal és egy furcsa kisugárzású férfit hozott magával. – lerakom a komódra a poharat és Juliára nézek. – A többi pedig, innentől már elég könnyű. Költözés, beilleszkedés, kisebb-nagyobb munkák hosszabb-rövidebb időre.
Megdörgölöm a kötést a felkaromon, veszettül viszket ugyanis.
Ő pedig figyelmesen hallgat és legnagyobb meglepetésemre nem húzódott el különösebben, pedig… Nos, én azt vártam volna.
Csak egy kicsit.
Csupán diszkréten.
Természetesen.


Sarge6662015. 10. 12. 21:36:39#33559
Karakter: Julia Rubi Wolfake



- Igazán nagyvonalú vagy… - támaszkodik a pultos bige a pultra. Nem rossz taktika, lehet, majd, ha ilyenre kerül sor és én is tudom alkalmazni. Jelenleg viszont megelégedek azzal a ténnyel, hogy érzem, a vörös idegein játszom. Megérdemli a kis korcs, ha már nagyokkal akart játszani, mos megkapja. Iszok még egy kortyot, csak a hatás kedvéért, majd kecsesen kezet nyújtok.

 - Julia, nagyon örülök, hogy erre tévedtünk. – ámítom tovább a célpontom. Ash viszont majdnem megfullad a sörében és köhög, akár egy göthös kutya.

 - Na, mi van, ilyen könnyen megárt? – szúrok oda neki, hogy azért érezze a törődést. De már fordulok is vissza az áldozatomhoz. Fél füllel azért még felfogom az elmorgott nemet, de úgy csinálok, mint aki meg sem hallotta. Nem sejtheti, hogy a figyelmem minimum fele őt kutatja, a reakcióit és a határait. Odahajolok bizalmas közelségbe a kiszolgálóhoz, és sustorogni kezdek neki. A mondat végét viszont szándékosan hangosan mondom, hogy ezzel is bosszantsam a kis ordast.

 - Erősen kételkedem benne, hogy tud gondolkodni. – köpi oda elénk. Már épp szóra nyílna a szám, de a beszélgetőtársam megelőz.

 - Ez nem volt szép Ash… lehetnél kicsit kedvesebb is azzal, aki fizeti a sörödet. – Nagyon ért a csaj a konfliktuskezeléshez, azt meg kell hagyni. El is némítja gyorsan a farkasbőrbe bújt nyulat, ahogy az üres poharát telire cseréli.

 - Neked adhatok valamit, szépségem? – de ennél többet nem is törődik vele. Enyhe diadalittas érzés tölt el, de fura módon mégsem tudom kiélvezni, olyan keserédes érzés kerít hatalmába.

 - Csak még egy bort kérek, és persze, ha meghívhatlak még valamire… csábosan pillantok rá, hisz’ addig jó ütni a vasat, míg meleg.

 - Hmm-hmm, semmi töményet? Csak üdítőzni jöttetek? – nem számítottam ilyen reakcióra, hirtelen pár pillanatra bele is fagyok a mozdulatba. A ganajostalpú sem bír magával és kihasználja a lehetőséget.

 - Oh, na, mi van aranyom, erre nincs bé terved? Hívjuk anyucit? – szerencsére elég hamar meglelem a kontrollt megint, alig rebben csak meg a pillám. Te kérted az ostort, eb, hát akkor tűrjed!

 - Csak nem számoltam vele, hogy majd haza kell támogassalak, de ha feltétlen ragaszkodsz hozzá… egyszer már, végül is megcsináltam – meghúzom a borom és gonoszan nézek rá. Viselje csak el, amit kifőzött magának! Két, vagy netán több vasat a tűben tartani, mi?! Majd adok én neked, korcs!

 - Én egy rozmárosat kérek, szivi.

 - Rénszarvas könnye, édes, rénszarvas.

 - Hát, így több értelme van – némán hallgatom a magasröptű társalgást.

 - Na, gyere, igyál velem egyet, megtudod, mi a jó – vigyorogva fordul felém, sőt, még kacsint is. Már most tudom, hogy nem lenne jó vége, ha innék vele olyan lőrét. Közönyösen nézek rá.

 - Azt erősen kétlem… amúgy mi az, amit iszol? – Azért nem árt fejleszteni a pia ismeretem, így hát rákérdezek, abból még nem lehet semmi gond. Fentebb ülök a széken, egy kicsit, mintha elpre csúsztam volna, de nem baj, még korrigálható talán észrevétlenül.

 - Vodka. Meg áfonya, valami ilyesmiért került rá a rénszarvas név, vagy mi – lelkesen magyaráz, olyan igazi kocsmatöltelékként, ahogy még a sörére is rámarkol, hátha szüksége lesz a megfáradt torkának az öblögetésre.

 - Először talán inkább csak hubertuszt – közlöm az akaratom.

 - Szóval, miért is vagytok itt? – beszáll a harmadik fél is a beszélgetésnek nem mondható szópárbajba. Érzem, hogy nem lenne ellenére, ha nem csak a szavak csatáznának, hanem mondjuk a nyelvem a részein. Viszonzom a tüzes és izzó kisugárzást, bár ez inkább szól az oktondi ebnek, de ezt neki nem kell tudnia. Így most könnyebben megy másra irányítanom, és hitelesen játszani a szerepem. Ash közben, mintha bunyóra készülne, úgy gyűri fel a blúz ujjait.

 - Csak kicsit szórakozni tudod…

 - Korábban a képembe nyomott egy tálca sütit és úgy gondolta, hogy a szociális életemet is vicces lenne tönkretenni – idegességében nagyot nyel a söréből.

 - Nem hiszem, hogy ilyen lenne. Nagyon ártatlannak tűnik nekem Julia. Szerintem csak…

 - Persze, én vagyok a nagy, túlzó, gonosz farkas – puffog, mint egy rossz kályha.

 - Pontosan. Örülök, hogy te is látod – én sem váratok akkor már magamra

 - Julia, aranyom, nagyon bájos ez az attitűd, ahogy az emberekhez hozzáállsz… Így csábítasz el mindenkit? – kiüríti a poharát, ahogy én is. Bár nem maradnak íg, árván a pulton, kérés nélkül újratöltik őket.

 - Egyesekkel ellentétben nem szoktam hobbiból csábítgatni! -  Csak előfortyan belőlem az indulat. A szemeim, érzem, elárulnak. Ezt bizonyítja a csend, ami fülsiketítően beáll közénk.

 - Csak vicceltem… - és kér még egy kör felest. Mintha visszavonulót fújna, és ez nem tetszik. Nem vagyok rászorulva, hogy ezt tegye.

 - Tudom – nyugtázom, mielőtt még csúnyábbra fordulna a dolog, és olyat mondanék, amivel elrontom a játékot. Emeli a poharát, koccintok vele, de csak a daccal küzdve.

 - Ash, meglepően keveset beszélsz, minden rendben? – visszatért a kedvenc pultosunk is. Jól csinálja, piszkálja csak a méregzsákot.

 - Mit mondjak? Nem vagyok én Tolkien! … a teheneknek vannak legjobb barátaik – én is jó időpontot választok az ivásra. Nedűbe fojtom a kuncogásom pár pillanatig.

 - Ez azt jelenti, hogy neked is van? – vigyorgok magabiztosan, a pultos csajszi meg felnevet hangosan. Látom, ez most már épp kezd sok lenni neki, kioldalog a mosdóba. A célpontom felé fordítom a figyelmemet, de a pia úgy gondolja, hogy szűkös neki odabent, és amióta a mosdó gondolata felötlött bennem, egyre inkább sürget. Bájosan cseverészek még egy kicsit, nem akarok túl sok időt együtt tölteni a vörössel odabenn. Ha szerencsém van, épp kifele jövet fogunk találkozni. Mázlim van, nem is kell szabadkoznom, épp befut egy rendelés, így kénytelen otthagyni, hát akkor már bánatomban elindulok a wc felé. Majdnem sikerült is jól kiszámítanom a lépést, de mégiscsak a kis helységben futunk össze. Nem néz ki éppen életvidámnak így, a mosdókagylóra támaszkodva és vizes arccal.

