Kicsike Holdacska ijedten húzódik közelebb hozzám. Tényleg nem tudom, hogy bírta volna ki egyedül a napközbeni várost. Szegényke teljesen elveszett. Éjjel biztosan mások a városok, mint nappal. Bár én még nem láttam éjjel, de… na!

- Nem nagyon jártál még ilyen helyen, ugye? – érdeklõdök. Eléggé elvarázsolódottnak és megilletõdöttnek tûnik. Biztos nagyon furcsa lehet egy teljesen más közegben lenni, mint amilyen a megszokott. Én izgatottan várom, hogy milyen lehet az éjjeli város, és maga az éjjel. Vajon milyen lehet a sötétség? És a Hold? Biztosan gyönyörû, ha a fia ennyire édes, és különleges.

Meg kicsit összezavarodott is, ahogy látom. Biztosan nem szokta még meg a tömeget, meg az újdonság hatása sem csillapodott még, szóval kicsit kijjebb vezetem a sokaságból. Kezének érintése még mindig furcsa, de egyben varázslatos is. Olyan furcsa! Még sosem éreztem ilyet… Olyan, mintha… Haza érkeztem volna. Nem úgy, mint a Nap udvarában szoktam érezni magam, de mégis hasonló. Csak… más. Nem tudom elmagyarázni.

- Gyere, együnk valamit, aztán keresünk egy nyugisabb helyet! – mondom, és magam után húzom. Ellenkezés nélkül hagyja, hogy húzzam, aztán meg lenyomjam egy szabad asztalhoz, amiért szerencsére most nem kell megküzdeni.

Beállok a sorba, és rendelek jó pár dolgot, ugyanis voltam olyan okos, és nem kérdeztem meg, mit szeret. No, nem gond, van pénzem, meg ha valamit nem szeret, én bármennyit meg tudok enni bármibõl, szóval nem is lesz feleslegesen kidobott pénz. Van pár hambi, meg sok-sok sült krumpli a függõségem miatt, meg persze saláta, almás pite, gyros és fagyi is. Csupa-csupa finomság, amibõl akármennyit megehetek, nem lesz semmi bajom, mert ugye a Nap fiaként kvázi hallhatatlan vagyok, nem fog engem megölni valami kis szívinfarktus.

- Hát, elfelejtettem megkérdezni mit szeretsz, úgyhogy vettem pár dolgot, válogass! – jegyzem meg, és miután leteszem az asztalra a tálcát, lehuppanok Illunissal szemben. Egy hambit választ, okos fiú, tudja mi a jó.

- Köszönöm – néz rám hálás szemekkel, mire kicsit megrántom a vállam. Nincsen mit megköszönnie. A tálcán levõ ételeket mind befaljuk, majdnem hogy egy morzsát sem hagyunk. Mikor befejezzük, a Hold fiacskája önállóan visszaviszi a tálcát, majd a tetõablak felé fordul. Igen…

- Alkonyodik – sóhajtom. – Hamarosan kiderül, beválik-e az elméletem, és el tudjuk e rejteni egymást. – Remélem, hogy be fog válni. Ez egy kifejezetten jó ötlet volt tõlem, biztosan be fog válni. De akkor is! Izgulok…

- Ha nem… Te kerülsz elõbb bajba – mondja csendesen a mellettem álldogáló édes fiú. Áh, az nem gond, apa nem fog nagyon-nagyon-nagyon kiakadni, csak eléggé, mert már megszokta. Szóval magamat nem igazán féltem, szegény Illunist viszont igen, mert nem hinném, hogy jó ötlet lenne apám tudomására juttatni, hogy szerelmének van egy fia. Teljesen kiborulna, és félek, bántaná szegény fiút.

- Nem ez az elsõ alkalom, hogy megpróbálok kint maradni éjszakára. Viszont neked jobb lesz gyorsan eltûnnöd, ha jönnek értem – mondom komolyan, és kissé aggódóan. Bizonytalanul, de bólint, szóval kicsit megnyugszom.

Ezután egy hotelben szerzünk szobát magunknak, és az egyik árnyékosabb részébõl nézzük a gyönyörû Naplementét. Engem már ez is meglepetéssel tölt el, ugyanis lehet, hogy meglepõ, de még sohasem láttam a naplementét. Végül is, nálunk sosem megy le.

- Keres téged – állapítja meg Illunis, mire egyetértõn bólintok. Egyfajta félelemmel vegyes izgatottsággal várom, hogy atyám végre befejezze a keresésemet, és a Hold jöjjön föl. Hogy tényleg biztos legyek elméletem helyességében, közelebb húzódok a Hold fiához, és megfogom a kezét. Mély levegõt véve lélegzet elállítóan gyönyörû, sejtelmes, ezüstös fényben kezd ragyogni, elnyomva az enyémet.

Lassan, nagyon lassan végre lemegy a Nap, és furcsa sötétség veszi át a helyét. Ezzaaaaaz! - Sikerült! – örvendezek.

- Még pár óra, mire anyám feljön, de a csillagokkal se árt vigyáznunk – szólal meg csendesen, fáradt hangon. Aggódva fordulok felé, eléggé erõtlennek tûnik szegényke. – Pletykás népség.

- Jól vagy? – kérdezem. Lassan föltornássza magát ülésbe és elmosolyodva biccent. Jéé! Még nem is láttam mosolyogni. De édes így! Legszívesebben megölelgetném, megszorongatnám, olyan… manós! Nem hittem volna, hogy tud mosolyogni, olyan kis komornak tûnik, de így teljesen megváltozik az egész arca. Édes.

- Jól. Ahogy sötétebb lesz, még jobban leszek – válaszolja, majd feláll és az ablakhoz lép. Kint már sötétedik, az égen furcsa kis világító pöttyök jelennek meg. A csillagok? Jéé! Ott van a nagynéném! Remélem, nem pletykálja el apának, hol, és kivel vagyok…

- Miért szöktél el? – kérdezem halkan, mert érdekel. Percekig néma csöndben várom, hogy kapjak választ, majd mikor más azt hiszem, hogy nem kapok választ, egy halk sóhajt hallat Illunis.

- Anyám mindennél jobban vágyott… vágyik a Napra, az apádra. De õk sose lehetnek egymáséi, és mikor megszülettem, édesanyám minden ragaszkodását én kaptam. Ez viszont mára szinte fanatizmus, vagy nem tudom, hogy mondjam. Szinte megfojt a szeretetével, az aggodalmával… közben pedig búskomor, mert szerelmét nem láthatja. Szeretem édesanyám, de egy mozdulatom, egy szavam se lehetett úgy, hogy õ ne tudjon róla. Nem engedett ki nappal, pedig én megtehetném, hogy akkor is elõjövök. Ám õ úgy érezte, hogy akkor engem is elveszít… Nekem pedig szabadság kellett! Fellélegzés… - Értem. Ez… teljesen így van velem is.

- Ismerõs – jegyzem meg halkan, elgondolkozva. Miért nekünk kell szenvednünk a szüleink miatt? Ez így nem ér! – Részben… De mivel te segítettél, hogy láthassam majd a Holdat, én is el foglak rejteni elõle, hogy addig lehess szabad, ameddig akarsz! – jelentem ki határozottan. Ez nem élet, ami a miénk.

