A medve fogja a revolverét és kihúzza a számból, felszörcsögök, ahogy a nyálas fémet eltávolítja a nyelvem mellől.
- Hogy mondod, kölyök? – szinte fújtat, mint valamiféle oroszlán, érzem, ahogy a könnyedebb hajszálak meglebbennek a kérdésére. Barna haján megcsillan a szoba közepén egy kábelen fityegő villanykörte fénye, ami így hátsó világítást kölcsönözve alakjának, egészen elborzasztóvá teszi.
- Azt… az mondtam – tátogok, a kellemetlen, feszülő érzést szeretném enyhébbre venni, a szám fájón elzsibbadt, alig érzem. – Nem leszek áruló, már most meghúzhatja a ravaszt.
Alig mondom ki normális szókészlettel, amit, elvigyorodik, megmutatva az összes fogát, a saját nyálamtól lucskos stukker csövével kezdi el simogatni az arcomat. Akár az én nyálam, akár nem, undorítóan hideg és gusztustalan érzés! Próbálok kitérni az undorítóság eme iskolapéldája elől, de a lábával a lábfejemre lép bakancsával, így megnyikkanva hagyom abba a fejmozgatást.
- Szeretnéd, mi? Azt hiszed, ilyen könnyedén megúszod? Ugyan, kérlek… - suttogja gonoszan, a fejemben pedig azonnal továbbfűzöm kijelentését. Szóval nem fognak egyszerűen csak lepuffantani, hanem megkínoznak. Gyönyörű fejlemény, de nem annyira rossz dolog, ha nem fognak csak úgy, minden előzmény vagy felszólalás nélkül fejbe lőni. Halvány szájhúzással konstatálom a végeredményt, amire jutottam, így merészelem megkérdezni azt, amit:
- Akkor minek játszik fogorvost egy pisztollyal? – alig hogy elhagyja a számat az utolsó rag, éles és csípő, ráadásul brutálisan kemény pofont kapok, amitől a masszőrt rég látott nyakam is beleroppan, a fejem előre bicsaklik a lendülettől.
Úgy bámul rám, mint egy kivert kutya a koncra, amit kivetettek neki a kukások. Felhúzom az orrom, de rögtön abbahagyom a fintorgást, az arcom bal fele úgy ég, mintha megmelengették volna egy vasalóval.
- Menjetek ki. Ezt mi is el tudjuk intézni – hallom furcsa, sípoló hangok között a szőke hangját, majd ajtócsukódást, és a következő pillanatban már a főkolompos mellett állva néz le ránk. Kezd rohadtul feszélyezni, hogy mindenki engem néz, de nem úgy, ahogy kéne.
Hol az ellenségesség? A gyűlölet? Ilyenkor utálni szoktuk a másikat, nem ilyen… ilyen szemekkel nézni! Nem vagyok egy darab hús a tányéron! Mi ez? Homoszexuálisok állama? HomiPanem?
- Azt hiszem, ketten is megbirkózunk a kölyökkel – közli sejtelmes hangnemben a szőke, majd pár pillanat múlva, ugyanazzal az ördögien mocskos bicskanyitogató vigyorral néznek rám. Kapkodom a tekintetem kettejük között, megpróbálok minél inkább a háttámlának préselődni és hátrább húzódni.
- Mi van? – szakad fel belőlem az értetlenség, főleg, mikor a főnök fogja magát, és elkezdi eloldozni a lábaimat. De mielőtt még orrbarúghatnám azzal a lendülettel, a szőke azonnal karon ragad és elráncigál a terem közepéhez, ahol valami láncos kampóra felakasztja a kezeimet.
Szinte érzem, hogy kifordulnak a karjaim a vállam tövéből, fájdalmasan szisszenek fel, ahogy a bőr kíméletlenül húzódik, szüntelenül. Ezt fokozva a vállamra markol, lenyom a földre, a kemény, hideg beton biztos zúzódás ígéretével kecsegtet.
Mi van? Mi az hogy…
Mikor meglátom a nagyfőnököt, és ahogy leül a székre előttem, mint valami diadalmas tábornok, kezd a fejemben megfogalmazódni egy kétségbeesett gondolat. Ne. Na ne.
Az állam alá nyúl, erőszakkal emeli fel a fejem, nem vagyok rest, igyekszem olyan arckifejezést vágni, amiről rögtön felfogja, hogy igazán nem finom az, amit csinálnak, szóval felesleges ezen módosítani vagy erősebbé tenni, vagy bármi mást csinálni…
Pont jó, épp eléggé fáj, igen, nagyon fáj, nézzék csak az arcom!
- Kipróbáltad már Ron? – égetően fúrja a tekintetét az enyémbe, de nem nekem szánja a kérdést, hanem a hátam mögött foglalatoskodó szőkének. Megint nem látom, sőt, még nem is tudom megmondani, melyik oldalt áll, idegesen forgolódnék, hogy lássam, de nem sok sikerrel.
- A száját igen. Még egy kis gyakorlásra van szüksége – a válasz hallatán tombolni kezd a fejemben egy kifejlett vészjelző tábla, amelyet megannyi kis légkalapáccsal rendelkező lény emelget, teljesen bepánikolva.
Kurvára osztom az érzéseiket!
- Ebben talán tudok segíteni – kezével a nadrágjához nyúl, de a fejemet nem tudja annyira stabilan tartani, így azonnal nemtetszésemet nyilvánítva az ügy iránt kezdek el vonaglani és rángatózni, hátrább araszolni, de hátulról durván a hajamba tépnek.
- Nem… na nem… inkább a szájpecek – próbálok kiegyezni, de a drága Ron inkább úgy gondolja, hogy a szájpecek helyett inkább valami mást nyomna a számba. Megint! Én ezt nem csinálom! Nem vagyok szopós kurva!
Keményen markol a hajamba és nyomja az arcomba a másik nemi szervét, ami már keményen lüktet a bal pofazacskómnál, szinte kinyomja a fogaimat. Jó, oké, fázik, majd megmelengetem én… Egy határozott harapással fogom eltüntetni a micsodáját, akkor talán felfogják, hogy én kurvára nem kurva vagyok, ráadásul férfi.
FÉRFI!
FÉRFI A SZENTSÉGIT!
Halk kattanás, ismét a nyálas fém érzése a halántékomon, ami kizökkent az offenzív elméleteimből.
- Ha megpróbálsz harapni, hidd el, reflexből fogok lőni, és farokkal a szádban küldünk haza – közli enyhe ingerültséggel a hangjában, én pedig rohadtul nem szeretném, hogy megremegjen az ujján a ravasz. Mi tagadás, a fejem szükséges az életemhez, amúgy is, egészen szép arcom van.
Hátulról közelebb hajol a szőke, az Ő hangjától viszont úgy borsódzik a hátam, mintha végigcsipkednék egy alacsony feszültségű vezetékkel.
- Minél együttműködőbb vagy, annál kevésbé fog fájni – súgja mély hangján, majd fogaival belemar a bőrömbe, felkiáltok a fájdalomtól, s szinte rögtön a méretes farok a számban landol. Fuldokolva próbálom meg kitolni a számból, a hajamat már Berain markolja teljes erőből a vastag húsdarabot, mire csak előrébb löki a csípőjét és élvetegen megremeg.
B-tervként megakad a fejemben, hogy én ugyan nem csinálok semmit, így jobbára szó szerint tátott szájjal tűröm az eseményeket, de nem sokáig maradhatok tétlen. A hajamba tépve kezdi el mozgatni a fejemet, köhögve és szörcsögve nyelem le előváladékát, ahogy hosszan, a szám szélét fájdalmasan megfeszítve és keményen dörzsölve löki kényszerít arra, hogy minél mélyebben fogadjam magamba.
Váratlanul megmozdul a világ, a derekamra markolva állítanak fel talpra, így a karjaim nem fájnak már annyira, de szinte orral előrebukok a medve bránerére, könnyezve, a szégyentől égő arccal, tétlenül veszek részt a szopatásban.
Szó szerint.
Kemény ujjakat érzek meg a fenekemen, majd a következő pillanatban hűvös levegő csapja meg a meztelen fenekem.
- Ne! NE! – visítanám, de a szám teljesen tele van, könyörgésem senki füléhez nem ér el, így inkább üvöltésre kapcsolok, a rezgések felszaladnak a számban ki-be mozgó péniszen.
- Kussolj – hörren rám a birtokosa, jobban lenyomja a torkomon, sípolva veszem a levegőt az orromon, szó szerint lassan fuldoklom. Megérzem, hogy a fenekemre simítja a szőke az ujjait, kétségbeesetten próbálok fészkelődni, de az előttem ülő mindent megtesz, hogy csak rá koncentráljak. Szétfeszíti a farpofáimat, megremegek a szokatlan érintéstől.
- Még szűz, micsoda megtiszteltetés – hallom hátulról, majd durva harapást érzek meg a fenekemen, majd nedves, forró nyelvét. Egyszerre ketten zaklatják az érzékeimet, érzem, hogy ketté fogok szakadni, nem tudok mind a kettejükre ugyanúgy figyelni…
Ez csak egy rossz álom. Tuti, hogy elaludtam az ágy alatt, ahová elbújtam és még csak most fognak jönni értem, vallatni… Mi ilyeneket nem csinálunk a foglyokkal! Lebeszélem mindenkiről a szoknyát, férfiaknál a nadrágot is, de engem még soha senki…
És nem is itt akarom elkezdeni!
Váratlanul érzem meg ánuszomnál a nyelvét ficánkolni, összeszorítom a szemeimet, igyekszem kizárni a tevékenységét, de mikor a nyelvét is belém nyomja, az a kevéske levegő is bennem reked. Pillanatokon belül valami mást érzek meg magamban, hideget és hosszúkásat, ami folyamatosan köröz bennem, majd ki-be kezdi el tolni, felnyüszögök, de mélyebben tolódik a számba a méretes farok, elernyedve hagyom, és keményen összeszorítom a szemeimet, felkészülve a legrosszabbra...
Nem mondhatnám, hogy minden előzmény nélkül történik a dolog, de a lendülettől és a meglepetéstől felsikoltok, ahogy tövig belém nyomakodik, a feszítő érzés szinte széthasít.
Ne! Istenem, a kurva életbe! Ne…!
Hallom élveteg felhördülését, először óvatosan nyomkod, majd utána egyre erősebben, dominánsabban hág meg, felsikítok a kemény tempóra, a feszítő, forró érzéstől könnybe lábadnak a szemeim, arcom kivörösödik az erőlködéstől és az egyre jobban fokozódó levegőhiánytól… Egyforma ritmusra rángatnak és tépnek széjjel, ahogy a péniszre bukom, úgy húzódik ki belőlem, majd mikor kissé kintebb engedem a számból, teljesen belémnyomakszik…
- Igen… szívd meg jobban – markol a fejemre két kézzel Berain, ösztönzőleg, a fegyvert nyilván eltehette, de nem tud érdekelni… Az a legrosszabb, hogy folyton végigvág rajtam az állandó feszítő érzés mellett valami más is, valami villanásnyi, ami teljesen beborzongat, libabőrös leszek tőle, az ágyékom pedig halványan lüktetni kezd… Mi ez? Mit művel?