 - Csak a szád nagy, te kis ordas? Minden rendben? – heccelem kicsit, de azért nem viszem túlzásba.

 - A Föld már nem is lehetne kerekebb, köszi. – fura a hangja, hát feladok a további verbális bántalmazásával.

 - Akkor jó. Még az hiányzik nekem, hogy..

 - Én a helyedben a másodikba mennék – szakít félbe a morgásával.

 

 - Mert, telehánytad? – csak nem bírom ki és megpiszkálom.
 - Ahh, de sok vulgaritást szed fel néha a kisasszony! Nem, csak történetesen ott van papír. – fordul szembe velem, én meg el tőle az említett helyet megcélozva. A szívesen odaköpésére inkább nem reagálok, sokkal sürgősebb dolgom akadt épp. 

 - Uhm, megvárjalak?

 - Ugyan, hány éves vagy te? – mint egy iskolás bakfis. Egész jó kedvem lesz tőle, ahogy lelki szemeim elé villan Ash bugris sulis képe.

 - Mint a Nap, a Hold és a csillagok – és képes rátenni még egy lapáttal! Na ezt már nem bírom ki, hogy ne kacagjak fel.

 - Akkor megvárhatsz – vetem oda neki mellékesen, nehogy elbízza magát. Amint végeztem, a mosdóhoz lépek, piperézkedni.

 - És, miről akarsz beszélni? – nézek rá a tükörből türelmetlenül. Mert azt érzem, hogy nem épp könnyed téma böki a csőrét.

 - Miért viselkedsz így velem? Miért akarsz kikészíteni? Megalázni? Neked az szórakozás? Arról nem is beszélve, hogy nem valami fényes képet festesz magadról… - amint megszédül, reflexszerűen nyúlnék utána, hogy segítsek neki, de az utolsó pillanatban sikerül uralkodnom magamon és hagyni, hogy ő intézze el kapaszkodással a dolgot. – A partiért már bocsánatot kértem, de, ha ezen múlik, még egyszer megteszem! Ártatlan csínynek szántam, nem akartalak megbántani és ezt neked is tudnod kéne! Akkor még jóformán azt sem tudtam, ki vagy, te sem bántottál, miért akartam volna ártani? És bármennyire hihetetlen, most sem akarok! – már előttem áll az ajtóban, elvágva minden menekülési utamat. És ez a beszélgetésnek sem nevezhető valami kezd egyre kínosabb és fojtogatóbb lenni.

 - Elég volt! – kiáltok rá, hátha észhez tér, és jó kutya módjára visszavonul a lábtörlőre, ahova való.

 - Oh, Istenemre mondom, nem! Nem tudom, miért vagy ilyen, hiszen azon az éjszakán fantasztikusan éreztem magam! Vannak pillanatok, mikor esküszöm, még kedvellek is…

 - így csábítasz el mindenkit? – szakítom félbe, lassan kezdem nem bírni. Zsong a fejem és dübörög a szívem. Ez nem jelenthet semmi jót, ki kell innen szabadulnom gyorsan. Gúnyosan vagdalkozok a saját szavaival, hátha így érti a célzást.

 - De aztán hirtelen ilyen seggfejjé változol és fogalmam sincs, miért, hogy mit rontottam el…

 - Engedj ki – lépek közelebb hozzá, vagyis a kijárathoz, amit épp eláll. Jó öleb módjára félreáll, meglepetésemre.. Azt hittem, többet fog küzdeni, ellent mer mondani nekem, de nem, megint csalódnom kell.

 - Ez… nem… engedj – A zavarom szavakban is megjelenik, nem értem, hogy csinálja, nem szoktam ennyire elveszíteni a kontrollt. És, ahogy egyre közelebb hajol, majd megcsókol, teljesen lefagyaszt. Mintha villám cikázna át rajtam, egyszerre lesz a testem forró és kezdek el fázni. De nem hagyom sokáig, erőnek erejével elszakítom magam tőle és távolabb lépek.

 - Miért kell ilyennek lenned? – zavartan nézek rá, ilyet még soha senki nem merészelt, és senkinek sem hagytam. Mi történik? Mi van vele? Mi van velem?!

 - Milyennek? – magabiztosan lép felém, de én azért is hátrálok. Nem tetszik a helyzet, nem tetszik, hogy nem tudok irányítani és magam is meglepődöm a reakcióimon.

 - Hát… Ilyennek! – ütök a mellkasára mind a két, ökölbe szorított kezemmel. De nem akarom bántani, csak olyan figyelmeztetésnek szánom. Le is csúsznak a kezeim ütés után, vagyis csúsznának, de nem hagyja. Megfogja mind a két kezem és csak közel lép hozzám. Gyengéden a zene ritmusára lép, magával húzva engem is. Testem gondolkodás nélkül követi, kis idő után már elmém hiába kiabál, összesimulunk, és úgy lötyögünk a zene ritmusára. Biztonságban érzem magam és élvezem, ahogy megérint, az illatát, a puha bőrének lágy simítását. Olyan helyénvalónak találom a közelségét. A zene elhalkul és csak a bent lévők moraja szűrődik el hozzánk. Józan eszem ekkor vesz erőt magán és újabb rohamot indít az alkoholos delírium ellen. Ezúttal félig sikerrel is jár, ellépek, és arcon ütöm a pimaszságáért.

Vagyis eredetileg ez a szándékom, de valahogy nem visz rá a lélek, inkább lesz ez egy erőtlen arccsapás, ami már inkább simogatásnak mondható.

Kavarog a lelkem, örvénylenek az érzéseim, ez így nagyon nem jó. Soha senki nem tudott még így feldúlni. Nem tudom a maszkom sem fenntartani, eléggé lecsúszik és napvilágra kerülnek kis részeim. Ezt nem hagyhatom. Ha már megütni nem vagyok képes, hát ellököm magam tőle és kirohanok a mosdóból. Nem várom meg, hogy jön-e utánam, vagy sem.

A pulthoz lépek, rendezem a vonásaim, Ash-en kívül bárkinek elő tudok adni bármit, és ez felettébb bosszantó kivétel. Kedvesen a pultos csajra mosolygok, előveszek egy vaskos bankóköteget és leszámolok belőle jó adagnyit.

 - Az italokért és a legszemkápráztatóbb kiszolgálásért. Remélem, még látjuk egymást – kacsintok rá, majd leteszem a pénzt az orra elé. Látom, ahogy kikerekednek a szemei. Meglehet, hogy elég bőven mértem a cehhet, de ez érdekel most a legkevésbé. Kihasználva a tesze-tosza elbambulását kislisszanok a bejárati ajtón. Kilépve arcon csap az éjszaka hűsen cirógató keze, beleborzol a hajamba és kicsit felfrissíti az elmém. Nem rohanok sehova, úgyis tudom, hogy nincs esélyem elfutni előle. A csehó oldalához megyek, nem az úton haladok, csak úgy megyek az orrom után, egyenesen be az erdőbe. Egyszerre akarok elrohanni és hozzásimulni. Fogalmam sincs, hogy hova tartok, de nem is érdekel jelenleg. A sötét fura alakokat fest a tájra, a fák és bokrok zilált külsejű kísértetként kapnak utánam. Az avar barátságtalanul reccsen a talpam alatt. Ismerem az erdőt, több időt töltöttem benne, mint a várban, de most valahogy mégis más. Baljóslatú és hideg, nyirkos. Nem is értem az egészet, de a nem létező szőr is feláll a tarkómon, mintha valaki figyelne, jobban mondva nem is egy szempár. Futásnak eredek, nem érdekel, hogy mennyire tépik a hajam a gallyak, milyen horzsolásokkal festi vörösre az arcom és a kezeim a kérgek kemény érintése. Nem érhet utol senki, Ash pedig remélhetőleg szagomat vesztette, és nem jön utánam. A tisztás ezüstös holdfényben ragyogó, elém táruló látványa lentebb vesz a rohanásomból, meg is állok a szélén megcsodálni misztikus szépségét. Nem emlékszem erre a helyre, ez nem a hozzánk tartozó erdő. Gondolatommal szinte egyszerre hallom meg, ahogy mögém huppan egy alak. Automatikusan fordulok vele szembe, de nem vélem felismerni, kit rejtenek az árnyak. Csak fenyegető testtartása és villogó szemei és fogai mutatják, hogy jobb megtartani a tisztes távolságot.