Hirtelen érzem, hogy kezdek fáradni. Erõm kezd elhagyni, teljesen olyan érzésem van, mint a napfogyatkozásokkor. Elgyengülök, annyira, hogy a földre rogyok, szívembe szomorúság költözik. Szúr a mellkasom, fáj. Kegyetlenül fáj. De miért?Miért érzem én ezt? Ezek atyám érzései lennének, vagy a sajátjaim? Nem értem…

- Jól vagy? – kérdezi Illunis. Kicsit talán aggódva, bár ebben nem vagyok biztos. Figyelmen kívül hagyom, ugyanis szemeim az ablakra tapadnak, és élvezettel nézik, hogyan kel fel a Hold. Sejtelmes ragyogása elkábít és furcsa érzés kezd kialakulni bennem. Fáj, de jó fajta fájdalom. Mintha… hozzájuk tartoznék. Hozzájuk, igen, mivel Illunis is el kezd halványan ragyogni. A Holdhoz hasonlító ragyogás megtölti az egész szobát, mint egy… jelzõ fény. Azt a fényesen ragyogó Napnak a szerelmére!

Ijedten józanodok ki, hiszen így gyorsan rátalálna az anyja. Mintha egy jelzõrakétát lõne ki az égre, hogy „hé, figyelj anya! Itt vagyok!”, pedig tudom, hogy ezt nem igazán szeretné. Minek szökött volna el, ha a következõ éjszaka már hagyná magát visszacipelni. Biztos valami gond lehet, talán nem tett neki sem jót a nappal, mint nekem az éjszaka.

- Hé, várj! – ugrok föl a földrõl, és bár kicsit megszédülök, kibírom, és mellé sietek. Meglepõdött tekintetére oda sem figyelek, csak gyorsan megragadom a kezét, és most én kezdem el ragyogtatni magam, elnyomva az övét.

- Köszönöm – motyogja meglepõdötten.

- Nincs mit. Mondtam, hogy el foglak rejteni, hogy szabad lehess – mosolygom. Most, hogy fogom a kezét, kevésbé érzem úgy, hogy gyenge vagyok. Mintha tényleg igaz lenne, amit gondoltam, hogy segíthetünk egymásnak. Végül is, most nem érzem olyan kegyetlenül gyengének magamat, mint két perccel ezelõtt, és õ meg sikeresen elbújtatott apám elõl. Hát mégis csak van benne valami.

- Jobban vagy? – kérdezi halkan. Ledõlök az ágyra, és kicsit kényelmesebben elhelyezkedek, hogy továbbra is fogjuk egymás kezét, de mégse legyünk kicsavart állapotban. Mosolyogva emelem rá a pillantásomat, s bólintok.

- Igen. Úgy látszik, tényleg jól gondoltam. Csak az a gond, hogy most már szerintem mindig érintkeznünk kell, mert nem tudom, te hogy vagy vele, de én mindig elgyengülök, ha kicsit sötétebb van, mint kellene. Viszont veled meg úgy érzem, semmi bajom – mondom elgondolkozva. Illunis is elgondolkozik egy picit, majd megrántja a vállát.

- Én mondjuk, nem leszek rosszul, csak szinte halandóvá válok a nap fényében. De nem szeretném, ha valami gond lenne, szóval rendben – mosolyogja halványan. Szemei tündöklõ arany színében és haja ezüstös fényének kettõsségében gyönyörködök. – Mit nézel? – kérdezi szemeimbe nézve kicsit zavartan.

- Téged – felelem egyszerûen. Erre még inkább zavarba jön, mire kicsit megsimogatom az arcát, valamiféle belsõ ösztönnek engedelmeskedve, majd följebb kászálódok, és vízszintesbe helyezem magam. – Fáradt vagyok. Te nem? – érdeklõdöm csendesen.

- Egy kicsit – feleli szintén halkan, és õ is elfekszik. Testünk egymáshoz simul, és érzem, hogy lassan, de biztosan õt is és engem is elnyom az álom.

---*---*---*---

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredünk. A nap sugarai pont nem érnek el az ágyhoz, de érzem, hogy atyám már türelmetlenül keres. Nem akarok neki túlságosan nagy aggodalmat okozni, és mivel már láttam a Holdat, sõt, a fiával is találkoztam, akinek megígértem, hogy körbevezetem a Nap birodalmában, lehet, hogy most már vissza kellene mennem.

- Jó reggelt – hallok magam mellõl egy halk, kissé álmoskás hangot. Mosolyogva fordulok felé, és én is ’reggelt kívánok neki.

- Még mindig szeretnél körülnézni atyám birodalmában? – kérdezem kissé gondterhelten, mert ugye nem olyan könnyû elrejteni valakit, aki nem a Nap udvarába való.

- Igen! – bólint föllelkesülve. Csak mosolyogni tudok lelkesedésén, de kicsit félek is. Még nem igazán tudom, hogy leszek képes ott elrejteni atyám elõl, de talán ha ott is közel lennénk egymáshoz, és az én ruháimat hordaná, és… nem tudom. Ki kell próbálni. Már csak az a kérdés, hogy viszem fel? Csak mert ha atyám sugaraival, akkor egybõl odarepítene hozzá. Áh, megpróbálok fölrepülni. Csak sikerül, ha apa rájön, felé tartok…

- Rendben, akkor lassan indulhatunk – mondom, és fölkelek. Elintézünk pár apró dolgot, mint például fizetés, és reggelizés, majd a segítségével észrevétlenül a tegnap megismert rétre sietünk. Megkérem, hogy kapaszkodjon erõsen a nyakamba úgy, hogy a mellkasomon lóg, hogy tudjam mozgatni szárnyaimat, majd kitárom õket. Elrugaszkodok és erõteljes szárnycsapásokkal repülni kezdek. Illunis szorosan kapaszkodik belém, és édesen belefúrja fejét a mellkasomba. Furcsa érzésem lesz tõle, de nem foglalkozom vele, gyorsan suhanok fölfele az égen, atyám birodalmába.

Fényes, ragyogó hely a Nap udvara. Olyan, ahol nem lehet elbújni, mert ha nem atyám, akkor a pletykás madarak, vagy a Nap többi teremtményei szeme elõtt sétafikálunk, de én tudok egy helyet, ahová senki sem meri betenni a lábát, félnek, hogy fölrobbantom õket. Ez pedig az saját, külön bejáratú konyharészem, így oda vezetem Illunist. Most nincs idõ körül vezetni õt, mert atyám már nagyon vár, így csak leteszem az ott levõ kanapéra, és rohanok is.

- Várj itt, el ne mozdulj! Sietek vissza! – szólok még vissza neki, majd a nagyterembe száguldok. Remélem, nem fog nagyon kiakadni. Bár nem bízok benne, de hogy is van a mondás? A remény hal meg utoljára.

A nagyterem ajtajához érve magamhoz nem méltóan félénken bekopogok. Bármilyen csínytevést csináltam, sosem féltem. Most viszont mások a körülmények. Most sikerült látnom a Holdat. Várom, hogy atyám kiszóljon, és megtudjam, baromi, vagy csak nagyon dühös hangulatban van.

