- Csak viselkedj úgy, ahogy szoktál. Hidd el, az elég lesz. Szeretni fognak téged, és a gyermekeink is.
Nekem vannak kétségeim. Legalábbis, ha Ash-en múlik, biztos, hogy fognak a korábbiakhaz hasonlóan illetlen képeket kapni Caster szülei is… Azt meg nem bírnám ki. Mármint nyilván nem akarnának elszakítani tõle, meg nem is engedné szerelmem, de azért ne lenne jó haragban lenni pont velük.
- CASTER! HOL VAGY TE SEMMIREKELLÕ?! Állj elém, hogy kitekerhessem a nyakad! Letört volna a kezed, ha felhívtál volna minket, hogy elmondd, párod lett, és unokáink?! Miért másodkézbõl kell ilyesmik megtudnunk?!
Az erõteljes hang mennydörgésként hatol át a házon, én meg összerezzenek ijedtemben. Ned ezt megérezve elkezd mászni a kiságyból, gondolom, megérezte, hogy félek. Ahogyan Caster is, ugyanis nyugtatón hint csókot ajkaimra.
 - Nyugalom. Jobb kedvük van, még az átlagosnál is. - Hát, én hiszek neki. Legalábbis gyõzködöm magam, miközben elkapom a kipotyogni készülõ Nedet.  
- Szóval itt bujkálsz… - vágódik ki a szoba ajtaja.  
- Fiam! Mond, hogy igaz a pletyka, ami rólad terjed! Üdvözöllek. Mi még nem találkoztunk. Én Rose Emerd vagyok, annak a faragatlan tuskónak az édesanyja, aki egészen idáig be se mutatott nekünk téged. Benned kit tisztelhetünk? Mond, hogy te vagy a menyem… Mond, hogy te vagy…
- Igaz… Hát tényleg igaz, nagyszülõk lettünk! Üdvözöllek én is. Caster apja vagyok, Danton Grail. A barátaimnak, és persze neked kedves, Dan.
- Sajnáljuk, hogy ilyen hirtelen rátok törtünk, és megijesztettük titeket. De… Tudod most hallottuk Emilytõl, hogy Castert a szülészeten látta egy csinos, és terhes illetõvel.
- Fogjátok már vissza magatok. Szegény szóhoz sem jut miattatok - szól rájuk végre Caster. Ideje volt…

Tovább beszélgetnek, a gyerekekrõl, szóba kerül Caster gyerekkora is, én meg megkérem az anyját, hogy mutasson képeket, miután bemutatkoztam, és Casternek persze nem tetszik. Aztán szóba kerül az esküvõ is, de arról sem õ, sem én nem nyilatkozunk szívesen. Ez egyelõre magánügy, majd ha a családra fog tartozni minden részlet, biztosan közölni fogjuk.

***

Persze, épp amikor ágyban vagyunk már a kicsik elaltatása után, hirtelen vissza kell térniük és megzavarni mindent. Érzem, ahogy egyre idegesebb vagyok, hiszen dühít az, hogy ennyire nem nézik semmibe a magánéletünket. Bejárkálnak éjszaka, lerohannak a bemutatkozásukkal, és figyelembe se veszik, hogy nekem, nekünk ez jó-e. Ráadásul érzem, hogy a kicsik is feszültek álmukban. Valamiért olyan érzésem van, mintha tudnám, hogy mikor mit gondolnak és mit éreznek.
Amikor végre lelépnek, rájuk bízom ugyan a fiúkat, de valamiért nagyon rossz érzésem van.
Ennek ellenére próbálok minden érzékszervemmel Casterre koncentrálni, mert kifejezetten hiányzik õ is. Mindenképp érezni akarom, tudni akarom, hogy õ is szeret engem, így hagyom, hogy csókoljon és szeressen, és lassan levetkõztessen, majd lefektetve az ágyra végigcsókolja a testemet. Annyira kellemes érzés, ahogy ajkai bõrömet érintik, fogai néha felhasítanak…

Aztán olyan érzés kerít hatalmába, mint eddig még soha. Egy mozdulattal rúgom le magamról Castert és úgy, ahogy vagyok, álló férfiassággal teljesen meztelenül rohanok ki a szobából. Ebben a pillanatban Caster anyjának sikítása hasítja át a csendet, és kedvesem is megindul utánam.
Ami a szemem elé tárul, szinte megfagyasztja bennem a vért.
Ned és Sammy lefelé zuhannak az elsõ emeleti korláttól, felettük áll és csak nézi ijedten a két nagyszülõ. Nem fut át az agyamon semmi, szárnyaimat kifeszítve ugrok le a korlátról és épp elkapom picikéimet, mielõtt lezuhannának.
Sammy éktelen üvöltésbe kezd, Ned követve õt, szinten üvölt, nekem meg potyognak a könnyeim, így ülök a földre.
Hallom, ahogy Caster az apjával kiabál, hogy mi történt, amire az  válsz, hogy Sammy megkarmolta az édesanyját, é megrémült, így eldobta a kicsit, az apja meg attól, hogy Smmy zuhan, elejtette Nedet mikor utána akart kapni.
Én meg csak ülök a földön és sírok.
- Hogy lehetnek ennyire felelõtlenek? - kérdezem idegesen, halkan, de mivel mindhármuknak nagyon jó a hallása tudom, hallottak.
- Jól vagytok, Cam? - kérdezi Caster, majd ott hagyva szüleit lerohan a lépcsõn és magához ölel.
- Én jól, de õk nagyon félnek - mondom, próbálva túlkiabálni õket. Sammy egyre vörösebb, egyszerûen nem hagyja abba a sírást, és látom, hogy lassan már vérben vannak a szemecskéi, mikor fel-felnyitja õket. - Hívd fel Lucio doktort - kérem, és nem szólok egy szót sem senkihez egy szárnycsapással fent termek a szoba elõtt, az elsõ emeleten, és mielõtt bárki bármit mondhatna, bevágom magam mögött az ajtót és az ágyra fekszem picikéimmel.
Ned már nyugodtabb, de Sammy olyan hirtelen hagyta abba a sírást és aludt el, hogy félek, elájult.

Alig telik el pár perc, hallom, ahogy Caster az ajtón kopogtat.
- Gyere - szólok ki neki, hiszen jelezte, hogy õ az.
- Jobban vagytok? - kérdezi.
- Sammy szerintem elájult a sokktól, de nem érzem, hogy baj lenne, de muszáj megnéznie õket Luciónak.  - Felsóhajt, szerintem abból, ahogy felpillantok sejti, hogy mi következik. -  Caster, nagyon kedvesek a szüleid, de ha még egyszer a gyerekeim közelébe mennek, darabokra szaggatom õket.
Nem szól egy szót sem, csak bólint egyet, majd kimegy a szobából. Gondolom ideért Lucio doktor.

És igazam is lett. Percekkel késõbb megérkezik a doktor.
- Mi történt? - kérdezi. Röviden elmesélem neki, hogy mit éltünk át, majd átadom neki Sammyt. Vizsgálgatja, tapogatja, majd nyugodtabban sóhajt fel.
- Csak elkábult az ijedtségtõl. Ha felébred semmi baja nem lesz, maximum kicsit még hüppögni fog.
- Ennyi? Nedet nem vizsgálja meg? - kérdezem.
- Nem, nem tartom szükségesnek. Nem ért földet, az apja karjába zuhant, és oda sem hirtelen. Ahogy látom, most is ébren van, inkább csak az ön ijedtsége és Sammoth rémülete zaklatta fel.
Caster mögötte áll, onnan nézi. Ahogy rá pillantok rájövök: nem az õ hibája. Sõt, talán az enyém. Szólhattam volna a szüleinek, hogy Ned hogy reagál ha Sammy vagy én megijedünk, és hogy Sammy körmei nagyon élesek.
Lucio rám néz, majd felvont szemöldökkel követi a tekintetemet, és felsóhajt.
- Megyek és beszélek a nagyszülõkkel. Önök is tegyék ugyanezt egymással. - Feláll, összepakol és már megy is, én meg Casterre pillantok.
- Gyere, ülj ide - kérem halkan. Rám pillant, majd elindul felém.
- Kicsim… - kezdene bele, de felesleges lenne akármit is mondania.
- Nem a te hibád volt - mondom halkan, és megsimogatom az arcát. - Csak az tehet róla, hogy a szüleid nem figyeltek eléggé, én pedig nem szóltam, hogy Sammy… - Azonnal félve is szakít tekintetét az enyémbe szegezve.
- Nem a te hibád! Én sajnálom - hajtja le a fejét.
- nem lesz baj, ne félj. Nem kell eltiltani õket a piciktõl, csak nem akarom, hogy csak õk ketten legyenek velük. Szimpatikusan a szüleid, de láthatóan alkalmatlanok arra, hogy vigyázzanak két picire. Lehet, hogy téged felneveltek rendben, de én nem vagyok hajlandó a fiúkat többé rábízni. - Bólint. - Gyere, segíts visszatenni õket a kiságyba és fejezzük be amit elkezdtünk. - Rámosolygok, õ visszanéz rám, majd kiveszi az ölembõl Nedet. Sammyt én viszek, közben figyelgetem, de úgy látszik, semmi baja nem lesz, nem vérzik és úgy érzem, nem fél.

- Honnan tudtad? - kérdezi Caster, mikor már mellettem fekszik.
- Éreztem, hogy félnek - felelem halkan. - Azt nem tudtam volna megmondani, hogy mitõl, de határozottan éreztem, hogy valamitõl rettenetesen fél mindkét pici. Aztán amikor kirohantam és megláttam, hogy zuhannak lefelé, már nem tudtam gondolkodni. Mikor földet értünk is csak arra, hogy a szüleidet megöltem volna, ha bajuk esik - vallom be. Lágyan a homlokomra csókol, majd felkel. - Most merre mész?
- Úgy érzem, apámék még itt vannak, elmegyek és beszélek velük. Aztán visszajövök - mondja, majd lehajolva megcsókol. - El ne mozdulj innen - kacsint rém, de látom rajta, hogy még mindig nincs rendben.
Ahogy kimegy, hátradõlök az ágyon, és rájövök, hogy mit is kellene tennem, ha visszajön. Mosoly húzódik ajkaimra, majd felkelek és a kicsik ágyába pillantva látom, hogy minden rendben van.
Amikor visszaér, az ágyon ülve várom. Belépve elém siet, de látom, gondterhelt, így elhalasztom tervem, hogy az ajkaimmal kényeztessem.
- Mi történt? - kérdezem halkan.

* * * 

Elf fiacskánk gyöngy kacagására ébredünk Cammel, kíváncsian fordulunk felé, és bátyja felé, hogy megleshessük, mégis mi derítette jó kedvre. Elõször elámulunk a látottakon, viszont döbbenetünkön túltéve magunk jókedvvel kezdünk kuncogni babáinkon. Sammy Ned szárnyával szórakoztatja magát, aki erre még bátorítja is szárnyacskája rezegtetésével.
- Olyan gyönyörûen nevet, mint te - sóhajtom kis idõ elteltével, ezt követõen végigsimítom szerelmem elpirult arcát. Sammy emiatt kéretõzik talán kezeim közé, míg Ned édesemmel veteti fel magát. Tündéri gyermekek… Bár… Ned szárnypróbálgatása miatt kicsit aggódok. Ha repülni kezd, nekünk végünk lesz.
Meg szeretném osztani szerelmemmel az aggodalmam, viszont mielõtt lenne alkalmam a beszédre, a doktor kopogtat, aztán lép be hozzánk:
- Látom felkelt a kis család – kuncogja, szavait követõen pedig egy halandót vág a szoba közepére. Hmm… Jófélét, már értem, miért is volt Ash csicskása. Hatására Ned is érdeklõdve szimatol a levegõbe. Gondolom, ha nem nevette volna el magát egy rossz helyre érésemkor, Sammy is szája körbenyalásával reagált volna az illatára.
- Jó reggelt – viszonozzuk Lucio doktor köszöntését, közben elf porontyunk még mindig kuncog amiatt, hogy végigsimítgatom. Sokkal érzékenyebb, mint Ned.
- Csodaszépen cseng a kis Sammoth hangja… - igen… Naphosszat bírnám hallgatni. - De most jó étvágyat, uraim – csúsztatja egy oldalba rúgással közelebb hozzánk az embert. Amint átveszem az ölembe másik fiam, szerelmem kezébe tálcát nyújt.
- Remélem, szereti a rántottát narancslével. Én választottam az étlapról – Cam biccent, és enni kezd, ezért egy nagy nyelés után én is áttelepülök babáinkkal a földre. Bár… Azt még a doktor se tudja, mégis miként eresszük rá a gyerekek a reggelire. 

- Camerion… - ehh… Lassúak voltunk, reggelink észhez tért… - emlékszem rád, mesterem ribanca – elevenen elégetem… Bármennyire is jó illata van, azért amit mondott most kinyírom. Felé indulok, viszont pont mielõtt felgyújtanám int nekem szerelmem, és szólítja meg:
- Mit akart nekem adnia mestered? – kérdi bátran, amire a rohadék elõkap nadrágja zsebébõl egy borítékot, és irányába nyújtja. De… Gongolom Lucio doktor is úgy érezte, hogy emellé szerelmem újabb szép bókokban is részesült volna, mert fél pillanat alatt metszette el egyik ütõerét.
- Ki kíváncsi a butaságaira – morogja tettéhez, mialatt elveszi tõle a borítékot, beteg humorán elnevetem magam, és Sammy fiúnk a spriccelõ vérfolyamhoz teszem. Ned kiszolgálja magát, szimplán rátapad egy másik érre, hogy testvéréhez hasonlóan kezdhesse nagy kortyokban magába szívni a reggelit. Magukra is hagyom õket kicsit, jelenleg szerelmemnek nagyobb szüksége van rám, mint nekik, Lucio doktor pont bontja az alávaló Ash ajándékát.
- Mi van benne?
Se ártás, se átok, azt már éreztük volna. Mondjuk… Azért még biztosra veszem, hogy tartalmuk tudna gondot okozni nekünk.
- Illetlen képek Önrõl, miközben néhány vámpírral…  nos. Szeretkezik. – na mit mondtam… Felveszem az összes képet az ágyról. Amint távoznak segédletemmel az ablakon túlra, hamuvá is válnak, mielõtt bárki más megnézhetné õket.
- Nem érdekel, mondtam már. – az ajkai annál jobban, kiéhezetten csókolom meg. Õ csak az enyém, kicsit még élvezem is, hogy annak az õrültnek ez nem tetszik. 

Sammy közben abbahagyta az evést, mert ismét kacarászik, ezúttal azon, hogy Lucio haját vadászgatja úgy, mint ahogy a kölyökcicusok szokták az eléjük tartott fûszálak.
- Elég sokat hagytak Önnek, ha gondolja, megreggelizhet – sóhajt az orvos, amikor észreveszi, hogy figyeljük, teszem amit mondott, és Ned drágánk mellé lépek. Feltett célom, hogy arrébb tegyem a hullától, hiszen õ is jóllakott, viszont testvéréhez hasonlóan talált magának játékot a kis édes. Azzal foglalatoskodik, hogy a halandó testét harapdálja. Nem problémázok rajta, ha maradni akar, hát maradjon. Kezeimbe fogom, és úgy tüntetem el áldozatunk maradék vérét. Persze démoni babánk igazi méregzsák, nem tetszik neki, hogy egy idõ után emiatt a reggelire hozott emberünk kiszárad, mert hangosan morran egyet, viszont legalább hagyja, hogy lehámozzam az elszáradt maradványokról.
- Nos, én hátraviszem a maradékot, önök készüljenek fel a hazatérésre. – mondja Lucio doktor, ahogy felállok vele - Caster, tud kocsit szerezni? – még szép. Magabiztosan biccentek neki, aztán már teszem is Cam mellé Nedet:
- Kilépek a folyosóra telefonálni, egy pillanat – többre semmiképp se hagynám õket magukra, ahhoz túlságosan hiányoznának. Már a gondolat, hogy arrébb kell mellõlük mennem is bosszant, birtokló csókot hintek az ajkaira, mielõtt még a folyosóra lépnék, és embereim hívnám, hogy tudassam velük, 10 perc múlva ide kell érniük értünk.
A szobába lépve megosztom szerelmemmel, mennyi idõt kell már csak itt eltöltenie, Lucio is pont visszaér a papírjainkkal, szóval szerencsére minden készen áll az indulásra, kimehetünk gyermekeinkkel a kórház hátsó bejáratához.
Utunk közben ismét összefutunk Lucio doktorral, aki még ad pár papírt nekünk, és figyelmeztet minket arra is, hogy akármi baj, vagy kérdés van, ne törõdjünk azzal, hány óra van, hívjuk fel, hogy segíteni tudjunk neki. Két nap múlva délben el is jön hozzánk. 

* * *

Otthon édes otthon. Kényelmesebb, fõleg úgy, hogy nekünk csak a gyerekeinkkel kell törõdnünk, amíg õk mindent elintéznek helyettünk. Fõznek, õrzik a családom, parancsomra még egy ember vérét is lecsapolják, hogy drágáink akkor tudjanak friss vért inni, amikor csak szeretnének.
Grr… Ahogy lefektetjük gyerekeinket, arra is rátérhetek, hogy ténylegesen a magamévá tegyem. A hálóba vezetem, és bezárva az ajtót térdelek elé. Titokban gyûrût rendeltem, és hozattam neki, már csak azt remélem, akar a feleségem lenni. Nameg azt, hogy a gyûrû is a mérete…
- Mit… - nyögi döbbenten tettemre, viszont mielõtt folytatná a kérdését kezdek bele mondandómba:
- Camerion. Neked köszön hetem a szerelmet és ezt a két gyönyörû gyermeket… és nem akarom tovább senki elõtt titkolni, hogy mennyire szeretlek. Kérlek… gyere hozzám. – lefagy egy fél pillanatig a döbbenettõl, aztán mosolyog, valamint sír, ezért nem tudom, megbántottam-e, egészen addig, amíg nem válaszol:
- Hát persze, hogy hozzád megyek – igent mondott… Nálam boldogabb személy jelenleg nincs a földön… A feleségem lesz… Mosolyogva húzom a neki szánt kis ékszert ujjára, aztán állok talpra, hogy csillogó szemeit figyelve lophassak csókot finom ajkairól. Gyengédet, érzékit, mielõtt még tenyeremmel végigsimítanám mellkasát. Le is segíteném róla felsõjét, hogy jobban hozzá férhessek felhevült testéhez, ha nem érezném azt, hogy vendégeink jöttek.
- Fenébe – tudtam, hogy a rólunk kiszivárgott hírek miatt szüleim felkeresnek majd, de nem értem, miért pont most kellett jönniük. Nem bírtak volna mondjuk fél órával, vagy pár nappal késõbb beállítani hozzánk?!
- Mi az? – aggódik szerelmem, és közelebb bújik hozzám, hogy érezzem merevedését, fogam szívva avatom be a gondunkba:
- Itt vannak apámék. – már szól is a csengõ, hangja miatt Cam rettenve simul hozzám jobban:
- Most… most mit csináljak? Még sosem láttam õket… - magam felé fordítom az állát, és bátorítón duruzsolom neki, hogy nem lesz semmi baj.
- Csak viselkedj úgy, ahogy szoktál. Hidd el, az elég lesz. - teszem hozzá a szavaimhoz - Szeretni fognak téged, és a gyermekeink is. – tudom, hogy elsõ látásra beleszerelmesednek kis családomba. Camnál, és drágáinknál ennivalóbb, és imádnivalóbb teremtmények egyszerûen nem léteznek. Abban is biztos vagyok, hogy szerelmem, és babáink szintén jól fogják magukat érezni a szüleim társaságában. Bár… Bûntudatom van amiatt, hogy még egyáltalán nem meséltem róluk egyetlenemnek addig, amíg erre volt esélyem.

