Ahogy közelebb lép és magához ölel, nem tudom, hogy mi következik. Így fog a vállamba harapni és kitépni az ütõeremet? Vagy tényleg...
- Soha nem ölnélek meg. De attól még a lehetõ leggyorsabban beszélnünk kell arról, hogy most mi legyen. Tudod az orvos nem hazudott, egy vámpírbaba nagyon különleges gondoskodást igényel. Ha szeretnéd megtartani, rendesen fel kell készülnünk a maradék pár hónap alatt a fogadására.
Ahogy rábólintok, még tényleg nem tudom, mi jöhet. Miért olyan különleges egy vámpírbaba? Ezt azért jó lenne tudni így elõre… de ahogy a fülembe csókol és azt súgja, hogy nem lesz semmi baj és bátor vagyok, kezdem neki elhinni. - Biztosítalak arról, hogy ha tényleg szeretnéd, akkor én is felvállalnám az apa szerepkörét. A szerelmem gyermekét szeretni úgyis olyan lenne, mintha duplán szerethetném a szerelmem.
Ahogy hallom, hogy mit mond, majdnem elsírom magam örömömben.
 - Tényleg?
- Még szép. Nem számítottam arra, hogy gyerekem lehet, arra meg végképp nem, hogy attól a sráctól, akit megkedveltem, de boldoggá tesz a tény, így alakultak a dolgok.
- Nagyon szeretlek - súgom neki, miközben magamhoz ölelem. Válaszként az ölébe kap és ekkor látom, hogy mosolyog. Olyan…. hihetetlen ez az egész. Pont nekem lehetne családom? Egy kisbaba attól, akit szeretek…
Felfoghatatlanul jó érzés. Ez jár a fejemben még akkor is, amikor mellém fekszik, én meg hozzá bújva alszom el.

***

Reggel hamarabb ébredek, mint õ, de valamiért tele vagyok energiával. Mire õ felébred már ki van takarítva, és a reggeli is készül. Ma különlegességgel készülök neki, kíváncsi vagyok, hogy tetszeni fog-e a savanyú uborkás palacsintám neki. Azonban ahogy kijön a konyhába és leül, inkább rákérdezek másra.
- Mond… Szerinted mi legyen majd a kicsi neve? - kérdezem, de valamiért annyira…. ledöbben, hogy félrenyeli a kávét is. Ez nekem viszont nagyon rosszul esik. Mégsem gondolta komolyan a dolgot? Ennyire nem…?
Sírni kezdenék, de elõtte még megszólalok.
- Sajnálom, nem akartalak ezzel terhelni. - Rohannék ki, de a hangja megállít.
- Sajnálom kicsim… Nem azért nyertem félre az italom, mert nem szeretnék veled ilyenekrõl beszélni. Csak… Kicsit váratlanul ért a kérdésed.  Tudod… ha fiú lesz, szerintem illene hozzá a neved. Te hogy gondolod? - Mellém lépve simogatja le a könnycseppeket az arcomról, íbgy ajkaimra ismét mosoly kúszik.
Igen.
Szeretem.
Ebbe belelendülve kezdem sorolni a neveket, ha fiú lesz, ha lány, hogy melyik lenne a legideálisabb, de én magam sem gondolom még át, csak kibüffennek belõlem a nevek.
- A névadás mellett – szól közbe, mikor épp levegõt veszek –, arról is beszélnünk kellene, hogy ki legyen az orvosotok. Találni szeretnék nektek egy jó vámpír szülészorvost, vagy bábát.
- Ha szülészorvost keresünk akkor olyat keressünk, aki meg tudja mutatni a hasamban. – Határozott igényeim vannak, de látni akarom a picit, ahogy növekszik!
- Mindenképp – feleli mosolyogva. - A gyerekszobát hova tervezed? Ide, a szobád melletti szobába? Vagy szeretnél inkább hozzám költözni? Ott mondjuk lehet, több helyiség van, amit bababaráttá alakíthatnánk. Bár… Ha úgy érzed, akkor kereshetnénk egy teljesen új lakást is.
MICSODA?!
Össze is szeretne…. oké. Én vagyok a bolond, persze, hogy össze szeretne. De erre most nem tudok válaszolni…
- Rendben.

***

Mire összeszedünk egy olyan dokit, aki vámpír nõknek segít, már rosszabb a kedvem. kezdek fáradni, fáj a hasam, és olyan, mintha…. görcsölne. Vagy nem tudom.
- Nem ülsz le? - kérdezi, felállva az ágyról, és mellém lépve megölel.
- Lehet úgy se lenne jó… Néha furcsán szúr a hasam.
Kedvesen végigsimít a pocakomon, mire kicsit…. nem is tudom. Talán jobb. Picikét.
- Õ tudni fogja, mit tegyünk azért, jobban legyél - mondja, hiszen a doki nemsokára ideér.