- Igen? – Hangja dörrenõ, de nem túúúl mérges. Csak kicsit. Ami még ilyesztõbb. Óvatosan benyitok, és egybõl apám elé sétálok. Egybõl zengõ szidalmakba, hegyi beszédbe kezd, ami hosszú-hosszú perceken, órákon, talán napokon át záporoznak felém. A közepe felé már nem is figyelek rá, gondolataim a Hold fia felé kanyarodnak, és róla gondolkozom.

- Hogy nézett ki a Hold? – rángat vissza csendes, szomorú hangja. Megdöbbenek, de aztán elmosolyodok. Nagyon szeretheti…

- Gyönyörû volt – felelem, majd magára hagyom gondolatai közt, hadd gondolkozzon el, mennyire imádja és utálja egyszerre, én pedig vissza sietek apám szerelmének szeretett fiához.

Vajon mi történne, ha rájönne apa, hogy a Holdnak van egy fia, illetve ha a Hold rájönne, hogy apámnak van egy fia? Nagy kavarodás lenne, gondolom… És nagy féltékenykedések lennének. Ha a Hold is ennyire szereti apámat, mint õ a Holdat… hát, kiakadnáak.

Mikor belépek a konyhámba, senkit sem látok. Nem aggódok különösen, mert lehet, hogy attól fél, hogy valaki benéz ide, és elbújt, amit meg is értenék. Viszont mikor többszöri hívásra sem kerül elõ, szívemet kétségbeesés kezdi marcangolni. Hát még, mikor megtalálom Illunist – a földön fekve, halálsápadtan, verejtékezõ homlokkal

- Illunis! – kiáltok föl, és hozzá sietek. Térdre esek mellette, és gyorsan megfogom a kezét, és megsimogatom arcát, hátha kicsit javul tõle az állapota, de eddig semmi. Nem mozdul, csak öntudatlanul nyöszörög.

Atyám, add, hogy ne legyen semmi baja! Basszus, csak ne legyen semmi baja…

Még mindig érzem a bizsergést a testemben, melyet nem rég az érintése váltott ki, de nem értem az okát. A Nap, kioltja a Holdat… Ha fenn van a Hold, a Napnak nincs helye a földön… Nem… nem szabadott volna találkoznunk…
- A Hold keresni fog téged, igaz? – szólít meg hirtelen, egészen közelrõl. Elkerekedett szemekkel fordulok felé, egyrészt nem vettem észre, hogy beért, másrészt nem kéne tudnia arról, hogy keresni fognak. Azért tétován bólintok, már kár lenne tagadni. – Hm… Eddig még nem találtam biztos helyet, ahol semmi és senki nem talál rám, de ha együtt vagyunk, talán… sikerülne elbújni a minket keresõk elõl. Nem tudom, hogy nálatok is úgy van-e, mint nálunk, hogy én el vagyok tiltva a Holdtól, de ha igen, akkor jó nagy bajban lehetsz – mondja, mire kissé feltámad bennem a gyanakvás.

- Igen, keresni fog – bólintok. – Hogy érted, hogy „ha együtt vagyunk”?

- Hát, talán kioltjuk egymás fényét. Mint a Nap és a Hold. Mi a gyerekeik vagyunk, tehát lehet, hogy sikerül elbújnunk elõlük úgy, hogy ne vegyenek minket észre – feleli, majd körbepillant, és hirtelen eltûnteti a szárnyait. Ez nem is olyan rossz ötlet a város szélén.  – Na? Aztán esetleg holnap elvihetnélek a Nap Udvarába egy kis tárlatvezetésre… - ajánlja, és még épp idõben akadályozom meg magamat, hogy ne bólintsak rá kapásból, csillogó szemekkel. A Nap Udvara…
Olyannyira a gondolataimba merülök, hogy nem veszem észre az úttestet magam elõtt. Solis még épp idõben ránt vissza, elõzõ helyemen a következõ pillanatban átszáguld egy autó. Gyorsan normalizálom megugró szívverésem. Ez fura… éjszakánként, mikor erre járhattam eddig, sose volt ekkora forgalom ugye.

- Rendben – egyezek bele végül, úgy tûnik egyedül nem boldogulok.  – Próbáljuk meg…

Egy közeli bevásárlóközpontba vezet, de nekem az itt hömpölygõ tömeg is új, és felettébb kellemetlen.

Elveszetten húzódom közelebb Solishoz, aki látszólag otthonosan, és magabiztosan mozog a sok ember között, és tudja is, hova tart. Éjjelente már nem igen vannak nyitva a plázák, így ha kedvem lett volna, akkor se tudok meglátogatni egyet se.

- Nem nagyon jártál még ilyen helyen, ugye? – kérdezi a mellettem caplató fiú. Megrázom a fejem, de nem nézek rá, tekintetem a sok újdonság között kapkodom. Színek, fények, tömeg, zajok… Az Éj Birodalmának gyökeres ellentéte, és nekem, aki az éjszaka ezüstös fényéhez, a csendhez és a nyugalomhoz vagyok szokva, kicsit sok és rémisztõ.
Solis észrevehet ebbõl valamit, mert a kezemet megfogva húz kissé kijjebb a sokaságból. Ezúttal nem húzom el a kezem a különös bizsergés hatására se, mert nagyobb biztonságban érzem magam.
- Gyere, együnk valamit, aztán keresünk egy nyugisabb helyet!

Biccentek, majd ellenkezés nélkül hagyom, hogy húzzon maga után, és lenyomjon egy szabad asztal mellé. Figyelem, ahogy beáll egy sorba, majd rendel valamit. Úgy látszik neki is van pénze az emberi világhoz. Bár igazából a mágiánknak köszönhetõen, bármikor tudunk csinálni, de én például édesanyámtól kaptam, mikor egyik éjjel kivételesen elengedett egy szabadtéri moziba.
Persze, ott rajtam tarthatta a szemét.
- Hát, elfelejtettem megkérdezni mit szeretsz, úgyhogy vettem pár dolgot, válogass! – teszi le a tálcát, majd huppan le velem szemben. Elgondolkodva figyelem az ételeket, majd kiválasztok egy hamburgert.
- Köszönöm – pillantok rá hálásan. Tényleg kezdett már korogni az én hasam is, így jóízûen vacsorázom meg.
Mikor végzünk, visszaviszem a tálcát, ahogy azt már láttam pár embertõl, majd az üvegezett tetõablakok felé fordulok.

- Alkonyodik – jegyzi meg mellettem Solis. – Hamarosan kiderül, beválik e az elméletem, és el tudjuk e rejteni egymást.
- Ha nem… Te kerülsz elõbb bajba – szólalok meg csendesen. Elmosolyodik, és megvonja a vállát.
- Nem ez az elsõ alkalom, hogy megpróbálok kint maradni éjszakára. Viszont neked jobb lesz gyorsan eltûnnöd, ha jönnek értem – komolyodik el kissé, ahogy rám pillant. Tétován bólintok, valószínûleg tényleg nem lennék népszerû az apja elõtt, ha kiderülne, hogy segíteni akartam neki bujkálni.