 - Rossz helyre tévedtél… - Ha nem mondja, eskü hülyén halok meg. Ennyire azért ne nézzen már ostobának ez a porban fetrengő suhanc.

 - Pedig épp fát vágni készültem és kiirtani a fél erdőt… Jobb, ha máshol keresel magadnak, nincs most kedvem hozzád, eredj! – keresztbe fonom a kezeim a mellkasom előtt és közönyös tekintettel nézek rá. Mondandómat hallva felnevet morgós torokhanggal.

 - Szánalmas emberfajzat.. – Megindul felém, én pedig automatikusan annyit lépek hátra, mint amennyit ő előre. Nem félek, de azért a biztonságérzetem is kellően megcsappant. Mögé pillantok, hátha a vörös mégis utánam jött, de csak a fekete pofájú éjszaka ásítozik rám. Fájó, hogy a remény mégis meghalt.

 - Nem tudod, hogy kivel kezdesz – mondom fenyegetően és jeges hangon. Arcom és testbeszédem sem árul el semmit az érzéseimből. Vicsorogni kezd, a holdfény megcsillan nyállal bevont, már nem épp emberi fogsorán. Jól éreztem, hogy nem épp hazafelé tartok, de azért nem gondoltam, hogy pont egy veszett dögbe fogok belebotlani. Egyre gyorsabban falja a métereket közöttünk, már látom, ahogy elnyúlik a levegőben és pontosan el fog érni. Nincs időm sem pánikba esni, szinte érzem félig átalakult testéről előbukkanó szőrt cirógatni a bőröm. Ekkor, hirtelen módon mégsem teper le, hanem eltűnik. Na jó, ez nem fedi a valóságot. A fülemben doboló vér zúgásától nem hallom, csak pár másodperccel később, hogy néhány méterre tőlem harc folyik. Vagyis még nem harc, de nem kell sok hozzá.

 - Mégis mi a fenét csinálsz? Emberre támadsz?! – hallom meg az ismerős hangot. Szívem hevesebben kezd el verni, mégis utánam jött.

 - Takarodj Ash, ez az én dolgom! A mi területünkön van, vesznie kell – Az acsarkodó hang alig kivehető szavakat formál.

 - Ez szabályellenes, gondolkodj már! – az észérvek úgy szállnak el a fiú mellett, mint a tó felszínén kacsázó kő. És már iramodik is meg felém, de nem kezdek el futni, farkasszemet nézek vele. Nem tudom, hogy mi késztet erre a balga cselekedetre, de megrendíthetetlenül hiszem, hogy nem eshet bántódásom. A lábaim elé csúszik a szőrös ocsmányság, a farkasommal a hátán, átfogva a másik tagjait és  a földre kényszerítve.

 - Fuss – ennyit tud csak mondani a szépszemű, mikor nyekkenve ér talajt, ahogy az ellenfele fordul, hogy lerázza magáról. Aprót bólintva indulok meg, de nem megyek messzire, nem fogom itt hagyni, ha már megint az életemet védi. Jól látok a sötétben, de mégsem látom tisztán, hogy ki mennyit és miket kap, csak, hogy két farkas öli egymást, szőrcsomók és fődarabok, föld és sár, ágak és levelek repülnek a levegőben. A csörte elhal nemsokára, csak fojtott morgások hangja tölti meg a köztünk cikázó szellőket. Az egyik győzött, a másik torka fogva tartva a gyilkos fogak között. Aggódom és közelebb osonok, vajon Ash győzött? Vajon milyen sérülései lehetnek? Ha mégsem, amit kizártnak tartok, akkor hogy segítek neki? Megreccsen egy ág a talpam alatt, a győztes felém villantja a tekintetét. Amint találkozik a pillantásunk őszinte mosolyra húzódnak ajkaim. Nem kell csalódnom, a vörös győzött.

 - Ash, engedd el! – hirtelen többen lesznek körülöttünk, mint ahány felhő van az égen. Egyikről a másikra kapom a pillantásom, de azért a kis ordast sem tévesztem szem elől. A felszólító az a nő, aki az Odúban is volt, nem jut eszembe a neve… áh, nem is olyan fontos, hogy most ezen agyaljak.

 - Emberre támadt, és felfedte a kinézetét, vétett a törvények ellen – zihálva mondja immáron már emberi formában állva Ash, a szája szélét törölve az öklével.

 - Ez csak Ash mocskos ribanca, egy emberi betolakodó a mi területünkön, csak azt kapta volna, amit megérdemel – ordít artikulálatlanul a támadóm. De másra nem képes, mert ketten is lefogják.

 - Wolfake trónörökös, te oktondi barom. És nem mellesleg nem ribanc! – köpi oda neki a vörös, és több figyelmet nem szentel neki. Megtesz egy lépést felém, mikor megjelenik a Főnök. Mindenki meghajol előtte, én is tiszteletteljesen fejet hajtok.

 - Csak a bej követi önt hölgyem, jobban vigyázzon máskor hova téved. Ash, tudod a dolgod. Ti vigyétek a tévelygőt – int a fejével és mindenki olajozottan teszi a dolgát.

 - Apám! Értsd meg.. – kezdene a rimánkodásba a fogoly.

 - Hallgass! – megérzem a hatalmas erejét a vezérnek, össze is rándulok belülről tőle. Szerencsére nem kell sokáig élveznem ezt a hatást, eltűnnek a bokrok között. A puha érintésre összerezzenek, nem számítottam rá, hogy valaki hozzám fog érni.

 - Jól vagy? – szegezi nekem azt a kérdést, ami neki kellene, hogy szóljon.

 - Jobban, mint te... – halkul el a hangom, miközben végignézek szakadt kinézetén.

 - A felsőd.. hát.. kicsit elszakadt.. de megtérítem az árát, ne aggódj! – vágja ki, de nem hagyom, hogy több szót fecséreljen, szorosan hozzá bújok, és átölelem. Megmentette az életemet, megint. Nem értem, miért csinálja, mikor annyira undok voltam mindig vele.


