|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Calael | 2013. 12. 24. 14:11:19 | #28650 |
 Karakter: Ilden Denardi
Megjegyzés: [ Miriának ]
Boldog karácsonyt!
Hamarabb ébredek fel, mint Rose, és ennek kimondottan örülök. Egyszer az életben meg van az esélyem arra, hogy mindent összeszedjek, elrakjak, rá pedig ne maradjon semmi munka. Talán hozzá kellene kötnöm az ágyhoz, hogy véletlenül se keljen fel... Nem, fölösleges, egy pillanat alatt elszabadulna.
A házban bőven van tenni való. Zsákokat keresek, és találok is néhányat, de az nem lesz elég. Üzletelni kellene az itt lakókkal, vagy csak kölcsön kérni tőlük párat. Viszont nekik is szükségük van rá, hiszen mindenki csomagol.
Nem baj, megoldom! Ha csomagolásról van szó, nálam nincsen profibb lény a világon. A ruhákat a legkönnyebben úgy lehet csomagolni, ha feltekerjük őket, és még csak nem is gyűrődnek annyira. Az edényeket és étkezési eszközöket nehezebb lesz, de azt is megoldom valahogy. A tányérok közé lehet ruhát rakni, hogy ne törjenek össze.
De talán itt kellene hagyni ezeket a dolgokat. Az asztal, az ágy, a fürdőszoba szinte összes eleme itt fog maradni. Csak hátráltatna minket az úton. A kérdés, hogy az új helyen mennyibe és mibe kerül megvenni ezeket a dolgokat. Talán az emlékeinkkel kell fizetni, fontos tárgyakkal, vagy csak pénzzel? A végén még tolvaj leszek, láthatatlanul repkedek majd, és sok-sok aranyat szerzek, hogy legyen valami tőkénk az új élethez.
Nevetséges gondolatok... De még ez is bekövetkezhet.
Hangokat hallok magam mögül... Csak nem?
De igen.
- Jól aludtál? – kérdezem Rose felé fordulva, kezemben egy csomagolásra váró tányérral.
- Igen... És te?
- Keveset aludtam csak – felelem, és magamban gondolom csak utána, hogy talán többet kellett volna ennél.
- Ettél azóta?
A bűntudat kezdi emészteni a testem, mivel meg se fordult a fejemben a dolog. De most, hogy előállt ezzel, egyből visszaköszön a hányingerem.
- Nem...
Ahogy a konyha felé veszi az irányt, lemondóan sóhajtok. A tányért lerakom az asztalra, és a székre roskadok. Semmi kedvem enni, igazából el vagyok táplálék nélkül is. Nem elég az, hogy már a legtöbb ruhádat elraktam? Nem kell ennem, van erőm, kézzel fogható eredményeket tudok felmutatni!
Persze a gondolataim nem érnek el hozzá, ezért nem sokára megérkezik egy tányér levessel.
- Köszönöm – mondom lágyan, és elveszem az estebédet.
Bevonulok a szobába, és az ágyra ülök, hátha ott több étvágyam lesz, mint amennyi kint volt. Talán valami hideg levessel kellene próbálkozni... Na mindegy, próbáljuk megenni. Egész jól megy, igazán büszke vagyok magamra, de egy idő után megállok a kanalazgatásban. Nem megy le több a torkomon, és nem azért, mert rossz íze lenne az ételnek.
- Sajnálom, hogy a falu miatt stresszeled magad – mondja őszintén sajnálkozva, majd leül mellém.
- Csak érted aggódom - nézek fel rá, majd leteszem a levest. Semmi értelme, hogy az ölemben legyen. Különben is, így sokkal kényelmesebb, és szabadabb, talán neki is dőlhetek egy picit Rosenak, csak annyira, hogy ne legyen megterhelő a számára a fejem súlya.
- Fáradt vagy?
- Igen, de nem hiszem, hogy tudnék aludni.
- Azért próbáld meg. Felváltalak a pakolásban. Mit szólsz?
Hogy mit szólok? Elmosolyodok, majd egy apró puszit nyomok a vállára. Ennyit, őszintén. Kihúzom magam, picit megfeszítem az izmaimat, hogy felpezsdüljön a vérkeringésem, majd kissé meglepetten nézem az apró szőrszálakat Rose bőrén.
- Fázol?
- Nem. Egyáltalán.
- Csak mert... Libabőrös vagy.
Szívem szerint felkuncognék, de a leves nem engedi. Nem egyszer fordult velem is elő ilyen.
- Előfordul... – dünnyögi.
Vajon ha óvatosan húzom végig a bőrén az ujjam, meg is borzongana? Ezt meg kell próbálni. A lassan lesimuló szőrszálak az érintésemre újra égnek állnak, ami jobb időkben még vicces is lehetne, így csak apró figyelemelterelés a bajokról. De hiszen kell ez, főleg, hogy csak ő van nekem, úgyhogy őt kell boldoggá tennem, ahogy csak tudom... És nem azért, mert ezt kell tennem, hanem mert így akarom.
Megfogja a kezem, majd a szájához emeli. Apró csókot lehel rá, ami sokat jelent számomra. Nem idegenkedik az érintésemtől, még ha zavarba is hozza. Megsimítom az arcát, próbálok olvasni a tekintetéből, hogy legalább ez jó neki, ha már minden más olyan sanyarúan alakult.
A szíve... mennyire verhet? Mintha a világok közötti résen akarnék átnyúlni, annyira nehéz leengedni a kezem. Ahogy ujjhegyeim hozzáértnek a mellkasához, egyből megérzem, milyen hevesen dobog. Az enyém is ilyen lenne? Hallom a vérem a fülemben, valószínűleg igen...
Miért érzem ezt? Miért vagyok ennyire zavarban, és belül miért vagyok mégis megbizonyosodva arról, hogy nem bűn és nem hiba, amit csinálok?
Föláll, de nem távolodik el egyből. Megcsókolja az arcom, és csak utána megy a konyha felé. Itt maradtam, miért is ne lenne így...
Nem szabad erre gondolnom, hiszen nem azért megy el, mert nincs rám szüksége. Ha így lenne, elküldött volna már azelőtt, hogy a bajok elkezdődtek volna. Akár ember, akár különleges lény, egy picit mindenki önző. Én vagyok erre a legjobb példa.
- Ilden – szólal meg, ahogy visszafordul. Felkapom a fejem rá.
- Igen, Rose?
- Egyél még. Kelleni fog az energia.
Szerencsére nem látja meg fintorgásomat. Eszem ágában sincs enni, és most még kevesebb hangulatom van hozzá, mint pár perccel ezelőtt.
Hallom az ajtó hangját, mire belém hasít, hogy tényleg itt akar hagyni.
- Suzannahhoz mész? – kérdezem az egyetlen logikusnak tűnő kérdést, amely talán megnyugtat. Felemelkedem az ágyról, hogyha nem hallaná meg, utána tudjak menni, és megismételhessem a kérdést.
- Igen.
Jó, megértem, hogy oda akar menni hozzá, nagyon ragaszkodó ő is... De...
- Nem hiszem, hogy most fogadóképes. Azt mondta, menj vissza holnap - szinte ledarálom mondandómat, majd egy új dologgal szembesülök, ahogy az ablakon át megpillantom. – Hálóingben vagy...
- Rossz előérzetem van.
- Ez természetes. Mindenkinek az van. Nem lesz semmi baj. – Legalábbis egyelőre. Ha az lenne, biztosan őt értesítenék legelőször. – Gyere vissza, Rose. Főzök teát.
- Jó... Köszönöm – egyezik bele, majd lassan elindul visszafele. Ideje neki kezdeni a teafőzésnek. Hiszen ez nem egy komplikált dolog, és még könnyebb lesz, mint pakolni. Csak egy kis víz megy fel a tűz fölé, utána... Utána... Várni kell, amíg felfő, teafű egy bögrébe, és... Levenni a tűzről, igen. De addig lehet pihenni, legalábbis támaszkodni, ami jóval kényelmesebb, mint egy helyben feszíteni.
- Ott van egy csokor felakasztva a piros lábas mellett, majdnem előtted. Az citromfű. Abból főzz egy jó erős teát.
Aha, értem...
- Rendben. – Megtalálom, bár annyira nem is kell keresni, viszont azt hiszem, a szemem már nem fókuszál a körülöttem lévő tárgyakra. Talán tényleg elfáradtam. Leszakítok belőle pár darabot, majd a bugyborékoló és morgó vízbe szórom őket. Két bögrébe elosztom az adagot, majd beviszem Rose után a szobába. A nagyobb adagot nyomom a kezébe – sajnos már volt dolgom ezzel az itallal.
Ahogy megkóstolom, a jól ismert undorító íz árad szét a számban. Egyszerűen rosszul vagyok a citromfű tea ízétől, amelyet már csak fokozni lehet az édesítő szerekkel. Se méz, se cukor, se semmi. Elég lesz így leküzdeni. Szerencsére a gyomrom alkalmatlan az ízek érzékelésére, így abban már könnyebben megmarad. Legközelebb majd csak egy év múlva akarok ilyet inni...
- Jobban vagy?
- Igen. Sokkal.
Lepakolom az éjjeli szekrényre az üres csészét, majd a kezeimmel babrálok. Rose befekszik közben az ágyába, én meg csak egy pillantást bírok rá vetni. A fáradtság kontrollálja a beszámítható gondolkodást, és nem is tudom, mi kavarog bennem, mikor ránézek.
- Nagyon örülnék, ha velem aludnál.
Bólintok, majd összeszedem magam, és átmászok tőlem telhetően két lábon lefürödni és átöltözni valami alvásra alkalmas ruhába. A víz sajnos semennyire sem hat, még mindig kóválygok a fáradtságtól. Fogmosás, majd hálóruha, és indulok is Rose mellé.
Óvatosan bekucorodom a takaró alá, hogy a legkevesebb meleg szökjön meg. Nagyon kellemes így, főleg, hogy hallom a lélegzetvételét. Olyan... megnyugtató.
Egyedül ébredek. Kipihentnek érzem magam, de nagyon zavar, hogy nem keltem fel arra, hogy Rose itt hagyott.
Előttem a nap, még korán van, a kinti fényekből ez egyértelműen kiderül. Kikászálódok az ágyból, majd az ebédlőben letelepszem az asztal mellé. Fogalmam sincs, mit kellene ennem, de igazából hangulatom sincs hozzá. Így is túl sokat eszek az utóbbi időkben... Éhezni eddig se éheztem az utam folyamán, de azért nem voltam eleresztve a választék tekintetében.
Neszeket hallok kintről, közeledő lépteket. Már kezdem felismerni, de biztos mégse vagyok benne, hogy Rose közeledik. Mikor azonban feltűnik az ablakban, egyből megnyugszom, és kezdem elraktározni pontosítva lépteinek zaját.
- Jó reggelt. Ilyen rövid volt? – Sokkal hosszabb látogatásra számítottam. De mosolyog, és az jót jelent. Ugye...?
- Igen. Ilyen rövid. Csak a térképet beszéltük meg, azért mégse az emlékezetem alapján vezessem a falut. Jobban van...
- Igen? – Ennél jobb hírt régen hallottam. Annyira nem... Hiszen itt maradhattam, és befogadtak. De ez is majdnem ilyen jó hír. – Valóban?
- Vigyorgott, egy kicsit nevetett is. Fel fog épülni. Csak rengeteg idő kell hozzá.
- Értem. – Egyszerűen ragad rám a jókedve, még akkor is, ha valamiért rosszat sejtek. De hogy lehet így érezni, mikor tényleg ilyen jó hírt kaptunk?
- Együnk valamit. Farkaséhes vagyok – jegyzi meg, én pedig meglepetten nézek rá. Jó, hogy van étvágya. Kevesebb gonddal mintha még én is kívánnám az ételt.
- Mi a mai feladat? – kérdem, mikor befejeztük a reggelit.
- Szedjünk gyógynövényeket, mert kelleni fog az úton.
Örömmel bólintok rá.
Erdőjárásra alkalmas ruhában hagyjuk el az égi házikót. Igaz, ez rajtam még mindig a fekete ruhadarabokat illeti, de ugyan nem érdekel. Kezdem megszokni, hogy ez az egy göncöm van, és annyira már nem is érdekel. Sok mindent átéltünk már együtt, nehéz lenne elválni tőle. Na nem mintha már ruhadarabok miatt ki kellene dobni.
Mikor nem hallom, hogy jönne utána, visszafordulok. Dermedten áll, és úgy néz utánam, de mégse rám, hanem valahova messzire.
- Rose?
- Igen? Bocsánat.
- Tényleg nincs baj?
- Nincs – mosolyodik el.
Az erdőben rövid útbaigazítást kapok, hogy mit is keressek pontosan. Pár gyógynövényt felismerek azonnal, de annál több van, amit nem, és még csak nem is hallottam róluk. Az eligazítás után bevetem magam a bozótosba, ügyelve arra, hogy a csalánba, és egyéb szúrós növényekbe ne másszak bele még akkor se, ha erős késztetést érzek rá. Már bőven elmúlik dél, mikor Rose kiállt felém, hogy ideje lenne ebédelni. Piszkos kézzel integetek vissza neki, megértettem a jelzést, és mindjárt megyek. A kosár, amit kaptam, tele van frissen szedett növényekkel.
- Ugye hagytál szaporodni növényeket? – kérdezi Rose, miközben gyanakodva nézi a kosaram igencsak jelentős tartalmát.
- Igen, ennyi eszem még éppen volt – jegyzem meg vidáman, majd elindulunk vissza a főhadiszállásunkra. Gyors kézmosás után Rose főzni kezd, én pedig a növényeket válogatom szét külalakjukat tekintve.
- Kiszárítjuk őket, igaz?
- A legtöbbet igen, viszont van olyan, amit nem lehet. Legalábbis ennyi idő alatt.
- Nincs senki, aki meg tudná gyorsítani?
- Ez természetes folyamat – jegyzi meg. – Akkor a legjobb, mikor frissen vannak szedve, de ha hosszú útra kell elvinni, akkor is jobb, ha maguktól száradnak ki.
- Aha.
Inkább folytatom a munkámat, amíg elkészül a mai harapni való. A szortírozás nem is olyan bonyolult, és mikor végzek, gyorsan megkérdezem Rose-tól, hogy melyikből mi is kell pontosan. A levelek, gyökerek és virágszirmok közötti eligazítás után végzem tovább a dolgom.
Ez annyira nyugodt így, kár, hogy csak ideiglenes állapot. El tudnám képzelni az életet így, vajákosoknak gyűjteni gyógynövényeket, várni, hogy elkészüljön az ebéd, és nem kellene félni az emberek megvetésétől és gyűlöletétől. Így meg marad a keserű valóság, és az, hogy el kell menni, és a boldog hétköznapok váratnak magukra.
Vajon mennyi idő, amíg mindenki elkészül? Teljesen kihalt lesz a falu. Szívem szerint felégetnék mindent, hogy még véletlenül se kerüljön az emberek kezébe, és ne élvezhessék, hogy ott énekelnek és táncolnak vidáman, ahol mi éltünk. Miért érzek ennyi indulatot feléjük? A családom jól bánt velem... Nem minden ember rossz.
- Nagyon belemerültél – szólal meg Rose mögöttem, majd átkarol. Egyből felmegy a vérnyomásom a kétszeresére, és érzem, hogy elvörösödöm.
- Igen, igyekszem nem tönkretenni a növényeket.
A vállamra hajtja a fejét, úgy nézi az alkotásomat.
- Nem is rossz, ahhoz képest, hogy nem csináltál még ilyet.
- Köszi – rebegem, majd imádkozom, hogy a testem higgadtabb reakciót vegyen fel.
Próbálok tovább dolgozni, pedig a torkomban dobog a szívem, és alig látok ki a fejemből. Hiszen erre vágytam, biztonságra és szeretetre. Igen, itt van. Akkor miért megy fel mindig így a fejembe a vér? Hihetetlen, hogy nem képes tisztességesen viselkedni a testem.
- Két perc, és kész az ebéd – mondja, majd egy csókot lehet a fülemre.
- Mindjárt megyek akkor – felelem mosolyogva.
Csendesen telik a délután. Rose újra átment Suzannahhoz, én pedig egyedül őrzöm a legnagyobb részt már összeszedett zsákokat. Amit lehetett, elraktunk, mi már csak várakozunk az indulásra.
Jó három óra telik el, mikor visszatér. Összeszedettnek látszódik, bár kissé gondterheltnek.
- Körbejártam a falut, ki hogy áll a csomagolással, mennyire állnak útra készen, és a legutóbbi csata sebesültjei milyen állapotban vannak - vág bele a beszámolójába, mielőtt akár megkérdezhetném, hol volt ennyi ideig. - A pakolás a legrosszabb az egészben, tudom, itt kell hagyni az eddigi életem színterét. A kisgyerekes családoknak viszont még rosszabb... A gyerekek nem értik, miért kell összeszedniük a halmijaikat, és miért kell nem egy kedvenc tárgyukat a múltjuk részeként kezelni ezután. Sok fölösleges lomot akarnak hozatni a szülőkkel, de ez kivitelezhetetlen.
Egy pillanatra csöndben marad, én pedig bólintok. Majdnem harminc éves fejjel azért még emlékszem, milyen kisgyereknek lenni. A sok apróság, amit kaptam a nevelőszüleimtől, amikre mindig vigyáztam, és – mennyi helyet foglaltak! Mikor ki akarták dobatni velem azokat, amikkel már évek óta nem játszottam, sírni kezdtem.
- A sebesültek jelentős része nem fog meggyógyulni indulásig. Próbáltam beszélni azokkal, akiknek van szekerük, hogy mondjanak le a bútoraikról, és a nehezebb dolgaikról, hogy pár sebesült vagy idős felférjen rájuk. Szerencsére a legtöbben megértően viselkedtek. Kevesebb összetűzés van nálunk, mint az egyszerű embereknél... Nekünk is fontosak az anyagi javak, de a száműzöttek között még mindig megvan az összefogás, ami náluk soha nem lesz meg.
- Kivétel, ha ezen száműzöttek ellen kell pusztító hadjáratot indítaniuk – jegyzem meg keserűen. – Ebben az egyben nagyon jók.
- Igen... – Egy pillanatra csöndben marad, vagy talán a gondolataiba merül el. – Nem tudom, Suzannaht hogyan kellene szállítani.
- De hiszen rendbejön, nem?
- De-de... Csak nagyon sok nyugalom kellene hozzá, meg hogy ne utazzunk. De nincs annyi időnk, hogy megvárjuk a felgyógyulását. – Az ajkába harap, ami annyira emberi reakció, hogy meglepődök rajta. – A göröngyös úton a rázkódástól rosszabbodhat az állapota. Ha repülve szállítanánk, a fel-le repkedéstől ugyanez a probléma fennáll, na meg a széllökések... Fogalmam sincs, hogy lehetne megoldani. Minél tovább húzzuk az indulást, annál nagyobb az esély a nem várt bonyodalmakra, de a hamar indulunk, még a végén... És ez igaz a többi sebesültre is.
- Mennyi idő kellene Suzannahnak?
- Legalább fél év, de én nem vagyok gyógyító, hogy pontosan tudjam.
Annyi időnk biztos nincs... Ha annyi ideig itt maradnánk, csak a szellemeink indulhatnának el nagy valószínűséggel Lehevánba.
- Akkor mi lesz?
- Nem tudom, és ez aggaszt.
Próbálok gondolkodni, hogyan lehetne megoldani ezt a problémát, de ötletem sincs. Jó lenne egy nagy buborék, ami csak úgy lebeg utánunk, és alig mozdulna közben.
- Senkinek sincs olyan képessége, amivel megoldható lenne?
- Lehet, holnap újra körbejárok a faluban, hátha valaki tud valami bíztatót mondani.
- Van még valami hír a faluból?
- Semmi, a készleteket próbáltam még felmérni, egy darabig biztosan ki fognak tartani, de utána út közben kell beszereznünk az élelmet.
Az nehéz lesz... Kikkel tudunk üzletelni? Az emberekkel, azok mindenhol ott vannak. De ha valamelyik is kiszivárogtatja, hogy merre járunk, abból bajok lehetnek. Bár az alakváltók fel tudnak venni emberi alakot, attól még lehet, hogy pár kisgyerek visszafelé követi őket, mert miért is ne. Követősdit játszanak. Ha meglátnak minket... Bele se merek gondolni.
- Nézd meg kérlek, hogy mindent sikerült-e elraknunk, ami kell - kérem meg Roset.
- Azon már túl vagyok.
- De biztos minden ott van?
- Igen – feleli nyomatékosan, én pedig igyekszem lekapcsolni magam. Nem akarom elrontani az egész utat csak azzal, hogy valami fontosat nem raktam el.
- Akkor egy kellemes fürdőzést így lefekvés előtt? Ellazítaná az izmaidat és talán javulna a kedved is a mai délután után.
- De csak akkor, ha velem fürdesz – válaszolja bújkáló mosollyal.
Érzem, hogy a vér megint a fejembe tódul. Mióta vagyok ilyen szégyenlős?! A reakciómat látva felnevet, de akkor se hiszem, hogy ugratott volna.
- Csak akkor, ha te is akarod, nem ragaszkodom hozzá.
Így máris olyan, mintha meglenne a döntési lehetőség, de én mégsem érzem. Vele fogok fürdeni, de hol van benne a döntés? Nem akarom megbántani, úgyhogy muszáj leszek belemenni a kádba. Nem mintha nem lenne valami vágyódás bennem ez iránt... Csak annyira zavarba ejtő.
- Megcsinálom a vizet – darálom, azzal el is indulok a fürdőszoba felé.
Odabent alig található valami: három törölköző, szappan, hajkefe, fogkefe. Minden más el lett pakolva. Meleg vizet engedek a kádba, majd mikor rájövök, hogy az úton mellőzni kell majd ezt a kényelmet, újra szomorkás lesz a hangulatom. Igyekszem minden figyelmem a vízmennyiségre összpontosítani, hogy mennyi kell, hogy ne follyon túl, ha ketten beleülünk.
Elállítom a vízfolyást, majd csak nézem a gőzt. Nagyon fülledt bent a levegő, alig tudok lélegezni. Na majd a vízben nem lesz ilyen nehéz a légzés, bár lehet, elkiabálom.
Odakintről kopogást hallok – a probléma az, hogy nem a fürdőszobaajtón, hanem a bejáratin. Gyors és halk sutyorgást hallok, de csak akkor lesek ki, amikor az ajtó bezáródik.
- Mi történt? - kérdezem döbbenten, ahogy Rose arcára pillantok.
- Emberek a közelben – hangzik a felelet tömören.
- Az hogy lehet?
- Az őrszemek lelőtték a felderítőiket. Pár alakváltó visszamegy helyettük a táborukba, és próbálnak időt nyerni nekünk.
És a fürdéssel mi lesz?!
- Legkésőbb holnapután el kell indulnunk. Jó lenne holnap, de nem hiszem, hogy tiszta lesz az ég, hogy elég fényt kapjunk az utazáshoz. Pedig nem vagyunk bűnözők, hogy éjszaka kelljen lopakodnunk! – fakad ki, én pedig odasietek hozzá, és megszorítom a kezét.
- Tudom... Csak óvatosak vagyunk, később majd nappal megyünk, és nem lesz semmi baj. Gyere, fürödjünk le, még így utoljára. Nem fognak rárontani a falura.
- És ha mégis, mi meg... – Nem fejezi be a mondatot.
- Ha mégis ránk törnek, te leszel az első, akiért kiáltani fognak, nem maradsz le a falu védelméről.
Ráadásul pihenned is kéne, végre egyszer normálisan. – Gyere, nem lesz semmi baj.
// A reag végén esetlegesen előforduló elgépelésért, kimaradt karakterekért elnézést kérek, egy ősrégi gépen írtam, melynek a billentyűzete sem a legbarátságosabb. //
|
| Miria | 2013. 06. 01. 23:04:24 | #26006 |
 Karakter: Rose Dragon
Megjegyzés: Calaelnek
Madaraimra ébredek. Mindig örültem önfeledt csiripelésüknek, most pedig veszettül irigylem gondtalanságukat. Óvatosan mászom ki a szőkeség karjai közül, a fürdőszobába sietek felöltözni, hogy ne csapjak nagy zajt. Úgy érzem, mintha a gyomrom egy dió méretére zsugorodott volna. Megmosom az arcom, próbálom felfrissíteni a testem és az elmém, de a tompaság aligha enyhül. Pár korty víz gyors hörpintése után Suzannah kunyhójához sietek. Mikor megpillantom a két Reynt a kapuban, földbe gyökereznek a lábaim.
-Reyn? Hogyan? Azt hittem, Lehevánban élsz!
-Igen, ott is éltem, míg azt nem mondták a felsőbb hatalmak, hogy induljak el a falutokba.
-Ez... Ez mikor volt?
-Körülbelül két évvel ezelőtt. Siettem, hogy segítsek az áttelepülésben. -ekkor kerekedik ki a szemem igazán.
