Karakter: Damien Le Torneau
Megjegyzés: (Vyvynek)
Sietve haladok a szűk kis utcákon, mit sem törődve az arcomat csípő jéghideg széllel. Még csak néhány napja érkeztem, de már most utálom ezt a várost. Nemes célból jöttem ide, de még mennyire... Úgy hírlett, Versailles rejti éjszakájában a legtöbb vámpírt, és engem mi sem vonzana jobban ide, mint sok, nyomorult vérszívó... És a hír igaznak bizonyult.
Mindennek ellenére egy idő után már kezd kellemetlenné válni, amikor az ember lassan nem is érzi a hátát. Magamnak okoztam a bajt, amikor bosszút esküdtem – a hátamon maradt sebhely mindig lüktető, kellemetlen érzéssel figyelmeztet, valahányszor vámpír van a közelemben. Mostanra viszont a lüktető figyelmeztetés inkább zsibbadássá vált a rengeteg vámpírtól, de nem érdekel...
Addig nem nyugszom, míg a ma éjszaka során legalább két vérszívó halálát nem okozhatom. Nem volt nehéz kideríteni kedvenc helyüket, most már csak annyi a dolgom, hogy odamegyek. A vérem különleges illatára minden vámpír felfigyel, csak el kell csábítanom valamelyiket, és...
Nagy elgondolkozásomban egyenesen belerohanok egy magas idegenbe.
- Elnézést! – mondom felé fordulva.
Gyorsan térképezem fel a terepet; jóképű, magas férfi, rabul ejtő szemekkel, bár kicsit ódivatú öltözködéssel. Kellemes kaland lehetne, de nekem erre most nincs időm. Ám ahogy tovább indulnék, karomat megragadva meglepő erővel ránt vissza és szorít a falhoz.
- Erre nincs bocsánat – szólal meg izgató hangján, tekintete enyémet kutatja.
- Elengedne, kérem? Mégis... – kezdeném zavartan, de félbeszakít.
- Csss... – súgja. Észre sem vettem, hogy közben milyen közel került arca az enyémhez. – A szépséged veszendő, de én örökké tehetem. Az emlékeimben...
Hogy mi... mit beszél? Válaszolni sincs időm, nyakam bőrébe mar fogaival, fájdalmas nyögésem mégis jólesővé alakul, amikor ajkait forrón tapasztja az enyémekre. Egész testével a falhoz présel, ágyéka az enyémhez szorul, és bár már pontosan tudom, mifélével van dolgom, mégsem értem a helyzetet, és elgyengülve engedek a hazug csábításnak.
- Mi vagy te? – kérdezi, amint elenged ajkai fogságából.
Talán ízlett a vérem, vérszívó?!
- Eresszen! – próbálom eltolni magamtól, de meglepetésemre elereszt, hátrébb lép.
- Nem vagy ember te sem. Kár lenne tagadnod – mosolyodik el, figyelmem azonban nem kerüli el, amint egy tőrt ránt elő.
Vámpír, mégis tőrrel akar megölni?
- Semmi köze hozzá! – kezdem el letörölni számról saját véremet.
- Ugyan, tegezz! – lép újra elém.
- Mi baja velem? Engedjen már el!
- Ha elárulod a neved, és hogy mi vagy, akkor... talán elengedlek.
- Damien Le Torneau – felelem végül, mire kissé elhúzódik.
- Oh, egy névrokon, másban bizonyára nem hasonlítunk egymásra – vigyorodik el, megforgatva tőrét.
- Névrokon?
- Damien de Noriet – mutatkozik be ő is.
- Vámpír vagy, és mégis az érdekel, én mi vagyok? Egyértelműen mocskos ölési szándékkal közeledsz felém – mondom szinte undorodva.
- Úgy terveztem előbb magamévá teszlek, és azután veszem el az életedet, de lásd testem mélyén szív is lapul, velem lehet alkudozni, akár most is átsegíthetlek egy új világba, onnantól rajtad áll, melyik ösvényre lépsz, a felfelé vezetőre vagy a leereszkedőre – mosolyog önelégülten.
Átsegítesz egy új világba, mi? Ahogy a mocskos fajtád tette a családommal... Ebből ugyan nem eszel.
- Inkább én öllek meg téged, ha már beléd botlottam, és nem hagytál elmenni. Lett volna esélyed békén hagyni, és szépen elsétálni, de ha nem, hát nem.
Nem tudom, miféle dög ez a vámpír, nem tudom, miért nem figyelmeztetett – és nem figyelmeztet most sem – a hátamon lévő sebhely, de az egyszer biztos, hogy nem fogom ennyiben hagyni a dolgot. Apró remegés fut át testemen, ahogy átváltozom, és immáron leopárd alakom aranysárga szemei villanjanak rá.
- Macska, ezzel a külsővel szándékozol megölni? Kissé botor gondolat, úgy vélem, emberi alakodban sem lennél képes ezt megtenni, de egy macska testében, igazán rossz taktika, ámbár legalább már tudom, hova soroljalak, alakváltó.
Hangosan morogva közeledek felé. A hideg szél bundámba kap, de nem törődöm vele, egyetlen cél lebeg a szemem előtt: hogy végezzek ezzel az önelégült vámpírral. Tőrét maga elé emeli, tekintete elszánt, ő az én halálomat akarja. De azt nem fogom engedni... A bátyám arca jelenik meg előttem, megerősítve bennem a gyilkolási szándékot.
Minden vámpírnak meg kell halnia.