A Nap már igencsak lemenõben van, mikor a város egyik hotelében szerzünk szobát, és az egyik árnyékos részében ücsörögve bámulunk ki az ablakon.
- Keres téged – állapítom meg, mivel valójában már le kellett volna mennie. Izgatottan bólint, majd közelebb húzódik hozzám az ágyon, és mikor én nem csúszom el, felbátorodva fogja meg a kezem.
Veszek egy mély lélegzetet, és erõm egy részét kiengedve, ezüstösen fényleni kezdek. El kell rejtenem az õ fényét is kisugárzását, míg az apja fel nem adja.

Már kezdek fáradni, mikor a Nap végre eltûnik a láthatárról, és sugarai is másfelé fordulnak.
- Sikerült! – pattan fel mellõlem Solis, én pedig megkönnyebbülten engedem el magam, és fáradtan dõlök hátra az ágyon. A Hold sose bírt a Nap fényével, nekem se volt egyszerû elnyomnom a fia ragyogását.

- Még pár óra, mire anyám feljön, de a csillagokkal se árt vigyáznunk – szólalok meg csendesen, mire felém fordul, és aggódva lép közelebb. – Pletykás népség.
- Jól vagy? – kérdezi óvatosan. Felülök, és halványan elmosolyodva biccentek. Egészen meglepõdik, lehet, hogy eddig még nem is mosolyogtam?
- Jól. Ahogy sötétebb lesz, még jobban leszek – felelem, feltápászkodva, majd az ablakhoz lépek. Kint már sötétedik, kezdenek pislákolni az elsõ, erõsebb csillagok.
- Miért szöktél el?

Összerezzenek a halk kérdésre, és pár percig még némán bámulok kifelé, de végül elhatározásra jutok, és felelek.
- Anyám mindennél jobban vágyott… vágyik a Napra, az apádra. De õk sose lehetnek egymáséi, és mikor megszülettem, édesanyám minden ragaszkodását én kaptam. Ez viszont mára szinte fanatizmus, vagy nem tudom, hogy mondjam. Szinte megfojt a szeretetével, az aggodalmával… közben pedig búskomor, mert szerelmét nem láthatja. – Elhallgatok pár pillanatra, majd végre felé fordulok.  – Szeretem édesanyám, de egy mozdulatom, egy szavam se lehetett úgy, hogy õ ne tudjon róla. Nem engedett ki nappal, pedig én megtehetném, hogy akkor is elõjövök. Ám õ úgy érezte, hogy akkor engem is elveszít… Nekem pedig szabadság kellett! Fellélegzés…

- Ismerõs – szólal meg csendesen, mikor már egy ideje befejeztem. – Részben… De mivel te segítettél, hogy láthassam majd a Holdat, én is el foglak rejteni elõle, hogy addig lehess szabad, ameddig akarsz!

Hálásan bólintok, majd az ablakra tapasztom a kezeim, és az egyre sötétedõ eget kezdem figyelni. Még sose voltam ennyi ideig távol otthonról, az Éj Birodalmától. Még sose játszottam ki édesanyám mindig óvó tekintetét. Nagyon mérges, és kétségbeesett lehet, nem lepõdnék meg, ha éjrémeket és lappangókat küldene utánam, annak ellenére, hogy õket még a legtöbb éjteremtmény is messze elkerüli.

Álmodok.

Álmomban egy gyönyörû fiúval találkozom, aki sosem látott sápadt fénnyel ragyog a sötétben. Egy tó elõtt áll, melynek vizén az a csodaszép égitest csillan meg, melytõl apám távol tart. Közelebb lépek a fiúhoz, de elhátrál elõlem. Próbálom megnyugtatni, hogy nem akarom bántani, csak meg akarom õt ismerni, mert kíváncsi vagyok rá, de mikor ismét felé lépek, egy szempillantás alatt eltûnik. Egyetlen dolog, melyet maga után hagy, egy félhold alakú, ezüstösen világító ékszer, amit földeszek, és a szívem fölött a mellkasomhoz tartom, amibe egybõl beleolvad. Forróság önti el testemet, ás határtalan boldogság szívemet.

A Hold mosolyogva világítja meg a nyugodt tavat, lágy szellõ fújdogál.

Otthon vagyok, de mintha mégis hiányozna valami.

Vagy valaki?

Hirtelen ébredek föl.

Nem akarom, tovább is aludni akarok, mégis, valami miatt fölébredek, és az álmom messze száll már.

Kinézek az ablakon – a madarak csivitelnek mindenféle földi pletykákat, a Nap fénye beragyog mindent. Hisz mit is csinálhatna atyám fénye?

Minden ugyanolyan, mint mindig, ám most mégis valahogy más. Furcsa érzésem van.

Mintha… mintha ma valami különleges dolog történne velem.

Ettõl az érzéstõl boldogan pattanok ki az ágyból, és egy nagy nyújtózkodás után kezdem is a napot. Mondjuk ez egy hülye mondás itt, a Nap Udvarában, hol mindig verõfényesen ragyog atyám sárgás fénye, mégis, ezt mondjuk: nap.

Talán az emberektõl vehettük át. Ezt nem tudhatom, mert én világéletemben így hívtam az ébredés és az elalvás közti idõszakot.

Azt a szót viszont, hogy „éjjel”, nem használom. Nem is használhatom, hiszen az embereknél az éj sötét. Van is egy ilyen színmeghatározásuk: éjsötét. Ám mivel nálunk sosincs sötét, ezt a szót nem s használhatom.

Furcsa. Máskor, ha a sötétségre, az éjszakára, és a hozzá tartozó dolgokra gondolok, szívembe valamiféle érthetetlen szomorúság kötözik. Ám most viszont, talán az álmomnak, talán a boldog elõérzetemnek köszönhetõen, csak izgatottnak érzem magam. De annyira, hogy most úgy érzem, még sütni is tudnék.

Szeretek sütni – álmaimban.

A valóságban csak szeretNÉK sütni, de egyáltalán nem tudok. De talán majd ma!

Tettre készen sétálok a szekrényemhez, teljesen meztelenül, és kiveszek onnét egy arany színû, fõnixtollból készített, könnyû, fõzésre és robbanásra kitûnõen alkalmas ruhát. Igen, meghalni nehezen halnék meg, de azért jobb az óvintézkedés, mert nem egy robbanás miatt akarok meghalni. Ezért kell a fõnix toll.

Mivel bõrömmel érintkezik, én is újraélednék hamvaimból, akárcsak ezek a csodálatos madarak, így atyám az elsõ „fõzési” akcióm után kötelezett a viselésére. Nem egyszer jó szolgálatot tett nekem, de szerencsére csak a hõ-, és tûzbíró képessége miatt, nem pedig a feltámadás miatt.

Gondolkozás közben fütyörészni kezdek, ami nem tetszik a madaraknak, mert ugye én sokkal szebben tudok fütyülni náluk. Na jó, nem, mert igazából egyáltalán nem tudok, úgyhogy valószínûleg ez nem tetszik a madaraknak, szóval inkább befogom és elindulok a saját konyhám felé. Az itt lakók mind tudják, mennyire szeretek kísérletezni az ételekkel, de azt is, hogy mennyire ügyetlen vagyok hozzá, így a sokadik alkalom után már nem a konyhát építették újra, hogy megint fölrobbanthassam – persze, azt is, de az részletkérdés -, hanem egy új, a kastélytól kissé távolabb levõ házikóban hoztak létre nekem egy saját kis helyet, amit kedvemre robbantgathatok, nem kell attól félni, hogy a kastély fele is fölrobban.