-Honnan tudtad...
-Rose. Én nagyon sokmindent tudok. Jövendőmondó pedig annyi van Lehevánban, mint a tenger.
-Ezt ti tudtátok?! -fakadok ki görcsös ideggel.
-Természetesen, különben most nem lennék itt. De te is tudod, tanulhattad, hogy nem szólhattunk. A sorsot nem változtathatjuk meg, mert lehet, sokkal rosszabbat érünk el azzal, hogy beleavatkozunk. -épp az ideggörcsöm előtt nyitja ki belülről az ajtót egy gyógyító tünde, és invitál be.
-Rose. -szól halkan Suzannah. Odasietve hozzá kezét emelem, apró, tiszteletteli csókot lehelek rá.
-Tedd félre az igazságérzeted, Rose. Tudom, mit érzel, de a gyűlölettel... -köhint, majd az éjjeliszekrényeln lévő pohár vízre mutat. Azonnal felemelem, Suzannah nagyon gyengén, csak jelzés szerűen belém "kapaszkodik", átölel, jelezvén, emeljem fel, hogy normálisan inni, nyelni tudjon. Megemelem, s óvatosan kiszáradt ajkaihoz illesztem a poharat, s dönteni kezdem, hogy inni tudjon. Pár korty után ajkait összezárja, én pedig lefektetem, a poharat az éjjeliszekrényre helyezem. -Tehát... a gyűlölettel... Nem érsz el semmit. A pusztítás után, amit életedben véghez vittél... Mert tudom ám, mit tettél... Egy idő után minden kiderül... Az energiáidat most az építkezésbe kell, hogy fektesd.
-Értem, Suzannah... -dünnyögöm. Ő alig észrevehetően mosolyog, majd lehunyja szemeit.
-Csatlakozni fog hozzánk... A megcsappant létszámú tündérfalu. Aztán az erdei elfek. Ügyelj a közöttük lévő... ellentétekre. Mindkettő büszke népség. Mindkét csapat vezetőjével legyél tisztelettudó! Tűrd, ha lekezelnek. Mi csak egy kis kevert csapat vagyunk. Ők pedig tisztavérűnek gondolják magukat. Lázongással itt nem fogsz találkozni. Arrogánsak, de egyben fegyelmezettek is, nincsenek kihágásaik. -itt beszédjében megpihen,l megnyalja a száját. 1-2 perc csend után újra összegyűjti az erejét.
-A manókkal viszont sok problémátok lesz... Ők a szép szóból nem értenek. Vágj oda nekik, ha kell. A vezetőjüket kezeld úgy, mint az összes többit. Az intelligenciája se különbözteti meg az alattvalóitól... Hidd el nekem... Viszont. Erre jól figyelj! Ha dorgálsz, azt majd egy anya szeretetével tedd! Ők ugyanis olyanok, mint a vásott kölykök. Rosszak, de ha érzik a dorgálás mögötti jóindulatot, kezessé válnak. Az utat ismered, a hegyeket és völgyeket, melyeken keresztül kell haladnotok. Jön majd még egy vegyes csapat, bár abban főleg törpék és állat-alakváltók lesznek. Szeretetreméltóak. Nincs velük semmi baj. -újabb pihenőt vesz, ekkor kihasználom az alkalmat.
-Suzannah, nem vagyok biztos abban, hogy méltó lennék a feladatra. A segédkezést elvállalom, de Gabrielt tartom alkalmasnak, ugyanis ő elég erős jellem. Ő biztos sokkal jobb lenne, mint én. -Óh, persze, hisz egy király bőrébe is könnyen bújik... Meg egy vezetőjébe is... De én nem a vezetés mímelését akarom! Én az igazi, felelősségteljes vezetést várom el, amit csak te tudsz végigvinni, Rose! -szólt az eddigieknél kicsit erélyesebben, de a Rose-ba belerekedt... Fulladozó köhögésbe kezd, mire felemelem újra, óvatosan. Még adok neki egy kis vizet, majd ismét leteszem, betakargatom.
-És... Veled mi lesz, Suzannah? -mire kérdésem végére érek, Ilden hangját hallom. Egyszerre tűnik kétségbeesettnek, és határozottnak. Ez roppant meglepő.
-Köpök rá! -halljuk ketten -eressz be!
-Aggódik érted... -Suttogja Suzannah, majd elereszt egy halovány mosolyt. Megfordulok.
-Ilden? -kiáltok ki, ő pedig válaszol:
-Igen!
-Engedd be, Reyn! -kiáltok őrünknek, mire az sóhajtva beengedi a tündéri szépséget.
-Elnézést a zavarásért, de aggódtam Rose-ért... -intézi szavait fajtársamhoz, s aztán illendő gesztust hajt végre, fejét meghajtva.
-Nem baj... Maradj... -szól hozzá suzannah -Vannak ruháid?
Ilden meglepetésére Suzannah mosollyal felel.
-Lényegében ez az egy -hadarja, miközben végignéz fekete ruháján.
-Akkor... Rád hagyom őket. Válogass nyugodtan. -ajánlkozik Suzannah. Ezután Ilden leül valahol mögöttünk, én pedig suzannah felé fordulok.
-Amiket mondtam... Tartsd meg... Tartasd be...
-Igen, természetesen. -vágom rá, észlelve, Suzannah mennyire elfáradt.
-Égessétek el... Ne legyen... itt a testem... és lelkem. Az szabadon... akar menni... veletek. -bólintok, de vezetőm hangját mintha víz alól hallanám, mereven nézek magam elé.
-Menjetek... Majd holnap... ggere Rose. Fáradt vagyok...
Bólintok, majd meghajolva, szótlanul távozunk a szobából, majd az épületből. Ilden kint átkarol, úgy sétálunk el a kis kunyhómig... Ilden nekiáll teát főzni, a mozdulataiban látom, hogy mennyire megviseli őt is a jelenlegi helyzet.
-Akarsz róla beszélni? -szinte suttog, ahogy kiejti a szavakat. A teáscsészémet elém helyezi az asztalra. Csak megrázom a fejem.
-Azt akarja, hogy én vezessem ki a falut az országból. Mikor felkeltem, elmentem hozzá, hogy lebeszéljem róla, de nem hajlott affelé, hogy csak tanácsadó legyek az úton. -Nem is akarom beleélni magam a szerepbe... egyszerűen lehetetlennek tűnik, nem is hiszem el,h ogy rám hárul ez a feladat, hisz olyan csapongónak érzem magam, Suzannah túl sokat gondol rólam... Csak miatta fogom végigszenvedni...
-Nagyon kapaszkodik az életbe... -töri meg a csendet Ilden.
-Igen... Nem akarja csak úgy rámsózni a dolgot. Próbál segíteni, amíg tud. Tanácsokat ad, felhívja a figyelmem a falvak közti ellentétekre, amikkel út közben találkozunk majd. -Ilden kortyol egyet a teájából, de mintha már a nyelés is nehezére esne. Sápadt. Igen, meglehetősen sápadt. Ennyire aggódna emiatt? Akkor... Valóban itt a helye. Semmi kétség. Hirtelen újra emeli a csészét, egy-két korttyal kiissza az egész teát, majd elégedetten leteszi. Ez az állapot néhány pillanatig tart, végig figyelem, ahogy még jobban elsápad, majd hirtelen kezét a szája elé kapva siet a mellékhelyiségre.
Öklendező hangok, egy-két fájdalmas nyögés kíséretében kiadja magából azt a kevés teát, amit megivott... Nem lesz ez így jó. Pihennie kell, nem szabad ennyire a lelkére vennie a dolgokat. Az is lehet, megbetegedett, bár nem ütötte fel a fejét semmilyen kór a faluban a közelmúltban.
Felállok, megnézem, hogy van. Ízületeim elmacskásodtak, mintha aggastyán lennék, úgy haladok a mosdó felé. Nem akarom, hogy bármi baja essen. Mikor a mosdóba lépek, kicsit lesoványodott alakját látom, amint a kézmosóba kapaszkodik. Arcán vízcseppek peregnek végig, kezei kissé a vízbe lógnak. Kétségbeesetten felém pillant.
-Minden rendben? -kérdem, ő pedig még mindig kapkodva a levegőt megszólalna, de végül mégsem teszi.
-Pihenj le. -intézem hozzá szavaim, ő pedig ellenállva a fejét rázza.
-Pakolni kell. Segítek.
-Már segítettél -mondom lágy hangon, s közben hozzá lépdelek. Végignézek rajta, s közben egy megmagyarázhatatlan, talán gondoskodó, talán egyéb ösztön mintha kezdene bennem megjelenni. Nem tagadhatom, hogy nagyon féltem őt, jobban, mint bárki mást, annak ellenére, hogy tán 2-4 nappal ezelőtt ismertem meg. Mióta itt van, felgyorsult, s lelassult egyszerre minden.
Kimondhatom, hogy ő a legfontosabb számomra, az egyetlen rokonom, legjobb barátom haldoklik, napokon belül elveszítem. Csak ő marad...
Lassan hajolok le hozzá, érzem a feszültségét, érzem minden gondolatát. Csak most. Ahogy végignéz rajtam, az felér egy újjászületéssel.
Lassan hunyja le szemhéjait, én pedig lágy csókot lehelek puha, ám remegő ajkaira. Csak a végén, egy finom puszival jelez viszonzást. Felegyenesedem mellette, egymás szemeibe nézünk egy ideig, majd Ilden újabb rosszulléte vet véget a pillanatnak. Fogait összeszorítja, bár lehet, jobban tenné, ha nem tartaná bent... Ha egyáltalán van mit bent tartani.
-Pihenj le. -ismétlem mondandómat. -Majd holnap segítesz.
-És te mikor fogsz pihenni? -kérdi élcelődve.
-Ellentétben veled, nekem nincs hányingerem és a tea is megmaradt a gyomromban. -Sóhajt egyet válaszul, majd lemondóan bólint. Kilépve a fürdőből a saját szobám felé veszem az irányt. Ki kell válogatnom a kedvenc ruháimat. A többit itt hagyom. Aztán a kedvenc könyveimet, edényeimet és egyéb eszközeimet. A bútorokról le is mondhatok.
Vajon mi lesz a madaraimmal...?
A nagy pakolászás közepette csak sokadszorra veszem észre, hogy kopognak a bejárati ajtón, pedig tárva nyitva van a szobám ajtaja. Feltápászkodva az ajtóhoz sietek, hogy kinyissam. Emma áll előttem, az öreg törpe anyóka.
-Szervusz, Rose. Gondoltam hozok neked és Ildennek egy kis levest. -egy sokatmondó pillantás után hozzáteszi -gondolom neked nincs túl sok időd és kedved főzni.
-Emma-anyó... Köszönöm. -mosolyodom el, kicsit erőltetetten, kicsit hálásan, miközben átadja a nagy tál levest, melyben kettőnk adagja van. Róla is csak az jut eszmbe:
Az út során mi lesz az öregekkel?
Miután elköszöntünk egymástól, egy kisebb adagot az én egyik tányéromba öntöm, majd a vendégszobába indulok vele. Ilden nem alszik, ahogy sejtettem. Magzatpózban, az egyik párnát a hasához szorítva fekszik. Leülök mellé.
-Kérsz enni? -teszem fel a kérdést, amire előre tudom a választ. Hallok is egy nyöszörgő "nem"-et, s bólintva elkezdem én enni az adagot. Ó csak tekintget rám, nem szólal meg, mintha elmélázna. Miután befejeztem az ebédet, Ilden felé pillantok.
-Kiviszem, utána visszajövök, rendben?
-Ühm.- feleli, én pedig kilépek a szobából. Mikor a tányért a mosogató teknő széléhez koppantom, jövök rá, hogy alig látok a fáradtságtól. Jó lesz az alsóruhámban aludnom. Elmerítem a teknőben lévő vízben az edényt, majd visszavonulok Ilden szobájába. Szó nélkül levetem felső ruházatom, a földön hagyva lépdelek tovább ágya felé.
-Szabad? -kérdem odaérve, ő pedig beljebb is húzódik az ágyon. Szükségem van a közelségére. Még ha csak alszunk, akkor is. Mellé helyezkedem, óvatosan simulok hozzá.
-Azért ne rám add ki a gyomorsavad -mosolyodom el, miközben suttogok hozzá, bár nem hiszem, lenne-e kedvünk most a humorbon-bonjaimon nagyokat kacarászni.
-Azt hiszem, rendben leszek -feleli bíztatóan, majd apró, kellemes csókot lehel homlokomra. Igazán figyelmes... Csak erre volt szükségem.
**********
Mire felébredek, Ilden -szokásához hűen -nincs a szobában. Ébredtünk-e valaha együtt?
Hallom, ahogy pakol. Egy angyal, semmi kétség. Elgémberedett tagjaimat megnyújtoztatom. Kinézve az ablakon tapasztalom, hogy megy le a nap. A szoba másik oldalára tekintve látom, hogy a fény narancsszínűre festi a falat. Kár, hogy el kell búcsúznom mindentől, amit eddig itt felépítettem. Most érzem igazán át azt, Ilden mit érezhetett eddig. Csak bolyongunk, mindent hátrahagyva. Nincs otthonunk, nincs ki várjon. Én is kalandoztam anno, de tudtam mindig, van hova hazatérnem. Természetesen most is van úticél, de idegen arcok fognak minket fogadni. Csak én leszek az, aki nagyjából kiismeri magát Leheván vidékein. Nem mindegy az sem, milyen vidéket kapunk a letelepedésre. Terméketlent? Mocsarasat? Újra ki kell alakítanunk kereskedelmünket, kapcsolatainkat.
Talán könnyebb lesz. Nem kell majd titkolóznunk. Talán jobb lesz. Ki tudja...
Félek.
Hirtelen hasít belém a gondolat, mi lesz, ha találunk egy olyan kolóniát, mely Ilden fajából való? Milyen boldog is lesz... Akkor odamegy? Elhagy? Mi lesz akkor?
Fájó, reszkető görcs hasít gyomromba, odakapva hálóruhámba markolok. Mélyet sóhajtva próbálom lenyugtatni testem, s lelkem. Szemeimet összeszorítom, majd felülök, s újabb nyújtózás után felkelve lassan sétálni kezdek a konyha felé, majd a szobám ajtófélfájára támaszkodva figyelem a rest Ildent. Észrevéve engem egy pillanatra leáll a munkával.
-Jól aludtál?
-Igen... És te?
-Keveset aludtam csak.
-Ettél azóta?
-Nem. -válaszára sarkon fordulok, melegíteni kezdem a maradék élelmet. Kellő idő után leemelem a ropogó tűzről, és egy kanalat a kezembe véve viszem neki.
-Köszönöm. -ejti ki lágyan, miközben átveszi a levest, s lehuppan az ágy szélén. Egy ideig csak nézegeti, majd ráveszi magát az elfogyasztására. Néhány falatnyi küzdelem után viszont feladja.
-Sajnálom, hogy a falu miatt stresszeled magad. -ülök le mellé, tekintetemet arcán legeltetve.
-Csak érted aggódom -pillant rám sokatmondóan, majd az éjjeliszekrényre teszi a levest. Visszafordulva a vállamra dől kissé.
-Fáradt vagy?
-Igen, de nem hiszem, hogy tudnék aludni.
-Azért próbáld meg. Felváltalak a pakolásban. Mit szólsz? -halványan elmosolyodik, majd vállamra ad egy finom puszit. Csak egy mély lélegzetet veszek, ő pedig felegyenesedik mellettem, végignézve rajtam kissé mintha megilletődne.
-Fázol? -kérdi.
-Nem. Egyáltalán. -nézek rá kissé döbbenten.
-Csak mert... Libabőrös vagy.
-Előfordul... -felelem dünnyögve. Nem tagadom, zavarba hozott a megállapítása. Kicsit közelebb ül és végigsimít valóban nagyon libabőrös karomon. Elkapom a kezét és ajkaimhoz érintem, hogy megcsókolhassam. Miután ezt megtettem, ő végigsimít arcomon lassan. Csak szemeit, résnyire nyílt ajkait tudom figyelni. Egymást követik mozdulataink, mindkettőnknek van egy frappáns válasza a másik kedves gesztusára. Egy egyszerűnek tűnő dologtól... Attól, hogy összetalálkozik a tekintetünk, olyan érzéseket vált ki belőlem, melyekre nem találok szavakat. Mohón túrok szőke hajába, hogy annak nemesi finomságát, simítom lágy arcát, hogy annak forróságát érezhessem. Mintha... szaggatottan venné a levegőt. Kicsit közelebb hajol, végigsimítva mellkasomon, egészen a nyakamig. Mozdulatába beleremegek.Közel hajolok hozzá, nagyon közel. Vadul jár a mellkasunk. Úgy tekint rám, mintha valamit nem értene, és tőlem várna választ. Kiszáradt a torkom. Nem tudok mit mondani. Megcsókolom arcát, majd fölállok az ágyról, megindulok a konyha felé. Kissé szédülök...
-Ilden. -fordulok felé.
-Igen, Rose?
-Egyél még. Kelleni fog az energia. -visszafordulva kisitetek a konyhába, onnan pedig az erkélyre. Miután megkapaszkodtam, lassan elindulok a függőhíd felé.
-Suzannahhoz mész? -hallom Ilden hangját magam mögül.
-Igen. -ahogy válaszomat kiejtettem, megállok.
-Nem hiszem, hogy most fogadóképes. Azt mondta, menj vissza holnap. Hálóingben vagy...
-Rossz előérzetem van. -fordulok vissza felé, majd felfogom az utolsó információt is... Teljesen elfelejtettem.
-Ez természetes. Mindenkinek az van. Nem lesz semmi baj. -mondja egyenesen a szemembe nézve. Olyan bíztatóan, olyan szilárdan, hogy el is hiszem neki. -Gyere vissza, Rose. Főzök teát.
-Jó... Köszönöm. -lassan baktatni kezdek a kunyhó felé. Ő megvárja, míg bemegyek és leroskadok az egyik székre. Végignézem, ahogy készíti a teát, majd megtámaszkodik az asztalon lévő mosogatóteknőn. Ugrálnak az izmai, a kezein és a lábain is. Pihennünk kell. Le kell nyugodnunk.
-Ott van egy csokor felakasztva a piros lábas mellett, majdnem előtted. -mondom, ő pedig felnéz. -Az citromfű. Abból főzz egy jó erős teát.
-Rendben. -leszakít néhány szálat, leszedi a leveleket, majd a forrás után beleszórja azokat a még lobogó vízbe. Altató és feszültségoldó teát készít most éppen. Bemegyek a szobámba egy kicsit pakolni, és a már teli kosarakat szalaggal összekötni. Behozza a teát, én pedig nem erőlködöm tovább a pakolással. A leves természetesen érintetlen maradt. Kortyonként megisszuk a forrázatot, ahogy elnézem, ezt Ilden gyomra is bírja. Nagyszerű.
-Jobban vagy? -teszem le a teáscsészémet.
-Igen. Sokkal. -jegyzi meg, majd az utolsó kortyokat is kiissza a saját csészéjéből. Befekszem az ágyba, ő pedig csak ül, kezeit tördelve. Rám pillant szemérmesen.
-Nagyon örülnék, ha velem aludnál. -nézek rá kérően, ő pedig bólint, ennek ellenére feláll, kimegy a szobából. Nem sokára hallom meg, hogy a fenti hordóból ömlik a víz. Ó... tehát tisztálkodik. Megfordulok, kihúzom éjjeliszekrényem fiókját, hogy abból kivegyek egy kis mentalevelet, hogy azt megrághassam.
Néhány perc múlva jön vissza a hálóruhámban, s óvatosan befekszik mellém. Átölelem, de nem sokára hallom csendes szuszogását.
-
Napkelte után ébredek kicsivel. Gyorsan lezuhanyzom, majd ruhát öltök magamra. Nem sok kell, már Suzannah házánál termek, Reyn készségesen előreenged. Feltűnő jókedve volt.
Belépve a vezető mosolygós ábrázatával találkozom. Meghajolok, kissé túl lelkesen is, nem tudom leplezni örömömet. Láthatóan jobban van.
-Ülj csak le ide... -sóhajtja. Meg is teszem, amit mond, kíváncsian fürkészem arcát, szemeit. -Itt van a fiókban egy tekercs... Vedd ki. A fiókban valóban ott van egy elsárgult tekercs, amit ki is veszek. -Nyisd ki -adja a további utasítást, én pedig teszem, amit mond. Kontinensünk térképe van rajta, és egy útvonal.-Ez a legbiztonságosabb Lehevánhoz vezető út. -mondja -megpróbáltunk olyat létrehozni, hogy... minél kevesebb emberi falut érintsen. Amilyet pedig érint, nagy hányadban liberális emberekből áll. Nem lesz problémátok az úton. Biztos vagyok benne.
-Inkább nem lesz problémánk! Magadat ne hagyd ki a sorból -jegyzem meg mosolyogva.
-Azért ne igyál előre a medve bőrére, Rose. -vigyorodik el Suzannah is. -Remélem tudod, milyen rendezettségben kell haladnotok az út során?
-Természetesen. Gyerekek, gyenge nők belül. Férfiak, harcosok, jószággok kívül.
-Pontosan. Na és a törzsek?
-A tündérek és az erdei elfek büszkék, de felelősségteljesek. A manókkal probléma lesz, de szeretettel kell őket dorgálni. Lesz még egy vegyes csapat, semmi probléma nem lesz velük.
-Nagyon jó. Jólvan. Csak ennyit akartam ma.
-Tényleg? Ennyi?
-Igen.
-Hogy érzed magad?
-Jól. Jobban.
-Nagyon helyes.
-Legyen szép napod, Rose. Elálmosodtam.
-Neked is, Suzannah!
Kilépve remény az, ami átjárja a lelkem. Nagyon boldog lennék, mérhetetlenül boldog, ha Suzannah életben maradna. Ahogy pedig most elnézem, erre meg is van az esély.
Belépek a kunyhóba, Ilden már az asztalnál ül.
-Jó reggelt. Ilyen rövid volt? -lepődik meg, de meg is nyugszik, látva a kicsattanó jókedvem.
-Igen. Ilyen rövid. Csak a térképet beszéltük meg, azért mégse az emlékezetem alapján vezessem a falut. Jobban van...
-Igen? -Mintha egy hatalmas kő esne le a szívéről. -Valóban?
-Vigyorgott, egy kicsit nevetett is. Fel fog épülni. Csak rengeteg idő kell hozzá.
-Értem. -derül jókedvre ő is.
-Együnk valamit. Farkaséhes vagyok. -jegyzem meg, majd végre előveszek néhány tojást és megsütöm őket.
Ilden is maradéktalanul elfogyasztja a reggelit, ami megnyugtató.
-Mi a mai feladat? -pillant rám, miután elmosogattam.
-Szedjünk gyógynövényeket, mert kelleni fog az úton. -gondolkozom el. Biztos lesz rosszullét a hosszú út alatt. Nálam pedig kell lennie gyógyírnek, akkor is, ha olyan környéken járunk, ahol nem terem.
Ilden készséggel jön velem.
Minden rendben lesz!
Suzannah életben marad...
De ahogy Ildenre pillantok, elfog a félelem. Nem akarom, hogy útjaink különváljanak. Ezzel kapcsolatban rossz érzéseim vannak. Nem akarok túl ragaszkodó lenni. Nem akarok ráerőltetni semmit.
-Rose?
-Igen? Bocsánat. -kapom tekintetem alakjára.
-Tényleg nincs baj?
-Nincs -mosolyodom el.
|
| Calael | 2012. 08. 11. 01:45:27 | #22825 |
Karakter: Ilden Denardi
Megjegyzés: [Miriának]
Tíz óra körül ébredek, legalábbis a nap sugarai erre engednek következtetni. Alig bírok kiszabadulni a takaró és a pokróc kombinációjából, annyit forgolódtam éjszaka. Végül csak kimászom, bár öt percembe biztosan beletelik, mivel a testem még mindig nem az igazi a tegnapi segítségnyújtás után.
Egy darabig még ülve maradok a földön, és Roset nézegetem. Nem változott vissza emberi formába... Vajon hogy működik az ereje? Bár tapintatlanság lenne csak ezért felkelteni, de lehet, nem is menne, ugyanis ha erre a zenebonára nem kelt fel, amit most én műveltem, másra sem fog.
Mennyire kimerült...
Négykézláb mászok ki a szobából, az ajtót csak behajtva magam mögött, nehogy felkeljen. Ugyanis lehet, mégis reagálna rá, és a végén még leharapja a fejem, amiért megzavartam álmában. Idióta elképzelés, de miért ne történhetne meg?
A gondolatra elmosolyodom, majd próbálok úgy viselkedni, mintha világ életemben itt laktam volna, nem sok sikerrel. A teához szükséges tárgyakat, füveket és édesítő szereket nagyjából ötödik próbálkozásra találom meg, és a legszebb, hogy a mézes cserepekre pillantva nem ismerem fel, hogy amit keresek, azokban van bennük, pedig tegnap - vagy tegnapelőtt?! - már láttam őket.