Hogy a retkes picsába tudom élvezni?! Neh, nem akarom…
Legnagyobb rémületemre Berain kirúgja maga alól a széket, felemelkedik és közben rántja fel a fejemet is, a számban férfiasságával, tövig tolja belém és a heréi az államat csiklandozzák… Hamarosan forró spermája szabályosan a számba robban, felét levegőért kapkodás közben nyelem le, de mikor kiokádnám az összeset a földre, rám szól:
- Tartsd a szádban picinyem.
Inkább szót fogadok, de nem tudom figyelmen kívül hagyni az engem döngető szőke ingerlő mozdulatait, folyamatosan eltalál egy ponton, amin végigcikázik rajtam a sóvárgás, a vágy… Hogy eshet jól, hogy megerőszakolnak?!
A barna hajú a lábaim között nyúlkál, ráfog félig kemény valómra, megremegek a dupla érintéstől, miközben a szőke rendületlenül dolgozik rajtam.
- Jó lehetsz öcsi… máshol hozzá sem értél, és majdnem teljesen merev. Buja kis teste lehet – széthasítja rajtam az inget, észreveszek a bőrömön egy kezet siklani, s ahogyan az egyik mellbimbómat morzsolgatni kezdi, felszakad belőlem egy nyögés, kiömlik a számból a bent tartott undorító cucc, és már csak a saját nyögéseim visszhangját hallom…
Felgyorsul, kezeim megfeszülnek a láncon, ujjaim ökölbeszorulnak, a bilincs fájón összedörzsöli a bőröm, masszívan vágja belém magát, minduntalan eltalálva azt a kényes pontot, amit ha sokáig, sokkal több ideig eltalálna, még talán el is… Egy hosszú, elnyújtott pillanatig telibe is találja, de azonnal megérzem élvezetét, ahogy forró hullámokban kezd el kitölteni… Ahh…
Hörgése végigkarcolja a hátam, majd kihúzódik belőlem, ekkor érzem meg a parázsló, feszítő érzést… Elereszt, térdre esem, majd erőtlenül dőlök el az oldalamra, sajgó tagokkal felkiáltok, ahogy a vállamat megüti a beton. Megalázottan fekszem mindenféle nedvekben, hörögve szedem a hideg levegőt, a perzselő, csípő érzés a bőröm alól kezd eltűnni, viszont minden más, amit eddig elszenvedtem, kétszeresen lüktet rajtam… A pofon, az ütések, a szám zsibbadása, a csuklóim…
- Na, tetszett a fogorvosos játék? – hajol le hozzám nevetve a barnahajú, én pedig összeszedem minden véleményem egy nyálgombócban és az arcába köpök, csak úgy fröcsög a nyál és szóródik a levegőben, beteríti az egész élvetegen vigyorgó képét.
Jó érzés visszakapni a saját terméked cseppjeit a pofádon?
Nem marad az adósom, bakancsos lábát úgy meglendíti, hogy hörögve fordulok át a másik oldalamra, a fájdalomtól bekönnyezik a szemem, megpróbálom felhúzni elzsibbadt karjaimat a tompán lüktető folthoz.
Ebből komoly zúzódás lesz…
- Rohadj meg – köhögöm, arcom félig a betonnak nyomódik, a nyálam gát nélkül folyik ki, szinte bugyborékolva beszélek. Ahogy levegőt veszek, megremeg a nyáltócsa, a lábát a fejemre rakja, nem kímélve a bőrömet.
- Kivághatnánk a nyelvét – hallom a fogcsikorgatást, súlya szinte matricává préseli a fülemet. Köhögve, a hidegtől rázkódva, mindenféle nedvekben feküdve terülök el alatta, teljesen kiszolgáltatottan.
Ha késsel mernek közelíteni, bele is dőlök, a szám pofázásra és kommunikációs csatornák kiépítésére való, nem holmi lyuk, amibe kolbászt lehet tölteni! És ez a seggemre is érvényes!
Zihálva és hangos levegővételekkel fekszem alatta, miközben mint valami nagy vadász, tart sakkban a lábával, mint a leterített őzet. Ha az őz ki van kötözve és védtelen, könnyű nagylegénynek lenni, mocskos buzi!
Adj egy puskát, kilométerekről teszem a szemeid közé a töltényt!
Remegve várom mi történik, csak gondolatban vagyok nagylegény, tisztában vagyok vele, hogy most bármit megcsinálhatnak velem. És az egyik rosszabbikat épp most szenvedtem el, ettől a rohadt duótól.
- Ugyan, majd én megnevelem – érkezik a negédes hang, mire ívbe feszül a gerincem, a forró ondó lassú léptekkel folyik ki belőlem, a ficánkolással sikeresen el is kenem magamon.
- Úgyis a tiéd, nem nekem kell elviselnem - lép le rólam végre, engem pedig a bilincsnél fogva felemelnek, a fenekembe pedig fájdalom és zsibbadás költözik. Nem szólok egy szót sem, főleg, hogy a szám úgy elzsibbadt, hogy nem is bírom becsukni, így jobbára tátott szájjal, mint valami babát, táncoltat végig a folyosón, mindvégig maga előtt lökdösve, forró lehelete a tarkómat és izzadt hajamat éri.
Megint egy szobába kerülünk, ahol kedves gesztussal és finom mozdulatokkal az ágyra penderít, ahol támaszték hiányában és remegő, elzsibbadt lábaim hasztalan kapálózása miatt eldőlök, mint egy darab fa.
Leteszi a tányérsapkát az ágy mellé a szekrényre, felolt egy lámpát, a fénytől felnyögve fordulnék át a másik oldalamra, de a fenekembe nyilalló fájdalom, na meg a mellkasomat ért rúgás miatt inkább sípoló tüdővel fekszem tovább a kezeimen, kifacsart pózban.
- Neh, ne érj hozzám, de rohadék – könnyes szemekkel másznék fentebb az ágyon, de összebilincselt kezekkel nem tudok rendesen kapaszkodni semmiben, így jobbára hátrafelé húzom a fejem, mire fájdalmasan a hajamba tép ujjaival. Meglátom kezében a kést, ami vészjóslóan csillan fel a szoba félhomályában, a közelben levő éjjeli szekrényen levő lámpa gúnyosan hunyorog.
- Azt akarod, hogy tényleg kivágjam a nyelved? – simít végig az arcomon az éles tárggyal, ódzkodva próbálok minél messzebb kerülni tőle, de így azt érem el, hogy az államnál egy ponton egy kisebb sebet ejt. Felszisszenek, mire még erősebben tépi a tincseimet, a feszülő bőr miatt az arckifejezésem megnyúlik. – Vagy inkább csináljam ezt?
A hajamnál fogva hátrarántja a fejem, durván nyomja a párnába, majd lecsap, nyelve forrón merül el bennem, minden maradék erőmmel azon vagyok, hogy elhúzódjam az arcától, de a nyakamhoz tett kés mozdulatlanságra int. Elszakad tőlem, hosszú nyálcsík köti össze a szánkat, a torkomra markolva teszi el a kést az övébe, élvetegen nyalja meg a száját.
- Buzeráns… - préselem ki magamból.
- Nem én élveztem, hogy két férfi megerőszakolja egy sötét, föld alatti pincehelyiségben, kiláncolva – duruzsolja mély hangján, összerándulok, ahogy a fülembe búg.
Mint valamiféle turbékoló galamb…
Egy tetves, kurvára idegesítő galamb, aki szarik másokra.
- Ki akarod próbálni? Senki sem tart vissza – emelem fel egy kicsit a csípőm, hogy kényelmesebb pozitúrába tornázzam magam, ugyanis a saját, összebilincselt kezeimen feküdni mégsem annyira jó… Úgy sajog mindenem, mintha a kerékbetörés egy finomabb verzióját szenvedtem volna el.
Mikor találkozok a szemeivel, mindjárt nem tartom jó ötletnek a fészkelődést, mert megcsillan valami olyan az íriszeiben, amivel nem szeretnék fizikai valóban találkozni. Riadtan próbálok elevickélni, de a sérüléseimnek köszönhetően csak az ajkaimba harapok.
HOGY MIÉRT NEM TUDOM BEFOGNI AZT A ROHADT NAGY POFÁM!?
- Szóval, a kést akarod? - kerül elő megint az emlegetett szerszám, kikerekednek a szemeim, és már nem is akarok annyira ellenkezni és pofázni. Vagy egyáltalán kinyitni a számat.
Idegesen pattog a tekintetem hol az arcán, hol az ÉN arcomhoz közel levő késen. Nem sokat teketóriázok, villámgyorsan rájövök, hogy ezen a helyzeten nincs mit csűrni vagy csavarni, így a számat az övéhez nyomom, próbálok felemelkedni hozzá, hogy ne legyek olyan esetlen. Nyelvemmel körülrajzolom a száját, és közben hiába szeretnék háromszor fogatmosni, a nyelvem sokkal fontosabb, tehát törleszkedve próbálom megmutatni a csókolózási tehetségem, nehogy véletlenül elszalassza ezt a drága, felfedezetlen kincset... És nehogy véletlenül mégis eszébejusson kivájni ezt a csodálatosan fürge izomköteget. Ennyi áldozatot meg tudok hozni, simán! Gyerünk, ne add fel, hogyan szoktad a női tiszteknél...
Kurvára túl fogom élni, és el is fogok innen szökni! Nem vagyok béna, van tapasztalatom, remélem le tudom vele annyira kenyerezni, hogy eltegye azt a kibaszott kést... A testem remeg a szokatlan, és kellemetlen pozitúrától, nyöszörögve érzem, ahogy a bilincs újra a bőrömbe mar, a mellkasom pedig az erőlködéstől szinte ég... A francba kellett megrugatnom magam!
A szoba felé haladva látok kifeküdve két embert. Úgy látszik, nélkülem vitték el vallatni, a kelleténél hamarabb. Pedig mennyivel jobban végezném… na meg élvezném is. Kesztyűs kézzel kattintanám fel a villanyt, de csak ki rezdülést érzek. Értem már. Lámpával világítok be, át is lépek egy testet, majd vigyorogva konstatálom leleményességét. Kész röhej… De van kurázsi a kölyökben.
- Takarítsátok el őket – intek két emberemnek, akik felkarolják az eszméletleneket, a másik kettő pedig engem követ. Ha a megérzésem nem csal, pontosan tudom melyik vallató szobában van.
~*~
Amikor belépek a vallatószobába az a kellemes látvány fogad, hogy Berain épp egy stukkert töm majdnem tövig a szájába. Hát… mit ne mondjak, én kellemesen használtam ki a vakarcs nagy száját, de ez sem rossz.
- „’em le'ek á’u’ó, má’ mo’ me’úzha’ja a 'a’aszt” – szörcsög halkan, mire elvigyorodom. Hehh…
Berain kihúzza a szájából a pisztolycsövet és máris látom a szemében a vágyat. Őt sem hagyja hidegen a cuppogó hang.
- Hogy mondod, kölyök? – morran rá halkan, mint egy vadmacska.
- Azt… azt mondtam – elzsibbadt száját tornáztatja fintorogva. - Nem leszek áruló, már most meghúzhatja a ravaszt. – Berain erre csak elvigyorodik, és a nyálas stukkerral a pofiját kezdi simizni.
