Karakter: Gualtiero Volonté Megjegyzés: ~ lady lawnak
Gualtiero:
Lassan sétálok a folyosón, sétapálcám koppan néha a szőnyegen tompán, a gyertyafények elalszanak mögöttem, míg végül teljes sötétség nem borul a környezetemre. A hálószobám melletti szoba ajtaja nyitva van, azonnal megüti fülemet a csodás dallam. Máris hozzákezdett játszani, pedig még csak most hoztam ide? Nagyon lelkes a fiú, és szenvedélyes, de ez a hang, amit kicsal a zongorából, sugároz minden érzésfoszlányt, ami benne lakozik.
Beállok az ajtóba, fel sem tűnik, hogy a szobában is sötét honol, hisz a kinti fények egy része besugárzik az ablakon. Gyönyörűen játszik ez a fiú, az első hangból tudtam, amikor először hallottam őt játszani. Jó vásárt csináltam vele, többet ér, mint egy mű számomra. Ez nem csak szinte szólal meg, mint egy festmény. Nem. Csodás hangokkal tölti meg fülemet, le is hunyom szemem, és iszom magamba a zenét. A kábultban, még a sétapálcám is kicsusszan markaim alól, és gurul pár centit a földön mire kipattannak szemeim, és ő is azonnal észrevesz.
- Pardon Monsieur – francia kis virágszál. Szépen használja anyanyelvét, igazán illik hozzá.
- Felkapcsoljam a villanyt? – kérdezem, bár ahogy észrevettem egyáltalán nem zavarja a sötétség. Szabadkozni kezd, így nem nyúlok a kapcsoló felé, csak beljebb lépek – Kérlek, játssz tovább! – utasítom halkan, mire visszafordul a zongora felé. Ujjai a billentyűkön simulnak, majd újra belekezd a lassú dallamba, mely remegő hangjával szinte altatódalként is hathatna rám, ha fáradt lennék.
Lehunyja hosszú pilláit, az ablakon beszűrődő hold fénye vékony árnyat képez hófehér arcán, s lassan pislogva lépek nesztelenül egyre közelebb. Arcán egy könnycsepp gördül végig, nem több, mely ezüstös árnyalattal csillan meg, káprázatosan szép, minden porcikája gyönyörű, és mostantól csak az enyém. Az én pomme de sangom, aki hamarost megtapasztalja milyen is ez az élet.
Már közvetlen mögötte állok, nem látom arcát, csak figyelem játékát. Határozott és lágy, finom ujjaival finom mozdulatokat rajzol le, csak úgy siklanak a csont fehér billentyűzet felett. Bódító illata orromba kúszik, finom virágillat simogatja érzékeimet. Olyan az illata, mint a Victoria Cruziana-nak, virágzásának első éjjelén. Kezemet óvatosan felemelem, ujjamat tarkójára simítom, arrébb tolva egy tincset, és megtorpan.
- Folytasd! – duruzsolom határozottan, és reszkető tagokkal tesz eleget kérésemnek a drága. Túl csodás, túl csábító a pillanat ahhoz, hogy veszni hagyjam. Lehajolok hozzá, arcom már nyaka felett honol, két kezem vállain pihen. Sokkal édesebb az illata így közelről, hívogató ez az aroma, túlságosan is, nem is merek ellenállni neki.
Ajkam lassan nyakára simul, nem hagyja abba a játékot, ahogy kértem, viszont jól érződik az idegessége, néha-néha becsusszan egy fals hang, de még ez sem zavar, túlságosan elkábított az illata.
- Fiore mia – susogom a lehető leghalkabban puha bőrére, jól érezhetően megborzong, s ahogy lecseng a kotta utolsó hangja is, kivillanó agyaraim átfúrják a selymes bőrt, nem túl vérző ponton sebesítettem meg, mégis azonnal számba csordul vére.
