Tetszik. Tényleg tetszik, ezen az a tény sem változtat, hogy miatta csücsülhettem egész délután büntetésben. Ráadásként még jobban beindít, hogy arca néha-néha vörössé válása azt sugallja, érzéseim nem egy irányúak.

Vámpírként tökéletes a hallásom, viszont azt mégse hallgatom ki, mirõl társalog az anyukájával. Annyira bunkó nem vagyok.

Bár… Azért még lenne mit csiszolni magamon az önuralom terén. Ha jobban bírnék az érzéseimmel, nem röppennék az párkányára, aztán nyitnám ki ablakát, és másznék egy ügyes mozdulattal szobájába akkor, amikor úgy ítélem meg, hogy elaludt, csak azért, hogy kicsit a birodalmában is körbeszimatolhassak.  

Kuncognom kell a látottakon, por, könyv, még több por, és a változatosság kedvéért poros könyvek fogadnak. Ágyán, szekrényein, asztalán.

Erre mondjuk eleve számíthattam volna egy strébernél. Sõt… Anélkül biztosra vehetem, hogy pár kedvenc kötetét most is ölelgeti a takarója alatt, hogy ezt leellenõrizném.

***

Elég hamar el kellett tûnnöm mellõle, mert tüsszögésbe törtem ki, és azt nem szerettem volna, ha felébredve nyugtalan álmából épp velem nézne szembe.  

Pedig egész éjjel azt akartam figyelni, hogy hogyan dobálja magát, hallgatni könyörgését. Szemmel láthatólag álma tárgya én voltam, valamint leendõ büntetései.

Ötletek is meríthettem volna tõle.

Mindegy.

Alvás helyett így is azon gondolkoztam, hogy milyen nyalánkságok találjak ki neki büntetésnek. Az, hogy belenyomom a fejét a vécébe ugyanis kicsit elcsépeltnek tûnt, de végül gyõztem, rengeteg szemét, megalázó dolgot jutott eszembe. Még kellékek is hoztam. Viagrát, amit beletörhetek majd tornaóra elõtt az italába, kötelek, amikkel a padjához kötöm, amíg élvezettel az arcomon megiszok egy tasak vért stb…

Ezért vélem, hogy érthetõ reakció részemrõl a fiúmosdó falába boxolás, amikor az elsõ várakozásban eltöltött óra után világossá válik számomra, szabadnapot vett ki.

Kis poros bõrkötésbe bújt sötétben járó tanárokkal haverkodó és társaira árulkodó pimasz kölyök… Áhh… Dühös vagyok ahhoz, hogy normális becenévvel illessem. Legszívesebben megkeresném, és addig szívnám a vérét, amíg össze nem esik.

Hmm… Hülye vagyok… Simán megtehetem, hogy bekopogok hozzá az órák után.

Vigyorogva figyelem a tanárok a további órákon, és válaszolok Bred, valamint Andy leveleire közben. Nem szeretném, ha segítenének õt elkapni. Ötleteket se akarok hallani tõlük. Fõleg nem olyanok, amikben azt ecsetelik, hogy kéne elfogyasztanom, miután szárazra szívom, és széttépem.

Én intézem egyedül a kicsikét. Önzõ, és irigy vagyok. Ez van. A macikám megérti, vigyorogva vonom az ölembe, és jegyzetelek ismét le valami fontosnak tûnõ részt az anyagból. Így legalább a családja elõtt a kedves, leckehozó barátnak tûnhetek.

***

Leszakadna a bõr a helyében az arcomról. Nem hiszem el… Még otthon sincs legalábbis engem nem engedett be. Pedig mennyit fáradtam a kedvéért… Nem tudja, nem értheti, milyen nehéz azokat mind leírni, amiket már párszor megtanultam.

- Nézd csak drágám… - suttogom kezemben szorongatott játékomnak - Ott az a gonosz kis törpe… - õ kullog elõttem, finom felém áradó illata alapján ebben biztos vagyok, legkedvesebb plüssöm visszasüllyesztve a táskába gyúrok egy hógolyót a maradék fehér gyönyör egyik kupacából, és aztán hajítom vele fejbe.  