- CASTER! – tölti meg a házat apám hangja, amint beengedik õket inasaim, lemondón csóválom meg a fejem. – HOL VAGY TE SEMMIREKELLÕ?! Állj elém, hogy kitekerhessem a nyakad! Letört volna a kezed, ha felhívtál volna minket, hogy elmondd, párod lett, és unokáink?! Miért másodkézbõl kell ilyesmik megtudnunk?! – viharhoz hasonlatos a hangja, mégis magam elõtt látom az arcát, mosolyát… Boldog, és büszke.
Cam viszont ezt nem sejtheti, sikkantva húzza össze magát kisebbre. Ned pedig anyja félelmét megérezve, és az ordítást hallva veszettül morogva próbál kijutni az ágyukból, hogy kicsikém segítségére siethessen. Sammy szintén felébredt, de õ úgy reszket, mint szerelmem, sóhajtva hintek egy bátorító csókot Cam ajkaira:
- Nyugalom. Jobb kedvük van, még az átlagosnál is. - Cam biccent, viszont látom a tekintetén, hogy nem hisz nekem mielõtt elkapná Nedet, aki épp zuhanni készült az ágyuk szélérõl.
- Szóval itt bujkálsz… - kurjantja el magát ismét öregem, ezúttal a szobaajtót kicsapva, kincsem remegve helyezkedik mögém.
- Fiam! – löki félre anyám apámat a bejáratból, szemei könnyesek – Mond, hogy igaz a pletyka, ami rólad terjed! – utasít, viszont mielõtt válaszolhatnék neki veszi észre a közelemben álló Camot, és ragadja meg szabad kezét:
- Üdvözöllek. Mi még nem találkoztunk. Én Rose Emerd vagyok, annak a faragatlan tuskónak az édesanyja, aki egészen idáig be se mutatott nekünk téged. Benned kit tisztelhetünk? Mond, hogy te vagy a menyem… Mond, hogy te vagy…
- Igaz… Hát tényleg igaz, nagyszülõk lettünk! - kurjantja apám, amikor észreveszi morgó fiúnk, aztán mielõtt édesem válaszolhatna anyám kérdésére, egy pillanat alatt terem másik szülõm mellett, hogy ugyanolyan lelkesen köszönthesse szerelmem, mint ahogy az elõbb õ:
- Üdvözöllek én is. Caster apja vagyok, Danton Grail. A barátaimnak, és persze neked kedves, Dan.
- Sajnáljuk, hogy ilyen hirtelen rátok törtünk, és megijesztettük titeket. – mosolyog anyum szélesebben – De… Tudod most hallottuk Emilytõl, hogy Castert a szülészeten látta egy csinos, és terhes illetõvel.
Amint kiveszem az ágyból Sammyt, hogy õ is biztonságban érezhesse magát, krákogással utasítom rendre szüleim:
- Fogjátok már vissza magatok. Szegény szóhoz sem jut miattatok.

Néhány pillanatig csak Ned morgását hallani, aztán apám öblös kacagásban tör ki.
- Eddig is sejtettem, hogy a fiad fogja a kezében - nevet továbbra is - de most már biztosra veszem. Ugyanolyan duzzogó kis méregzsák, mint amilyen te vagy néhanapján.
- Haha… Vicces vagy, mint mindig. – szellemes beszólásai annyira nem hiányoztak. Viszont talán az általa emlegetett hasonlat hatására kincsem bátortalanul elmosolyodik, és bemutatkozik:
- Üdvözlöm önöket. Camerion vagyok. Caster barátja… Illetve most már a jegyese… - teljesen elpirul, ezért vigyorogva vonom magamhoz, és próbálom kisegíteni:
- Ez a két drága pedig a karjainkban Sammot Grail és Nedgan Grail. Az unokáitok. - apámnak az unoka szónál több nem is kell, átveszi démoni porontyunk Camtól, hogy jobban megnézhesse. Majd… Amikor a drága beleharap vastag ujjába, és szívni kezdi a vérét, megint kuncogni kezd:
- Tényleg teljesen olyan, mint amilyen Caster volt régen.
Apám hozzám hasonlóan magas, de robosztusabb alkat. Õszülõ fekete tincseit hosszúra növeszti, és szinte mindig szabadon hagyja. Elmondása alapján ez a fajta viselet igazi nemes vámpír külsõt kölcsönöz neki. Mégis… Mindenki tudja róla, hogy õ egy felnõtt testbe zárt gyerek. Anyukám is magas, de õ apámmal ellentétben karcsú, és kecses, akárcsak Cam, válláig érõ haját pedig sötétbarnára festeti. És… Õszintén megvallva még akkor is komolyabb a kisugárzása apáménál, ha pont egymás mellett sétálnak.
- Caster? – nyögi döbbenten édesem - Miért? Õ milyen volt kicsik… - ravasz mosollyal hintek csókot ajkaira, hogy megálljon a kérdésfeltevésben, viszont már elkéstem, mert anyám válaszol neki anélkül, hogy tovább folytatná:
- Rettentõen eleven édesem. Minden rosszban benne volt, amit csak el tudsz képzelni. Fára mászott, nálánál nagyobb emberekre akaszkodott a vérükért, egyszer halloweenkor még az egyik házunk elõtti faragott tökbe is belemászott, hogy a frászt hozhassa arra, aki megpróbál hozzánk bekopogni. Majd hozok róla át képek. Van egy csomó.
- Azokat mind felgyújtom, ha ide mered hozni õket… - sóhajtom bosszúsan, nem hiányzik, hogy Cam szembesüljön néhány igen merész húzásommal. – Már mondtam párszor, hogy dobd ki mindet.
- Most miért? Olyan édes vagy rajtuk…
- Anya… Fejezd be. - morgom dühösen, mialatt Cam már felszabadultabban kuncog:
- Nyugalom édes… Az a múltad. Nem foglak miattuk kevésbé szeretni. – cseles… Gondolom azért kaptam, mert az elõbb félbeszakítottam.
Nevetve csókolom meg ismét, majd mivel Sammy szeretne testvéréhez menni, õt is átadom apámnak.
Aztán… Döbbenten figyeljük azt, ahogy erre Ned reagál. Abbahagyja a vérivást, hogy Sammy felé nyújthassa papájuk ujját, az öreg kuncogva hint egy puszit buksijára:
- Nagyon jó testvér.
- Igen. Helyesel kincsem. Ned még engem is megvéd.
- Helyes. – mosolyog rá apám – Ha nem így tenne, el se ismerném unokámnak.

 - És… - vált témát anyukám – Azt szabad megtudnunk, hogy mikorra terveztétek az esküvõt? Vagy majd arról is akkor hallunk, amikor vége lesz?
- Tea közben megbeszélhetjük. – sóhajtom, mialatt kiterelem õket a szobából. Örülök neki, hogy Cam már oldottabb a közelükben, kicsit az is megnyugtat, hogy a gyerekekkel is jól kijönnek. De… Ez az esküvõ téma… Ebbe nem szeretném, ha beleszólnának. Már van ugyan elképzelésem arról, hogy mit szeretnék, viszont azt csak Cammel szeretném megvitatni.  

***

- Hahóó! Még nem vagytok az ágyban ugye? – a fene vigye el. Végre letettük a gyerekeket, hogy foglalkozhassunk egymással, erre visszajönnek, gyors ütemben húzom fel nadrágom, Cam is villámként kapja magára ruháit.
- Nem akartuk megint rátok törni az ajtót, de muszáj volt. Valamit elfelejtettünk odaadni. – lép be apánk, hangja miatt Nedék már kuncognak, és mocorognak fekhelyükön.
- Mégis mit? – morgom kicsit feszülten, azért nem húztam be neki, mert Cam érezve, hogy feszült vagyok, megint a kezem cirógatja.
- Ezt a játékot. – húz elõ háta mögül egy élettelennek tûnõ halandót. – Beszereztük arra az esetre, ha a hír igaz. – mert holnap már nem tudták volna odaadni? Vagyis… Ha jól látom az órán, akkor ma. Csak kicsit késõbb. Kicsit jóval késõbb… Már amióta megszülettek drágáink akarok egy jót szeretkezni a jegyesemmel.
Oda is viszi ágyuk mellé, kétkedve figyelem még mialatt átpakolja is rá õket.
- Ne haragudjon… - elõz meg Camem a kérdéssel – De ez miért jó nekik?
- Tudod kedvesem egy ilyen játékkal hamarabb elalszanak. – sóhajtja anyám - És… Nem kell féltened tõle õket, már teljesen lebénítottam.
- Köszönjük… De tudod egészen addig, amíg ismét be nem léptél aludtak.
- Caster azt akarta kérdezni, hogy miért nem alszotok itt egy éjszaka? Figyelhetnétek rájuk, amíg mi kipihenjük a kórházban töltött éjszakát. – kacsint anyukám felé, aki erre kuncogva biccent.
- Még szép, hogy maradunk. Elvégre azért vannak a nagyszülõk, hogy játszanak a kicsikkel.
 
- Ezt el se hiszem… Te tényleg rávetted az anyukám a gyerekcsõszködésre? - susogom Cam nyakába, mielõtt újra megszívogatnám érzékeny bõrét, hatalmasat szusszan ténykedésem miatt.
Már a vendégszobában vagyunk, anyám szó szerint kitoloncolt minket gyermekeink mellõl arra, amit kicsikém mondott neki.
- Nem… Csak beavattam abba, hogy mit szeretnénk.
- Ohh tényleg? – nyúlok be nadrágja alá, hogy rámarkolhassak merevedésére – Mit szeretnénk? Heves csókra húz magához, mielõtt azt pihegné, hogy egymást, kuncogva szabadítom meg felesleges ruháitól, és szeretkezek vele egy fergetegeset.
Már csak azt remélem, szüleim reggel se keltenek minket. 

- Ahogy az enyém is mindörökre a tied kedvesem. – A csók, amit kapok nem vadul el azonnal, de pillanatokon belül érzem, ahogy szinte éget belülrõl a vágy, hogy érinthessem, érezhessem…
Ám ahogy Ned megmozdul azonnal elhajol és mintha az egészet elfújták volna, már a pici köt le mindkettõnket. Vörös szemecskéivel mérgesen méreget minket, fogacskái kiengedve. Nem is érünk hozzá eleinte, csak mikor a morgást picit abbahagyja, de akkor érdekes dolog történik. Castert lemorogja és megharapja, nekem viszont hang nélkül hagyja magát. Nolám...
- Neheztelne rám? – kérdezi Caster közelebb hajolva, de Ned megint morogni kezd. Felnevetünk mindketten. Most olyan, mint egy kölyökmacska. Úgysem tehet semmi komolyat, de hihetetlenül édes.
- Biztos úgy hitte az elõbb, hogy azért sírtam, mert bántottál – vetem fel jókedvûen.
- Elképzelhetõ – feleli, majd Nedhez fordul. - Nyugalom édesem… Apud sose tudná bántani az anyukád, vagy téged. Szeretlek titeket.
- Tényleg nem bántott – erõsítem meg én is. – Ezek… - törlöm le könnycseppjeimet ismét - azért folynak, mert boldog vagyok vele, és veletek.
Újabb morgás a válasz, de már inkább csak olyan tesztelgetés. Felfedezte, hogy ilyet is tud és kiéli. Ami aggasztó viszont, hogy édesen nézelõdik mindenfelé, elmorog magában, de nem akar aludni. Percek múlva is olyan éber, mint ahogy felébredt.
- Édesem… - simítok végig a pocakján kedveskedve. – Holnap fáradt leszel, ha nem alszol. Az apukád majd vigyáz rám az éjszaka további részében - teszem még hozzá. Egyértelmû nekem is, hogy engem védett Castertõl. Ami kifejezetten jól esik. Milyen kellemes lesz, egy ilyen vad és édes gyerek véd majd mindentõl, még a nemzõ apjától is.
- Pontosan – erõsít meg most Caster engem. – A te dolgod jelenleg az, hogy pihenj. Rendben?
És végszó. Ned éktelen üvöltésbe kezd ellenkezésképp, hogy õ márpedig fent akar maradni és vigyázni rám. Ezzel viszont felkelti Sammyt is, aki nem nagyon ért semmit, csak sírdogál. Szermem elveszi tõlem a kis szépséget, így van idõm Nedre.
- Látod? Most felébresztetted az öcsédet. – Ned, mintha értene, és tudom, hogy ért is, úgy hagyja abba a sírást, apró szárnyaival próbálva csalogatni Sammyt. Mikor egymás mellett vannak ismét és nincs sírás, már Ned is sokkal nyugodtabb és Sammy is.
- Azért is kellene aludnotok, mert alvás alatt többet, és jobban tudtok erõsödni, mint mondjuk egy támadással.
- Minden rendben? – lép be Lucio doktor hirtelen, és összerezzenek a hangra. Amivel annyit érünk el, hogy Ned megint morog, de egyre veszélyesebbnek hallatszik a hangja. - Úgy nézem nem teljesen. Mégis mire véljem a viselkedésed Nedgan? – Hiába, õ is vámpír, rámorogtak, visszafenyítene, így a baj elõtt elkapom Caster kezét. Nem kell a balhé.
- Minek köszönhetjük a kései látogatását? – kérdezem a dokit.
- Az osztály másik felénél hallottam a démoni kicsike hangját, úgyhogy gondoltam maguk sem alszanak még, és ezért benézhetek, hogy átbeszélhessük az elkövetkezõ napok teendõit.
- Akkor jön be, amikor csak akar – mondja Caster. – Viszont ha adhatok egy jó tanácsot, akkor szólok, vigyázzon arra, hogy ne ijessze, vagy bántsa meg szerelmem. Kiderült, hogy Ned borzasztóan meg szeretné védeni Camot.
- Az elõbb majdnem nekiesett Casternek is, amikor sírtam – teszem hozzá én is.
- Ez érdekes. Ilyet még nem nagyon tapasztaltam. Kipróbálhatok valamit? – Ijedten kérdezek rá, hogy ugye nem akarja- e elvinni, de megnyugtat, hogy nem.
- Most csak azt szeretném kideríteni, hogy a fiúk testvérét is úgy védi-e, mint magát. Ha igen, akkor fokozottabb óvatosságra kell intenem a nõvérek, és én is jobban fogok arra vigyázni, hogy ne zaklassam fel Nedgant.
- Értem – sóhajtok fel, majd átnyújtom neki Sammyt.
- Erõsebben fogom megszorítani a kezét, hogy sírjon. – Mielõtt akármit tehetne, érdekes dolog történik. Mintha Ned hallotta volna és megint borzalmas hangon kezd morogni. Egyre… jobban megy neki az ijesztés, már-már olyan, mintha tényleg a Pokolból jönne a hangocska. - Nagyon büszkék lehetnek rájuk – mondja elismerõen a doki és visszaadja Sammyt. Ezután mutat egy trükköt, amivel gyorsan el lehet altatni. Sammy nem gond, õ alszik ahogy véget ér a kajálás, de Ned nagyon éber baba. Ezzel a kis simítással viszont tényleg, azonnal lehunyja a szemecskéit és békésen szuszog tovább.
Aztán Lucio és Caster beszélgetni kezdenek ma holnapról. Kiderül, hogy kapnak a fiúk egy embert, én gondolom valami rendes ételt. Aztán azt is megtudjuk, hogy még mindig nem adta fel pár idióta halandó, hogy kiadjanak nekik.
- Miért nem mehetünk el most, az éj leple alatt? – kérdezem, mikor szóba kerül a hazamenetel. Nem akarok itt sokig lenni. Otthon mindent Caster véd.
- Annak a gyógyszernek a hatása miatt, amit kapott reggel is elég nehéz lesz kivinnünk.
- Lehet egy kérésem?
- Tudom, mit akar. Nyugodt lehet, azt a személyt fogom behozni maguknak. Egyszerû halandó, mégis nagy a szája. Szerinte egy haja szálát se görbíthetjük meg, mert valami nagyhatalmú nemes vámpírnak a követõje. Sõt… Olyat is magyarázott az egyik nõvérnek délután, hogy ha nem adhat át Camerionnak azt, amit a nemes barátja küldött neki, még a kórházat is becsukatja.
- Öröm lesz végeznem vele. A kórház miatt ne aggódjon egy percig se. Az én, és apám támogatását fogja élvezni.
- Mi a nemese neve? Azt nem mondta? – szólok bele a beszélgetésbe.
- Ash Etrama. – Végigfut rajtam a hideg, az erõm megcsapja Nedet, aki morog egyet álmában, én viszont remegni kezdek.
- Ismered? – fogja meg kedveskedve a kezem Caster. Csak bólintok, és várom, hogy a doktor kimenjen.