Elakad a lélegzete, s ahogy az ízét megérezve elfog a felismerés, azonnal felhajolva tőle köpök egy nagyot. Ez túl édes, ez túl szép, túl vonzó minden egyes sejtje ennek a vérnek. Halk morranással jelzem nem tetszésemet, s a fémes íz helyett a lágyabb aroma terjed szét nyelvemen, automatikusan mozdul torkom, és mégis kerül testembe belőle. Franc.
Ujjamat számon húzom végig simítva, dörzsölgetni kezdem, megszagolom a fényes nedvet, majd a fénybe tartom ujjam, és valóban megállapítom. A fiú, nem ember. Ezüst Vérű poronty. Újabb morranás, majd lenézek rá, észreveszem, hogy hatalmas, fátyolos szemekkel mered rám, ujjait nyakára szorítva, pedig nem is vérzik el.
- Vá… vámpír… - hebegi olyan halkan, hogy szinte csak szájáról olvasom le a szavakat, szememből lassan eltűnik a vörös fény, a köd elszáll, komoran pillantok le rá. Talán nem is sejtette, hogy az vagyok?
Karakter: Gualtiero Volonté Megjegyzés: ~ lady lawnak
Gualtiero:
Egyik lában átvetem a másik felett, sétapálcám tetejére teszem mindkét kezem, majd oldalra lebbentve hajamat kitekintek az ablakon. A mellettem ülő fiatal hölgyemény alig 1-200 éves bugris izgatottan feszeng, szerencsémre csendben. Valamelyik távoli rokon lánya, aki a héten nálam „nyaral”. Nem tudom miért pont rám sózták, tudják jól, hogy nem vagyok oda a túl fiatalokért. Persze nem a kor számít, hanem a külső. Laposban csak a fiúcskák az igaziak.
Hogy lenyugodjak, és őt is szórakozni vigyem, úgy döntöttem elviszem abba a bárba, ahova ritkán járok. Jómódú, tetszetős, viszont tele van a magamfajtával, akik ismernek. Direkt nem szóltam előre a tulajnak, hogy megyek, mert különben túl nagy felhajtás lett volna a megjelenésemből, és azt nem szeretem.
- Nyugalom ameno mia. (kedvesem) Nemsokára ott vagyunk. – biccent, mi szerint értette, majd tovább illegetve körömcipős lábacskáit les ki az üvegen. Ingerült vagyok, bár ez csak néha látszik arcvonásaimon. Elvesztettem a pomme de sangomat, és most kutathatok új után. Válogatós vagyok, nem iszom akárkiből. Mélyet szívok a virágos parfümillatból, amit a hölgyike magából áraszt. Nem rossz, de még mindig nem az igazi.
~*~
Végre megérkezünk a bárba, kiszállva a kocsiból kisegítem a lányt, majd karomat felkínálva neki vezetem be. Az épület előtt azonnal felismer a két őr, de mielőtt meghajolnának, avagy térdre ereszkednének, intek. Szeretem ha megalázkodnak, de most nem ezért vagyok itt.
Beljebb lépve az étterem főpincére már csak biccentéssel fogad, jól ismer.
- Erre, kérem… - int oldalra, majd máris vezet a nekem szánt helyre. Habár arcán alig látszik rezzenés, azt az álcát próbálja fenntartani, mintha tudta volna, hogy jövök. Valójában persze senki hírét se hallotta. Amint belépünk az asztalok közé, még a zene is elcsendesedik, minden tekintet a ruhámra égeti a lyukakat, és már komolyan csak az hiányozna, hogy a reflektorfényt is ide irányítsák. A zenekar felé villantom vöröslő szemeimet, akik észbe kapva folytatják a muzsikálást. Zavart okoztam az éterben? Helyes. Csendben rettegjenek, távolról figyeljenek.
- Gualty-bácsi – feláll a hátamon a szőr ettől a hangtól. Ez a lány… szándékosan ingerel a becézett neveivel. Szörnyű.
