– Nem kedvelem a nõvéred családját – jelentettem ki, mikor már rátértünk arra a kikövezett útra, ami a méretes házhoz vezet bennünket. Duplafalú kõbõl építették, hogy az emberek sistergõ bombái ne üthessenek lyukat rajtuk. Már lefészkeltek, rettentõen óvják a kicsinyeiket, nem bíznak semmit sem a véletlenre. Nem is véletlen, ugyanis lent a pincében egy embergyermekkel játszik a fiuk. Nem érdekel, nem az én dolgom. Az emberek egyszer megelégelik a hobbivadászatot és revansot vesznek rajtuk. Egyáltalán nem hatna meg, ha ebbõl a semmirekellõ, öntelt féregbõl darabokat kanyarítanának ki vagy rabolnák el, hogy megtapasztalja, milyen fogságba ejtve lenni. Nagyképû fattyú.

– Évente egyszer ezt igazán kibírhatnád – simította az arcát a felkaromhoz, csak bosszúsan fújtam ki az orromon a levegõt, inkább nem szóltam hozzá semmit sem.

Az asztalnál ülünk már, unottan hallgatom, ahogy ezek hárman kibeszélik, mi történt az elmúlt egy évben. Töltenek a poharamba, az ujjaimat ráfonom a törékeny kupára, hogy a számhoz emelve megigyam a tartalmát. Katasztrofálisnak minõsítek minden ilyesfajta találkozást. Nem tudom elviselni, hogy más házában – amit nem ismerek az utolsó téglától a legfelsõ cserépdarabkáig–, kelljen üldögélnem.

– Akarjátok látni az emberlányunkat? – hajol elõrébb kedvesem nõvére lelkesen. Érdektelenül nézek el mellette valahová hátra. Kár, hogy az ablakon összehúzták a függönyt. A párja a sötétet kedveli, a fény roppantmód zavarja a szemét, ahogy a fiáét is, ezért él lent a pincében és éjjel jön csak elõ. – Elkezdett formálódni és nõni, valami fantasztikus látvány!

– Szóval elérte az ivarérett kort – mosolyodik el a kedvesem, az asztal alatt ráfogok a combjára finoman, hogy ne kapjon a témán, hiába kíváncsi rá olyannyira. Ebben nagyon hasonlít a nõvérére. Végigmérem az említett családtagot, felfortyan bennem az utálkozás. Az én kedvesem ezerszer szebb és nemesebb lelkû, mint ez az ócska utánzat mellette.

– Igen-igen!

Nem szándékozom a témához szólni. Nem azért, hogy tüntetõleg tegyem, vagy, mert nem tartom helyesnek. Nem érdekel ki miféle állatot tart odahaza, lemenni a pincébe pedig végképp nem szándékozom. Van aki õzet tart, mint háziállatot és nem azért, hogy egy hónap múlva egészben lenyelje, hanem hogy ápolja és játsszon vele. Természetes ösztönünk, hogy széttépjük és felfaljuk a darabokat, aki ennek képes ellenállni, hát tegye. Ezek lesznek õrültek a legkönnyebben.

– Jobb lesz, ha vigyáztok, miket mûvel vele a fiatok – inti óva a párom a velünk szemben ülõket. Látom, hogy a másik hím szemöldöke megrándul. Igen, nem csak a fiuk tud vele ezt–azt mûvelni. Sok az elfajzott undormány, mint õ. Ezzel dicsekednek egymás között, mikor tanácskozásra kerül a sor, klánon belül, vagy csak ismerõsökkel ülnek össze. Ki és mikor hágott meg egy emberlányt, emberasszonyt. Nem ritka, aki férfira is rámászik, mert nagyobb a kihívás és élvezetesebb megtörni. Magunk között nem tabutéma, sárkányok között a hímek kapcsolata nem tilos. Hiszen aki képes egy másikat ekkora alázatra kényszeríteni, megtörni az évezredes büszkeséget, ami bennünk pulzál, az erõs.

– Õ, ugyan, õ nem érett meg még annyira – legyint az anyja, mit sem sejtve arról, hogy esetleg majd a gyerek apja majd próbálgatja, míg õ kint a tengerparton sütteti az arcát a sós napfényben. – Lureas, szokatlanul csöndes vagy ma. Te nem szeretnéd mégis látni?

– Nem – válaszolok röviden. Svarog próbálja a tekintetét az enyémhez kapcsolni, de nem vagyok rá kíváncsi, mire próbál csábítani. Én hûséges vagyok, nem fogok vele együtt lent erõszakot tenni egy emberen.

– Miért nem? Megnõtt a haja, Ragnar imád vele játszani, annál fogva kormányozni tudja – gesztikulál az abrosz fölött, bemutatva egy képzeletbeli bábon, hogyan lehet a haját pórázként használni és ide–oda irányítani.

– Mert nem érdekel.

– Ugyan, nem látod, hogy Eydís mennyire szeretné? – pislog rám, de hiába próbálkozik. Eydís ha szeretné, akkor engedem, hogy lemenjen. A témát már megbeszéltük akkor, mikor megszerezték az embergyereket. Nekünk ilyen nem lesz, hogy a mi kicsinyeink efféle fajtalanságokat látva nõjenek fel. Tisztességesen fogom felnevelni a fiam vagy a lányom. Az iskolában majd tanulnak az emberrõl, mint fajról. Ha látunk egyet az erdõben, akkor elmagyarázom neki, mi az.

Az asszonyok fogják magukat és elindulnak lefelé, felállva az asztaltól. Fújtatok egy halkat és felkelek én is. Követem õket a pince lejáratáig, tudom, hogy nincs ablaka, talán ha gyertya ég odalent.

– Ne aggódj, csak pár perc – kapok egy csókot a vállamra, ahogy elhalad mellettem. Karbafonom a kezeimet és figyelem, ahogy lemennek a lépcsõn. Persze Svarog rögtön kihasználja a helyzetet, hogy legeltethesse a szemeit a lenti látványon, így felhagy a szórakoztatásommal. Ki nem állhatom azt a sunyi fejét, legszívesebben letépném a nyakáról és addig kaparnám a karmaimmal, míg a koponyáját szárazra nem karistolom minden nedves résztõl. – Nyugodj meg kedvesem! – szólít meg lentrõl még a párom, amitõl csak végignyalok a fogaimon.

***

Hiába a sok engesztelõ csók és dörgölõdzés, az utálat akkor sem csitul bennem, mikor hazafelé tartunk.

– Ugyan, kár emiatt haragosnak lenned, Lureas – sziszegi, csak akkor teszi ezt, ha végképp a hatása alá akar vonni. Egyelõre még ellenállok, de érzem, hogy oldódik bennem a feszültség, ahogy egyre inkább folytatja. A vízi sárkányok különlegessége, hogy a hangjukkal manipulálnak, nem dõlök már bele olyan könnyen, mint az udvarlásom elején. Akkor sokszor úgy éreztem magam, mint egy agymosott báb. Minden vágyam az volt, hogy teljesítsem, amit kér, bármi is legyen az. De Õ nem olyan, mint a nõvére. Nincs benne esztelenségre való hajlam. – Megnéztem és jöttem is, nem kérek tõled ilyet, nem mondom, hogy hozz egyet.