- Szeretnéd mi? Azt hiszed ilyen könnyedén megúszod? Ugyan, kérlek… - rossz ötlet volt, mert ezek után kevésbé fog félni a lőfegyverektől, ha tudja nem fogjuk agyonlőni. Persze ez csak az én észjárásom, sosem tudhatom hogy más hogyan gondolkodik, de ahogy láttam a srác leleményességét, neki is elég gyors lehet az észjárása. Félmosoly jelenik meg a szája sarkában. Nem jó jel… Én nem ajánlanám.
- Akkor minek játszik fogorvost egy pisztollyal? – csatt. Akkora pofont kap, hogy oldalra billen a feje, majd előre fittyen. Én szóltam… ha nem is hangosan. Vállam fölött az embereimhez fordulok.
- Menjetek ki. Ezt mi is el tudjuk intézni. – Nem kérdeznek, csak tejesítik a parancsot. Nagyon helyes. Berain két emberének is intek fejemmel. Ők kicsit dacosabban, de végül mégis engedelmeskednek. Még helyesebb. Berain csak akkor eszmél fel a fiú bámulásából, mikor kattan az ajtó, és már csak hárman maradunk a teremben. Fel nem tett kérdésére válaszolok kényelmesen.
- Azt hiszem ketten is megbirkózunk a kölyökkel. – sejtelmes vigyoromat látva megenyhül arca de épp csak addig, hogy hozzám hasonlóan ördögi vigyor terüljön el rajta. Mindketten Colinra nézünk.
- Mi van? – nyögi meglepetten, hol egyikünkre, hol másikunkra tekintve.
Berain ér oda előbb és elkezdi kioldani a köteleket, én a bilincsbe vert csuklóinál ragadom meg. Még szerencse, hogy a háta mögött kapcsolták össze, így sokkal nyakatekertebb pózt lehet belőle kihozni. Elrágatom kicsivel arrébb, ahol egy plafonról lelógó lánchoz erősítem a bilincsét, majd vállánál térdre nyomom, és nyekken egyet, ahogy a lánc felfeszíti karjait, majdnem egy vonalba vállával a háta mögött. Látszik, hogy nem túl kényelmes pozíció. de ugye ez engem nem érdekel. Berain maga alá rúgja a széket, és komótosan leül rá, szokásához híven méltóságteljesen. Előre hajolva álla alá nyúl, és felemeli a fejét, nyájasan, negédesen nézve a mordos pofit.
- Kipróbáltad már Ron? – kérdi halkan, de végig az ő szemébe nézve.
- A száját igen. Még egy kis gyakorlásra van szüksége. – ragadozó vigyora kiszélesedik.
- Ebben talán tudok segíteni. – másik kezével kioldja nadrágját, mire a fiú rángatózni kezd, térdével próbál hátrafelé kacsázni addig, míg hajába nem tépek.
- Nem… na nem… inkább a szájpecek – morogja kelletlenül, de nincs menekvés. Én tartom a fejét, és rányomom a kiszabadított hímtagra. Berain van annyira perverz, hogy felizguljon a szadizásától. Ösztökélő erőként a halántékához tartja fegyverét.
- Ha megpróbálsz harapni, hidd el reflexből fogok lőni, és farokkal a szádba küldünk haza.
Előre görnyedek, ajkamat a fülére simítom.
- Minél együttműködőbb vagy, annál kevésbé fog fájni. – válasz nem is várok, beleharapok nyakába, hogy eltátsa kicsit száját, és azonnal rá is nyomom fejét az orra előtt meredező farokra. haja markolását átadom Berainnak, hogy Ő maga irányítja saját magán.
Pár pillanatig figyelem csak őket, az éppen elég arra, hogy a hangok, és nyöszörgése engem is tettre készre varázsoljon. Derekánál fogva rántom fel, Feje lassan mozog a hímtagon, és most már két lábon is áll. Kicsit megpihenhetnek karjai.
Belemarkolok fenekébe, majd egy határozott rántással a nadrágja a bokájára hull.
Hallom hogy teli szájjal dünnyög valamit visítva, mire Berain csak tövig nyomi magát benne.
- Kussolj – hörög karcos hangon, néha saját csípőjét is megmozdítja élvezkődve. Fél térdre ereszkedem mögötte, megsimítom és megmarkolom csupasz, kerek fenekét, elvigyorodva húzom széjjel két partját, hogy feltáruljon előttem kincse.
- Még szűz, micsoda megtiszteltetés – teli vigyorral nézek fel Berainra. Micsoda ajándék, bátyó már csak tudja, mit szeretek.
Beleharapok a formás fenékbe, megnyalva kóstolom meg, és minden porcikáját megrágcsálom. Finom falat, meg kell hagyni.
Nem akarom a kesztyűmet se levenni, se bepiszkítani, így az oldalamon lévő segédeszközökhöz nyúlok. De csak hogy ne legyek elsőre annyira hihetetlenül kegyetlen, benedvesítem a szűz kis seggét. Kezeimmel széthúzom megint, nyelvem körbe jár, majd benne is, búcsúzóul pedig megköpködöm, hogy csúszósabb legyen. Egy kis kéjdorong kezdésnek.
Először csak körbesimítom, a végénél fogva nagy köröket rajzolok le vele, majd szépen, fokozatosan nyomom felé, a körözést abba nem hagyva. Ez majd eléggé felkészíti, az én méretemre. Ahogy ki be húzom belőle, és a szájából hallatszódó cuppogó hang egyre csak játszik türelmemmel. Azt hiszem eléggé felkészítettem. Lába mellé dobom a gumibotot, felállok mögé, és nadrágból kiszabadítom merevedésemet, majd türelmetlenül, rögtön el is merülök benne. Hallom tompa sikolyát, én viszont élvezettel hördülök fel. Ah igen… Ez sokkal jobb, mint a lepcses szája.
Szorosan tartom csípőjét, hogy ne mozogjon, lassan újra és újra elmerülök benne, majd gyorsan vadabbra váltom a tempót. Berain már eltette a fegyverét, két kézzel fogja a fiú fejét, és ütemesen mozgatja magán, kissé hátra vetett fejjel, de néha előre néz, egy-egy mélyebb levegőt véve. Kis utasításokat ad neki, hogy csinálja jobban. Valóban eltökélt szándéka megtanítani jól szopni a kölyköt. Jól fog ez még jönni. Hehh…
- Igen… szívd meg jobban – hallom hörgését, bár ez nem hoz annyira izgalomba, inkább az, ahogyan kipirult arcát látom meg kezei alatt. Hirtelen kirúgja maga alól a széket, feláll, közben tartja a fejét a kölyöknek, de ahogy felfelé emeli, így akár a torkáig is képes ellökni sokszor egymás után. Remélem nem fullad bele. Az, hogy ennyire bevadult, csak azt mutatja számomra, hogy már nem kell sok neki, és ez be is igazolódik akkor, amikor mély hörgését hallom meg, és lassabb csapásokkal fejezi be a csípőmozdulatot. Eddig velem együtt mozgott, most már csak enyém a terep.
- Tartsd a szádban picinyem – duruzsolja halkan, de én még nem végeztem. Csuklója felett megfogom a láncot, és majdnem teljesen álló helyzetbe rántom, de hagyom kicsit megdöntve, hogy ne törjenek el karjai. Bátyám közelebb lép, és a lába közé kezd nyúlkálni.
- Jó lehetsz öcsi… máshol hozzá sem értél, és majdnem teljesen merev. Buja kis teste lehet. – széttépi mellkasán az inget, szabad kezem előre nyúl, és mellkasába kapaszkodva két ujjam közé csippentem egyik mellbimbóját, mire megrezzen, és bugyborékoló hangot hallok. Kinyílt a szája, kifolyt belőle a nyálas tartalom, de most fájdalmas, de annál kéjesebb nyögésekkel tölti meg a szobát. Mintha csak tudná mi az, ami jobban feltüzel.
Gyorsítom csípőm mozgását, hangosan csattog bőrünk egymáson, egy pillanatra megremegnek ujjaim, majd hörögve élvezek el formás fenekében. Ez most kibaszottul jólesett. Kihúzódom belőle, eleresztem, és azonnal térdre rogy összetörten, megalázva. Helyreigazítom a ruhámat.
A torkomat kezdem el taperolni, mint egy elcseszett filmben, de nem felejtek el figyelni a sasra itt előttem, aki mindjárt zuhanórepülésben megsoroz. Nem látok a sötétben, de tuti, hogy teljesen fel van fegyverezve. Picsába…
Szakadás hangját hallom, és már a csuklóim szövetbilincsben is vannak. Dohogva veszem észre a szoros kötést, megpróbálom kilazítani és kibújtatni belőle a kezeimet, kevés sikerrel. Pedig ez sokkal jobb, mint a fém bilincs, ebből könnyebben lehet szabadulni… de ez a könnyebben is percekbe telhet, azalatt ez a pedáns állat kétszer kettészel, míg én bénázok és feszegetem a szövetet.
Kesztyűs kezével beletép a hajamba, érzem ahogy a fejbőröm fájdalmasan megfeszül, így inkább nem ellenkezek és engedem, hogy hátrafeszítse a fejem, de még így is jobban meghúzza a kelleténél.
- Jegyezd meg végre, hogy hol a helyed – hallom mély hangját közelről, és megint megérzem a nyelvét a nyakamon siklani. Undorodva rándulok össze, ez az ember nem teljesen komplett!!!
Most azonnal engedjen el, vagy szájjal rágok le mindent róla, csontig!
- Tudom hol a helyem… tegyél ki valahol, és szívesen megkeresem. Viszont a nyelved helye a szádban van és nem a nyakamon – világosítom fel, próbálom húzni az időt, de úgy látszik Ő rohadtul ráér, ugyanis megkapja a bőröm, én pedig meghazudtolva a helyzetet olyan hangot adok ki meglepettségemben, amit nem kéne.
- El vagy tévedve picinyem… ez itt Panem, nem pedig Numída…
Hát nem zseniális? Képzelje el, láttam a piros országhatár vonalakat a dzsipről, mikor elindultunk errefelé… NE próbáljon meg kioktatni, az az én reszortom, a duma az én asztalom.
De most padlóra kényszerített, amiről úgy látom, hogy az az Ő padlója.
Francba…
Ebből nem fog jó kisülni, főleg hogy… ennyire nyáladzik. Mi van vele? Kutya volt az apja, vagy mi a szösz? Miért nem köpköd, mint egy rendes sportoló vagy egy valamirevaló ezredes?
KÖPKÖDNI HA NYÁLTÚLTERMELÉSE VAN!
- Észrevettem… - jegyzem meg leheletnyi gúnnyal, mire lesz olyan szíves, és még jobban belemar a hajamba, érzem, ahogy a fejbőröm zizegve szorul hátra. – A vendéglátásunk sokban különbözik. Például nem ejtik foglyul az első adandó alkalommal az „ellenfelet”.
- Úgy látom, amíg be nem tömöm azt a nagy szád, jártatni fogod – feláll, és szinte húzza még az agyamat is a mozdulattal. Masszívan tart, még a lábammal sem tudok rúgni, mivel az az ágy alá szorult, a kezeimet pedig összekötözte. Rohadék…
Elkezd matatni az övénél, és mikor meghallom a cipzár jellegzetes hangját, elkerekedett szemekkel meredek rá a sötétben, és kétségbeesve, szinte azonnal megpróbálok kiszabadulni a karmai közül. Dobálom magam, hogy lazítsak a szorításon, a kezeimmel folyamatosan csapkodok a hátam mögött, megpróbálok kibújni belőle…
Farkon vágom, ha sikerül…
- Eressz el! Én azt nem csinálom. Hosszabb a hajam, de nem vagyok nő! – megpróbálok a lelkére beszélni, hogy na, ember, te is férfi vagy, meg részben én is, akkor most minek csinálja a műsort?