Alig tíz perc múlva Caster feláll, és szó nélkül az ajtóhoz sétál. Nem tudom, miért csinálja, de ahogy hallom, hogy kinyitja és beszél valakivel, rájövök. Nyilván a doki is vámpír, és õk megérzik egymást. Mikor abban az étteremben voltunk, akkor is észrevette az összes vámpírt maga körül.
- Caster! - kiabálok ki neki, hogy adjon valami támpontot, hogy akkor most menjek ki, vagy maradjak bent, egyáltalán a doki jött-e…
- Maradj csak kicsim, jövünk - feleli hangosan, de egyre halkul, ahogy közelednek, aztán belép elöl Caster, mögötte meg a doki.
Hosszabb, fekete hajú vámpír. A haja a derekáig érhet, de most össze van fogva, a szemei is feketék, mint az éjszaka, a bõre hófehér, az arcán látszik csak, hogy már akkor idõsebb volt, mikor átváltoztatták, de nem öreg. Maximum középkorú. Egy hosszú, barna szövetkabátot visel, ahogy belép, le is veszi és Casternek adja.
- Üdvözlöm, a nevem Lucio Croen, ha meg tudunk egyezni, és elégedettek is lesznek velem, én fogom végigkísérni a baba születését - mondja. Nem mosolyog, ami kicsit most valahogy tetszik. Nem akar tenyérbemászó lenni.
- Én Camerion vagyok - biccentem.
- A párja pedig minden bizonnyal Caster Grail. Sokat hallottam róla - villantja felé a tekintetét, majd ismét felém fordul. - Jól érzem, hogy ön valamiféle féllény? Ezt nem tisztáztuk pontosan, csak annyit ugye, hogy különleges a faja.
- Igen. Édesanyám a Vörös Erdei Elfek hercegnõje volt, édesapám  pedig Wolfer démonnagyúr - felelem.
- Akkor minden világos - jegyzi meg, majd mellém lép, és felhúzza a pólót rajtam. Caster azonnal morog egyet, mire a doki kiegyenesedve felé fordul.
- Elhiszem, hogy az ösztönök vezetik, el sem hiszi, mennyi ilyennel találkozom - mondja a doki, de nincs sem gúny, sem lenézés a hangjában, tényleg csak tényt közöl. - De higgye el, ha azt akarja, hogy ne legyen baj, szokja meg, hogy sokat fogok a párjához érni és ha eljön az ideje, fel fogom vágni a hasát, hogy segítsek a babának kibújni. De egy kortyot sem fogok inni a vérébõl. Viszont ha nem bíznak bennem, jobb, ha elmegyek.
Kemény, szigorú hangon beszél, ami kifejezetten tetszik.
- Én… - szólalok meg halkan. - Én szeretném, ha maradna. Nem tûnik olyannak, aki kihasználná a helyzetet, de a baba miatt muszáj egy orvos. Ugye, Caster? - fordulok szerelmem felé, aki egy szót sem szól, csak bólint. Hah. Ezek a vámpírok félelmetesek. Olyan ellenségesek tudnak lenni egymással szemben, hogy néha rendesen megrémülök.
- Nos, ha ezt tisztáztuk, akkor megvizsgálnám. - Casterre néz a doki, aki bólint, így visszalép mellém és elkezdi a hasam nyomkodni, tapintgatni, érzem, ahogy az ereje átjárja a testemet is, gondolom így vizsgálgat.
Percekkel késõbb aztán kiegyenesedik.
- A gyermek öt hónap múlva fog megszületni. Azt, hogy milyen nemû lesz, a rendelõmben egy hónap múlva már meg tudom mondani. Nos, igénybe veszik a szolgáltatásaimat? - Caster bólint, én is. - Remek. Mivel ön félig elf, félig démon, a kedvese pedig vámpír, a gyermek nem úgy fog megszületni, ahogy egy átlagos féllény, vagy egy átlagos vámpír gyermeke. Amire mindenképp szükség lesz, az naponta egy kis adag vér, a nemzõ apától - pillant Caster felé. - A gyermek vámpír énje ezt igényelni fogja, hogy kötõdhessen, de a szülõ apja vérébõl nem ihat pluszban, így is eleget fog kiszipolyozni. Egyelõre még nem jelent komolyabb veszélyt, de egy hónap múlva el kell kezdenem a gyermek altató kúráját, hogy miközben fejlõdik, ne legyen tudatánál és ne tudjon többet táplálkozni, mint amennyi szükséges a számára. A féllénysége miatt viszont végeznem kell egy kis kutatást, addig is, azt javaslom, hogy állandóan maradjon valaki a szülõ apa közelében, mert akármikor elájulhat. Ennie kell rendesen, akármit kíván meg, muszáj elfogyasztania, mert azt a baba akarja, nem pedig õ maga. Az eddigi hányások még egy ideig el fognak tartani, de hagyok itt egy kis gyógynövényt, ártalmatlan, de segít feldolgozni az ételt. A hangulatingadozások lassan múlni fognak majd remélhetõleg, de a vért még ma kezdje el inni, hogy a baba megszokhassa, és kétnaponta várom önöket a rendelõmbe. - Egy névjegykártyát nyom Caster kezébe. - Ha bármi gond adódna, azonnal hívjanak. Ha kérdésük van vagy furcsa tüneteket tapasztalnak, akkor is.
Közben elkezdi felvenni a kabátját, és elindul kifelé, én meg felállok, de mire kitotyogok, már hallom, ahogy záródik az ajtó. Caster visszalép mellém és magához szorít.
- Tudod szerelmem, - simítok végig a mellkasán -, talán hozzád kellene költöznünk, nem? - pislogok fel rá. - És… hogy fogok tudni inni a véredbõl? Nekem nincs fogam hozzá…

Nem beszélünk sokáig, ahogy megtud pár tünetet drága páromról, kijelenti, mindjárt nálam lesz, és lecsapja a telefonját, sóhajtva süllyesztem vissza zsebembe készülékem, aztán fordulok vissza Cam felé.
Rendesen megdöbbenek, gondolom, ez látszik is rajtam, de arra nem számítottam, hogy másmilyenek a bimbói. Kérdésére, miszerint mi van is alig tudok felelni.  

Mellkasának puha bõrét is óvatosan, hitetlenkedve a látottakban simítom meg, amire már õ is elkeseredetten foglal helyet:
- Mi a fene történik velem?
- A doki percek múlva itt lesz. – sóhajtom. Én se tudom, mi ez az egész. Tényleg remélem, hogy csak valami rövid kis vírus - Egyébként mióta megy ez a hányós dolog? – ezt azért jó lenne pontosan megmondani az orvosnak.

- Majdnem másfél hete. De eleinte azt hittem, hogy a kajáktól, amiket megkívánok. Vagy a parfümöd. Az sem tetszett napokig. – másfél hét???
- Másfél hete…. nem akkor volt az utolsó…? – ohh a fenébe… - És miért nem szóltál, hogy azóta vagy beteg?
- Mert nem amiatt, ebben biztos vagyok! – hát… Én ebben a kijelentésében kétkedek, de mindjárt megtudjuk az okot.