- Igen? – sandítok felé, majd magamhoz emelem a pohár pezsgőt, amit már felszolgáltak.
- Köszönöm, hogy elhoztál – mosolyog édesen. Nem hibáztathatom azért, ha kedves akar lenni.
- Szívesen – válaszolom, majd a színtér felé fordítom tekintetem, ahol csak egy zongora áll középen. Tetszetős, nagyon is. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a művész, aki játszik rajta. Rendelek, és mire kihozzák az ételt, meg is jelenik a zongorista. Először csak hanyagul vetek egy pillantást rá, majd hirtelen terelem vissza tekintetem, és jobban szemügyre veszem a fiúcskát. Barna tincsei lágyan omlanak arcába, ki van öltözve, arca ragyog. A reflektorfényben úszva csillannak szemei, és azon kapom magam, hogy több mint egy perce csak őt figyelem megbűvölve, míg leül a helyére.
Teljesen természetesen viselkedik, mintha nem is tudná hol van, vagy pontosan tudja? Nehéz kivenni vonásaiból. Ujjait a billentyűk felé emeli, mély levegőt vesz, lehunyja szemeit, és én is így teszek, hátradőlve székemben.
Elkezd játszani.
A dallamok szinte úsznak a fülemen át, minden egyes hangjegy csodával áraszt el, és a hallás gyönyörré válik. Ujjaimat összefűzöm és ölembe teszem, szívverésem felgyorsul, ahogyan elképzelem őt játszani. Látnom sem kell tisztán, a képzelet is bőven elég ahhoz, hogy megbabonázzon.
Amikor az egyik darabot befejezi. hideg ujjaimat a pohár aljára fonom, felnyitom szemeimet, s a vacsora elkezdése előtt egy újabb kortyot iszok a buborékos nedűből.
Kell nekem ez a fiú.
~*~
Másnap már napnyugta előtt felébredek, elkészülök, s intek a szolgának, hogy hozassa a kocsit. Tegnap nem beszélhettem a tulajdonossal, túl nagy lett volna a feltűnés körülöttünk, még a hátsó irodában is. Kíváncsi népség…
Most csak a jobb kezem kísér el, az útra. Egy kis bevásárlás.
A tulaj már tudja hogy jövök, hisz üzentem neki, így csendben fogad, ahogy kértem, a hátsó ajtónál, majd bekísér az irodába.
- Fo-foglaljon helyet – mutat a vendégszékre, majd sétapálcámmal kopogva lassan az asztal másik végére lépkedek, és leülök a székébe, halovány mosollyal arcomon. Megszeppen, majd izzadó homlokkal leül velem szemben, megtörölgeti arcát, és rám figyel – Megtudhatom, mi látogatásának a célja? – már vártam a kérdést, de visszafojtom szélesedő mosolyomat.
- A fiút akarom… a zongoristát – ledöbben, ajkai remegni kezdenek, kiegyenesedik a székben.
- D-de…
- Nem ingyen kérem – látszik arcán, hogy fontolóra veszi, végül megrázza fejét.
- Azt… azt nem tehetem. Ő a fellépőim gyöngye – látom ám, hogy reszketnek az ujjai, s ebből tudom is, mennyire fél. Nem ellenkezhetsz velem.
- Ez nem kérés volt – felvillan szemem, ahogy erőm is kezd körüllengeni, ködfoszlányok jelennek meg. Azonnal felpattan, és az ajtóhoz siet.
- Máris hívom – reszkető hanggal szalad ki, majd szól az egyik kint álló alkalmazottjának, hogy hívja a fiút. Ilyen korán itt lenne? Vagy… ha jól sejtem itt is lakik.
Visszafordul felém, bezárja az ajtót, és újra homlokát kezdi el törölgetni, egyre bosszúsabban, vörösödő arccal. Látom nincs ínyére a dolog, de koránt sem érdekel. Amit akarok, azt megszerzem, kerüljön bármibe.