---*---*---*---

Már megint fölrobbantam. A konyha romokban, én meg teli apró sérülésekkel, amik legalább hamar gyógyulni kezdenek.

De! Van ennek jó oldala is.

Drága apucikám volt olyan édes, és beíratott egy fõzõtanfolyamra. Igen, egy fõzõtanfolyamra. Az emberek világában.

Bizony ám! A mai napra engedéllyel lemehetek a Földre, hogy részt vegyek egy fõzõ tanfolyamon. De aztán föl kell jönnöm, mert a Holdat ettõl függetlenül még mindig nem láthatom.

Höh, mintha valaha is szót fogadtam volna. Én tökéletesen elvagyok fõzõtanfolyam nélkül is, biztos vagyok benne, hogy egyedül is meg tudom tanulni. De legalább engedéllyel lent lehetek, még ha a Holdat nem is láthatom. De látni fogom!

Még ma látni fogom. Ebben teljesen biztos vagyok. Érzem a zsigereimben.

---*---*---*---

Egy fényárban úszó rétre érek le. Itt érdekes módon, minden ugyan olyan, mint otthon, a Nap Udvarában. Egyetlen egy dolgot kivéve. Az állatok otthon nem szoktak furcsa, ismeretlen fiúról beszélni. Szívem hevesebben kezd el dobogni, de nem értem, miért.

Egy fa mögött, a bokrok közt találok arra a fiúra rá, akirõl az állatok beszéltek.

- Jé, tényleg különös fiú bukkant fel az erdõben! – csúszik ki a számon, ezzel megijesztve a fiút, aki fölpattan, és kezében egy különös fénnyel vibráló kard terem. Így, állva, sokkal jobban látom, és teljesen elcsodálkozom. Jé! Ez a fiú teljesen úgy néz ki, mint az álombéli!

Haja a legtisztább ezüst színében tündököl, szemeit a Nap Udvarában bárki megirigyelné, annyira gyönyörû, ráadásul arany színû is. Össze se lehetne téveszteni egy emberrel, és nem csak a hosszúkás füle miatt, hanem a kisugárzása miatt is. Még sosem láttam hozzá foghatót! A bõre… gyönyörû. Meg a szeme is. Meg… Úgy mindene. Még a kardja is, csak ne tartaná felém ilyen harciasan…

- Hé! Ha harcolni akarnék, én is rád szegezném a kardom, nem? – kérdezem felvont szemöldökkel. Kicsit bizonytalanul (vagy inkább bizalmatlanul?) szétfoszlatja a kardját, amitõl elmosolyodok. Hát, mégis csak jobb úgy beszélgetni, hogy nincsen a kettõnk között egy kard, nem igaz?

 
- Ki vagy te? – kérdezi tartózkodóan.

- Nem úgy illene, hogy elõbb te mutatkozz be? – kérdezem. – Amúgy is, ha jól látom, eltévedtél kissé… - mondom elgondolkozva, és végig pillantok rajta. Csak kicsit látszik rajta nagyon, hogy az Éj Birodalmából való… Azok meg nem igazán szoktak nappal erre felé császkálni. No, nem mintha a Nap Udvarából bárki is az éjszakában akarna mászkálni rajtam kívül...

- Illunis – böki ki a nevét. – És nem tévedtem el, pont ott vagyok, ahol lenni akarok! – jelenti ki kissé durcásan.

- Hát persze… - vigyorgom. – Bár nem tudom, hogy bárki az Éj birodalmából, miért akar itt lenni nappal. Csak nem számûztek? – kérdezem, de nem hinném azért, hogy ezt a fiút számûzték volna. Inkább lehet, olyan, mint én…

- Nem! – vágja rá rögtön. De édes! Kicsit felnevetek, durcás ábrázatát átva, mert eddig olyan kifejezéstelen arcot vágott. Sokkal jobban áll neki, ha arcával kifejezi érzéseit…

- Te nem pusztán a Nap udvarából jöttél… - motyogja elképedten. – Neked közöd van a Naphoz! A fia vagy? – kérdezi. Picit gyanakvóbbá válok, mert nem szabadna tudniuk az éj teremtményeinek, hogy a Napnak van egy fia, aki ráadásul én vagyok, de… Nem tudom, õ sem néz ki olyan szörnynek, mint amilyenek a könyvekben vannak…

- Nem mondom, hogy sok éjteremtményt láttam már, de te se hasonlítasz egyikre se, amik a könyvekben vannak! Ha elmondod, te ki vagy, én is felelek a kérdésedre! – alkudozok. A fiú – Illunis – picit bizonytalanul húzódik be a fák rejtekébe, ahol a sötétségtõl övezve jobban kirajzolódik bõrének ezüstös árnyalata, és világítása. Õ… A Hold… fia?!

- A Hold fia vagyok… Te pedig a Napé, ugye? – kérdezi. Válaszként csak bólintok, majd mintha elvarázsoltak volna, közelebb lépek hozzá, és megfogom kezét. Az érintés hatására furcsa erõ cikázik át rajtunk, ami egyszerre kellemes, és furcsa.
Mint a Nap vidámsága és a Hold rejtélyessége találkozna.

Õk nem lehetnek egymásé, ám mi most mégis találkoztunk. A gyerekeik. Mi talán…

A fiú ijedten húzza vissza a kezét, de az érzés ettõl nem tûnik el, csak kissé halványabb lesz.

- Miért jöttél ide? – kérdezem halkan.

- A városba tartok… - mondja, de ez nem indok. Érzem, hogy még nem akarja elmondani, így inkább nem erõltetem. Talán… Õ a Napot akarta volna látni? - Még nem mondtad meg a neved.

- Hívj csak Solisnak! – mosolygok rá. Illunis távolságtartón biccent, majd kilép a fényre. Ezüstös csillogása elhalványul, de még így is látszik. Sokáig nézem távolodó alakját, melyek látványától furcsa érzés kerít hatalmába.

Várjunk csak! Apa nem tudja, hogy van gyermeke a Holdnak. (Különben tuti, eltiltott volna tõle is.) Míg a Hold meg azt nem tudja, hogy én létezem. Gondolom õ is ugyan úgy el van tiltva a Naptól, mint én a Holdtól. Ami azt jelenti, hogy… Ha elszáll az éj, akkor a Hold tuti, keresni fogja õt.

Én meg mégis mit ácsorgok már itt, ha egyszer találkoztam a Hold fiával, akivel akár össze is barátkozhatnék?! Gyorsan utána sietek, és az elsõ házak felé utol is érem.

- A Hold keresni fog téged, igaz? – szólítom meg. Kerek szemekkel hátra fordul, de azért bólint. – Hm… Eddig még nem találtam biztos helyet, ahol semmi és senki nem talál rám, de ha együtt vagyunk, talán… sikerülne elbújni a minket keresõk elõl. Nem tudom, hogy nálatok is úgy van-e, mint nálunk, hogy én el vagyok tiltva a Holdtól, de ha igen, akkor jó nagy bajban lehetsz. – mondom. Egy ideig mintha gyanakvóan nézne, de aztán megszólal:

- Igen, keresni fog – bólint. – Hogy érted, hogy „ha együtt vagyunk”? – érdeklõdik.