Az orvos nem vesztegeti az idejét, amint megérkezik, az ágyra fekteti egyetlenem, és vizsgálni kezdi.
Kérdések is tesz fel neki, amikre kicsikém végig készségesen válaszol, holott én már kezdem elveszíteni a türelmem akkor, amikor hízeleg páromnak.
Hogy meri különlegességnek nevezi?! És mi volt az a gyógyszer, amit megitatott vele?! Ha nem magyarázza el gyorsan, biztos, hogy megölöm.

- Most menjünk ki a nappaliba, az a véleményem – sóhajtja az orvos, mintha csak belelátna a gondolataimba, Camerionnal együtt követem.
- Nos, szedjük össze a tüneteit. Érzékeny a szagokra, furcsa ételeket eszik, a párja elmondása szerint a vérének érdekes és szokatlan az illata, másfél hete rosszullétek kínozzák, és a mellbimbója sötétebb lett. Amikor kezdõdtek ezek a rosszullétek, akkor Önök aktívabban éltek szexuális kapcsolatot, igaz? – õ is arra a képtelenségre gondol, amire mi?
- Igen, az utolsó együttlétünk után jöttek elõ a tünetei – válaszolok.

- Nos, van egy jó és egy rossz hírem – jó és rossz? - Melyikkel kezdjük? – miért játszik?!
- Mindegy, csak mondja már! – unja meg idõhúzását kicsikém is, akinek az arca már megint sápadtabb. Gyanítom, hamarosan futni fog a fürdõ felé.
- A fõzet, amit beadtam és mostanra minden bizonnyal hatni kezdett, hányást okoz majd bizonyos illetõnél. – hányást?! Nem gyógyítania kéne?!

- Milyen illetõknél? – faggatja ismét az orvost.
Kérdésére kapja a választ, de csak már mialatt sprintel, döbbenten fordulok az orvos felé, amikor eltûnik:
- Maga tisztában van azzal, mekkora szamárságot mondott?! Az nem létezik… Õ nem várhat gyereket. – hangosan nevet rajtam, érzem, ha egy szobába maradnék vele, elveszíteném józan eszem felett is az uralmat, ezért bosszúsan trappolok szerelmem után.

- Mit mondott? – fordul felém, amikor megérez a közelébõl - Nem hallottam. – mit válaszolnék erre, ha az orvos nem szólalna meg, és mondaná el neki, mi is a baja? Arról fogalmam sincs.
Attól, hogy drágámra néztem, zavarodottabb vagyok, mint eddig bármikor.

 - Most komolyan? – szólal meg nevetése után - Én férfi vagyok! Oké, hogy féllény, de pasi! Farkam van!
- Én értem, de higgye el, az ön esetében abban sem lehetünk biztosak, amit eddig más féllényekrõl felfedeztünk. Nem tudom, hogy tudta-e például, hogy van egy olyan szerve, mint a halandó nõk méhe, csak nem pont ugyanolyan? Meglepõ módon még ki is tapintható és helyileg is majdnem ugyanott van. – szuper… - Ha tudta volna, akkor nem lepi meg ennyire ez a hír. Ön ugyanis épp emiatt képes életet adni. Bár amiatt, hogy a kedvese vámpír, és a vámpírok csemetéje köztudottan szeret a mamiból lakmározni, javaslom, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, keressenek fel egy olyan orvost, aki vámpírok születésével foglalkozik.

Hallom az orvos további szavait, és érzem, ahogy féllényem ölel, de még amikor újra kettesben leszünk is tompa vagyok egy kicsit.
Gyerekünk lesz…
- Nem jössz ki onnan? – faggatom szerelmem, aztán mivel nemlegesen int a fejével, arra kérem, mégiscsak jöjjön. Át kell vele ezt az egész terhességes dolgot beszélnünk.

- Caster – fúrja világosbarna szemeinek pillantását tekintetembe - Tudom, hogy te nem vagy híve… mármint nem tudom, mennyire vagy híve, de ugye nem fogsz megtámadni és megpróbálni megölni? - látom, teljesen komolyan gondolkozik azon a félelmén, amit elém tárt, ahelyett, hogy leordítanám a fejét azért, mert ilyenek feltételez rólam, sóhajtva megyek vissza hozzá, és vonom az ölembe.

Remeg kicsit, talán mert nem tudja, mit akarok ezzel a tettemmel elérni nála, vagy talán a kapott hírek miatt aggódik, de az is lehet, hogy mindkettõ.
Nem tudom, de annyira nem is érdekes. Mivel engedelmesen simul hozzám, nyugtatóan ölelhetem át, és simizhetem a hátát.
Feszült vagyok kicsit, de a feszültségem közel se lehet ahhoz, mint amit õ érez.

- Soha nem ölnélek meg. – hintek aztán csókot nyaka puha bõrére, ahogy egy kicsit oldódni érzem idegességét – De… - kap egy újabb puszit - Attól még a lehetõ leggyorsabban beszélnünk kell arról, hogy most mi legyen. – majd egy újabbat – Tudod az orvos nem hazudott, egy vámpírbaba nagyon különleges gondoskodást igényel. Ha szeretnéd megtartani, rendesen fel kell készülnünk a maradék pár hónap alatt a fogadására.

Másabb az illata, viszont még így is roppant izgató a számomra, biccentése miatt egy gyengéd, bátorító csókot kap tõlem, és a fülébe duruzsolom, hogy nagyon bátor.
Örömmel viszonozza csókom, viszont a szíve hevesen ver, mosolyogva szorítom szorosabban magamhoz, és cirógatom továbbra is.