Ne már…
Tényleg!
Hallottam már ilyenekről, láttam már ilyet, de a kongresszusi központban bassza meg ez volt az utolsó dolog, amitől félnem kellett! A kurva életbe!
A félhomályban meglátom a micsodáját, és rögtön bevetem az aduászt:
- Előbb harapom le, minthogy…
Fémes kattanás, éles csillanás, és hideg acél nyomódik a homlokomhoz. Bekussolok, nyilván ezt akarta elérni. Inkább lőjön fejbe, vagy nem is tudom, na de én azt nem fogom a számba venni, mindig is mondták, hogy ne vegyek minden szart a számba, hát most basszus!!!
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy kényeskedj – milyen felemelő érzés, hát nem csodálatos? Ismerős hang, a kis pisztolyából csúnyábban szól, mint az én puskáimból, de elfelejthetetlen hangot hallat. Dühösen meredek rá, látom, ahogy a szemei megvillannak a sötétben, több nem is kell, hogy felmorranjak:
- Nem teszed meg… túsz vagyok, nem ölhetsz meg – ennyi piti dumát még sosem hallottam magamtól, de basszus, már remegnek a lábaim, pedig azok olyan stabilan vannak a földre téve, hogy fel sem lehetne borítani. Bassza meg, bassza meg!
- Dehogynem… tudod, hogy megtenném. Ha nem vagy hasznos, csak egy mozzanatomba kerül, és az ágyon loccsan a fejed. Ráadásul… nem tart semmibe egy értékesebb túszt találni… mint te.
Szúrós nézést engedek meg magamnak, de szerintem az ábrázatom nem tetszett neki, ezért nekiállt, hogy saját maga igazítson rajta. Úgy kiigazít, mintha vasalóval mentek volna végig az arcomon. Belenyomja a pofámba az undorító micsodáját, elfordítanám a fejem, de nem tudom.
- Gyerünk csináld szépen, és még hagylak egy kicsit élni.
- Hogy dögölnél meg te… a mocskos prűd kurva anyádat… - morgom egyenesen a farkára a saját nyelvemen, nem vagyok köteles az Ő nyelvén felvilágosítani a nézeteimről.
- A fogaidat pedig húzt vissza, vagy kiverem mindet és úgy folytathatjuk – ráfújtatok a dákójára, amit tuti nem a biliárdasztal mellől hozott, és odahajolok hozzá, visszataszító… Hogy én ilyet csináljak!
Fú, inkább nem is akarom látni… Láthatatlan pillanatragasztóval nyomom tele a szemeimet, és számat rányomom a keményedő farkára, saját magammal küzdve nyalom meg, de rögtön vissza is rántom a kérdéses érzékszervet a helyére, a számba.
Na itt befejezem. Kinyírhat, tényleg, megengedem neki.
- Ne finomkodj – hangja ijesztően reszelős, és a következő pillanatban durván a számba nyomja a micsodáját, felnyögve küszködök a gondolattal, hogy most ráharapok.
– Ahh… igen… - végre kiveszi, köhögni kezdek az élménytől, nem sok kell, hogy elhányjam magam, de nem hagyja, hogy összezárjam a protkómat, ugyanis szabályosan megbassza a számat. Fuldokolva nyelem, néha lentebbre tolja mint kéne, az ízétől feláll a szőr a karomon, az orrom az alhasának nyomódik.
Szinte szétfeszül a szám, érzem ahogy pulzál és lüktet. Itt hordja a szívét? Nem csodálom, hogy ennyire gyűlölik, mostmár én is abba a klubbjába fogok tartozni. Szinte a végtelenségig csinálja, közben a hajam tépi, néha mintha masszírozna úgy markolássza. Alig kapok levegőt, a szemem könnybe lábad, érzem, hogy ég az arcom.
Beleélvez a számba, a sós gusztustalanságot visszaküldöm a feladónak, azonnal szétköpködöm a csillogóra sikált cipőjét. Még sokáig nyomorgat a gyomrom tartalma, visszafogom magam, nehogy lehányjam, mert még a végén felnyalatja velem…
Felránt, a lábaim szinte teljesen elzsibbadtak, így nehezemre esik, hogy felegyenesedjek, de mikor megteszem, keményen az ágyra vág, majd elkezdi magát újra felpuccolni. Az ágy puhán süpped be alattam, szinte megkönnyebbülve terülök el rajta, de nem pihenhetek, ameddig ez a tapló a szobában garázdálkodik.
- Volt már jobb is… Gyakorolj még egy kicsit.
- A tetves anyádat te ványadt valagú szartúró, hogy rohadnál meg az egész népeddel együtt, egy kis napalm a te hajadnak se ártana te féreg! – megállíthatatlan dőlnek belőlem a szitkok, hirtelen az Ő nyelvén nem is tudom ezeket a válogatott káromkodásokat, de nem érdekel. - Gyűlöllek, és tudom, ezzel nem hatlak meg, de szitává lyuggatlak az első alkalommal, vigyázz, mikor mit teszel, te idióta, gennyes szarházi! Paraszt! Lenyalt tehénfejű!
Vagy nem hallja, vagy rohadtul nem érdekli, de lelép, én pedig dühösen vágom az ágy összes fellelhető párnáját az ajtóhoz. Pedáns vagy kiskomám? Minden négyzetcentimétered tökéletes?
Feltépkedem a párnákat, szétszórom a tollakat, idegesen és félőrültként dobálom ki a matracot, borítom fel a komódot, a szekrényt, az éjjeliszekrény fiókjait darabokra töröm, de megakad a kezemben egy tárgy.
A zseblámpája.
Ekkora mázlim nem lehet.
Gyanúsan kipattintom a végét, és az elemeket látva benne visszacsukom, és az ajtóra meredek. Próbára akar tenni? Vagy a „gyakorolj még egy kicsit” megjegyzés erre az eszközre utalt volna? Akárhogy is, nem vehetem biztosra, hogy nem tud róla, hogy itt felejtette.
Lehet, hogy akarattal csinálta.
Mindegy, elteszem, még később jól jöhet. Főleg ebben a nagy rumliban.
Körülnézek, és látom, hogy elragadtattam magam egy kicsit. Megvakarom a tarkómat, és tanácstalanul nézek körbe. Fedezéket csinálhatnék, és mikor nyitja az ajtót, egy elegáns mozdulattal fejbevághatnám.
Ez megint túl szar ötlet.
HA nem egyedül jön, hanem mondjuk a vallató tisztekkel, akkor megszívtam, hat felől lőnék szét az agyam, plusz még a hullámat is megrugdosnák, amiért a pofatúráján nyomot hagyott a lámpa, így tönkretéve tökéletes szimmetrikusságát.
Picsába.
De ennél jobb ötletem nincs, és eszközök hiányában…
Szó szerint szoptam.
Basszus.
Berontok a fürdőbe, és kimosom a számat, szappannal. Inkább érezzem a tisztaságot, ahogy marja a számat, de nem akarom a … fúj…
***
A matracot felemeltem, és a még ép asztal elé emelve sző szerint barikádot csinálok magamnak a szétvert berendezések darabjaiból, legalább lelassítja a mozgásukat a sok törmelék. Előzőleg szétszedtem a konnektorokat és a kapcsolókat, lámpát sem tudnak oldani, és amíg a hátam mögött van az ablak a függönyökkel – mázli hogy nem téptem le azokat is -, addig az egész terep az én kezemre játszik.
Abban reménykedem, hogy egyedül jön.
Mikor éppen kidolgoznám a fejemben a következő lépéseket, hogyan menekülhetnék meg innen, minimális tapasztalttal rendelkezvén az épületrajzban, mikor az ajtó kinyílik, én pedig a tányérsapkát meglátva ívesen meglódítom a zseblámpát, és a fájdalmas kiáltásból ítélve találhatott is, de ami utána következett, attól nem voltam teljesen elragadtatva…
- Szedjétek fel Erimet, a kölyköt meg hozzátok utánam – dörren az erélyes hang, és felismerem a tárgyalóteremből a főmuftit. Ó, hogy miért nem tudok rendesen viselkedni, vagy valami…
Hallom, hogy valaki kapcsolgatni próbálja a lámpát, de ahogy felvillan minden egy pillanatra és felüvölt, arra a következtetésre jutottam, hogy sikerült belenyúlnia az egyik elvágott vezetékbe. Ha jól látom, négyen vannak, plusz a főnök. Kettő harcképtelen.
Még mindig vannak hárman, bassza meg…
Felkapcsolják a kislámpákat a fegyvereiken, végigkutatják a szobát a fénysugaraikkal, én pedig meglapulok a matrac alatt. Nem játszhatok velük sokáig, és ez egyáltalán nem az őstulok, hanem a fővezér a kurva életbe… Piros fényeket látok cikázni, szóval lézert is kapcsoltak…
Ezt elbuktam, és mivel nem jönnek közelebb, beledőlni sem tudnak a felállított, tollakkal behintett fadarabokba. Picsába, picsába, picsába…
- Mindent nekem kell csinálnom? – halk kattanás, és egy villogó golyót koppan keményen mellettem a padlón. Kitágulnak a szemeim, lefagyok egy pillanatra, de máris azon kapom magam, hogy a párkányba kapva kiugrok a matrac mögül, és szlalomozva futok…
- AZT A ROHADT…! – ordítok fel, és spurizok kifelé a rejtekemből, egyenesen Berain karjaiba futva, aki úgy megszorít, hogy pillanatokra a nevemet is elfelejtem. Nem következik be a várva várt robbanás, összeszorított szemekkel lógok a levegőben, de pár másodperc múlva sem történik semmi.
Átvertek!
- No lám, a numídai parasztgyerek – tol el magától, én pedig letaglózva az eseményektől, tátott szájjal hagyom. Ilyen nincs, úristen, jézusom, ÚRISTEN!
Átvertek!
Szar vagyok közelharcban, a pisztolyokkal nem bánok valami jól, csak a kurva nagy szám van, meg a látásom, és az a kevés eszem, amit nem lökdösött ki az a szőke állat pár órával ezelőtt, de…
- Nem semmi teljesítmény, két emberemet taccsra tetted – bilincs csörren, kattan is, már a folyosón lökdös két beöltözött katona. Megint megszólal, az Ő hangszínétől sem érzem kellemesebben magam. - Kár érted, hogy nem panemi vagy.
Fájdalmas csend, szinte érzem, hogy fáj. A bőrömön szaladgál a frász, és a többi társa.
- Kár érted, ha Ron kezelésbe vesz.
Nyitom a szám, hogy véleményt nyilvánítsak, de szájpecket kapok, amit durván megrántanak, érzem, hogy fájdalmasan húzza az arcbőrömet. Ezeknek mi a fene bajuk van, hogy azt hiszik, hogy minden szart a számba nyomhatnak?!
- Volt időm utánad olvasni – halad el mellettem, és az árnyékában haladva kullogok a két csicskással, a másik kettőt a földön hagyva. Remek, azt hittem, hogy most majd egy ideig békén hagynak abban a szobában, még gondolkodhattam volna a menekülésem tervén, a fenébe is…!