- Hahó?! – fordul hátra telitalálatom miatt bizonytalanul, viszont már nem lát ott. Felreppentem, hogy elõtte érhessek földet. Így pont belém fog ütközni, amikor tovább indulna.

- Elnézé… - igen, tudtam én.

Kellett már a látványa, a hangja, az is jó, hogy újra ennyire közel tudhatom magamhoz. Áucs … De azért kibírtam volna ha halkabban kiált.

- Na mi van? Csak nem hiányoztam? – kuncogok felé direkt egy fogas vigyorral ijedtségét, és összezavarodottságát látva, valamiért az is vonz kicsit, hogy retteg tõlem:

- Ha…ha…hagyj békén! – kicsit??? Áhh… Az enyhe fogalmazás. Foscsibe… - Ne bánts kérlek! Esküszöm, hogy soha de soha de soha többé nem árullak be! Nekem is szükségem van a véremre, kérlek! – máris jó lett miatta a kedvem. Talán igaza volt a srácoknak, abban, hogy vámpírmód kéne megbüntetnem.

- Tudod… a következményeken elõbb kellett volna gondolkodni. – kéne? Nem… Muszáj úgy is. Annyira finom az illata, hogy nem lehet neki sokáig ellenállni.

- Tudom, tudom, elnézést, de lesz még tél, fog még esni a hó! Nem lehetne ezt elnézni most az egyszer? – nyafizik ismét, mintha lenne esélye a menekülésre, jókedvvel lombozom le:

- Mondd, miért is nem voltál ma iskolában? – õ lóghat, de én nem?!

- Beteg voltam! – na persze… Idegesen hajolok le hozzá, aztán túrok a hajába, hogy így ránthassam fejét fejem irányába. Idegesít, hogy nem néz a szemembe, füllentésével még jobban felmérgesített.

Lehet, ha nem lenne önuralmam már letéptem volna a nyakáról.

- Most komolyan engem akarsz átverni? Hm? – érezném pontosan rajta, ha az lenne. – És ha velem beszélsz, nézz a szemembe. – oktatom továbbra is idegesen, haján is újabbat rántok, hogy rettegéssel telt pillantását elkaphassam.

Ettõl leszek ismét nyugodtabb:

- Kedves Esben, nem tudom mi járhatott valójában a picinyke kis fejedben, amikor szabotáltad a hó iránti szerelmemet pár röpke órára, de ideje megbûnhõdni, ha már az iskolába nem mersz eljönni. Pedig ha eljöttél volna… lehet, hogy megúsztad volna pár szivatással…

- Mit a-akarsz most tenni? – nem tépem fölöslegesen a szám, abból, ahogy menekülne elõlem, úgy gondolom, pontosan tudja, mit fogok tenni vele.

- Cssss. Ne olyan hangosan. – tapasztom be a száját, egy ujjammal, amikor légvétele is szinte már kiáltásszerûre hangosodik, az semmiképp sem hiányzik, hogy lássa a fél város, mit teszek - Ígérem, nem fog fájni. – nekem legalábbis nem.

Hmm… Ha tudom róla elõbb, hogy a bõre íze túltesz mindenkién, akik eddig kóstoltam, elõbb találtam volna ürügyet arra, hogy igyak belõle, megbabonázva nyalintom meg még egyszer.

- Ne, ne, ne! Kérlek ne! – sikolyait is jóval halkabban hallom, mint eddig bármit, még mindig zamatának kábulatában vésem ütõerébe fogaim, aztán szívom magamba a vérét. Eszméletlenül finom…

Igen. Ezért nem hagyom, hogy meneküljön, és vonom magamhoz még közelebb. Kell, akarom, annyira, amennyire tudom.

Ájulása térít némiképp észhez, sóhajtva tapasztom be a nyakán ejtett sebet, aztán törlöm le a könnyeit, és indulok el vele a háza felé. Minden eddiginél jobban fogom élvezni a büntetését, ha nem ismeri a vámpírrá válás módját.

Bár… Ha tud valamit a fajunkról, akkor azt csak könyvekbõl, azt hitethetek el a kis törpicsekkel, amit csak szeretnék. Félelme miatt, amivel most is próbált tõlem szabadulni, simán elhinne nekem mindent. Még azt is hiheti, ténylegesen segíteni akarok neki.