– Érdekes is lenne, ha kérnéd, hogy tartsunk egy borjút a fészkünk mellett – horkantok fel, amibe a közeli fák lombkoronája meglebben, pár levél ernyedten és megadón libeg ide–oda a levegõben, ahogy leszakadnak gyenge száraikról.

– Jaj már! – nevet fel természetfeletti hangján, mire én is kénytelen–kelletlen elmosolyodom. – Most el tudod képzelni, hogy egy tehenet simogatok úgy, mint egy gyíkot? Abszurdum! Mit szólna hozzá a te családod és az enyém?

– Valószínûleg azt kérnék elõételnek, ha legközelebb látogatóba jönnek.

– Ó, ha már ételrõl van szó! – simul közelebb, lehunyt szemmel beleszagolok a hajába, kiélvezve az illatát és közelségét. – Olyan régen ettünk elefántot, megkívántam.

– Elefántot? Mégis csak kell egy borjú!

– Lureas! – harap meg játékosan. – Szeretem a vastag bõrét, tudod jól – csattintja össze hegyes fogait.

– És az én bõröm? – morgom a fülébe, orrommal érintve annak hegyét. Belebizsergek a bõre érintésébe.

– Nem akarsz elutazni és így mondod meg nekem? – vonja fel a szemöldökét, a sárga szemek kihívóan villannak meg. Ó, én imádom a szavannát és a sivatagot, forró és perzselõ. Neki pár nap után kínszenvedés lenne, de szereznék neki elefántot rövid idõn belül. Felmarom a földrõl. – Mi ez a szag? – szólal meg hirtelen, abban a minutumban érzem meg én is a bûzt. Automatikusan fogok rá a karjára és tolom a hátam mögé, gyanakodva nézek körül. – Ez dögszag – állapítja meg pár szippantás után.

– Nem, ez nem az – húzódok félre az útról, magammal vonva Õt is. Legszívesebben apróra hajtogatnám és a ruhámba rejteném, hogy se útban ne legyen, se elvenni tõlem ne tudják. Nem ismerem ezt a szagot, de éppen ezért nem jelent jót.

Nincs idõm tovább hezitálni ezen, mert amint észreveszem a meleg testeket a sûrûben, valami iszonyú villanás veszi el a látásom, süvöltve próbálok meg látni, érzem, ahogy Eydís a ruhámba mar, reflexszerûen kapok utána, mennék a hang után, de olyan éles zaj csapódik fel a semmibõl, az arcomon érzem, ahogy a fülembõl kibuggyan a vér. Hosszú ideig tart a sípolás, dühösen és kétségbeesve próbálom az iszonyú fényességben kitapintani a páromat, de hasztalan minden próbálkozásom. Óráknak tûnõ másodpercekig kapkodom a fejem, próbálok a szaglásomra hagyatkozni, felmordulva csapok odébb egy fát, mikor nekiütközik a kezem. Mindenhonnan ezt a szagot érzem!

A pánik szétveti a mellkasom, földöntúli hangon üvöltök, de ebben sem vagyok biztos, reszket minden porcikám, tudom, hogy Eydís nincs mellettem. Érzem, hogy egyre távolodik. Csak egyetlen dolgot ismerek, ami miatt képes lenne eltávolodni tõlem.

Emberfajzatok!

Rövid idõbe telik, míg tisztul a látásom, mégis úgy érzem, mintha percek óta tartana. Nem is kell több, hogy nekilendüljek a fák között, követve azt az émelyítõ bûzt. Fújtatva, egyre jobban felhorgadó haraggal vetem magam a nyomukba. Pontosan tudom, mit mûvelnek a sárkánynõkkel, az enyémet nem fogom hagyni! Érzem, ahogy a fogaim szinte lüktetnek azért, hogy húsba téphessenek, megbosszulni még a gondolatot is, hogy a páromhoz ért pár mocskos földönfutó ember! Koszos, igénytelen izomgombócok. Visszaszerzem a nõm!

A bûz a testének illatát hivatott fedni, de volt idõm azt a különleges érzékemet fejleszteni az évek folyamán, amivel meg tudom határozni, merre van, legalább a távolságot, ami alapján keresni tudom, ha esetleg valami baj történik, mert nem figyelek.

Villanó bombák, nagyon okos húzás, készültek rá! Hullámzik a bõröm alatt az indulat, majd szétvet, mintha felrobbanni készülnék. Szinte perzsel a lábaim alatt a fû, bõszen kerülgetem a fákat, a távolban egy jókora hegy magasodik. Elõtte egy hatalmas, zöld mezõ, ám ahogy a területére lépek, a hegybe vájt üregekben megjelenik öt sárkány, kezükben ezekkel a bombákkal, dobásra készen. Megállok, sétálva lépek ki a fák közül, hogy láthassanak. Rövid hajú bestia mind az öt, emberpártiak, akik átállnak hozzájuk, hogy védjék õket és keveredjenek velük. Ahogy látom, négy hím és egy nõstény áll készen arra, hogy mindannyian nekem jöjjenek. Egyik sem szól semmit, de mellettük bõven fel van halmozva az olyan bomba, amivel képesek voltak arra a pár pillanatra lebénítani, míg az asszonyom elrabolták. Ha ezt a pillanatot tovább fent tudják tartani velük, le is gyûrhetnek, ha nem alakulok át. Felfortyan bennem a méreg és a legyõzöttség érzése, utóbbit sutba vágom. A legfontosabb, hogy Eydís emberporonty nélkül kerüljön vissza a karjaim közé.

– Ha a társadért jöttél, feleslegesen jöttél idáig – szólal meg az egyikük, a haja rövid és zöld. Nem fogok egy dzsungellakóval beszélgetni. A mellette álló térde reszket, ezért a pillantásom rá emelem.

– Adjátok vissza a páromat – válaszolok a tárgyra térve, a hangom végigzeng és végigrohan a barlangrendszer folyosóin, tudom, hogyha a száját is betömték, hallja, amit mondok.

– Különben? – vártam ezt a kérdést.

– Különben porrá morzsolom a hegyet.

– Kevés vagy te ahhoz egyedül, mi pedig többen vagyunk, mint gondolnád. Jobban tennéd, ha elmennél, mielõtt még szégyen ér.

– Nem lesztek olyan sokan, ha tüzet okádok a folyosóitokra, hogy elevenen égjetek hamuvá ott bent – fújtatom fenyegetõn, de a hangom higgadt marad. Kész vagyok arra, hogy befújjak egy nagyobb tûzvihart. Ha Eydís belepusztul, mert vízi, ám legyen. De senki másé nem lesz, senki nem fog hozzáérni és gyermeket nemzeni vele, csak én! Tudom, hogy õ is így gondolkodik, amint lehetõsége van rá, véget fog vetni az életének. Meg kell akadályoznom mindenképpen.