- Köszönöm az együttműködését. Alberto – intek jobbkezemnek, aki az aktatáskát kinyitva mutatja meg az összeget majd be is zárja. Nem szeretném, ha a kicsike ezt meglátná.
Azonnal felcsillan szeme, s mintha minden harag és nyűg tovaszállt volna arcáról, teljes megkönnyebbülés veti át a helyét.
- Köszönöm, nagyuram. Igazán hálás vagyok – hajlong, és áldja minden al- és felmenőmet, mikor végre kopognak. Kinyitja az ajtót, én is felállok a székből, s továbbra is halovány mosollyal lépek hozzá közelebb.
Megszeppenve néz hol rám, hol pedig az igazgatóra, látom tekintetén az értetlenséget, a kíváncsiságot. Gyönyörű szép így közelről, túl szép. Nem mer kérdezni, pedig ajkai remegnek a visszatartott szavaktól.
- Florent. Tudod miért hívattalak ide? – a fiú megrázza fejét válaszként, pedig jobban szeretném hallani a hangját, úgy tűnik ezzel várnom kell még. – Mostantól az Ő tulajdona vagy – int felém kecsesen az úr, s kikerekednek a fiú szép szemei.
- De… de… - édesen lágy kis hangocska rebeg, de ahogy lépteim egyre közelednek felé, összerezzen. Szemében dac csillan, arcán kissé más érzelmeket látok. Édes illata, akár a tavaszi vágott virág, álla alá simítom ujjamat, érzem hogy reszket erőmtől. Még ha visszafogom magam, akkor is jól érzi. Embernek tűnik, viszont szépsége emberfeletti. Különleges, már tudtam az első pillanatban, ahogy megláttam. A bőre bársonyos, hófehér és tiszta. Halkan sóhajtok egyet.
- Magnifico fiore mia (gyönyörű vigárom) – Mélyen szemébe nézve susogom a szavakat, szám sarkába picivel nagyobb mosoly kunkorodik, ujjaimmal orcáját simítom meg, de elhúzza tőlem magát. Nem lesz könnyű dolgom ezzel a fiúcskával, már előre látom. Sebaj. – Pakolj össze, kedvesem… azonnal indulunk.
- És ha én nem akarok? – az igazgató megszorítja vállát, mire felszisszen.
- Hm – oldalra fordulva sandítok rá – igyekezz. – Kimennek mind a ketten, csak Alberto és én maradunk. Leteszi az asztalra a táskát, elismerően biccent felém. Tudom mire gondol, de nem öntöm szavakba. Mindketten tudjuk, hogy jó az ízlésem.
~*~
Ő a külön autóban utazik a holmijaival, természetesen a zongorát nem hoztuk magunkkal, mert, nem az ő tulajdona. Tőlem kap majd egy sokkal szebbet, ami az ő bársonyos ujjai alá valók.
- Valami nem stimmel a fiúval – morogja felém a semmiből Alberto.
- Mire gondolsz? – sandítok rá.
- Túl édes… az illata. – Hm… talán igaza van. Ha még ő is ennyire érezte, pedig nem mellette állt, akkor lehet benne valami. Ezt még én sem tudom.
- Lehet… - rendezem le egyszerűen a témát, majd elfordulva gondolkodom el. Különleges, de nem akárhogy. Talán rejteget még valamit, amiről nem tudok.
Végre valahára leszállt az éj. Ezt biztosan meg tudom állapítani, mivel a kastélyom ablakán felhúzódnak a fényt kizáró, hatalmas acélredőnyök.
Elég kettőt pislognom, és már éber is vagyok. Lerúgom magamról a vörös szaténtakarót, majd lekászálódom hatalmas franciaágyamról, hogy aztán a fürdőszoba felé vegyem az irányt. Egy gyors zuhany, mosakodás, majd törölközés.