Így most ellőttem egy csomó trükköt, amit még régebben tanultam a kiképzésen. Francba…
- Ne hagyjátok töprengeni – jön elölről az utasítás, mire az egyik jól hátba vág, ezáltal sikeresen elterelve a gondolataimat az eredeti céljaimról. Helyette dühösen dünnyögök a rongyba, az ipse arcáról gúnyos félmosoly virít.
***
Szinte szétvernek, mire lekötöznek egy székbe, idegesen feszegetném a köteleket, de egyenesen a szemem közé nyomódik egy pisztoly. Ez is egy szokásuk szerintem, de elérték, hogy most rendesen betojjak.
- Kérdezek, válaszolsz. Semmi mellébeszélés.
Szerintem elég nyomós indokokat sorolt fel, tehát szerintem csöndben leszek. Mélységes csöndben. Bólintok, mire leszedik rólam a pofatömőt, így megropogtatom az állkapcsom, grimaszolok párat, hogy a bőröm ne fájjon annyira, de máris hallom az első kérdést:
- Szaglászni küldtek ide, mint követ?
- Nem.
Lenyelem a többit, lenyelem a többit, nem válaszolok többet, csak tőmondatok Colin, kibírod, nem kell visszaszólni, nyeld le, hallgass, szép csöndben, ahogy kell…
- Spontán felderítés?
- Nem.
- Túl nyíltan sétáltál be ide, ez tény. Hogy engedtek be ilyen könnyedén a határőrök az államomba?
Na most erre hogy válaszoljak. Igennel vagy nemmel? Nem fejthetem ki bőven a véleményem és a gondolataim, inkább…
- Tárgyalást mondtam.
- Persze, ez evidens – legyint türelmetlenül, és barna hajára nézve úgy érzem magam, mint aki egy méretes medvével társalog, ami akármelyik pillanatban kettétépheti, mint egy ropit. Elmerengve fixíroz, kezdem kényelmetlenül érezni magam.
Mikor megint nyitnám a szám, a stukker csövét belenyomja. Olyan hangon visítok, ordítok és hörrenek fel artikulálatlanul, hogy arra nincs szó, válaszul kibiztosítja.
- Nem kérdeztem, hogy kinyisd a szád.
Szuszogva meredek az arcába dühösen, a kifejezéstelen arc még jobban felidegesít, ha lehet. Érzem, mennyire feszült Berain is, de nem vagyok annyira hülye, hogy a saját testem remegéséről megfeledkezzek. Innentől minden tiszta lekvár, ugyanis nyakig benne vagyok.
A fenébe, rohadtul félek. Tagadhatatlan.
Ó, miért nem maradtam mesterlövész, tornyokban kellene egyedül fetrengenem és üldögélnem, biztonságban, ameddig aknavetővel nem pörkölnek alám…
Az ajtó kinyílik, a szőke tahó jelenik meg benne, két csatlósával a nyomában. Elég végignéznie rajtunk, már tudja mi folyik itt, de ahol a cipőjét elnézem, volt bent a szobában, ugyanis egy apró tollpihe ragadt a cipője talpára úgy, hogy ki is lóg a lábbeli alól egy hangyányi.
Ezek elintéznek, komolyan…
- Nem leszek áruló, már most meghúzhatja a ravaszt – szörcsögöm nyálat fröcsögtetve ki a számból, bele a stukker csövébe, de szerintem nem nagyon értették mit akartam kifejezni.
- Remélem tetszik a kis ajándék – kérdés helyett inkább kijelentésnek tűnik az érdeklődése, csak szolid mosollyal halad mellettem én pedig követem az irodájába.
- Persze – visszafogom vigyorom, ha csak a karcsú kis fiúra gondolok ez az inger kerülget, habár van ami nem hagy nyugodni. – Tudtad, hogy őt fogják küldeni? – vonom fel egyik szemöldökömet, mire megáll az ajtó előtt és vállamra teszi a kezét még mindig ugyan azzal a mosollyal.
- Hát persze… - végigmér, persze mindig kifogástalan vagyok így most már csak egy biccentéssel reagál le, majd elereszt – Mára végeztünk, holnap segédkezhetsz az üzenet elküldésében a kis túszunkról – vigyorodik el sunyin, szemében csak én látom az alattomos csillogást. Persze most más nincs is a közelben.
- Értettem – szolid mosollyal reagálok, megvárom míg bemegy, majd elindulok a felé a szoba felé, ahogy a drága foglyom „nyugszik”.
Még hogy tudta… persze… hogyne… láttam az arcán mennyire meglepődött Ő is, hogy egy ilyen kölyökképű követet küldenek ki. Egyáltalán hány éves? Lehet hivatalosan követ? Lehet csak egy csali?
Majd én kiderítem… és ha már így alakult, kiélvezem a helyzetet.
Lassan felbattyogok a szobáig, lassan kitárom az ajtót, csak egyet lépek be, de ahogy körbenézek mintha teljesen üres lenne, csak a bútorok körvonala rajzolódik ki. Ismerem a szoba minden centijét, de semmi elváltozás.
Bújócskázol cicamica? Akkor játsszunk… meglátjuk ki húzza a rövidebbet, biztosan nem én.
- Tudom, hogy itt vagy. – érzem, hogy nem az üres szobának mondom, még beljebb lépek, figyelmem lankadhatatlan. Bezárom az ajtót, hogy véletlenül se osonhasson ki. Kesztyűs kezem végigsimít az ágyon. Szinte érintetlen… szinte. Csak pár gyenge redő volt rajta.
Az ágy…
Övemről lekapom a lámpát, az ágy oldalához lépek, előre hajolva alá dugom és felkattintom.
Megvagy…
Elkapom a lábát, kihúzom az ágy alól. Azt hittem beveszem az eltűntem trükköt? Ne nézz madárnak kicsikém. Mielőtt teljesen kihúznám megragadja az ágy lábát, de csak egy csapás a bokájára, és rögtön elereszti.
- Eressz el… - rúgna de hárítok, most fejjel lefelé lógatom úgy a sötétben, mintha a zsebei tartalmát akarnám kirázni. Fordítok a helyzeten, nyaka kicsit nehezebben esik kezemre, de még pont belefér a tenyerembe ahhoz, hogy megtartva megszorongassam kicsit. Érezd, hogy ez nem játszótér… fiú.
- Azt hiszed, hogy olyan helyzetben vagy, hogy megengedd magadnak a játékot? – nem az óvodában vagyunk, még ott is lassan kihuny az önfeledt fiatalság és játék öröme, nem olyan mint kiskoromban.
- Azt mondtad, ne menjek ki innen, nem szegtem meg semmilyen szabályt – markom szorításának hála csak nagy nehezen recsegi el a szavakat, de mondatából úgy fröcsög az irónia és a gúny, hogy leszorítom cseppnyi ingerültséggel. Még mindig nem tanulta meg hol a helye, de majd én megmtatom… Pontosan előttem.
Ahogy lenyomom letérdel, tökéletes magasságba kerülve ezzel.
- A türelmemmel nem érdemes játszani, kölyök – füléhez hajolva finoman harapok rá.
- Kár, nem vagyok valami idegkímélő fajta. Az ép elméd érdekében halasszuk el a megtorlást, és szépen tegyél ki valahová – még csak az kéne… nem. Dehogy szalasztok el egy ilyen karcsú és finom falatot.
- Rám lettél bízva – és ez lesz a veszted. Lefogom fejét, arcán végigfuttatom nyelvem, talán már rájött, hogy mit szándékozom, ha nem akkor hamarosan rá fog jönni.
- Letépem a nyelved… - kuncogásomból nevetés lesz, ahogy köhögve ejti ki a szavakat. Hihetetlen milyen makacs, de szórakoztat. Meglátjuk meddig bírja még.
- Próbáljuk ki… - szemem egyre jobban hozzászokik a sötéthez, eltátja száját, s kihasználva a pillanatot lekapom nagy hévvel, rögtön mély csókkal rabolom el vékony, puha kis ajkait. Torkán folyamatosan feszülnek ujjaim, máshol elengedem, mert elgyengült tagokkal nem moccan, hátrébb döntöm és hátával már az ágyat érinti, érzem. Remek…
- Látom csak a szád nagy – tökéletes, mivel én sem vagyok kis méret. Sehol…
- Kényelmetlen a helyzet, ha az ember száját marják, a combját a földhöz szögezik, és az ágy oldalsó része a gerince mellé épül – elvigyorodom újra, kezei kiszabadulva marnak a matracba. Háta mögé fogom össze csuklóit egy kezemmel, elengedem nyakát, mire megkönnyebbülve vesz mély levegőket és köhög mellé a hirtelen nagy áradattól. Hehh…
Elkapok valami anyagot a közelből, szakad ahogy megtépem. Erősnek tűnik… Összekötözöm a rakoncátlan kezeit, méltatlankodva rángatózni kezd. Csak egy kicsit nem szorongatom meg és máris erősnek érzi magát? Ej…
Még mindig térdel, lábai az ágy alatt, tökéletes.
Hajába marok, és hátra feszítem fejét, jó erősen meghúzom a tincseket, érzem, ahogy még a fejbőre is megfeszül.
- Jegyezd meg végre, hogy hol a helyed. – nyakán nyalok végig, mire morogva feszül meg.
- Tudom hol a helyem… tegyél ki valahol, és szívesen megkeresem. Viszont a nyelved helye a szádban van és nem a nyakamon – mondatára finoman belemarok fogaimmal is az előbb szorongatott testrészbe, egy édes kis hang szökik ki szájából, végre az első, füleimnek élvezetes hang. Finom illata orromba kúszik.
- El vagy tévedve picinyem… ez itt Panem, nem pedig Numída…
- Észrevettem… - vág közbe, mire még jobban meghúzom haját és felszisszen. – A vendéglátásunk sokban különbözik. Például nem ejtjük foglyul az első adandó alkalommal az „ellenfelet”. – hehh… még mindig milyen kis lepcses… de majd megtöröm.
- Úgy látom, amíg be nem tömöm azt a nagy szád, jártatni fogod – felállok, de nem eresztem el haját, sőt jobban belemarkolok, hogy stabilabban foghassam. A másik kezem szabad így könnyen mozoghatok. Nem emelem meg, nincs rá szükségem, pontosan helyzetben van.
Amikor meglátja, hogy fél kézzel kioldom az övemet és nadrágom zárját, kitágulnak szép szemei, és veszettül rángatózni kezd.
- Eressz el! Én ezt nem csinálom. Hosszabb a hajam, de nem vagyok nő! – hiába tiltakozik és talál ki mellé vagy száz indokot, kiszabadítom az éhes fenevadat. Már egy ideje nem volt részese jónak így elhanyagolva érzem magam. Ez a vadóc szépség tökéletesen megteszi. – Előbb harapom le, minthogy…
Egy szempillantás alatt veszem ujjaim közé a pisztolyom, halkan kattan egyet, majd halántékéhoz nyomom és végre lenyugszik.
Mélyen a szemébe nézek, ahogy látom már ő is jobban lát, igaz a látási viszonyok nem a legjobbak, de nincs is rá szükségem.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy kényeskedj. – Egy hosszú pillanatnyi néma csend következik, amíg kibiztosítom a fegyvert.