– Kárt tennél az asszonyodban?

– Minden további nélkül, ha nem vagytok hajlandóak kiadni nekem Õt. Vele együtt pusztultok, vagy maradtok életben.

Összenéznek, látom, hogy ez meglepte õket, de hamar rendezik az arcvonásaikat. Végtére is sárkányok lennének, csak a selejtes, haszontalan fajtából. Nem vetem meg õket ezért, senki nem tehet arról, milyen családba, klánba születik. De aki a nõmhöz ér, meglakol. Nem sokáig tart a türelmem. Hacsak arra gondolok, hogy kikötözik odabent a nedves falak között, és valaki a bõrére markol…

– Miansir vagyok a Soreth klánból! – vágja ide a nevét a lábaim elé, szinte köpi. A zöld haja miatt nem is gondoltam volna másra, õk is ritka fajták, akárcsak én. Csakhogy én magasabb szinten mozgok, mint õk. Ez a kis nyikhaj még tüzet sem tud okádni, esetleg sziklazsonglõrködéssel jeleskedhet. – Mi a neved, hogy ennyire fel vagy magaddal és azt hiszed, képes vagy egyedül elbírni mindannyiunkkal, és elkaparni egy hegyet?

Bemenni érte esztelenség, tudom. Ha át is alakulok odabent, az egész hegy ránk omlik. Egy út van csak, ha kiadják vagy elmarom a hegyet. Sokáig tart a csend, látják, hogy egy tapodtat sem mozdulok. Most nem fognak meglepni ezekkel a bombákkal, ha csak látom a kezén, hogy lendíti…

A barlang mélyébõl elõtûnik egy újabb csuklyás jövevény, a szagáról megállapítom, hogy ez bizony egy élõ, hús–vér, nem kevert fajú emberi lény. A kint álldogálók hangulata mindjárt fokokkal javul, ahogy meglátják és megérzik a jelenlétét. Úgy, szóval vadász lehet és harcos, akinek az oldalán szívesebben vetik bele magukat abba, hogy minél elõbb a halálomat okozzák. Tiszteletet kap a többiektõl.

Vele kell hát közös nevezõre jutnom.

– Véged, innen élve már nem jutsz el sehová – jelenti ki az egyik, ráigazolva a gondolataimra az új jövevénnyel kapcsolatban. – Nem mondhatod el a többi hozzád hasonló beteges gyûjtõnek és rabszolgatartónak, merre találják meg a rejtekhelyünket.

Rabszolgatartó?

– Felesleges a további idõhúzás – szólal meg végre a csuklyás. A hangja rekedtes, nem kenyere a beszéd. Érzem rajta a nõm illatát. Benne volt abban a csoportban, ami elragadta tõlem Õt. Vagy valami mást tett, de hozzáért! – Nem alkudozunk, de önnön pusztulásunkat sem akarjuk.

Egy értelmes elme, aki felfogta, mit jelent az, ha lángtenger ömlik be a barlang egyik száján, és végigrohan az összes létezõ folyosón odabent. Gyerekek, idõsek és nõk égnének halálra egyik pillanatról a másikra. El tudja képzelni, milyen az, hogy nyugodtan sétálva a kõfalak óvó biztonságában a sarkon egy lángcsóva robban az arcába és esélye sincs. Pár perccel ezelõtt megtapasztaltam, milyen az, ha a szemem és a fülem sérülése megakadályoz abban, hogy megvédjem azt, aki fontos nekem. Az ember is így gondolkodik, csak másképp valósít meg.

– Kockázatos csak úgy elengedni, hiszen idehívhat másokat! – acsarkodik a nõstény.

– Lureas vagyok, az Astroth klánból! – emelem fel a hangom dühösen, kavicsok pattognak le a hegy leamortizáltabb, lazább felérõl. Az egyik sárkány szeme kikerekedik, látom, ahogy a pupillája formálódik. Nem mersz szólni, tehát tudod, ki vagyok. Azt is, hogy miféle. – Ki vagy te, hogy sértegetni merészelsz, hárpia?

Még csak sárkánynak se nevezheted magad! Csõrös, tollas madár, undorító szerzet!

– Mit adsz nõdért cserébe? – röppen fel a légben a bûvös kérdés.

Hamar rájövök, mire megy ki a játék. Elõbb rabszolgatartó, most pedig ez. Lehet összekeverték asszonyom a szégyentelen nõvérével, úgy gondolják, mi tartjuk a lányt a pincénkben! Épp abból az irányból jöttünk. Éktelen haragra gerjedek, érzem, ahogy kevéske füst tódul ki a számon.

Sarkon fordulok és észveszejtõ sebességgel rontok vissza az átkozott ház felé. Pillanatokon belül tépem fel a bejárati ajtót, a dühödt szél, amit gerjesztek, letépi az összes függönyt, Svarog a padlóra szorítja a fejét, a perszónát három mozdulattal teszem ártalmatlanná. A pincében a fiuk éppen aludt, felriadt a fenti robajra, de nem foglalkozom vele, kicsi még, hogy ellenállhasson. Felmarom a padlóról a babaként felöltöztetett lányt és a hegy felé veszem az iramot. Semmit sem látok, semmit sem hallok, csak a fejemben dobol a gondolat: egyre csak fogy az idõm, ez alatt ki tudja, mit mûvelnek vele! És a kínzás jobbnak tûnik, mint bármi más, amivel bánthatják Õt!

A mezõre érek, a lány sírva próbál meg kapaszkodni a ruhámban, de hamar talpra állítom, azonban a térdei felmondják a szolgálatot és elesik. A sziklákon még mindig ott az az öt féreg, plusz a csuklyás. A lány a lábamhoz kuporodik, mint valamiféle háziállat, nem mer moccanni. A hajáért nyúlnék, hogy megragadjam, de eszembe jut amit ma reggel mondott az a bestia, látom, ahogy a fejbõre csupa vér, hiszen a hajánál fogva rángatták. A szõke haj rózsaszínessé vált azóta.

– Halld a szavam, emberlány. Ismersz engem? – szólok hozzá. Nem kell ügyelnem a hangomra, még az embereknek is kellõen erõs, hogy felhallatszódjon hozzájuk.

– Nem… – sírja.

– Bántottalak valaha?

– Nh…em… – takarja el kezeivel az arcát, de felülni megadó pozitúrájából nem mer. Én pedig nem érek hozzá, ha nem muszáj. Dõl belõle Svarog szaga, ahogy a fiáé is.

– Én raboltalak el a családodtól? Az én pincémben kellett élned?

– Nem! – zokog fel hangosan, kezeivel a fûbe mar, zöld fû és sár ragad az ujjai közé.