***

- Tegyél le! Mit keresek én itt?! Mit csináltál velem? Tegyél le! – magához tért, mûsor indul:  

- Maradjál már nyugton különben nem fogok segíteni! – szent szar… Ledöbbentem attól a komolyságtól, amivel kiosztottam.

- Segíteni? – siker, õ is elhitte, hogy komolyan mondtam, amit mondtam. – Mégis miben?

- Megharaptalak, nem emlékszel? – olyan jót fogok vele játszani…

- De igen… és? – elviszem repülni, vért itatok vele…

- Te még egy vámpíros filmet sem láttál, hogy tudd, hogy ez mit jelent?

Majdnem kiugrik az ölembõl, amikor villámszerûen sújtja a felismerés, egyre nehezebb visszatartani a nevetésem.

-  Ne! Nem akarok vámpír lenni! Így is éppen elég bajom van! Csináld vissza! Csináld vissza! – ha ezt mondja még egyszer ténylegesen vámpírrá teszem…

- Mert én jó kedvemben csináltam! Kissé elragadtattam magam. De ezek után nem hiányozhatsz az iskolából, azt teszed amit mondani fogok, különben nem fogod túlélni az átváltozást. Értve vagyok? – azt se tudom, ezt melyik filmbõl szedtem.

- De én ezt nem akarom! – csapkod, csak azért nem esik meg rajta a szívem, mert még mindig elvetemültnek érzem amiatt, hogy zavarta, az udvaron vagyok óra helyett.

A földre is erõsebben rakom le, mint elõször, aztán vonulok el. Kicsit fõjön a saját levében reggelig.

Legalábbis így terveztem. Az eszembe se jutott, hogy azt ordítva, várj már egy kicsit fut utánam, kíváncsian állok meg, és fordulok hátra, felé:

- Mit szeretnél?    

- Elõször is levegõt. – piheg aranyosan, alig bírom komolynak tetetni magam, mialatt válaszolok:

- Akkor vegyél. Ahhoz én nem kellek. – mennék is tovább, ha nem ragadná meg a kezem:

- Kérlek… Nagyon sok kérdésem van… - értem… Szóval végre beletörõdött abba, hogy igaz, amit mondtam… Ez nagyszerû. Bár… Jelenleg nem tudnám kínozni, sok volt a nap a múlt éjszakával együtt:

- Én meg elég álmos vagyok. Miért nem jó az, ha holnap beszélünk?

- Mert… Izé… Valahol mintha olvastam volna olyasmit, hogy a frissen átváltozott vámpírok elégeti a nap. Vagy… Alaptalanul aggódok emiatt? – húha… Már megérte megvárnom a kérdéseit. Nem tudom, hol olvasott ilyen baromságok, de megint fáj a hasam a visszatartott nevetéstõl:

- Nyugi, érted fogok jönni. Ha a mestered közelében vagy, nappal sem eshet bajod. – nagyot sóhajtva biccent, viszont még mindig nem engedte el a kezem, hatalmas vigyorral tanulmányozom az arcát.

- Haza kéne menned aludni egy kicsit. – cirógatom meg tincseit, amikor már hosszú percek telnek el úgy, hogy némaságba burkolózva, és karom fogva áll, döbbenete elõször meglep, majd nevetésre késztet. Egyszerûen szavai hallatán nem bírom magamban tartani tovább a jó kedvem:

- Nem kéne inkább veled tartanom? Úgy értem, nem lesz baj abból, ha a családommal élek? – a suliban miért nem mutatta soha ezt az aranyos, összezavart oldalát? Ha ilyen lenne, sokan szóba állnának vele.

- Ne nevess már! – tesz ismét komorrá azzal, hogy behúz, szemeiben könnyek csillognak. – Komoly dolgot kérdeztem. – alighanem vigyáznom kell önuralmamra. Ha tovább kakaskodik, még a végén kicsinálom…

- Mielõtt baj lenne viszlek el hozzám. Rendben van? – biccent, ezért mosolyogva biztosítom arról, hogy ügyelni fogok arra, a szüleinek se essen bántódása, aztán hagyom, hogy kezeim végre eleresztve hazafelé induljon. Kelleni fog neki az erõ a holnapi naphoz. Szemét leszek, de ezt csak magának köszönheti.