Azonban nem fogok egyből neki a főzéséhez, inkább a fürdőszobát hódítom meg, mikor felfigyelek arra, hogy tele vagyok rám száradt vérrel. Hamar végzek, és visszatérek az erdeti tervhez.
A teának való vizet inkább egy lábasban főzöm fel, nehogy hangos legyen. Hiába érzem, hogy akár ordibálhatnék vagy akár fals hangon is énekelhetnék a házban, úgysem kelne fel rá - azonban semmi kedvem dalolni vagy zajongani. Szép csendesen beúsznak a felszálló gőzbe a tegnapi események, ahogyan elesnek az emberek, tündérek kerülnek földre, a sok szörnyű sérülés, a furcsa fények a fegyverek élén, a vér fémes szaga, a páracseppjei a levegőben, ahogy átszínezik az örökké színtelent vörösesre...
A szárnyaimmal ölelem körbe magam, ahogy elkészítek két csészényi italt. Fényes állapotomat tükrözi, hogy nagyjából két óra kellett ahhoz, hogy mindezt megvalósítsam személyi sérülés nélkül... Teli csészével a kezemben nyitok be csendesen Rosehoz, felkelt-e már, de ugyanolyan pozícióban fekszik, ahogy nemrégiben itt hagytam. Figyelem, hogyan emelkedik majd süllyed az oldala, majd kihátrálok a szobájából. Ha valami komolyabb baja lenne, máshogy szedné a levegőt, és nem ilyen nyugodtan feküdne.
Visszasétálok a konyhába, majd furcsa hangokat hallok a szobából. Lerakom a csészét, és visszasietek. A legfurcsább jelenet tárul a szemem elé: Rose félig az ágyban, félig pedig már a padlón van, és próbálkozik elhagyni azt az egy helyet, ahol most a legtöbb keresnivalója van.
- Rose! Egy pillanatra jön ki az ember, s te akkor másznál… Mit hozzak? Mire van szükséged?
- Víííj! – hangzik a felelet, mire döbbenten nézek rá, majd nagy bölcsen bólintok és kisietek a konyhába, újfent.
A teára nézek, amit csináltam neki, majd összekapcsolom a csőr-jelenséggel, végül arra a döntésre jutok, hogy nem fog csészéből inni. Keresek egy nagyobb méretű tálat, meg kenyeret, mivel fogalmam sincs, mit szokott enni így, de ezt talán el tudja majd fogyasztani.
Visszatérek, és odaadom neki a vizet, amit pillanatok alatt eltűntet, az ételhez azonban hozzá sem piszkál. Talán még rosszallóan is tekintenék rá, mint a rossz gyerekekre, akik valamit nem csinálnak meg... Azonban most csak sajnálni tudom, hogy enni sem bír. Mellé ülök, majd mikor elalszik, szépen visszapakolom az ágyba, hogy kényelmesebben tudjon pihenni.
A lakás előtti erkélyre sétálok, hogy megigyam az egyetlen olyan dolgot, ami valószínűleg képes arra, hogy megmaradjon bennem, és ne öklendezzem vissza. A falu csendes, néhány emberi alakú lényt látok csak, házról házra járva - valószínűleg gyógyítók. Azonban ahogy múlik az idő, a felkeresett lakásokból egy-egy ember jön ki, és mennek ugyanabba az irányba. Kérdőn tekintek a jelenetre, egyet-egyet kortyolva a sárgás nedűből, mikor ismerős alak siet felém.
- Gabriel – szólítom meg, és meghajtom felé a fejem. Ingerülten int, majd mikor a függőhídról felér hozzám, gyors beszédbe kezd.
- A falu gyűlést tart, Rose el tud jönni?
- Egész este aludt, és most is alszik.
- Fel tudnád kelteni?
- Nem szívesen tenném... Nagyon zajoltam, arra sem kelt fel. Szerintem ha ébren lenne, akkor se mennétek semmire vele.
Kérdőn tekint rám, hogy mégis miből vontam le ezeket a következtetéseket, mire én tekintek ingerülten rá.
- Nem sok tudomásom van róla, ki és mi pontosan, de megszoktam, hogy emberként van jelen közöttünk, és jelen pillanatban nem az.
Az utolsó két szót csak annyira nyomatékosítom meg, hogy az alakvátó két lépést tesz hátra, és majdnem lelép a stabil előtérről, én pedig kiújult képességemre leszek figyelmes: nagyon szépen tudok hazudni embereknek, ha valaki másnak éppen erre van szüksége – és Rosenak most pont ide tartozik.
- Értettem-értettem – feleli mentegetőzve, és morogva egy lépést tesz előre, mielőtt kibillenne az egyensúlyából, és a függőhídon lenne egy érdekes utazást. – Ez esetben te fogod képviselni őt, legalábbis te leszel a füle. Beleszólási jogot sajnos nem tudok biztosítani neked.
- Ezt pedig én értem meg – felelem kedvesen elmosolyodva, majd megigazítom a ruhám, az utolsó kortyot is lenyelem a teámból. – Megkínálnálak, de azt hiszem, indulnunk is kell...
- Jól gondolod.
Gyorsan lepakolom a csészét, majd követem a gyűlés helyszíne felé.
Nem sok mindent értek az értekezletből, és abból, ki milyen elvek alapján szólal fel, de az világos, hogy a maradás nem megfelelő alternatíva. Suzannaht hiányolom az egész cécóból, és nyugtalanít is, hogy a vezető személye hiányzik éppen innen. Jakehez fordulok, de a kérdésemre csak rázza a fejét.
- Nincs jó állapotban. A halálán van... – szinte csak tátogja, hogy ne zavarja meg a bent lévőket a gondolataimban, nekem pedig fagyos rémület költözik a gyomromba. Ő meg Rose, csak ketten vannak, nem? Ha így van, és meghal...
Csillapodnak a kedélyek, majd Suzannah képviselője, egy szikár, fehér köpenyes tünde feláll a helyéről, és kivonul a teremből.
- Mit csinál?
- Elmondja Suzannahnak a fejleményeket, ő pedig fel fogja venni a kapcsolatot Lehevánnal.
Úgy pislogok rá, mintha mindent teljesen érthetően mondott volna el számomra, mire kapcsol.
- Egy mágikus ország, szó szerint. Egy víztükörrel lehet kapcsolatba lépni velük, de csak a vezetők tehetik meg, szükség esetén.
- Tudtam én, hogy le tudod fordítani számomra is érthető nyelvezetre – jegyzem meg, mire egy egyszerű mosollyal válaszol.
Jó egy óra telik el, s lassan már csak a kinti szürkületi fények jutnak be a terembe. Visszatér a férfi, majd középre sétál, és mindenkinek a szemébe néz egyesével.
- A környező falvakkal felvettük a kapcsolatot. A legközelebbi szomszédunk vette fel végül Lehevánnal a kapcsolatot. Elmegyünk, és befogadnak minket a környező településekkel.
A terem egy része megkönnyebbülten sóhajt fel, míg a másik döbbent csendbe burkolózik. Ez akkora vállalkozás, amilyet még az emberek is húszszor meggondolnak, nem hogy egy délután leforgása alatt menjenek bele...
A teremből kivonulva várom, hogy elhúzzon a tömeg, míg végül Jake és Edward csatlakozik hozzám.
- Beszélnünk kell Rose-zal.
Sejtettem, hogy ez lesz, ezért nem is léptem le, és kezdtem el rohanni hazafele, hogy a testemmel védjem a felzaklatástól. Lassan bólintok, majd kettejüket vezetve indulok el a ház felé - mintha olyan jártas lennék a saját falujukban. De legalább már nem pánikolok a magasságtól, és attól, hogy le kell menni egy létrán, mivel könnyed áthidaló megoldásom van rá ezentúl.
- Lehetőleg ne támadjá... – kezdek bele, de Edward már csapódik is be Rose szobájába.
- Rose… Drága Rose!
Mögötte Jake lép be, majd én is követem őket. Felkapcsolom a lámpát, tudva, hogy ezek után nem tudok csendben megfojtani senkit, aki ártani akar a betegemnek. Edward máris befoglalja az ágyat Rose lábánál, Jake pedig ugyancsak mellé ül. A reggel óta a szobában heverő takaró és plédhalmazom összekaparom, és arra ülök le, nagyjából egy magasságba kerülve az ágy színével.
- Hogy vagy, Öreglány? – kérdezi Jake mosolyogva, mire kap egy kedves csípést a vállába. Én nem szeretnék ilyen jutalmat, az fá-áj...
- Amíg aludtál, Rose, összeült a városi tanács… – kezdi a hátrébb ülő, hogy a másik férfi fejezhesse be helyette.
- És arra a döntésre jutottak, hogy kivándorlunk ebből az országból…
- Pontosabban Lehevánba megyünk. Tudod… Ott szinte csak olyan lények élnek, mint mi. A szomszédos falu megkérte az ország összes falujának betelepülési engedélyét. És megadták!
- Mindenki kitelepül innen. Ez a hely élhetetlen - veszi vissza a szót Jake.
Látom Roseon, hogy a hírek kezdik felizgatni, sajnos pontosan ezt vártam tőle. Pedig olyan fáradt, és tegnap annyit küzdött... Belegondolva, tegnap ők is harcoltak, de akkor mégis mi a szent fazékért gondolkodok én most így?
Mocorogni kezd vendéglátóm, és finoman kirángatja a többiek alól a takarót. Mikor nagyjából betakarta magát, furcsa átalakulásba kezd, míg végül meg nem jelenik a jól ismert Rose – hasonmása, mivel nem úgy néz ki még mindig, ahogy mikor megismerkedtünk. De furcsa...
- Komolyan mennünk kell? Mi van Suzannah-val? Tudtátok, hogy gyalog oda három év eljutni?! És ha az emberek utunkat állják?
- Nocsak! Annyira beszélni akart, hogy visszaváltozott! – szakad ki a nevetés Jakeből, én meg nem tudom, csatlakozzak-e hozzá, vagy inkább kezdjek el sírni. - Könnyű lesz. Mindenki a lehető legerősebb alakjában fog utazni, és aki ideiglenes lényeket képes létrehozni, például te, rengeteg sárkányt gyártasz, amin utazhatnak azok, akik sem átváltozásra, sem gyors haladásra nem képesek. Csak a jószágokkal menők lesznek, akik „gyalog” mennek, de azok is unikornisokkal. Azok pedig gyorsabbak, mint a lovak. De ne aggódj. Összegyűlve több ezren leszünk, így nem hiszem, hogy meg mernek majd minket támadni.
- Neked legyen igazad… – válaszolja. – De valamire még nem válaszoltatok. Suzannah hogy van?
- Hát, tulajdonképpen azért jöttünk, hogy ezt elmondjuk neked.
Ha ezt most mondják el nekik, a végén még szívinfarktusban fog meghalni! Ráadásul sunyin hallgattak erről a tervről, és csak így hozzák fel neki? Csak így?
- MIT? – szinte elkezd tombolni ültő helyében, arca kipirosodik, Jake viszont többé-kevésbé jól reagálja le a helyzetet, mikor nyugtatóan ér hozzá Rose vállához.
- Halálos sebet kapott harc közben… – feleli csendesen, mire a harcosom teljesen összeomlik bármiféle külső szemlélőnek könnyen észrevehető formában. – Még nem halt meg, de nagyon kevés esélye van, hogy túlélje.
Jake és Ed egyszerre emelkedik meg az ágyról, így Rose könnyedén ki tudja szabadítani a takaróját. Bebábozódik, majd ruhát kap elő a szekrényből, és rövid távon belül eltűnik a szobából, majd nem sokkal később a házból is.
- El fogsz bírni vele?
- Azt hiszem... – felelem bizonytalanul.
- Akkor megvárjuk veled, míg hazaér.
Egyre több perc telik el azóta, hogy kivonult a házból. Az erkély korlátját szorítom vértelen ujjakkal, ingerültből feszültté, feszültből idegessé változva. Nagy sokára meglátom vörös üstökét, és a számomra újdonságnak számító tollakat, és a tartásából egyből leszűröm, hogy nincs minden rendben vele. Elindulok felé, s bár még a közelében sem járok, mikor útjára indítom a kérdésemet:
- Rose! Jól vagy? – bár nem igazán hiszem, hogy igenlő választ fogok kapni...
- Szédülök egy kicsit – feleli bizonytalanul, majd ahogy odaérek, egyből belém kapaszkodik. Legalább erre van ereje... Mert másra, ahogy érzékelem, nem nagyon van.
- Egész testedben remegsz… Gyere, feküdj vissza pihenni. Még gyenge a szervezeted.
Próbálok nem aggodalmaskodó hangszínt megütni, de rohadtul pánikolok legbelül, hogy mi tette ennyire tönkre az idegrendszerét. Jó, persze, Suzannah miatt, amit teljesen megérteni úgyse tudnék, de attól még van elképzelésem arról, milyen lehet.
Lassú léptekkel indulunk neki az útnak, és a függőhídhálózatnak. A fiúk kijöttek azóta, hogy elspuriztam az erkélyről, és úgy várják, hogy megérkezzünk.
- Mennünk kell. Légy jó, Rose, és ne aggódj. Minden jóra fog fordulni.
- Így legyen… – válaszolja továbbra is belém kapaszkodva. Lelépnek, mi pedig újra kettesben maradunk.
- Ugye tudod, hogy tegnap nagyon jó voltál? – kérdi a szemeimbe pillantva
- Te is – jelentem ki mosolyogva, majd beinvitálom a saját házába, onnan pedig húznám a szobája felé, de legyökerezik a lába.
- Kérlek. Fürdeni szeretnék.
- Ó… Persze. Csak nyugodtan.
Útirány változás beüzemelve, szépen el is érjük a fürdőszobát. A földön megpillantom a levetett takaróját, ami totálisan kiment a fejemből, hogy esetleg vissza kellett volna vinnem a szobájába, amikor eltűnt itthonról.
- Megyek, megvetem az ágyadat... – szólalok meg, felkaparva a takaróját a földről, majd mikor rápillantok, csak annyit veszek észre, hogy a kád szélére roskad.
- Ez nem fog menni… – Alig értem a szavait, de végül összehajtom az ágyneműjét, egy asztalra teszem, utána pedig elé sétálok, és várakozóan, talán kissé idegesen pillantok rá. A szívem kezd elszabadulni, meglepődve konstatálom, hogy eddig vajon miért nem történt meg ez velem is...
- Segítsek? - egy szusszra kérdezem, leküzdve az apró kis csillagok harcát a szemem előtt. Soha életemben nem voltam meztelen ember, férfi vagy nő jelenlétében, ráadásul illetlenség, most meg...
Bólint a kérdésemre, majd óvatosan leemelem róla a ruháját, amikor a segítségemre van azzal, hogy felemeli a kezeit. A művelet több ideig tart, mint szeretném, de megnyugvásomra van fehérnemű rajta. Egy pillanatra a nyakamhoz ér, mire bennem mintha elvágtak volna mindent, és ezt biztos ő is észrevette...
- Innentől azt hiszem, menni fog…
- Rendben.
Erre már fordulok is, hogy kisietve valamit kezdjek a zavarommal, de a keze megállít. Visszaperdülök, meglobogtatva hajam, és kérdőn tekintek rá.
- Igen?
- Csak annyit szerettem volna mondani, hogy köszönöm – feleli, miközben valami furcsát pillantok meg a tekintetében.
- Igazán nincs mit, Rose. – Majd mikor finoman elenged, felkapom a takaróját, és elhagyom a helyiséget. Kulturáltan becsukom az ajtót is, majd bemenekülök a szobájába.
Először is szépen megigazítom a lepedőt, lehúzom a huzatot, majd a takarót kirakom az ablakba szellőzni. Ameddig átjárja a szobát a levegő, a plédem és a takaróm megigazítom a földön, majd egy pillanatra elmerengek azon, miért nem megyek a saját szobámba...
Nem értem saját magam, nem jó ez így...
Keresgélek a szekrényekben, célirányosan, majd új huzatot varázsolok elő, majd rá a takaróra. Bezárom az ablakot, ne hűljön ki teljesen a szoba, majd az ágy szélére ülök, és várok az isteni csodára: a megvilágosodásra.
A hosszúra nyúló percek egyikén végül Rose is feltűnik a szobában, karcsú szabású hálóruhában. Felpillantok rá, de nem igazán látok, azt hiszem, elfáradtam.
- Mondd, mire gondolsz... – szólal meg, ahogy az ágyra nehezedik
- Épp kezdtem megszokni, hogy nem vándorolok, nem menekülök, mikor újra útnak kell indulnom…
A földet bámulom, de az nem felel semmit. Helyette Rose felel, megszerezve az államat, és a tekintetemet is magának.
- Ilden. A hatalmas különbség az lesz, hogy most nem egyedül leszel. Soha többé nem leszel egyedül – suttogja kissé rekedtes hangon, én meg nem tudom, most mire gondol pontosan ez alatt.
Végigsimít az arcomon, majd megölel, finoman szorít magához, hogy tudjak levegőt venni. Kezeim élettelenül lógnak mellettem, engem soha senki nem ölelgetett, mit kell csinálni ilyenkor? Viszonozni? De az olyan kínos, hogy nem reagálok egyből, meg... Nem tudom. Az egom könnyedén hullik a porba, majd gyors lobbanással hasonló állapotúvá ég el, hogy el tudjon vegyülni.
- Talán látunk majd olyanokat, mint te…
- Nem is tudom. Néha úgy érzem, fölösleges reménykednem.
- Sosem fölösleges! – morran fel, mire kissé megszeppenek, ő pedig elhúzódik tőlem.
Bedől az ágyba mögöttem, én meg követem a tekintetemmel, mikor pedig megfogja a kezem, abba az irányba fordulok, ahova került a feje. Előrébb dőlök, hogy ne feszüljön egyikünk keze sem, de mikor megemelkedik a párnájáról, azonnal kiver a víz. Mi a...?
Közelebb bújik, mire átkarolom kiszabadítva a kezemet. Játszadozni kezdek a hajával, hogy valami másra tereljem a figyelmem.
- Holnap pakolunk?
- Azt hiszem, igen – válaszolom, de kétlem, hogy azonnal indulnánk is, hiszen a sérülteknek fel kell gyógyulniuk...
- Ugye velünk jössz?
- Persze, hogy veletek jövök… – felelem kedvesen, és szempilláit nézve várom meg, hogy elaludjon.
Ahogy elmerül az álomvilágban, óvatosan elhúzódok mellőle, és én is a fürdő felé veszem az irányt, hogy egy kicsit átmelegedjek a hűvös szoba után, na meg hogy át tudjak öltözni az alvásnak megfelelő ruhadarabokba.
A víz érintése teljesen megnyugtat, szárnyaim pedig összetapadnak azon nyomban. Ezt az egy érzést gyűlölöm a világon, az összes többi semleges, vagy szimplán kellemes. Azt mondta, holnap pakolunk... Nekem aztán az égvilágon semmim sincs, amit össze tudnék pakolni, csak a tőle kapott hálóing. Ez részben jó, nincs mit cipelnem, azonban belegondolva, hogy a változatos öltözködésre már mióta ki vagyok éhezve... Ráadásul fürdés után még ki is kellene mosnom a ruháim, hogy holnap reggelre megszáradjanak.
Holnap az ő holmijai között fogok turkálni, talán többet megtudok róla. De mi van, ha Suzannah holnap... Teljesen padlóra kerülne, én meg nem vagyok valami tehetséges a vígasztalásban. Nem is tudom, melyik a félelmetesebb: Rose cuccait tapizni, félve, hogy valamit elszakítok vagy eltörök, vagy úgy nyúlok hozzá, ahogy nem kellene, vagy vígasztalni, ami nem tudom, hova vezetne, vagy egyáltalán akarnám-e, hogy bárhova is vezessen.
Annyira sok a vagy, a kimeneteli lehetőségek, a legegyszerűbb az lenne, ha egy stabil jövőkép lenne, minden rendben menne, nem kellene ilyeneken töprengenem, egyszerűen csak lefeküdnék és aludnék.
Úgy kelek fel, mintha semmit sem aludtam volna az éjszaka folyamán. Nagy nehezen kimászok a takaróm alól, és felülök, hogy egy teljesen üres ággyal nézzek farkasszemet.
- Roose? - nyújtom el az o betűt, egyre fokozva a hangerőt, de a kérdésemre semmi válasz nem érkezik. Képes lett volna felkelni hamarabb, mint én, ráadásul még le is lépett itthonról? Mikor és hogyan fog így felgyógyulni, vagyis inkább hogy szerzi vissza kipihent és erőteljes önmagát? A legegyszerűbb lenne az ágyhoz kötni, bár félő, hogy pillanatok alatt kiszabadulna, ha nagyon akarna.
Csendben összeszedem magam, a ruháimat magamra öltöm, majd elhagyom vendéglátóm - barátom? - szobáját. Nincs a házban, ahogy sejtettem, és lassan belebeg a fejembe, hogy mi minden történt tegnap. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy utána menjek-e, de Suzannah biztos nem akar látni egy olyan senkit, aki én vagyok. A családja, a falu, és a segítői biztosan fontosabbak a számára... Aztán mégis meggondolom magam, és magam mögött hagyom a fából készített épületet.
Szokott fekete ruhámban hasítom a levegőt, néhány pakoló ember meglepetésére. Már láttak tegnap, repkedni azonban még nem igazán. Én se nagyon hiszem el, hogy repülök, de nem is figyelek rá. A cél, hogy mihamarabb Suzannahhoz érjek, nem pedig az, hogy teljesen átlagosnak tűnjek. Rose vajon kiküld a házból? Vagy hallgat rám, és szépen hazajön? Ha ilyen önpusztító, annak lehet, nem lesz jó vége.
Mikor megérkezem, őrökbe futok. Ketten vannak, egy-egy lándzsával a kezében. Mindkettejüknek hosszú szempillája van, és narancssárga színűek, hajuk egyforma hosszúra van vágva. Ruhájuk vörös színű, teljesen idegen a legtöbb férfitől, de hozzájuk valahogy illik. Fogalmam sincs, mire lehetnek képesek, de a jelenlétük nem tölt el bizakodással. Mikor mi voltunk itt, ketten, nem volt védelem a ház körül. Most meg...
Nem érdekelhet. Be kell mennem. Rose.
Ezek a szavak voltak a vértjeim, mikor eléjük járultam, és a lándzsák hegyét fejmagasságig leengedték. Az én fejem irányába.
- Rose Dragon bent van?
- Igen.
- Engedjetek be hozzá, én vagyok a társa! - emelem meg kissé a hangom, mire az őrök összenéznek, és teljesen egyforma mosoly jelenik meg az arcukon.
- Lány, nem veszel észre valami furcsát? - kérdi a jobb oldali férfi.
Kérdőn tekintek rá, majd a párjára. Annyira hasonlítanak, még jobban, mint az ikrek...
- Ti egyek vagytok! - fakadok ki, majd megrázom a fejem. - Te egy ember vagy, de ketté osztódva!
Döbbenetem egy pillanatra teljesen elfeledteti velem, hogy miért is vagyok itt. De teljesen összezavarható még nem vagyok, szerencsémre.
- Rosehoz akarok menni - kötöm az ebet a karóhoz, de továbbra is csak mosolyt kapok válasznak.
- Nem vagy idevalósi, különben tudnád, hogy ki vagyok.
- Köpök rá - felelem, itt tartózkodásom óta először feledkezve meg a jómodorról. - Eressz be!
- Ilden? - hallatszódik ki a házból a keresett személy hangja. Van benne valami, ami azonnal nyugtalanítani kezd, mégis könnyedséget erőltetek a hangomra.
- Igen!
- Engedd be, Reyn!
A férfi lemondóan sóhajt, majd két alakja felemeli a lándzsákat, vissza az előző pozícióba. Bemegyek köztük, egyenesen Suzannah szobájába. Arca kipirult, homlokán vizes anyag hűti a bőrét. Nehézkesen szedi a levegőt - tényleg pocsék állapotban van.
- Elnézést a zavarásért, de aggódtam Rose-ért... - szólalok meg, egyenesen a vezető szemeibe nézve, majd meghajtom a fejemet.
- Nem baj... Maradj... - szavai erőtlenek, és borzalmasan érzem magam, hogy rám pazarolja a meglévő idejét. - Vannak ruháid?
A kérdésen nézek egy nagyot, amin elmosolyodik.
- Lényegében ez az egy - felelem gyorsan.
- Akkor... Rád hagyom őket. Válogass nyugodtan.
Nem kezdek el vitatkozni vele, hogy biztosan meggyógyul, és hasonlók. Meghajtom a fejem, majd a háttérbe húzódok.
- Amiket mondtam... Tartsd meg... tartasd be...
- Igen, természetesen - szólal meg Rose először azóta, hogy beléptem a szobába. A hangja elgyötört, mintha a világ összes súlyát helyezték volna a vállára.