– A vádatok alaptalan! – fordulok oda a nézõközönséghez, de a vezetõjük még mindig nem került elõ. Na, majd ezek után elõ fog! Könnyedén távolodtam el a hegytõl a lányért, és érkeztem vissza, holott azt mondták nem engedik. Rejtõzködésben mesterré vált az ember. De az én szemem nem tudják megcsalni, amíg bombákat nem szórnak elém. – Amennyiben nem adjátok ki asszonyomat perceken belül, úgy készüljetek.

Fõleg olyankor nem jó egyedül lenni, mikor ekkora pusztítással szembesül az ember. Nem elõször látok ilyet, de még mindig elkeserít, és összefacsarodik a szívem. Értelmetlen pusztítás mindenütt, melyet nem csak a betegség okoz.  Nagyon sok ház áll romokban, vagy fenyeget az összerogyással, hála a folytonos csatáknak és konfliktusoknak, melyek csak akkor csillapodnak egy városban, ha az elég gazdag, hogy megfékeztesse a rendbontókat, vagy fertõzött, és így mindenki elkerüli.
Igyekszem nem odafigyelni a romok közt felbukkanó holttestekre, és a város közepe felé haladva, egyre sûrûbben látható fertõzöttekre. Rajtuk már nem segíthetek, csak eltemetni tudom majd õket.
De egyelõre meg kell találnom a túlélõket! Kell lenniük!
Kell lenniük…
Elkeseredve torpanok meg, egy kislány holtteste mellett, könnyfátyolos szememmel, az apró test alá szorult babát figyelve. Miért kell ennek történnie…?
- Hiro... – lép mellém Raven, óvatosan érintve a vállamat. Enyhén összerezzenek, szinte el is felejtettem, hogy ezúttal nem egyedül nézek szembe ezekkel a borzalmakkal.

- Kell lenni túlélõknek... tudom, hogy vannak – suttogom a magam meggyõzésére.

- Ha elmegyek valahova megesküszöl, hogy nem kóborolsz el? – Mi vagyok én, kutya? Azért rápillantok némi hálával, hogy felrázott a kábaságból.

- Elkezdem eltemetni a halottakat... ha visszajössz, segíteni fogsz? – kérdezem csendes reménykedéssel, mire közelebb lép, és az arcomra simítva, bólint. Nem mondom, hogy egy egyszerû igen nem tette volna meg, de azt se tagadom, hogy ez most jól esett.

- Nagyon sietek vissza – szólal meg halkan, és homlokom csókol, majd elindul visszafelé. Nagyokat pislogva nézek utána, majd megrázom a fejem, hogy kissé magamhoz térjek. Inkább meg se próbálom megérteni a tetteit, hisz már ott elvesztettem a fonalat, hogy velem akart tartani.
Sóhajtva koncentrálok inkább az ásó keresésre, rutinosan kerülve el tekintetemmel a tetemeket. Végül az egyik kertre hajazó részen, találok egy csákányt és lapátot.
Visszacaplatok a helyre, ahol Raven hagyott, és ledobva a szerszámokat, várom, hogy megjelenjen. Addig nem megyek messzebb, míg nincs itt, had örüljön, hogy szót fogadtam.
Hamarosan meg is jelenik, a hírrel, miszerint a városháza alatt rejtõznek a fertõzöttek. egészséges túlélõktõl tudta meg? Fene, annyira elmerültem a keserûségben, hogy õket észre se vettem.

- Akkor menjünk – mondom végül határozottan. - Utána eltemetjük majd a halottakat.

- Segítek neked – lép mellém.

- És ha elkapod? – fordulok felé, ezúttal nem palástolva az aggodalmam. Majdnem meghalt miattam, a legkevesebb, hogy nem kamuzok közönyt.

- Ugyanannyi esélyem van elkapni, mint neked –jelenti ki, és mielõtt felvilágosíthatnám, hogy ez nem teljesen igaz, az állam alá nyúlva fordít maga felé. - És elfogadhatnád végre, hogy jelenleg nincs nálad fontosabb személy az életemben – suttogja, és éppen hogy csak érintve a számat, csókot hint rá.

Egészen ledermedek, és mikor hátrébb lép, elé tárul paradicsom vörös arcom. Le kéne oltanom, meg elküldeni még vízmentesebb éghajlatra, de csak némán hápogok egy sort, és képtelen vagyok felháborodni.
Azt mondta, én vagyok a legfontosabb? Hogy mondhat ilyet, alig két nap után? Csakhogy, még ha õ nem is gondolta komolyan, és tényleg csak a testem kell neki, valamit akkor is megmozdított bennem, ami miatt képtelen vagyok leordítani a fejét.
Félrefordulva köszörülöm meg a torkom, és kezdek kutatni a táskámban.
- Menjünk – bököm ki végül, anélkül, hogy szót ejtenék a történtekrõl. Talán többet várt, de nem adja jelét, csak halványan elmosolyodik, és követ ahogy megindulok. Könnyedén megtaláljuk a megjelölt helyet, ám lejutni már nehezebb.
Úgy tûnik, belülrõl jól eltorlaszolták a lejárót, mert hiába rohanok neki teljes erõbõl, csak a vállam fájdul meg.
- Hagyd, majd én! – lép mellém Raven, elõhúzva a fegyverét.
 - Várj! – kapaszkodom bele, lendítésnek indított karjába. – Ha túl sok a torlasz, ráomolhat a másik oldalon lévõkre, akik megpróbálnak kint tartani minket.
- Rendben, rád bízom – lép hátra sóhajtva, és mikor leengedi a kardját, én is elengedem õt. A torlaszhoz lépek, és pár percnyi hallgatózás után, lekiabálok:
- Hé, emberek! Hallom, hogy lent vagytok, és higgyétek el, nem akarlak bántani benneteket! Azért jöttünk, hogy segítsünk. Talán hihetetlenül fog hangzani, de van gyógyszerem! Most pedig kérlek lépjetek hátrébb, utat nyitok magamnak! – azzal elõhúzok a táskámból egy világoskék folyadékkal teli fiolát, és odavágom a torlaszhoz, és hátrébb ugrom.
sziszegõ hang kíséretében, kék füst kezd belepni mindent, majd hirtelen eltûnik, és a torlaszra már csak néhány porladó rom emlékeztet.
- Nem lennék szívesen egy ilyen útjában! – lép mellém Raven, elismerõen szemlélve mûvemet.
- Emberre nem veszélyes, az élõ szerves anyagnak nem árt – vonom meg a vállam, majd leugrom a nyíláson, hogy egy gyéren megvilágított barlangszerûségben találjam magamat. Rögtön egy tucat fegyver szegezõdik nekem, mire felcsapott kézzel, kínos mosolyt vetek vendéglátóimra.