Megállok tőle pár lépésnyire, majd elrugaszkodom a földtől és vad morgással ugrok felé. Ahogy arra számítok is, könnyedén tér ki előlem, de a mozdulat, amivel a tőrét belém akarja mélyeszteni, szintén kiszámítható – így az ő próbálkozása sem jön be.
Volt már egy két példa arra, hogy közelharcba keveredjek vámpírokkal, de azok fiatalok voltak, és lassúak. Jelen esetben viszont elég valószínűtlennek tűnik, hogy ő is a fiatalabb, kevésbé tapasztalt fajtából való legyen. Azt hiszem, vele sokkal nehezebb dolgom lesz...
Elszántan néz egyenesen szemeimbe, én pedig nyugodtan állva, fenyegető mormogással várom, hogy támadjon. Lassú lépésekkel közeledik felém, aztán hirtelen ugorva lendül támadásba. Úgy mozdul a sötétben, hogy még kifinomult látásommal is szinte alig látom – csak a fülem érzékenysége segít, hogy az utolsó pillanatban rájöjjek, honnan érkezik, és elugorjak. Ez most szoros volt... a tőr ezúttal majdnem eltalált, de a lényeg, hogy sikerült kitérnem az útjából.
Jó párszor elismétlődik még ez az oda-vissza, hol ő támad, hol én, hol visszatámadunk, hol nem, de még csak egy karcolást sem tudunk ejteni a másikon. Engem is egyre jobban kezd felhúzni ez a huzavona, és azt látom, hogy neki sem tetszik túlzottan, hogy nem tud seperc alatt elbánni velem. Sajnálom, vámpír Damien, de engem keményebb fából faragtak. Na meg persze, a vámpírokkal kapcsolatban is vannak már tapasztalataim...
Hirtelen a korábbiaknál egy kissé agresszívabb támadást intéz felém. Na mi az, csak nem meguntuk a játszadozást? Könnyű rejtőzését kihasználva bújik el a szemem elől, de ezúttal az én reakcióidőm nem megfelelő. Később ugrom el, mint kéne, és érzem, amint a tőr éles pengéje hosszában végigkarcolja az oldalam. Kissé csúszva érkezem le a térkövekre és hangosan, vicsorogva morgok rá, miközben saját vérem szaga az orromba kúszik. Ez még nagyon fog fájni. Az ő arcára viszont visszatér az önelégült vigyora. Azt hiszed nyertél?! Na majd meglátjuk...
Ezúttal én is hirtelen támadok. Ahogy sejtettem, sikerül elugrania, viszont az ellentámadás elől nekem is sikerül kitérnem, a tőr ezúttal elkerül. Csak arra nem számít, hogy rögtön ezután keze után is kapok. Karmaimmal kézfejébe is belemarok, ahogy sikerül a tőrét kiütnöm markából. A tőr hangos csörömpöléssel köt ki a szűk utca másik felében, az épület falánál. Elégedetten morgok, ahogy megérzem az ő vérének szagát is. Na most mihez kezdesz, vérszívó? Nincs fegyvered. A csata számodra elveszett.
Látom, ahogy valamit matat a derekánál, gondolom a kabátjába törli a vérét. Én viszont sietnék... Újra támadásba lendülök, elrugaszkodok a földről, hogy ezúttal egyszerűen átharapjam a torkát, és véget vessek ennek a malőrnek. A következő pillanatban már csak egy fülsüketítő pisztolylövést hallok, aztán valami olyan erővel égeti végig a testem a mellső mancsom tövétől a hátamig, hogy nagy erővel zuhanok hátra, és néhány hosszú másodpercre a világ is megszűnik létezni.
Amikor sikerül újra kinyitnom a szemem, a sötétség átvált a homályos külvilágba. Visszaváltoztam, a vérem szaga betölti körülöttem a levegőt, a vállam pedig olyan iszonyatosan fáj, hogy ordítani lenne kedvem. Az utolsó dolog, amit meglátok, mielőtt végleg elsötétülne minden, az a nyomorult vérszívó fekete csizmája, amint közvetlenül mellettem áll meg.
***
Lassan, szenvedő nyögések közepette nyitom ki szemeimet. A vállam szinte tüzel, lüktet és ég a fájdalomtól, de ahogy meg akarom mozdítani a karom, rá kell jönnöm, hogy ez nem fog menni. Amikor a másik kezemmel sem sikerül, már kezd furcsa lenni a dolog.
Kábán nézek körbe, de tudatom rögtön újra kitisztul, amikor látom, hogy egy asztalszerűségen fekszem, elég kényelmetlenül odarögzítve. Csuklóimat és bokáimat bilincsek fogják, de a térdemnél és a mellkasomnál is erős kötelek szorítanak az asztalhoz. És... nincs más rajtam, mint egy túlméretezett ing, ami épphogy a combom feléig takar. Fogalmam sincs, hol vagyok, csupa sötétség vesz körül, csak az asztal mellett pislákoló két gyertya nyújt némi világosságot.
Ajtócsapódás zaja töri meg a csöndet, aztán lépéseket hallok felém közeledni, és rövidesen meg is jelenik a fogva tartóm... Damien. Hát persze. Mocskos vérszívó...
- Hol a francban vagyunk? És miért hoztál ide? Miért nem öltél meg? – támadok neki azonnal.
Hangomat eltorzítja a fájdalom, de iránta érzett harag ad neki némi nyomatékot.
- A sérülésed most egy ideig megkímél majd az átváltozásod okozta kellemetlenségektől. Én pedig, mint a csata győztese, feljogosítottam magam arra, hogy azt tegyek veled, amit csak akarok.
Önelégült mosolyát ismételten viszont láthatom, miközben egyik hosszú ujját végigfuttatja combom meztelen alján.
|