VsRealm2015. 09. 20. 00:10:17#33480
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



 Lenéző fintorrá dermed az arca és bennem megáll az ütő. Mégis… mégis mi baja lehet? Igazán, most még csak meg sem vicceltem semmivel! Ha nem is értékeli a humoromat, a semmire igazán nem kéne így reagálni…
Átnézve rajtam indul meg egy kisebb melléképület felé és csak úgy, mellesleg csettint egyet. Ugyan azt hittem, hogy csak unalmában tette, vagy hatásvadászat folyik, valaki mégis azonnal ott terem. Kicsit meg is ijedek a magas, vékony férfitól. Hirtelen undor, érthetetlenség és harag buggyan a szívembe. Hogy hagyhatja bárki, hogy csettintgessenek neki, mint a kutyáknak?
 - Alfred, ő itt az ideiglenes csicskám – beszéde talán túlzottan is monokróm, és, ahogy felém int, rám sem nézve… – a birtokon addig szabad be és kijárása van. Vidd a garázshoz a motort – Morgás bugyog a torkomban, de nem vagyok hajlandó szabadjára engedni. Ezek emberek, és nem szabad sejteniük sem. Nyugalom Ash, az ő sorsa nem a te bosszúságod. Szedd össze magad, ne hagyd, hogy ilyen könnyen manipuláljanak.
Julia visszatér a hátsó kertbe és én csak most veszem észre a padokat, hogy letelepedik egyre.
Keresztbevetett lábakkal és összefont kezekkel vár.. valamire. Csak nyugi, nagy levegő, elő a benned rejlő Sasha Thompsont, ott van valahol. Úgy. Most üljünk le szépen mi is.
 - Hoztam neked valamit – közlöm immár lelkesebben, hiszen süti! és már keresem is elő a kis csomagot, mit sem törődve a hölgyike önkéntes agóniájával. Mondjuk az is igaz, hogy nem úszta meg sértetlenül az ajándékom, de hát így is finom. Már sok mindent úgy sem tudok tenni érte, nemde bár?
 - Hát.. öö.. az íze a lényeg, nem igaz? – ééééés nagyon imádkozom, hogy ne haragudjon rám még jobban, ezért is. Ha ezzel sem tudom kicsit felderíteni, esküszöm, feladom. A legmeggyőzőbb vigyorommal, természetesen.
Kikapja a kezemből a süti kupacot, majd az ölébe fekteti. Nem tudom, hogy mit tervez, de kicsit megenyhülhetett, ha már a maga ruháját hajlandó összemaszatolni az ügy érdekében. Szóval. És tettel. Karcsú ujjaival óvatosan bontogat, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy tisztán nem ússza meg… tekintetem azonban megakad a mozdulaton, hogy egy ujját az édeskés krémbe mártja, majd lassan szájába veszi azt, s lenyalogatja az édességet.
Én pedig felrobbanok.
Halk hümmögéssel díjazza az ízvilágot, s ajkait is megnyalja, hogy egy csöpp se vesszen kárba, és újra belemeríti ujját a krémbe, én pedig egyre hevülő vággyal nézem, ahogy megfontoltsága után hirtelen az… arcomba nyomja a tálca süteményt.
Megint.
Utána nyúlok, hogy elkapjam a kicsi lányt, s ő megkapja a megérdemelt jussát, de teljesen megvakít az édesség, így inkább több-kevesebb sikerrel megpróbálok előbb attól szabadulni.
 - Na nézd meg mit csináltál te oktondi! – Ha még egy szót szól, és azzal rám akarja terhelni a világ legkisebb, általa okozott baját, hát én esküszöm… Mély levegőt veszek és próbálom összegezni magamban a helyzetet, bár kis eredménnyel, úgyhogy csak:
 - He? – Útközben pedig sikerül megszabadulnom a nagyja ragacstól, de ez messze nem tökéletes. A hajam is kezd az arcomhoz tapadni. Remek.
 - Megpróbálhatsz kiengesztelni, bár nem sok reményt fűzök ezek után. – Kiengesztelni? Én? Téged?! Azt hiszem, ettől már egy kicsit tovább haladtunk, kicsi lány! - bemegyünk a városba – Tökéletes megálljt parancsol hirtelen szeszélye az indulataimnak, és csak nézek rá, míg ő elindul. Mi a francot akar ez még tőlem? És miért vagyok hajlandó elviselni?
Néhány lépés után megáll, hátrafelé pillant a válla felett. Komolyan nem értem, egyre furcsább ez a helyzet.
 - Gyere már, így nem mutatkozom veled! – Hogy te mutatkozol velem, kisanyám, nem venném ilyen biztosra! És egyre jobban kételkedem benne, hogy én egyáltalán akarok-e veled „mutatkozni”. Úgy hittem, van benne valami, némi fény, de a testem vágya görbe tükrében csak a maga teste teszi emberré. Egyébiránt egy emberekkel játszó, családi üregbe vissza-visszamenekülő gyáva nyulacska. Aki csettintésre embereket ugráltat. Nem mellékes, míg itt vagyok, megjegyezni ezt a részletet. Így hát lemondó sóhajjal megyek utána és határozom el, hogy hacsak nem mutatkozik egy kicsit is embernek ezen az éjszakán, akkor tenni fogok rá az elkövetkezendőkben és inkább helyreállítom a kapcsolatom Karnivorával.
Ugyan előre engedem a szobája ajtajában is, de lefoglalom a fürdőt pár bosszús szó elmotyogása kíséretében. Langyosra állítom a vizet és leveszem a felsőm, megmosom az arcom, azzal a pár tinccsel egyetemben, ami dzsuvás lett, a nyakam és a mellkasom nagyját, a kezeimet.
Lassan zárom csak el a csapot, egy kézre eső törülközőben megszárítkozom, hallgatok. Óvatosan az ajtóhoz lépek, hogy lássam, miben mesterkedik, de igazán nincs sok látnivaló. Mármint, fondorlat szempontjából: pár ruha az ágyán, nyilván most kerültek oda, mert egyébiránt teljes a rend a helységben. Hacsak az nem nevezhető fondorlatnak, hogy kínzóan távoli a tökéletes alakja, hogy formás fenekére és feszes combjaira hamar felcsusszan a fekete farmer.
Nagyot nyelek.
Ah annyira utálom, hogy játszik… a magabiztosság úgy süt ki minden mozdulatából, mintha rá lenne égetve, ahogy lassan és kimérten húzza föl a nadrágot, illeti magát, hogy a könnyű anyagú blúzáról ne is beszéljünk… Az utolsó előtti gombnál felém fordul és a legkisebb szemérem jele nélkül a szemeimbe néz, és tudja, Istenem, biztosan tudja, mennyire vonzónak találom. Éééééés persze még képes is tetézni. Kiengedi haját, miután angyali arcából kisöpörte az oda tévelyedő egynéhány szálat, végül pedig megrázza fejét, hogy maguktól találják meg helyüket sötétbarna fürtjei.
Talán végső döfésként Monroe-i erotikával, ha szabad ilyet mondani, felveszi csizmáit és úgy mér végig.
Kicsit talán összeszorítom az ajkaim, kicsit talán elámított, és kicsit talán belém mar az a szánalommal teli, jeges tekintet. És megint, miért is vagyok itt?
Hát visszafordul a szekrényéhez és nagy kegyelemmel egy nem is túl vészes felső mellett dönt. Furcsa, sötét pasztellszínben ülő blúz. Végtére is, lehetne rosszabb.
 - Ezt vedd fel – Ugyan követi a vonalaim, de ettől eltekintek. Jobban aggaszt, hogy mennyibe kerülhetett mégis ez a cucc és, hogy ne tegyem tönkre. Arról a hízelgő tényről meg már ne is beszéljünk, hogy pofátlanul mustráló pillantását folyamatosan rajtam járatja, míg öltözöm.