- Jó reggelt – köszön rám, én pedig biccentve huppanok le az asztalhoz, és felcsillanó szemmel fogadom a süteményféléket. Fúúú, kezdem megszeretni az ipsét, a ilyet gyakrabban csinál, még tapsot is kap. Habár… nem mondom, hogy nem tartok tõle még kissé, de így teljes páncélzat nélkül, már nem olyan vészes.
 - Ha ettél indulunk. Nem akarom bevárni az ellenségeidet. – Bólintok, és motyogok egy okét, majd ismét az evésre koncentrálok, addig se jut eszembe a tegnapi, és pirulok bele. 

****

Némán kutyagolok a kihalt tájon, és inkább nem is nézek semerre, elég elkeserítõ a látvány. Ezért motorozok én többnyire, akkor nincs idõm nézelõdni. De a motoromat, most két várossal arrébb hagytam, ég jó egy napi járásra innen. Arra megyek, mert kedvenc kis járgányomról nem mondok le végleg, ráadásul abban a városban is járvány van. Raven hirtelen felsóhajt mellettem, de nem nézek rá, továbbra is a szikkadt földet mustrálom.
Mondtam már, hogy utálom ezt a helyet? Szerintem kábé ötvenszer magamban, az elmúlt pár órában. Kár, hogy azóta is itt tartunk. Hirtelen azonban motorzúgás töri meg a csendet, én pedig ijedten kapom hátra a fejem. Nenenene! Miért pont ilyenkor nincs itt a motorom?!
Raven maga mögé tol, még épp idõben, mert egy nyíl száguld el a fejem mellett. Mi a franc?! Eddig sose próbáltak megölni, hisz élve kellek a cégnek, mert csak én tudom elõállítani a vakcinákat! Akkor ezek most vagy nem a Kagaráktól jöttek, vagy csak altató van a vesszõkben. De úgy meg anyjukat! Ha fejre céloznak, még a kábító is halálos!

Hatan vannak, mindegyik motorral, és a táskámat követelik, vagy megölnek. Ezeknek tényleg egy csepp esze sincs. Ha én meghalok, oda az oltóanyag is, mert nem írtam le az elõállításának menetét, a vakcinákból pedig nem tudják kikövetkezetni az összetevõket, nem vagyok hülye, mindent elterveztem. Ezek viszon látszólag nincsenek tisztában a helyzettel, király…
 - Ha velem történik valami, te fuss – szól hátra az elõttem álló, és elõrántja a fegyverét. Megszeppenve lépek hátra egyet, míg õ kapásból két támadóval végez. Csak tágra nyílt szemekkel figyelem a harcot, valamiért túlzottan sokkol a dolog, pedig én is tudnék segíteni. Már nyúlnék is a táskám felé, de leesik, hogyha most dobok közéjük valamilyen fiolát, abból Raven is kap, az pedig nem lenne a legremekebb. Így inkább nem moccanok, csak éppen azt se veszem észre, hogy rám lõnek, és így Raven ment meg, belépve elém, majd ugrik tovább harcolni. Végül sikerül mindet legyõznie, de látszólag már alig áll a lábán.
 - Jól vagy? – lépek mellé aggódva. Elég sok sebet szerzett. 
- Az a lényeg, hogy te jól legyél – suttogja, alig hallhatóan. - Csak... csak beszélj – sóhajt fel, de egyre nehezebben marad talpon. Nem igazán tudom mire vélni a megjegyzését, de idõm sincs rá, hogy agyaljak rajta, el kell kapnom, mielõtt összeesik.

Hát… szép terv, és végül is sikerül megtartanom is, csak nem olyan egyszerû a dolog. Lefektetem a földre, miközben folyamatosan motyogok magam elé, inkább a saját, mint az õ megnyugtatására.
- Ne aggódj, ne aggódj, értek a sebekhez, magamat is sokszor láttam el. Látod, az orrom is meggyógyult… izé… vagyis az pont nem, de az nem lényeg… A francba már! – bukik ki belõlem, némi összeszedetlen hablattyolás után. Közben pedig óvatosan kihúzom belõle a vesszõket, és a táskámból elõvéve néhány fiolát, megnézem van e rajta valami méreg, vagy ilyesmi, de ahogy tippeltem, csak altató.
Megkönnyebbülten dobom félre õket, és miután ellátom a sebeit, adok be neki vérpótlót. Vagyis próbálok, de sehogy se sikerül megitatnom a fiolából, így végül radikális módszerhez folyamodom.
Úgyis eszméletlen, gõze se lesz róla, mit csináltam, úgyhogy… Iszok az édesnek épp nem nevezhetõ lötyibõl, és a szájához hajolva, átadom neki. Yeah, így sikerült, csak… ez már akár csók is lehetett volna, amitõl úgy is fülig pirulok, hogy reményeim szerint, õ semmit se fogott fel belõle. Végül is elvileg eszméletlen.
Sóhajtva tápászkodok fel, és az egyik ép motorhoz baktatva, átvizsgálom. Remek, ez még mûködni fog, de meg kell várnom, míg magához tér, nem tudom eszméletlenül elvinni.
Visszasétálok mellé, és már huppannék le a kiszáradt földre, mikor nagyot nyögve felkönyököl, én meg kis híján hátraesem ijedtemben. Banyek, hogy a fenébe tért magához ilyen hamar? És az elõbb is… amikor… eh, csaknem!
- Izé… Jól vagy? – guggolok le mellé.
- Megmaradok. Hála neked, azt hiszem – biccent fáradtan, és ülõhelyzetbe tornázza magát. – Elláttad a sebeim, és még gyógyszert is adtál – néz végig magán, én pedig elpirulva pattanok fel. Fene!
- Ez a legkevesebb, ha már miattam sérültél meg – hadarom el, majd a motorhoz lépek, és elõkotrom a kulcsát. – Ezért nem szeretek másokkal utazni, mert ezek engem üldöznek, és utálom, ha más is megsérül miattam.
- Pont azért vannak a Védõk, hogy a te helyzetedben lévõknek segítsenek – érkezik rögtön a felelet, és a következõ pillanatban feltápászkodik, habár az arca megvonaglásából, úgy látom, még eléggé fájnak a sebei.
- Nem kéne még mocorognod. A vérpótló segít ugyan, de már az is teljesítmény, hogy magadhoz tértél – figyelmeztetem aggódva, mire halványan elmosolyodik.
- Kedves, hogy ennyire aggódsz, de mint Védõnek, sokkal jobb a regenerálódó képességem.
- Ki mondta, hogy aggódom? – morgom rögtön, teljes zavarban, de vigyorából ítélve, ezzel csak õt igazoltam. Végül sóhajtva ráhagyom a dolgot, és inkább a táskámat pakolom át, hogy nagyobb legyen benne a rend, majd felé nyújtok egy vitaminos fiolát. – Ez még jót fog tenni, ráadásul a következõ város szörnyen járvány sújtotta, ez tartalmaz ellenanyagot.
Elveszi, és egy hajtásra megissza. Azta, tényleg bízik bennem? Inkább nem firtatom a dolgot, csak beindítom a motort, majd felpattanok rá.
- A többi nem mûködik, úgyhogy gyere, ezzel gyorsabban elérjük a várost! – bökök magam mögé, és felhúzom a motorosszemüvegem. Egyértelmû, hogy én vezetek. Egy pillanatig hezitál, majd elvigyorodik, és a fegyverét elrakva, átveti a lábát a motoron.
- Ugye tudod, hogy kénytelen leszek beléd kapaszkodni? – duruzsolja a fülembe.
- Rájöttem – morgom vissza, igyekezvén elrejteni a borzongást, amit a közelsége vált ki. Lendületesen adok gázt, így hirtelenjében kell elkapnia a derekamat, ha nem akar hátraesni, de hamar megtalálja az egyensúlyát, én pedig jól begyorsítok.
Minél gyorsabban megyünk, annál inkább koncentrálnom kell a vezetésre, és így nincs idõm zavarba jönni a közelsége miatt. Hogy én hogy imádok motorozni! Hülye voltam, hogy a sajátomat leraktam, mondván, hogy a régisége miatt, túl feltûnõ vagyok vele. Pedig a gyorsasága vetekszik a mostaniakéval, tehát lazán tudok menekülni vele. Ezt is megúszhattuk volna. Mindegy, majd összeszedem a következõ város utániban, és azzal megyek… ühm… megyünk tovább.
Végül megpillantom a következõ város elsõ házait, de mielõtt beérhetnénk, leállítom a motort, és lehúzom a motorosszemüvegem a nyakamba.
- Ez a város eléggé fertõzött, így valószínûleg a Kagarák számítanak rá, hogy idejövök. Tudom, hogy ostobaság így is tenni, de szükségük van rám. Nem kérem, hogy védj tovább, én viszont megyek! – jelentem ki, és leszállva a motorról, ellenõrzöm a cuccaim. Nem lesz elég vakcina, össze kell állítanom
egy újabb adagot.