- Ne aggódjanak, senki sem jön be ide a tudtom nélkül. - Caster bólint, a doki meg kisétál, így végre ketten maradunk két alvó kicsinkkel.
- Nem tudom, mit mondjak azon kívül, amit tudsz. - Felsóhajtok.
- Egészen õszintén csak annyit tudok, hogy megvoltál neki párszor. Azt, hogy emiatt miért küldene most neked bármit is, azt nem mondtad el. - Nyelek egyet, kicsit megrémülök, mire azonnal elkapja az arcom és biztatóan folytatja. - Akármi az, elmondhatod. Az már a múlt.
Igen… igaza van, el kellene mondanom neki. Nem hagyna el, ezt biztosan érzem.
- Hát… az a pár alkalom az majdnem egy év volt, pont elõtted. Amikor megtaláltál a sikátorban összeverve. Emlékszel? Na, akkor hagytam el. Nem bírtam már, hogy a levegõtõl is óvott mert arra is féltékeny volt, hogy hozzám érhet. Tudott rólad, eleinte kaptam fenyegetõ leveleket, de amikor beköltöztem a lakásodba, már nem. Gondolom, nem talált. Most viszont megint itt van, mert rám talált - sóhajtok szomorúan.
- Ne félj, ha el is jönne, meg foglak védeni. És ahogy láttuk, a kicsi Ned is. Egyre nagyobb lesz és ahogy ráébred majd az erejére egyre jobban, kiváló kis testõr lesz belõle - mosolyog rám. Szerelmesen nézek rá, mire kapok is egy csókot, ami megint elvadulni látszik, így félre is rántom a fejem.
- Ha ezt folytatjuk, nem fogok tudni leállni. - Végigsimítom az arcát. - De holnap biztosan együtt leszünk ha ez a két kis édes elaludt.
Szinte morogja azt az igent, és tudom, õt is a vágy kínozza. Majdnem öt hónapja nem voltunk együtt. Az iszonyatosan hosszú idõ…
- Most viszont aludjunk, amíg fel nem ébrednek ismét. - A javaslata tetszik, így bólintok és hagyom, hogy megöleljen. A picik még rajtam, de jól van ez így. Mivel szorosan egymás mellett fekszünk, nem tudnak lepotyogni sem.

* * *

Reggel arra kelek fel, hogy Sammy nevet. Hangja olyan édes és lágy, mintha apró gyémántok koccannának össze. Caster is erre ébred, egyszerre nézünk oda, hogy mi ilyen vicces, hiszen éjszaka lekerültek kettõnk közé az ágyra, de mivel elég nagy az ágy, nem jelent gondot.
Azt viszont, ahogy Sammy Ned szárnyával játszik, nem tudom mosolygás nélkül nézni. Ned ráadásul bátorítja., rázogatja neki, ami Sammynek külön tetszik.
- Olyan gyönyörûen nevet, mint te - jegyzi meg Caster és végigsimít az arcomon, de a bóktól elpirulok. Sammy viszont apja felé fordul és hatalmas, kék szemeket mereszt, egy pillanatra abbahagyja a kacagást, majd felemeli a kezecskéit és továbbra is nevetve az apjához kezd 'evezni'. Kedvesem persze azonnal felül és a karjába veszi, mire Ned rám nézve jelzi, hogy õ akkor hozzám. Mosolyogva veszem fel és hagyom, hogy a szárnyacskáival legyezzen, ahogy próbálgatja õket.
Kopogás, majd Lucio doki lép be.
- Látom felkelt a kis család - mondja mosolyogva, majd olyan eleganciával dobja le a reggelinek szánt férfit, hogy a másik kezében tartott tálcán levõ pohárból egy csepp sem csepeg ki a, szerintem narancslébõl.
- Jó reggelt - köszöntjük mindketten, átbeszélve Sammy kacagásán, aki valamin nagyon jól szórakozik apja ölében és ahogy odanézek látom, hogy az tetszik neki, ahogy apja a hasát simogatja és csikizi.
- Csodaszépen cseng a kis Sammoth hangja… - ámul el a doki is. - De most jó étvágyat, uraim - rúgja picit közelebb az ágyhoz a férfit, majd hozzám lépve leteszi az ölembe a tálcát, mikor Ned már az apja karjában van, Sammy mellett. - Remélem, szereti a rántottát narancslével. Én választottam az étlapról - mosolyog rám, mire viszonozva a mosolyt, bólintok, de miközben eszek, figyelem, hogy mi történik a földön.
Lucio és Caster épp azt vitatják meg, hogy hogyan is kellene, mikor az ember észhez tér, és egyenesen a szemembe néz.
- Camerion… emlékszem rád, mesterem ribanca - sziszegi. Caster már lépne felé, de intek, hogy várjon.
- Mit akart nekem adnia mestered? - Alig mozog, de a zsebébe nyúl és elõkap egy borítékot, amit már adna felém, de Lucio doktor kikapja a kezébõl, majd egy mozdulattal elmetszi az egyik ütõerét.
- Ki kíváncsi a butaságaira - rántja meg a vállát. Caster felnevet, majd Sammyt a vágott érhez teszi, míg Ned közben talál magának egy másikat és kiharapja. Nyugodtan esznek a férfi mellkasán feküdve, így Caster mellém lép.
- Mi van benne? - kérdezi Caster, hiszen Lucio doktor közben kibontotta. Gondolom, ha valami ártás lett volna benne, tudja semlegesíteni. De nem, néhány fotót nézeget felvont szemöldökkel, majd az ágyra dobja.
- Illetlen képek Önrõl, miközben néhány vámpírral…  nos. Szeretkezik.
Caster meghallgatja, majd felveszi ugyan, de meg sem nézi õket, az ablakhoz lép, kidobja és egy csettintésére hamuvá égnek a képek. Meglepve nézek rá.
- Nem érdekel, mondtam már. - Visszalép hozzám, és megcsókol. Közben hallom, ahogy Sammy abbahagyja a kortyolgatást, mert ismét felcsillan a nevetése. Odakapjuk a fejünket és… Lucio hajával játszik éppen, amit a doki elnézõ mosollyal figyel. Mikor észreveszi, hogy nézzük, Caster felé pillant.
- Elég sokat hagytak Önnek, ha gondolja, megreggelizhet - mondja, hiszen Ned is abbahagyta és már csak játszik, sebeket harap a testen. Azt viszont nem hagyja, hogy levegyék, így Caster kénytelen fogni a picit, miközben õ eszik. Sammy viszont teljesen jól elmókázik Lucio hajával, aki így leül mellém az ágyra. Én már a narancslevelet iszogatom, miközben szerelmem épp eszik, Ned meg nem hagyja, hogy mindezt nyugodtan tegye.
Ahogy percekkel késõbb a test kiszárad, morog egyet, gondolom nem tetszik neki, hogy vége a mókának, de hagyja, hogy Caster levegye a száraz testrõl.
- Nos, én hátraviszem a maradékot, önök készüljenek fel a hazatérésre. Caster, tud kocsit szerezni? -  Kedvesem bólint, Lucio pedig elviharzik a testtel.
- Kilépek a folyosóra telefonálni, egy pillanat - ad egy csókot Caster, majd leteszi mellém Nedet. Igen, idebent biztosan nincs térerõ.
Én közben megnövesztem az egyik karmomat és elkezdek játszani a picikkel, ami határozottan tetszik is nekik szerencsére.

Szerelmem pillanatokon belül visszatér és közli, tíz perc, Lucio pedig hozza a papírjainkat. Bólintok és felkelek. Én hozom Nedet, õ Sammyt és elindulunk. Út közben összefutunk a dokival, átad minden papírt, majd a lelkünkre köti, hogy két nap múlva, délben ott lesz, de ha bármi, és tényleg akármi baj vagy kérdés van, mindegy, hogy mennyi az idõ, hívjuk fel.

* * *

 Otthon tényleg minden rendben van. Caster visszahívta a szolgáit, ami nem is baj, így legalább van, aki fõzzön, õrködjön. Kiadja parancsba, hogy az egyik testõr hozzon neki egy embert és véreztesse ki a pincében, majd tartósítsa hidegen a vért, hogy a kicsiknek legyen mit enni. Így, ha jól hallottam, akár két napig is elvan a vér, de úgyis elfogy majd.
Aztán a hálóba vezet… ami meglep. A kicsik a kiséágyban pihennek, õ pedig, ahogy zárul az ajtó, elém térdel.
- Mit…
- Camerion. Neked köszön hetem a szerelmet és ezt a két gyönyörû gyermeket… és nem akarom tovább senki elõtt titkolni, hogy mennyire szeretlek. Kérlek… gyere hozzám.
Egy pillanatra lefagyok, majd egyszerre nevetek és sírok az érzésektõl, amik rámtörnek, de egy kicsit sem gondolkodok a válaszon.
- Hát persze, hogy hozzád megyek - suttogom, és hagyom, hogy a gyûrût felhúzza az ujjamra. Gondolom, a telefonban rendelte meg és akkor kérte el, amikor kiment egyeztetni a testõrrel. Édes szerelmem…
Feláll és mélyen, szerelmesen, mégis finoman csókol meg, és mikor bebújnak becézõ ujjai a felsõm alá, hirtelen elhajol.
- Fenébe - sziszegi.
- Mi az? - kérdezem aggódva, végigsimítva mellkasán. Már áll a férfiasságom, ahogy az övé is, hiszen elég komoly dolgokat terveztünk, de a következõ mondat minden hangulatot leöl és bennem csak pánikot hagy.
- Itt vannak apámék. - Végszóra csengõt hallani, majd összerezzenve bújok hozzá.
- Most… most mit csináljak? Még sosem láttam õket…
Tényleg aggódok. Amíg egy pár voltunk, sosem találkoztam velük, erre most itt van két unoka azonnal. Gondolom, vagy Caster hívta fel õket is, vagy a hírekbõl tudták meg…

A számunkban kijelölt szobában már várnak minket babáink, belépésünk után két ápoló óvatosan rá is helyezi õket Cam hasára. Édesek, és gyönyörûek, akárcsak szerelmem, nesztelenül lépek közelebb hármasukhoz, hogy jobban megcsodálhassam együttes tündöklésük.
- Olyan szépek – igen… Fiainknál szebb babák még tényleg nem láttam, Cam kijelentésére helyeslõn biccentek. Majd… Óvatosan, mint valami törékeny porcelánt veszem démonibb kincsünk a kezeim közé. Szeretném kideríteni, hogy még mindig szomjazik-e a vérre.
Úgy tûnik, igen, kuncogva figyelem, ahogy szürcsöl. Megint simán belemélyesztette fogait az ujjamba, és kiszolgálta magát. Ha hazaérünk, biztosan szerzek neki egy embert. Nincs sok gond a fajtájukkal, amint egy megfelelõ helyen eltalálva lebénulnak, anélkül játszhat vele drága gyermekem, hogy attól kellene tartanunk, bántani fogja.
- Sammy is éhes – motyogja szerelmem bátortalanul, szavai miatt Lucio doktor felém fordul.
Tudom, mit szeretne, ezért bólintással adom a beleegyezésem ahhoz, hogy megharapja édesem.
Aztán amíg mellé lép, és beleharap puha bársony bõrébe, azzal igyekszem féken tartani magam, hogy azt mondogatom gondolataimban, amit tesz, azt csak gyermekünk érdekében teszi, nem maga miatt.

 Cam felszisszen a vámpír harapásától, viszont egybõl elérzékenyülten mosolyog, amikor Sammy fiúnk is enni kezd.
- Írok fel vitamint – töri meg hirtelen a halk cuppogástól, és nyelésektõl visszhangzó csendet Lucio doktor - A vére, Camerion, kifejezetten íztelen. Bár nem lep meg, amennyit a kis Nedgan fogyasztott… de legalább most, hogy kóstoltam tudom, mit kell felírnom. De most beszéljünk picit a fiaikról, amíg esznek. Sejtik gondolom, hogy gyorsan fognak nõni. Sokkal gyorsabban érik el a felnõtt korukat, mint a halandó gyerekek. Bizton állíthatom viszont, hogy õk is halhatatlanok, mint önök, így körülbelül addig fognak nõni, ahol most Önök állnak. Akkor állnak meg a növésben és az öregedésben is. Akit fontosabb említeni, az Sammoth. – miért? - Amíg nem tud önállóan vérrõl gondoskodni, tanítgassák. – nem tud? Ezt honnan veszi?! Az én fiam, biztosra veszem, már magától is megszerezné, amit akar. Pont úgy, ahogy azt a testvére teszi. Tudom, és kész. - Valószínûleg a körme olyan erõs lesz, hogy azzal gond nélkül tép fel bõrt és ereket, így tud majd inni. De pont ezért vigyázzanak, nehogy kárt tegyen a testvérében vagy magában. Vagy Önökben. 
- Javasolja, hogy levágjuk? – értem Cam aggodalmát, viszont kérdése ledöbbentett, jelenleg az orvossal értek egyet:
- Semmiképp. Meg kell tanulnia együtt élni a karmaival. Bár nem tartom kizártnak, hogy ha idõsebb lesz, megtanulja visszahúzni õket. – arról nem is beszélve, hogy biztos megsértenénk a drága önérzetét, ha ollóval kezdenénk nyiszálni a körmeit, amikkel õ a táplálékához tud majd hozzá jutni.

Cam orvosa elmerengve lép ismét közelebb szerelmem ágyához, és érinti meg elf csöppségünk. Nem tudom, mit szeretne, viszont mielõtt a terveirõl faggathatnám, Sammy elkapja, és pillanatok alatt megsebzi bõrét, hogy megkóstolhassa a vérét. Tettével bebizonyította, igazam volt önellátóságát illetõen, roppant büszke vagyok rá.
- Életrevaló gyerekek, - vigyorog a doktor is elf drágánk húzása miatt - népünk jövõjét jelentik mindketten – távolabb akar menni kincsünktõl, viszont a pici emiatt sírni kezd. Az õ szomorúsága miatt pedig kezemben tartott démonkánk is sírásban tör ki. - És milyen makacsok – öö… Talán mert ezt a tulajdonságuk Camtól, és tõlem is örökölték? Hmm… Bár… Ha ez így van, késõbb lehet végünk lesz…
- Ha úgyis itt kényszerült maradni, - kuncogok jókedvûen - feltehetnénk pár kérdést?
- Hallgatom. – szuper. Minden érdekel, ami a babáinkkal kapcsolatos, fõleg ha az új információkkal könnyebbé tehetem a nevelésük, szebbé rövid gyerekkoruk. Legfõképp az etetésükrõl szeretnék vele beszélni, tudni szeretném, neki mi a véleménye a halandókról.
Szerencsére kiderül, nem védi õket. Sõt… Azt javasolja, ha szükséges irtsam csak õket nyugodtan, mert elfogyasztjuk a kicsikkel közösen anélkül az emberek, hogy azok megromlanának.
- És… meddig maradjak ebben az alakban? – faggatja kincsem, kuncogva adok egy puszit ujjam evõ babánk buksijára.
- Ameddig akar – kap választ a kérdésére - De figyelmébe ajánlom a tényt, hogy a nemzõ apa nem rendelkezik szárnyakkal, így aki meg fogja tanítani a fiúkat repülni, az minden bizonnyal Ön lesz, Camerion. Ha javasolhatom, maradjon ebben, ameddig csak tud. A fiaiknak látniuk kell, hogy a szülõ apjuk szereti az átváltozott formáját, vagy olyan nehéz életük lesz, mint önnek. 
- Szóval maradjon így? – szegényem…  
- Mindenképp ezt javaslom. Nem orvosi szempontból, de jót tenne. – mondjuk igaz, ami igaz, Cam önbecsülésének is hasznára válna.

A vérivás abbamarad, drágáink elfáradva a ma történtek miatt elaludtak, Lucio doktor is kihasználva a szabadságát lép távolabb Camtól, és Sammytõl, még mindig vigyorogva viszem vissza Nedet az anyjához. 
- Milyen gyakran fogunk még találkozni? – kérdi Cam ismét az orvost, mosollyal figyelem. A szülés miatt szebb lett, mint eddig bármikor…
- Most mondhatnám, hogy az én feladatom véget ért. De még meg kell találnom azt, aki kiszivárogtatta a hírt és elvinnem önnek – pontosan… Azzal a mocsokkal még végezni akarok, mielõtt nagy bajt hozna a fejünkre - Azonkívül felajánlanám, hogy segítek magának – he? - Nem fogom zaklatni, de mindent kivizsgálnék, amit tudok, így segíthetünk a piciknek is. És végre Ön is megtudna magáról minden lényeges dolgot. – igaza lehet… Tényleg kideríthetnénk pár dolgot… - Amíg én elmegyek a vitaminjaiért, hozzanak döntést. 
- Mi a véleményed? – cirógatom továbbra is démoni fiúnk. Fontos lenne, amit mondott az orvos, viszont nélküle nem akarok, és nem is fogok döntést hozni.
- Én megkedveltem a dokit – alig hallom a szavait - És igaza van, sokat nem tudok magamról, jó lenne végre tisztán látni. Van-e örökletes dolog, amitõl a fiúkat óvni kell, ilyesmik. Talán jól jönne. És ha jól látom, téged sem zavar már annyira. 
- Mondjuk az kicsit sem tetszett, hogy beléd harapott… - vallom be õszintén - de legalább megtudta, hogy vitamin kell. Végülis…

Lucio doktor kicsit sem titkolt örömmel fogadta a döntésünk, azt is felajánlotta, hogy segít, ha kell, amellett, hogy heti kétszer ránk néz, és heti egyszer az én felügyeletem alatt megkóstolja Cam vérét. Muszáj… Úgy kell majd erre tekintenem, mint egy szükséges rosszra.
- A kis démont inkább önnek kell tanítania, Caster. Kicsit félek, hogy viselkedési gondjai lehetnek, ezért ne hagyják sokáig éhezni. Bár ahogy látom, ha a testvére vele van, nincs vele baj. – nem is lesz.
- Hogy érti a viselkedési gondot? – jaj szegényem… Úgy megijedt… Azt hiszem el kell beszélgetnem arról az orvossal, hogy egybõl magyarázza meg a szavait. Nem akarhatja kétségek, és félelmek közé taszítani Camot minden egyes újdonsággal.
- A vámpírok, ha még fiatalok, könnyen elvesztik a kontrollt. Így van ez a démonokkal is. Vadabbak, kezelhetetlenebbek, mint a vámpírok. Bár vannak elméletek arról, hogy a démonokra az elf jelenlét jó hatással van. Megnyugtatja õket. Ez alapján valamelyikük legyen a közelében és nem lesz semmi baj. – ezt még hallani se hallottam eddig - De ha eljön az ideje, pár hét múlva megkóstolom a kicsik vérét és meglátjuk, mit adhatok nekik és mit nem.  