- Nem teszed meg… túsz vagyok, nem ölhetsz meg. – mondataira csak egy vigyor kúszik ajkaimra.
- Dehogynem… tudod, hogy megtenném. Ha nem vagy hasznos csak egy mozzanatomba kerül, és az ágyon loccsan a fejed. Ráadásul… nem tart semmibe egy értékesebb túszt találni… mint te. – látom, összevonja szemöldökeit, de csak megszorítom haját, hogy rendeződjenek arcvonásai. Fejét rányomom lassan éledező farkamra. – Gyerünk csináld szépen, és még hagylak egy kicsit élni. – Morgolódik valamit orra alatt, érzem ahogy csikorognak a fogai, de ez már csak részletkérdés.
Ahogy szája már csak ennyire érint az kezd feléleszteni. Vigyorom törhetetlen.
- A fogaidat pedig húzd vissza, vagy kiverem mindet és úgy folytathatjuk – szuszog, elég erősen, forró levegő csapódik bőrömre. Gyerünk mér ne kéresd sokat magad, vagy durvább leszek. Végre megadja magát de csak szájával érintget, figyelem arcát ahogy szemét összeszorítva erőlködik. Ugyan, nem undorító ez… majd megszokod. Hehe…
Izgató a látvány, igaz haját nem érzem a kesztyűn keresztül de biztosan puhák, alakja karcsú, arca akkor is szép vonású, ha épp eltorzul a benne dúló dühtől. Egyre keményebb vagyok de csak aprókat nyalogat mint egy kiscica.
- Ne finomkodj – morgom vágytól elvakultan, lendítek egyet csípőmön és rögtön elmerülök forró szájában. – Ahh… igen… - Ahogy szájába toltam magam most úgy húzom ki, köhécselni kezd érzem ahogy síkossá válnak ajkai a felköhögött nedvektől. Ízlik? Helyes. Újra mélyen lököm magam szájába, de ezúttal nem eresztem, lassan majd egyre hevesebb mozdulatokkal újra és újra belé lököm magam, élvezem, ahogy szorít, néha hallom öklendezni, de nem hat meg, nem is zavar.
Kurvajó…
Nem kell túl sok és hamar végzek, talán alig telhetett el tíz perc. Legalább csendben van.
Mély morranással élvezek puha szájába, egy mély, elégedett sóhajjal húzom ki magam belőle és egy öklendező köhögéssel cipőmre teríti azt, amit a szájába pumpáltam. Pimasz kis dög…
Mély levegőt vesz, megtörtnek látszik, de van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig. Hajánál fogva emelem fel, lassan talpra áll, így ledobom durván az ágyra, majd a fegyvert eltéve helyére rendezem magamat és ruházatomat.
- Volt már jobb is… - jegyzem meg félvállról – Gyakorolj még egy kicsit.
Az eldünnyögött szitkok nem jutnak el fülemig, elégedetten vigyorogva lépek ki a szobából és hagyom magára, hogy eméssze a dolgot.
Holnap átkutatom a csomagjait, már ha hozott magával, és talán hagyok belőle neki is valamit. Élvezetes kis játék lesz ez.
- Hát tuti nem! – hörrenek vissza, mire a fejem mellett beleállít a falba egy bajonettet. Ijedten rebbennek meg a szemeim, de szemüvegemet lekapva felmászok az asztalra, és rá szegezem annak szárát. Amiről még mellesleg nyál csöpög le a gyönyörű asztalára.
- Követ vagy, a kurva életbe! Mi a kibaszott szarért nem akarod eltolni oda a kurva segged?! – csap akkorát az asztalra, hogy beleremeg még a hajam vége is, arcát felfújja, mosómedve arca szinte kiszélesedik.
Ez a főnököm, igazi tündérbogár, mellesleg a hevessége és a káromkodása messze földön híres. Ő így vezeti le a fölös energiáit és az agresszivitását. Hát ne próbálkozzon nálam, mert úgy fültövön találom lőni…
Természetesen tisztes távolságból, nagyjából három kilométer is megteszi, közelebb egy lépéssel se mennék hozzá.
- Nem fog rávenni, Mr. O’Connor! SOHA!
***
Hogy rohadnák meg, amiért megenyhültem neki, megint a kislánya fényképét kezdte el mutogatni, nyomorék vén köcsög, tudja, mivel lehet lekenyerezni, és mikor már a rimánkodás sem segít, előkapja azt a tündibündi képet, és a pofámba tolja.
A kocsi zötykölődik alattam, a mellettem levő tiszt egész végig somolyog. Legszívesebben beleépíteném az arcát a kormánykerékbe, de sajnos vezetni csak úgy tudok, ha konkrét gyilkolási vagy esetleg rombolási célzattal ültetnek bele egy ilyen fém járgányba. Csak akkor megy, ha pusztítani kell, szokták is mondani, hogy kirobbanó a stílusom.
Karbatett kezekkel bámulom a romos környéket, ahol fingom nincs, mikor állhattak utoljára fák, ez az állandó offenzíva terület, tele van aknákkal a föld és az út… Semmi baj, guruljunk csak, ne is foglalkozzunk vele…
Panem állam.
Ott dumáljam ki magam?
Felkoncolnak… szerintem még a saját házaik elé is aknákat tesznek, csak az ottaniak ismerik a lépést, és aki nem vágja a helyzetet, az csak PÜFF.
Sóhajtva beletúrok a hajamba, majd a zsebemből kitapogatok egy csomag rágót, amit mindig az egyik közlegénnyel hozatok. Lebonyolítjuk az üzletet, senki nem látta, senki sem vette észre, én pedig rágom. Jövedelmező és jó biznisz.
- Reeves, megmondanád, mi a célod?
- Az országunk fejesét kérdezd meg, okostojás, de a kérdések helyett inkább figyelhetnéd az utat – mutatok az egyik figyelmeztető táblára, aminek szétlőtték a tetejét. Remélem nem fontos információt lőttek le róla.
Nagyon remélem.
Nem kéne még meghalni, nagyon nem.
***
Ezek a katonák egy szemrebbenésnyit idegbetegek, mikor megérkezünk, és kiszállok a kocsiból, a hónom alá nyúlnak, és átemelnek két árkon majd sáncon is, végül az ajtóban is csak úgy tesznek le, hogy a második lépcsőfokra.
Sandán rápillantok az egyik tisztre, aki hasonlóképp, sumák arckifejezéssel, szúrósan néz vissza rám.
- Előre menjen, majd eligazítják – közli, de szerintem azt hiszi, full hülye vagyok, mivel még jelekkel is elmutogatja. Megvárom, amíg kijátszogatja magát, és kiéli a gesztikulációs hajlamait, majd mikor végez, negédesen megjegyzem:
- Köszönöm, de van térképem a házról – pattintom fel a mappa tetejét, mire ordítani kezd, és szépeket mondva rólam, a hazámról és a nemzetembeliekről felkap egy adag sarat, ezután elvakultan megcéloz.
Jóval a fejem mellett suhan el a sárgolyó, és könnyedén intek neki.
- Alacsonyabb vagyok az átlagnál, uram. Ne fáradjon ilyesmivel, várja meg a telet, a hógolyó nagyobbat üt – lépek be az ajtón, mire hallom, hogy több sárgolyó csattan a míves ajtón.
Ki fog kapni ezért, ezek a panemiek túlságosan precízek és kinyaltak, még a hulláik is pontosan meghatározható szögekben fekszenek. Nem lőhetett rám, és mivel kellemes beszélgetésünk a részéről nem megfelelő módon fejeződött be, így dühében csak olyannal sorozott meg, ami nem tartalmaz ólmot és puskaport.
Össze-vissza kísérgetnek, és mikor már szóvátenném az idétlen flangálást, kinyitják előttem az ajtókat. Lustán besétálok, rohadtul nem sietek. Vagy fejbe lőnek, vagy megkötjük az egyezséget. Én sajnos maroklőfegyverrel nem igazán tudok lőni, nálam a fegyver minimum egy méternél kezdődik, távcsővel és lézerrel felszerelve. Talán egy AK-47es még menne… Talán.
Hát annyira aranyosak, komolyan, felálltak az ÉN tiszteletemre, hát erre még nem volt példa. Menten lehajolok, és mindannyiuk cipőjét szétnyalom örömömben. Mennyire kinyaltak, jézusom, még a végén én leszek alulöltözöttnek tituálva, főleg az a drabális szőke annyira szimmetrikus mind ruházatban, mind hajszálakban, hogy már fájdalmas.
- Ez most egy vicc? Egy kölyköt küldtek tárgyalni? – elmosolyodom a kedves fogadtatásra, mondthatom, hogy már megszoktam, szóval mondom is: már megszoktam. Hát de aki így ítél meg…
Leülök a helyemre, és gyönyörűen mosolygok.
Öcsém, micsoda kitüntetés-áradat, nem rántja le a mellkasát elől? Milyen poén lenne, ha mindegyik lefejelné az asztalt… Én mondtam a Főnöknek, hogy szerezzünk be egy elektromágnest, és akár a csatamező másik feléről is rá tudnánk cuppantani a tiszteket, azokon van a legtöbb fém és vas.
A sok szar kitüntetés, tőlem a múlt héten négyet vettek el, mert visszapofáztam.
- Ne ítéljen a külső alapján – játszok el szemüvegemmel, mindvégig rájuk pislogva. Érdekes társaság, és milyen könnyen felhúzzák magukat. No lám, a szolid és jól megmunkált külső egy vadállatot takar.
Rohadtul nem örülök neki, de mikor annyira mulattató a viselkedésük…
Főleg az a szőke, meg az állítólagos bátyja állnak a forráspont közelében. Ami nem is tudom, embereknél mennyi is…? Most letesztelem, sosem késő a tudományt felhasználva elemzést készíteni az ellenfelekről.
Mert hogy itt nem lesz béke, azt ők maguk garantálják.
- Egy kölyökképű követ még nem biztos, hogy kölyökként is gondolkodik, nemde? – nézek sunyin a szőke állat felé, aki annyira kimért és… centire vágott, hogy kíváncsi lennék arra is, hogy mindenhol ilyen méretre vágott e. Na jó, ez csak pusztán spekuláció, eszem ágában sincs megismerkedni vele közelebbről.
Istenem, de rohadtul élvezem.
De nem csak elmében tudom ám az észt osztani, de így életkímélőbb.
- Arra kíváncsi lennék, viszont egyáltalán nem érdekel – szólal meg a nagy testvér, és már tudom is, hogy mit jelent. Az idióta sárdobáló most éli ki a vágyait a testőreimen. Lövések, fröccsenés, agy kerül előttem az asztalra.
Mocskos köcsögök…
- Ron – szól a főtulok, és mielőtt még kiugranék az ablakon, vagy más látványos menekülésbe fognék, a debella felém röppen, és rám száll, akárcsak egy kikúrt nagy dongó az apró, törékeny virágszálra.
- Mit jelentsen ez? – mordulok rá, de a karjaimat elkapja, és a hátamra szorítja, felnyögök a fájó érzéstől, de jobban járok, ha engedem, hogy megbilincseljen, akkor legalább nem kezdi ki a kezem.