A szobámba visszatérve egyenesen a két jókora ajtó felé veszem az irányt. A baloldalihoz lépve kinyitom, és feltárul előttem egy hatalmas beépített gardrób. A másik is ugyanilyen, csak valamivel kisebb, és abban a hétköznapokra való ruháimat tárolom.
Ebben viszont itt az összes fegyverem és a harchoz viselt ruháim. Magamra veszek egy hosszú, fekete bőrnadrágot, fölé pedig egy szintén fekete bőr izompólót. Aztán fölveszem az egyik acélbetétes csizmámat is.
Felsőtestemre csatolom a mellkasomon keresztbe futó tőrtartót, amibe aztán bele is csúsztatok két tőrt. A két hónalj alá erősíthető fegyvertokba belecsúsztatom két újonnan vásárolt Glock automata fegyveremet. Ezután még magamra kapom hosszú, fekete bőrkabátomat, a zsebeibe süllyesztek jó néhány dobócsillagot, és készen is vagyok.
Egy kisebb hadseregnek is elegendő mennyiségű fegyver van nálam, de éppen ennek köszönhetem, hogy hatásosan irtom az ellenséget.
Na meg a legújabb társaimnak.
***
A szobámból kilépve végigmegyek a díszes folyosón, majd lemegyek a széles, aranykorláttal díszített lépcsőn. Az egész kastély olyan, mint egy csodapalota, az édesapám építtette még 1900 környékén, röviddel a halála előtt. Az ultramodern biztonsági berendezések – riasztók, kamerák, acélajtók, és még sorolhatnám – pedig a mai kornak köszönhetik létrejöttüket.
Szolgálóim közül a két legmegbízhatóbb ember felelős a biztonsági rendszerek figyeléséért.
Ahogy leérek a lépcsőn, az egyik szolgálóm siet elém, a kedves, idős komornyik, John.
- Kíván valamit indulás előtt, nagyuram? – kérdezi fejet hajtva.
A szolgálóim az egyetlenek, akikkel nem viselkedem seggfej módjára. Tisztelnek, ezért nem is érdemelnék meg.
- Nem, John, köszönöm. Lady Eleanor tegnapi látogatása, és majdnem teljesen tiszta vére után egy jó két hétig megleszek.
- Igenis, nagyuram. Sok szerencsét a vadászathoz!
- Köszönöm – biccentek.
John elsiet, én pedig folytatom az utamat. A vastag, golyó- és törésálló üvegű ajtót használva kimegyek a hátsó udvarra. Az egész kastélyt vastag fal, valamint egyik különleges képességemnek köszönhetően olyan köd veszi körül, amitől emberi szem nem is láthatja. Tökéletes védelem.
Az udvar közepére sétálva nyugalmat árasztok szét testemben, aztán egyszerűen láthatatlanná válok. Praktikus képességek, örökké hálás leszek a szüleimnek értük.
***
Az egyik legsötétebb környéken, egy szórakozóhely mögötti sikátorban bukkanok fel. Rövidesen előbukkan mellettem egyik harcostársam, majd a másik is.
- David, Rhage – üdvözlöm őket fejbólintással.
Viszonozzák az üdvözlésemet. Mindketten ugyanolyan hatalmas termetűek, mint én, és ugyanolyan a felszerelésük is. Ez nem is véletlen – csak nemrég találtam rájuk, egy vérvonalból származunk, mindegyikünkön ott díszeleg a szent tetoválás. Éppen ezért élnek az én kastélyomban is, tökéletes, bizalmas barátságban állunk egymással. És közös erővel vesszük fel a harcot a fajunk gyilkosaival.