Pff… Még jó, hogy van saját lakásom is. Anyámék nem díjaznák, ha egy embert vinnék haza. Vagyis… Én nem díjaznám, ha bántanák.

***

- Jó reggelt. – köszönök a törpike anyukájának, õ nyitott nekem ajtót. Esbenért jöttem. Ébren van már?

- Még nincs, de mindjárt felébresztem. – sóhajtja türelmes mosollyal. – Mit mondjak neki? Ki keresi? – a halál jött érte kaszával? Nem… Nem jó…

- Umm… Kérem biztosítsa arról, hogy barátja, aki megígérte neki, hogy eljön érte reggelenként itt van.

- Rendben. Addig ülj le kedves… - tényleg… Õ nem tudhatja a nevem:

- Garry Harison. – segítem ki mosolyogva, amire biccent köszönetképp, majd eltûnik, hogy pillanatokon belül hallhassam, amint áldozatom kiesik az ágyból, aztán lerobog hozzám.

- Mindjárt összeszedem magam. Kérlek, várj meg. – vigyorognom kell álmosságát, és kócosságát látva, mielõtt hátradõlve arra kérném, igyekezzen.

- Tényleg fél pillanat. – jelenti ki kicsit durcibban, és elrobog, gondolom a fürdõbe, hogy rendbe tegye magát.

- Még sose volt ennyire izgatott. – ül le velem szemben az anyja. - Örülök neki, hogy végre talált egy barátot. – nem szabad képen röhögnöd, nem szabad… Nagyon vissza kell fognom magam.

- Kész is vagyok. – ment ki az éppen megérkezõ Esben, nyújtózva állok fel, viszont amint felé indulok, az anyja kiteszi elém a kezét:

- Reggeli nélkül nem mész sehová se fiam. Annyi ideje biztos van Garrynek is, hogy megvárja, amíg eszel.

- Persze, hogy van. – biccentek az asszony felé. Aztán… Mivel a kis könyvmoly elég kétségbeesetten néz rám, gondolati úton szólalok meg a fejében:

- Nyugodtan ehetsz. A vér sokszor nem elég a vámpíroknak. Egyikünknek sem hiányzik, hogy legyengülj, mert csak azt akarsz inni. – biccent, és leül, még mindig hatalmas vigyorral figyelem kómásságát. De… Szemfogaim szigorúan csak akkor villantom neki, amikor az anyja nem figyel ránk.

Végre elkészül, és indulhatunk, amint anyukája becsukja házuk ajtaját kuncogva ölelem át.

- Hé… - szól erre rám ingerülten. – Arról volt szó, hogy jössz értem, de arról nem, hogy ennyire korán. A kezed is tartsd tõlem távol – ejnye… Csak nem bal lábbal kelt?

- Gondoltam… - sóhajtom színpadiasan – Nem anyukád elõtt, vagy a suliban oktatlak ki arról, miket kell tenned. De hagyhatjuk is, ha nem érdekel. – dühösen szorítja kezeit ökölbe, gondolom feltett szándéka megint megütni, ezért úgy tartom magam, hogy ha csap, akkor kivédhessem ütését, és egyben viszonozhassam a támadását.

Viszont… Nincs szükségem se a védekezésre, se a támadásra, pár dühödt nagy levegõ vétele után csak egy gyilkos pillantással jutalmaz:

- Már most inkább lennék halott… - ohoho…

- Nem hinném. És nyugi. Gyorsan belejössz. Pár szabályt kell csak tudnod ahhoz, hogy túléld az átváltozásod. Az elsõt már ismered.

- Lehet. – sóhajtja bosszúsan – De most akkor se tudom, mire gondolsz. Arra, hogy nyugodtan ehetek rendes kaják?

- Nem. – javítom ki – Az elsõ szabály az az, hogy nem hiányozhatsz az iskolából, hogy közel legyél hozzám napközben, és azt kell tenned, amit mondok. Ezt nagyon jól vésd az eszedbe.

- Rendben. – biccent fásultan. – Viszont ettõl még hétvégén nélküled leszek. Vagy fogod magad, és átjössz hozzám, hogy akkor se lehessen baj? – még jó, hogy adja nekem az ötleteket.