Mire ránéznék, hogy végeztem, ő már a folyosón lépked, úgyhogy cuccaimat hátrahagyva halkan beteszem a szobája ajtaját és felzárkózom hozzá. Hatalmas a ház, mármint, a miénkhez képest biztosan. Nagy kihasználatlan tér jellemzi, bár nyilván ez az ilyen körökben divat. Leérve az aulába tapsol kettőt, aztán megáll. Nem igazán értem miért, de fél perc múlva megtudom: bizonyára az autót kérette., azt a kocsit, amiért én egész életemben dolgozhatnék körülbelül.
Egy férfi öltönyben (bizonyosan ez errefelé a munkaruha, úgy emlékszem, néha Gibónak is ilyet kell viselnie) nyitja az ajtót, hogy beszálljon Julia, majd egy habozó pillantás után nekem is megteszi ezt a gesztust. Ohh.
 - A Rusco-ba, legyen szíves – Szemmel láthatóan ő jól szórakozik és halál nyugodt, engem azonban elfog a szorongás és a kétség, az idegesség pedig mardossa a torkomat. Miért csinálja ezt? Miért csinál úgy, mintha hirtelen érdekelném? Ez egyértelműen túl szép, hogy igaz legyen... Bölcsebb, ha odafigyelek.
Csendben haladunk, Julia pedig nem néz rám, sokkal érdekesebbnek titulálja a kinti tájat, ami hűtlenül semmi perc alatt elhagy minket. Hát jó.
 - Itt álljon meg! – Annyira nagyon, édes Istenem, de mennyire nem jó… Gonosz pillantás után kiszáll az autóból… pont, ahol Karnivora dolgozik. Pont. Ahhhahazt hiszem, halott mindent, amit mi délidőben beszéltünk. Illetve, nem mindent, ha mégis ide jöttünk.
Szóval, bosszút áll? Bosszantani akar? Mi célja van ezzel? Igazén, csak leteremthetett volna, mint eddig, megkérdezhetett volna! Elküldhetett volna… de nem. Ehelyett ez. Felfordul a gyomrom.
Szerencsétlen kocsiajtó bánja az indulataimat, de nem panaszkodik, az az én mázlim.
Nyugi, Ash, ez valószínűleg egy olcsó berúgás lesz neked, a többiek meg ne érdekeljenek, úgy sem tud sokat kavarni az a fruska. A nyugalom végső elhatározásával lépek be Julia mögött és követem egyenesen a pulthoz. Remek. Lehetne jobb?
Felpattan egy bárszékre, ahogy én is, és bájos kis mosolyt fest az arcára. Woah… ez ingen hasznos tudomány, nekem is meg kéne tanulnom néha játszani.
 - Mit parancsol? – Egy igencsak irigylésre méltó kacér pillantás a válasz először.
 - A legfinomabb jégborukból egy pohárral, köszönöm – és persze jön hozzá a gyors válasz. Ha már így meg lettünk kérdezve, én sem maradhatok szomjan, nem igaz?
 - Engem meg egy pofa sörrel dobj meg, szivi. – vigyorgok, és a pultra könyöklök, ám egy gyors kérdő pillantás után le vagyok nyugtázva. Eh. Hát igen, nem én vagyok most itt a látványosság, meg aztán pénzem sincs túl sok. Áu.
 - Parancsoljon hölgyem, - Hölgyem, mi?- és itt a tiéd is, édes. – Na, azért! Úgy hiszem, nem a miénk lesz ez az este, habár… Julia sem lehet az enyém, és így azért kár érte.
 - Szép Hölgyem, nem nézhetem szó nélkül, hogy egy ilyen gyönyörű nő ital nélkül maradjon. Meghívhatom önt valami jóféle nedűre? – Persze, itt megy minden, amit hónapok alatt elérem… Kettőnk dinamikájából ugyanis kimaradt a bókolgatás és ékesszólás, pedig lerí Karniról, hogy mennyire tetszik neki. Szerve itt, csere itt, gondolom.
Így esik hát meg, hogy egy perc alatt kialakul köztük az a féltékenységet forraló légkör. Ahogy a kislány mosolyog és pultos barátosném viszonozza, a szemkontaktus, a közelebb hajolás… nem lesz ez így jó.
Lusta eleganciával koccintanak talán a két legdrágább itallal, s mintha itt sem lennék, nézik tovább egymást. Terrrrrmészetesen a hölgyike nem elégszik meg ennyivel, ajkát végignyalja már az első korty után és kénytelen vagyok ökölbe szorított kezekkel tűrni.
 - Igazán nagyvonalú vagy… - Karni a rá jellemző könnyedséggel támaszkodik a pultra, hogy közelebb kerülhessen Juliához, habár erre szemmel láthatóan semmi szükség. Ő iszik még egy kortyot, talán mérlegel, majd kedves gesztussal kezet nyújt.
 - Julia – Elég rövid válasz, eh? Mondjuk Nyilván valóan ez nem zavar senkit. – nagyon örülök, hogy erre tévedtünk – ezen a ponton majdnem félrenyelem a söröm és köhögnöm kell.
 - Na, mi van, ilyen könnyen megárt? – de hamar csipkelődik valaki, amikor épp udvarolni kell… Csak morgok egy „nem”et és visszaszólnék valamit, de már nem is létezem kettejüknek, hogy az Isten adná ki az útját. Kellett nekem ebbe a lánykába kavarodnom. Mármint, vele. Mármint az utunk… mindegy.
És már csak a mondat végét kapom el, amit engem fürkészve ejtenek meg, pontosabban, hogy „gondolod?”. Végzetesen hamar leszek így igen, hű, de nagyon morcos.
 - Erősen kételkedem benne, hogy tud gondolkodni. – vetem oda Karnivorának.
 - Ez nem volt szép, Ash… lehetnél kicsit kedvesebb is azzal, aki fizeti a sörödet. – és az üres poharam helyére rak egy telit. Nem nagyon tudok mit mondani, igaza van és nem is lennék ilyen zabos, ha…
 - Neked adhatok még valamit, szépségem? – hogy ne vele törődne, azt hiszem, ma este nem lesz olyan.
 - Csak még egy bort kérek, és persze, ha meghívhatlak még valamire… - félig leengedett pillái mögül mosolyog kicsit szemérmesen, de azért egyértelműek a szándékai. Nem is mondok én erre már semmit.
 - Hmm-hmm, semmi töményet? Csak üdítőzni jöttetek? – Kezd pimaszodni, heh. Legalább a bige arcára ráfagyasztotta a nyájasságot fél pillanatra. Köszönöm istenkém...
 - Oh, na, mi van aranyom, erre nincs bé terved? Hívjuk anyucit? – Ütöm a vasat, míg meleg. Talán a szeme, az megrebben, de egyébiránt egy hamar kontroll alá eső, ám zavartnak induló mosoly keretében vág vissza.
 - Csak nem számoltam vele, hogy majd haza kell támogassalak, de ha feltétlen ragaszkodsz hozzá… egyszer már, végül is, megcsináltam. – ezzel kiissza az új pohárnyi borocskája felét és igen gonoszan néz. A kis pultosom kíváncsi pillantását is érzem magamon, de most visszavágni egy „majd meglátjuk, hogy kinek a haját kell fogni” szintű dologgal csak még rosszabb lépés lenne, így hát inkább csendben maradok.
 - Én egy olyan rozmárosat kérek, szivi.
 - Rénszarvas könnye, édes, rénszarvas. – Oh.
 - Hát, így több értelme van. – Vigyorgom és a kedvenc úri leányunkra nézek.
 - Na, gyere, igyál velem egyet, megtudod, mi a jó. – kacsintok, de nem nagyon győzhettem meg, mindenesetre az arcára nem ül ki semmilyen meggyőződés.
 - Azt erősen kétlem… amúgy mi az, amit iszol? – Körültekintően kicsit feljebb csúszik a széken. Kényelmetlen sokat fogyasztani, hm? Ejnye, csak nem pár napja rúgtunk be utoljára? Hehe.
 - Vodka. Meg áfonya, valami ilyesmiért került rá a rénszarvas név, vagy mi. – Lelkesedésemben rámarkolok a söröd poharamra, de nem gondolkodik sokat.
 - Először talán inkább csak hubertuszt. – Határozott hanggal, ellentmondást nem tűrően közli akaratát. Nocsak, vadászt iszik a nyuszika?