Sammy apró szárnyait megrebbentve büfizik egyet, és nyugtalan is lenne, ha kicsikém nem csitítaná úgy, mint ahogy teszi. Rá is roppant büszke vagyok. Pár órája anya csak, de már pontosan tudja, hogy mikor mit kell tennie.
- A szárnyak egy ideig nem fogják még bírni õket. Lassan fognak megizmosodni. Camerion, ha eljön az idõ, mindenképp tanítsa meg õket repülni. Ön is tud, ha jól sejtem.
- Tudok, csak nem szeretek. De azt hiszem, nincs választásom – sajnálom emiatt… De mindenképp támogatni fogom.
- Így van. Ha ez kell, segítek én is – jelentem be hangosan, beszéd közben pedig megbabonázottan fürkészem tekintetemmel szerelmem. Rég voltunk együtt, belõle is érzem az erõs vágyat. 
- Holnap este, ha lesz elég ereje, szeretkezhetnek. – lát át rajtunk orvosa - De arra még, hogy teherbe eshet-e újra, nem tudok válaszolni, így hozok reggel egy gyógyszert, amit a vámpír és féllény nõk szednek, hogy ne legyenek termékenyek. – jó ötlet… Szeretnék még piciket, de majd talán néhány év múlva - Ha mégis úgy döntenek, hogy ennyi baba nem elég, csak abbahagyja és addigra kiderítem, hogy van-e mód újbóli teherbe esésre. – meg persze csak akkor, ha õ is szeretne.

Jó az orvossal trécselni, de most határozottan örülök neki, hogy távozott, és szerelmem, valamint babáink mellé feküdhettem. Már hiányzott, hogy csak velük legyek.
- Nagyon szeretlek - hintek csókot szerelmem nyakára.
- Arra, hogy én mennyire szeretlek nincsenek szavak – viszonozza meghatódottan a pillantásom, szemeibõl könnyek potyognak, mosolyogva figyelem - Minden jót megkaptam tõled, Caster, és sohasem lehetek elég hálás. De a szerelmem mindörökre a tiéd, Caster Grail.
- Ahogy az enyém is mindörökre a tied kedvesem. – újabb csókot kap, csak ezúttal az ajkaira. Halk sóhajjal fogadja, aztán viszonozza, felmorranva mélyítem el kicsit jobban. Kell, fontos számomra, hogy annyi idõ után ismét érezzem.
Mégis… Amikor Nad morogni kezd, szükségletem, csókunk megszakítva fordulok vele egyszerre gyermekeink irányába, hogy segíthessek neki kideríteni, mégis mi történt kicsikénkkel.
Elsõ tippem, egy rossz álom, szemei vörösen világítanak, mialatt még mindig fenyegetõ morgással mutogatja fogacskáit.

Pár pillanattal késõbb csemeténk már halkabban morog, viszont még mindig aggódva figyeljük, mielõtt megpróbálnánk vigasztalón megsimogatni.
Tettünk eredménye érdekes lesz. Én kapok miatta egy kis harapást, és hangosabb, fenyegetõbb vicsort, mialatt Cam mindenféle erõlködés nélkül végigsimíthatja fejecskéjét, és csitíthatja.
- Neheztelne rám? – hajolok ismét közelebb életem értelméhez, de erre fiúnk megint morogni kezd, mintegy megválaszolva a kérdésem, muszáj nevetnem rajta. Olyan aranyos a támadása, hogy még.
- Biztos úgy hitte az elõbb, hogy azért sírtam, mert bántottál. – kuncog Cam is, mialatt újra végigsimít a csöppség kobakján.
- Elképzelhetõ. – nevetek még mindig, aztán kicsit komolyabb stílussal fordulok fiam felé:
- Nyugalom édesem… Apud sose tudná bántani az anyukád, vagy téged. Szeretlek titeket. – olyan büszkévé tesznek… Alig született meg, már védi a számára, és számomra is legfontosabb személyt.
- Tényleg nem bántott. – susogja Cam a pici szemeibe nézve – Ezek… Törli le újabb könnycseppjeit azért folynak, mert boldog vagyok vele, és veletek. 
Újabb morgás, viszont ez most nagyon rövid volt, mintha csak próbálgatta volna a hangját. Fogait is elrejti, már csak vörös szemeivel figyel hol engem, hol szerelmem.
Ezen ismét mosolygunk, viszont azért egy kis idõ elteltével azért aggaszt minket, hogy szemmel láthatólag semmi kedve nincs elaludni.
- Édesem… - simít végig rajta Cam – Holnap fáradt leszel, ha nem alszol. Az apukád majd vigyáz rám az éjszaka további részében.
- Pontosan. – köszörülöm meg a torkom, hogy ne nevessem el magam azon a durcás tekinteten, amivel felém fordul – A te dolgod jelenleg az, hogy pihenj. Rendben? 
Szemeiben könnyek gyûlnek, és hangos ellenkezõ sírásban tör ki, magamhoz fogom a hangja miatt szintén felébredt, és nyugtalanná vált Sammyt, hogy Cam jobban magához tudja vonni.

- Látod? – susog szerelmem hozzá továbbra is elnézõ, kedves hangon – Most felébresztetted az öcsédet. – a sírás abbamarad, kis démonkánk bûnbánón rezegteti meg a szárnyait testvére irányába, mosolyogva pakolom le mellé. Most, hogy Ned nem sír, õ is csak csendesen szipog.
- Azért is kellene aludnotok – sóhajtom mind a kettejük végigsimítva – mert alvás alatt többet, és jobban tudtok erõsödni, mint mondjuk egy támadással. – a vámpír énjük legalábbis biztosan. Bár… Van egy olyan gyanúm, hogy pont a vámpír részük miatt nem alszanak. Az éjszaka különösen éberré tesz engem is.
- Minden rendben? – lép be Lucio doktor, mivel nem volt idõm figyelmeztetni, Cam összerezzen a hangja miatt. Ennél több pedig nem is kell démon babánknak ahhoz, hogy most az õ irányába lépjen fel támadóan.
- Úgy nézem nem teljesen. – jön közelebb kuncogva az ágyunkhoz. – Mégis mire véljem a viselkedésed Nedgan? – játékos a hangja, viszont ereje fenyegetõn vibrál körülötte, csöpp fiúnk közelebb húzódik miatta testvéréhez, és anyjához.
- Csak óvatosan fenyítgesse. – tudom, hogy nem bántaná sem õket, sem Camet, viszont az erejére ösztönöm miatt muszáj erõvel válaszolnom, meg is támadnám, ha szerelmem nem ragadná meg a karom, és csitítana egy óvatos fejrázással.
- Úgy lesz. – húzza vissza hozzám hasonlóan a fogait, Ned most hol felé, hol felém tekintget. Még mindig elég megszeppent a történtek miatt, viszont úgy érzem, hogy ugyanannyi kedve van az alváshoz, mint eddig. Pedig testvérét már újra magával ragadta az álom. 

- Minek köszönhetjük a kései látogatását? – simít végig Cam babáinkon, mialatt a doktor közelebb lép az ágyhoz.
- Az osztály másik felénél hallottam a démoi kicsike hangját, úgyhogy gondoltam maguk sem alszanak még, és ezért benézhetek, hogy átbeszélhessük az elkövetkezõ napok teendõit.
- Akkor jön be, amikor csak akar. – kuncogom. – Viszont ha adhatok egy jó tanácsot, akkor szólok, vigyázzon arra, hogy ne ijessze, vagy bántsa meg szerelmem. – szavaim miatt felhúzza egyik szemöldökét, és azt kérdi, most fenyegetem-e, még mindig mosolyogva rázom meg a fejem.
- Csak kiderült, hogy Ned borzasztóan meg szeretné védeni Camot.
- Az elõbb majdnem nekiesett Casternek is, amikor sírtam. – igazol szerelmem, az orvos egy szó nélkül hallgatja történetünk.
- Ez érdekes. – jelenti ki. – Ilyent még nem nagyon tapasztaltam. – hát én se… - Kipróbálhatok valamit? – kérdõn nézek szerelmemre, kicsit idegesít a kérése, félek attól, hogy bántani akarja gyermekünk.
- Mit szeretne tenni? – Cam hangja is remeg, mielõtt felé fordul, látom szemében az aggodalmat – Ugye nem akarja elvinni mellõlünk, és vizsgálgatni?

- Nyugalom. Az állapotuk már ellenõriztük. Mindketten teljesen egészségesek. Most csak azt szeretném kideríteni, hogy a fiúk testvérét is úgy védi-e, mint magát. Ha igen, akkor fokozottabb óvatosságra kell intenem a nõvérek, és én is jobban fogok arra vigyázni, hogy ne zaklassam fel Nedgant.
- Értem. – sóhajtunk szinte egyszerre, majd óvatosan nyújtjuk át neki Sammyt.
- Erõsebben fogom megszorítani a kezét, hogy sírjon. – tájékoztat minket, viszont mielõtt tehetné, amit mondott, Ned megint hátborzongató hangon morran az irányába. Igaz… Jelenleg nem olyan meggyõzõ támadó szándéka, mint az elõbb, szorosan simul hozzánk, ha jobban tudna mozogni, szerintem be is kúszna mögénk.
- Nagyon büszkék lehetnek rájuk. – kuncogja Lucio, le is rakja elf csöppségünk, hogy másik babánk védelmezõn átölelhesse.
- Biztosíthatom róla, hogy azok vagyunk. – válaszolok, Cam biccentéssel helyesli szavaim.
- Akkor jó. – kuncogja felszabadultan az orvos.
Aztán… Mutat nekünk egy olyan trükköt, amivel könnyen, és egyszerûen elaltathatjuk makacs démonkánk. A nyaka alatt simít végig párszor az ujjaival, drágánknak még arra sincs ideje mielõtt kifekszik, hogy megharapja tenyerét úgy, mint ahogy azt a tekintete alapján elõször tervezte.

- Szóval… - köszörüli meg ekkor újra a torkát az orvos – A holnapi nap menetrendje… Kezdésként fogok maguknak hozni egy elkábított embert a reggeli mellé Caster. Segítsen majd belõle inni a gyerekeknek, a maradék vérét pedig igya meg maga. A hullát majd én égetem el kint. Tudom, hogy ön is simán megszabadulna tõle, de egyszerûbb lesz utána az udvart feltakarítani. – ebben igaza van.
- Segíteni fogom a drágák.
- Számítok önre. – biccent, aztán folytatja, amit elkezdett – Jóllakottan nyugodtabbak lesznek. Akkor pedig talán anélkül is kijuttathatjuk maguk innen, hogy azok, akik látni akarják a babák, és Camet a nyomunkba erednek.
- Már megint a kórháznál ácsorognak? – kérdem bosszúsan, válaszától idegesebb leszek:
- Sajnos igen. Páran egy elmebeteg alak vezetésévek már megpróbáltak az intézményünkbe is beszökni.  
- Miért nem mehetünk el most, az éj leple alatt? – Lucio doktor elnézõ mosollyal az arcán csóválja meg a fejét, és válaszol neki:
- Annak a gyógyszernek a hatása miatt, amit kapott reggel is elég nehéz lesz kivinnünk. – ahha…
- Lehet egy kérésem?
- Tudom, mit akar. Nyugodt lehet, azt a személyt fogom behozni maguknak. Egyszerû halandó, mégis nagy a szája. Szerinte egy haja szálát se görbíthetjük meg, mert valami nagyhatalmú nemes vámpírnak a követõje. Sõt… Olyat is magyarázott az egyik nõvérnek délután, hogy ha nem adhat át Camerionnak azt, amit a nemes barátja küldött neki, még a kórházat is becsukatja.
- Öröm lesz végeznem vele. A kórház miatt ne aggódjon egy percig se. Az én, és apám támogatását fogja élvezni.
- Mi a nemese neve? Azt nem mondta? – miért lett kicsikém sápadtabb, mint eddig?
- Ash Etrama – pont az a szarrágó? Már nagyon ideges vagyok. Mit akar az a szarrágó szerelmemtõl?
- Ismered? – fogom meg bátorítóan a kezét, amikor biccent vigasztalón magamhoz húzom. Nem kérdezem, hogy honnan, nem is igazán érdekel. Hozzá se érhet, mert ha megpróbálja, letépem a kezeit, és feldugom neki, mielõtt végeznék vele. 

- Tudják – vonja magára a figyelmét orvosunk – sok leendõ szülõvel találkoztam már életem során, de olyanokkal, mint amilyenek maguk is, még eddig elég ritkán. Csak ezért ajánlom fel, hogy ha igényük van rá, akkor megoldhatjuk, hogy a kedvese is akkor lássa elõször a gyermekeiket ultrahang nélkül, amikor ön.
- Lehetséges lenne? – kérdezem azonnal. Castertõl kapok egy puszit a homlokomra, amitõl még jobb lesz a kedvem, de akkor is érdekel ez a téma.
 - Ha igen, akkor hogyan?
- Nyugalom, mindjárt elmondom. De… Azt már most leszögezem, hogy nem igazán elfogadott módszer a hagyományõrzõ vámpír orvosok körében, ezért csak nemrég tanultam meg én is a kivitelezését pár velem egykorú kollégától.
- Miért nem támogatják? 
- Nem hiszik, hogy fájdalommentes technika. Pedig az anyuka, jelen esetben Camerion semmit se érezne abból, ami történik vele, mert kapna egy érzéstelenítõ injekciót a gerincébe.
- És… Ennél a… Szóval… Lehetne õket tényleg látnom már akkor, amikor megszületnek? - kérdezek rá, hogy azért biztos legyen. Plusz veszélyt nem vállalok, csak ha kapok érte valamit.
 - Látni? Az a legkevesebb. Minden egyes mozdulatuk figyelemmel kísérhetné, a hangjuk is hallhatná. Sõt… Ha szeretné, akkor a hasára is tesszük a drágák, hogy kicsit ismerkedhessen velük. Elõnyösebb is lenne miattuk, ez az eljárás. Észrevettem, hogy az érzéstelenített anyukák babáit kevésbé viseli meg a szülés… Az anyukájuk közelsége nyugtatóan hat rájuk.
Caster még kifejti, hogy ha ébren lennék, visszafoghatnám, ha meg akarna verni valakit. Én persze elviccelem, de õ elmondja Croen doktornak, hogy komolyan gondolja. Én is tudom. Ha bajom lesz, megöli õket.
Végül úgy döntök, hogy vállalom a plusz kockázatot, látni akarok õket. Azonnal.
 

***

Végre eljött a nap… a nap, amire vártam. Az, hogy családom lehet még azért a fájdalomért is kárpótol, amit a tû okozott. Caster is ideges, tudom, érzem. Én viszont meglepõ módon tudok mozogni. Azt hittem, ha beadják, nem tudok majd moccanni.  
- Lucio doktor… Biztos nem lesz gond abból, ha egy teljes héttel elõbb császározza meg Cameriont, mint ahogy szerette volna? - kérdezi Caster.
Na igen, sok dolog történt.
Egy héttel vagyok a tervezett idõpont elõtt, de a kis démonunkat már lehetetlen altatni és amikor eszénél van, eszik belõlem. Ami nem lenne baj, de meglepõen nagy az étvágya, és már nem elégedett meg a véremmel. Muszáj volt lépni valamit, mert nem éltem volna túl. Így kerültünk ide.
Az csak a másik, amire most térnek ki, hogy valaki kiszivárogtatta, hogy szülni fogok. Tele volt minden ismeretlenekkel, és miközben a doktor vizsgált, egy fotós rontott be. Nem tudom, ki volt az, aki ezt elmondta bárkinek. Otthon senki, hiszen Caster a szolgálóit elküldte a babák megszületéséig, ketten voltunk. Innen, a kórházból került ki a hír, és amennyire Lucio doktor ideges volt emiatt, nem lennék annak a helyében, aki kiszivárogtatta, amikor megtalálja.
- Igen – szállok be a beszélgetésbe, mikor a hazamenetel kerül szóba. – A szobájuk is teljesen készen áll a fogadásukra.
Tökéletes kis szoba lett, és egyedül rendezhettem be, kedvesem ugyanis rám hagyta, éljem csak ki magam. Ruha nem sok van, az biztos. A szárnyak miatt is nehéz tervezni, így könnyebb lesz utólag venni vagy varratni párat.
- Akkor jó. Egy éjszakánál tovább nem kell benn maradniuk így, hogy a sebeit begyógyítjuk.

Onnantól minden jön sorban. Nem érzek semmit, de nézném. Amikor viszont elkezdik felvágni a hasam, Caster maga felé fordítja az arcom. Ahogy nézem õt, sírni lenne kedvem örömömben. Tõle kaptam mindent, ami fontos lesz nekem életem végéig. A szerelmet, a gyermekeinket, a családot. Mellette lehetek végre valaki.
Szavak sincsenek arra, hogy mennyire szeretem õt…

Amikor meghallom az egyik picike hangját, görcsbe rándul mindenem, ami tud.
Ez… ez a gyermekünk hangja. Egy kis élet, akit én és Caster hoztunk létre…
Ahogy magamhoz ölelem, könnyezni kezdek. Csodás, fekete tincsei még nem hosszúak, de azok lesznek… ebben biztos vagyok. Barna szemeibõl ömlenek a krokodilkönnyek, gondolom, nem tetszik neki a környezetváltozás.
- Semmi baj édesen… Szerbusz… Itt vagyunk, már nincs semmi baj – nyugtatgatom, inkább már eredménytelenül, de amikor a kezünkbe kerül a másik picike, érdekes módon a démonka is befejezi a sírást. Furcsa páros lesznek õk ketten. Bár kicsi elfünk még most, a környezetváltozás dacára is édesen alszik.
- Gyönyörûek… - suttogom teljesen elérzékenyülve.
- Pont olyan szépek, mint az anyjuk – bókol nekem Caster, de ahogy a kis feketéhez nyúl, az ekkor már inkább csak morgolódó picúr nem gondolkodik sokat. Ösztönbõl kap apja ujja után és mélyeszti bele icipici fogacskáit, majd nagyot nyelve kezd inni. Mindannyian felnevetünk, még Lucio doktor ajkaira is mosoly kúszik.
- Mit szólnál ahhoz, ha az eddig hortyogót Sammoth-nak hívnánk? A név jelentése vámpír nyelven álomszuszék, szerintem illene hozzá - mondja szerelmem, mikor a kezembe adja az ekkora már felébredõ, és épp a világgal ismerkedõ elf csöppséget.
- Jó ötlet… A kis harapós démonkát meg hívhatnánk Nedgannak.
- Kitalálom… - kuncogja. – A nevének a harapáshoz van köze.
- Pontosan - felelem nevetve és hagyom, hogy a nõvérek elvigyék a picikéket.

- Nos - lép mellénk Lucio doktor -, most visszamegyünk a szobájukba. A kicsiket oda viszik majd, de én most megyek és felügyelek rájuk. Önöket egy nõvér visszakíséri.
Bólintunk, a doktor eltûnik és megjelenik egy nõvérke. Nem szól egy szót sem, de ide érzem, hogy a vérem szaga felzaklatta picit. Caster, talán pont ezért morogva villantja meg a fogait, mire a nõ morogva hajtja le a fejét és elindul elõttünk. Már nem is szólok az ilyenekért. Valamiért fontos nekik, hogy mindig tudják, ki a fõnök. Lucio doktor még néha engem is befenyített, és azok a hosszú agyarak bizony tényleg elrettentõek picikét.