- Biztosítalak arról, hogy ha tényleg szeretnéd, akkor én is felvállalnám az apa szerepkörét. A szerelmem gyermekét szeretni úgyis olyan lenne, mintha duplán szerethetném a szerelmem. – teszem hozzá mosolyogva a szavaimhoz.
Eléggé megdöbbenthettem, mert csak néz rám, vigyorral nyugtázom magamban a zavarát.

- Tényleg? – pillázik felém még mindig édesen, vigyorogva csókolom meg ismét hevesen az ajkait:
- Még szép. Nem számítottam arra, hogy gyerekem lehet, arra meg végképp nem, hogy attól a sráctól, akit megkedveltem, de boldoggá tesz a tény, így alakultak a dolgok.
Már azon is gondolkodtam egy keveset, hogy én maradjak-e itt vele, vagy õt költöztessem-e át magamhoz. Nem tudom, melyik ház lenne nekik megfelelõbb.

Megölel, és biztosít arról, hogy szeret, ezért még mindig mosollyal kapom ölbe, viszem el szobánkig, hogy ott az ágyba tudjam tenni.
Nem lenne jó se neki, se a kicsinek, ha megfáznának.
Persze mellé heveredve is magamhoz ölelem, mosolyogva bújik hozzám, karol vissza.

De… Amikor elalszik, távoznom kell a lakásból.
Erõs démonok érzek a közelben, úgy érzem, hogy el kell kapnom õket, ha nem szeretném, hogy bántsák a békésen alvó drágát.

***

Tudtam, hogy rá kell pihennie a történtekre, viszont azt sejteni se sejtettem, hogy másnap már valóságos energiabomba lesz belõle. 
Megállíthatatlanul pörögve takarít, valamint csinálja az újabb különös reggelit is, úgyhogy ásítva ülök le, és faggatom arról kávém kavargatása mellett, hogy nem kéne-e még egy kicsit pihennie.
Jelenleg én úgy érzem, hogy mindjárt elalszom.

- Mond… - kérdez, mintha nem is hallotta volna azt, hogy faggattam – Szerinted mi legyen majd a kicsi neve? - na ez a kérdés kellett ahhoz, hogy teljesen felébredjek kimerítõ vadászatom után.
Félrenyelem azt a kortyot, ami épp a számban van, és köhögni kezdek.

Lassan múlik el a rám tört köhögõ roham, de amint sikerül beszélnem, Camerion felé fordulok, aki már könnyes szemmel kér bocsánatot azért, hogy a gyerek nevérõl faggatott.  
- Sajnálom kicsim… Nem azért nyertem félre az italom, mert nem szeretnék veled ilyenekrõl beszélni. Csak… Kicsit váratlanul ért a kérdésed.

- Tudod – kelek fel, és lépek elé, hogy le tudjam törölni a könnyeit szép arcáról - ha fiú lesz, szerintem illene hozzá a neved. Te hogy gondolod?
Végre ismét mosollyal az arcán pörög kérdésem miatt, javasol lányneveket, és fiúneveket egyaránt, gondolom ma reggel jóval korábban kelt fel, mint én, mert még pár olyan vámpír nevet is felsorol, amit fajtársaim az elsõszülötteknek szoktak adni.

- A névadás mellett – sóhajtom mialatt már javában esszük az általa készített fura, de finom savanyúuborkás palacsintát – arról is beszélnünk kellene, hogy ki legyen az orvosotok. Találni szeretnék nektek egy jó vámpír szülészorvost, vagy bábát.
- Ha szülészorvost keresünk – lepi el boldog mosoly az arcát – akkor olyat keressünk, aki meg tudja mutatni a hasamban. – ultrahangot szeretne? Ez eszembe se jutott… Hasznosabb a net, mint gondoltam…
- Mindenképp. – vigyorgok rá.

- Izé… - térek át nehezebb témára, ha már a kicsirõl van szó – A gyerekszobát hova tervezed? Ide, a szobád melletti szobába? Vagy szeretnél inkább hozzám költözni? Ott mondjuk lehet, több helyiség van, amit bababaráttá alakíthatnánk. Bár… Ha úgy érzed, akkor kereshetnénk egy teljesen új lakást is.
Szavaim miatt rajta a félrenyelés sora, mielõtt vörös arccal arra kérne, errõl majd beszéljünk kicsit késõbb.
- Rendben. – biccentek.

***

Hamar találunk egy megfelelõnek tûnõ vámpír nõgyógyászt, aki hajlandó lenne eljönni hozzánk, hogy megvizsgálja Cameriont, jelenleg õt várjuk.
- Nem ülsz le? – kelek fel az ágyról, és ölelem meg. Reggel olyan jó kedve volt… Most megint nyûgös egy kicsit.

- Lehet úgy se lenne jó… Néha furcsán szúr a hasam. – vigasztalón simítom végig az említett testrészét, és nyugtatom meg arról, hogy mindjárt ideér talán az orvos.
- Õ tudni fogja, mit tegyünk azért, jobban legyél. 

Alig veszem észre, hogy már sírok, miközben ölel. Olyan jól esik a közelsége, a simogatása, hogy az szavakkal kifejezhetetlen, de a torkomban hirtelen megérzem, hogy baj van.
Megint.
- Eressz - kérem, mire el is enged, de érzem, ahogy megremeg az ereje egy picit, hogy félreérti. Nincs idõm neki magyarázni, de pont akkorra ér utol, mire kiadom magamból azt, amit reggel is ettem.
- Jobban érzed magad kicsit? - kérdezi, mire bólintok, és közelebb fészkelem magam hozzá. A csaphoz vezet, ahol kicsit összeszedem magam, aztán felkapok egy edénykét és elindulunk a szobába.
- Azt nem mondtad, hogy azért jöjjek hozzád át, mert beteg vagy. Ha szólsz, hoztam volna valami gyógyszert, vagy hívtam volna hozzád egy jó orvost.