- Égessetek el... Ne legyen... itt a testem... és lelkem. Az szabadon... akar menni... veletek.
A levegő megfagy, Suzannah arca teljesen nyúzott, sápadt. Nem vagyok gyógyító, de még nekem is világos, hogy nem fogja sokáig húzni. Az ajkamba harapok, de a hányinger, ami rámtör, nem múlik el.
- Menjetek... Majd holnap... gyere, Rose. Fáradt vagyok...
Átkarolom, és úgy sétálunk hazáig. Meddig is az? Elzavarom a kérdést, és teát főzök. A hányinger még mindig nem múlik, rossz előérzetem van, de annyira, hogy a gyomrom is érzi.
- Akarsz róla beszélni? - kérdem csendesen, ahogy lerakom elé a csészét az asztalra. Leülök vele szemben, és a fejét rázza. Vajon az ő teste is kívül akarja látni a gyomorsavát?
Belebámul a felszálló gőzbe, én pedig monoton módon kavarom az aranyszínű nedűt. Jó öt perc telik el, mire végül megszólal.
- Azt akarja, hogy én vezessem el a falut az országból. Mikor felkeltem, elmentem hozzá, hogy lebeszéljem róla, de nem hajlott affelé, hogy csak tanácsadó legyek az úton.
Feláll a szőr a karomon, de nem tudom megmondani, miért.
- Nagyon kapaszkodik az életbe - jegyzem meg.
- Igen... Nem akarja csak úgy rámsózni a dolgot. Próbál segíteni, amíg tud. Tanácsokat ad, felhívja a figyelmem a falvak közötti ellentétekre, amikkel út közben találkozunk majd.
Nagy nehezen belekortyolok a csészémben lévő italba, de egy pillanattal később újra vissza kell nyelnem, kis mennyiségű sav kíséretében. Miért vagyok ilyen pocsékul? Hiszen lényegét tekintve nem is ismertem...
Újra iszok, egy nyelésre leküldöm az egészet, és egy másodpercre azt hiszem, diadalmaskodtam fölötte. Tévedtem. A szám elé kapom a kezem, és úgy futok a mosdóba, hogy ott hányjak. Kapkodva veszem a levegőt, és ahogy megmosom az arcom még mindig kavargó gyomorral, ellenőrzöm magam, van-e lázam. Nincs. Akkor?
Őt féltem a tehertől, és hogy elszakadok tőle a kötelezettségei miatt.
A gondolat olyan őrült, és mégis annyira igaz, hogy azt nem tudom hova tenni. A mosdótálba kapaszkodom, mikor belép az ajtón.
- Minden rendben van?
Felé pillantok, arca teljesen sápadt, és az enyém se lehet jobb színben. Még mindig rendszertelenül veszek levegőt, és a folyamatos kavargás a gyomromban... Nem akar elmúlni.
- Pihenj le - mondja színtelen hangon, én pedig óvatosan megrázom a fejem.
- Pakolni kell. Segítek.
- Már segítettél - mondja kedvesen, és pár lépéssel előttem terem.
Nem mozdulok meg, a szívem ugyanúgy ver, mint eddig, a hasam pedig hasonlóan viselkedik, mint az elmúlt percekben. Mintha belefagytam volna a világba, vagy rajtam kívül minden egy teljes pillanatra. A szempillája, a szemhéja, ahogy megremeg egy pillanatra, mintha le akarná csukni, a tollakon, ahogy fénylik a kinti fény, a bőre, amint lassan elpirul az arcán... És a szája, amint résnyire nyílik, de nem tovább.
Újabb másodperc telik el, és még egy, de mintha az örökkévalóság lenne. Ez a kép úgy ég bele az elmémbe, hogy mikor lehunyom a szemeim, akkor is látom. Lágyan csókol meg, amit félősen viszonzok.
Nem tart sokáig, és mikor vége, nem mond semmit, ahogy én sem. Nem tudom, mit jelent számára, és azt végképp nem, hogy én mit is értettem alatta, vagy mit üzentem vele.
A gyomrom újabb bukfencet vet, de összeszorítom a fogaim, hogy leküzdjem az ingert. Még a végén félreértené, és azt hinné, miatta hányok...
- Pihenj le - ismétli meg gyengéden. - Majd holnap segítesz.
- És te mikor fogsz pihenni? - kérdem, és vádlón pillantok rá.
- Ellentétben veled, nekem nincs hányingerem, és a tea is megmaradt a gyomromban.
Igazat kell adnom neki, bár nincs ínyemre a dolog. Kimerült még mindig, a "normális" alakját se képes felvenni, és mégis ő dolgozik. Nem jó ez így...
Az ágyamban fekszek, három napja először. A kispárnám szorítom a hasamhoz, hátha attól jobb lesz, azonban amint megmozdulok, újra felfordul. Nem betegség, tudom, hogy nem az. Csak szórakozik a szervezetem, mert tudom, mi hárul Rose-ra, ha meghal Suzannah. Az a nő... pedig olyan erős, és úgy kapaszkodik az életbe, pedig mennyivel egyszerűbb lenne meghalnia, hogy elmeneküljön a fájdalom elől. Vajon itatnak vele máktejet a fájdalma csillapítására? Fogalmam sincs...
Dél is elmúlik, mire Rose bejön a szobámba egy tányér levessel.
- Kérsz enni?
Az étel gondolatára is rosszul leszek, úgyhogy csak egy gyengécske "Nem."-et válaszolok. Bólint, majd ő kezdi enni a levest, én pedig csak nézem. Egyáltalán nem kívánom az ételt, de este le kell erőszakolnom valamit a torkomon, hátha jobb lesz.
Nincs zavarban, ahogy én sem. Tűnődöm, hogy miért nem, hiszen nem ezt a példát láttam, miközben felnevelkedtem. Hogy alázták azokat a nőket, akik ilyenre vetemedtek, és meglátták őket... Máglya, vagy akasztás, esetleg lefejezés, bár ez utóbbi a férfiakra volt jellemző, azok közül is a parasztokra. A nemesek azt csináltak, amit akartak, kis álszent rohadékok...
- Kiviszem, utána visszajövök, rendben?
- Ühm.
Csak ennyi telik tőlem, meg az, ahogy figyelem, hogyan távozik ruhájában. Selyem, sötétzöld, ezüstös díszekkel a nyaknál és a ruha ujjánál. Nem egy feltűnő darab, de attól még szépen kiemeli alakját.
Vajon Suzannah milyen ruhákat hagy rám?
A gondolatra még jobban összekuporodok, egészen addig, míg fejem bele nem tudom nyomni az átmelegedett párnába. Nem is akarom megtudni, maradjon életben, könyörgöm...
Hiú ábránd. Nem szabad remélni. Maradj a realitás talaján, ezt súgja a jobbik eszem, és a szívem kezd megkeményedni.
Mikor visszatér hozzám Rose, leveszi ruháját, ami alatt egy halványzöld, vékony anyagú, pántos, combközépig érő anyagot pillantok meg.
- Szabad?
Egyértelmű, mire irányul a kérdés, így bentebb húzódok az ágyon, hogy mellém férjen. Kimerült, ahogy az előbb is lehetett, de csak közelről ilyen feltűnő. Elhelyezkedik, én pedig érzem, hogy ér hozzá a lába az enyémhez. A kispárna jótékonyan feszül neki a hasamnak, és mintha a rosszullét is múlóban volna.
- Azért ne rám add ki a gyomorsavad - suttogja, lágyan mosolyogva.
- Azt hiszem, rendben leszek - felelem, majd puhán egy csókot lehelek a homlokára. Tovább mosolyog, majd ahogy lehunyja a szemét, szinte azonnal elalszik.
Szerkesztve Calael által @ 2012. 08. 14. 11:57:52
|
| Miria | 2012. 05. 27. 23:50:09 | #21198 |
Karakter: Rose Dragon
Megjegyzés: /Calaelnek/
Mindenhol forróság, narancssárga lángnyelvek kapnak elénk, a sikító lakosság, és a tűz ropogása elviselhetetlen. A katonák csak úgy tornyosulnak be a megrongált kőkerítésein a falunak. Rohanok, festek még egy vízsárkányt, tüzet oltani. Futás közben kell festeni, mert ha egy helyben maradok, egy nyíl előbb-utóbb biztos átdöfi a szívemet…
Miért pont most?!
Apró késeimet előveszem, s a háztetőkről nyilazó katonák nyakának dobom. Azok holtan rogynak össze, majd gurulnak le a tetőről, puffannak a földön.
Ilden…
Csak a harcra gondolhatok!
Magam mögött suhanást hallok, és mielőtt még a kard a fejembe állna, a jó öreg Jake hárítja kardjával a katona fegyverét, majd villámgyorsan, sárkánnyá átváltozva egyszerre öt-hat katonának veti magát… Magam elé nézek, egy tündér leány rohan egy katona elől, aki folyamatosan a levegőt „kaszabolja” a lány előtt, hogy majd csak utoléri. Gyorsan cselekszem, a lány mellett elrohanva egy tőrt vágok a katona gyomrába, majd azzal a lendülettel ki is rántom, az pedig térdre rogy, elesik. Tovább futok, a városközpont felé veszem az irányt. A nagy sietés közben majdnem belerohanok egy baltába, de épp időben lehajolok, s azzal a lendülettel, az éles tőrrel levágom a katona kezeit…
Innentől kezdve csak képekben emlékszem a dolgokra…
Annyi minden történt, hogy az agyam nem is tudta rendesen feldolgozni.
Épp élesen az egyikre nézek, beleállítom a már elvett baltát a nyakába…
Megpróbálják megölni Williamet a távolban. Nem tudom, hogyan, egy pillanat alatt ott termek. Mögöttem épp egy katona suhintaná a kardját, de elrúgom magamtól… Kezdem elveszíteni emberi alakomat…
Túl fáradt vagyok.
Még egy katona… Nekirontanék, de egy másik faluból érkező, tűz elemű alakváltó farkas megelőz, megtámadja a katonát.
-Rose!
Ez Ilden hangja! Tekintetemet kapkodom, mint egy őrült, de nem látom őt… Nincs sehol…
Lökést érzek, mire elesek, egy katonával nézek farkasszemet, Majdnem megölt… Valami…
Valami belém kapaszkodik! Próbálnám lerántani magamról, majd a levegőbe emelkedünk…
Ilden?
A sebek fájdalma semmi… Szinte nem is érzem őket. Viszont a lüktető, görcsölő izmaim fájdalma elviselhetetlen… A testem beadta a kulcsot…
Az egyik tetőn tesz le.
-Nyugodj meg, pihenj egy kicsit… -valóban Ildennel van dolgom.. Hát eljött?
-Mit keresel… -mintha vatta lenne a számban… Ki van száradva, a torkom éhget, ahogy beszélek.. –itt? –Nem! Nem akarom, hogy neki baja essen… Csak őt ne…
-Majd megtárgyaljuk.
-Menj… Menj el most! –utasítanám, de érzem fejének mozgását, ami nemleges választ jelent…-Engedj el…
-Nem, így fogunk harcolni, láthatatlanul, és viszlek, repülök veled. –érzem, hogy mindjárt átváltozom…
-Nem fog… menni. Nem tudom… fenn tartani az alakom… -erőlködöm ki a szavakat, majd valóban kezdek átváltozni… Mintha izmaim kicsit megújulnának, mintha kicsit könnyebb lenne minden. Ilden elenged, én pedig, már állati ösztönöktől vezérelve ugrom le a katonák közé támadni, ölni.
Már három órája, hogy átváltoztam… A katonák lassan menekülőre fogták a dolgot, de így is majdnem a fél falu elpusztult… Ezt nagyon meg fogják bánni…
Suzannah… Beszélnem kell vele. Azt hiszem, ő is itt harcolt… Ilden? Egek, ő vajon hol lehet? Futnék, de a lábaim mintha kőből lennének, ezért csak nagyon lassú sétára telik. Az egyik máglyánál meg is látom őt, ahogy melengeti magát. Szerencsére nem sérült meg, minden rendben van vele, csak kicsit pilledt. Mellé sétálok, majd egyszerűen lefekszem. Szemeimet eszméletlen energiamennyiségembe kerül nyitva tartanom, de még nem vagyok nyugodt.
-Biztosan kifáradtál… Hozok vizet, és kitisztítom a sebeid, rendben?
-Jó… -felelem, de eszembe jut, hogy nem érti, amit itt vijjogok neki, úgyhogy csak figyelem, ahogy elmegy… Nemsokára gyógynövényekkel, kötöző anyaggal a kezében tér vissza, s elkezd ellátni. Most érze, hogy egy kicsit csípnek a sebek, de nincs ezzel probléma.
Jake közeledik felénk, kormos arccal, izzadt, piszkos ruhával. Az lenne a meglepő, ha patyolat tiszta lenne… Meglepődik azon, hogy Ilden itt van, de mintha kicsit örülne. Felém fordul.
-Ed mára itt marad és segít a többieknek. Még maradnak páran, de nekünk el kéne indulni haza pihenni. Lehet, hogy mi leszünk a következők. –mikor ezt a mondatot meghallom, megremegnek izmaim… A drága falunk..
Suzannah! Beszélnem kell veled… -Talpra bírsz állni? –fejezi be mondandóját egy kérdéssel Jake.
Talpra állni. Na, ez szép mutatvány lesz. Fejemet megemelem, majd lábaimmal próbálom testemet megtartani…
Rettentően fáj, nehezen bírom visszafogni, hogy ne üvöltsem el magam… Lábaim remegnek, s be-begörcsölnek folyamatosan az izmaim. Jake rázza a fejét.
-Hazaviszem –hallom Ilden magabiztos hangját. Óh, ha képes lenne rá, annak… Nagyon tudnék örülni.
-Rendben. Vigyázz rá, nagyon kitett ma magáért. –Jegyzi meg Jake. Drága-drága Jake… Ha tehetném, most átölelném, de nem megy. Ilden átlép felettem, majd elnyúlik rajtam, mire lábaim görcsölni kezdenek, izmaim ugrálnak, mintha áramot vezetnének beléjük…
-Még egy picit bírd el a súlyom, csak egy picit –hallom lágy hangját, majd puha csókot nyom tollas fejemre... Erősebben próbálom feszíteni lábaimat, hogy maradjanak a helyükön. Lábaival is átkarolja a testem, majd a levegőbe emelkedünk…Ahogy ez megtörténik, elalszom.
-Az erdő fölé szállok. –hallom hangjának halk búgását. Erre ébredek. Pedig egy pillanat telt el… -szólj, ha hazaértünk. Nem ismerem fel a fáinkat. –drága Ilden… Köszönöm…
-Holnap, Jake… -hallom még a hangját, majd felszállunk valóban a fák fölé. Erőlködnöm kell, hogy ne aludjak el, és ne repüljünk hajnalig.
Amikor észreveszem a falut, halkan jelzek Ildennek, itt vagyunk. Szépen lassan leszállunk, majd elenged, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy bemászom az ágyamba, és alszom.. igen, már csak kevés van hátra. Iszonyatos fájdalmamba kerül megemelni a lábaimat, de azért haladok. Ilden tenyerét a lapockámra helyezi, s ez kellemes érzés… Mikor az ágyamhoz érek, megpróbálnék felugrani rá, de nem megy. Ilden átölel, majd felemelkedünk, s az ágyra helyez. Izmaim még mindig vonaglanak, s kicsit mintha reszketnék is…
-Ne aggódj, szuper voltál… -súgja, s közben cirógatja a fejem… Ó, istenem, nagyon jó érzés… -Itt leszek melletted, ha felkelsz, pihenj csak nyugodtan. Ha kell valami, szólj, vagy csípj meg. –köszönöm… Gondolom, s már alszom is…
Arra ébredek, hogy rettentő szomjas vagyok. Már nappal van. Fejemet lassan felemelem, de nyakam elképesztően fáj, ahogy testem többi tagja is. Ilden már nincs itt… Egyik lábamat leteszem a földre, a majd másodikat is. Másik két lábammal próbálom az ágytól ellökni magam, de nem megy. Egyszerűen leesek az ágyról, hangos puffanással. Az ajtó nyílik, Ilden lép be rajta.
-Rose! Egy pillanatra jön ki az ember, s te akkor másznál… Mit hozzak? Mire van szükséged?
-Víííj! –szólalok meg, majd eszembe jut, ezt nem nagyon érti. Ő pedig elmosolyodik, mintha egy picit fel is nevetne. Eltűnik, majd vízzel, élelemmel tér vissza. Gondolatolvasó… A tálból egy pillanat alatt kiiszom a vizet, de az ennivalót otthagyom. Szűk a gyomrom.
Rengeteg mindent megkérdeznék, ki hogy van, de egy ideig nem fogok tudni visszaváltozni. Akár napokba is telhet. Ismét felrak az ágyra végigsimítja az oldalam, majd leül mellém, pihen egy kicsit…
Elalszom…
Nyílik az ajtó. Szemeimet is kinyitom, felemelem a fejem.
-Rose… Drága Rose! –Lép be Jake és Edward, mögöttük Ilden. Már sötét van, Ildennek villanyt kell kapcsolnia. Egy egész napot végigaludtam. Mindenki körbeül.
-Hogy vagy, Öreglány? -kérdi Jake, mire csőrömmel a vállába kapok, elkezd nevetgélni. Lassan felülök, izmaim merevek, de már nem fájnak annyira. Pilledt vagyok, ködös tekintettel nézek a fiúkra.
-Amíg aludtál, Rose, összeült a városi tanács… -kezdi Edward
-És arra a döntésre jutottak, hogy kivándorlunk ebből az országból… - folytatja Ed. tekintetemmel arcukat vizslatom… Komolyak… Tényleg össze kell szednünk minden holminkat, és eltakarodnunk innen?
-Pontosabban Lehevánba megyünk. Tudod… Ott szinte csak olyan lények élnek, mint mi. A szomszédos falu megkérte az ország összes falujának betelepülési engedélyét. És megadták! –Ahogy látom, Ilden is mocorog a helyén, de gondolom ő korábban megtudta, mi a helyzet.
-Mindenki kitelepül innen. Ez a hely élhetetlen. –bejezi be Jake.
Takarómat teljesen magamra húzom, majd visszaváltozom, a fél emberi, fél madár alakomra…
-Komolyan mennünk kell? Mi van Suzannah-val? tudtátok, hogy gyalog oda 3 év eljutni?! És ha az emberek utunkat állják?
-Nocsak! Annyira beszélni akart, hogy visszaváltozott! –nevet fel Jake, majd választ ad a kérdéseimre: -könnyű lesz. Mindenki a lehető legerősebb alakjában fog utazni, és aki ideiglenes lényeket képes létrehozni, például te, rengeteg sárkányt gyártasz, amin utazhatnak azok, akik sem átváltozásra, sem gyors haladásra nem képesek. Csak a jószágokkal menők lesznek, akik „gyalog” mennek, de azok is unikornisokkal. Azok pedig gyorsabbak, mint a lovak. De ne aggódj. Összegyűlve több ezren leszünk, így nem hiszem, hogy meg mernek majd minket támadni.
-Neked legyen igazad… -felelem. –De valamire még nem válaszoltatok. Suzannah hogy van? –mindenki arcáról lelohad a jókedv.
-Hát, tulajdonképpen azért jöttünk, hogy ezt elmondjuk neked.
-MIT? –ülök fel, mire Edward nyugtatóan vállamra teszi a kezét:
-Halálos sebet kapott harc közben… -szemeim megtelnek könnyel, kezemet a szám elé kapom. –Még nem halt meg, de nagyon kevés esélye van, hogy túlélje.
Felpattanok, izmaim még gyengék, de nem érdekel. A takaróval csavarom körbe magam, majd ruhát veszek elő, a fürdőben felöltözöm.
Suzannah házához sietek. A falu összes gyógyítója itt van. Ralph rámnéz:
- Rose! Gyere, kerülj beljebb! –mondja a gyógyító tünde, majd ajtót nyit nekem. Könnyeimmel küszködve sietek át a nappalin, ahol azelőtt a teát kortyolgattuk, majd belépve Suzannah sápadt, beteges ábrázatával találkozom.
-Ó, Rose… Hát itt vagy- szinte hörgi a szavakat –gyere ide hozzám. –úgy teszek, ahogy kéri, ágyánál letérdelek, majd remegő hanggal kezdem:
-Túléled, Suzannah, ne aggódj! Nevetve fogunk gombát gyűjteni, és főnixeket kergetni, ahogy eddig… -hadarom sírással küszködve, ő pedig haloványan elmosolyodik.
-Hajtsd fel a takarómat. –feltápászkodom nagy nehezen, majd felhajtom a takaróját. Vastag fehér kötés van a hasán. –Kötözz ki –folytatja, én pedig teszem, amit mond. Mikor a végére érek, rájövök, miért kérte.
A hasa tele van szúrkálva, egy-két bordája is eltörött, s egy papi átokpecsét van a köldöke alatt. Ezt csak kevesen tudják feloldani…
-Ezt, úgy hiszem, nem fogom túlélni. –mondja halk nyugalommal. Mikor a sebeit újra és újra végigmérem, őrült zokogásba kezdek, letérdelek hozzá, s átölelem.
-Suzannah… Nem akarok egyedül maradni… Nem akarok! Sikítom szinte a szavaimat, de ő nem mozdul, nem is lenne képes rá.
-Örülök, hogy jöttél. Tudom, hogy jártál már Lehevánban, nagyjából ismered a dörgést, még ha átutazóban voltál is. Tapasztaltabb vagy, mint a többiek, ők a megye határát sem hagyták még el, egy-két kivétellel, nemhogy az országét. Te veszed át a helyem…
-Nem fogom, mert meggyógyulsz! –mondom sírva, ő pedig nagy erőfeszítések révén fejemre teszi gyenge kezét.
-Tudom, hogy jó leszel… -mondja, majd lehunyja szemeit. Hihetetlenül megijedek, fölpattanok, de csak alszik… Halkan, könnyeimmel küszködve kötöm vissza a sebeit, majd gondosan visszatakarom, kilépek a szobából, ahol az orvosok pillantanak rám szomorúan.
-Gyógyítsák meg! –intézem hozzájuk mondandómat ingerülten, majd kisietek a rettentő légkörű kunyhóból, teszek pár lépést… Émelyegni kezdek. Ilden az erkélyemen áll. Mintha várt volna. Észreveszi, hogy történt valami, felém siet.
-Rose! Jól vagy?
-Szédülök egy kicsit. –felelem, s mikor odaér hozzám, belekapaszkodok.
-Egész testedben remegsz… Gyere, feküdj vissza pihenni. Még gyenge a szervezeted. –lassan elindulunk a kunyhóm felé. Eldöntöm, hogy összeszedem magam, letörlöm a könnyeim. A fiúk komor arccal várnak az ajtóban.
-Mennünk kell. Légy jó, Rose, és ne aggódj. Minden jóra fog fordulni.
-Így legyen… -felelem Ildenbe kapaszkodva, majd a fiúk elmennek. Kisvártatva a szemeibe nézek.
-Ugye tudod, hogy tegnap nagyon jó voltál..?
-Te is –mosolyodik el, majd vezetne a szobámba, de megállítom.
-Kérlek. Fürdeni szeretnék.
-Ó… Persze. Csak nyugodtan. –a fürdő felé vesszük az irányt, én lassan törölközőt készítek magamnak, ő pedig az ajtóban áll. –Megyek, megvetem az ágyadat.. . –veti oda nekem kissé megilletődve, mikor levenném a ruhámat, de ismét elszédülök, leülök.
-Ez nem fog menni… -dünnyögök magam elé, ő pedig elém áll, egy ideig hallgat…
-Segítsek? –hadarja kérdését, és mintha egy kicsit ideges nyugtalanság lenne úrrá rajtunk hirtelen. Végül bólintok, felemelem a kezeimet. Ruhámat emelni kezdi, és amilyen óvatosan csak tudja, lassan leveszi a narancs textilt. Miközben kezemet nyújtom, és ő azokon keresztül leveszi a finom anyagot, fölém hajol kissé, kezem véletlenül nyakát érinti. Kissé ledermed, de folytatja a műveletet. Miután befejezte, ruhámat gondosan összehajtja, majd visszafordul hozzám. Csupán a fehérnemű maradt rajtam.
-Innentől azt hiszem, menni fog…
-Rendben. –és már perdül is, hogy kecsesen kilépdeljen a fürdőből, de megragadom bársonyos kezét, mire kérdőn ismét a szemeimbe néz. Ha tudná, milyen gyönyörű…
-Igen? –kérdi várakozóan.
-Csak annyit szerettem volna mondani, hogy köszönöm.
-Igazán nincs mit, Rose. –lassan elengedem a kezeit, ő pedig kilibben…
Fehérneműmet még leveszem, magamra engedem a vizet… Hogyan kerülhetnék közelebb hozzá? Lehet nem is kellene… Ellenben nem idegenedett el tőlem a tegnap este után.