Követem õt, egy panziószerûségbe, ahol rögtön kér egy szobát. Anyám! Nem lehetne kettõ, az épület két legtávolabbi pontján?

Sajna azonban egyet kapunk, azt viszont ingyen. Nézek is nagyot, drága „megmentõm” aztán tud. Ajándék? Most kéne örülnöm, asszem…
Ahogy belépünk a szobába, bezárja az ajtót és még a kulcs fordulását is hallom. Riadtan kapok felé a fejem, és mikor meglátom széles vigyorát, összerezzenve kezdek hátrálni.

Utánam lép, és könnyedén a falhoz tol. Nyekkenek egyet, mikor hátam neki csapódik, de leginkább a visszatartott levegõ miatt éreztem ennyire.
- Finomabban már – morranok azért rá, nehogy már én legyek a hibás, de õ csak elmosolyodik.
- Jobban fogod érezni magad, ha gyengédebb leszek? – kérdezi, miközben egyik ujjával, végigsimít az arcomon. Megvillannak a szemeim, ahogy visszafojtom az ellenkezésem. Bele mentem, el kell viselnem.

Megpillantja a sebet az orromon, és ujjával is megvizsgálja. Nem látott még sérülést, vagy mi van?
- Ha jobban nem is, de könnyebb lesz – morgom végül, és félre fordítom a fejem.
- Akkor nagyon finom leszek – mondja halkan, és az arcomhoz hajol. Ledermedek, de nem csókol meg, csupán arcomat és nyakamat ízleli.

Ahogy ajkai a bõrömhöz érnek, megremegek, de visszatartom halk nyögésem. Inkább ökölbe szorított kezeimre koncentrálok, és szorosan lehunyva a szemem, ajkamba harapok. Nem nyögök, nem nyögök, nem nyögök….

Nem, csak felsóhajtok, ahogy kezét a felsõm alá dugva, egyik mellbimbómat kezdi bizirgálni. Ennyit arról, hogy nem mutatom ki ha élvezem. Türelmesen kényeztet, én pedig egyre inkább nyögdécselek, nadrágomban pedig kezd szûk lenni a hely.

- Ne félj, mindjárt jobb lesz – suttogja a fülemhez hajolva, majd ledobja magáról a páncélinget. A zajra riadtan kapom fel a fejem, és kissé magamhoz térve a kábaságból, próbálom ellökni magamtól, az ingébe markolva. Fõleg akkor, mikor kezét lejjebb vezeti, és a nadrágomon keresztül, végigsimít ágyékomon. Rémülten pislogok rá, képtelen vagyok kinyögni egy értelmes mondatot. Ilyen helyzetben, még az én nagy szám is bekrepál…
- Ne izgulj, nem bántalak – mosolyog rám biztatóan, de közben kioldja a gatyámat, és lejjebb tolja. Kezét merevedésemre fonja, és miközben masszírozni kezd, a fülemhez hajol. - Most abba is hagyhatnám, mert nem az a célom, hogy a magamévá tegyelek – sóhajtja hallószervembe, és ajkaival hozzá is ér, apró remegést váltva ki belõlem. - Csak meg akartam mutatni, hogy mennyire könnyû téged átverni – kuncog, már a nyakamba, mire jobban összerezzenek, és eltolom, hogy dühösen a szemébe nézhessek.
- Micsoda?! – kezdeném a reklamálást, de nem igazán érdekli a mondandóm, erõsen rám markolva fojtja belém a szót. Közben végig az arcomat figyeli, széles vigyorral, én pedig sóhajtva vetem hátra a fejem. Francba!

Képtelen vagyok hadakozni ellene, ahogy közeledek a csúcshoz, kénytelen vagyok közelebb húzni magamhoz, belé kapaszkodni. Egyszer csak remegés fut végig a testemen, és nyögve elélvezek egy erõsebb szorítástól. Ösztönösen szorítom magamhoz, majd ha nem tartana meg, a földre rogynék.

A karjaiba vesz, és az ágyhoz visz, mint valami rongybabát… vagy lányt. De égõ! Mikor megérzem magam alatt a matracot, kezemet a szemem elé kapva, halkan szuszogva próbálom kiheverni a történteket, és elrejteni piros fejemet.
- Nos, kedves Hiro. Akkor kijelenthetjük, hogy megtaláltam a védencemet – simít végig a karomon. Nem húzódok el, nincs erõm, meg egyébként se lenne értelme. - De több ilyen nem lesz, nem kell félned. Csak be akartam bizonyítani, hogy mennyire szükséged van rám – jelenti ki, mire elakad a szuszogásom. Mi van? Csak játszott velem? - Mesélj szépen. Mi van ebben a táskában, amiért üldöznek?

- Mi a fenét értesz az alatt, hogy szükségem van rád? Ha nem csóród el a táskámat, nem tudsz… átverni! – csattanok fel, kissé még mindig kábultan. Elkapom kezemet az arcom elõl, és dühösen próbálok lyukat égetni a szeme helyére, de lazán állja a pillantásom.