De sajnos a rövid ide vagy oda, a beszélgetés kicsit egyoldalú.
 - Szóval miért is vagytok itt? – Jó, hogy nem fogják egy más kezét és esnek a másiknak a pult fölött… komolyan mondom, izzik a levegő, így hát felgyűröm a blúz ujjait könyék fölé.
 - Csak kicsit szórakozni, tudod..
 - Korábban a képembe nyomott egy tálca sütit és úgy gondolta, hogy a szociális életemet is vicces lenne tönkretenni. – felelem és nagyokat kortyolok a folyékony kenyérből.
 - Nem hiszem, hogy ilyen lenne. Nagyon ártatlannak tűnik nekem Julia. Szerintem csak..
 - Persze, én vagyok a nagy, túlzó, gonosz farkas. – szakítom félbe puffogva.
 - Pontosan. Örülök, hogy te is látod. – Esssssküszöm megölöm ezt a nőt.
 - Julia, aranyom, nagyon bájos ez az attitűd, ahogy az emberekhez hozzáállsz… Így csábítasz el mindenkit? – ééés kiürült a poharam, de ahogy elnézem az övé is, mindazonáltal természetesen nem maradnak így sokáig, azt hiszem, az egy fős személyzet igen élvezi a helyzetet, még, ha az egy-két odatévedő vendéget ki is kell szolgálnia.
 - Egyesekkel ellentétben nem szoktam hobbiból csábítgatni! – Csend. A legnagyobb feltűnést az ezt követő csend okozza, de figyelembe véve a szemeiben meglapuló érzelmeket, inkább elviszem a dolog élét.
 - Csak vicceltem… – Egy kis mozdulattal kérek még egy kör felest és megvakarom a tarkómat.
 - Tudom. – Hát hoogyne, kicsilány. Emelem a kis poharat és aprócska daccal a szemében koccint velem. Véééééééégre, hogy nyugtázza a jelenlétem. Köszipuszi.
 - Ash, meglepően keveset beszélsz, minden rendben? – közben Karnivora is visszalépett hozzánk, eszemaszivét.
 - Mit mondjak? Nem vagyok én Tolkien!... – de csak túl randán néz rám, szóval…- a teheneknek vannak legjobb barátaik. – az eredmény egy borba fojtott kuncogás.
 - Ez azt jelenti, hogy neked is van? – vigyorog Julia, a kis csinos pultoskám pedig felkacag, hát jó…
Elkezd kicsit csapongani a világ és sürgetni a szükség, úgyhogy kimentem magam kettejük etyepetyéjéből és kioldalgok a mosdóba.
Elvégzem a dolgom, majd kezet mosok és arcon fröcsélem magam hideg vízzel. Ash mi van veled. Nem szabadott volna vodkázni, te is tudod. Ennyire nem készíthet ki Julia. Mondjuk annak, hogy mással ilyen nyíltan flörtölget… nos, az már kicsit más megítélés alá esik, azonban akkor sem szabadna, hogy ennyire hagyd elszaladni a lovat magad alatt. És a farkast magadban.
 - Csak a szád nagy, te kis ordas? Minden rendben? – Azért csak megváltozik a hanghordozása, mire becsukja az ajtót.
Habár a tenyereim még mindig a mosdókagylón nyugtatom, már nem támaszkodom rájuk.
 - A Föld már nem is lehetne kerekebb, köszi. – Valójában de, tudom. De nem úgy veszem észre, hogy most épp kötözködni lenne kedve, amiért minden hálát megadok.
 - Akkor jó. – indul el a fülkék egyike felé – Még az hiányzik itt nekem, hogy..
 - Én a helyedben a másodikba mennék. – morgom hátra, míg rendezem a sörényem.
 - Mert, telehánytad? – Kezd túl melegem lenni. Talán csak az alkohol, nem is a düh.
 - Ahh de sok vulgaritást szed fel néha magára a kisasszony! – fordulok vele szembe – Nem, csak történetesen ott van papír. – s mivel nem mond semmit, még utánadobom, hogy „szívesen”, de azt hiszem, mindkettőnk szerencsére nem fordul vissza.
 - Uhm, megvárjalak? – kérdem bizonytalanul. Ugyan rajta sem nagyon látszik, hogy rosszul lenne és nem olyan gazemberekkel teli a kocsma ez, mint lehetne, azért… mégis.
 - Ugyan hány éves vagy te? – Ha nem is neveti el magát, öröm hallatszik a hangján.
 - Mint a Nap, a Hold és a csillagok. – felelem mélyített, misztikusnak szánt hangon, s mégis csak felkacag kicsit.
 - Akkor megvárhatsz. – Elégedetten vetem neki a hátam a falnak és hallgatom a korrekt, gyengéd rockzenét.
 - És, miről akarsz beszélni? – kérdi az öblítés után. Kezet most és megigazítja a ruháját, türelmetlenül rám pillantva a tükörből. Sóhajtok egyet, azt hiszem, lemondhatok a jó hangulatról.
 - Miért viselkedsz így velem? Miért akarsz kikészíteni? Megalázni? Neked ez szórakozás? Arról nem is beszélve, hogy nem valami fényes képet festesz magadról… - kicsit megszédülök, úgyhogy meg kell kapaszkodnom – A partiért már bocsánatot kértem, de ha ezen múlik, még egyszer megteszem! Ártatlan csínynek szántam, nem akartalak megbántani és ezt neked is tudnod kéne! – Ezen a ponton az ajtó elé állok és inkább a kilincsbe kapaszkodok, mert ugyan nem mond semmit, mintha meg akart volna indulni. – Akkor még jóformán azt sem tudtam ki vagy, te sem bántottál, miért akartam volna ártani? – ahj, kezd az elkeseredés átütni rajtam. Ejj, nem lesz ez így jó… - és bármilyen hihetetlen, most sem akarok!
 - Elég volt! – rivall rám, de, oh, nem, most nem.
 - Oh Istenemre mondom, nem! Nem tudom, miért vagy ilyen, hiszen azon az éjszakán fantasztikusan éreztem magam! Vannak pillanatok, mikor esküszöm, még kedvellek is…
 - Így csábítasz el mindenkit? – vág vissza a saját szavaimmal, gúnyos hangsúlyt fektetve.
 - De aztán hirtelen ilyen seggfejjé változol és fogalmam sincs, miért, hogy mit rontottam el…
 - Engedj ki. – lép közelebb, én pedig el az útjából.
 - Ha tényleg menni akarsz, kimehetsz. – Tudom, hogy nem tetszik neki a válaszom, de az francba is… az alkoholnál jobban talán csak én szeretnék dűlőre jutni az ügyben.
 - Ez… nem… engedj. – Túl bizonytalan és elcsigázott a hangja, akár csak a kis farkas bennem, akár csak a kis Ash a fejemben…
Hirtelen az ötlet, de lassú a mozdulat, ahogy ajkaira hajolok, és ő hagyja, hogy megcsókoljam. Egy pillanatra forróság fut át a testemen, majd aprót távolabb lép és zavartan néz rám. Ahj, Julia, úgy megölelnélek, vigasztalnálak, oly’ sok mindent megtennék, hogy felvidítsalak…
 - Miért kell ilyennek lenned?
 - Milyennek? – Közelednék, de tartja a kettőnk közti távolságot. Nem igazán esik jól, de, ha neki ez kell most…
 - Hát… Ilyen! – Talán csak a távolságot számolta el, azért ő is ivott már, de gyengén két öklével a mellkasomra üt, hogy lassan csússzanak le végül kezei.
Gyengéden megfogom őket, hogy ne hulljanak teste mellé, csak felezem az űrt, és az épp beszűrődő ballada ritmusára lépek egyet jobbra, majd balra, míg partnerem is csatlakozik hozzám ebben az igen gyenge táncban.
Körültekintően kiélvezve a pillanatot szívom be illatát, közelségének érzését, bőrének puha érintését, a melegét, bizsergető energiáit.
Óvatosan simulunk végül össze, és úgy lötyögünk tovább, míg vége nincs ennek a kellemesen melankolikus számnak.