Miután megtisztálkodtam, hálóruhámat magamra veszem, s a hálóm felé igyekszem, már amennyire lehet. Ő ott ül, látom rajta, hogy elmélkedik.
-Mondd, mire gondolsz.. –ülök le mellé.
-Épp kezdtem megszokni, hogy nem vándorolok, nem menekülök, mikor újra útnak kell indulnom… -szól halkan maga elé nézve. Kezemet állára helyezem, fejét felemelem, hogy újra tekintetét csodálhassam.
-Ilden. A hatalmas különbség az lesz, hogy most nem egyedül leszel. Soha többé nem leszel egyedül. –suttogom, mire arca megvonaglik, nem tudja, mit tegyen… Hirtelen rájövök, talán azért volt ilyen hallgatag, és érthetetlen sokszor, mert nem is tudja, tulajdonképpen hogy kellene viselkednie… Talán… Olyan rejtélyes ez a lány. Arcát végigsimítom, majd átölelem.
-Talán látunk majd olyanokat, mint te… -teszem hozzá, mire végre megszólal.
-Nem is tudom. Néha úgy érzem, fölösleges reménykednem.
-Sosem fölösleges! –mordulok rá, majd kissé elhajolok. Vészes csend következik be, csak nézzük egymást… Nyelek egyet, majd lábaimat is az ágyra teszem. Ő figyeli, mit csinálok. Lefekszem, megfogom a kezét. Felém fordul az ágyon, s ő is lehajtja fejét.
Tán szörnyű a gondolat, de magamnak akarom őt. Kicsit közelebb bújok, mire mintha megfeszülne. Talán fél..? Végül átkarol, s hajamat kezdi cirógatni, úgy, mint ahogy tegnap este a másik alakomban tette.
-Holnap pakolunk? –kérdem.
-Azt hiszem, igen.
-Ugye velünk jössz? –kérdem félve, mire lágyan felel.
-Persze, hogy veletek jövök… -s így, ebben a boldog tudatban alszom el a karjai közt.
Szerkesztve Miria által @ 2012. 05. 28. 00:07:21
|
| Calael | 2011. 07. 22. 02:02:20 | #15282 |
Karakter: Ilden Denardi
Megjegyzés: [Miriának]
A házból kilépve tényleg a felső szinteken kezdünk el sétálni, ami pokolian megnyugtat. Bár igaz, innen is nagyot lehet zakkanni, ha nem tudom repülésre bírni magamat... Biztos, hogy nem a fizikai adottságaimmal van a baj, hanem azzal, hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy képes vagyok rá.
A függőhidak persze imbolyognak, na meg recsegnek, nekem meg feláll a szőr a karomon. Akárhonnan is nézzem, nagyon földhöz ragadt vagyok. De az út a kettő között nem a legbékésebb... Igazából csak megszokom, elvégre ők is megszokták, sőt, problémázás nélkül közlekednek.
A házak változóak, leginkább annyi közös bennük, hogy az alapanyaguk a fa. Más-más faragott mintákat veszek észre mindenütt, biztos mindenki törekszik arra, hogy az egyéniségük meglátszódjon a környezetükön is.
- Oda megyünk - hallom meg egyszer csak Rose hangját, mire felnézek, ugyanis épp egy kevésbé biztonságosnak tűnő deszkával szemezgettem. A ház, amire mutat, igencsak díszes, a különböző inda és virágmotívumok szinte burjánzanak rajta, és mintha halványan festve is lennének - bár lehet, hogy ez csak a lombkoronán átszűrődő fények miatt van.
- Ő felsőbb személy? - kérdezem, bár azon se lepődnék meg, ha csak valami művészibb szellemű egyéné lenne. Azonban a kérdésemre bólint, így az elméletem meg is bukik - bár attól még lehet művészibb.
- A világon mi ketten vagyunk fajunk utolsó képviselői. Ő a falusi tanács egyik tagja.
- Értem... - felelem, és közben eszembe jut, mennyire magányos lehet. Ketten az egész világon? Ezek után már azt is el tudom képzelni, hogy az én fajtámból meg már csak én járok egyedül a földön. Van egyáltalán értelme tovább keresni őket?
Követem vendéglátóm, majd mikor bekopog az ajtón, félig az árnyékába húzódom. Értem én, hogy valószínűleg hasonló gondolkodásmódja lehet ennek a valakinek, mint neki, de az alapvető tisztelet mindenkinek kijár, én meg nem akarok úgy kinézni, mint aki felsőbbrendűnek véli magát bárki másnál.
- Rose! Denardi! Lépjetek beljebb! - csapódik ki az ajtó, és egy hasonló külsejű nő mosolyog ránk. Bár lehet, hogy csak kinyílt. Nem tudom, azt hiszem, az ebéd miatt be vagyok lassulva. Majd ebből a lassúságból következve el is nyílik a szám, amire igazán nincs szükség, de akkor is furcsa: tudom, hogy tudják, hogy vagyok na és itt, de a nevem is? Uramég...
Besétálunk, majd még fel se mérve a belső környezetet meghallom újra a számomra ismeretlen nő hangját.
- Ó, igen, ne haragudj, Suzannah vagyok, üdvözöllek a falunkban!
- Örvendek... - Kissé idegenkedve, de visszamosolygok rá, és elfogadom kinyújtott kezét. Próbálom valahova besorolni az eddigi ismereteimbe, de nem megy.
Azzal a hozott gombákat elveszi, elkezd főzni, és közben teát szolgál fel nekünk. Mondhatni csodálattal figyelem, hogy tud egyszerre ennyi mindent ilyen olajozottan csinálni, és fogalmam sincs, hogy tehetett ekkora gyakorlatra ebben. A csészék, amiket elénk rak, hasonló mintákat visel, mint amiket a bejárati ajtón láttam. Fogadni mernék rá, hogy ő maga festette. Vagy csak én képzelem bele... A csésze színe nagyon hasonlít a tollaira... szép kékek a csészék is, meg ő is.
- És hogy érzed itt magad, Ilden Denardi?
- Hát, jól érzem magam... Túl sokat törődnek velem - felelem szemrebbenés nélkül. Úgy érzem, az igazat kell mondanom, bármiről is kérdez, valahogy tekintéjt parancsoló, pedig mégsem - biztos azért érzem így, mert mondta Rose, hogy a falu tanácsának az életében is fontos szerepe van.
- Hogy meg vagy szeppenve... Mintha csak Rose-t látnám fiatalon!
Kicsit elnyílik a szemem, de nem tudom eldönteni, hogy melyik döbbent le jobban: Az, hogy Rose-hoz hasonlít, vagy az, hogy a megszeppentségemet említi. Szerintem mindenki így viselkedne ekkora figyelem és figyelmesség kereszttüzében. Rose-ra pislogok, de nem reagál semmit, csak iszik a teájából és vigyorog. Suzannah mesélni kezd, én pedig figyelmesen iszom a szavait, elvégre egyre többet tudok meg arról, akinél jelenleg lakom.
Hosszú mese bontakozik ki, hogy milyen volt, miket tett, és lassan az is átszűrődik, hogy miképpen gondolkodott és gondolkodhat most is, vagy legalábbis a cselekedetei mögött mi minden áll. Az, hogy összetört... elég furcsának néz ki, de hát a múltat nagyon sokféle függöny tudja elrejteni, némelyik vastagabb és színesebb, vagy éppen papírvékony, ami könnyedén át tudna szakadni.
- Na itt elég lesz, Suzannah, ennyire jó ember nem vagyok - veti közbe a történetbe Rose nevetve, én meg ennek a nevetésnek a hatására nekifogok a teámnak. Hamar el is fogyasztom, amíg a további történeteket hallgatom, elvégre már régen elhűlt. Aztán jön egy ízletes vacsora, és konkrétan egyedül azért adom be a derekamat rá, mert ketten is átnézték azokat a gombákat, amiket szedtem, így valószínűleg tényleg életben fogunk maradni. A pörkölt isteni, annyi szent, de a gomba akkor is gomba... De egyelőre sikerül leküzdenem a fenntartásaimat.
A beszélgetésben végül én is szerepet kapok, a helyi életről kérdezgetek, arról, hogy a falu mikor települt a lombok közé, hogyan állt össze a lakosság, valamint Rose-ról is kérdezek egy keveset, persze tiszteletben tartva pár dolgot vele kapcsolatban, amiről annyira nagyon nem akar beszélni.
Végül eljön a naplemente, és Suzannah kicsit nyúzott arcán látszódik, hogy ideje indulni, még ha marasztalna is minket.
- Na, megyünk is, köszönjük a kóstolót. - áll fel előbb Rose az asztaltól, majd én is követem. A meghajlását viszont nem követem le, csak biccentek egy aprót tisztelettel. Ezek a nagyobb mozdulatokat igénylő gesztusok valahogy soha nem mentek - egyedül a hajbókolás, de az is csak kivételes helyzetekben.
- Nos, én köszönöm a gombát! Örülök, hogy megismerhettelek, Ilden Denardi! Szép estét!
- Neked is szép estét, Suzannah! - köszönök el hasonlóképpen.
Ahogy haladunk visszafele ideiglenes szállásomra, különös lámpák gyulladnak ki. Valószínűleg senki másnak nem az, csak nekem - annyira megszoktam, hogy a házakban égnek a tüzek, és lent a földön, a lombkoronába ágyazva furcsa hatást keltenek. Szép, tetszik, de annyira ott motoszkál a fejemben, hogy mi lesz, ha kigyulladnak a fák?
- Ja igen, te még nem láttad a lámpásgyújtást. Elég szép jelenség.
Azonban nem bírok tovább mozdulni, szerencse, hogy az első hosszabb terjedelmű hídon már átkeltünk, és most stabil "talaj" van a lábam alatt.
- Az nem kifejezés... - mondom őszintén, és ahogy a narancssárga fények megvilágítják a falevelek alját lentről, egy másik erdő költözik a nappali helyére. - Meg szeretném várni, amíg sötét lesz!
- Megértelek. Az is gyönyörű. De addig elsétálhatunk az én erkélyemhez, és ott ki is vihetjük a székeket, leülhetünk közben beszélgetni.
- Ez jó ötlet - vágom rá szinte gondolkozás nélkül. - Nagyon jó a hangulata... - teszem hozzá, és tudom, hogy nem éppen a legszebben bánok jelenleg a szavakkal, annyira leköti a figyelmem ez a jelenség, ami körülvesz minket.
Annyira elmerülök a környezet szépségeiben, hogy Rose-nak kell indulásra bírnia. Megfogja a kezem, ami egy kicsit kizökkent a gondolataimból és a gyönyörködésemből. Idegesen rántanám vissza a kezem, majd miután rájövök, nincs veszélyben az életem, hagyom, hogy vezessen.
A rövid séta után visszaérve a házához, gyorsan kipakoltuk az említett két széket. Mire helyet foglalunk, már nem látszódik semmi a napból, csak pár gyenge sugara vetekszik még a lámpások fényével.
- Köszönöm a segítséget - hallom meg Rose hangját, mire értetlenkedve nézek felé.
- Inkább én tartozok köszönettel... Mindenért - szállok szembe kijelentésével néhány másodpercnyi várakozás után.
- Most visszagondolva örülök, hogy elkaptak. Így most itt vagy, biztonságban - mosolyog rám. A szemébe nézek, hátha valami őszinte választ ki tudok csikarni belőle a következő kérdésemre.
- Miért vagytok ilyen kedvesek hozzám? - kérdezem tőle közelebb hajolva és mélységesen halkan. De válasz nem érkezik, csak egy apró érzés, ami a nyakamtól indul el, az agyamig és a szívemig szinte egyszerre. Különös bizsergés fogja el az agyam, majd kétkedő tekintettel nézek rá, sűrűn pislogva, hogy most mi is van pontosan. Arra hamar rájövök, hogy a kérdésemre nem fogok megint választ kapni, vagy ez lenne a válasz? De hiszen csak két napja vagyok itt, ez még nem lehet válasz...
Újra felém hajol, de egy hatalmas ordítás rezgeti meg a levegőt közöttünk, és a szó, ami kivehető belőle, korántsem bíztató.
- ROSE!
Lefagyok, de ő felpattan, és lefele néz, a hang forrásába.
- Igen? - hallom a kérdését, miközben a haját nézem mosolyogva. Suzannahhoz képest lehet, hogy nem olyan feltűnő, de szépen van gondozva, töredezettségnek nyoma sincs benne.
- A közeli tündérfalut megtalálták! - A hang megbicsatlik, ebből érzem, hogy valami nincs rendben. Ez lesz a következő falu, amit megtalálnak?
Rose ujjai szinte belemélyednek a korlátba, mire nagy nehezen hátranéz rám.
- Mennem kell, Ilden. Csak velem teljes a csapat.
- Szeretnék... - kezdek bele, de végig se mondom a szót, máris belevág a szavamba.
- Ha arról szeretnél beszélni, hogy velem jössz, szó sem lehet róla! Neked nincs semmilyen harci képességed.
A szavai szíven ütnek, de próbálok nem törődni vele.
- Neked... - kezdeném újra, de ezúttal lentről szakítanak félbe.
-ROSE! Mi lesz már?!
-Légy jó, maradt leves, annyit eszel, amennyi jólesik. Ha minden jól megy, nemsokára visszajövünk.
Leblokkolok, és az még rendben is van, hogy itt fog hagyni, de mi az, hogy nemsokára visszajövünk? Ez nem egy tündérmese, az ilyen megjegyzésekben eddig se hittem, és most se megy.
- Vigyázz magadra... - A végére teljesen elhal a hangom. Egy pillanat múlva elnyeli a lenti sötétség a többiekkel együtt. Még pár másodpercig hallani a lenti ropogó, letört gallyakat, majd annyi se. Nem állok fel, csak ülök egy helyben, belefeledkezve a sötétségbe.
Pár perc múlva az esti hideg hatására megremegek, ami végre kizökkent a belső némaságomból. Felpattanok, majd berontok a házba. Szerencsétlen ajtó a falról csattan vissza, de ezt fel se fogom. A szobámban felkapom szakadt köpenyem, majd felcsatolom a nyakam köré. Ezután a fürdőszobába sétálok, parancsolva a lábamnak és az agyamnak, hogy ne rohanjon, ne tegyen tönkre semmit maga körül.
Nem vagyok harcra alkalmas, értem én, de egy harcban nem csak fegyverek kellenek, hanem logika meg minden szöszmösz is. Én vagyok a minden szöszmösz, és kész, ezen nincs mit vitatkozni. Aztán kidobhat a házából, nem érdekel, meg is büntethet, az se zavar, az nem oké, hogy maradásra próbál bírni. Főleg, hogy jövök nekik. Most... talán törleszthetek.
A tükör elé érve egy pillanatra a földre nézek, majd csak utána bámulok bele a fordított világba. A hajam rendezetten lóg lefele, bár talán nem ártana összefogni. Szétnézek, de nem találok semmit sem, így lemondok róla. Újra a tükröt nézem, majd lecsitítom az agyam.
- Képes vagy rá.
Jelentem ki a tükörképemnek, ami lemásolja a szám mozgását, majd az utána lévő pislantásom, bár ezt sejtem, elvégre látni nem látom.
El kell tűnnöm. El tudok tűnni. Menni fog.
Semmi nem történik.
Miért nem tudom elhinni?
Fel tudta venni egy másik ember alakját.
El tudok tűnni.
És valóban: a tükörben egyre fakóbbá válik az alakom, még a sötét ruháim is egyre szürkébbé, elmosódottabbá válnak, míg végül teljesen eltűnök. Még valamit tudnom kell.
A mosdótál melletti hajkefére nézek, majd hozzáérek. Semmi sem történik. Mikor azonban megszorítom, az is eltűnik. Aprót hümmögök, majd a karomról szinte letépem a két gumírozott ujjat. A szoknyám végét feltűröm, majd az oldalamnál megkötöm, hogy rövidebb legyen, de ne sérüljön az anyag. Áldás, hogy legalább saját magam látom.
A repülés is menni fog. Tudom.
Nyugodt léptekkel indulok el a függőhíd felé. Gyorsan elvetem azt, hogy a mélységbe vetem magam, aztán vagy repülök, vagy nem, inkább megpróbálok lebegni, és majd utána próbálkozok meg a nagyobb mélységgel.
Siker, lebegés... Láthatatlanul.
Nem vagyok haszontalan... Nem... Levetem a köpenyem, ami láthatóvá válik. Érzem.
A fák között suhanva indulok el a többiek nyomában. A szárnyaimmal irányítom, hogy merre megyek. Könnyű követni őket, bár közel sem haladok olyan gyorsan, ahogy ők mehettek. Lassabb vagyok, és erősen kell koncentrálnom, hogy ne akadjak fenn a sötétben megbúvó bokrokban. Alig látok!
Hangzavar, sikítások, küzdelem zaja. Ahogy haladok, hol fehér, hol pedig sötétszürke-fekete füst száll az ég felé. Mintha tüzeket gyújtanának mindenütt, majd próbálnák eloltani. A falu határához sietek, ahol már nem egy testet látok a földön. Egy emberi katona torkából valami karommaradvány áll ki, de a páncélja jobban leköti a figyelmem. Kékesen, vagy még inkább lilásan izzik, majd ahogy kicsit távolabb nézek, két méterre lévő fegyvere is.
- Megbűvölték a fegyvereket... - suttogom magam elé, majd elindulok a közeli utcán, ahol pár úttorlasz is áll. Ahol az előbb megszólaltam, egy nyílvessző áll ki a földből. A toll a nyíl végén ugyanúgy izzik, és szinte mérget vennék rá, hogy a hegye is. A tetőre nézek, és látok pár íjászt a támadók közül, de egyszerűen nem tudom megtámadni őket. A falu központjában dúl a csata, az utóvéd meg véletlenül sem siet a segítségükre. Mágikus erejű férfiak küzdenek mágiával felfegyverzett emberekkel szemben, és ebből kifolyólag eléggé kétesélyű a dolog. Hiába a gyorsan gyógyuló sebek, a lilásan derengő páncélokról a mágikus támadások lepattannak. Felrepülök, és próbálom megtalálni a mi erősítésünket a süvítő nyílvesszők közül.
Végül kiszúrom Rose-t, a karja furcsábbnál furcsább színekben pompázik, de nem tudom mire vélni őket. Mintha fogyna az ereje, vagy csak én képzelem. Egy vörösen izzó lávafarkas jelenik meg előtte, amelyik nekiront az egyik katonának, és sikerül belemarnia a karjába, de a következő harapás előtt fénye kihúnyik, megkövül, majd eltűnik, mintha ott se lett volna.
- Rose! - kiáltom el magam, és elindulok felé repülve. Újabb csattanás, ezúttal az egyik házban landol a kilőtt nyílvessző. Mintha csak a hangomra jönnének...
A kiáltásom nem volt éppen a legnyerőbb ötlet. Az aranybarna szemek idegesen tekintenek körbe, hogy hol lehetek, de persze nem talál - felismerte a hangom ilyen rövid idő után? -, ám ezzel egy időben a füstölgő karú harcos támad neki.
Mielőtt a kardja lesúlytana, ellököm, és a földön landolunk mindketten, szerencsére sértetlenül. Kapálózik, hogy kiszabaduljon alólam, de én próbálok minden szabad bőrfelületemmel hozzáérni és átölelni. A katona értetlenkedve nézi a földön a kavargó port, de mire újra támad, sikerül felszállnom kettőnkkel a tetőre, amin szerencsére egy íjász sem tanyázik.
Ahogy egyre csak szorítom magamhoz, érzem, hogy remeg a teste a fáradtságtól, és az izmai hogyan feszülnek meg a bőre alatt.
- Nyugodj meg, pihenj egy kicsit...
- Mit keresel... itt? - kérdezi halkan, lihegve, küzdve a szavakkal.
- Majd megtárgyaljuk - szinte tátogom a szavakat, nehogy valamelyik bűvös nyílvessző ránk találjon.
- Menj... menj el most. - Azonban csak rázom a fejem, amit ha nem is lát, mert a háta mögött vagyok, de érezhet. - Engedj el...
- Nem, így fogunk harcolni. Láthatatlanul, és viszlek, repülök veled.
- Nem fog... menni. Nem tudom fenn... tartani az alakom.
És szavai tanúbizonyságául tényleg elkezd változni az alakja, egyre jobban elveszítve az emberi formáját. Négykézláb ereszkedik, majd nyúlni kezd, pikkelyessé válik a bőre, majd az arca is teljesen átváltozik, mint valami madáré. Fogalmam sincs, ezt honnan húzta elő, de mintha Suzannah ma valami mást mesélt volna, hogy az igazi alakjuk másmilyen.
Ahogy láthatóvá válik és elmúlik a varázsom hatása, leszökken a tetőről, hogy végezzen a katonával, akivel legutoljára küzdött odalenn.
A csata véres, én pedig a tetőn ülök, és magamba meredek. Ennyire semmi hasznom?
Végül a sebesülteket kezdem összeszedni, és behúzni a védettebb helyekre, ahol nem taposnak át rajtuk, és megvárhatják a felcsereket. Viszek én mindenkit, embert, tündért, férfit, harcias nőket... Bár az emberek fegyvereit egy üres hordóba rejtem, íjakkal-nyilakkal egyetemben.
Gyorsan mozgok, hol repülök, hol csak futok és vonszolom a sérülteket. Többet nem igazán tudok tenni, de spórolnom kell az erőmmel, hogy láthatatlanul tudjak járni-kelni a jobb haladás érdekében.
A harc végeztén nem egy holttestet kellett összeszedni, a sebesülteket pedig már javában elkezdték ellátni. Fogalmam sincs, hogy az emberekkel mi lesz - hátha megpróbálják meggyőzni őket, és nem végzik majd ki egyesével őket...
Több máglya is ég, de egyiken sem hullákat égetnek el, hanem egyszerűen csak a takarítást segítik. Épp az egyiknél melengetem a tagjaim és próbálom kimasszírozni a tagjaimból a merevséget, ami a tízperces tétlenség után megtelepedett a karjaimban, mikor megjelenik Rose a pikkelyes-madaras alakjában. Látok rajta pár vágást, de a mozgásán látszódik, hogy nem mélyek a sérülései. A lábamhoz sétál, majd lefekszik a földre, mintha valami kutya lenne, holott erről szó sincs.
- Biztosan kifáradtál... Hozok vizet és kitisztítom a sebeid, rendben?
Furcsa hangot hallat, amit igennek veszek, bár szerintem nem tudna megakadályozni a mozgásban. Szerencsére jó néhány hordóban találok vizet is, meg mellette kis fémkorsókat. Egy asszonytól kérek gyógynövényt és tiszta anyagot, hogy tudjak segíteni Rose-on.
Laposakat pislog, ahogy visszatérek hozzá, és csendben hagyja, hogy végezzem a dolgomat. Nem idegenít el a látvány, sokkal fontosabb, hogy biztonságban tudjam.
Jake jön oda hozzánk, előbb engem néz meg magának, majd Rose-hoz fordul.
- Ed mára itt marad és segít a többieknek. Még maradnak páran, de nekünk el kéne indulni haza pihenni. Lehet, hogy mi leszünk a következők. Talpra bírsz állni?
Arrébb húzódom, mire remegő lábakkal nagy nehezen feláll, de látszódik rajta, hogy egy métert se bírna megtenni.
- Hazaviszem - jelentem ki magabiztosan. Ma már elbírtam a súlyát - de hogyan? -, elbírom mégegyszer. Még ha így nehezebb is, sokkal, elvégre az izmai elernyednek.
- Rendben. Vigyázz rá, nagyon kitett ma magáért.
Halványan elmosolyodom, majd átvetem a lábam a háta fölött, majd elnyúlok a hátán és átkarolom. Alig bírja a súlyom, vészesen remegnek a lábai.
- Még egy picit bírd el a súlyom, csak egy picit - súgom a fülébe, majd megpuszilom tollas fejét. Ebből mintha erőt merítene, elmúlik a remegés, mire magabiztosan átkulcsolom a lábammal a hasánál. Lehunyom a szemem, majd felemelkedünk pár centire a föld felé, és mintha pihévé változott volna a súlya.
- Az erdő fölé szállok - súgom tovább a fülébe lehunyt szemekkel -, szólj, ha hazaértünk. Nem ismerem fel a fáinkat.
Holott azok nem az én fáim. Az ő faluja, az ő otthona. De ez így mindenképpen megnyugtatóbb, igen, érzem.
- Holnap, Jake... - köszönök el halkan, majd az ég felé repülünk.
Az erdő egyik világosabb pontján halk vijjogást hallok, és rá kell jönnöm, hogy Rose jelez, hogy megérkeztünk. Óvatosan szállok le az ajtó előtt, ahol meg mindig kint vannak a székek. Kinyitom az ajtót, mire betámolyog, és az ágya felé veszi az irányt. Mellette sétálok, tenyerem a vállán - vállán? - nyugtatva, de a szobába érve nem bír felmászni az ágyára. Átölelem újra, és fellebegek rá. Érzem, hogy az izmai még mindig vonaglanak, és biztosra veszem, hogy kínlódik a kimerültség okozta fájdalom miatt.