Mire beérünk, a két kis csöppség már ott van. Mivel engem ággyal toltak, így rám teszik a két picikét, Caster pedig mellém lép.
Sammy, a kis elf már most csodálatosan szép. Apró, kék szemecskéi folyamatosan, kíváncsian csillognak, szõke, hosszú haja pedig a lapockájáig ér. Olyan hártyás szárnya van, mint nekem, de neki nem fekete, hanem fehér, és enyhe szivárványszín. Körmöcskéi még picik, de már most hegyesek. Ned, a kis démon barna szemekkel született, de ahogy figyelem, kétszer változik át a szeme vörösre. Haja még rövid, az arca kiköpött olyan, mintha Casteré lenne. Körmei vannak, de nem hegyesek olyan nagyon, mint Sammy-é, fogai viszont már most szépek. Bõrüket szerencsére apjuktól örökölték, mindkettõ szép, sápadtfehér. Ned szárnya fekete, mint az enyém.
- Olyan szépek - sóhajtok fel, mire Caster bólint és ölbe veszi a kis démont. Az persze azonnal tapad az ujjára és elkezd inni.
- Sammy is éhes - jegyzem meg félve. Lucio doki ránéz Casterre, aki bólint neki, majd mellém lép. Elkapja a karom, kiereszti a fogait és belém mar. Felszisszenek, de ahogy a csuklómat Sammy elé tartja és inni kezd, hatalmas kortyokkal, már mosolyogva nézem õket.
Lucio doktorra pillantva látom, hogy ajkait körbenyalva nyeli le a véremet.
- Írok fel vitamint - mondja hirtelen. - A vére, Camerion, kifejezetten íztelen. Bár nem lep meg, amennyit a kis Nedgan fogyasztott… de legalább most, hogy kóstoltam tudom, mit kell felírnom. - Bólintok. - De most beszéljünk picit a fiaikról, amíg esznek. - Rövid hatásszünet. - Sejtik gondolom, hogy gyorsan fognak nõni. Sokkal gyorsabban érik el a felnõtt korukat, mint a halandó gyerekek. Bizton állíthatom viszont, hogy õk is halhatatlanok, mint önök, így körülbelül addig fognak nõni, ahol most Önök állnak. Akkor állnak meg a növésben és az öregedésben is. - Bólintunk, értjük. - Akit fontosabb említeni, az Sammoth. Amíg nem tud önállóan vérrõl gondoskodni, tanítgassák. Valószínûleg a körme olyan erõs lesz, hogy azzal gond nélkül tép fel bõrt és ereket, így tud majd inni. De pont ezért vigyázzanak, nehogy kárt tegyen a testvérében vagy magában. Vagy Önökben.
- Javasolja, hogy levágjuk? - kérdezem.
- Semmiképp. Meg kell tanulnia együtt élni a karmaival. Bár nem tartom kizártnak, hogy ha idõsebb lesz, megtanulja visszahúzni õket. - Hümmögve figyeli Sammyt, majd hozzánk lép és megfogja a picike kezét. Sammy meglepve nyitja hatalmasra szemecskéit, elengedi a kezem, amibõl eddig ivott és elkapja Lucio doktor karját. Az orvos felszisszen, ahogy a picike belemar, de ahogy elkezdi nyalogatni, már mosolyog.
- Életrevaló gyerekek, népünk jövõjét jelentik mindketten - jegyzi meg, de ahogy megpróbálná elhúzni a kezét, Sammy felsír, aminek a hatására Ned is. - És milyen makacsok - vonja fel szép ívû szemöldökét.
Mellettem áll, a picikém az én ölemben pihen, de az õ vérét issza. Mondjuk talán jót is tesz neki a nemes vámpírvér.
- Ha úgyis itt kényszerült maradni, feltehetnénk pár kérdést? - néz rá vigyorogva Caster.
- Hallgatom.
Elkezdünk beszélgetni. Arról, hogy hogyan etessük õket, Lucio dokinak az a véleménye, hogy a halandók erre vannak. Caster öljön le egyet ha szükség van rá. Egy felnõtt és két gyerek vámpír elfogyaszt egy halandót az elõtt, hogy megromolna a vére.
- És… meddig maradjak ebben az alakban? - kérdezem.
- Ameddig akar - mondja. - De figyelmébe ajánlom a tényt, hogy a nemzõ apa nem rendelkezik szárnyakkal, így aki meg fogja tanítani a fiúkat repülni, az minden bizonnyal Ön lesz, Camerion. Ha javasolhatom, maradjon ebben, ameddig csak tud. A fiaiknak látniuk kell, hogy a szülõ apjuk szereti az átváltozott formáját, vagy olyan nehéz életük lesz, mint önnek.
- Szóval maradjon így? - kérdezi Caster.
- Mindenképp ezt javaslom. Nem orvosi szempontból, de jót tenne.
A két kicsi közben lassan elalszik, így a doktor elhúzza tõle a karját, majd végignyalja, és be is gyógyul az apró seb. A mellkasomra fektetjük õket, így rajtam szenderednek el.
- Milyen gyakran fogunk még találkozni? - kérdezem.
- Most mondhatnám, hogy az én feladatom véget ért. De még meg kell találnom azt, aki kiszivárogtatta a hírt és elvinnem önnek - néz Casterre. - Azonkívül felajánlanám, hogy segítek magának - pillant most rám. - Nem fogom zaklatni, de mindent kivizsgálnék, amit tudok, így segíthetünk a piciknek is. És végre Ön is megtudna magáról minden lényeges dolgot. - Vár egy picit, majd folytatja. - Amíg én elmegyek a vitaminjaiért, hozzanak döntést.
- Mi a véleményed? - kérdezi Caster, Sammy haját simogatva.
- Én megkedveltem a dokit - mondom halkan. - És igaza van, sokat nem tudok magamról, jó lenne végre tisztán látni. Van-e örökletes dolog, amitõl a fiúkat óvni kell, ilyesmik. Talán jól jönne. És ha jól látom, téged sem zavar már annyira.
- Mondjuk az kicsit sem tetszett, hogy beléd harapott… de legalább megtudta, hogy vitamin kell. Végülis…
Rábólintunk, és megállapodunk, hogy Lucio doki úgyis ért valamicskét a picikhez is, segít majd, ha kell. Hetente kétszer jön majd, és hetente egyszer Caster jelenlétében megkóstolhatja a vérem, hiszen az enyémbõl is kell a piciknek adni.
- A kis démont inkább önnek kell tanítania, Caster - mondja aztán. - Kicsit félek, hogy viselkedési gondjai lehetnek, ezért ne hagyják sokáig éhezni. Bár ahogy látom, ha a testvére vele van, nincs vele baj - jegyzi meg.
- Hogy érti a viselkedési gondot? - kérdezem.
- A vámpírok, ha még fiatalok, könnyen elvesztik a kontrollt. Így van ez a démonokkal is. Vadabbak, kezelhetetlenebbek, mint a vámpírok. Bár vannak elméletek arról, hogy a démonokra az elf jelenlét jó hatással van. Megnyugtatja õket. Ez alapján valamelyikük legyen a közelében és nem lesz semmi baj. De ha eljön az ideje, pár hét múlva megkóstolom a kicsik vérét és meglátjuk, mit adhatok nekik és mit nem.
Pár pillanatig mindannyian a picúrkákat nézzük, majd ahogy Sammy büfizik egy picit és ezzel egy idõben megrebbennek a szárnyai is, elmosolyodom, és simogatni kezdem, hogy nyugodjon meg.
- A szárnyak egy ideig nem fogják még bírni õket. Lassan fognak megizmosodni - mondja a doki. - Camerion, ha eljön az idõ, mindenképp tanítsa meg õket repülni. Ön is tud, ha jól sejtem - vonja fel a szemöldökét.
- Tudok, csak nem szeretek. De azt hiszem, nincs választásom - sóhajtok fel.
- Így van. Ha ez kell, segítek én is - mondja Caster,és rám pillant. Látom, szinte égeti õt is a kéjvágy és ezt nem is nagyon tudjuk titkolni a doki elöl.
- Holnap este, ha lesz elég ereje, szeretkezhetnek. De arra még, hogy teherbe eshet-e újra, nem tudok válaszolni, így hozok reggel egy gyógyszert, amit a vámpír és féllény nõk szednek, hogy ne legyenek termékenyek. Ha mégis úgy döntenek, hogy ennyi baba nem elég, csak abbahagyja és addigra kiderítem, hogy van-e mód újbóli teherbe esésre.

Még picit beszélgetünk, aztán Lucio kimegy. Caster mellém fekszik, hiszen elég nagy az ágy szerencsére, és megölel. Finoman, hogy a kicsik ne essenek le.
- Nagyon szeretlek - suttogja, és a nyakamba csókol.
 Könnyes szemekkel pillantok rá.
- Arra, hogy én mennyire szeretlek nincsenek szavak - mondom halkan. - Minden jót megkaptam tõled, Caster, és sohasem lehetek elég hálás. De a szerelmem mindörökre a tiéd, Caster Grail - nézek mélyen a szemébe.
Imádom… Mindhármukat.

 - Azok bizony szárnyak lesznek, ha megnõnek – még egyszer rám ijeszt, kitekerem a nyakát - Lesz velük gondjuk bõven, mire megtanulnak õk is emberi alakot ölteni, mint a kedves mama. Akinek mellesleg azt javaslom, hogy barátkozzon meg ezzel a formájával, mert a terhesség végéig ebben kell maradnia - nem nagyobb gond lesz az, hogy majd lepkehálóval kell vadásznunk a gyerekeinkre? Cam mindenhogy imádnivaló, és mivel okos is szerintem már rég tudta, hogy nem változhat vissza.
- És van még, amit már most látni lehet? – okos? Egyenesen lángelme. Nekem eszembe se jutott volna jelenleg, hogy ilyesmit kérdezzek a doktortól. Pedig mint kiderült, hajlamos nem átadni nekünk minden információt, amit tud.
- Egyelõre ennyi biztos, az ott bizony két pár szárnyacska, és ha jól sejtem, az egyiküknek hegyesek lesznek a fülei. Nézzék csak – még egyszer kimerevíti a képet, hogy pontosan meg tudja mutatni, a nagyobbrészt démoni babának másabb a füle, mint az elf csöppségnek.
- Doktor úr – sóhajtok - Elküldené nekem a felvételt? Adok névjegykártyát - jó lenne… Az ilyen dolgok mindig öröm visszanézni.
Kicsikém is szemmel láthatólag rajong az ötletért, de még a doki se olyan komor a felvetéstõl, mint amilyen általában lenni szokott.

 Tovább méri a testméreteik aztán megállapodásunk után, tudni akarja, egyformán fejlõdnek-e, mielõtt még távozna, és megint kettesben, pontosabban négyesben maradhatnánk.
Jövendõbeli családként, azzal, akit szeretek… Olyan szépen hangzik… Ha akkor házasodnánk, miután már megszületnek, a mi kis angyalkáink vihetnék majd Cam fátylát…

***

Szeretném a homokórát megállítani? Egy fenét… Vagyis… Nem tudom. Örülök neki, hogy fél hónap múlva ténylegesen apa leszek, és a kezembe foghatom gyermekeink, viszont egy kicsit tartok is az egész baba témától. Mi lesz, ha rossz szülõ leszek, és Cam megutál, mert nem tudom segíteni annyira, amennyire szeretné, és amennyire szüksége lenne rám? Az is borzaszt kicsit, hogy gyermekeink már most altatni kell.  Megszületésük után idegen emberek vagy minket fognak letámadni vérért, amikor kedvük szottyan rá, akkora lesz az étvágyuk?
Annak azért viszont nagyon örülök, hogy nevet a megszületésük után adunk nekik. Így biztosan találó lesz rájuk. És… Ha jól emlékszem, a szüleim nekem is ezzel a módszerrel adtak…
Kicsim orvosának hála már azt is tudjuk, hosszú tincsekkel fognak születni, azt is, hogy elf csöppségünket, aki majdnem olyan szép, mint az édesanyja legelsõ dolgunk közt kell majd arra megtanítanunk, hogyan ihat vámpírfogak nélkül vért.
Lucio segítségével a ránk váró megpróbáltatásokra, amik démoni babánk szemeivel lesnek ránk is jobban felkészülhetünk. Legalábbis nagyon remélem…
Kicsikém hasa már hatalmas, még úgy is, hogy eredeti alakjában van, viszont végre valahára nappal ugyanúgy hajlandó velem sétálni, mint este. Ez ugyan nem pótolja kívánatos teste hiányát nagyon, de azért valamennyire mégis enyhíti a kínjaim.

Jó dolog lesz az is a várandóssága végével, hogy többet lehetünk orvos mentes közegben, idegesen nézelõdök Lucio rendelõjében. Beteg cuccai vannak…
- Gondolkodtak már azon, hogy hol szeretnének szülni? – tereli vissza magára a figyelmem, ezért sóhajtva kérdem meg arról, hogy mit javasol, amikor kicsikém hozzám hasonló tanácstalansággal megrázza a fejét.
- Igazság szerint mindenki jobban szeretne családi körben szülni, nyugodt környezetben és nekünk, az éjszaka lényeinek ez nem is jelent gondot. Itt azonban ezt nem javasolnám, hiszen a kicsiket csak Camerion hasának felvágásával tudom világra segíteni. Ott viszont nem elég egy segítõ kéz. – ez nem hangzik valami jól, és nem csak a vagdosás miatt.
- Akkor azt javasolja, hogy itt.... bent? De én nem akarok a sok nõ között... – kell lennie valami más megoldásnak is… Az én egyetlenem semmiképp se lehet látványosság, vagy világszenzáció.
- Léteznek elkülönített szobák – csak tudnám, miért veszi ezeket olyan mellékesnek - Nem kötelezõ, hogy mindenképp egy szobában legyen másokkal. Van rá lehetõség, hogy saját kis szobácskát kapjanak, és ott akár a kedves papa is önökkel lehet. – szuper, megkönnyebbülten fújom ki a levegõt. Gondolom, ez pénzes, de kicsikémért, és a gyerekeinkért bármennyit fizetek.

- A neveken gondolkodtak? Camerion altatásban lesz, így jobb lenne elõre tudnom. Vagy utólag szeretnék megbeszélni?
- Utólag szeretnénk – jobb lesz úgy.
- Mellesleg szeretne bent lenni? – bár… Talán jobb is, hogy nem tettem fel neki kérdést azokról az alternatívákról, amiket neten néztem. Talán Cam számára, aki most aggodalmában megszorította a kezem borzasztó lenne az, ha látnia kéne, ahogy felvágják a hasát.
- Én szeretném, ha bent lennél – mosolyog, ezért vigyorogva biztosítom arról, hogy mindenképp a közelében leszek.
- Együtt csinálunk végig mindent, egy pár vagyunk. – teszem még hozzá a szavaimhoz, ami miatt könnyes szemmel susogja a nevem, és lehel puha csókot a számra.

- Tudják – kuncogja el magát jókedvûen az orvosa – sok leendõ szülõvel találkoztam már életem során, de olyanokkal, mint amilyenek maguk is még eddig elég ritkán. Csak ezért ajánlom fel, hogy ha igényük van rá, akkor megoldhatjuk, a kedvese is akkor lássa elõször a gyermekeiket ultrahang nélkül, amikor ön.
- Lehetséges lenne? – kap az alkalmon kincsem, mosolyogva puszilom meg a homlokát, aztán faggatom ugyanarról a dokit:
- Ha igen, akkor hogyan?
- Nyugalom – int minket türelemre – mindjárt elmondom. De… Azt már most leszögezem, hogy nem igazán elfogadott módszer a hagyományõrzõ vámpír orvosok körében, ezért csak nemrég tanultam meg én is a kivitelezését pár velem egykorú kollégától.
- Miért nem támogatják? – mialatt az orvost fürkészem, Cam még ujjaim közt lévõ kezét ugyanúgy szorosan, és birtoklón tartom, mint eddig. Nem épp bizalomgerjesztõ, hogy olyan módszert ajánlott fel nekünk, amit a szakma nagyjai nem fogadnak el.  

- Nem hiszik, hogy fájdalommentes technika. Pedig az anyuka, jelen esetben Camerion semmit se érezne abból, ami történik vele, mert kapna egy érzéstelenítõ injekciót a gerincébe. – értem…
- És… Ennél a… Szóval… Lehetne õket tényleg látnom már akkor, amikor megszületnek? - szólal meg tétován kincsem, Lucio mosolyogva válaszol neki:
- Látni? Az a legkevesebb. Minden egyes mozdulatuk figyelemmel kísérhetné, a hangjuk is hallhatná. Sõt… Ha szeretné, akkor a hasára is tesszük a drágák, hogy kicsit ismerkedhessen velük. Elõnyösebb is lenne miattuk, ez az eljárás. Észrevettem, hogy az érzéstelenített anyukák babáit kevésbé viseli meg a szülés… Az anyukájuk közelsége nyugtatóan hat rájuk.
- Én mivel melletted állnék mûtét közben, annak, aki megsebesített mindenképp behúznék egyet, ezért nagyon örülnék neki, ha visszatartanál az ilyen hülyeségektõl. – sóhajtom Camnek õszintén. Tudom, mivel jelen leszek, varrás nélkül beforraszthatom majd a nyálammal hegeit, de akkor is bántani fogják õt, akit a világon a legjobban szeretek…

- Ébren akarok lenni én is, és látni szeretném õket a legelejétõl – szemeiben könnyek csillognak a meghatottságtól, vigyorogva csókolom meg édes ajkait:
- Szerintem már õk is téged.
- Igen… - olyan szép a mosolya, muszáj még egyszer megcsókolnom. Hosszabban, érzékibben. Lehet, hiányom miatt a vizsgálóasztalra is ledönteném, ha orvosa nem krákogná el magát:
- A megütésünkrõl csak annyit, hogy egyszer próbálkozhatna, viszont akkor is annak a tudatában tegye, súlyos következményekkel járna Camerionra, és a babáikra nézve. – hú de komoly lett…
-  Szerintem tudja, hogy az orvosok jót akarnak nekünk, és esze ágában sem volt, hogy ténylegesen bánt valakit. – mosolyog rá Lucio doktorra, aztán felém fordul – Ugye csak viccentél, amikor azt mondtad, bántanád?
- Nem. – vallom be õszintén, válaszom miatt szomorúan néz a szemeimbe, ezért tovább beszélek:
- De csak a kedvedért, megígérem, hogy nem bántok senkit sem.
- Szavadon foglak. Kuncogja ismét jókedvûen, aztán engedi az orvosnak, hogy ismét elaltassa a gyermekeink.