- Jól vagyok - jelentem ki, de ahogy bevisz és letesz, moccanok kettõt, mire megint elkap a hányinger. Még szerencse, hogy a tálacska az ölemben volt. Caster segít, kiviszi a mocskomat, hogy nekem vizet, sõt, ahogy bejön még bele is egyezik, hogy hozzám bújjon éjszakára, így nyugodtabban alszok el.

* * *

Reggel arra kelek, hogy megint éhes vagyok. De most…. valami különlegességet akarok! Igen.
A konyhába lépve el is kezdem felvágni a barackot szeletekre, melegítek egy kis olajat, beleteszem, és ráütök két tojást. Isteni lesz, tudom! Caster is imádni fogja!
- Jó reggelt - köszönök rá, mikor elõjön és kérdezi, mit csinálok. - Természetesen reggelit. Ülj le, mindjárt kész.
- Hogy vagy? – kérdezi aggódva. Meg kell nyugtatnom, hiszen nincs hányingerem.
- Csak valami múló kór lehetett, már teljesen rendbejöttem.
Ki sem mondom, már megint szaladni kell.
- Még mindig nem akarod, hogy orvost hívjak?  - kérdezi, utánam jõve a fürdõbe.
- Miért akarsz orvost hívni? - kérdezem, a hányástól könnyes szemekkel, miközben már a mosdó felé lépegetek, hogy megmossam a számat.
- Mert mióta itt vagyok hánysz, és egyébként is furcsán nézel ki. Sápadt vagy. Nem utolsó sorban a vérednek is fura szaga van - húzza el picit a száját. Felsóhajtok. Ismerem már annyira, hogy nem fogja hagyni a saját igazát, így belemegyek, bólintok, õ pedig kifordulva tárcsáz.
- De olyat hívj, aki legalább tudja, hogy lehetséges a létezésem - morgom, és elindulok kifelé. - Ahh, mióta ilyen rohadt feszes ez a póló?! - sikítok fel.
- Mirõl beszélsz? Majdnem lóg - pillant rám, fülén a telefonnal.
- De szinte fojtogat - húzogatom a nyakát, majd ledobom magamról. Õ közben elfordul, beszél a dokival, majd ahogy visszafordul, elkerekedett szemekkel nézi a felsõtestemet. - Mi van? - kérdezem.
- Te… mióta ilyen…. sötét? - kérdez vissza, és közelebb lépve a mellkasomra simít. Lepillantva látom, hogy a mellbimbóim a körülöttük levõ rész sötétebb, mint lenni szokott. Felsóhajtok és leülök a kanapéra.
- Mi a fene történik velem? - kérdezem elkeseredetten.
- A doki percek múlva itt lesz. Egyébként mióta megy ez a hányós dolog? - Elgondolkodom, mielõtt válaszolnék. Ha mindent összeadunk, akkor…
- Majdnem másfél hete. De eleinte azt hittem, hogy a kajáktól, amiket megkívánok. Vagy a parfümöd. Az sem tetszett napokig. - Felvont szemöldökkel néz rám.
- Másfél hete…. nem akkor volt az utolsó…? - Bólintok. - És miért nem szóltál, hogy azóta vagy beteg?
- Mert nem amiatt, ebben biztos vagyok!

Megérkezik a doki és azonnal beparancsol a hálóba, hogy feküdjek le amíg vizsgál. Nyomkod, kérdezget.
- Maguk tehát szexuális kapcsolatban vannak - jegyzi meg.
- Így van - bólintok. - Õ vámpír, én félelf-féldémon vagyok. - Rám mosolyog, amolyan kedveskedõs, baj közlés elõtti mosoly. Õ maga bukott angyal, ezt ide érzem. Jellegzetes szaguk van, már én is tudom, hogy mit jelent.
- Maga igazi különlegesség - jegyzi meg. A mosolyra és a kedvességre Caster morog egyet, mire a doki összeszedi magát, majd megkér, hogy igyak meg egy kis fiola fõzetet. Zöld színe van, az illata kellemetlen, de szerinte sokat fog segíteni.
- Most menjünk ki a nappaliba, az a véleményem - mondja, és elindul, én meg követem, ahogy Caster is. - Nos, szedjük össze a tüneteit. Érzékeny a szagokra, furcsa ételeket eszik, a párja elmondása szerint a vérének érdekes és szokatlan az illata, másfél hete rosszullétek kínozzák, és a mellbimbója sötétebb lett. - Bólintok. - Amikor kezdõdtek ezek a rosszullétek, akkor Önök aktívabban éltek szexuális kapcsolatot, igaz?
- Igen, az utolsó együttlétünk után jöttek elõ a tünetei - mondja a vérszívóm.
- Nos, van egy jó és egy rossz hírem - vigyorog ránk. - Melyikkel kezdjük?
- Mindegy, csak mondja már! - morranok rá. Megint olyan, mintha hánynom kellene.
- A fõzet, amit beadtam és mostanra minden bizonnyal hatni kezdett, hányást okoz majd bizonyos illetõnél. - A szemembe néz.
- Milyen illetõknél? - nyögöm kétségbeesetten. A választ bár kimondja, nem hallom, mert elrohanok, és mindent kiadok, amit reggel, felkelés után rágcsáltam. Nyögve hajolok a wc fölé, majd ahogy végzek, várom Castert, aki érkezik is.
- Mit mondott? - kérdezem. - Nem hallottam. - Ahogy rápillantok, látom, hogy valami érdekesség lehetett, mert drágám arcán kint ül a döbbenet.
- Azt mondtam a kedves párjának, hogy ön életet fog adni egy… nos, fajilag behatárolhatatlan csöppségnek, körülbelül négy-öt hónap múlva - mondja az orvos, az ajtófélfának dõlve.
Mintha vicc lenne, röhögni kezdek, majd ahogy látom, hogy senki nem nevet velem, valahogy komolyabban érzem a dolgot és majdnem sírni kezdek.
- Most komolyan? Én férfi vagyok! Oké, hogy féllény, de pasi! Farkam van! - kiabálom.
- Én értem, de higgye el, az ön esetében abban sem lehetünk biztosak, amit eddig más féllényekrõl felfedeztünk. Nem tudom, hogy tudta-e például, hogy van egy olyan szerve, mint a halandó nõk méhe, csak nem pont ugyanolyan? Meglepõ módon még ki is tapintható és helyileg is majdnem ugyanott van. - Nemet intek. - Ha tudta volna, akkor nem lepi meg ennyire ez a hír. Ön ugyanis épp emiatt képes életet adni. Bár amiatt, hogy a kedvese vámpír, és a vámpírok csemetéje köztudottan szeret a mamiból lakmározni, javaslom, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, keressenek fel egy olyan orvost, aki vámpírok születésével foglalkozik.
Én teljesen lefagyva ölelem édes páromat, majd figyelem, ahogy a doki vállat ránt és elkezd összepakolni, majd még közli, hogy ha sürgõs baj van ki tud jönni, de a bába az nagyon fontos lenne, keressünk egyet gyorsan, majd integetve távozik, miután Caster kifizette neki a kért, nem túl magas összeget.
- Nem jössz ki onnan? - kérdezi halkan, mivel én még mindig a fürdõben ülök. nemet intek a fejemmel. - Gyere már, ezt meg kell beszélni.
- Caster - nézek rá. - Tudom, hogy te nem vagy híve… mármint nem tudom, mennyire vagy híve, de ugye nem fogsz megtámadni és megpróbálni megölni? - kérdezem félve, a könnyeimmel küzdve. Nem az, hogy kinézem belõle, de neki is elég érdekes érzések ülnek az arcán.