- Sajnos éppen azon van a hangsúly, hogy nálam kötött ki a táskád – sóhajt fel színpadiasan. – Ráadásul ennek hatására, könnyedén a kezeim közé sétáltál. Mond csak, ha a táskád a tét, hagytad volna, hogy tovább menjek?

Elpirulok, bennem reked a levegõ is, és hirtelen még normális visszavágás se jut az eszembe. Az a gond, hogy valószínûleg igen, talán nem csak a táska miatt, de ezt eszem ágában sincs, az orrára kötni. Inkább újra kezem jótékony takarása mögé bújok, és valami érthetetlen választ préselek ki magamból, motyogás minõségben.

- Akkor tisztázzuk még egyszer, mi is van a táskádban? – Nem hiszem el, hogy nem akarja feladni. Nem lépne le egyszerûen? Nincs szükségem védelemre, úgy egyébként is csak feltûnõbb lennék, ha õ flangálna velem.

- Elcsórtam egy fejes kabaláját – morgom végül, továbbra is takarva, szégyenpírtól égõ arcomat. Most komolyan, miért kéne az orrára kötnöm?

- Áh, értem. Akkor nem is olyan nagy baj, ha kihajítom az ablakon – érkezik a közönyös válasz, és hallom, ahogy megmoccan.

Mint akit seggbelõttek, felpattanok és ugranék felé, de rá kell jönnöm, hogy nem mozdult mellõlem, így lazán lepattanva róla, ismét kiterülök az ágyon.

- Francba! – szitkozódok saját hülyeségem miatt, õ pedig széles vigyorral figyel, látszik rajta, marha jól szórakozik.

- Nocsak, ezek szerint, elég fontos lehet az a kabala. – Közelebb hajol, és meglengeti elõttem a táskámat. Ezt meg honnan varázsolta elõ? Mikor az elõbb….izé, szóval akkor még nem volt nála.

- Kérlek add vissza – váltok taktikát, könyörgõ kiskutyaszemeket meresztve rá. Ha kell még könnyezek is, csak szerezzem vissza.

- Rögtön, amint elmondod, mi van benne! – feleli szenvtelenül, én meg sóhajtva hûtöm ki szemeimbõl a kérlelést és oldalra fordítom a fejem. Nem hiszem el! Hogy lehet valaki még nálam is makacsabb?

- Jól van, ha annyira tudni akarod, kutatási anyagok – motyogom magam elé.

- Részletesebben? – fordít maga felé, az állam alá nyúlva. Dühösen húzom össze a szemem, és elrántom a fejem.

- Robbanó, fagyasztó, savas kémiai anyagok – felelem, kikerülve a vakcinákat. Látom rajta, hogy nem hiszi el, hogy csupán ezeket rejtegetem.

- Nézd Hiro. Ezzel megnehezíted ugyan a dolgomat, de nem fogom feladni, te is jobban járnál, ha elmondanál mindent. A Védõd leszek, te pedig a védencem, és kész!

Szép nagy szemeket meresztek rá, majd kiesve kissé eltátott számon. És kész? Most komolyan, hogy a fenébe dönthet el ilyet egyedül? A másik kérdés: ha hagyna a fenébe, és elmenne, valójában mennyi esélyem maradna a Kagarák ellen? Valószínûleg, hosszútávon nem olyan sok, az legalábbis biztos, hogy vele több.

- Oké, oké! – emelem fel a kezeimet megadóan. – Az apám a Kagara cég kutatója volt, és mikor meghalt, rám hagyta a kutatását. Megpróbált rájönni, hogy lehetne megoldani a Föld élelem és legfõképp víz hiányát. Sajnos nem járt sikerrel, ahogy még én sem. Nekem viszont sikerült az egyik legsúlyosabb járványra gyógyírt találni, és most azokkal a vakcinákkal járom a világot. – Ahogy befejezem, kifújom a levegõt. Majdnem egy szuszra hadartam el.

- Miért szöktél meg a gyógyszerrel? – kérdi, miközben elgondolkodva vizsgálja a táskámat.

- Mert a cég drágán akarta adni, a közembereknek nem lett volna rá pénze. Most viszont szeretnének „visszatessékelni” a vakcinákkal együtt. – Jaj de közlékeny lettem, akár meg is hatódhatna!

- Neked tényleg szükséged van védelemre! – jelenti ki, komolyabb hangnemre váltva, és felém nyújtja a táskám. Meglepetten, kissé tétován nyúlok utána, de ahogy a kezembe van, gyorsan elrántom tõle. Megkönnyebbülés ismét a magaménak tudni.

- De… mit kérsz érte cserébe? – nézek fel rá gyanakodva. Elvigyorodik, majd kisé hátrébb lép.

- Ne aggódj, nem azt. Sõt, igazából semmi különöset, elég ha van ki védenem, aki segít az embereknek – feleli, majd elindul a mosdó felé, ahol a vízzel való fürdést, speciális anyagokkal és gépekkel helyettesítik manapság.

- Köszönöm – motyogom magam elé, talán hallotta, talán nem. Eltûnik az ajtó mögött, én pedig fáradtan nyúlok el az ágyon, hamarosan el is nyom az álom. Kivételesen, biztonságban érzem magam, régóta elõször.

Ásítozva baktatok az utcán, egy csepp erõfeszítést sem téve a bujkálásra. Jelenleg morcos vagyok, így nem izgat különösebben, hogy a világ, talán legbefolyásosabb cége van a nyomomban. Sõt, jó pár másik szervezet fülébe is eljutott a kutatásom eredménye, így már nem lehetek igazán biztos benne, melyik elfogásomra küldött zsoldos, kihez tartozik.

De, mint említettem, ma nem fûlik a fogam a rejtõzködéshez. Fáradt vagyok és nyûgös, jobb, ha ma senki nem köt belém.

Tulajdonképpen azt se nagyon tudom, mit is keresek ebben a városban. Itt nem jelentettek járvánnyal fertõzött embereket, itt csupán a szokásos nyomor van. Mégis itt kötöttem ki, és motoromat hátra hagyva, az utcákon csavargok, teljesen céltalanul. Már csak egy tábla hiányzik a hátamról, hogy: Shigeki Hiro vagyok, a sokak által üldözött tudós, kapjatok el!

Kár, hogy jelenleg az aggódáshoz is lusta vagyok.

Épp fordulnék be a következõ utcába, mikor valaki teljes erejébõl belém rohan. Nyekkenve landolok a földön, és dühöngve zúdítanám rá káromkodási szókincsemet, mikor felsejlik, hogy valami nincs rendben velem.

Pontosabban, valami hiányzik. Felpattanok, és azonnal a rohanó tolvaj után vetem magam. Az a szemét lenyúlta a táskámat, amiben a fioláim vannak, a vakcinákról már nem is beszélve.

Dühödten ordibálok a menekülõ után, õ azonban még csak nem is lassít. Miért is tenné?