- Ne aggódj, szuper voltál... - mondom halkan, miközben tollas fejét simogatom lassan, nyugtatóan. - Itt leszek melletted, ha felkelsz, pihenj csak nyugodtan. Ha kell valami, szólj vagy csípj meg - teszem hozzá halványan mosolyogva. Amint elalszik, áthozom a takarómat, amit egy plédre terítek az ágya mellé. Becsavarom magam, majd úgy döntök, ideje lesz nekem is aludni - a koncentrációs képességemnek ugyanis már régóta lőttek.
//U.i.: Sajnálat a hosszadalmas késlekedésért, remélem megérte várni.//
|
| Miria | 2011. 04. 07. 13:21:07 | #12820 |
Karakter: Rose Dragon
Megjegyzés: (Calaelnek)
Kilépünk a kunyhóból, mindkettőnknek kosár van a kezében. Lemászunk, és elhagyjuk a falu határát. Mikor megpillantom a gombatelepeket, tanmesébe kezdek:
- Az erdőnkben - és az országban is - megvan mind a négy évszak, és mindegyikben nőnek gombák. Persze nem mindegyik ehető... A téli hónapokban alig egy-két ehető gombafaj nő, míg a többiben lehet közülük válogatni. A kérdés csak annyi, mennyi ideig lelhetőek fenn egy évszakban, és az esőzésektől is függ, na meg a hőmérséklettől. -itt kis szünetet tartok, majd továbbmagyarázok -Tavasszal és ősszel van a legtöbb féle gomba, nyáron pedig akkor vannak viszonylag szép számmal, ha sok eső esik, és annyira nem meleg az idő. -és már kezdeném sorolni a gombák nevét, s csoportosítani őket, mert ugye a gombákon belül is vannak a lemezes, csöves, és egyéb termőrétegű típusok...Aztán elemzem Denardi arckifejezését, és úgy döntök, nem fárasztom ezzel.
- Mi most ilyen és ilyen gombákat fogunk keresni és szedni -próbálok mutogatással értelmet nyernim mondandómnak. Odasétálok, lassan leguggolok, intek Denardinak is, jöjjön, nézze meg őket, s hogy hogyan kell leszedni...
- Itt fogd meg őket, a tövénél, de ne túl szorosan, hogy ne sérüljön a teste. Több ideig eláll, ha nem nyomódik meg. Tessék, ebbe szedd őket, otthon majd szétválogatom. -szólok, ő pedig bólogat, de úgy veszem észre, elég kellemetlenül érzi magát. Fél órát töltünk a gomba után való kutatással. Igen jó időben jöttünk, nagyon szépek vannak. Majd szólok, ennyi elég lesz, s együtt elindulunk vissza, a faluba. Kétségbeesetten tekintget rám, meg is kérdezem:
- Mi a baj?
- Hát... az meg az -biccent fejével a két kosár felé.
- Ja... ugyan, ne foglalkozz vele. Ha a negyede jó belőle, akkor már ügyes vagy. -próbálom vígasztalni, de nemnagyon sikerül szegénykémet.
- Aha... -mondja, majd baktatunk tovább. A csöndben egyszercsak egy érdeklődő kérdést hallok:
- Amíg vándoroltál... nem láttál hozzám hasonló lényeket? -kérdezi, én pedig erősen gondolkozóba esem... Ilyen szárnyakat biztosan nem...
- Hasonlóakat igen, de pont ilyen szárnyakkal rendelkezőket nem -felelem halkan, lassan kis kunyhómhoz érünk. Tényleg mennyi mindent láttam én, s ha belegondolok, hogy a világ felét sem láttam... Rettenetes. Az a boldog tudatlanság... Mikor belépünk, megcsap a kész leves illata, fel is szakad belőlem a kijelentés:
- Ah, jó az illata! -szólok, majd bejjebb lépünk. A két gombás kosarat letesszük a sarokba, s teríteni kezdek.
- De hadd... -nyúl a tányérok felé, egyből tudom, mit szeretne.
- Szó sem lehet róla! Vendég vagy, legalább az ételt had én szolgáljam fel. -pironkodva hajtja le a fejét. Óm istenem. Leültetem, először neki szedek, majd magamnak... Ez természetes. Majd leülök, s enni kezdünk. Ránézek, s látom, hogy egy-két kanál kóstoló után gondolkodóba esik.
- Nem ízlik? - nézek rá kissé ijedten, gyorsan össze kell dobnom valamit, ha nem szereti.
- Nem, dehogy, nagyon is finom, csak én mindent agyon sózok, ha tehetem.
- Ha szeretnéd, hozok... -s emelkednék is föl...
- Nem, semmi szükség rá, így is nagyon finom. Tényleg -hát jó... Újra elhelyezkederm a széken, s megesszük... Denardi még kér egy tányérral, aminek én titkon nagyon örülök, de ezt nem fogom fejtegetni neki...
- A zellert és a karalábét miért nem etted meg? -nézek rá kérdőn, ha allergiás rá...
- Izé... -néz maga elé. Ja, csak nem szereti. De aranyos. Ajkaimat mosolyra húzom, majd megszólalok, ne kelljen magyarázaton agyalnia.
- Semmi baj, vannak még páran, akik így éreznek ezek iránt. -szégyenkezve néz maga elé, én pedig elpakolom a tányérokat.
- Hova tegyem a levest? -kérdezi.
- Hagyd csak, de a gombákat idehozhatod. És elmosogathatsz, amíg én átválogatom a gombákat.
- Igenis! -és már serénykedik is... Leülök, hogy a gombákat szétválogassam, mikor egy-két citromgalócát, néhány döggombát, hümmögni kezdek, amit meg is hall.
- Nem is olyan rossz arány. Csak a lakosság felét ölted volna meg -nézek rá, befejezve a válogatást, visszafolytott mosollyal az arcomon.
- Felét? De nem is szedtem annyi gombát -jelenti ki csodálkozva.
- Vannak olyan gombák, amiből elég egy darab megfőzése ahhoz, hogy egy családdal pusztítson -jelentem ki természetesen, de őt mintha megütötte volna ez a kijelentés...
- Kész vagy? - nézek rá, ő pedig bólint. - Ezekkel most ellátogatok az egyik barátomhoz, mivel ebből szeretne vacsorát készíteni, meg holnap ebédet. Szeretnél jönni?
- Bajom nem eshet, igaz? -néz rám, én pedig elmosolyodom. A gomba felét újra a kosárba rakom, s megindulunk. Most a függőhídon sétálunk, mire ő mintha megnyugodna, nem értem... Mikor már a negyedik fát is elhagytuk, a következőre mutatok, az egyik legszebb házikóra a környéken.
-Oda megyünk.
-Ő felsőbb személy? -kérdezi, én pedig bólintok.
-A világon mi ketten vagyunk fajunk utolsó képviselői. Ő a falusi tanács egyik tagja.
-Értem... -mélázik el. Bekopogok, mire ajtót nyit Suzannah, s ránk mosolyog.
-Rose! Denardi! Lépjetek beljebb! -be is megyünk, Denardi csak pironkodva pislog, amit Suzannah észre is vesz, könnyeden kijelenti: -Ó, igen, ne haragudj, Suzannah vagyok, üdvözöllek a falunkban! Mosolyog rá, majd kezet fognak.
-Örvendek... -hebeg Ilden, mire én csak elmosolyodom. Hát persze... Minden személy tudja, hogy Ilden itt van, még a legkisebb gyermekek is. Suzannah leültet minket, átveszi a gombákat, s egyből főzni kezd, kérdés nélkül teát tesz le elénk, gyönyörű csészéket, majd kitölti nekünk.
-És hogy érzed itt magad, Ilden Denardi? -mosolyog Suzannah. Ilden pedig még mindig csodálja vezetőm külselyét. Nem nézünk ki ugyanúgy, Suzannahnak sokkal több toll ékesíti a haját, s a tollai türkiz-jáde színekben virítanak, az én pasztellszíneimmel ellentétben ő feltűnő jelenség.
-Hát, jól érzem magam... Túl sokat törődnek velem. -szólal meg hirtelen Ilden, mire halkan felnevet régin barátnőm.
-Hogy meg vagy szeppenve... Mintha csak Rose-t látnám fiatalon! -erre Ilden szemei mégjobban kikerekednek, rám néz. Én nyugodtan kortyolok a teámból, vigyorogni kezdek. Suzannah még mesél rólam, gyermekkoromról, meg hogy nem voltam mindig ilyen kedves és nyugodt teremtmény, mint most. Mesél, mennyire bátor, erőszakos, erős személy voltam, (vagyok, csak Ilden még nem tapasztalta meg), és mennyire megtörve tértem vissza, de talpon voltam, soha nem eresztettem el magam...
-Na itt elég lesz, Suzannah, ennyire jó ember nem vagyok. -nevetem el magam, Ilden meg csak ül, végre ő is nekikezd a teának. Suzannah nagyon finom pörköltet csinál a gombából, s az illata terjeng a levegőben. Megkóstoltatja velünk, hevesen bólogatva jelezzük, hogy isteni lett. Őz hússal készítette. A vadast mindig csodásan készíti.
Néha kérdez Ilden is a faluról, s rólam, mert én "hallgatok, mint a sír" ezzel kapcsolatban. Addig ültünk itt, mikor kinézek a kerek ablakon a muskátli fölött, a lemenő napot látom.
Suzannah már el is kezdett álmosodni. Szerencsére én tovább bírom.
-Na, megyünk is, köszönjük a kóstolót. -állunk föl az asztaltól, én meghajolok, Ilden pironkodva biccent, Suzannah pedig elneveti magát.
-Nos, én köszönöm a gombát! Örülök, hogy megismerhettelek, Ilden Denardi! Szép estét!
-Neked is szép estét, Suzannah! -szól Ilden, én csak kacsintok, majd kilépünk a házból. A függőhidak kapaszkodóin most gyújtják a lámpásokat a lámpagyújtók. Ilden pislogva nézi őket.
-Ja igen, te még nem láttad a lámpásgyújtást. Elég szép jelenség. -Mosolyodom el, de Ilden még nem lép rá a hídra, a falécekből összetákolt erkélyen áll, s érdeklődve figyeli a lámpásgyújtást. Előttünk, velünk szemben megy le a nap, így a falu épületeit, és a fákat csak fekete alakokként látjuk...
-Az nem kifejezés... -szólal meg végül halkan Ilden -Meg szeretném várni, míg sötét lesz!
-Megértelek. Az is gyönyörű. De addig elsétálhatunk az én erkélyemhez, és ott ki is vihetjük a székeket, leülhetünk közben beszélgetni.
-Ez jó ötlet. -néz rám -Nagyon jó a hangulata... -most látom először bújkáló kétségbeesés nélkül az arcát. Talán az a tudat is nyugtatja, hogy nem csak ő volt ilyen kis esetlen, hanem én is... És az elején mindenki. Elindulok, de kábulatában ezt sem veszi észre, ezért gyengéden megfogom a kezét, s húzni kezdem. Először megijed kissé, majd elmosolyodik, engedi, hogy vigyem. Másodszorra fogom meg a kezét... Már elsőre is érdekes érzés kerített hatalmába, most pedig... libabőrös az egész testem, holott nem fázom.
Mire az én erkélyemre érünk, a napot már nem látni. Gyorsan kiviszünk két széket, és leülünk.
-Köszönöm a segítséget -nézek rá, ő pedig értetlenül fürkész engem.
-Inkább én tartozom köszönettel... Mindenért. -dünnyögi végül.
-Most visszagondolva örülök, hogy elkaptak. Így most itt vagy, biztonságban. -mosolygok rá. Mélyen belenéz a szemembe.
-Miért vagytok ilyen kedvesek hozzám? -hallom halk kérdését. Közel hajolt, hogy súgni tudjon. Talán azt hiszi, most én is azért hajolok közel, hogy visszasúgjam a választ... Ehelyett csókot lehelek a füle alá, a nyakára.
Rámpislog, amolyan "ez mi volt?" tekintettel, én pedig elmosolyodom. Szólna, odahajolok mégegyszer.
-ROSE! -halljuk lentről a kiáltást, mire mindketten összerezzenünk. Felpattanok a székemből, az erkély széléhez lépek.
-Igen? -tekintek le, Edwarddal nézek farkasszemet.
-A közeli tündérfalut megtalálták! -nyeli el a sírást, ott él a szerelme. Egy pillanatra az erkély kerítésébe kapaszkodok, forog a világ. Hátranézek, Ilden kétségbeesetten, kérdőn néz.
-Mennem kell, Ilden. Csak velem teljes a csapat.
-Szeretnék..
-Ha arról szeretnél beszélni, hogy velem jössz, szó sem lehet róla! -nézek rá, majd közlöm: -neked nincs semmilyen harci képességed.
-Neked...
-ROSE! Mi lesz már?!
-Légy jó, maradt leves, annyit eszel, amennyi jólesik. Ha minden jól megy, nemsokára visszajövünk. -hadarom, miközben befutok harci kellékeimet összeszedni. gondolkozóba esik,
-Vigyázz magadra... -nyöszörgi végül, én pedig lemászom, majd Edwarddal, Jake-el, és a többi harcossal futva indulunk a falu felé..
Már messziről észrevesszük a lángokat, Edward könnyekkel küszködve ront előre.
-Ed! -kiáltok, majd egyik ecsetemet előrántva egy vízisárkányt rajzolok karomra, mely életre kel, felnagyítom 30 méteresre. Ed ráugrik, s már repülnek is a faluhoz. Feléérve a sárkány több száz liter vizet okád ki magából az égő épületekre. Mindenki a saját fegyverével készül, én az ecsetemmel, sok harcos íjjal, karddal.
-Vágjunk bele... -szól Jake. Hihetetlenül lángoló dühvel, és harci tűzzel indulunk meg ismét a falu felé.
Szerkesztve Miria által @ 2011. 04. 07. 13:23:20
|
| Calael | 2011. 02. 02. 06:23:04 | #11023 |
Karakter: Ilden Denardi
Megjegyzés: [Miriának]
A válaszából azonban egyből kiderül, hogy miképpen. Ő egyszerűen csak ilyen. Mást nem tudok kitalálni.
- Ó, előtte kérsz egy kis teát?
- Igen, elfogadom, és meg is mosakodnék, ha van rá lehetőség... De mi előtt? - bököm ki fennakadásom tárgyát egy röpke másodperc alatt.
- Ja, igen... A fürdőszoba arra van - mutat könnyed mozdulattal az egyik ajtó felé. - És ne haragudj, hogy csak így letámadtalak vele... De gondoltam, nem hagylak itt. Elmennék a piacra élelmet venni.
- Értem - felelem neki, majd haloványan elmosolyodom. Nem értem, miért kéne haragudnom azért, mert ki szeretne vinni a házból... Valószínűleg úgyis megkértem volna rá, de... mindegy, csak udvarias, én meg álmos... Az ajtó felé teszek pár bizonytalan lépést, majd lenyomom a kilincset, és már be is lépek.
Hangulatos fürdőszoba, faburkolat, tükör, egyéb apró kencék, és sok minden más. A kád az ablaktól távol esik, de függöny is van felszerelve elé, amelyet hamar el is húzok. Értem én, hogy magasan vagyunk, de azt is tudom, hogy nem én vagyok az egyedüli szárnyas lény a világon, és... Ki szeretné, hogy megbámulják.
- Várj, Ilden! - hallom kintről Rose kiálltását.
- Mi a baj? - kérdezek vissza kissé meglepődötten, vagy inkább ilyedten? A hangok elkülönítéséhez és pontos felismeréséhez még korán van, nagyon... korán...
- Csak adnék egy törülközőt!
Döbbenet lesz úrrá rajtam, majd magamra nézek, meg a kezeimre, meg a berendezési tárgyakra. Újra bevillan az a kép, hogy az összes holmimnak búcsút kellett mondanom a tegnapi nap folyamán, kivétel attól, ami tegnap is rajtam volt.
- Ja, igen, köszönöm - mondom, miközben átveszem a törülközőt.
A víz kellemesen meleg, amitől könnyedén újra álomba tudnék csöppenni, de eléggé érdekes lenne, ha a kádban kezdenék szunyókálni, így inkább lemondok róla. Mire végzek, és többé-kevésbé felébredek, gyorsan megtörlöm magam, és Rose háta mögött sunnyogva visszatérek ideiglenes lakhelyembe. Magamra veszem ruháim, a törölközőt kiterítem, hogy meg tudjon száradni estére, majd a konyhában pihenő asztalról felveszem a már hülő teámat, és pár korttyal megiszom. Tudom, hogy idővel éberítő hatása van, így ha tehetem, én is készítek... Bár lehet, itt ez a gond lekerül a terhemről. Ha nem, az se baj, legalább teát tudok készíteni, ha mást nagyon nem is. Héjában sült krumpli, sült hús, meg minden, amit szabad tűzön egy nyárs segítségével el lehet készíteni. A teakészletem pedig... a teakészletem a táskámban volt.
A lemászás a felmászáshoz képest könnyedén megy, legalábbis nem olyan fárasztó. Megrakodva persze biztos, hogy felfele könnyebb lesz mászni, mint lefele ugyanolyan nehézségű zsákkal...
- Sok mindent nem tudok megtermelni a kicsi kertemben, de mivel sok az időm, így van idő gombászni, és gyógynövényeket gyűjteni... Ugye aki nem csak magának termel, hanem másnak is, eladni, nem lesz ideje begyűjteni a gombákat, és a gyógynövényeket, vagy épp nem ért hozzájuk. Nem használunk pénzt, csak emberekkel való kereskedés során. Csereberélünk. - meséli első ízben.
- Persze, ez így logikus - bólintok rá. Miközben haladunk, érzem, hogy figyelnek minket, és mikor hátra fordulok egy pillanatra, madarakat látok meg. Lehet, őket hallottam reggel? Biztosan. De miért követnek minket? Miért nem maradnak otthon? Bár lehet, nem házőrzés a feladatuk, nem kutyák... Bár... furcsa ez az egész világ.
A nap sugarai könnyedén melegítik fel fekete ruhámat, aminek nagyon örülök. Szeretem a meleget, sokkal könnyebb benne minden, bár valószínűleg elfogult vagyok, mivel én a szárnyaimmal hőség esetén tudom hűteni magamat, míg az emberek nem.
A falu központja egy merő szín-kavalkád. Teljes mértékben be sem tudom látni az összes standot, de amiket látok, azok mind, egytől-egyig meg vannak rakodva különböző gyümölcsökkel, zöldségekkel. De a színek mellett rengeteg illatot is érzek a levegőben, melyből leszűröm azt a tanulságot, hogy valahol kenyeret, és talán egyéb más dolgot is sütnek. Mindenesetre, ahhoz képest, hogy én mennyire elszigeteltnek találtam első ránézésre ezt a falut a lakói miatt, nagyon sok minden megtalálható benne.
- Mit kérsz? - kérdi mosolyogva, én meg nem is tudok válaszolni, mert még mindig le vagyok döbbenve. Mert ez a legkifejezőbb szó. Így a legegyszerűbb dolgot végzem el, elmutogatom, hogy szétnézek, és... és az jó lesz.
Az itt élők bizalommal tekintenek rám, ami meglep. Én biztosan nem bíznék meg senkiben, akit nem ismerek, igaz, most is nagyjából ezt teszem, hacsak arra gondolok, hogy hol is aludtam az elmúlt éjjel. De nem próbált megölni, nem szólt le, és...
És konkrétan teljesen más felfogásban él, mint én.
Az egyik árus mosolyogva néz rám, majd megszólal.
- Honnan tévedt ide hozzánk?
- Én... - kezdeném, és nagyon nehezemre esik, hogy bármit is mondjak az életemről, hogy ki is vagyok. De kedvesen néz rám, és a mellette lévő árus is engem kezd el figyelni, így összeszedem magam, és próbálok kicsit megnyílni. - Egy közeli faluból tévedtem ide a tegnapi eseményeknek köszönhetően. A vidéket járom, a különböző erdőket, és... ide sodort a sors.
- Tényleg? Tehát magányos vándor vagy. Nem gondoltál még arra, hogy abbahagyd az utad?
A kérdésen elpirulok, majd ösztönösen mondok valami olyat, hogy igen, gondoltam már rá, de eddig még mindig voltak olyan problémák, amik miatt ez nem jött össze. Az árus bólogat, majd kérdezget a környező vidékekről, amelyeken nem járt még eddig életében, én pedig próbálok nem nagyon belemenni a mesélésbe.
Ez nekem sok. Én nem ide való vagyok. Velem soha nem foglalkozott ennyi idegen ember vagy más sem kedvesen és odaadóan és segítőkészen, mindig támadtak, és... és ez így nem jó, ez nem én vagyok...
Arrébb táncolok a forgatagban, és megint azt érzem, hogy szeretnék eltűnni, és megint nem jönne össze, mert megbántanám az itt élőket, ha így viselkednék. Nemsokára kiszúrok pár gyümölcsöt, amelyek igen jól néznek ki, majd válogatás után pár barackot és pár fürt szőlőt veszek magamhoz. Se táska, se vászonszatyor nincs nálam, a ruhám pedig mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy abban tudjam hordani a megszerzett árut, így nagyon óvatos léptekkel indulok meg vendéglátóm felé.
- Honnan vetted őket? - kérdezi kedvesen, mire az egyik közeli asztalra mutatok, ami mögött egy kedvesen mosolygó férfi áll. Rose elindul felé, én pedig még mindig óvatos léptekkel megyek oda hozzá.
- Ennyi lesz? - néz rám, miközben éppen belecsempészem az általam kiválasztott árut a kosarába.
Hümmögök egyet rá válaszként, majd elősettenkedik belőlem a jobbik énem, amelyik képes megbízni másokban, és mindezt még képes is megköszönni valami féle módon.
- Engedd meg, hogy megháláljam valahogy... - bököm ki, apróbb pír következtében. Persze ő meg csak mosolyog.
-Egyelőre foglalkozz azzal, hogy megerősödj, és hogy jól érezd magad!
Olyan furcsa... furcsa, hogy így viselkedik, hiszen idegen vagyok. Segít, és nem vár el semmit... Ez nem jellemző az emberekre... Igaz, a legtöbb emberre semmi sem jellemző, ami itt megtalálható. Külsőleg és belsőleg egyaránt. Ezen, azt hiszem, lassan meg sem kellene lepődnöm.
Tudnék én valaha is így élni? Hisz emberek neveltek, emberi, földhözragadt gondolkodásom van, és még azt se nagyon tudom elképzelni, hogy szárnyaim vannak és mégis tudok repülni. Pedig csak hit kérdése az egész, hogy képes vagyok-e az ég felé emelkedni. Vagy eltűnni. De az képtelenség, hogy emberi formám legyen. Az hihetetlen, túlságosan is. Bár... lehet, hogy részben is képes vagyok láthatatlanná tenni magam, és akkor mehetnék emberek közé, palást nélkül...
Mindez a gondolatmenet hazafele játszódik lefele a fejemben. Az egyik megrakodott kosár nálam, míg a másik Rose-nál van. Abba nem mentem bele, hogy egyedül cipelje haza az egészet, míg végül úgy oldottam meg a problémát, hogy egyszerre nem tudna két kosarat felvinni, és ha már ez így van, miért ne vihetném egyáltalán el a házáig az egyik kosarat és ott nem kellene majd átadnia, csak mehetnénk felfele. Pozitívum, hogy elnevette magát a logikámon, azonban nem biztos, hogy teljesen épelméjűnek tart az efajta probléma-megoldó képességem miatt. De annyi baj legyen. Vinném én mindkettőt is akár, de abba már biztos, hogy nem menne bele.
Ahogy felérünk a lakásba, úgy érzem magam, mintha most akarna leszakadni a kezem, ráadásul borzalmas sebességgel ver a szivem. Gondoltam, hogy nem lesz egy nyugodt álomba illő kép, amíg felérünk, de koránt sem gondoltam, hogy ennyire ki fog készíteni lelkiekben. Rajta meg fel sem tűnik, pedig elvileg én vagyok képes arra, hogy repkedjek, nem ő.
A kosarakat a konyhába visszük, és ő egyből neki is áll az ebéd elkészítésének.
- Hadd segítsek! - állok oda mellé szolgálatra készen, mire főbb segédeszközöket és répát rak a kezembe illetve az egyik tálba.
- Puculd meg, kérlek - adja ki az utasítást, mire én az asztalhoz viszem a szerzeményt. Az egyik tálba vizet engedek, majd ugyancsak az asztalra helyezem. A késsel könnyedén vágok bele az első répába, és óvatosan lefelé húzom a testén, nehogy véletlenül magamba vágjak. Amint végeztem a művelettel, a vizes tálba rakom, és nekifogok a következőnek, míg a lehámozott részeket aranyos kis kupacba rendezem.
- Elég nyugodt környék ez - jegyzem meg, mikor már a negyedik zöldségemnél járok.