- Hát, talán kioltjuk egymás fényét. Mint a Nap és a Hold. Mi a gyerekeik vagyunk, tehát lehet, hogy sikerül elbújnunk elõlük úgy, hogy ne vegyenek minket észre – válaszolok. Közben még mindig a város szélén álldogálunk, ami nem jó, mert bárki észre veheti az én gyönyörû szárnyacskáimat. Gyorsan körülnézek, hogy lát-e valaki, aztán eltûntetem õket. – Na? Aztán esetleg holnap elvihetnélek a Nap Udvarába egy kis tárlatvezetésre… - ajánlgatom. Látom, hogy elgondolkozik, és úgy akar átmenni az úttesten. Gyorsan visszahúzom, mert piros van, és még szerencse, mert egy kocsi pont akkor, és ott hajtott keresztül a zebrán, amikor ha nem húzom vissza, Illunis lett volna. Amit meg nem akarok, mert meg akarom ismerni õt.

- Rendben – egyezik bele. – Próbáljuk meg… - Ezzaz! Talán végre lehetõségem lesz látni a Holdat! De addig is, én éhes vagyok, szóval el kéne menni egyet enni. Tudtam én, hogy jó ötlet nem elmenni arra a tanfolyamra! Helyette találkozhattam a Hold fiával. Mennyivel jobb már, nem?

Egy közeli bevásárló központba vezetem Illunist, aki kicsit mintha elveszett lenne ennyi emberrel körül véve. Hát nem szerencsés neki is, hogy találkozott velem? Most mit tenne egyedül, itt, ennyi ember között?

-         Miben? – döntöm vállamra a fejem és kíváncsian pisogok rá. Elteszi a kardját, amit pár perccel ezelõtt még nekem szegezett.

-         Egy hasonló színû rókát keresek, mint te – válaszol ridegen. Arcomra azonnal kiül a düh. Hogy nem szégyenli magát?!

-         Nem fogok neked segíteni abban, hogy más rókát, aki nem tud küzdeni ellened, levadássz! Akkor inkább most megküzdök veled! – felelem harciasan. Gyere csak, kapsz egy pofot… csak ne nézd légyfingnak, mert akkor a szemedet szúrom ki. Ez az! Szerzek egy fûszállat és kiszúrom a szemét. Na látod, Shiro, nem is vagy te olyan butus. De… de akkor most megint miért nevet? Ilyen vices vagyok? Hát azért nem fogok cirkuszba menni! Inkább vágok neki egy mosrcos arcot. Ijedj meg, grrrr…!

-         Dehogyis! Nem, nem azért keresem, hogy megcsonkíthassam, és meggazdagodhassak belõle. Azért kell elfognom, és megölnöm, mert kivégzett öt ártatlan gyereket. – Oh-oh…

-         Oh, értem. Körül kérdezek, de nem biztos, hogy tudok segíteni – mondom elgondolkozva. Aztán megérzek valamit. Vérfarkasok? Azt hiszem… Hogy jobban megbizonyosodjam róla, szippantok egy nagyot a levegõbõl. Igen, ezek azok. Pattanok és el is iszkolok azonnal, egyenesen hazáig, ahol ledõlök az ágyba és adrenalintól hevesen dobogó szívecskével alszom el.

~*~

 Két óra múlva arra ébredek, hogy Tsuki, az én öcsikém, nem képes egy helyen aludni velem és a földön kötök ki. Ráadásul a popsimra pottyantam. Imádlak, öcskös.

 Összekapom magam és körülkérdezek mindenkit. Nem nehéz, mert kevesen vagyunk. Vagyis nem mindenkit, mert Raitot nem találom sehol. Amikor meg vidám mosollyal elémugrik, egybõl megérzem rajta a vér szagát. Még meg is ölel, meg megszimatol, aztán továbbáll. Heh?

 Az egyetlen értelmes gondolatom most az, hogy... Éhes vagyok... Eszek füvet, vagy levelet, még a föld is belefér a menûsorba, de nem kajálunk most husikát, még megérzi rajtam a vadász és akkor én leszek a trófeája.

 Vadászról jut eszembe, meg kéne keresnem. Nem nehéz, tele vagyok az illata darabkáival, secc perc alatt megtalálom.

 Mikor megérzi, hogy nézem, azonnal felém fordul és szemét az enyémbe mélyeszti. Minek akar szemkontaktust? Még áll az ajánlat, hogy kiszúrjam a szemét.

-         Leülhetek? – kérdem és már ülök is.

 Pár percig várok, hogy õ kezdjen beszélgetést, de ha nem akar, akkor majd én beszélek. Szeretek beszélni, apu szerint igenis sokat jártatom a szám, de ez nem igaz. Méghogy én sokat dumálok? Ne már...

-         Van neved? Nekem van, Kurenai Shiro vagyok. Elárulod a neved, ha van? – kérdem lelkesen, de aztán észreveszek pólóján valami lelógós izét. Hát ez? Odanyúlok és elkezdek azzal játszani. Mit számít, hogy bámulnak? Vagy azért néznek, mert elõbúlt fülecském. Nem baj, a csukjám amúgy is eltakarja.

-         Adelais vagyok. Sikerült kiderítened valamit? – Amint meghallom hangját összerezzenek, ahogy kiszakít gondolataimból. Pirulva pattanok törökülésbe és kezeim lábam alá rejtem.

-         Ü-üm – rázom meg a fejem. – De Raito ma nagyon furcsa volt. Jött, megölelt, aztán meg otthagyott éhesen. Tudod, éreztem rajta a vér szagot... Nem lehet, hogy Raito az, akit keresel? De nem, mert õ mindig olyan kedves és jószívû, vagy... Hmm... – ajkaim szélével kezdek játszani, ahogy gondolkodom, majd ismét összerezzenek, mikor hangja kizökkent.

-         Hol szokott vadászni ez a Raito?

-         A faluban, mint mindenki más, de csak akkor, ha nagyon éhes, ha kicsi a pocija, mint nekem – csapok rá hasimra -, akkor meg az edõben a bükkös tisztáson.

-         Milyen tisztáson? Az hol van, Shiro?

-         Hát ott a nagy bükkfánál. Elfelejtem mindig a nevét, szóval nekem egyszerûen bükkös tisztás. – Nevet. Én meg dúrcásan felfújom az arcom. Miért nevet? Megkérdezzem?

-         Általában mikor szokott ott lenni? Hogy néz ki? – kérdi, mikor csillapodik a röhögése.

-         Két óra múlva vacsoraidõ, szóval szerintem érthetõ. Hogy nét ki? Háát... Nagyobb fülei és hosszabb farka van, mint nekem, õ neki fekete a haja és olyan szép kékek a szemei.

-         Értem. Akkor te majd elvezetsz a bükkös tisztásra, én meg elkapom – mosolyog rám, mire felpislogok.

-         Megölöd? – kérdem kissé sápadtan, halk hangon.

-         Muszáj. Ha tényleg egy gyilkos, akkor nem maradhat életben.

-         De õ a barátom. – Szomorodok kicsit el.