- Pontosan. Vagy te jössz hozzám. Mondjuk azt hittem ez egyértelmû.

Látom, már mindjárt elerednek a könnyei dühe miatt, ezért inkább átterelem a szót egy másik általam kreált szabályra:

- Ha az osztályban kérdik, akkor azt kell mondanod, hogy azért lógsz velem, mert járunk.

- Micsoda?! – tématerelés sikeres.

- Nem mondhatod el senkinek, hogy vámpír leszel. Gondolj bele. Még a végén amennyire szeretnek, készítenének neked pár karót, vagy egy szentelt vizes fürdõt. Ha azt mondod viszont, hogy az én kis barátom vagy leszállnak rólad, mert nem akarnak sebeket a nyakukra.

- De ez akkor sem fer! Miért nem tudod visszacsinálni az átváltoztatásod?! – chh…

- Mert már tegnap is mondtam, hogy lehetetlen, amit kérsz. Törõdj bele, hogy vámpír leszel. De… Ha nagyon nem tetszik, akár most rögtön kiszívhatom a maradék véred. – utolsó szavaimnál már vicsorgok rá, ezért nem csodálom, hogy könnyes arccal, és tehetetlen méreggel kér elnézést.

- Helyes. Tudsz te normálisan is viselkedni, úgyhogy tedd a suliban is mindig azt, amit mondok. – még mindig bosszús vagyok, mialatt megragadom a kezét, és magam után húzom, de közelsége miatt legalább hamarabb megnyugszom, mint általában.

***

Látszólagos románcunk szó szerint közfelháborodást vált ki az iskolában, majdnem az összes diák nehezményezi azt, hogy a besúgóval járok. Azt mondják, nem érdemli meg, vagy épp, hogy inkább meg kellene ölnöm, mint felkarolnom, és ezek még csak a szebb vélemények.

Amikor drága foscsibém már teljesen kikészül, és dühösen elvágtatna mellõlem, magam felé fordítom, és gyengéd csókot hintek az arcára, csak utána fordulok nézõközönségünk felé:

- Kibelezem mindazokat, akik ezután bántják, vagy sértegetik, ezt mindenki tartsa észben.

- De Garry… - ellenkezik Andy – Én ezt nem értem. Eddig te voltál az, aki a legjobban ki szerette volna készíteni.

- Tudom. – válaszolok neki komoran – Viszont azóta sok minden megváltozott. Annyit kérek, hogy fogadjátok el a döntésem.

- Rendben. – sóhajtják bandája tagjai, aztán eloldalognak úgy, mint ahogy a többi diák is.

- Látod? – szólok ekkor a még mindig dühös aprósághoz – Mondtam, hogy így egyszerûbb.

- Egy jó dolog lesz a vámpírságban. – néz rám duzzogva – Ha kinõnek a szemfogaim, át fogom harapni az összes idióta torkát.

Jókedvûen kacagok rajta, amiért én is megkapom a magamét:

- Ne nevess ki. Ha teljesen vámpír leszek, veled is végzek. – lehet, félnem kéne tõle, viszont attól, amit mondott még vidámabban nevetve rántom magammal a terembe. Az óra kezdetéig még mindig van kerek húsz percünk. Addig lesz idõm elszopogatni egy adag vért.

- Olyan undorító – nézi elborzadva a tasakom – muszáj lesz ilyenbõl innom? – vigyorom visszakúszik az arcomra, mialatt kijelentem neki, létezik más fajta fogyasztása is a vérnek ezen, és a másokból iváson kívül.

- Tényleg? – függeszti kétkedõ tekintetét az enyémbe – És mégis milyen? A kettõ ötvözeténél is borzasztóbb?

- Ki kell próbálnod ahhoz Esben drágám, hogy megtudd, számodra az a módszer mennyire lenne nyerõ. – vonom meg a vállam, amire már megint látom szemeiben a kitörni készülõ indulatait.

- Nem vagyok a drágád. – jaa értem… Szóval ez volt a baj… - És… Talán… Talán rendben, és kipróbálom. De… Semmi trükk… - olyan szép vörös az arca… Vágyakozva érte, és a drágáért veszek a számba egy újabb adag vért, aztán tapadok ajkaira egy véres csók erejéig.