 Befordul a következõ utcába, én pedig gyorsítva követem, megállás nélkül kiabálva.

Végül valaki megsegít, szépen kiüti a tolvajt.

- Hé, maga ott! Az az én táskám, kérem, álljon meg! – kiáltok megmentõm után, aki hangomat halva felém fordul, és kíváncsian végigmér.
- Jaj, végre… ez a kis görény nagy tud futni… - lihegem mellé érve, majd nagy szemeket meresztve, hol rá, hol a táskámra pillantok. - És… hogy szólíthatom azt, aki visszaszolgáltatja az életem értelmét?  
- Raven vagyok. Örvendek. – nyújtja a kezét üdvözlés gyanánt. - Látom, szükséged lenne segítségre…
- Miért lenne? Csak add vissza a cuccomat, és már itt se vagyok – húzom fel az orrom morcosan. Engem nem kell lenézni, nem vagyok már gyerek.
- Ahha, akkor ezt szerintem is meg kellene beszélnünk egy korty víz mellett – vágja rá, majd elindul. Hirtelenjében köpni nyelni nem tudok, majd erõt véve magamon és utolérve kajabálok a  cuccomért. Hiába, mindent elereszt a füle mellett, így végül duzzogva elhallgatok, és inkább elkezdem tanulmányozni. Nézzük csak, egyelõre hátulról, hisz mögötte caplatok, csak azt látom. Különös, természetellenes hajszín, mely felül fehér, majd egészen alul barna. Ez genetikai kísérletre utal, melynek vagy õ, vagy egyik szülõje volt részese. Tovább…hümm…jó feneke van, de asszem ebbõl nem jövök rá, mi a célja, úgyhogy térjünk át a szemközti részekre.

Pár szökkenéssel elõtte termek, és hátrafelé sétálva méregetem. Meglepetten villan lila szeme, de mivel nem lassítok, õ se teszi. Nos, vonzó arca van, melyen most pimasz vigyor látszódik, és szépen kidolgozott teste, de…..áh, miért hittem, hogy a bambulásával majd megvilágosodom?

- Mond csak, kölyök, miért tartod annyira fontosnak a bámulásom, hogy kockáztatod a csinos kis buksid épségét? – szólal meg hirtelen, én meg tényleg kis híján hátraesek, szavai hallatán.

- Elõször is, a nevem Shigeki Hiro, nem kölyök. Másodszorra, próbálok rájönni, mi a fészkes fenét akarsz tõlem. Talán a Kagara cégtõl vagy? – nézek rá gyanakodva.

- Nem vagyok semmilyen cégtõl – vonja meg a vállát, majd hirtelen irányt vált, és egy étkezdét céloz meg. Tényleg, valami vizet emlegetett.

Addig meg se szólalok újra, míg le nem ültünk, és vizünket nem kortyolgatjuk, ekkor azonban ismét kísérletet teszek táskám visszaszerzésére.

- Nézd. Nem tudom ki vagy, mit akarsz, de az a táska nagyon fontos, úgyhogy kérlek, add vissza – próbálkozok mézes-mázosan, õ azonban csak felröhög, és maga elé emeli az említett tárgyat.

- Hát ennyire fontos neked ez a holmi? – néz rám különösen csillogó szemekkel.

- Még szép – morgom az orrom alá. – Életem fõ mûve lapul benne.

- Valóban?

Huhh, ezt lehet, hogy meg kellett volna tartanom magamnak. De most már mindegy, inkább szerezzük vissza a munkámat, melyet most éppen olyan nagy beleéléssel lenget az orrom elõtt.

- Én a helyedben nem szórakoznék vele, mert leesik, és robban – jelentem ki közönyösen, de nem érek el vele semmit. Nem szeppen meg, csupán rám emeli pillantását.

- Mond csak, kölyök, kik üldöznek?

Bah, megint kölyök.

- Ki mondta, hogy üldöznek? – morgom az orrom elé, de ezzel be is ismertem, hogy ráhibázott. Francba, nem vagyok elég szemfüles. Ezzel õ is tisztában van, és elégedetten vigyorog rám.

- Akkor térjünk az üzletre. – szólal meg, kizökkentve gondolataimból. – Majd én segítek neked, megvédelek az üldözõidtõl.

- He? Miért tennéd? – kerekednek el a szemeim.

- Az a dolgom, hogy vigyázzak valakire – vonja meg a vállát, én pedig ismét végi mérem, és ezúttal felismerés csillan a szemeimben. Hogy én mekkora ökör vagyok…hisz õ Védõ. Rá kellett volna jönnöm, ha másból nem is, a szeme színébõl.

- Védõ vagy – bököm ki, és válaszként beleegyezõen bólint. – De miért segítenél? Az üldözõim engem élve akarnak, de ha valaki mellém áll, azt nem fogják kímélni.

- Nos, nem vagyok jótékonysági szervezet, feltételem nekem is van – vigyorodik el, majd a táskámra mutat. – Itt a táskád, és az én védelmem. Mindkettõt megkapod, és én csak egy valamit kérek cserébe.

- Mit? – húzom össze a szemeimet, széles vigyora nem sok jót ígér.

- Téged! – jelenti ki nemes egyszerûséggel, én pedig majdnem a földön kötök ki. Teséééék?!

- Hogy….mi? – nyekkenek hihetetlenkedve.

- Jól hallottad. Megkaplak téged, ahányszor csak akarlak, cserébe visszakapod a táskád, plusz megvédelek. – közli a szabályokat.

- Hé! Hé! Hé!!! Álljon meg  a sormenet! Ez mégis miféle feltétel? Inkább ad vissza a cuccom, és tartsd meg a védelmed magadnak!

- Látom nem érted kölyök. Vagy én is, és a táska is, a feltétel szerint, vagy egyik se. Válassz!

Tátott szájjal bámulok az elõttem ülõre, nem sok választ el attól, hogy hisztérikusan felröhögjek. Komolyan, mint egy hülye álom.

Végül összeszedem magam, és jobban átgondolom a dolgot. A védelem nem jönne rosszul, a táskám meg elengedhetetlen ahhoz, hogy útközben is segíthessek a járvánnyal fertõzötteken. Mit kéne adnom cserébe? A testemet? Nem hittem volna, hogy ennyit ér, de végül is mit veszíthetek? A fenekem szüzességén kívül…khm?

- Jól van – sóhajtok fel. – Remélem jobb vagy az ágyban, mint toleranciában.

Elégedetten elvigyorodik, majd száját megnyalva feláll, és pénzt dobva az asztalra mellém lép, megragadja a kezemet, és felhúz.

- Gyere, ne vesztegessük az idõt. A táskádat visszakapod az elsõ menet után.

Elkerekedett szemekkel meredek rá. Nem sok türelme van, az biztos. Más ötletem nem lévén, hagyom, hogy húzzon maga után, fogalmam sincs hová.