A szemüveg hangosan koppan a padlón, engem pedig elé térdeltetnek. A francba, tuti meghallották a gondolataimat… Megölni a szomszédos állam fogjait, követét meg rabságba ejteni… Stílusos és kurvára görénység, ha lehetőségem nyílik rá, akkor azonnal fejbelövöm ezeket a szarháziakat, senki sem adhat nekem ekkora fricskát, még beszélni sem tudtam!
- Ha jól emlékszem… Colin Reeves, ugye? – nem tetszik ez a mézes-mázos hangnem, és az sem, hogy a szőke a hátam mögött van, és nem látom belőle még a frissen vasalt nadrágját sem, amit tökéletesen gyűrt bele a csizmájába.
Rohadék.
- Ezennel a Panem állam foglya vagy – király, itt még nem tapasztaltam a vendégszeretetet. Hát most aztán megkapom a magamét, csak a sárdobálós ne kerüljön elő…
Baszd meg főnök a kurva képedet, ha élve kikerülök innen, soha nem fogok megenyhülni a piros szoknyás, kék blúzos kölyködön, még akkor sem, ha mozgó kép!
- Azért a szemüvegemet visszakaphatnám? – kérdezem morcosan, mire megérzem a bakancsát a hátamon, és a földre nyom. Pontosan negyvenkettes-hármas mérete lehet, mivel szinte az egész hátam beteríti. Mi ez, egy lánctalpast hord a lábán?
- Vedd fel, ha annyira kell – feleli kegyetlenül, mire szépen kinyújtom a nyelvem, közelebb passzolom magamhoz, és eldünnyögve egy „köszönöm”-öt, elkapom a fogaimmal, így fel tud kapni a padlóról.
- A te gondjaidra bízom – hallom meg a másikat az asztalfőről, és feláll a szőr a hátamon. Na ezt ne. A szőke fog engem… Aha, persze! Előbb leszek sánta prérifarkas, minthogy ezzel a köcsöggel egy levegőt szívjak!
Még a haja is egyenesen áll, basszus!
- Értettem – válaszol engedelmesen, de a hanglejtése nagyon nem tetszik. Mielőtt még mondhatnék ehhez a dologhoz egy kisebb kommentárt, már rángat is magával, a folyosón, legszívesebben arcon köpném a szemüvegemmel, hogy legalább az egyik szemét kinyomja, hogy ne legyen annyira szimmetrikus!
Kinyitnak előttem egy ajtót, és finoman beljebb tessékel. A szoba sötét, mint a béka segge, de mielőtt még visszakézből pofán vágnám a nyitott ajtóval, rám dörren.
- Ne mozdulsz innen, amíg érted nem jövök.
Ahogy bezárják az ajtót, folyamatosan figyeljük egymást. Csak csukódjon már be! Csukd be te nyomorék! Csukd már be!
Az ajtó dörren, a zár kattan, fémes lánc hangot hallok, én pedig elvigyorodom.
Na végre.
Terepszemle.
***
Körbejártam mindent, a szoba természetesen el van sötétítve, a legbosszantóbb az az, hogy az ablakok is sötétítéssel vannak ellátva, elé még súlyos függönyöket is aggattak. Csak nem félnek, hogy valaki belő az ablakon?
Most legszívesebben én is kérnék egy távcsöves puskát, és a szemközti házból…
Hiába matattam a vak sötétben, az éjjeliszekrény üres volt, ahogy ágy matraca is, oldalt a fiókos szekrényben ruhákat találtam, de egy vállfát sem, amit esetleg szúró eszközzé alakíthattam volna. Picsába. Megkeserítem ennek a köcsögnek az életét, ha addig élek is, fenekestül felforgatom majd az életét, ameddig csak itt leszek, és pofázni tudok!
Már négykézláb mászkálok a parkettán, amit már beazonosítottam, keresek egy kisebb csapóajtót, vagy egy lazább részt, de esélytelen. Ezek a nyomorékok ennyire pedánsak?!
Mikor mélységes bosszúmat tervezgetve üldögélek a földön, és összegyűröm dühömben a szőnyeget, a kezem becsúszik az ágy alá. Az ágy alá? Kicsit oldalra kúszom, és hasra nyomom magam. Igaz, hogy nem látok, de… benyúlok a kezemmel, bemérem, hogy körülbelül mekkora hely van az ágy alja, és a padló között.
Meg persze, hogy poros e.
Szépen bemászok az ágy alá, a szőnyeget még a lábammal megigazítom, még a sötétben is képes lenne szerintem kiszúrni az egyenetlenséget.
Magamhoz veszek egy párnát, és belenyomom a számat, mielőtt még meggondolatlanul kommentet fűzhetnék majd a keresési szokásaihoz.
Nem is olyan sokára nyílik az ajtó, és meg is látom a bakancsait, amiknek orra megtorpan közvetlenül a küszöb után.
Legalább ezzel borsot törhetek az orra alá.
Mert, hogy meg fog találni, az hót ziher. Nem olyan hülyének látszik, sajnos. Kár, pedig hülyékkel jó játszani. Pár koppanással előrébb lép, a bakancsában levő acélbetét fenyegetően dobban a padlón.
- Tudom, hogy itt vagy.
Ha tudja, akkor miért olyan okos, hogy kijelenti? Legalább hang alapján be tudom azonosítani, hogy merre is van. Pár lépés megint, a rezgésekből ítélve közelebb jött az ágyhoz. Surrogás, végigsimított az ágyon.
Felesleges félrehúznia a függönyt, ma reggel még köd is volt, szóval akkor sem lennének jobbak a látási viszonyok. Akkora lúzer… Szinte már diadalittasan vigyorgok a párnába, mikor egy kattanást hallok meg.
Mint mikor felkapcsolnak valamit.
És mivel a szoba nem úszik fényárban tőle, elakad a lélegzetem, és egy hatalmas fénycsóva belövell az ágy alá, én nem is látok az irdatlan fényáradattól, csupán a szemem szárad ki hirtelenjében.
Elkapja a bokámat, és kifelé kezd el húzni, nem éppen finoman, ujjai szinte a vádlimba süllyednek, pedig nem vagyok valami puhagumicukor. Felnyögök, megragadom az ágy lábát, de akkorát koppint a bokám kemény részén a zseblámpájával, hogy felkiáltva engedem el az éppen szorongatott bútordarabot.
- Eressz el… - rúgok egyet, de válaszul csak elkapja a lábát, a zseblámpa elgurul valahová a sötétben, így max a sarokban lengedező művirágot csodálhatom meg reflektor fényben, na meg a haja szikrázik úgy, mintha felgyújtották volna.
Szerencsére többet nem látok belőle.
Torkon ragad, de nem emel fel, hanem az ujjaival szinte kimarja a légcsövem a helyéről. Hörögve morgok rá, szinte látom, ahogy makulátlanul fehér fogsorán megcsillan a tört fény. Mit vigyorog?!
- Azt hiszed, hogy olyan helyzetben vagy, hogy megengedd magadnak a játékot? – szinte sziszeg, hangjából hallani, hogy még mindig vigyorog.
- Azt mondtad, ne menjek ki innen, nem szegtem meg semmilyen szabályt – vágok vissza reszelős, rekedt hangon, mire erősebben megszorít, és közelebb hajol, érzem a leheletét az arcomon. Emelem a lábam, de mivel térdelő helyzetbe kényszerített, nem túl szerencsés választás, főleg, hogy rányomja az egyik beton markát a combomra.
Olyan érzés, mintha egy terepjárót parkoltatnának rajtam.
MIT FOGDOS?!
- A türelmemmel nem érdemes játszani, kölyök – duruzsolása élvetegbe csap át, érzem, ahogy a fogaival megkapja a fülemet. Oldalra próbálok fejelni, de nem sikerült, szórakozottan pöccinti meg az orromat, hogy bosszantson.
- Kár, nem vagyok valami idegkímélő fajta. Az ép elméd érdekében halasszuk el a megtorlást, és szépen tegyél ki valahová – krákogom, mikor lazít a torkomon egy milliméternyit.
- Rám lettél bízva – megint közelebbről hallom, és ekkor… valami nedveset és forrót érzek meg az arcomon.
MIT NYALOGAT?!
JÉZUSOM!
- Letépem a nyelved… – hörrenek rá fenyegetően, aminek éle kicsit elveszhetett a köhögés miatt.
Halkan felnevet. Ez most nevet? Nevet?! Kinevet?!
- Próbáljuk ki… - jön a válasz, én pedig elképedve tátom el a számat, a meglepetés úgy vágott át az agyamon, hogy még a számat is nyitva hagytam.
Amit nem kellett volna.
Forró és hatalmas nyelve belecsusszan a számba, felnyögve próbálnám kitolni, de csak morgás hagyja el a mellkasát, közelebb hajol hozzám, a hátam már az ágy szélébe épülhetett. Nem engedi el a torkomat, így kénytelen vagyok fuldokolva eltűrni, amit művel, a rohadékja számított erre… Levegőt is alig kapok alapból, nem kell, hogy még jobban kitömje a légzőnyílásomat!
- Látom csak a szád nagy – enged el percek múlva, miután kiélte magát rajtam.
- Kényelmetlen a helyzet, ha az ember száját marják, a combját a földhöz szögezik, és az ágy oldalsó része a gerince mellé épül – köhögöm, mikor végre elengedi a nyakamat, és levegőért kapkodva kapaszkodok meg a kibaszottul magas ágy szélében.
Megigazítom nyakkendőmet, kalapomat a fejembe nyomom, és végigsimítok a kitüntetéseket, csak hogy fényesebbek legyenek. Tökéletes. Felhúzom kesztyűimet, s egy tincset elsimítok fülem mögé. Megborzongok a durva mégis valamilyen módon finom anyag érintésétől. Kezdem kiéhezettnek érezni magam, ami valakinek nagyon nem fog jót jelenteni.
Persze perpillanat csorbítja effajta éhségemet azaz ingerencia, ami veszettül piszkál legbelül. Most jött el az a pillanat, amikor teljesen nem értem a bátyámat. Mi a fenének kell neki tárgyalást folytatni az ellenséges állammal? Nem így ismertem, nem úgy éltem, hogy ezt lássam tőle. Viszont… van egy olyan hátsó érzésem, hogy ő is sunyít a dologban. Majd meglátjuk, hogy pozitív vagy negatív csalódás fog-e érni engem ez alatt a tárgyalás alatt.
Bekopognak a szobámba, megadom az engedélyt a belépésre, és az egyik szolgálóm áll meg a küszöbön.
- Már csak önre várnak a fogadáshoz, fiatalúr – mélyen hajol meg.
- Máris megyek – válaszolok kimérten, még egy utolsó simítás levasalt gallérjaimon, s minden tökéletes.
Csizmám határozottan, ütemesen kopog a márványköveken, mögöttem lohol egy másik szolgáló, s duruzsolja, hogy melyik fogadóteremben várnak. Kinyitják előttem az ajtót, visszhangozva recseg a nagy fa, festett ajtó. Ezt is le kéne már cserélni, persze jobb dolgom is van, mint egy ilyen rozzant berendezéssel foglalkozni.
Mikor beérek már valóban mindenki itt van, egyedül a kis vendégünk az, aki hiányzik. Még szép, hogy legalább Őt megelőztem.
- Látom most sem a pontosságodról vagy híres – vakkantja Berain bátyám, összefűzött ujjain pihenteti állát, Barna haja most kivételesen hátrafésült és nem lóg a szemébe, szemei feketén csillannak rám. Nincs jó kedvem.