Hiszen… Már rögtön a találkozásunk után kiderült róla, hogy nem egy olyan gyámoltalan kis nyuszi, mint amilyenek általában alkalmi partnereim szoktak lenni, hanem inkább egy forrófejû, és vad cicus, aki igenis tud magára vigyázni, és akit néha be kell törni, ha azt akarom, kezes legyen.

Az élet kiszámíthatatlan…

Azt se tudom, a szépsége, vagy a stílusa ragadott jobban magával.

De… Azzal tisztában vagyok, hogy örülök neki, megismertem, és járni kezdtem vele. Minden nyafogása ellenére édes az összes perc, amit vele tölthetek. Okos is, velem sokszor kedves is.

Bár… Most csak azért vagyok itt nála, mert õ kérte, jöjjek el hozzá.

Idõt akartam neki hagyni arra, hogy pihenjen, és átgondolja a kapcsolatunk. Teljesen úgy viselkedik, mintha nem akarna már a közelemben lenni.

- Camerion, - lépek be lakásába, amint kinyitom az ajtót - az utóbbi pár napban elviselhetetlen lettél – mialatt õszintén megmondom neki véleményem, kabátom, valamint cipõm is leveszem. Tervem pár napig itt maradni a közelében, hogy tisztázhassak vele mindent - és én… - mivel akartam folytatni neki intézett szónoklatom? Nem tudom.

Szomorú tekintetétõl, majd attól, hogy hozzám bújva szólal meg, minden további szó bennem reked:

- Maradj itt velem, ameddig csak tudsz, kérlek.

Haragom, amit furcsaságai miatt éreztem teljesen elillant. Ha jól következtetek a pólóm átázásából, neki a nyugodtsága tûnt el, hogy könnyei útnak indulhassanak szép arcán.

Óvatosan fogom meg elõször a vállait, aztán csúsztatom lejjebb karjaim a hátán, amikor nem ellenkezik érintésem miatt, és szorítom magamhoz kis testét, cirógatom pólóján keresztül, úgy, mint ahogy már egy ideje nem tehettem vele.

Hiányzott már nagyon a közelsége.

- Eressz. – nyögi pár röpke perc után azonban, ezért annak ellenére, hogy rosszul esik kérése, hagyom, elrohanjon elõlem.

Már tényleg nem értem, mi a baja velem. Õ kérte maradjak vele, most azt kéri, hagyjam?! Magyarázatot akarok, morcosan lépek utána.

Ha nem tud adni az is lehet, egyszerûen végzek vele.

Legnagyobb döbbenetemre rosszullét miatt futott a vécéhez, sóhajtva guggolok le mellé, aztán miután falfehér arccal kiadja magából a vacsorája maradékát, ellenõrzöm a lázát.

- Jobban érzed magad kicsit? – húzom óvatosan közelebb magamhoz. Nem forró, inkább hideg, mint a jég. Ez se és a hányás se jelent jót…

Hozzám bújva biccent, és arra kér, segítsek neki felkelni, ezért feltápászkodom, majd õt is talpra rántom.

Aztán… Kérése nélkül vezetem a csapig, hogy kiöblíthesse a száját és ihasson egy kevés vizet.

Sajnálom a drágát, de mosolyognom kell azon, hogy haját is rendbe szedi, mielõtt még felkapna egy lavórt, és arra kérne, támogassam el az ágyáig.

- Azt nem mondtad, hogy azért jöjjek hozzád át, mert beteg vagy. – kapom ölbe.

Semmi szükség arra, hogy az ágyáig botladozzon… – Ha szólsz, hoztam volna valami gyógyszert, vagy hívtam volna hozzád egy jó orvost.

- Jól vagyok. – próbál elõlem szabadulni, amikor leteszem, viszont szabadulási kísérletének az az ára, hogy megtölti az elõbbi vízzel azt a lavórt, amit még mindig a kezei között szorongatott.

Sóhajtva hozok neki egy pohár vizet, viszem, és mosom ki edényét, hogy visszahozhassam neki.

Nem tudom, mit tehetnék érte, csak egy biztos. Az orvost ilyenkor már nem zaklathatom.

***

Addig nem akart elaludni, amíg nem bújtam be mellé, és öleltem át, de már megint nincs a közelemben, sóhajtva mászok ki az ágyból, indulok el arrafelé, amerre sejtem jelenlétét, hogy végül a konyhába belépve megkérdezhessem arról, mit csinál.