-         Figyelj, Shiro! Te hagynád, hogy tovább gyilkolásszon? – a combomra csattintja a kezét és keresi a tekintetem. Felõlem keresheti, én akkor sem fogok a.... Aljas! Államnál fogva fordít magával szembe. Ijedten pislogok arébb. – Miért nem nézel a szemembe?

-         Mert nem érdemled meg – nyikkantom elpirulva, olyan rókásan.

-         És miért nem érdemlem meg? – Nem értem mi az a hangjában, ami borzongásra késztet. Nem értem, miért mosolyog.

-         Apa azt mondta, csak annak nézzek a szemébe, akiben megbízok. De benned nem bízom. Bármelyik pillanatban felkaphatsz és rohanhatsz velem a cirkuszig...

-         Már mondtam, hogy csak összetévesztettelek az áldozatommal.

-         Ne vágj közbe! Mikor valaki beszél, te nem szólsz bele! – parancsolok komor arccal, majd elpirulok. Most vagy leszúr a késével, vagy nem. 

- M-most min nevetsz? – kérdezi értetlenkedve, és vörös fejecskéjét a mellkasomnak döntve fölnéz rám. Arany szemeit az enyémbe mélyeszti, én meg még jobban nevetni kezdek. Ebben a helyzetben nem lehet mást tenni. Hisz ilyen nagy hibát elég rég csináltam már. - Ne nevess! Ez harc! Itt nincs helye nevetésnek! Vagy igen? De-de mi olyan vicces? – kérdezi összezavarodva. De édes! Hogy én hogy keverhettem össze ezt a kölyköt egy vérengzõ rókával?!

- Nem – válaszolom komoran. Francba. Újból neki kell állnom a keresésének. Viszont… Talán õ tudna segíteni. – pillantok rá a róka kölyökre vizsgálódva. – De esetleg tudnál segíteni…

- Miben? – dönti félre a fejét kíváncsian. Közben elteszem a kardom, mert ha nem akarok senkit sem még csak megsebesíteni sem, akkor nem kell, hogy elöl legyen.

- Egy hasonló színû rókát keresek, mint te – válaszolok, de mérges arcát meglátva nem folytatom tovább. Most miért dühítettem föl?

- Nem fogok neked segíteni abban, hogy más rókát, aki nem tud küzdeni ellened, levadássz! Akkor inkább most megküzdök veled! – feleli harciasan, mire elnevetem magam. Hát ez édes! És milyen aranyos, amikor durcásan fölfújja az arcát!

- Dehogyis! Nem, nem azért keresem, hogy megcsonkíthassam, és meggazdagodhassak belõle. Azért kell elfognom, és megölnöm, mert kivégzett öt ártatlan gyereket. – mondom ökölbe szorított kézzel. Az ilyenek mindig fel tudnak dühíteni. Hogy tudnak ilyeneket tenni?! Rosszabbak az igazi állatoknál is!

- Ohh, értem. Körül kérdezek, de nem biztos, hogy tudok segíteni – válaszolja elgondolkozva. Már épp megköszönném neki, mikor egy nagyot szippant a levegõbõl, és gyorsan fölpattanva a földrõl, elhúz. Én meg csak pislogok utána, hogy vajon mi üthetett belé. Kicsit még elmélázva figyelem azt a helyet, ahol eltûnt, aztán megrázom a fejem, és már csak a munkára figyelek.

Átkutatom az egész erdõt, de hiába, sehol sem találom. Pedig minden egyes fát, bokrot, barlangot átkutatok, de semmi. Pedig itt kell valahol lennie. Nem hiszem el, hogy nem találom meg! Ennél a feladatnál több tévedés nem engedhetek meg magamnak! Az épp elég volt, hogy egy ártatlan rókát kaptam el, nem lehet több botlás.

Kicsit már kezdek éhes lenni, ezért visszamegyek a motelbe. Fölkapom a pénztárcámat, amit jó lenne mindig magamnál hordanom, csak éppen mindig elfelejtem, és a közelben levõ gyorsbüfében veszek magamnak egy hamburgert. Leülök az egyik üres asztalhoz, és elfogyasztom az eniivalót. Nem túl egészséges, és nem is igazán finom, de laktató, szóval most elvagyok azzal, meg egy üveg vízzel. Nem szeretek mást inni, mert ha kell az energia, akkor egy kis víztõl sokkal többet kapok, mint mondjuk egy energia italtól, ami aztán nem tesz jót a szervezetemnek. Közben a lehetséges rejtekhelyeken gondolkozom, és arra jutok, hogy valószínûleg itt a városban kell, hogy legyen, mert az erdõben sehol sem találtam. Persze, attól még lehet, hogy ott van, de azért a várost is átvizsgálom.

Egy pillantást érzek meg magamon, ezért fölemelem a pillantásom a tálcáról, és egybõl egy ismerõs, arany szempárba bámulok.

- Leülhetek? – kérdezi a rókica, és meg sem várva a válaszom, letelepszik velem szembe. Vajon tud segíteni? Remélem. De… Elõször a nevét kéne megtudnom… Nem igaz?

 Bárhogy is próbálom, nem tudom magam leállítani. Az éhség Nagy Úr. Kicsit talán messze mentem, de nem tudom csillapítani magam. Hes vagyok, korog a pocim is. De ma nem fogok vadászni! Türtõztetem magam, ha kell, megkérek valakit, hogy zárjon be egy cellába. Nem akarok több senkit sem bántani. Apám sem beszámítható ebben a pár napban. Igen Anya hisz abban, hogy a hold, vagy a csillagok állása miatt vagyunk ingerlékenyek ezeken a napokon. Szerintem meg... Õszintén? Fogalmam nincs. Kicsi vagyok ahhoz, hogy értsem az égi jeleket.

 Úgy döntök, hogy lesétálok a tóhoz. Ott mindig megnyugodok, csak este hideg szokott lenni. Az egyik rókalány is mondta, hogy legalább valami meleget vegyek magamra. Hallgatok én rá? Nem.

 Apám szerint ideje lenne kinéznem egy lányt magamnak, de eddig egyik sem nyûgözött le, akit láttam. Lehetett szõke, barna, vörös, mind hidegen hagyott.

 Alkonyodik, a felhõk is narancs színûre változnak az égen. Már amennyit látok belõle az erdõ dús lombú fáitól. A kis  tavacska a nap utolsó sugaraiban fürdik. A táj és az elõttem kibontakozó tisztás szépsége elkergeti minden zaklatottságomat.

 Egy lépés elõre és már rám is ugrott valaki, annyira örül nekem. Szagából ítélve ember. Ch... egy vadász. Torkomnak szegezi acélszürkén csillogó kardját és izmos karjaival szilárdan tart egy helyben. Ledermedek. Ez a fülemet vagy a farkacskámat akarja? Nem adom! Hess innen!

-         Megvagy! – hangja mély, rideg és férfias, szinte dorombolja ezt az egy szót.

 Rángatózni és kapálózni kezdek. De hiába minden, sem karmolással, sem harapdálással nem megyek semmire, csak arra, hogy éhségem tûzként árad szét bennem.

-         Hagyjál már békén, te barom állat! – kiabálom. Nem szívesen támadnék meg még valakit, ráadásul esélyem sincs ellene és az éhség majd maga emészt fel.