***

Szorosan tartom kincsem kezét, épp az elõbb adták be neki az injekciót, aminek hatalmassága miatt majdnem a nõvérek torkának ugrottam. Szerencse, hogy Cam figyelt, és még idõben visszatartott szándékomtól kezem megragadásával, valamint egy egyszerû fejrázással.
De… Azért remélem, többször nem akarják ilyesmikkel kínozni. Nagyon fájhatott neki könnyei alapján.
- Lucio doktor… - kicsimhez hasonlóan eléggé idegesen figyelem az orvost, akit épp beöltöztetnek - Biztos nem lesz gond abból, ha egy teljes héttel elõbb császározza meg Cameriont, mint ahogy szerette volna?
- Már mondtam tegnap. Akkor lenne gond, ha nem ma csinálnánk. A démonibb gyermekük nem tudom úgy elaltatni, mint egy hete. Azért fájt a hasa Camerionnak éjjeé, és kellett bejönniük ide a kórházba, mert a kicsike rosszalkodott.
- Értem…
- Ráadásul… - suttogja alig halható hangon kincsem – Elég sokan néztek meg minket, amikor az épületbe léptünk. Ápolók, betegek, orvosok. Van egy olyan gyanúm, hogy késõbb csak még több bámészkodót kéne kerülgetnünk. Pedig te is tudod, hogy nem szeretem, ha egy látványosságnak néznek. – tudom… Bár azt nem, hogy ki szivárogtatta ki róla a hírt, hogy férfiként gyermeket vár. Ha tisztában lennék vele, megkínoznám, mielõtt szárazra szívnám.
- Higgyék el, én mindent megtettem, hogy titokban maradjon a terhessége, de most se fogok nyugodni addig, amíg el nem intézem azt, aki világgá kürtölte. – az ilyen megjegyzéseit még én is bírom orvosának, biccentve biztosítom arról, hogy számíthat a segítségemre. 
- Akkor nagyobb gond lett volna, - szólal meg kincsem ismét - ha az a fotós kicsúszik a biztonságiak kezei közül.
- Azért ismét az elnézésüket kérem. – sóhajtja komoran Lucio - Nem tudom, hogy hogy jutott egy riporter, azt sem, hogy honnan vette ahhoz a bátorságot, a vizsgálat közben lépjen be és csináljon fényképek, de már módosítottam az emlékeit. Az ilyen hírhajhászok miatt is jó lesz a kicsiknek mielõbb otthon lennie.

- Igen. – sóhajtja mosolyogva kincsem – A szobájuk is teljesen készen áll a fogadásukra. – igen, a szoba… Micsoda egy hely lett… Õ rendelte bele a bútorokat, a kiságyakat, még a halványkék festéket, valamint a hozzá tartozó világító faldíszek is. Egyedül ruhát nem rendelt nagyon sokat, de azokat egyszerûbb lesz venni majd, ha tudjuk majd, hogy mekkorák kellenek.
- Akkor jó. – köti meg maszkját a doki, példáját követve én is magamra kapom a nekem adottat. Camnak egy kicsit segítenem kell, már az izgalomtól, és az idegességtõl is remeg. – Egy éjszakánál tovább nem kell benn maradniuk így, hogy a sebeit begyógyítjuk.
- Biccent, és én is, aztán várunk, és egyként figyelünk, szorítjuk egymás ujjait, amíg infúziót kötnek be neki, és elõszedik a mûszereik.
Aztán… Amikor arra készül az orvos, hogy felvágja a hasát, finoman magam felé fordítom egyetlenem fejét, és én is csak a szemeit nézem. Ha elõszedik a babák, úgyis szólnak nekünk.

Tévedtem… Az ordítást, amit démoni csöppségünk levert, ahogy kiemelte anyja hasából Lucio doktor elõbb hallottuk, mint az orvos szavát, hogy idenézhetnek, kuncogva figyelem Camot, amint azzal próbálja megnyugtatni, hogy gyengéden a hasához fogva cirógatja apró buksiját, fekete tincseit:
- Semmi baj édesen… Szerbusz… Itt vagyunk, már nincs semmi baj. – még mindig elég panaszosan sír, barna szemeibõl pedig óriási könnyek potyognak, elérzékenyülve simogatom meg én is, aztán veszem át az orvos köhécselésére szintén megszületett elf porontyunk az egyik nõvértõl. A drága testvérével ellentétben még most a szabad levegõn is édesen alszik.

- Gyönyörûek… - suttogja Cam, amint kezemben lévõ szõke göndör fürtös fiát is megsimogatja, kuncogva értek vele egyet:
- Pont olyan szépek, mint az anyjuk. – ismét megcirógatnám démoni kicsikénk arcát, aki már csak halkan morog, viszont ekkor a picúr olyan dolgot tesz, amire nem számoltam. Belemélyeszti apró fogait az ujjamba, és nyammogva kezdi szívni a vérem.
Nem fájdalmas az, amit csinál, csak vicces édesemmel, és az orvossal együtt kezdünk el belevalóságán nevetni. Majd… Mivel erre felébred az elf csöppség õt is odaadom egyetlenemnek, hogy meg tudja vigasztalni.
- Mit szólnál ahhoz, ha az eddig hortyogót Sammotnak hívnánk? A név jelentése vámpír nyelven álomszuszék, szerintem illene hozzá.
- Jó ötlet… - válaszol kimerülten szerelmem. Hasán már nincs seb, az orvos két másik dokival együtt kántált valamit, amire anélkül behegedt, hogy hozzányúltak volna, amint elvágták a köldökzsinórok. – A kis harapós démonkát meg hívhatnánk Nedgannak.
- Kitalálom… - kuncogom. – A nevének a harapáshoz van köze.
- Pontosan. – kuncogja, aztán segít óvatosan kiszabadítani kicsiként szájából az ujjam, hogy a nõvérek testvére után vihessék. Mindkettõt megfürdetik, és felöltöztetik. 

 - Méghogy imádni… Persze... Ezt a külsõt nem lehet szeretni. Ha rajtam múlt volna, éppen emiatt soha nem is látja senki. Így undorító vagyok. - Ahogy eszembe jut mennyire, megint sírni kezdek.  – És… Gondolom, kevereg tõlem a gyomrod, úgyhogy bármennyire szeretlek, szedem össze a cuccaim. Nem kell mondanod, hogy menjek. Anélkül fogok távozni az életedbõl, hogy erre utasítanál - mondom akadozóhangon. Ha eszembe jut, hogy nélküle kell élnem inkább meghalnék most, azonnal, de a babáinkat nem sodorhatom veszélybe.  
- Ugyan már… - A homlokomra csókol. – Túl szigorú vagy magadhoz. Én most szerettem beléd másodszor. Beléd, az én nagyszerû Camerionomba, a babáink édesanyjába. Vagyis… Érted, hogy értem. Kérlek, hidd el, hogy tényleg csak szeretni tudlak, és ne hagyj itt. Ugyanúgy szeretnék rátok vigyázni, mint eddig, ha nem jobban. 
Kezdem neki komolyan elhinni, amiket mond, így leengedem a szárnyaimat. Õ erre közelebb hajol és megcsókol, ami elmondhatatlanul jól esik. Soha nem gondoltam volna, hogy ha ebben az alakban vagyok, érezhetem az ajkait, de ezek szerint még tényleg vannak csodák. 
- Tényleg tetszem neked ebben az alakomban? – kérdezem bizonytalanul.
- Szeretlek, és imádlak. Ugyanannyira, mint a még meg nem született csöppségeinket.

***

A hetek telnek, a hasam egyre nagyobb és a picikék is egyre.... nem is tudom, érdekesebbek. A hányásos rohamok kezdenek csitulni, már ritkán jön ki belõlem akármi és valahogy a vér ízével is kezdek megbarátkozni. Egész hozzá lehet szokni, ha egy olyan vámpír kényeztet közben, mint Caster. Imádom... az, hogy pont õ a gyermekeim apja egyszerûen hihetetlen, felfoghatatlan és fergetegesen jó érzés. 
Aztán egy nap már kicsit fura a hasam. Nem érzem, hogy baj lenne, de kifejezetten új és érdekes élmény. 
- Hogy vagy gyönyörûm? - kérdezi szerelmem.
- Furcsa a hasam, de megvagyok. – Hozzábújok, de kérdésére, amiben arról érdeklõdik, hogy ezt mégis hogy értem, készséggel válaszolok. - Nem tudom elmondani, olyan érdekesen mozog. Inkább vizsgáld meg. De szerintem nincs baj a drágáinkkal. 
Igen, a vizsgálatok. Az orvos szerint nincs baj azzal, ha a fejét a pocakomra helyezve hallgatüózik, hiszen neki nagyon jó hallása van, és ha baj lenne velük, legalább hamarabb meghallaná. Viszont ez általában eltart egy ideig, néha több óráig is vagyunk így, én néha el is szundizok közben, õ meg kitartóan fülel. Mots viszont percekkel késõbb már fel is emeli a fejét.
- Már tudom, miért érzed furcsának a hasad – néz rám kedvesen.
- Több ideig szoktad õket figyelni nem? 
- Nyugalom. Kutya bajuk, ezt figyeld… - Megragadja a kezem és a pocimra teszi. Amit érzek, arra majdnem könnyek szöknek a szemembe. 
A mi kicsikéink elkezdtek rugdosni! 
- Milyen kis erõsek… - mosolygok rá, de ahogy hpzzám bújik, elkezdünk arról beszélgetni, hogy olyanok, mint én. Én persze nem akarom, hogy korcsok legyenek, de õ biztosít, hogy ha bárki bántja õket, vagy engem, megöli, és mivel róla van szó, tudom: nem viccel. 

Mielõtt azonban tettekkel hálálhatnám meg szerelmét, megjelenik Croen doktor. A szokásához hûen mogorva, de ahogy belép és az ágy mellett megáll, én jókedvûen mesélek neki a történtekrõl: a kicsik már rugdosnak! 
- Ennek örülök. Már ideje volt, hogy gyarapodjanak kicsit. – Utasít, hogy forduljak úgy, hogy vizsgálni tudjon, én meg megteszem, hiszen lassan ott tartunk, hogy tud mondani konktérabbat is. 
- El vagyok ragadtatva tõlük – sóhajt fel a doktor, amikorvégez. A kedve már láthatóan jobb, így én sem aggódom. - Rengeteget fejlõdtek. És már azt is tudom, hogy miért kell annyi vért innia. Félig mind a ketten vámpírok. Csak egyikükben az elf erõ dominál jobban a vámpírság mellett, míg másikukban a démoni, így nagyjából õk is féllények lesznek, nem valami harmadrendû korcsok. 
- A mi gyönyörû gyermekeink lesznek – szól bele szerelmem kissé morcosan. Nekem sem tetszik a korcs megnevezés...
- Ha gondolják, akkor elugrom a hordozható ultrahangért, és azt is megtudhatjuk, melyikük milyen nemû. Amennyit nõttek, talán azt is láthatjuk. 
- Gondoljuk – lelkesedek be azonnal. Hogyne gondolnánk?!


A konyháig követem Castert, hiszen készséggel felajánlja, hogy készít nekem szendvicset reggelire.  
- Szerinted lányaink lesznek, vagy fiaink? – mosolygok rá, mikor a szendvicsemen nyammogva közelebb kukacolok hozzá, õ pedig megsimogatja az arcom.  
- Ahhoz, hogy ezt tudjam röntgenszememnek kéne lennie. Te mit szeretnél inkább? 
- Nekem mindegy. Egészségesek legyenek, minden mást megoldunk.
- Igen… Igazad van. De… Azért annak jobban örülnék egy kicsivel, ha fiaink lennének.
Elnevetem maam, hiszen tudom, miért nem akarja. Fél, hogy pár éven belül tele leszünk udvarlókkal. Azt nem mondom neki, hogy ez akkor is fennáll, ha fiúk. Az egyikükben ugyanis dominál az elf vér, õ csodaszép lesz, a másik pedig inkább démoni lesz, õ tuti dögös, helyes felnõtt lesz. 
- Gyerekes vagy - jegyzem meg kuncogva. 
- Most miért vagyok az? Nem értem… Magyarázd el nekem… Légysziii. – A nyakam puszilgatja édesen. 
- Pontosan tudod, miért mondtam neked, amit mondtam. 
- Lehet. De azt akkor se bírnám elviselni, ha jönnének a lányainkhoz udvarolni. Akkor már tényleg inkább legyenek fiaink. Bár… Szerinted annak mennyi esélye lehet, hogy fiúként õk is képesek lesznek gyerekeknek életet adni?
- Majd kiderül, ha ideér az orvos. – felelem még mindig boldogan. 
És a jókedvemet csak fokozza, amikor szól, hogy ideért az orvos.
 

- Tudniuk kell, hogy attól, mert bepillantunk rájuk még nem biztos, megmutatják nekünk, amit tudni szeretnénk – jegyzi meg. – Van olyan baba is, amelyik születésig úgy fekszik, hogy ne láthassuk a nemét.
Látom szerelmemen, hogy ez a verzió neki kicsit sem tetszene, így azonnal kedvesebben válaszolok neki, Lucio doktro ugyanis edddig sem a megértõ és kedves oldala miatt volt kiváló orvosunk.
- Édesem… Ne idegeskedj. Én úgy érzem, a mi gyerekeink tudatni akarják, mik lesznek. Meg aztán már az is nagy öröm lesz, hogy láthatjuk õket.Legalábbis tényleg hioszek benne. Õ közli, hogy igazam van, majd az orvos elkezd ultrahangoznio. Közben szerelmem mellém ül, és megfogja a kezem, de én csak a kijelzõt nézem. 

OTT VAN! 

Elkezdenek a könnyeim potyogni, ahogy meglátom õket. 
- Ott az egyik drága buksija… Nem is… Egymás mellett van mindkét babánk feje. Látod õket? – mutatom neki a kijelzõn, már határozottan sírva, hogy nézze meg, mennyire szépek a kicsikéink! 
- Sajnos nem - fintorodik el, mire a doki kimerevíti a képet.
- Majd mindjárt segítek önnek. 
- Tényleg ott vannak. – Megszorítja a kezem, jelezve, hogy máûr õ is látja. – És gyönyörûek...
- Mellékesen megjegyzem… Mind a kettõnek látom a kukiját. Fiaik lesznek. 

Ledermedek egy pillanatra, majd még jobban sírni kezdek, és hagyom, hogy az én egyetlen szerelmem magához húzzon. 
- Ez akkor biztos, igaz? - kérdezem sírástól remegõ, de végtelenül boldog hangon, mosolyogva. 
- Teljesen biztos - bólogat az orvos. - Ahogy látom, még nagyon kezdetlenegen ugyan, de nézzék csak - merevíti ki megint a képet, és egy-egy pontra mutat. Két-két pici csonkot látni egyelõre a hátukon, a lapocka környkén.
- Az micsoda? - kérdezi Caster. 
- Azok bizony szárnyak lesznek, ha megnõnek - mondja a doki. - Lesz velük gondjuk bõven, mire megtanulnak õk is emberi alakot ölteni, mint a kedves mama - pillant rám. - Akinek mellesleg azt javaslom, hogy barátkozzon meg ezzel a formájával, mert a terhesség végéig ebben kell maradnia - mondja szigorúan, de mostvalahogy nem köt le ez a gondolat. Bólintok csak. 
- És van még, amit már most látni lehet? - kérdezem csillogó szemekkel. 
- Egyelõre ennyi biztos, az ott bizony két pár szárnyacska, és ha jól sejtem, az egyiküknek hegyesek lesznek a fülei. Nézzék csak - merevíti ki megint, és emutogatja, hogy az egyiküknek, akiben erõsebb a démoni vér, mennyire más a fülecskéje, mint annak, akiben az elf vér erõsebb. De a lelkünkre köti, hogy a mentett felvételt kielemezgeti és elmondja, hogy mit talált. 
- Doktor úr - szólal meg szerelmem. - Elküldené nekem a felvételt? Adok névjegykártyát - mondja, és nekem nagyon tetszik az ötlet, láthatóan a dokinak sincs ellenére a dolog. 
Miután mindent átnéztünk ultrahanggal, az orvos távozik. Én még mindig elérzékenyülve simogatom a pocakomat és elképzelem, hogy milyenek lesznek a mi kis virágszálaink. Kicsi szárnyacskák... biztos vagyok benne, hogy náluk édesebb picikéket még nem látott senki! 

***

A hetek, a hónapok viharos gyorsasággal telnek. Alig egy fél hóna van vissza a születésükig, és már két hónapja tart az altatókúrájuk. Muszáj volt, Lucio doktor szerint ha nem teszi meg, még az eredeti formámnak is komoly gondot okoztak volna. Bajuk nincs, minden életfunkciójuk tökéletesen rendben van, de altatni kell õket. Így csak annyi vért vesznek magukhoz, amennyi tényleg szükséges. 
A nevekkel kapcsolatban nem gondolkodtunk sokat. Nem adunk elõbb nevet, csak akkor, ha megszülettek. Mivel ketten vannak, az egyik picinek én, a  másiknak szerelmem ad majd nevet, és nagy valószínûség szerint én adok majd a démonibb picinek. 
Azóta sok dolgot megtudtunk. Lucio doktor remek orvos, sikerült mindent kiderítenie, amit csak lehetséges. Tudjuk például, hogy a picik, mint minden félvér baba, hajjal fognak születni, aminek a színét még nem tudjuk, a formát sem, az még korai. De az biztos, hogy az elf kicsinek nincsnek vámpírfogai. Az orvos szerint ez nem azt jelenti, hogy nem kell vért innia, csak nekivalószínûleg meg kell tanulnia majd alternatív megoldásokat, mert a fogai nemnõnek ki. A másik pici, a démonibb tényleg démoni! Neki megvannak a fogai is, sõt, egyszer, mielõtt altatta õket Lucio doktor, a kicsi egyenesen belenézett az ultrahangba. Picit meg is rémültem tõle, de aztán nagyot nevettünk. Tényleg démoni a picúr. 