Az egyetlen különbség az arcunkban rejlik. Davidnek katonásra nyírt, sötét haja van, szeme pedig lenyűgözően gyémántfehér színű, míg Rhage félhosszú, szőke hajával, és égszínkék szemeivel olyan, mint egy hollywoodi sztár. Szent tetoválásaik különböző helyeken vannak, Davidnek jobb alkarján, egészen az ujjaira nyúlnak a fehér minták, Rhagenek pedig a hátán kígyózik, fekete színnel.
- Ne kíméljük őket – mondom, mire mintegy parancsszóra indulunk el az éjszakába.
***
Különváltunk. Én személy szerint már három gazembert eltettem láb alól, és most is éppen az egyiket követem. Egy kicsit képzettebbnek tűnik, mint a többi, valószínűleg régebb óta tagja már a társaságnak. De nekem így is gyerekjáték lesz.
Út közben észreveszek egy másik gazfickót, aki éppen egy olcsó szőke szajhát próbál megfűzni. Ahogy közeledek hozzájuk, arcomon jéghideg mosollyal, a kurva azonnal elmenekül, az ostoba nyomorult pedig szembe akar szállni velem. De az én gyorsaságomat nem tudja követni a szemével – egyet sem pislant, a tőröm már át is vágta a torkát. Egyszerű mozdulattal a földre lököm, majd letérdelek, hogy elvegyem a tárcáját. Sosem árt tisztában lenni a nevekkel. A vérvonal sok mindent elárul a tagokról.
Éppen a zsebembe csúsztatom a tárcát, amikor ordítás üti meg a fülem. A levegőbe szagolva vér és szenteltvíz szaga keveredik. Egy pillanat…
Éktelen haragra gerjedve indulok meg a megfelelő irányba. Ez egy tisztavérű vámpír!
A következő pillanatban már ott is vagyok, testemmel ellököm a gazembert, aki egy karóval közeledik az áldozatához. Egy fának csapódik, a karót elejti. Egy egyszerű mozdulattal kettétöröm a hülye fegyverét, ő viszont addig előkapja a pisztolyát, egyenesen rám célozva.
Elmosolyodom. Ez az, akit végig követtem. Széttárom a karomat, felkínálva magam neki, majd abban a pillanatban, hogy meghúzza a ravaszt, láthatatlanná válok, és mögötte bukkanok fel. Megdöbben, én pedig a pisztoly csövét megragadva egyszerű mozdulattal elhajlítom. Aztán a másik törőmet a szívébe döföm.
Ezt is, és az előbb használtat is megtörlöm a pólójában, hogy ne maradjon véres.
Aztán elindulok a vámpír felé. Olyan rémülten néz rám, mintha én is meg akarnám ölni… beverte a fejét, vagy alapból nincs valami rendben odabent? A vámpírok nem ölnek vámpírokat.
Mire odaérek mellé, már el is ájul. Most tényleg ennyire fél, vagy nem bírja a fájdalmat? Jobban is szemügyre veszem… Hosszú sötétbarna haj, apró, kecses termet, és el kell ismerni, igen szép arc. Kívánatos nő lenne, ha nem lenne egy fiatal fiú – vagy nem fiatal. A kezembe veszem a sebesült kezét. Ejha… elég szép sérülést szerzett, a tenyerét nagyon csúnyán lemarta a szenteltvíz. Ehhez viszont én nem vagyok elég.
Lehunyom a szemem, és gondolatban Davidet szólítom. Egy másodperc, ha kell, és már meg is jelenik mellettem.
- Mi a gond? – kérdezi.
Amikor meglátja a földön fekvő vámpírt, először felvonja a szemöldökét, majd amikor megérzi a tisztavér illatát, elkomorodik.
- A nyomorult gazemberek már azt a néhány tisztavérűt is megtalálják, akik megmaradtak rajtunk kívül?! – morogja felháborodva.
- Úgy tűnik… Meg tudod gyógyítani a kezét?