Nagyon ledöbben, és arrébb is húzódzkodna, ha nem fognám, így viszont muszáj lenyelnie a szájába folyatott nedût.

- Ez undorító volt. - finnyákol persze, amint túljut elsõ meghökkenésén. – Hogy a francba tudják meginni a vámpírok a vért?!

- Idõvel ízleni fog. – kuncogom ki megint, amire megrázza a fejét:

- Biztos, hogy nem. – a csókkal nincs is baja? Egész jól hangzik… - De az viszont ezer százalék, hogy gondoskodom róla, órák után bent kelljen maradnod, ha még egyszer szájon csókolsz! – ehh… Már kezdtem azt hinni, beismeri, hogy tetszem neki.

Persze senki sem tudja, hogy én voltam. Csak az a tanár, akinek beköptem, de õ meg sosem fedi fel a kilétem. Szuper. Így nem is olyan elviselhetetlen az osztálytársaim folytonos gúnyolása, sugdolódzása, piszkálgatása. Legalább órákon nyugi van, és szünetekben elbújhatok a mosdóba. Persze csak ha idõben kiérek. Utána külön órák, aztán meg bevetem magam a könyvtárba, egyetlen menedékem. Az egyetlen hely és a könyv az egyetlen eszköz, amivel elfeledhetem az engem körülvevõ valóságot. De a mai napban legalább valami jó is történt. Végre az a pökhendi vámpír is megkapja a magát. Ráadásul hogy néz már ki? Halványrózsaszín haj… pfuj! Bezzeg õt nem piszkálják! Ez igazságtalanság!
Így a napok kissé vidámabban telnek, mert még mindig vigasztal a tudat, hogy valaki végre, megkapta a magáét, de örömöm nem tarthat soká.

Pár srác keresztezi az utam hazafele. Elkezdenek lökdösni, elveszik a könyvet, amit az elõbb vettem egy könyvesboltban, gúnyolnak, körbe-körbe lökdösnek, addig ameddig el nem esek. Feltápászkodok, és azon gondolkodok, hogyan tudnám visszaszerezni azt, ami az enyém. Hiába kiáltok, hiába próbálok nekik menni, csak visszalöknek és nevetnek. Ez nem igazság! Mit ártottam én nekik?

- Nagyon megjárod, hogy vele húztál ujjat! – mirõl beszélnek? Vele? Csak nem azt akarják mondani… de… de honnan tudták meg?  

- Mi folyik itt?! –hallok egy új hangot, odakapom a fejem, és a szívverésem kihagy egy pillanatot. Most végem. Ha elmondják neki, vagy ha már elmondták… de miért ne mondták volna már el? Bármit megtesznek, ami rossz nekem. Könyörgöm, hagyjatok elmenni…  De nem tudok kitörni, és hiába kiáltok, senki sem jön.

- Tudtuk, hogy mikor végzel, ezért kijöttünk eléd. Közben összeakadtunk ezzel a szerencsétlennel. Az egyik könyvesboltból jött ki ezzel. – nyújtja át a könyvem a rózsaszín hajú lógósnak, mire kétségbeesetten felkiáltok, hogy adja vissza. Drága volt, és ritka… Miért jó ez nekik? Miért csinálják ezt velem? Miért nem gyûlölhetem õket csendben?  – Gondoltuk akkor már itt tartjuk addig, amíg nem jössz.

- Csak feltartottátok?

- Ha azt mondod ne bántsuk, akkor nem bántjuk. És… - kezd kuncogni, ami kinyitja a bicskát a zsebemben, Miért vagyok ilyen gyenge? Csak egy kicsit lennék erõsebb és magasabb… azonnal nekirontanék… - Ha gondolod már itt sem vagyunk.

A vámpír is elkezd nevetni, ami azonban teljesen más reakciót vált ki belõlem. Megfagy a vér az ereimben. Most… most… bántani fog? Teljesen ledermedek, a vér száguld a füleimben. Nem tudok mozdulni.