- Igen, ezért szeretem. A sok izgalom után nekem erre van szükségem.
- Miért? Nem volt mindig így? - kérdezem újfent ledöbbenve.
- Még kicsi gyermekkoromban, kilenc évesen jöttem ide. De nem vagyok itt azóta, ugyanis vándorútra indultam, hogy... Megismerjem a világot.
- Ó... Izgalmas lehetett... - mondom, de ha úgy volt izgalmakkal bővelkedő, ahogy az enyém, akkor az sem lesz egy vidám, csupa szeretet történet.
- Az volt - jegyzi meg kissé irónikusan, és... mintha valamiféle bűntudatot hallanék ki a hangjából. Ilyen hangsúlyú beszédet gyakran hallottam a... szüleimtől...
- De akkor a te életed is izgalmas... Nem? - zökkent ki mélázásomból. - Utazgatsz, vándorolsz, hol itt, hol ott telepedsz meg kis időre...
- Ez nem ilyen egyszerű... - jegyzem meg hasonló iróniával, miközben az utolsó simításokat végzem az ötödik répámmal.
- Ne haragudj, ha valami bántót mondtam... - mondatának a hangsúlyozása nem éppen a megnyugtatóbb, mire felemelem a fejemet. A szemébe nézve látom, hogy vele sem volt a világ olyan kedves és befogadó, mint az itteni kis közösség.
- Semmi gond, gondolom a te életed sem lehetett könnyű - mondom kisebb könnyedebb hangnemben, hátha kizökkentem a múltra irányuló gondolataiból.
- Ez így van - mosolyodik el mégiscsak. Gyorsan visszafordulok a feladatomhoz, megpuculok még egy répát, gyorsan átmosom őket, végül felaprítom őket a másik tálba, és odaadom Rosenak, miközben a többi zöldséget is éppen a vízbe önti. Visszatipegek a helyemre, leülök kényelmesen, hogy a szárnyaim ne nyomódjanak neki a háttámlára, majd mikor felpillantok, furcsa dolog tárul szemeim elé. Tollak, vörös hajszín, és aranybarna csillogás a szemekben, ami eddig is ilyen volt, csak nem tűnt fel... Ez...
- Ja, igen, te még nem láttad az igazi alakom... - mondja, miközben valamiért tördelni kezdi kezeit.
- Ne szégyelld, nagyon szép! - vágom rá, én pedig úgy érzem magam, mint valami betolakodó. Lehet, hogy miattam bújik emberi alakba, hogy ne érezzem magam kellemetlenül? Megzavarom az életét, és nem élhet úgy, ahogy általában szokott?
- Míg fő a leves, nincs kedved sétálni, gombászni egyet? - kérdezi, és az erdő felé bök. Vagyis az erdő azon része felé, ami nem tartozik hozzájuk a szó nagyon szoros értelmében.
- Szívesen megyek veled, ha mész - felelem, bár valamiért ezúttal görcsbe rándul a gyomrom, hogy ez azzal jár, hogy megint egy kosárral kell majd felügyeskedni magunkat.
- Akkor gyere - invitál mosolyogva, és az ajtó felé veszi az irányt.
A leút, úgy, mint az előző (és egyben az első, ha jobban belegondolok), ugyanolyan könnyen ment. Nem tudom, mi teszi, de az emberek felfele inkább másznak, mint lefele. Nem tudom, miért... Hősködhetnék azzal, hogy megpróbálok lerepülni, de ha becsődöl az agyam az elgondolás tekintetében, legfeljebb egy negatív, antihős képében díszeleghetnék. Látjátok, gyerekek, ti is úgy jártok majd, mint az a Denardi, aki úgy próbált meg repülni, hogy valójában nem is tudott. Pedig én szeretem a tanmeséket, csak igazándiból ne velem példálozzanak, ha egy mód van rá...
Leérve az erdő-erdőbe, Rose veszi át az irányítást, amit nem is bánok. Ő gombákat akar gyűjteni, én pedig szívem szerint mindent akarok csinálni, csak gombákat nem akarok válogatni. Nem a feladat a baj, hanem az, hogy annyira nem értek hozzá, mint más az énekléshez. Tudja, hogy hogyan kell csinálni, csak mégsem sikerül semmi jót sem összehozni.
- Az erdőnkben - és az országban is - megvan mind a négy évszak, és mindegyikben nőnek gombák. Persze nem mindegyik ehető... a téli hónapokban alig egy-két ehető gombafaj nő, míg a többiben lehet közülük válogatni. A kérdés csak annyi, mennyi ideig lelhetőek fenn egy évszakban, és az esőzésektől is függ, na meg a hőmérséklettől.
A magyarázat első felét azt hiszem, értem, de... Érzem, hogy ez erősen le van egyszerűsítve.
- Tavasszal és ősszel van a legtöbb féle gomba, nyáron pedig akkor vannak viszonylag szép számmal, ha sok eső esik, és annyira nem meleg az idő.
Egy pillanatra megrettenek, hogy neveket fog felsorolni, hogy miket keresünk, de elég csak egy pillantást vetnie az arcomra, és neki is leesik, hogy nevekkel nem sokra menne.
- Mi most ilyen és ilyen gombákat fogunk keresni és szedni - bök két fa tövébe, ahol négy-öt gomba foglal helyet. Odasétál hozzájuk, majd óvatosan leguggol, és magához int.
- Itt fogd meg őket, a tövénél, de ne túl szorosan, hogy ne sérüljön a teste. Több ideig eláll, ha nem nyomódik meg. Tessék, ebbe szedd őket, otthon majd szétválogatom.
Csak bólogatok, és teljes mértékben egyetértek azzal, hogy ő válogassa szét őket. Szerintem én simán bele fogok szedni pár olyan egyedet, amelyeknek semmi közük sincs ahhoz, hogy megegyék őket. Olyan fél órán át gyűjtögetünk, mire szól, hogy ideje visszaindulni. Az én és az ő összegyűjtött mennyisége között hogy úgy mondjam, sok-sok év, főleg tapasztalati különbség van. Az övéi formában nagyon hasonlítanak egymásra, és méretben is, én meg szerintem kisebbeket és túléretteket is leszedtem-felszedtem. Vagy azok csak más fajtájúak? Siralmasan érzem magam teljesítményem miatt, amit Rose is észrevesz.
- Mi a baj?
- Hát... az meg az - nézek szemeimmel az ő és az én kosaramra.
- Ja... ugyan, ne foglalkozz vele. Ha a negyede jó belőle, akkor már ügyes vagy.
- Aha... - válaszolom nem éppen a leggyönyörűbben, de hát istenem. Nem tudok örülni annak, hogy bénázok, holott nem kellene. Egyáltalán értek valamihez azon kívül, hogy ne haljak éhen a természetben? Na jó, tudok olvasni és írni, nagy élmény. Meg futni, jó gyorsan. A többi már csak adottság kérdése.
- Amíg vándoroltál... nem láttál hozzám hasonló lényeket? - kérdezem, mikor már elérjük a falu határát.
- Hasonlóakat igen, de pont ilyen szárnyakkal rendelkezőket nem - feleli csendesen, én pedig nem kérdezek többet a vándorútjáról. De ezt tudnom kellett. A következő kérdés az lenne, hogy pontosan merre járt, hogy tudjam, mely helyekre nem kell már ellátogatnom, de... nem most. Érzem, hogy kellemetlen számára ez a téma, én pedig nem akarom feszegetni. Ő sem hozakodott elő azzal, hogy meséljem el az élettörténetem, mit, merre és miért. Ez a féle-fajta tisztelet pedig neki jobban kijár, mint nekem, elvégre, én vagyok a betolakodó az életébe.
- Ah, jó az illata! - lelkesedik fel Rose belépve az ajtón, majd pár másodperccel később én is megérzem a leves illatát, és tényleg nem rossz. Azt sem tudom, mikor ettem utoljára levest otthonias környezetben. A fogadókban főzött ételekkel szemben ezeknek általában íze is van.
A frissen szedett gomba a konyha sarkában landol, majd már elő is vesz két tányért, alátétet a levesnek, meg kanalakat, és az asztal felé repül velük.
- De hadd... - kezdeném, mire egyből belém is fojtja a szót.
- Szó sem lehet róla! Vendég vagy, legalább az ételt had én szolgáljam fel.
Elpirulok, majd lehajtom a fejem. Vendég... Inkább úgy érzem magam, mint valami élősködő, aki semmi hasznosat sem tud tenni, csak útban van. Bár ezt ő biztos nem így látja. Először nekem szed, majd magának is, végül elfoglalja a helyét. A leves finom, bár kicsit sótlannak érzem. Az az igazság, hogy mindent sótlannak érzek, vagy csak nagyon szeretem a sót. De erre legtöbben csak annyit mondanak, hogy vagy nyaljak sót, vagy felejtsem el, hogy létezik, mert nem tesz jót az egészségnek. Na persze... de ha egyszer finom.
- Nem ízlik? - kérdezi kissé aggodalmas pillantással, mire próbálok megnyugtató arcot vágni.
- Nem, dehogy, nagyon is finom, csak én mindent agyon sózok, ha tehetem.
- Ha szeretnéd, hozok...
- Nem, semmi szükség rá, így is nagyon finom. Tényleg - teszem hozzá, mikor látom, hogy már emelkedne fel a székről. Az étkezés további része csendben telik, én pedig nagy éhségérzetemben még kérek egy keveset a levesből.
- A zellert és a karalábét miért nem etted meg?
- Izé... - nézek magam elé, és konkrétan nem tudom, hogyan is fogalmazzam meg nagyon kedvesen, hogy nem szeretem megenni őket. Zavaromat látva azonban elmosolyodik.
- Semmi baj, vannak még páran, akik így éreznek ezek iránt.
Elszégyellem magam, de már veszi is el előlem az üres tányért az apró maradékkal együtt.
- Hova tegyem a levest? - kérdezem, hátha tudok valamit segíteni legalább a rendrakásban.
- Hagyd csak, de a gombákat idehozhatod. És elmosogathatsz, amíg én átválogatom a gombákat.
- Igenis! - felelem szolgálatra készen. Ahogy behozom a két kosarat, megint kellemetlenül érzem magam a teljesítményem miatt, de nincs mit tenni. Ez van, ezt kell szeretni.
Amíg mosogatok, addig Rose halk hümmögés kíséretében válogatja a gombákat, majd a vége felé megszólal.
- Nem is olyan rossz arány. Csak a lakosság felét ölted volna meg - mondja bujkáló mosollyal rám tekintve.
- Felét? De nem is szedtem annyi gombát - nézek magam elé elkerekedett szemekkel.
- Vannak olyan gombák, amiből elég egy darab megfőzése ahhoz, hogy egy családdal pusztítson - mondja mindezt úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hogy a gombák ölnek. Nem természetes. A természetes az élet, nem a halál. Bár, ők így védekeznek, rendben. De inkább lennének büdösek és rossz ízűek.
A mosogatást befejezve eltörölgetem a tányérokat és csészéket, na meg a kanalakat is, és minden egyebet, ami a csöpögtetőbe került, végül elhelyezem őket a helyükön. Rosehoz fordulok, aki még mindig az általam eredetinek vélt alakban van.
- Kész vagy? - kérdi, mire bólintok. - Ezekkel most ellátogatok az egyik barátomhoz, mivel ebből szeretne vagyorát készíteni, meg holnap ebédet. Szeretnél jönni?
- Bajom nem eshet, igaz? - kérdezem, reménykedve, hogy ezúttal a fenti függőhidakat vesszük használatba.
Szerkesztve Calael által @ 2011. 02. 02. 06:23:28
|
| Miria | 2010. 12. 30. 01:06:25 | #10139 |
Karakter: Rose Dragon
Megjegyzés: (Calaelnek)
Hálás tekintet szegeződik felém, majd beljebb lép a szobába, pontosan az ágyhoz, és megbökdösi... Remélem meg fog felelni neki. Kissé elmerengek alakján, amikor engedi a palást... Szemre való teremtés. Hirtelen ingerült hangja szabadít ki gondolataimból. Rátekintek, ő pedig idegesen beszél:
- Az összes ruhám... Az összes dolgom... Elvették! -szól, és egy hirtelen, spontán mozdulattal beleüt a falba, ami meglep. Nem néztem volna ki belőle ezt a reakciót.- Nem figyeltem rá.
- De ez miért baj, hiszen tudunk szerezni másikat. -szelíd mosolyt küldök felé, ő pedig tágra nyílt szemekkel tekint rám.
- Nem akarok senki terhére lenni, és... így is túl sok mindent kaptam. -érzem hangjában, hogy komolyan gondolja, amit mond. Végigmérem újra. Valami nagyon nyomhatja a lelkét, hisz akár én is bármikor elfogadom a segítséget... Mert tudom, hogy vissza tudom adni. Egy nyugtató tea jót tenne neki.. Intek, jöjjön velem a konyhába, majd az egyik székre mutatok, érti a jelzést, leül. Kis konyhai szekrényemhez sétálok, mely zöldre van festve, s virágos indák futnak oldalán... Sajnos a festék kopik, így az egyébként is öreg szekrény kap egy antik jelleget... Még a szüleimé volt. Kihúzom füves fiókomat, s a megnevezett szövetzsákokból citromfüvet, levendulát, s egyéb nyugtató gyógynövényeket veszek.
A fiók alatti ajtót kinyitom, s eggy fém lábast veszek ki belőle, felteszem a Jake által kalibrált kis fém tűzhelyre, a tűzhely mellett található vödörből vizet öntök a lábosba, majd alatta tüzet gyújtok. Ismét a lányra nézek.
- Főzök egy kis teát. Kicsit macerás, hogy a víz keringése nem működik a csövekben, de már csak napok kérdése, és megoldják. Egyébként hogy hívnak? -nem tudom, hova tudjam a pírt az arcán...
- Ilden Denardi a nevem, de az Ildent használom csak belőle. -miután ezt kimondta, zavartan palástját kezdi méregetni. Szomorú arckifejezés.
- A tűm és a cérnám is benne volt. -morogja csak úgy magának, mire haloványan elmosolyodom. Ő feláll, nyújtózik egy kényelmeset, majd megindul a szobája felé, s leveszi palástját. Nocsak! A szárnyai...
- Nem tudod eltűntetni őket?
- Mit csinálni?
- Nem tudsz emberi alakot felvenni?
- Nem. -Ez igen érdekes... Hol voltak a leány szülei, akik megtaníthatták volna?!
- Ez mindig is így volt. Szép is, kellemes tapintása is van, télen pedig melegít. Ami azt illeti... stresszhelyzetben is a helyükön vannak. -Igen ám, de veszélyes emberlakta falvakban ezekkel mutatkozni... Öngyilkos merénylet, tulajdonképpen. Ezeket már nem mondom ki, csak bólintok.
- Mióta élsz itt?
- Jópár éve. Egész békés, ami ma történt, csak nagyon ritkán fordul elő. Védi mindenki a másikat úgy, ahogy tudja. Próbálunk megbékélni a környezetünkkel, és tartjuk más falvakkal a kapcsolatokat.-Értetlenül néz rám...- Sima emberekkel, igen, velük is.
A tea nemsokára elkészül, kiégetett kis bögrékbe öntöm, s egyiket odanyújtom neki.
- Szoktátok a képességeiteket edzeni, vagy ez mindenkinek olyan alapdolog?
- Felmérjük a határainkat, ha erre gondolsz. -nézek rá... Ez a lány árva. Végignézem, ahogy kiissza a bögréből a teát... Kecsesek a mozdulatai. Mikor befejezi, a szemembe néz, majd megszólal:
- Lepihenek, ha nem baj... Holnap körbevezetsz?
- Természetesen. Aludd ki magad. -nézek ráű komolyan... Ezt mondania se kellett volna.
- Köszönöm.
Feláll, és bemegy a szobába, magára csukja az ajtót... Kisvártatva az ajtóból kukucskálva szól:
-- Ne haragudj... kérhetnék valamit, amiben elalszok?
- Máris adok -ugrok föl a székről, fordulok gardróbom felé... Hát persze! Nincs ruhája a lelkemnek... Kiveszek egy barna hálóinget... Ezt nem használom, de igen puha anyag. Fordulok is, hogy odaadjam. Kezébe adom:
-Remélem megfelel. -félve megszólal:
- A hátán milyen?
- Nincs kivágva, ha erre célzol.
- Aha... esetleg... valami, ami ki van vágva?
- Nincs, de ezt átfarikcsálhatod. Én amúgy is ritkán vettem már fel. -nézek rá, majd a kis szekrényemhez fordulok, s egy másik fiókból ollót veszek ki, s odaadom neki. Hálával teli tekintettel néz rám, ami nagyon imponál... Majd behajtja az ajtót...
Remélem nem lesz mérges, amiért reggel korán kell kelnie...
Még naplementéig elég sok dolgom van... A fám alatt van egy kis elkerített kertem, ott kapirgálok, majd adok unikornisomnak Kisz szalmát, meg a gazt, amit kikapirgáltam. Egyébként fehér jószágomat Alice-nek hívják. Meg ottvan a rengeteg madár... Ők viszont el tudják látni magukat. Még Elisha, a szomszéd elf lány hív meg egy teára, amit elfogadok... Nem sokáig maradok, csak beszélgetünk, majd vödrökkel a kúthoz megyek, hogy a reggeli mosdással, ebédfőzéssel és a szomjúsággal ne kelljen korán reggel bajlódni.
Napnyugtakor pedig kissé összepakolok, s lefekszem aludni...
Automatikusan kipattannak a szemeim, a Nap első sugarait érzi minden porcikám. Madaraim is ébredeznek. Kilépek hálóingemben, a maradék teát megiszom, majd főzök újat, hátha kér Ilden, ha felébred. A levest ráérek később megfőzni.
Ez az ermberi alak kettős... A spirituális energiámból rengeteget elvesz, viszont az életenergiám növekszik mellette, s sokkal fittebb vagyok ma. Összesöprök, elmosogartok, majd megmosakszom.
Már felkelt a nap, madaraim pedig erőteljesen csiripelni kezdenek. Nem telik el sok idő, nyílik Ilden szobájának ajtaja, s az elaludt frizurájú hölgy kilép...
- Idáig aludtál? - mosollyal tekintek felé - Indulhatunk?
- Igen... -néz rám furcsán.
-Ó, előtte kérsz egy teát?
-Igen, elfogadom, és meg is mosakodnék, ha van rá lehetőség... De mi előtt?
-Ja igen... A fürdőszoba arra van. -és a szobaajtóm melletti ajtóra mutatok -és neharagudj, hogy csak így letámadtalak vele... De gondoltam nem hagylak itt. Elmennénk a piacra, élelmet venni.
-Értem. -halványan rám mosolyog.Még fel sem ébredt. Besétál a fürdőszobába, én pedig a fejemhez kapok, s a gardróbba sietek.
-Várj, Ilden! -kiáltok, s egy törölközőt húzok elő az egyik szekrényből.
-Mi a baj? -hallom a hangját.
-Csak adnék egy törülközőt!
-Ja, igen, köszönöm. -kinyitja az ajtót, átveszi a törölközőt. Míg mosakszik, magamhoz veszem a gyógynövényeimet, s különböző befőttesüvegeket, melyek szárított gombákkal vannak teli. Kilép, s indulhatunk is. Lemászunk, majd magyarázni kezdek:
-Sokmindent nem tudok megtermelni a kicsi kertemben, de mivel sok az időm, így van idő gombászni, és gyógynövényeket gyűjteni... Ugye aki nem csak magának termel, hanem másnak is, eladni, nem lesz ideje begyűjteni a gombákat, és a gyógynövényeket, vagy épp nem ért hozzájuk. Nem használunk pénzt, csak emberekkel való kereskedés során. Csereberélünk.
-Persze, ez így logikus -bólint. Látom, hogy észreveszi, a madaraim követnek minket. Gyanakvó pillantásokkal méregeti őket, fel-felnézve, én meg csak mosolygok magamban... A falu centrumába érünk, ahol mindenféle gyümölcsöt-zöldséget árulnak, de előfordulnak tejtermékeket árusító, és péksüteményt árusító standok is.
-Mit kérsz? -mosolygok rá. Ő zavartan pillant rám, majd a gyümölcsök felé veszi az irányt. Válogatok közben, néha rápillantok, s látom, szóba elegyedik a falulakókkal. Hm.. Mintha kissé féltékeny lennék. De mire is?
Már a húst, s a leveshez szükséges zöldségek zömét is magamhoz veszem, mikor néhány barackkal, s néhány fürt szőlővel tér vissza hozzám. Rámosolygok:
-Honnan vetted őket? -a standok felé mutat, majd együtt arra indulunk. Itt általában senki nem lop, mindenki ismer mindenkit, tehát nyugodtan elviheti egy személy az árut, utólag úgyis kifizeti. Most is bíztak Ildenben. Bizonyos gyógynövényekkel, s gombával kiváltom a gyümölcsöket, majd felé fordulok.
-Ennyi lesz?
-Engedd meg, hogy megháláljam valahogy... -erre elmosolyodom.
-Egyellőre foglalkozz azzal, hogy megerősödj, és hogy jól érezd magad! -óh, eszembe jutott... Ő csak átutazóban van itt... A gondolatra összeszorul a szívem, pedig még jobbhíján nem is ismerem! Ez nem vall rám. Mi történik veled, Rose?!
Lassan sétálunk a házikóm felé, két megrakott kosárral. Felérünk, s elkezdem főzni a levest.
-Hadd segítsek! -áll mellém, mire rámosolygok, két tálat, kést, s répát adok neki.
-Pucold meg, kérlek. -leül az asztalhoz, s már kezdi id, közben én a karalábét, a zellert, s a fehérrépát pucolom...
-Elég nyugodt környék ez. -szólal meg végül.
-Igen, ezért szeretem. A sok izgalom után nekem erre van szükségem.
-Miért? Nem mindig volt így? -Néz rám érdeklődve.
-Még kicsi gyermekkoromban, kilenc évesen jöttem ide. De nem vagyok itt azóta, ugyanis vándorútra indultam, hogy... Megismerjem a világot. -nézek rá.
-Ó... Izgalmas lehetett...
-Az volt. -Jegyzem meg irónikusan, bűntudattal telve, amit meg is érez... Kis csönd után megszólalok -de akkor a te életed is izgalmas... Nem? Utazgatsz, vándorolsz, hol itt, hol ott telepedsz meg kis időre...
-Ez nem ilyen egyszerű... -néz maga elé, miközben hámoz.
-Ne haragudj, ha valami bántót mondtam... -nézek rá, ő pedig a hámozásból felpillant rám.
-Semmi gond, gondolom a te életed sem lehetett könnyű.
-Ez így van. -engedem mosolyra ábrázatom. Készen lettünk, én belevagdostam a zöldséget a forró vízbe, melybe azelőtt a húst helyeztem. Hirtelen furcsát érzek... Hm... Ennyire megcsappant volna a spirituális energiaszintem, hogy az emberi alakot sem tudom fenntartani? Hát, akkor várnom kell néhány napot...
Észreveszem, hogy Ilden furcsán néz rám, mire kissé zavartan elmosolyodom.
- Ja, igen, te még nem láttad az igazi alakom... -tördelem kezeim.
-Ne szégyelld, nagyon szép! -elmosolyodom, ő pedig mintha elszégyellné magát.
-Míg fő a leves, nincs kedved sétállni, gombászni egyet?
-Szivesen megyek veled, ha mész.
-Akkor gyere. -mosolygok... Kezdem megkedvelni ezt a lányt...
|
| Calael | 2010. 11. 01. 23:32:01 | #9020 |
Karakter: Ilden Denardi
Megjegyzés: (Miriának)
Ismeretlen ország, furcsa emberek... Nem mintha máshol nem ugyanez lenne a helyzet. Aki más, mint a többi, lenézik és meggyalázzák, és itt ugyanez a helyzet. És még csodálkoznak, ha egy nem ember feketébe burkolózik, és próbál beolvadni, vagy inkább eltűnni a szemek elől? Milyen szép is lenne, ha mindenhová repülhetnék és láthatatlanul császkálhatnék... Ennél jobb dolog talán nem is létezik.
Szeretnék eltűnni, de nem bírom megtenni. Már megláttak, és a láthatatlanná válás nem megy egyik pillanatról a másikra. Legalábbis nekem, kár, hogy nem gyakoroltam.
Tegyük hozzá, a szomszéd országban nem is tartanak üldözéseket.
Két fegyveres férfi lép felém, én pedig hátrébb lépek. A csuklya lecsúszik az arcomról, és sárgás-barnás szemeim megvillannak.
- Igen, ez az!
Az egyik meg akarja ragadni a karomat, mire pofonvágom, de addigra a másik már a vállamat szorítja. A lábamba rúgnak, majd a gyomromba térdelnek. Csillagokat látok, és azon túl a világmindenséget. Lábaim összecsuklanának, ha az emberek nem tartanának meg. Vonszolni kezdenek, de fogalmam sincs, hova.