Sarge6662015. 09. 18. 20:59:49#33466
Karakter: Julia Rubi Wolfake



- Nézd, nekem még el kell intéznem valamit…

- Azt hittem, pár napig engem szolgálsz – szakítom félbe gyorsan, bár tudom, hogy ez csak pár pillanatos késleltetés, ebből már nem lesz élvezetes hazaút együtt. Na mindegy, túl sokat gondoltam, ő is akar valamit tőlem, mint mindenki más, és persze van más is a palettájukon. Itt is biztos vagyok benne, hogy egy másik személy miatt leszek mellőzve.

- Igen, de… tudod mit? Később elmehetnénk ebédelni, még csak fél tizenkettő van – próbálkozik, de ezt már elrontottad kiskutya.

- Aligha tudnál te nekem jobbat mutatni, mint az otthoni konyha felhozatala – nézek rá lefitymálóan.

- Nos, történetesen a Rusco-ban van történetesen a legjobb a halfelhozatal – az a pillanatnyi kis reményt egy jó szórakozásra le is csapja, ejj, ez egyre rosszabb lesz.

- Utálom a halat… - fintorodok el.

- Akkor egy saláta a…

- Szóval kövérnek nézek ki? Csak a motort hozd nyolcra! – kínzom egy kicsit, de nem komolyan. A sejtésem még nem nyert bizonyítást.

- Köszi! És ígérem, kiengesztellek! – kacsint magabiztosan, de erre cask egy kétkedő pillantást tudok válaszolni. Nem hiszek benne, hogy ezt véghez tudja vinni. Felpattanok a nyeregbe és önkéntelenül is rámosolygok.

- Ugyan már! Mégis, mit vihetnék? – közelebb lép, enyhén megbizserget a közelsége, de azért annyira nem, hogy ez látszódhasson is rajtam. Úgy teszem mintha gondolkodnék a lehetőségeken.

- Lepj meg – mondom végül és már indulnék is, de ahangos üdvrivalgásra megtorpanok egy pillanatra. Aztán csak elindulunk, de lépésben. Felkeltette az érdeklődésem ez a nő, és a mindent elsöprő érzés, hogy sajnos megint igazam lett. Miatta lettem lekoptatva. Nem hallom már, hogy miről beszélgetnek, de a testbeszéd többet mond bármely szónál. Szinte érzem a vágy, a testiség ígéretének karmos zamatát a levegőben. Ő is csak egy dolog miatt kerülgetett, hiába reméltem, hogy lehet most más lesz Ash, de tévedtem. Ő is csak egy dolog miatt kerülget, főnyeremény lennék a porban csúszó fajtájának, felemelkedés, és pénz természetesen. Na azt már nem, ezt még megbánod kutya. Nem nézem tovább az enyelgést, rászólok hátasomra és máris süvöltve szeljük a levegőt. Akaratomon kívül is kihúz pár könnycseppet oldalra a menetszél, lelkem egyszerre fáj és forrong. Hazaérve az istállóba megyek, leszerszámozok és értő kezekre bízom a négylábút. Még bájosan mosolygok is a lovászfiúra, és pár jó szó is elhagyja az ajkaim. Lassan és kimérten megyek a konyhára, nincs kedvem most egyedül lenni, és le kell hűtenem magam ahhoz, hogy a szokásos formám hozzam, és megleckéztethessem azt az oktondi ganajostalpút össze kell szednem magam és kizárnom az érzelmeim. Lehuppanok az asztalhoz, melyen kukták aprítják, pucolják a hozzávalókat. Nem zavar most ez sem, bár nem vagyok szokatlan látvány erre, nem vagyok az a tipikus toronyba zárt hercegnő. Itt jól érzem magam, olyan családias. Dadus az árnyékok közül előtoppan és az orrom elé rak egy tál gyöngyöző húslevest, mellé a megrendelt új mobilom beüzemelve és tettre készen. Felpillantok rá hálásan, mire olyan anyás széles mosolyt kapok tőle. Ültömben átölelem, mire ő a fejemet simogatja. Megnyugtat ez a gesztus, nagy tenyerei hajammal játszadozva elfeledtetik velem, hogy épp nagyon csalódott vagyok.

- Egyél kis Lia, mert még kihűl, addig jó, míg jó meleg – veszi kezeibe a fejem és nyom egy hatalmas cuppanóst az arcomra. Önkéntelenül is mosolygok, vele legalább nem kell igazán állarcot viselnem, önmagamért szeret. A leves kitölt, belülről fűt és körbeölel. Lassan eszem, kiélvezve minden cseppjét. Mire végzem vele már sokkal jobb kedvvel és összeszedett gondolatokkal állok fel.

- Köszönöm a finom ételt! – puszilom meg Nani pirospozsgás pofiját és intek a többi személyzetnek is. A félreeső tetőre mászok, ahonnan szinte a faluig ellátni. Elfekszem és hagyom, hogy az álom elnyomjon. A gondokkal ráérek később is foglalkozni.

Rezeg a zsebem, szemeim rögtön kipattannak a hatására. Ki ír nekem sms-t? Nem is értem miért lepődök meg rajta, mikor meglátom a szavakat. Egyértelmű kitől származnak. De vajon honnan tudja a számom?! Biztos megtalálta a motoromnál a telefonom is, kis szemfüles. Kitorlöm az álom maradékát a szemeimből, lepattanok a hátsó kerthez közel a tetőről. Kimért és lassú léptekkel közelítek. Szó mi szó tudtam volna még aludni, de most jöhet a kellemetlen része a napnak. Essünk túl rajta minél hamarabb. Látom zavarban van, cöhh, nemrég hentergett és már megint nem fér a nadrágjába? Lehet nem is farkas hanem egy nyúl.

- Hoztam volna virágot, de van itt elég – na itt nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne röhögjem képen. Ennél idiótább köszöntést sem hallottam még. Úgy néz ki az a pultos nagyon érti a dolgát, ha ennyire furán működik a nyelve utána. Lenéző pillantást vetek rá, arcomon a jeges kőmaszk. Nem szólalok meg, némán, átnézve rajta elindulok a közelben lévő garázs felé. Csettintek egyet és egy komornyik ugrik elő a parancsokat várva.

- Alfred, ő itt az ideiglenes csicskám – intek flegmán a vörös felé – a birtokon addig szabad be és kijárása van. Vidd a garázshoz a motort – biccentek Ash felé, de nem nézek rá. Az öreg komornyik fejet hajt, majd eltűnik olyan gyorsan, ahogy előlépett. Nem várom meg, hogy a gépszörny tényleg a műhelybe kerüljön, visszamegyek a hátsó kertbe és elülök az egyik ott lévő padra. Összekulcsolom a kezeim és keresztbe vetem a lábaim úgy várok. Nem kell sokáig egyedül lennem, máris kutyagol oda hozzám és lehuppan szemtelenül mellém.

- Hoztam neked valamit – rápillantok semmitmondóan, elég éles ellentétben az ő kipirult és széles vigyorú arcával. A táskájából előhalász egy enyhén összenyomódott, átázott papírú valamit, amiről sok minden eszembe jut, de hogy ínycsiklandozó nincs a repertoárban. Bár az illata elárulja a csomag tartalmát. Erőszakkal nem nyelek nagyobbat, csak az orrcimpáim tágulnak egy leheletnyit. Hát emlékezett rá..