Casterrel a kapcsolatom azóta csak még jobb, ha lehet ezt így mondani. Az õ hatására kezdtünk el nap közben is sétákat tenni, tetrmészetesen arra, ahol kevés a halandó. Rájöttem, hogy sok, nálam sokkal rondább lény van, és gy kezdek tényleg megbarátkozni az eredeti alakommal. Ami hiányzik, az viszont a szex. Az orvos nem sokkal az után, hogy kiderült a nemük a piciknek, megtiltotta, mert már ártana nekik. Ezt persze elfogadtuk, de már nagyon hiányzik. nekem néha pláne, amikor tombolnak bennem a hormonok. 

És ismét az orvosánál vagyunk, ezúttal a rendelõjében, hogy azért tudjuk, hogy hova iskell jönni. 
- Gondolkodtak már azon, hogy hol szeretnének szülni? - kérdezi. Én nemet intek, Caster szólal meg. 
- Ön mit javasol? - kérdezi. 
- Igazság szerint mindenki jobban szeretne családi körben szülni, nyugodt környezetben és nekünk, az éjszaka lényeinek ez nem is jelent gondot. Itt azonban ezt nem javasolnám, hiszen a kicsiket csak Camerion hasának felvágásával tudom világra segíteni. Ott viszont nem elég egy segítõ kéz. 
- Akkor azt javasolja, hogy itt.... bent? - kérdezem félve. - De én nem akarok a sok nõ között... 
- Léteznek elkülönített szobák - hozza tudtomra a doki. - Nem kötelezõ, hogy mindenképp egy szobában legyen másokkal. Van rá lehetõség, hogy saját kis szobácskát kapjanak, és ott akár a kedves papa is önökkel lehet. 
Mosolyogva bólintok. 
- A neveken gondolkodtak? Camerion altatásban lesz, így jobb lenne elõre tudnom. Vagy utólag szeretnék megbeszélni? - kérdezi kedvesen. 
- Utólag szeretnénk - jelenti ki Caster. 
- Mellesleg szeretne bent lenni? - kérdezi az orvos szerelmemet. Megszorítom a kezét. 
- Én szeretném, ha bent lennél - mosolygok rá. 

Azt hittem, ha eszi, amit szeretne, és közben issza a vérem is, rendben lesz, ezért lep meg, és egyben késztet aggódásra, hogy pár nap elteltével még mindig szinte megállás nélkül adja ki magából a belé diktált finomságok. Vérzik is. A cikkek pedig, amit ebben a témában olvastam, azt írják, a nõknél, a terhesség alattinál baljósabb nincs.
- De el fog múlni! – sír, amikor hívnám az orvost, talán idegességem miatt kicsit hangosabban oltom le, mint ahogy szeretném:
- De nem fog! És ha bajod lesz?! Vagy a babának?! - szegényemnek jobban elerednek a könnyei, ezért olyan erõsen szorítom magamhoz, amilyen erõsen csak tudom.
Azt azonban nem mondom neki, hogy inkább várjunk még pár napot a doktor zaklatásával. Be kell látnia, hogy igazam van. Tényleg fontos lehet minden egyes tünet, amit produkál.
- Rendben – törik meg végül, szomorúsága miatt úgy érzem, mintha kést mártottak volna a szívembe - Szólj neki...
Erre a beleegyezésre vártam, mégse így, megtörten hívom fogadott doktorunk, hogy beszámolhassak neki kicsikém tüneteirõl.

Válasza, miszerint azonnal jön hozzánk, egyáltalán nem nyugtat meg, azt sugallja, tényleg nincs valami rendben egyetlenemmel, aggódva indulok a keresésére.
- Kicsim! – dörömbölök a hálószoba ajtaján, amikor végre megtalálom - Engedj be! Mi ez az energia?! – aggaszt… Õt érzem az ajtó túloldalán, ugyanakkor, mintha mégse õt érezném. Nagyon azt sugallja ez az ismeretlen erõ, hogy Camem hatalmas veszély fenyegeti.
- Nem engedhetlek be, nem láthatsz így – zokog - Élek, a babánk is, de kérlek, ne akarj így látni! – így? Mi az, hogy így? Mit csinál? Mi történt vele?
Nagyon aggódom miatta, de tiszteletben tartom a kérését, a fadarab elé letérdelve duruzsolok csak hozzá, és figyelem az ereje változását, hogy tényleg akkor lépjek be hozzá, amikor már szüksége lehet a segítségemre. Nem bánthatom meg… Nem szabad.

Aztán megérkezik az orvos, és elhord mindennek, amiért nagy volt az önuralmam, és nem maradtam a közvetlen közelében.  
- Már az erején érzem, hogy más, mint eddig. Innen nem tud neki segíteni, tényleg nem most volt az ideje annak, hogy tiszteletben tartsa a kérését. Ezzel csak árt a szerelmének. – mérgelõdik tovább, mielõtt kiszabná az ajtót a falból, és belépne a zárkózóhoz. 
Szerintem tovább is olyan határozottan masírozott volna, mint ahogy a lakásba jött, hogy kicsikém is leolthassa amiatt, mert magányra vágyott, azonban látványa õt is teljesen megdöbbentette.
Nagyobb lett, bõre pedig sötétebb. És… Ha ez nem lenne elég, szemei rubintvörösen csillognak. A szárnyai is mesések… Még nem láttam hozzájuk hasonlót.

 - Mondtam, hogy ne gyere be! – néz a szemembe, és kezd újból sírni, mielõtt megdicsérhetném ezt a még ismeretlen külsejét, ezért inkább arról faggatom, miért látom õt ilyennek:
- Kicsim... mi ez?
- Ezaz... az eredeti alakom – eredeti alak? Értem… Akkor rögtön megcsalhatom õt saját magával. Mert… Hát igen… Most úgy beleszerettem ebbe az alakjába, mint ahogy már a másikba.
- Erre késõbb is ráérnek, én viszont meg fogom vizsgálni – vág beszélgetésünkbe a doki, aki szintén összeszedte magát már valamennyire - Próbáljon megnyugodni, ha bántani próbál, nem fogom vissza magam. 
Szerencsére amikor a doki vicsorogva indul szerelmem felé, jobban tudom magam tartani, mint elõször, ahogy hozzá ér is elég csak annyit tennem ahhoz, hogy ne essek neki, hogy bal vállamba süllyesztem jobb kezem körmeit.
- Hol is kezdjem... – lép vissza mellém végül az orvos - Nem egy baba lesz. – kicsimmel együtt adunk hangot döbbenetünknek a hír hallatán, viszont az orvos tovább beszél, mintha nem is hallotta volna nyögésünk:
- Már akkor gyanús volt, mikor felhívott és közölte, hogy Camerion több vért kért, és most ez. Azt hiszem, teljesen biztosan állíthatom, hogy két baba lesz, valószínûleg ikrek. 
- De... de ez... – hát ezt hogy hoztuk össze???

- Mondtam, egy hónap múlva sokkal többet tudok mondani, nemet is, akár azt is, hogy melyikükben melyik faj dominál. De most csak annyi a biztos, hogy egyelõre minkét magzat életben van. – és egyben a legfontosabb is az anyjuk épsége mellett - Ami az aggasztó, az az, hogy önkéntelenül változott át. Mert önkéntelen volt, igaz? – azt se gondoltam volna, hogy emiatt aggódnunk kellene, megint belemarok a kezembe. Felelõtlen egy apaalany vagyok… - Valószínûleg ezt az emberi alakja nem tudja elviselni, így azt tudom javasolni, hogy amíg újra meg nem erõsödik maradjon ebben az alakban. – pedig szüksége van rám…
Kicsikémnek majd a szíve szakad meg, látom rajta, borzasztóan gyûlöli a formát, amibe kényszerült, amint elköszönök az orvostól már megyek is vissza hozzá, hogy megvigasztalhassam. Nincs szüksége arra, hogy a szárnyaival takargassa a testét, õ ugyanaz a személy, mint eddig. Az én szeretett Camerionom.

- Ugye most undorodsz tõlem? – alig hallom a hangját, majdnem olyan csendes a kérdése, mint átváltozott könnyei potyogása a padlón - Ugye most gusztustalannak tartasz és nem is akarsz már velem lenni? Félek, de nem tudok mást tenni. Tényleg nem én akartam, csak így alakult. Hinned kell nekem, Caster!
- Cam… - cirógatom végig óvatosan az egyik szárnyát, hogy amikor leengedi kissé, szomorúságtól, és könnyektõl csillogó szemébe tudjak nézni. – Nyugodj meg. Erõsnek kell lenned. Ha nem miattam, vagy magas miatt, akkor a kicsik érdekében. Különben is… - állok halovány mosollyal lábujjhegyre, és hintek gyengéd csókot a homlokára – mondtam neked, hogy nem tetszik az alakod? Honnan veszed, hogy nem imádlak így is ugyanúgy, mint eddig?

 - Méghogy imádni… Persze... – sóhajtja lemondóan - Ezt a külsõt nem lehet szeretni. Ha rajtam múlt volna, éppen emiatt soha nem is látja senki. Így undorító vagyok. - erednek útjára ismét az arcán könnyei – És… Gondolom, kevereg tõlem a gyomrod, úgyhogy bármennyire szeretlek, szedem össze a cuccaim. Nem kell mondanod, hogy menjek. Anélkül fogok távozni az életedbõl, hogy erre utasítanál.
- Ugyan már… - hintek még egy puszit a homlokára, sajnos szárnyát azóta se vette el az ajkai elõl – Túl szigorú vagy magadhoz. Én most szerettem beléd másodszor. Beléd, az én nagyszerû Camerionomba, a babáink édesanyjába. Vagyis… Érted, hogy értem. Kérlek, hidd el, hogy tényleg csak szeretni tudlak, és ne hagyj itt. Ugyanúgy szeretnék rátok vigyázni, mint eddig, ha nem jobban.
Végre úgy helyezi szárnyait hogy átölelhessem, hogy magamhoz szoríthassam, mialatt újra megcsókolom. Jól esik, és érzem, nem csak nekem kell. Neki hozzám hasonlóan szüksége van arra, amit teszek.

- Tényleg tetszem neked ebben az alakomban? – kérdi pár perc, vagy talán pár óra elteltével ismét, vigyorogva biccentek:
- Szeretlek, és imádlak. Ugyanannyira, mint a még meg nem született csöppségeinket. – ez a szó olyan furcsa… Nem… Maga az egész helyzet nagyon furcsa… Szerettem volna a babánknak mindig is testvéreket titkon, amikor kiderült, hogy szerelmem képes nekem utódok nemzeni, de arra sose gondoltam, hogy egyszerre két babát kellene majd nevelnünk.
Így sokkal nehezebb lesz megbirkóznunk a feladatokkal.
Bár… Majd talán hívhatunk bébiszittert a drágákhoz. Nem… Inkább majd ha Cam megengedi, megkérem a szüleim, hogy segítsenek. Úgyis már ezer éve rágják unokáért a fülem. Most duplán kapnak.

***

Segítséget kértünk az orvos tanácsára a neten pár elf, valamint pár démon szakácstól, és két hét alatt rengeteg új, érdekes ételt készítettünk, valamint próbáltunk ki. Erre azért volt szükség, hogy összegyûjthessünk azokat a fogások, amiket egyetlenem meg tud enni jelenleg anélkül, hogy utánuk vécére kelljen mennie.
Az újabb fajta ételek mellé az orvosunk vitaminok is írt fel neki, ezért kicsikém ereje végre valahára kezd visszatérni. Szeretem a mostani külsejét, de tudom, õt feszélyezi ez az alakja. Ráadásként nappal sétákra vágyik, nem akar éjszaka rejtõzködni, elbújni a kíváncsi tekintetek elõl, mint ahogy az utóbbi idõben tettük vele.
- Hogy vagy gyönyörûm? – cirógatom meg néhány szõke tincsét. – Jó érzés, hogy mellette ébredhetek, és lehetek szinte egész nap. Ennél jobbat el se tudok képzelni.
- Furcsa a hasam, de megvagyok. – bújik jobban hozzám, homlokához nyomva homlokom nézek lélektükreibe, és faggatom arról, mit ért a furcsán.
- Nem tudom elmondani, olyan érdekesen mozog. – kuncogja. – Inkább vizsgáld meg. De szerintem nincs baj a drágáinkkal.

Csókot hintek ajkaira, aztán hogy megnyugodjunk, kissé már kidudorodó pocijára döntöm a fejem, és fülelem a bentrõl kiszûrõdõ zajokat. Simán meghallom a babák szívverését, néha, szerelmem engedélyével szoktam is figyelni õket, a biztonság kedvéért. Amikor rákérdeztünk arra, ezzel nem ártok-e nekik, vagy Camnek, az orvos is azt felelte, okos ötlet ez a fajta figyelem, mert nincs az a probléma, ami a vámpír fülek elõtt rejtve maradna.
- Már tudom, miért érzed furcsának a hasad. – hajolok vissza édesemhez, aki döbbenten vizslat:
- Több ideig szoktad õket figyelni nem?
- Nyugalom. – kuncogom ismét. – Kutya bajuk, ezt figyeld… - ragadom meg a kezét, és nyomom pocijára, hogy azt érezze, amit az elõbb én a fülemen. Rugdosnak a drágáink minket, ezért mozgott a hasa is.

- Milyen kis erõsek… - mosolyodik el kincsem, kacagva bújok hozzá jobban, ölelem át szorosabban:
- Pont olyanok lesznek, mint az anyjuk. – szavaim miatt elpirul, de aztán kicsit komolyabban jelenti ki, hogy inkább hasonlítsanak rám.
- Nem akarom, hogy szörnyetegként kezeljék õket – magyarázza, elnézõ mosollyal ragadom meg a kezeit, és nézek szemeibe. Csodásan csillognak ma is:
- Aki bántani meri õket, vagy téged, az a halál fia. Errõl kezeskedem. – úgy örülök neki, hogy rá találtam, hogy vele lehetek…
Gyengéden csókolom meg. Feltett szándékom lenne szeretkezni is vele, ha nem kéne kimásznom az ágyból csak azért, hogy ajtót nyissak orvosának.
El is felejtettem, hogy mára látogatást ígért.
- A doktor? – kérdi kincsem, mialatt a fésûjéért nyúl, mosolyogva biccentek neki, és figyelem, ahogy rendbe szedi a haját. Pár pillanat elég hozzá, ruhát is hasonló gyorsasággal választ, húz fel, hogy mire vendégünk csenget, már ne meztelen legyen.

- Jó reggelt. – köszön komoran az orvos, amikor ajtót nyitok, úgy nézem pokrócot evett reggelire. Vagy talán az zavarhatja, hogy én egy darab alsónadrágnál többet nem kaptam magamra?  – Hogy van a kedves párja?
- Jöjjön be hozzá, és megtudja. – sóhajtom, aztán követem a hálóba, ahol szerelmem tartózkodik.
- Képzelje doktor úr, ma erõsebben mozognak, mint eddig bármikor – meséli egybõl lelkesen, amikor belépünk hozzá, kuncogva figyelem boldogságát.
- Ennek örülök. Már ideje volt, hogy gyarapodjanak kicsit. – vendégünk még mindig komor, arra is kicsit mogorván utasítja a páromat, hogy feküdjön le a vizsgálathoz.

Kedvesem viharos gyorsasággal teljesíti kérését, aztán kéri számon az eredményrõl, amikor hátrébb lép tõle.
- El vagyok ragadtatva tõlük. – sóhajtja az orvos, végre jobb kedvel, mint eddig. - Rengeteget fejlõdtek. És… - tart egy kis hatásszünetet már azt is tudom, hogy miért kell annyi vért innia. Félig mind a ketten vámpírok. Csak egyikükben az elf erõ dominál jobban a vámpírság mellett, míg másikukban a démoni, így nagyjából õk is féllények lesznek, nem valami harmadrendû korcsok.
- A mi gyönyörû gyermekeink lesznek. – javítom ki duzzogva a korcs, és a harmadrendû szó hallatán, de mintha meg se hallotta volna a hangom folytatja a beszélést:
- Ha gondolják, akkor elugrom a hordozható ultrahangért, és azt is megtudhatjuk, melyikük milyen nemû. Amennyit nõttek, talán azt is láthatjuk.
- Gondoljuk. – kicsikém szinte sugárzik a boldogságtól, mosolyogva ölelem meg, aztán kísérjük ki az orvost, aki biztosít minket arról, igyekszik vissza.

- Reggelit készíthetek neked addig, amíg várjuk? – kérdezem, miután becsukom az ajtót, és puha csókot hintek ajkaira, mosolyogva biccent, aztán tart velem a konyhába, és ül le.
Ahogy elkészülök a szendvicsekkel, én is helyet foglalok mellette. Soha nem lehetek hozzá elég közel, ezt az orvos is megmondta.
- Szerinted lányaink lesznek, vagy fiaink? – somolyog felém kissé kipirult arccal, amint lenyeli szendvicse elsõ falatját, visszamosolyogva rá cirógatom végig arcának kecses vonalát:
- Ahhoz, hogy ezt tudjam röntgenszememnek kéne lennie. Te mit szeretnél inkább?
- Nekem mindegy. – simítja meg pociját - Egészségesek legyenek, minden mást megoldunk.
- Igen… Igazad van. – húzódom hozzá közelebb, és teszem kezeire a kezeim, míg fejem nyakához hajtom. – De… - kuncogom el magam – Azért annak jobban örülnék egy kicsivel, ha fiaink lennének.
Cam elneveti magát a szavaimon, és kijelenti, hogy gyerekes vagyok.
- Most miért vagyok az? – hintek éppen emiatt nyafogva puszit a nyakára – Nem értem… Magyarázd el nekem… Légysziii. – újabb puszikat hintek nyaka bõrére, ami miatt nevetve néz a szemeimbe:
- Pontosan tudod, miért mondtam neked, amit mondtam.
- Lehet. – hintek ajkára is egy gyengéd csókot. – De azt akkor se bírnám elviselni, ha jönnének a lányainkhoz udvarolni. – vallom be neki õszintén. – Akkor már tényleg inkább legyenek fiaink. Bár… Szerinted annak mennyi esélye lehet, hogy fiúként õk is képesek lesznek gyerekeknek életet adni?
- Majd kiderül, ha ideér az orvos. – válaszol még mindig derûsen, jó kedvével teljesen feldobva engem is.
Ennél jobban már csak akkor pörgök, amikor megérzem az emlegetett energiáját.
- Itt van. – sóhajtom egyetlenemnek.
- Akkor most minden kiderül. – áll fel hozzám hasonlóan, aztán tart velem ajtót nyitni.  