- Jó reggelt. – mosolyog felém szélesen – Természetesen reggelit. Ülj le, mindjárt késsz.

Érzem, a higgadtságom már megint a múlté. Reggelit készít, amikor tegnap este olyan rosszul volt, hogy menni is alig bírt??!!

- Hogy vagy? – lépek hozzá ahelyett, hogy teszem, amit kér, mosolya, amivel biccent teljesen ledöbbent.

- Csak valami múló kór lehetett, már teljesen rendbejöttem.

Igen… Persze… Múló kor…

Azért rohan ismét el, sóhajtva zárom el a gázt az õszibarackszeletes rántotta??? alatt, amit épp készített aztán lépek utána:

- Még mindig nem akarod, hogy orvost hívjak?  

* * * Korábban * * *

- Tudod Cam, kicsit sem értelek. - Felsóhajt és a szemembe néz. Azzal a vesébe látó tekintettel, amit annyira nagyon szeretek. Nagyon. Felizgat.
- Te engem sosem fogsz érteni, vérszívó - morranok fel. nem kell tudnia, hogy felizgat.
- De hát te mondtad, hogy ne siessek, merthogy bõven nem vagy fogadóképes. Erre most meg nekem esel, hogy miért nem jövök korábban. Komolyan, néha olyan hisztérika vagy, mint a nõk. - Megint ez a fellengzõs duma…! KEZD elegem lenni. Igen, még csak kezd, mert Caster szexi, neki elnézem. Néha.
- Tudod ki fog neked magyarázni, ha ennyire gyökér vagy, hogy ezt sem tudod felfogni! - Kiviharzok a szobából, de õ utánam jön. A konyha felé tol, úgy, hogy a hátam mögött áll végig, de aztán a konyhapulthoz lök és mögém lépve letolja rólam a nadrágot.- Tudom, hogy mindenféle elõkészítés nélkül fog belém hatolni, de már nem küzdök. Szeretem, amikor vad, hiszen itt van, velem van én meg élek, és addig is számítok. Nem tudom, hogy ha õ kilép az életembõl, fogok-e még számítani valaha valakinek. Elõtte nem nagyon számítottam, ebbõl gondolom, hogy ha õ nem lesz, akkor a helyzet visszazökken a megszokott, szomorú kerékvágásba.
- Így van - szuszogja a fülembe a türelmetlen vágytól remegõ hangon. - Szeretem, mikor ilyen kezes bárányka vagy, kicsi Camerion. - A fülem mögé csókol, pont oda, ahol tudja, hogy a csillagokat is látom. Egy csóktól. És mi van akkor, amikor a teste az enyémmel egybeolvadva követi a ritmust, és õ ezt a pontot csókolgatja?
Lesikítom a csillagokat az égrõl.

* * * Pár héttel késõbb * * *

Az az észvesztõ szex még mindig kísért. Olyan borzalmasan jót szeretkeztünk… gumi nélkül, de maga volt a hamisítatlan élvezet. Imádtam. De vele nem is nagyon kell gumi, nekünk meg egyébként is minek? Hülye berögzülés volt eleinte. De a halandók betegségeit gyorsabban kiheverem én is, õ is, csak a kényelem eleinte mást diktált, de már átszoktunk.
Bár azóta nem tudom. Pár napig nem volt baj, utána elkezdett minden zavarni. Így hetekkel utána eljutottam arra a pontra, hogy néha rosszul vagyok Caster új parfümjének illatától is. Pedig én javasoltam, hogy vegye, vagy két hónapja, amikor a drogériából felhívott. Most meg…? Ennyire gyorsan változik az ízlésem? Ez még egy halandónál is sok, nemhogy nálam. Persze az én személyes denevérem sem érti, és azt hiszi, hogy miatta van, hogy már nem tetszik nekem, hogy vele vagyok, és csak kétnaponta jön. Ami meg azért baj, mert hiányzik. Amikor elsõ este nem jött, elmentem én hozzá, de azóta nem. Ha nem jön. Én nem megyek, teret akarok adni neki.
De rohadtul hiányzik!
- Igen? - Felvette a telefont. Nem akartam hívni, most döbbenek csak rá,  hogy mit is csináltam. - Cam, szólj bele, kérlek. Fáradt vagyok a játék….
- Gyere át - suttogom a telefonba. - Csak…. gyere át. Ezt szerettem volna. Sajnálom, hogy zavartalak. Szia.
Kinyomom, majd a telefont is kikapcsolom, de pillanatokkal utána hülyének érzem magam. Most biztosan megvan rólam a véleménye. Én itt ingyenélek a lakásban, amit mindennel együtt õ fizet, õ dolgozik, és én vagyok, aki nyíg és rángatja.
Borzalmas vagyok. Mostanában még magamat is idegesítem néha.

Alig fél órával késõbb a kanapén ülök, mikor hallom, hogy nyílikaz ajtó. Felpattanok, nem ijedten, inkább meglepetten. Igen. Miért nem félek? Egyrészt mitõl és minek, másrészt kulcsa csak neki van rajtam kívül.
- Camerion, az utóbbi pár napban elviselhetetlen lettél és én… - Szinte nem is hallom. Ahogy morogva leveszi a kabátot és a cipõt, majd bentebb lép, és meglátom még közelebbrõl, megint elönt, hogy mennyire mázlista vagyok, hogy találkoztam vele. Caster…
Szó nélkül lépek elé, és megölelve a mellkasába fúrom az arcom.
Az illata…. igen. Erre volt szükségem. Hatalmas sóhaj szalad ki az ajkaim közül.
- Maradj itt velem, ameddig csak tudsz, kérlek. - A szememben furcsát érzek, mintha szúrna valami… de mitõl érzékenyülök én el ennyire állandóan - mostanában -?!