-         Marad veszteg! – parancsol mennydörgésnek ható hangon.

-         Eszemben sincs! Nem adom sem a fülem, sem a farkam! – Tekintetem még mindig erõs karján tartom, amit kezeimmel próbálok lefeszíteni magamról.

 Kardot tartó kezét leengedi. Istenem, most fog megcsonkítani! Már hallom is, ahogy... Nevet? Mi olyan vicces? Én itt féltem legdrágább testrészeimet, õ meg...

-         M-most min nevetsz? – kérdem, miközben hátrahajtom fejem mellkasára, így rálátás nyílik arcára. Smaragdzöld szemét az enyémba mélyeszti, mire egybõl elkapom a fejem és  a kardját kezdem fixírozni, meg az enyémhez képest kétszer nagyobb öklét.- Ne nevess! Ez harc! Itt nincs helye nevetésnek! Vagy igen? De-de mi olyan vicces?

-         Tudod egyáltalán, hogy miért vadászok rád? – kérdi ismét hidegen, mikor kinevette magát.

-         Aztért, mert a rókafüleim és farkam el akarod adni, hogy meggazdagodhass. De én azt nem fogom engedni! Kicsi vagyok, de ravasz! – villantok egy rókavigyort és még kapálózok, hátha elenged, ha nem akkor más terv után kell néznem.

 Ismét felnevet. Jóízû nevetésébe az én halk morgásom, nyüszögésem és fújtatásom férkõzik be. Kezdem elveszteni a türelmem...

-         Mekkora pechem van, rossz rókát kaptam el – morog õ is, mikor már befejezte a kacagást. Elenged. Wííííí! Szabadság! Egybõl ki is nyújtóztatom tagjaimat és kíváncsian nézek rá, de amint rám tekint elkapom fejem és a tavat kezdem nézegetni halvány pírral az arcomon.

-         Akkor nem én kellek neked? – pislogok, majd leülök a zöld fûbe és hátra is dõlök. Felcsúszik hasamon a pólóm, fázni kezdek, de semmi pénzért sem kellnék fel innen.

 Éhes vagyok! Enni akarok! Ennek a férfinak meg isteni az illata. De ha nem bánt én sem fogom. Jó rókadémon leszek. 

Már megint egy vérengzõ alakváltó. Miért kell nekik ilyen sûrûn bekattanniuk, és gyilkolniuk? Hát nem lenne nekik jobb, ha nyugton maradnának, és élnének? Nem értem… Lehet, hogy csak mert ember vagyok, nem érthetem az alakváltókat, de mindenkiben bent van a szörnyeteg. Én is tudom, milyen érzés. De ez senkit nem jogosít fel arra, hogy gyilkolászni kezdjen! Fõleg nem arra, hogy ártatlan gyerekeket mészároljon le. Nem messze történt az eset, ezért is engem küldtek kivégezni a rókát. Róka alakváltó, vöröses barnás színe van. A rókák eléggé kevesen vannak, és általában inkább pirosas a színûk, így nem lesz nehéz fölismerni õt. Bár ki tudja… Soha semmiben nem lehetünk biztosak. Lehet, hogy pont ebben a városban lesz két hasonló kinézetû róka…

Lassan Mike-kal is találkozni kéne. Kaptam meghívást az esküvõjükre, ami jövõ héten lesz. Még nem írtam vissza, hogy megyek-e. Menjek? Nem akarok találkozni a többi vadásszal, akik hagyták meghalni a szüleimet. De nem is akarom megbántani Mike-ot. Nem tudom, mit csináljak.

Talán az lenne a legegyszerûbb, ha a sorsra bíznám magam. Ha idõben végzek ezzel a munkával, akkor elmegyek, ha meg nem, akkor nem. Így Mike-nak sem lehet semmi ellenvetése, mert tudja, milyen egy vadászat. Bár azt is tudja, hogy ez csak kifogás, de majd az esküvõjük után meglátogatom õket valamikor… De rég is volt az, amikor elõször találkoztunk Marthával… Akkor kettesben mentünk megkeresni, és kivégezni egy megvadult tûzdémont, aki sorra erõszakolt meg minden útjába kerülõ lényt. Matha is egyike volt az áldozatoknak, de valahogyan, túllépve az erõszakon, sikerült egybõl egymásba szeretniük.

De rég is volt… Azóta mindkettejüket ritkábban látom, mert vettek egy családi házat, ahol ellaknak, és Mike is csak annak a helynek a környékén hajlandó vadászni. Bár megértem, de nem tudom, milyen érzés lehet. Sohasem voltam szerelmes. Kate-nél azt hittem, az vagyok, de aztán amikor az életmódom miatt elhagyott, rájöttem, hogy nem voltam belé szerelmes. Ha az lettem volna, biztos vagyok benne, hogy feladtam volna a vadászást. De nem adtam fel. Még amikor választás elé állított, akkor is a vadászatot választottam. Szóval tényleg nem voltam belé szerelmes.

Bár jó lenne találni valakit, aki mellett megállapodhatnék, most a munkára kell koncentrálnom. Közeledek ahhoz a városhoz, ahol történt a tragédia, így figyelnem kell mindenre, nem szabad, hogy elterelõdjön a figyelmem. Kocsimmal a város fõutcáján hajtok végig, egy szállodát keresve. Megállva egy két csillagos hotel elõtt, fölkapom a kardomat, amit el nem hagynék soha, és az irataimat, és kiszállok a kocsimból. Páran megbámulnak, de nem vészesen, így nem is foglalkozok a bámulókkal. Bemegyek a szállóba, és a recepción kérek egy szobát. Pont van is egy egyágyas szoba, amit ki veszek. Az autóból kiszedem a fegyveres, és a ruhás táskámat, amit aztán beviszek a szobába, és elrakom õket. A ruhákat a szekrénybe, de csak táskában, ha esetleg sietve el kellene menni, elég legyen kikapnom a táskát, és már mehetek is, a fegyvereket meg az ágy alá passzírozom be. Egy részüket kiveszem, és a szoba különbözõ helyeire teszem, a másik felét meg bent hagyom a táskában. Eléggé jól fel vagyok szerelkezve…

Miután mindennel elkészültem, újra kocsiba pattanva a közeli erdõ felé veszem az irányt. A szélén leparkolok, és a kardomat magamhoz véve felderítem a környéket. Minden apró neszre figyelek, de eddig semmi. Alkonyatkor viszont úgy tûnik, szerencsém lett. A nem messze levõ tó mellett egy vöröses farkú és fülû „róka” tûnik fel. Nesztelenül mellé lopakodok, és mikor nem figyel, ráugrok. Kardomat torkától pár centire helyezem, szabad kezemmel meg a mellkasát karolom át. Apró, úgyhogy vigyázni kell, ne szökjön el, de valamiért még csak nem is próbál szabadulni, egyszerûen mintha megdermedt volna.

-Megvagy! – mondom neki, és várom a reakcióját.

Nem is késlekedik sokat, egybõl elkezd kapálózni. Próbál harapni, meg karmolni, én meg alig bírom visszatartani.

- Hagyjál már békén, te barom állat! – kiabálja.