- Tudniuk kell, hogy attól, mert bepillantunk rájuk még nem biztos, megmutatják nekünk, amit tudni szeretnénk. – csóválja meg az orvos a fejét, amikor meglátja izgatottságunk. – Van olyan baba is, amelyik születésig úgy fekszik, hogy ne láthassuk a nemét.
Na még csak az kéne… Addig biztos megenne az ideg, vagy kilyukadna az oldalam a kíváncsiságtól. Fel se kellett volna ezzel a nem témával kelteniük a kíváncsiságom.
- Édesem… – húz magához egyetlenem – Ne idegeskedj. Én úgy érzem, a mi gyerekeink tudatni akarják, mik lesznek. Meg aztán már az is nagy öröm lesz, hogy láthatjuk õket.

 - Igazad van. – sóhajtom beleegyezõen, aztán mivel elértük a hálószobát, és az ágyat, figyelem, ahogy lefekszik, és az orvos mûszereit elõvéve munkához lát a hasán. Valami fehér micsodát tesz rá.  
- Jöjjön ide mellénk, mert onnan nem fog látni semmit. – szól, amikor egy laptopot is kihalász, kíváncsian megyek közelebb hozzájuk, aztán ülök le szerelmem másik oldalára, valamint szorítom meg a kezét.
A képernyõn már mozog valami szürke, és fekete bigyó annak hatására, hogy a doki egy mûszert húzogat kicsikém hasán. Gondolom ez a bemelegítõ kép, és ha eltûnik akkor kezdõdik a mûsor. Vagy nem??? Miért kezdett el könnyezni Cam???
- Ott az egyik drága buksija… Nem is… Egymás mellett van mindkét babánk feje. Látod õket? – mutat egy pontra, nem bírom visszatartani a fintorom:
- Sajnos nem.
- Majd mindjárt segítek önnek. – kuncog az orvos, és megállítja a képernyõt, hogy láthassak két tündéri arcot a képernyõn.
- Tényleg ott vannak. – szorítom meg jobban kicsikém kezét. – És gyönyörûek...
- Mellékesen megjegyzem… - indítja el a doktor újra a képet – Mind a kettõnek látom a kukiját. Fiaik lesznek. 

Este nagyon rosszul vagyok. Caster csak azthajtogatja, hogy ki kell hívni az orvost, ugyanis nem csak hányok, de vérzek is. Odalent. A fenekembõl. 
- De el fog múlni! - fordulok felé sírva. 
- De nem fog! És ha bajod lesz?! Vagy a babának?! - kiabál rám, mire összerezzenek és még jobban sírni kezdek. Ahogy mellém lép és megölel, szinte mániákusan kapaszkodom belé. 
- Rendben - szipogom. - Szólj neki... 
Ekkor viszont már olyan nagyon rosszul érzem magam, hogy fogalmam sincs, mit tegyek magammal. Érzem, ahogy önvédelmi ösztöneim kkezdik elõtérbe nyomni a démon énemet,és hallom, ahogy Caster telefonál. 
Nem tudok uralkodni felette, nincs hozzá erõm... így hirtelen robban ki belõlem. Szinte megfékezhetetlenül kezd a bõröm sötétedni, a szemeim vörösebbek, karmaim nõnek, nem tudok mit tenni, sõt, ha akarnék sem tudnék. A füleim hegyesednek, és kidrobban a hátamból a fekete szárny. 
- Kicsim! - dörömböl Caster az ajtó elõtt. - Engedj be! Mi ez az energia?!
- Nem engedhetlek be, nem lthatsz így - sírom hangosan. - Élek, a babákis, de kérlek, ne akarj így látni! - Hangosan zokogok, õ az ajtó elõl próbál megnyugtatni, és tudom, be tudná törni, de  nem teszi. 
Akkor viszont már komolyabban érzem a dolgot, mikor megjelenik az orvos. Valamit beszélnek, nem tudom, de a követlezõ pillanatban az ajtó tokostól szakad ki a helyérõl. Én félve húzódok hátrébb a falhoz, a szárnyaim magam elõtt tartva próbálom magam védeni, és a picit is. Caster és a doki meglepetten pislognak rám, mire én megint elsírom magam. 
- Mondtam, hogy ne gyere be! - nézek rá vádlón. 
- Kicsim... mi ez? - kérdezi. 
- Ezaz... az eredeti alakom - szipogom, és próbálnám még jobban takarni magam. 
- Erre késõbb is ráérnek, én viszont meg fogom vizsgálni - lép közelebb a doki. - Próbáljon megnyugodni, ha bántani próbál, nem fogom vissza magam. 
Vicsorogva lép elém, tudatva ezzel, hogymost õ a fõnök, és én valamiért megalázkodom. A szárnyaim visszahúzom és hagyom, hogy hozzám érjen, ismét belém áramoltatva az erejét. Tovább tart, mint legutóbb. Hümmög párat, majd visszalép Caster mellé. 
- Hol is kezdjem... - kérdezi inkább magától. - Nem egy baba lesz. - Casterrel egyszerre nyögünk fel döbbenetünkben. - Már akkor gyanus volt, mikor felhívott és közölte, hogy Camerion több vért kért, és most ez. Azt hiszem, teljesen biztsoan állíthatom, hogy két baba lesz, valószínûleg ikrek. 
- De... de ez... 
- Mondtam, egy hónap múlva sokkal többet tudok mondani, nemet is, akár azt is, hogy melyikükben melyik faj dominál. De most csak annyi a biztos, hogy egyelõre minkét magzat életben van. Ami az aggasztó, az az, hogy önkéntelenül változott át. Mert önkéntelen volt, igaz? - néz rám a doktor, felvont szemöldökkel. Bólintok. - Valószínûleg ezt az emberi alakja nem tudja elviselni, így azt tudom javasolni, hogyamíg újra meg nem erõsödik maradjon ebben az alakban. 
Tiltakoznék, de nem tudok. Magamra pillantok.... fekete bõr, fekete szárnyak, a szemim vörösek, a fogaim hegyesek...
Észre sem veszem, hogy mikor lép le a doki, csak halkan sírdogálok, a szrányaimmal takargatva magam. 
Caster belép ismét, és közelebb jön, de nem érint m meg, csak megáll elõttem, én pedig fel sem merek pillantani rá. 
- Ugye most undorodsz tõlem? - kérdezem halkan. - Ugye most gusztustalannak tartasz és nem is akarsz már velem lenni? Félek, de nem tudok mást tenni. Tényleg nem én akartam, csak így alault. Hinned kell nekem, Caster! - Most nézek csak fel rá, de a könnyeimtõl alig látok valamit. 
A könnyeimtõl, ami az anyámtól kapott örökség miatt egyenként koppannak igazgyönggyé változva a padlón. Ez az elf örökségem, ezt biztosan tudom, ha sírok, minden könnycseppem igazgyöngy lesz, ha õszinte a bánatom és a félelmem. 
 

Elõlép a sötétbõl egy fekete hajú alak, és komoran biccent az irányomba, hangyányit nyugodtabban üdvözlöm. Ez tényleg az orvos, mély mormogásáról felismertem.
- Hagyjuk a formaságok. – sóhajtja komolyan, aztán már lép is be mellettem a lakásba – Hol van az állapotos? Szeretném mihamarabb megvizsgálni.
- Caster! – szívem szép szerelme… Mintha megérezte volna, róla volt szó.

 - Maradj csak kicsim, jövünk - válaszolok neki, aztán az intek az orvosnak, hogy vele együtt mehessek hozzá vissza. Pár perce jöttem ugyan el mellõle, de már hiányzik, látni akarom a vizsgálatot is. Féltem.
- Üdvözlöm, a nevem Lucio Croen, - szólítja meg Cameriont, miután kabátját a kezembe dobta?! - ha meg tudunk egyezni, és elégedettek is lesznek velem, én fogom végigkísérni a baba születését – egyre erõsebb rossz érzésem van ezzel a Lucioval kapcsolatban.  

- Én Camerion vagyok – határozottan kezdek rá féltékeny lenni, amikor egy hideg pillantás erejéig fordul csak felém, és utána újra szerelmemmel kezd el trécselni:
- A párja pedig minden bizonnyal Caster Grail. Sokat hallottam róla. Jól érzem, hogy ön valamiféle féllény? Ezt nem tisztáztuk pontosan, csak annyit ugye, hogy különleges a faja. 
- Igen. Édesanyám a Vörös Erdei Elfek hercegnõje volt, édesapám  pedig Wolfer démonnagyúr.
- Akkor minden világos – eddig tudtam magam visszafogni, morgással adom a tudtára, hogy épp átlépte a határait. MILYEN JOGON MERI FELHÚZNI CAM PÓLÓJÁT?! Az az én kiváltságom.

- Elhiszem, hogy az ösztönök vezetik, el sem hiszi, mennyi ilyennel találkozom - áll arrébb kincsemtõl a doki vészjósló figyelmeztetésemre, a hangja szigorú, kicsit talán sértett is - De higgye el, ha azt akarja, hogy ne legyen baj, szokja meg, hogy sokat fogok a párjához érni és ha eljön az ideje, fel fogom vágni a hasát, hogy segítsek a babának kibújni. De egy kortyot sem fogok inni a vérébõl. Viszont ha nem bíznak bennem, jobb, ha elmegyek.

- Én… Én szeretném, ha maradna. – motyogja Cam, mielõtt páros lábbal rúghatnám ki a másik vámpírt - Nem tûnik olyannak, aki kihasználná a helyzetet, de a baba miatt muszáj egy orvos. Ugye, Caster? – pff… Abban igaza van, hogy tényleg kell egy doki nekik. És… Olyan szépen tud pillogni… Megbabonázva a tekintete miatt biccentek, valamint próbálom magam ismét visszafogni.

 - Nos, ha ezt tisztáztuk, akkor megvizsgálnám. – néz még mindig felém az orvos, komoran biccentek neki, aztán várom, mit fog leszûrni azzal, amit épp tesz.
Szerzett egy jó pontot nálam, megvárta az engedélyem, mielõtt még ismét fogdosni kezdte kicsikém hasát.

- A gyermek öt hónap múlva fog megszületni. – áll fel ismét - Azt, hogy milyen nemû lesz, a rendelõmben egy hónap múlva már meg tudom mondani. Nos, igénybe veszik a szolgáltatásaimat? – ezek után szép, biccentek, kicsikém is hasonlóképp tesz - Remek. Mivel ön félig elf, félig démon, a kedvese pedig vámpír, a gyermek nem úgy fog megszületni, ahogy egy átlagos féllény, vagy egy átlagos vámpír gyermeke. Amire mindenképp szükség lesz, az naponta egy kis adag vér, a nemzõ apától – értem… Mindenképp megkapja - A gyermek vámpír énje ezt igényelni fogja, hogy kötõdhessen, de a szülõ apja vérébõl nem ihat pluszban, így is eleget fog kiszipolyozni. – jesszum pepi… Tényleg problémásabbnak tûnik egy vámpír csemeténél - Egyelõre még nem jelent komolyabb veszélyt, de egy hónap múlva el kell kezdenem a gyermek altató kúráját, hogy miközben fejlõdik, ne legyen tudatánál és ne tudjon többet táplálkozni, mint amennyi szükséges a számára. A féllénysége miatt viszont végeznem kell egy kis kutatást, addig is, azt javaslom, hogy állandóan maradjon valaki a szülõ apa közelében, mert akármikor elájulhat. Ennie kell rendesen, akármit kíván meg, muszáj elfogyasztania, mert azt a baba akarja, nem pedig õ maga. Az eddigi hányások még egy ideig el fognak tartani, de hagyok itt egy kis gyógynövényt, ártalmatlan, de segít feldolgozni az ételt. – végre egy jó hír… - A hangulatingadozások lassan múlni fognak majd remélhetõleg, de a vért még ma kezdje el inni, hogy a baba megszokhassa, és kétnaponta várom önöket a rendelõmbe. Ha bármi gond adódna, azonnal hívjanak. Ha kérdésük van vagy furcsa tüneteket tapasztalnak, akkor is. – kapok tõle egy névjegykártyát, biccentek neki. Mindenképp hívni fogjuk.

Ahogy távozik, visszalépek Cam mellé, hogy megölelhessem. Sokként ért az információk nagy része, úgyhogy el tudom képzeli, most mit érez.
- Tudod szerelmem, - cirógatja mellkasom - talán hozzád kellene költöznünk, nem? És… hogy fogok tudni inni a véredbõl? Nekem nincs fogam hozzá…

 - Talán hozzám kellene költöznünk? – simítok végig egyik kezemmel arca ívén, míg a másikkal még mindig akkora erõvel szorítom magamhoz, amekkorával jelenleg merem, tétován biccent, hogy jelezze, jól hallottam a kérdését.
- Nem édesem… - mosolygok felé éppen ezért - Azok után, amiket mondott a doki ez már nem kérdéses. Segítek összepakolni, hogy a lehetõ leghamarabb indulhassunk. De… A csomagolás elõtt van egy fontosabb dolgunk is… Itassuk meg a kicsit.
Látom szemeiben, ismét arról faggatna, fog nélkül miként ihatna vérembõl, ezért mielõtt újra feltehetné a kérdését lágy csókot hintek az ajkaira.

- Nyugalom – sóhajtom aztán gyengéden – Majd én megharapom magam. Ha gondolod, akkor ihatsz a sebbõl, viszont az is megvalósítható, hogy pohárba csapolok neked, és a babának egy keveset.
- Jobb lesz a pohár. – biccent, szegénynek az arca már teljesen fehér. Biztos vagyok benne, hogy magában elképzelte a vérivást, és attól lett rosszul…
- Rendben. – jelentem ki még mindig a lehetõ legkedvesebben – Menj be a szobába, és kezd el elõszedni, amit át akarsz hozni, addig készítek elõ neked. – nemlegesen int fejével, aztán a vécébe fut, pár másodperccel késõbb azt is meghallom, hogy mi tettének az oka, nehéz szívvel megyek a konyhába, aztán keresek egy kívülrõl nem átlátszó poharat.
Ha nem látja azt, amit iszik, talán könnyebb lesz neki magában tartania.  

Mire visszaér a szobába, már egy pohár tea is várja a vörös nedû mellett, gondoltam még egyszerûbben viseli a dolgok, ha leöblítheti.
Azt nem is sejtettem, a vér illatát megérezve jobban lesz, és kipirult arccal dönti magába pohara tartalmát. Döbbenten figyelem szájnyalását is, mialatt õ kecses mozdulatokkal lép hozzám, és fészkeli magát az ölembe:
- Caster… Nem volt elég… Kell még egy kevés… - nyafizására se számítottam.

 - Kicsim… - tettétõl jelenleg is még rendesen le vagyok fagyva – Biztos vagy benne? – bólint, és ismét kijelenti, szüksége van rá.
Ez az az akármi megkívánása lesz, de majd felhívom az orvost, amikor kielégítem óhaját, hogy biztosan tudjuk… Sóhajtva harapom meg a karom ott, ahol az elõbb, aztán tartom szerelmem elé, hogy ihasson.
- Köszönöm. – Bújik hozzám pár korty után, elégedett arcát látva mosolyogva forrasztom be a kezemen tátongó két lyukacskát. A jelekbõl ítélve szemünk fénye tudja, mikor akar vért.
- Bármikor szívesen adok. – kap puszit homlokára, pocakját is megsimogatom. - És… Mást is. Ha kell valami, tényleg ne habozz mondani.
- Igen… Mindenképp fogok szólni. – annyira nyugodt… Még mindig vigyorogva simogatom tovább, hagyom, hogy pihenjen. Szüksége lesz az erejére, nekem meg szükségem van a közelére.

***

 - Végre hazaértünk mindketten. - lépek be házamba, a drága mosolyogva biccent. – Ülj le nyugodtan, én addig behozom a csomagok.
- Megvárlak – motyogja aranyosan, még mindig vidáman hintek puha csókot ajkaira.
Csak utána indulok el azért a pár bõröndért, amikbe mindent olyan holmit beleraktunk, amit egyenlõre fontosnak ítéltünk neki.
A többi ebben a házban is megtalálható, ha mégsem, akkor legfeljebb majd vásárlunk.

 - Itt vagyok. – ölelem magamhoz egy újabb csókra, szerintem az öt hónap alatt tényleg mindig mellette leszek. Majd intézem innen a munkát. Ebben a mai netes világban úgyse hátrány, ha a fõnök ilyet tesz.
Sõt… Lehet, beosztottaim fogják imádni, mint amennyire nekem tetszik Cam ittléte.
Hozzá hasonlóan én is felszabadultabb lettem, miután Lucio-san azt mondta, semmi különös nem volt a viselkedésében. Legalább azt is tudom, máskor is reagálhat hasonlóan.

 Amikor elszakítjuk egymástól ajkaink, megkérdezném tõle, mit szeretne vacsorára, viszont mintha a gondolataimba látna szólít a nevemen, mialatt még mindig ölel:
- Szerinted készíthetek rizzsel egy kis rántott gombát, vagy sajtot? Annyira szívesen enném valamelyik lekvárral.
- Mindjárt rendelünk valahonnan. – kuncogom. – Vagy inkább elmenjünk valamerre? Van a közelben egy kis nyugodt étterem. – miért csak most jut eszembe… Nekem még a számuk is megvan… Régebben sokat rendeltem onnan vacsorát. Igazán jól készítenek mindent.

 - Kicsit elfáradtam mára. – mosolyog, ezért felhívom az éttermet, és szépen megkérem õket arra, hozzanak házhoz nagy adag rántott gombát, és sajtot, rizs körettel, valamint lekvárral, magamnak pedig egy vegyes tálat rendelek.
Úgy vagyok vele, biztos, ami biztos, kincsem ehessen mást is, ha meggondolja magát ételügyileg.

- Ráérünk a kipakolással holnapig. – puszilom meg homlokát, amikor megkérdi, bevisszük-e csomagjait a szobámba aztán ülök le vele a nappaliban, hogy tudjuk a tévét nézni addig, amíg meg nem jön a rendelésünk.
Itt ugyanannyira bújunk egymáshoz, mint az elõbb, mire csöngetnek, már egy fergeteges körrel fel is szenteljük az elkövetkezõ közös életünk. 
- Mindjárt nyitom. – kötök ki mellõle a földön, aztán rántom magamra a nadrágom, Cam kuncogva húzza magára közben az egyik pokrócot.  

Hamar fizetek, aztán átveszem a kosztot, hogy visszafészkelhessem magam a még mindig a kanapén ülõ kicsikémhez. Be is takarom, amint letettem kezembõl azokat a dobozok, amiket kaptunk, nem szeretném, ha ruhái hiányában megfázna.
- Lehozzam neked a köntösöm? – úgy látom, még így is elég gyéren van felöltözve.
- Együnk. – somolyog vissza, aztán már bontja is a sajt feliratú dobozt.
- Rendben. – kuncogom. – Itt a lekvárod is hozzá.