- Gyerekjáték. – Letérdel mellém, átveszi tőlem a sérült kart, majd fogával lehúzza jobb kezéről a bőrkesztyűt. A szent tetoválás felizzik, csodálatos, fehér fényárba vonva a kezét. Én közben ködöt vonok magunk köré, hogy senki ne láthasson. Két ujját a sérülés fölé emeli, majd lassan hozzáérinti. A csúnya seb pedig egy szempillantás alatt el is tűnik. – Kész. Most mihez kezdjünk vele?
- Túl értékes. Haza kell vinnem.
- Ezzel egyetértek.
- Tartjátok a frontot ma éjjel?
- Hát persze. Mindig számíthatsz ránk – vereget vállon.
A ködöt eltűntetem, ő pedig újra eltűnik. Hát akkor, rajta… az ölembe veszem az ájult kis vámpírt, aztán láthatatlanná válok, vele együtt.
***
Az udvaron előbukkanva egyszerűen a vállamra veszem a srácot, aztán a hátsó ajtóhoz lépek. Beütöm a kódot a riasztóba, aztán belépek. John máris ott terem.
- Máris vi… – kezdi, aztán meglepetten pillant a fiúra. – Uramisten, nagyuram, miért úgy tartja a vállán, mint egy zsákot?! A fejébe száll a vér!
Zavarodottan meredek rá. Micsoda? Sebaj, azért hallgatok rá, és inkább újra az ölembe veszem.
- Van olyan vendégszoba, ami elő van készítve? – kérdezem.
- Természetesen, uram. Jöjjön utánam!
Elindul fölfelé a lépcsőn, én pedig utána. Ahhoz a szobához vezet, ami közvetlenül az enyém mellett van. A falak halvány levendulaszínűek, a berendezés kifogástalan. Hatalmas, kényelmes franciaágy, Sötétvörös szaténágynemű, plazmatévé, DVD- és Hifi-berendezés, csempézett fürdőszoba jacuzzival.
Leteszem az ágyra, John pedig gondoskodóan betakargatja.
- Egyébként szabad megkérdeznem, ki ő, uram?
- Majdnem megölték. Tisztavérű, ezért muszáj biztonságban tudni.
John is meglepődik a tény hallatán.
- Akkor mindenképpen itt kell maradnia. Küldjek mellé valaki, nagyuram?
- Nem szükséges, John, köszönöm. Majd én mellette maradok. Elmehet.
- Engedelmével, uram – hajt fejet, aztán kihátrál a szobából.
***
Már egy jó órája ülök az ágy melletti karosszékben elterpeszkedve, mikor felébred. A fegyvereimet már ledobáltam a másik fotelbe, a kabátommal együtt.
A kis vámpír zihálva, rémülten ül föl az ágyban.
- Hol vagyok? – Tekintete rám téved, aztán a fegyvereimre, majd újra rám. Aztán felsikít. – Segítség!
- Hé! Nyugi már! – Csak nem hagyja abba, ezért kénytelen vagyok mellé ugorva befogni a száját. – Elhallgatnál végre? Idecsődíted az egész házat.
Megszeppenve pislog rám, majd lassan bólint. Elégedetten morgok, aztán elengedem.
- H-hol vagyok? É-és… ki… ki vagy t-te?
- Nem kell beszarni, nem foglak bántani. Én mentettelek meg, és a vámpír nem öl vámpírt, főleg nem a harcosok.
Elkerekednek a szemei.
- Harcosok? Én már… már hallottam pletykákat rólatok… de… azt hittem, nem igazak.
- Pedig itt vagyunk, létezünk.
Felállok, hogy visszamenjek a fotelhez.
- Mikor mehetek haza? – kérdezi hirtelen.
Felvont szemöldökkel fordulok meg.
- Haza? Tisztavérű vámpír vagy, hülye lennék hazaengedni. Az én kastélyomnál nincs biztonságosabb hely a vámpíroknak. Itt maradsz.
Szerkesztve makeme_real által @ 2010. 03. 15. 22:19:42