- Hát.. öö.. az íze a lényeg, nem igaz? – százfogas mosoly kíséretében kérdez. Nem tudom ezt a gesztust most hova rakni, kellően meglepett, hogy az eszébe jutott az első találkozásunk eme kis momentuma. Hát ha így játszik, akkor én sem leszek rest. Elveszem tőle a nyomott kupacot és az ölembe fektetem. Óvatosan kibontom, bár így is olyanok lettek a kezeim. Egy ujjal belekanalazok az egyik sütibe és lassan a számba veszem, halkan hümmentek is mellé, majd még lassabban lenyelom az ujjam, miközben tekintetem rávetődik. Ahogy kiveszem a lenyalt testrészt a számból, ajkaim lassan lenyalom, nehogy bármely kis rész is kárba vesszen. Látom, ahogy lassan elnyílik a szája, miközben nézi a ténykedésem. Kiélvezem a helyzetet, még egy kicsit rájátszok, majd kihasználva a bambaságát az egész tálca süteményt a képébe nyomom. Jut az én ruhámra is, ahogy rúgkapálva próbál megához térni az édességcsoda közeli ismeretségéből.

- Na nézd meg mit csináltál te oktondi! – förmedek rá, mintha az ő hibája lenne az egész. Ami igazából tényleg így is van, csak ezt az ő földhözragadt agya nem tudja értelmesen feldolgozni.

- He? – magasságokba szárnyaló hozzászólásán már meg sem lepődök.

- Megpróbálhatsz kiengesztelni, bár nem sok reményt fűzök ezek után.. bemegyünk a városba – döntök hirtelen, miközben a ruhámra került foltokat maszálom el. Elindulok a szobám felé határozott léptekkel, de pár méter után megtorpanok és hátranézek. Szerencsétlenül ül a padon, arca maszatos, szempilláin fehér rétegben ül a finom krém.

- Gyere már, így nem mutatkozom veled – vetem oda neki, de nem fecsérlek rá több szót. Érzem, ahogy megindul utánam, és a szobámba már szinte egyszerre lépünk be. Nem kérdez, csak mintha morogna valamit az orra alatt. Befoglalja a fürdőszobám, hallom, ahogy pancsolni kezdi a vizet magára. Kitárom a szekrényem, és kis ideig nézelődök, mit is kéne most felvenni. Az ágyamra dobálom a kiválasztott darabokat, miközben odasétálok úgy ejtem el a viselt példányokat lépésenként. Fehérneműben állok srégen háttal a fürdőszobának. Ahogy passzos fekete farmerem kezdem felhúzni megérzem tekintetének égető súlyát. Nem jövök zavarba, sőt, még inkább játszani kezdek. Kitolom a csípőm, és kissé bepucsítok, miközben lehajolok és lassan húzom fel a tapadó ruhadarabot egyik lábamra, majd a másikra, fenekemre felhúzva végigsimítok az anyagon egészen a hasamig, majd összegombolom. Fekete selyeminget is hasonló tempóval veszem fel, a gombokat felé fordulva csúsztatom a helyükre. A melleim vonalához érve abbahagyom és felpillantok egyenesen a szemeibe. Előrehulló tincseim kecses mozdulattal hátrasöpröm, sörényem eddig fogságban tartott szálait szabadon engedem. Megrázom a fejem, hogy a hajam szálljon, majd tökéletes formában keretezze az arcom. Térdig érő ében csizmáimat félig elfordulva, az ágy szélére felrakott lábakkal igazítom a helyükre. Jegesen rápillantok, majd végigmérem. Megrázom a fejem, nem tetszik a látvány, a foltos felsője szinte elborzaszt olyan pórias. A szekrényemhez lépek, már majdnem egy általam felettébb utált vörös buggyos ujjú fodros darabra siklanak az ujjaim, de megszánom, nem csinálok belőle madárijesztőt. De csak azért, mert úgy nem jönne ki igazán jól a tervem. Egy sötétebb pasztellszínű karcsúsított, teste követő, de kellő szabadságot hagyó példányt választok.

- Ezt vedd fel – dobom oda neki. Szemérmetlenül végignézem, ahogy öltözködik. Amint elkészül nyugtázom és elégedetten bólintok, tökéletesen passzol az anyag hozzá, kiemeli gyönyörű szemeit és hajának színét. De még mielőtt észrevenné, hogy majdnem elvesztem a látványban a kijárat felé indulok. Most nem kell mondanom semmit, az árnyékommá szegődött szerencséjére. Az aulába érve tapsolok kettőt, megállok egy pillanatra, majd kilépek a bejárati ajtón. Ahogy azt el is vártam a kocsi menetkészen ott áll. A sofőr kitárt ajtóval várja, hogy behuppanjak a bőrülésbe, sőt miután berakta mögöttem az ajtót Ash-nek is kinyitja a másik oldalon, aztán elfoglalja megszokott helyét.

- A Rusco-ba, legyen szíves – dőlök hátra kényelmesen, a kerekek lassan elkezdenek gurulni, megfontolt tempóban haladunk a megadott hely felé. Senki nem szül senkihez, némaság leple terít be mindenkit. A mellettünk elrohanó fákat nézem, valahogy azt most könnyebb, mint a mellettem ülőre pillantanom. Amint a házak váltják a délceg óriásokat egy mélyebb levegőt veszek, de néma maradok. Előre sasolok, lassan a megadott helyhez erünk.

- Itt álljon meg! – szólok a sofőrnek, mintha hirtelen ötlettől vezérelve cselekednék. De hogy ebben a cselekedetemben annyi véletlen van amennyi egy jól sikerült berúgásban. Sunyit oldalra pillantok a vörösre amint megáll a kocsi éppen a pultosa kis csehója előtt. Segítek, hogy a kis tubicák ne kerüljenek túl messzire egymástól. Látom az öleb elkerekedő szemeit, de nem hagyom, hogy meg is tudjon szólalni, máris pördülök a bejárat felé otthagyva a vaskoporsót. Jó kutya módjára a sarkamban lohol miután becsapta maga mögött a verda oldalszárnyát. Belököm a kricsmi bejáratát fedő fadarabot. Egyenesen a bárpulthoz sétálok, ahol is az a bizonyos bige pöffeszkedik. Legcsábosabb mosolyom előveszem miközben az egyik szabad székre telepedek.

- Mit parancsol? – pördül is oda a kis szeplős vörös, rókaképű csajszi. Félmosolyra húzódnak ajkaim, és kacér pillantásokkal lassan végigmérem.

- A legfinomabb jégborukból egy pohárral, köszönöm – rendelek is gyorsan.

- Engem meg egy pofa sörrel dobj meg szivi – vetődik oda Ash is magabiztosan vigyorogva. Na majd mindjárt letörlöm én azt a vigyort.

- Parancsoljon hölgyem, és itt a tiéd is édes – elénk pakolja a rendelést miközben a vörös kegyeit lesi. Felfordul a gyomrom a látványra.

- Szép Hölgyem, nem nézhetem szó nélkül, hogy egy ilyen gyönyörű nő ital nélkül maradjon. Meghívhatom önt valami jóféle nedűre? – veszem ár az irányítást mielőtt még megesz a fene. Látom a szemeiben megcsillanni a fényt, észrevehető, hogy nem szokott ilyen szavakhoz, és le sem tudja tagadni, hogy tetszenek neki. Már első ránézésre felismerem a csehóban lévő kínáaltból a legdrágábbat, amit a kezébe fog miközben engem fixíroz. Szemrebbenés nélkül mosolyogva nézem, ahogy tölt magának egy nagy pohárral. Heti zsebpénzemből az egész kócerájt meg tudnám venni, ilyen aprópénz nem fog nálam fennakadást okozni. Koccintásra nyújtom a poharam, ahogy összeérnek az üvegek, rabul ejtem a tekintetét, mélyen megakaszkodom benne. Egy korty után lentebb emelem a borom, és lassan lenyalom az utolsó cseppjét is az ajkam minden szegletéről.


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).