Mikor eszméletre ébredek, pár ember álldogál körülöttem. Néhány sír közülük, páran teljes felsőbbrendűséggel figyelik az eseményeket, mint akik tudják, hogy nemsokára úgyis szabadulnak innen - mégpedig élve. Ők biztos közönséges emberek, és reménykednek, de ezért nem ítélem el őket. Ezért az egyért.
Kezemen láncok lógnak, és a bal oldalam is erősen fáj - biztos a földre löktek, és nem estem éppen szerencsésen. Csuklyámat gyorsan visszahajtom a fejemre, hátha ismét el tudok tűnni, igaz, csak abban az értelemben, hogy a körülöttem lévők nem figyelnek rám. Szárnyaim meg sem merem mozgatni, hogy legalább azok rendben vannak-e, de remélhetőleg igen; szépen, redőzötten pihennek hátamon. Kár, hogyha repkedni próbálnék, egyből lenyilaznának, és onnantól kezdve fentről figyelhetném test nélkül az eseményeket. De sajnos a szenvedéseim miatt kisebb bosszúk nélkül nem akaródzik megadni magam a végnek.
Egyre múlik az idő, és egyre többen jelennek meg. Meghúzom magam, nem beszélek senkivel és nem keltek feltűnést. Hátha megúszom ezt az esetet úgy, ahogy az eddigieket. Mert igaz, üldözés nincs mindenütt, de álnok és gyilkos emberek sajnos igen, mindenhol találhatóak.
Legutoljára egy igen furcsa külsejű nő jelenik meg. A haja eléggé rendezetlennek tűnik innen - mondjuk a legtöbb nőnek ilyen a haja az út viszontagságai miatt. A szeme arany fénnyel csillog, ami mintha hasonlítana az enyémre - de a második pillantás után rájövök, hogy az enyém inkább narancssárga, mint arany.
- Hoztunk egyet! - üvölti az egyik férfi, aki a nő mellett sétál. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy biztos tévednek, majd újra a vörös hajúra nézek. Sajnos igazat kell adnom az őrnek - vagy vadásznak, nem tudom, melyik csoportba tartozik - ő tényleg egy különleges lény.
- Miről beszél, Uram?! Semmilyen próbának nem vetettek alá! Egy normális hajadon vagyok!
A csuklyám alól nézem végig a jelenetet, és egyszerűen nem mozdulok. Az, hogy összetartás, egy meglehetősen távoli fogalom volt eddig is az életemben, és nagy az esély rá, hogy ezután is az maradjon. És különben is, mit tehetnék? Aki itt van, az mind halálra van ítélve...
A tekintetünk egy pillanatra találkozik, és mostmár százszázalékosan tudom, hogy ő sem ember.
- Megérezted a cinkosodat, sátánfajzat?!
A felcsattanásra elkapom a tekintetem, és próbálok újra "láthatatlanná" válni. Ekkor az embertömeg megmozdul, és egy emberként a földre rogynak. Gyorsan reagálok, és ugyanúgy teszek, mint ők. Egy férfi jelent meg, akit életemben nem láttam még, bár itt a legtöbb ember pont ilyen. Ismeretlen.
- Elengedni! Mától kezdve betiltom a tündérek, elfek, sárkányok, varázslók, boszorkányok, koboldok és még sok más természetfeletti lény vadászatát! Amelyik falu le mer vadászni akár egy kis koboldot is, hihetetlen mennyiségű aranyat kell fizetnie!
Döbbenten nézek ki a fejemből, és nem bírom feldolgozni, hogy ennyivel megúszom ezt az egészet. Ez lehetetlen, mindenki tudja, hogy ilyen pillanatok csak és kizárólag a mesékben léteznek. Egy férfi lép oda hozzám, hogy dühödt pillantással leszedje a kezemről a láncokat, majd egy másik fogolyhoz siet, hogy ugyanezt végrehajtsa vele is.
- Gyere... - szól hozzám valaki és ér a kezemhez. Megremegek, majd felpillantok, hogy ki az, és látom, hogy az a nő, aki az előbb kiszúrt. Nem enged el, én pedig hagyom, had vezessen. Csatlakozunk a fejeshez, és mögötte haladunk csöndben hosszúnak tűnő perceken át. Az erdőbe érve elengedi a kezem, majd hozzám fordul.
- Nyugodtan leveheted a palástod...
- Nem szeretem embereknek mutogatni magam - majd újra az arcára pillantok. Szemét újra megcsodálom, habár én magamnak nem szeretnék ilyen feltűnő ékességet. Pár rövidebb tincsem előrehullik, majd idegesen a fülem mögé igazítom őket a csuklyám alatt. Egy pillanatig gondolkodom, majd úgy döntök, legalább ezt lehúzom a fejemről, hogy lássák, hogy is nézek ki.
- Ne aggódj, gyere el a mi falunkba... Ott biztonságban lennél...
Bátortalan tekintettel nézek rá, és fogalmam sincs arról, mihez is kezdjek pontosan.
- Nem tudom. Mióta átléptem ennek az országnak a határát, csak szerencsétlenség ér...
- Kérlek, leköteleznél, ha velem jönnél!
Rövid mérlegelés után rábólintok az ajánlatra, habár most úgy érzem, életem legostobább lépését követtem el.
Az út nem éppen csendesnek nevezhető. Kérdezgetek arról, hogy hová is megyünk, kik élnek ott, milyenek a hétköznapok, miből élnek meg, és a többi. Majd a falu szélére érve kissé meglepődök. A falra egyáltalán nem számítottam, hiába mondta, kik is élnek itt valójában.
- Na, milyen voltam? - kérdezi egy férfi hang, mire az alak felé fordulok, levéve szememet a faluról.
- Gabriel! Egyszerűen mesés voltál!
Kérdő tekintettel nézek hol Gabrielre, hol pedig a lányra.
- Tudod, Gabriel első ránézésre egy átlagembernek tűnik, de ő egy alakváltó... Bármely férfiú bőrébe be tud bújni, és igen jó színészi képesség is társul adottságához... Ő játszotta el a királyt...
Kicsit meglepődöm a dolgon, leginkább azért, mert most tudatosul bennem, hogy kinek a külsejével jelent meg. Szóval így néz ki ennek az országnak a királya... Ezt jó lesz észben tartani.
A fal kapuján átlépve először az embereket figyelem meg - habár az emberszabású élőlények pontosabb kifejezés lenne -, aztán néhány állatot, kreatúrát. Vörösarany tollú madarak, ezüst színű lovak, furcsa szarvval... Ilyeneket eddig az esti mesékben hallottam csupán, találkozni még eggyel sem sikerült. Igaz az is, hogy az én utam célja nem az volt, hogy a legendák valóságtartalmát keressem meg, de ha már itt vagyok... Érzem, hogy mosoly húzódik arcomra, és közben arra gondolok, a "szüleim" mennyire örülnének, ha láthatnák őket. Bár lehet, hogy amint megemlíteném nekik, őrültnek is néznének torzszülött mellett, így hát...
- Üdv nálunk - mosolyog rám a vörös, majd a képbe még két másik férfi robban be.
- Ó, Rose! Nagyon aggódtunk érted! Azonnal ide siettünk, és értesítettük Gabrielt...
- Jól van, fiúk - hárítja el a támadást Rose, majd újra felém fordul. - Gondolom vándor vagy. Megköszönném, ha elszállásolhatnálak egy időre...
- Én tartozom köszönettel, és elfogadom - válaszolok neki, és halványan mosolygok. Lesz hol lepihennem... ennél többet kívánhat az ember?
Követem, és nemsokára magasan a föld felszíne fölött álldogálunk, majd bemegyünk egy kicsiny házikóba. Hasonlít a többire, legalábbis méretben. A fák sem mindenhatóak, nem bírnak ki mindent. A házban zárt ablakok mindenhol, amit elsőre nem is értek. Egy ilyen fényes napon miért nincsenek tárva-nyitva?
- Van az úgy, mikor kinyitom a konyhaablakot, három főnix száll be rajta...
Beszállnak, de hát miért? Próbálom megérteni, hogy miért tesznek ilyet, de egyszerűen nem megy. Lehet, megpróbálják kifosztani a fenti étkészletet, vagy biztos valami hasonló dolog van a háttérben...
- Ez itt a vendégszoba... Remélem megfelel neked.
Közelebb lépek, és belesek a szobába. Egy ágy, egy apró éjjeliszekrény, és egy nagyobb, ruhásszekrény.
- Nagyon köszönöm... - és valódi hálával pillantok rá. Belépek a szobába, majd óvatosan megbököm az ágyat, hogy mennyire puha. Szerencsére nem belefulladós, hanem valamelyest kemény - már úgy megszoktam azt, hogy a földön alszom. A ruhásszekrényre nézve tudatosul bennem, ami egész eddig meg sem fordult a fejemben.
- Az összes ruhám... Az összes dolgom... Elvették! - fakadok ki, és beleboxolok a falba, hiába nem nőies ez a mozdulatsor. - Nem figyeltem rá.
- De ez miért baj, hiszen tudunk szerezni másikat.
Kétkedve meredek rá, majd kinyögöm azt, ami jelenleg a második legnagyobb problémám volt.
- Nem akarok senki terhére lenni, és... így is túl sok mindent kaptam.
Rövid szünet áll be a beszélgetésbe, majd int, hogy menjek át a konyhába, és üljek le. A szekrényhez sétált, és különböző füveket vett ki belőle, majd elővett egy kis fémszerkezetet, amibe vizet öntött egy vödörből. Utána apró tüzet rakott, és értetlenkedő pillantásomra mosolyogva válaszolt.
- Főzök egy kis teát. Kicsit macerás, hogy a víz keringése nem működik a csövekben, de már csak napok kérdése, és megoldják. Egyébként hogy hívnak?
Arcom pír önti el, hogy eddig nem mutatkoztam be.
- Ilden Denardi a nevem, de az Ildent használom csak belőle.
Kínomban a palástom nézegetem. Pár szakadás van rajta itt-ott, mire megint elhúzom a számat.
- A tűm és a cérnám is benne volt - mondom csak úgy magam elé, majd felállok, és nyújtózkodok egyett. A szobámba lépek, majd lecsatolom a hátamról a fekete leplet és az ágyra dobom. Visszatérve látom Rose csodálkozó pillantásait.
- Nem tudod eltűntetni őket?
- Mit csinálni?
- Nem tudsz emberi alakot felvenni?
- Nem.
Még jobban csodálkozik, én pedig megvonom a vállamat.
- Ez mindig is így volt. Szép is, kellemes tapintása is van, télen pedig melegít. Ami azt illeti... stresszhelyzetben is a helyükön vannak.
Bólintott, és utána csöndben voltunk, amíg el nem készült az ital.
- Mióta élsz itt?
- Jópár éve. Egész békés, ami ma történt, csak nagyon ritkán fordul elő. Védi mindenki a másikat úgy, ahogy tudja. Próbálunk megbékélni a környezetünkkel, és tartjuk más falvakkal a kapcsolatokat. Sima emberekkel, igen, velük is - mondja értetlenkedő pillantásaimat látva.
- Szoktátok a képességeiteket edzeni, vagy ez mindenkinek olyan alapdolog?
- Felmérjük a határainkat, ha erre gondolsz.
Nem éppen, de ezt már nem mondtam ki, helyette csak ittam a teámból. Mikor befejeztem, felálltam, és a szemébe néztem. Ez valamiért... szokásommá vált az elmúlt hetekben.
- Lepihenek, ha nem baj... Holnap körbevezetsz?
- Természetesen. Aludd ki magad.
- Köszönöm.
A szobám felé vettem az irányt, majd behajtottam az ajtót. Mikor lakásban vagy házban, de mindenképpen ágyban aludtam, mindig levettem a ruháimat, és hálóinget vettem fel. Most azonban félmeztelenül megálltam a mozdulatsorban. Nincsen hálóruhám! Ez nem igaz... Az ajtó majd az ágy felé néztem, és ezt többször megismételtem. Végül magamra borítottam a palástomat, hogy mindenem takarja, majd kinéztem.
- Ne haragudj... kérhetnék valamit, amiben elalszok?
- Máris adok - azzal eltűnt egy újabb ajtó mögött. Mikor visszatért, barna hálóinget nyomott üres bal kezembe.
- Remélem, ez megfelel.
- A hátán milyen?
- Nincs kivágva, ha erre célzol.
- Aha... esetleg... valami, ami ki van vágva?
- Nincs, de ezt átfarikcsálhatod. Én amúgy is ritkán vettem már fel.
Az egyik szekrényből egy ollót vett elő, majd azt is átnyújtotta. Hálásan tekintettem rá, majd megköszöntem, és lábammal behajtottam újra az ajtót. A palástom és a ruháim az ágy tövébe csúsztattam, majd óvatosan megnyírbáltam a ruhát. Rosszul éreztem magam közben, mivel nem szeretem mások dolgait rongálni. Mikor felvettem, szárnyam könnyedén kinyújtóztattam, és boldogan tapasztaltam, hogy nem akad meg az anyagban. Az ágyba bújtam, és szerencsémen gondolkodtam addig, amíg el nem aludtam.
Másnap reggel csiripelésre ébredek, amit képtelen vagyok békésen elviselni. A párnát a fejemre szorítom, és nyöszörgök. Miért nem bírtak még egy rövid ideig csöndben maradni? Pedig olyan jól aludtam. Végül szúrós szemekkel kimászok az ágyból, és átöltözök nappali ruhába. Mikor a konyhába lépek, már Rose vár rám.
- Idáig aludtál? - kérdezi mosolyogva. - Indulhatunk?
- Igen... - felelem neki döbbenten.
Hogy bír ilyen korán felkelni? |
| Miria | 2010. 10. 19. 16:58:20 | #8736 |
Karakter: Rose Dragon
Megjegyzés: (Calaelnek)
-Edward! Nem vetted észre, hogy mindenki rád vár? -nyitok be hárpia módra egyik kedves barátom kunyhójába, kopogás nélkül. Ő meglepetten néz rám, lehetséges, így még nem látott...
-Nekem nyugodtan elmondhatod a problémádat, Rose... -cinikusan megmér, majd kortyol egyet hársfavirág teájából, amit még én szedtem, és válogattam neki anno... Jake ér mellém, az alakváltó sárkány, és az elfre néz.
-Kapkodd magad, Ed! -fújtat, majd értetlenül rám tekint.
-Mivan ma veletek, emberek?! -csapja le a könyvet Ed.
-Még nem hallottad? -hűledezek. Edward türelmetlenül kopogni kezd az asztalon, Jake pedig mesélni kezd.
-Ma van az embereknél az "ördög korcsai" hajtóvadászat... Azt mondják, most hajthatatlanok... Mi lesz, ha találnak egy falut?! Mindenkit megölnek, ha nincsenek a falunak harcosai... Emlékszel, amikor a tündérfalut megtámadták? Szerencsétlenek hogy tudnának védekezni a maguk kis gyógyító, fehérmágiájukkal?!
-Inkább ők az ördög elbaszott korcsai... -néz maga elé Ed, majd hirtelen felpattan -akkor mire várunk? Induljunk, hátha valakit meg tudunk menteni... -indulunk is, a falut gyorsan próbáljuk elhagyni... Közben kezemet tördelve nézek Edre.
-Mivan, ha jön egy vándor? Mivan, ha az ő fejét is kiakasztják a városfalura, vagy eladják egy cirkusznak?! -Jake rámnéz.
-Még a halállal jobban is járna szerencsétlen, aki az útjukba kerül...
-Hihetetlen, mennyire agresszívek itt az emberek. -kapcsolódik be Jake. Egymás mellett kullogunk, mikoris léptek zajára, kutyaugatásra leszünk figyelmesek...
-Úgy keresnek minket kopókkal mint az állatokat! -hördül fel Edward, majd egymásra nézünk, s észrevesszük, nem vettük fel emberi alakunkat, tehát gyorsan cselekszünk, s Jake már barna, Ed fekete, én pedig természetes vöröses barnás hajjal lépdelünk tovább... Az első vizylát Ed veszi észre, ugatva rohan felénk... Mikor meglát, mintha lenyugodna, majd megérzi a szegunkat... Az isten legyen irgalmas hozzánk! Már három kutya ugrál és ugat minket körbe, mikoris ideérnek a "vadászok" hozzánk. Látni rajtuk, hogy a szkmájuk nem vadász, vadőr, vagy erdész... Egyszerű vérszomjas parasztok ezek... Végigmérik két társamat, majd engem.
-Hé... Te vörös! -dünnyögi az egyik pálinkás hangon -te egy boszorkány vagy, ugye?! -hát nem engem pécéznek ki?!
-Uraim! Mi épp gombát szedünk... -mosolygok rájuk, illetve próbálok, majd a fiúkra nézek.
-És önök mi járatban erre, Tisztelt Urak? -kérdi Ed.
-Ma van az ördög teremtményeinek hivatalos levadászási napja... -mondja egy másik, és ugató hangot hallatnak, amit valószínüleg nevetésnek szántak
-A király 500 aranyat ígért egy ilyen lénynek fejéért! -vigyorog a másik... Vissza kell fognom magam, nehogy leköpjem őket.
-Maguk gyanúsak nekem -mondja a harmadik vadász, mire a második oldalba löki, és felém biccent:
-Csak a nő kell nekünk! Ő biztosan boszorkány!...
-Óh, köszönöm szépen a feltevést, de kikérem magamnak! -próbálok továbbra is mosolyogni, de egyre nehezebben megy. Jake megfogja a kezem.
-Márpedig maguknak nem kell a kisasszony... Vadásszanak ezekre a lényekre, ne az én menyasszonyomra! -zeng határozott hangja, mire látszólag megtántorodnak a vadászurak. Istenem, néha milyen hálás is vagyok ennek a sárkányfiúnak... Szememben őszinte hálával nézek rá.
-Ha az ifiúr biztos abban, hogy a menyasszonya nem boszorkány, nyugodtan alávethetjük őt a boszorkánypróbáknak, ugye?! -támad vissza mégis az egyik, mire őszintén megrémülök... Remélem nem azokra a tipikus aberrált próbákra gondol... Kuncognak, Jake-ben pedig látom, egyre jobban megy fel a pumpa. Megszorítom a kezét:
-Velük megyek... Tudod, mekkora szabadulóművész vagyok. -mosolygok rá, ő pedig még jobban elkeseredik. Edward aggódó tekintetét is érzem magamon.
-Önökkel megyek -szólok határozott hangon. Ez a megnyilvánulás ellentétben áll iszonyatos félelmemmel, és gyengeségemmel. Még nem gyűjtöttem elég erőt a legutóbbi harcom óta, még gyenge vagyok... Két vadász megfog, majd indítanak a falu felé. Vállam fölött a két magatehetetlen fiúra nézek.
-Ne aggódjatok! Nemsokára visszamegyek! -kiáltok vissza nekik, ők pedig toporzékolnak, majd elindulnak egy másik irányba... Direkt nem a falunk felé...
Mikor odaérek, már várnak minket a férfiak, gyermekek, öregek és az asszonyok.
-Hoztunk egyet! -üvölti az egyik, mire felháborodva ráförmedek:
-Miről beszél, Uram?! Semmilyen próbának nem vetettek alá! Egy normális hajadon vagyok! -az emberek nevetnek, és a fejüket csóválják... Ekkor rájövök valamire... Undorító emberiség!
Nekik teljesen mindegy, embert kapnak-e el, vagy mást, a lényeg, hogy ne az ő falujukból legyen... Akárkin, csak éljék ki magukat...
Beteges lények...
Már látom a 3 méter magas deszkát, alá pedig hordják a fát... Az égetésemhez... Bensőséges hangulat... Igen lassan odahúznak, mivel próbálom kitépni magam a szorításukból, és közben ordítok, ahogy a torkomon kifér... De senki sem szán meg... Cseppet sem... Át kell változnom! De hisz ez szörnyű! Ebből a faluból hozzuk az orvosságot és az élelmet, a legközelebbi falu igen nagyon messze van tőlünk... Soha többé nem vegyülhetek el itt...
A tömegben észreveszek egy fekete palástos alakot... Az arcát nem látom, és nem is tudom elképzelni, ilyen külsővel hogy vegyülhetett el a tömegben... Kicsit jobban megnézve meglátom, hogy kezei össze vannak láncolva, és egy katona áll mögötte... Hát rajtam kívül is elkaptak egyet?? Mintha ő is engem nézne...
-Megérezted a cinkosodat, sátánfajzat?! -rángat meg az egyik "vadász", majd megpróbál a gerendához kötözni. Hirtelen még nagyobb zajt hallok, mint amekkora volt, egy pejlovon érkező gyönyörű férfi lép be a tömegbe. Kezeit kitárja, néma csend... Leveszi a sisakját... Nem lehet! Mindenki térdre borul, még én is. Ez az ország királya, Ludwig! Itt!
-Elengedni! -hangja mennydörgésként töri meg az étert, ekkor jövök rá, mi történik -Mától kezdve betiltom a tündérek, elfek, sárkányok, varázslók, boszorkányok, koboldok és még sok más természetfeletti lény vadászatát! Amelyik falu le mer vadászni akár egy kis koboldot is, hihetetlen mennyiségű aranyat kell fizetnie! -döbbent csend követi szavait, a vadászok elengednek... Körbe nézek, látom, hogy a fekete palástos egyént is elengedik. Elé lépek, megfogom a kezét, halkan szólok:
-Gyere... -mikor megérintettem a kezét, már akkor tudtam, hölggyel van dolgom. "Ludwig király" kikísért minket a városkapuig, közben a falu bírójával tárgyalt... Mi elindulunk az erdő felé, közben szorosan fogom az idegen kezét. "Ludwig" elnyargal. Még sokáig vezetem a lányt, majd kijelentem.
-Nyugodtan leveheted a palástod...
-Nem szeretem embereknek mutogatni magam... -néz ki a csukjájából, ekkor pillantom meg az arcát először... Gyönyörű ívelt arca, igéző szemei vannak, bár színüket még nem tudom megállapítani, és szőkés tincsek lógnak a palást alá. Akaratlanul is elmosolyodom.
-Ne aggódj -szólok nyugtatóan -gyere el a mi falunkba... Ott biztonságban lennél...
-Nem tudom. Mióta átléptem ennek az országak a határát, csak szerencsétlenség ér... -néz rám őszintén. Tudom, mit érez...
-Kérlek, leköteleznél, ha velem jönnél! -kulcsolom össze ujjaim, majd bólint... Remek. Sétálunk egy ideig, ő kérdezget a falubeli "emberekről", én pedig mesélek. Mikor odaérünk, látja a fából tákolt erődöket, és a falu fából épített "védőfalát". Magas fák veszik körül. Kicsi falu, de hangulatos. Azonnal megmentőnk lép hozzánk.
-Na, milyen voltam? -vigyorog rám, majd az idegenhez fordul- Örvendek! -a lány viszonozza a gesztust.
-Gabriel! Egyszerűen mesés voltál! -látom, a lány értetlenül néz minket, ezért magyarázni kezdek:
-Tudod, Gabriel első ránézésre egy átlagembernek tűnik, de ő egy alakváltó... Bármely férfiú bőrébe be tud bújni, és igen jó színészi képesség is társul adottságához... Ő játszotta el a királyt... -a lány tágra nyílt szemekkel néz minket... Én még nem alakulok át... Minek? Ez passzív állapot, és akkor több erőt tudok gyűjteni. Mikor belépünk a faluba, teljesen felfogja, mi a helyzet... Ez a falu csak számunkra épült... A házak a fák tetejére épültek, és külön kis függőhíd vezet minden kunyhóhoz. Az istállók vannak a földön, és az ólok. Az istállókban unikornisok foglalnak helyet. Különböző főnixek és egyéb természetfeletti lények repülnek a levegőben... A lány elámul és emellett örömöt is látok az arcán, azt hiszem.
-Üdv nálunk. -mosolygok rá, ő pedig hálásan néz Gabrielre és rám. Jake, és Edward vetik rám magukat ,ölelgetnek és egyszerre hadarják:
-Ó, Rose! Nagyon aggódtunk érted! Azonnal ide siettünk, és értesítettük Gabrielt...
-Jólvan fiúk... -akasztom le magamról őket mosolyogva, majd a lányhoz fordulok:
-Gondolom vándor vagy. Megköszönném, ha elszállásolhatnálak egy időre...
-Én tartozom köszönettel, és elfogadom... Pillant rám, elindulok, intek, jöjjön utánam. Az egyik legmagasabban lévő kis ház az enyém, a lombkoronába lóg a házam fele... Beérve kinyitom a konyhaablakot, és egy egy ág behajlik a szobába... Csodálkozik..
-Van az úgy, mikor kinyitom a konyhaablakot, három főnix száll be rajta... -mosolygok, majd kinyitom az egyik szobának az ajtaját, fejemmel befelé biccentek:
-Ez itt a vendégszoba... Remélem megfelel neked. -közelebb lép, hogy betekinthessen, majd rámtekint.
-Nagyon köszönöm...
|
|