- Megelőztem a kis követünket ez a lényeg nem? – szólok vissza s perpillanat nem zavar az a tiszteletlenség, amivel a meglepett szemek illetnek. Megtehetem… Ki a fasz mondaná meg, hogy nem tehetem? Senki nem merné.
- Még ez a szerencse. – Amióta hallottam erről a megbeszéléses kis tervéről, nem szívesen figyelgetem a képét, jobban mondva a gyakoriság a felé való látogatásomról szólva eléggé megcsappantak az utóbbi időben. Szerintem észrevette, de még nem szólt érte. – A mai nap egy különös kérésem, azaz feladatom lesz számodra – hátradől nagy székében, és elégedett kis mosollyal méreget.
- Mi lenne az? – előre feláll a szőr a hátamon.
- Majd rá fogsz jönni a megfelelő pillanatban. – felvonom egyik szemöldökömet, s hitetlenkedő megrökönyödéssel figyelem minden rezdülését. Sunyít… valamit nagyon. Örüljek neki? Még nem tudom.
A majdnem mellette lévő emelvényezett széken foglalok helyet. Az övé persze még jobban meg van emelve, hogy nem kicsit dominanciáját és fölényességét sulykolja ezzel, de én már annyira nem törődöm az effajta hülyeségeivel, hogy az sem zavarna, ha én ülnék vele szemben a rövidebb lábú széken. Tisztára, mint egy önkényes király…
Felzeng az ajtóból a szolgáló, hogy megérkezett a vendégünk, amint belép mindenki feláll a helyéről, s együttesen fogadjuk Őt és kíséretét ami testőrökből áll. Csak hárman vannak? Joen a fogadó komornyik még int felém, hogy négyen vannak kint az ajtó előtt is, s válaszként csak ötöt legyintek felé. Biccent, és meghajolva némán távozik. Csak ekkor vetek egy pillantást a középen álló nagykövetre.
- Ez most egy vicc? – tör ki Berainból az a kérdés, amit az előbb pont magamban tettem fel. – Egy kölyköt küldtek tárgyalni? – még szerencse, hogy ingerültségében nem borítja rá az asztalt. A fiúcska csak elmosolyodik és helyet foglal, ahogy mi is az előbb, belépte után nem sokkal.
- Ne ítéljen a külső alapján – kezében ingatja szemüvegét, és finoman ráharap egyik szárára, majd ugyan úgy kiejti. van nála egy fekete mappa, táska a szék lábánál. – Egy kölyökképű követ még nem biztos, hogy kölyökként is gondolkodik nemde? – felém sandít, és nehezen fogom vissza magam hogy ne úgy csapjak az asztalra, hogy az kettétörjön. Nem szólok semmit, ahogy látom nincs értelme. Mosoly honol arcán, de szemén látom, hogy belül vigyorog. Nem hagyom meg a vakarcsnak azt a kis örömet, hogy kiélvezze bosszantó képességét.
- Arra kíváncsi lennék – komorodik el bátyám, s felkapja a pléhpofát. – viszont egyáltalán nem érdekel. – elvigyorodik és int az ajtóban álló őreinknek, akik szinte tökéletesen egyszerre mozdulva mind a három testőrbe golyót lőnek, pár másodperc késéssel ugyan ezek a hangok szűrődnek kintről is. – Ron – csak szeme sarkából néz felém, de egyből felfogom utasítását s belül élveteg vigyorral pattanok fel székemből, hogy a kis kölyök felé pattanjak.
- Mit jelentsen ez? – épp hogy kiejti a szavakat, háta mögé rántom karjait, nyögve dacol, végül hagyja hogy lebilincseljem. Térdre zuhan.
- Ha jól emlékszem… Colin Reeves ugye? – duruzsolja élveteg pofával édes bátyám.
- Ezennel a Panem állam foglya vagy – közlöm rideg könnyedséggel.
- Azért a szemüvegemet visszakaphatnám? – hihetetlen… Azt hittem hogy ekkorra már egy vizelettócsa közepén fog vergődni a szorításom alatt… hehh. Még mindig a csuklóit tartom, viszont lábammal a hátába tapodok, és lenyomom a földre, hogy arca közel érjen a földre leesett tárgyhoz.
- Vedd fel, ha annyira kell. – válaszolom élvetegen. Vakkant egy „köszönöm”-öt, majd ráharap, és felrántom a földről.
- A te gondjaidra bízom – szólal meg Berain, felnézek rá, s látom szemében újra azt a kegyetlen csillogást, amit annyira „szeretek”.
- Értettem – biccentek elfojtott vigyorral, és magam után rántom a kicsikét, hogy elvigyem egy, az én lakosztályomhoz közel lévő vendégszobába. Szerencsére nem tud érthetően és artikuláltan beszélni, mivel tele a szájacskája a saját szemüvegével. Persze bármikor próbálna megszólalni, csak megszorítom csuklóján a bilincset, vagy épp még jobban kicsavarom karját. Három Őröm követ.
Ahogy a szobaajtóhoz érek feltárul előttem segítő kezek által, egy gyors mozdulattal oldom ki a bilincset, lerántom róla majd hátára terítve tenyeremet belököm a sötét szobába.
- Nem mozdulsz innen amíg érted nem jövök – morgom kegyetlenül, s az utolsó pillanatig figyelem, amíg bezárul előttem az ajtó.
Elgondolkozva bámulom a TV képernyőjét. Vagy inkább elbambulva? Egy árva szót sem fogtam föl a nagymacskák szaporodásának rendkívül érdekes jellemzőiből. Nem mintha egyébként különösebben érdekelt volna, de más értelmes műsorra nem igazán akadtam a csatornák váltogatása közben.
Halk kopogás éleszt föl egy kissé.
- Naoko? Bejöhetek? – hallom apa hangját az ajtó túloldaláról.
- Persze – felelem.
Feltornászom magam ülő helyzetbe az ágyon, és megigazítom magamon a hatalmas pólót, amiben aludni szoktam. Hiába van délután három óra, szombatonként ilyenkor is előszeretettel fekszem az ágyban, néha el-elszundítva.
Apa belép a szobába, és vidám mosollyal konstatálja, hogy – szokásomhoz híven – még mindig nem másztam ki az ágyból.
- Jó reggelt! – vigyorog rám.
Az ágyamhoz sétál, és leül a szélére.
- Már három órája jó reggel van – mosolygok rá.
- Azt látom. Nincs semmi programod ma délutánra? Vagy estére?
- Nekem? Program? Hahó, senki nem kíváncsi rám! Soha nem is volt.
- Kötve hiszem… Inkább csak senki nem mer közelebb menni hozzád, mert félnek, hogy elvakítja őket a szépséged.
Akaratlanul is elnevetem magam.
- Na persze! Egyébként miért?
- Mert én tudnék neked csinálni. Persze, csak ha nem szégyellsz az öregeddel mutatkozni – kacsint rám nevetve.
- Viccelsz?! Olyankor kerülök rivaldafénybe – mosolyodom el.
- Ezt vehetem igennek?
Határozottan bólintok.
- Még szép.
- Akkor készülődj össze 7-re, mert akkor kell indulnunk.
- És hová megyünk?
- Ez egy remek kérdés, magam sem tudom pontosan – feleli, mire elnevetem magam. – Valami jótékonysági est-féleségre, az egyik munkatársamhoz, Omaru Atsukaihoz.
- Omaru-samához? – nézek rá tágra nyílt szemekkel. – Minek neki jótékonyság? Így is annyi pénze van, hogy a takarót is azzal béleli ki.
Apa jót nevet, de aztán komolyra változik az arca.
- Nemrégiben derült ki, hogy a felesége súlyos beteg.
- Mi baja? – sápadok el.
Mindig is kedveltem azt az asszonyt, nagyon kedves szokott lenni velem.
- Hepatitis C. Nem fedezték fel időben, és ha rövid időn belül nem kap új májat, belehalhat.
- Ó, istenem… Mindenképpen el kell mennünk!
- Úgy lesz, fiam – simogatja meg a kezem bátorítóan.
***
Valóban elkészülök időre. Bár nem igazán készülődtem sokat… Egy egyszerű szűk, fekete farmer, és egy halványkék, hosszú ujjú garbó van rajtam, ami – apa szerint – kiemeli a szemem színét. Ha ő mondja…
A hajam szabadon omlik a hátamra és a vállimra, így leér egészen a fenekemig. Éppen ezért kicsit körülményes beszállni az autóba, mert külön figyelmet igényel, nehogy ráüljek. Apa pedig csak jót nevet rajtam, divatosan rövidebbre nyír, kócos, fekete frizurájával.
Nyolc óra magasságában érünk oda az Atsukai-házhoz. Hatalmas épület, olyan akár egy palota, nagyságra pedig a régi kastélyokra hasonlít. Nos, igen, megfelelő mértékben mutatja, hányadik fokán áll a társadalmi hierarchiának Omaru-sama. És még mindig fölfelé halad a ranglétrán.
Nem értem, miért pont a feleségének kellett megbetegednie – Izumi-sama a férje fennhéjazó, önközpontú természetével ellentétben igazán kedves asszony. Remélem, meggyógyul…
***
Rengetegen jöttek el a rendezvényre. Idősebbek, fiatalabbak, még velem egykorúak is vannak jó páran. Sokakat ismerek már korábbról is, de olyanok is vannak, akiknek most mutatott be apa először.
Apa körül természetesen hemzsegnek a nők, de ő egyiküknek sem szentel különösebb figyelmet. Még mindig tiszteli anya emlékét, és én ennek nagyon örülök. Az én szememben soha senki nem töltheti be anya szerepét… nincs még egy olyan földre szállt angyal, mint amilyen ő volt.
Éppen a fogadóterem egyik ablak melletti asztalánál ácsorgunk – ugyanis Izumi-samát sajnos nem lehet meglátogatni –, amikor apa megszólal.
- Egy negyed órára el kell ugornom. Addig keresd meg Omarut, és maradj vele! – mondja.
Kapok egy puszit a fejem búbjára, aztán elmegy. A tekintetemmel Omaru-samát kezdem keresni. Hamarosan meg is találom. A terem egyik eldugott sarkában áll, és beszélget valakivel. Nem akarom megzavarni őket, így csak közelebb megyek, hogy apa majd megtaláljon.
Mindennek ellenére a kíváncsiságom feléled, és feléjük pillantok. Mindkettőjük arca nagyon komoly, miközben beszélnek. Talán üzletelnek?! A felesége segítésére rendezett jótékonysági esten is mocskos ügyleteket folytat? Otrombaság.
Hirtelen egy egyértelműen rám szegeződő pillantást érzek magamon. Egy olyan igazi vesébe látó tekintetet… Abba az irányba fordulok, és azt kell látnom, hogy Omaru-sama üzleti partnere, vagy tudom is én, hogy kicsodája engem figyel, miközben Omaru-sama továbbra is hozzá beszél.
A férfi magas nyúlánk alkat, és… fehér. De tényleg. A bőre szinte hófehér. Ha nem lenne koromfekete haja, azt mondanám albínó. De mivel a haja tényleg koromfekete, ezért ez lehetetlen. Vagy nem? Mindenesetre furcsa, izgalmasan ijesztő látványt nyújt, ahogy halvány, szürkés szemeivel merőn néz engem.