Boldog születésnapot! ^^

Amikor végre elõkerül, hihetetlenül boldog vagyok, és majd’ kiugrik a szívem a helyérõl. Aztán elindulunk, gondolom most haza fog kísérni. Ettõl a részétõl kicsit tartok, de nem szégyellem, hogy hol élek. Csak nem szeretem mindenkinek az orrára kötni.

Amikor elkezd faggatózni, akkor már kicsit rosszul érzem magam. Iskola? Szülõk? Mennyi… mennyi rossz emlék. Nem akarok neki semmit mondani, hiszen van egy olyan fura érzésem, hogy még mindig a délutáni miatt van velem. Mármint, lehet, hogy még mindig rosszul érzi magát, hogy olyan durva volt. Pedig már tényleg nem haragszom rá. De ha ezt elmondom neki, akkor talán fogja magát, és magamra hagy. Azt nem szeretném. Olyan jó vele. Annyira élvezem… és percekkel késõbb már semmi baj sincs,elszáll a rossz kedvem is, ahogy az öccsérõl kezd beszélni. De amikor elérjük a lakótelepet, megint elkomorul, és megkér, hogy holnap fél hatra menjek az étterem elé. Hát, erre mit mondhatnék…?

***

Gondolom, mondanom sem kell, hogy semmit nem aludtam az éjszaka. Izgulok, félek, hogy mit szeretne. Nem gondoltam, hogy még egyszer kar velem találkozni. Talán le akar szidni valamiért. Lehet, hogy a tejjel volt a baj! A karamellással, amit vettem! Jaj, nem kellett volna!

Na, jó. Amai. Nyugodj meg, szedd össze magad, tedd le a feneked a padra, ami elõtt már egy órája állsz, és várj. Pedig mondta, hogy fél hat-hat. Akkor miért jöttem ide négyre?! Amai, te olyan dilis macska vagy! Buta, buta Amai!

Aztán végre felbukkan, fél hatkor. De ami következik… attól kicsit félek. Munka? Nekem? Egy étteremben? Kumo közelében? Juuuj, ez most nagyon izgalmas! Bár tény, hogy izgulok, mármint a rosszabbik értelemben is. De Kumo közelében lehetek, és ez nagyon kellemes!

A fõnök kedves, megmutatja, hogy hol találom a mosogatáshoz a dolgokat és meghagyja, hogy ha eltörök valamit, azt a bérembõl vonja el. Azonnal komolyan veszem! Nem szabad, hogy a bérem kevés legyen, mert lassan már ennivalóra sem lesz pénzem… nyauuu…

Közli, hogy fehér nadrágban, fehér kötényben kell lennem, és ad egy kis sapkát is, hogy ha hullana a hajam vagy a szõröm, ne a tiszta tányérokra peregjen. Viszont nem akarok a többiekkel öltözni, biztosan zavarnám õket. Ezért várok kicsit, úgyis gyorsan öltözöm. De amikor belépek, Kumo még ott van.
- Na, menni fog? - kérdezi kedvesen mosolyogva, miközben elkezdek öltözni.
- Igen! A fõnök nagyon kedves, megmutatott mindent, és már csak át kell öltöznöm, és beállni dolgozni - dicsekszem el neki azonnal. Amikor már csak az alsó van rajtam, felém fordul teljesen. Egy pillanatra mintha meglepném. Végignéz rajtam, és nyel egyet. - Baj van? - kérdezem oldalra biccentett buksival.
- Semmi. Csak azt néztem, hogy milyen kis vékonyka vagy. - Végignézek magamon, és most tényleg…
- Ohh, szoktam ennél jobb bõrben is lenni - nevetem el magam. - Csak mostanában nem nagyon volt mit ennem. - Lehajtom a fejem. - De ez megváltozik, hála neked! - pillantok fel rá megint, hálásan csillogó szemekkel, és közelebb lépek. Lábujjhegyre állok, és kihasználva meglepettségét, gyors puszit adok az arcára, és immár felöltözve kiszaladok az öltözõbõl.

A nap viszont gyorsan telik! Annyi tányért, evõeszközt meg poharat kapunk, hogy a lánnyal, aki velem együtt mosogat, alig bírjuk. Nagyon kedves egyébként. Keiko a neve, õ ember, de imádja a nekokat, azt mondja. Szerinte a nekok cukik, és ha rám néz, akkor ebben csak még biztosabb lesz! Milyen aranyos lány! Még a szüleivel lakik, azért is kell neki a pénz, hogy segíthesse õket. De õ is még csak pár napja dolgozik itt! Juj, ez olyan jó lesz! Mindenki olyan aranyos egyébként! Bár Kumot ma nem láttam sajnos… de a többiek is nagyon kedvesek! Hívnak, hogy ha szünetem van, hogy egyek velük nyugodtan. De a szünet valamiért sosem úgy esik, hogy Kumot láthatnám. Egyszer, véletlenül rám nézett, amikor jött be az öltözõbe, és meg is fordult, és kiment. Az egy kicsit elvette a kedvem, de eldöntöttem, hogy megkérdezem. Biztos a puszi miatt! De én azzal nem akartam tolakodni, én csak hálából adtam!

Amikor végzek, Kumo is akkor van az öltözõben. Valamiért megint csak õ van bent, amikor bemegyek. Félve csukom be az ajtót, és halkan köhintek egyet, mire rám pillant.
- Kumo… én… - Jaj, nekem! Nyakig pirultam, ahogy félmeztelenül áll elõttem… Nyauuu! - Szóval… én csak kérdezni akartam tõled, meg bocsánatot is kérnék. Amikor puszit adtam, az nem tolakodás volt! Én csak… hálás vagyok neked… - pirulok el még jobban, és farkincámat, füleimet a testemhez szorítom. Remélem, ismeri ezt a jelet, és tudja, hogy azt akarom vele közölni, hogy most tényleg õ a fõnök. Ha akar, meg is üthet. - Nem akartalak megsérteni - nézek rá hatalmas, már könnyes szemekkel.