Komótos mozdulattal húzza elõ a zacskóból az én féltett kincsemet, a bõrkötéses könyvet, amit pár pillanattal ezelõtt vettem. Ha tönkre teszi… ha tényleg meg meri tenni… megölöm…
Hogy indulataim lefojtsam és ne ugorjak azonnal a nyakának, ökölbe szorítom a kezem, erõltetek magamra nyugalmat, és nem süllyedek le a bántalmazóim szintjére. Minden bátorságom összeszedve közelebb lépek hozzá, majd kérem, hogy adja vissza.

- Elõtte tudni szeretném, hogy te mondtad-e el a tanároknak, hogy kimentem. Ha igen, akkor azt is tudni akarom, hogy miért zavart téged. Tudtommal még nem bántottalak. – a még szónál aprót rándul a gyomrom, és újra felkúszik torkomba a félelem, ahogyan szemfogait is megvillogtatja. Komolyan gondolja… könyörgöm… valaki… segítsen…

- Én voltam. És… - remeg meg a hangom. Azt nem mondhatom, hogy gyûlölöm csak azért, mert olyanokat tesz, amiket én nem tehetek, vagy, hogy õt nem bántják… - Azért tettem, mert szabályt szegtél. Az iskola szabályait be kell tartani. Ennyi. Visszakaphatom a könyvem végre?! – vágom ki magam a szorul helyzetbõl. Ha szerencsém van elhiszi, és ha még annál is nagyobb szerencsém van, visszaadja a könyvem. Elneveti magát, mire a lehetõ legnagyobb döbbenet ül ki az arcomra. Az ott egy plüssmaci a kezében? Ez komoly? És még ezért sem verik. Ne nevessen már rajtam!

- Persze. – süllyeszti vissza a könyvem a helyére és felém nyújtja. Ez… ez komoly? Csak így visszakapom, épen és sértetlenül? Lehet, hogy nem is olyan szemét alak…

Ám a gondolat elhamarkodott és naiv volt. Amint közelebb léptem hozzá elkapta a karom és magához rántott, hogy most perpillanat ne tudjak mást csinálni a szemébe nézésen kívül. Milyen hosszú szempillái vannak… és milyen szép halvány lila a tekintete… eddig fel sem tûnt. Vajon õ is színes kontaklencsét használ, vagy náluk van ilyen természetes szemszín? - Viszont azt ne hidd, hogy ennyivel megúszod a történtek. Tetszel nekem, ezért a nyomodban leszek. –nyalint bele a fülembe, mire ijedten kitépem magam a kezébõl, mire õ nevetve otthagy. Mit mondott? É-én? Tetszek neki? A nyomomban lesz? Se..se…segítség…

Úgy rohanok hazafelé, mint akit minimum húszan üldöznek és halállal fenyegetik. Ráadásul még otthon sem bírok úrrá lenni magamon. Arcom hol vörösre, hol sápadtra vált, mikor eszembe jut, hogy megnyalta a fülemet, és az, hogy tetszek neki és persze, hogy vámpír, és hogy nem bosszulta még meg a beköpésem. És…és…és… Mit fogok csinálni?! Hogyan fogom túlélni a gimi hátralevõ két évét egy vámpírral a nyakamban? Miért, miért kellett beárulnom? Félek…

-Kicsim, jól vagy? – kérdi anya, mikor már fél órája csak ülök a vacsora elõtt úgy, hogy még csak meg sem kóstoltam. Már biztos kihûlt. – Egyszer sápadt vagy, egyszer meg vörös. Nincs véletlenül hõhullámod?

- Nem anya, jól vagyok. – rázom meg a fejem, de csak egy rosszalló pillantást váltok ki belõle.

- Azért jobban jársz, ha holnap itthon maradsz és elmész az orvoshoz. - Soha életemben nem voltam ilyen hálás anyámnak. De ez csak egy nap haladék… mit fogok csinálni holnap után?

Ráadásul az idõ direkt cseszekszik velem. Olyan gyorsan száguld, mintha forma1-en versenyezne, ahelyett, hogy szépen, lassan vánszorogna, hogy minél tovább éljek. De az élet nem kívánságmûsor. Az orvos megállapította, hogy iskolaundoron kívül más bajom nincs. Pedig könyörögtem… könyörögtem, hogy legalább erre a hétre írjon ki… csak három nap… de nem, azt sem lehet, és nem fogja fel, hogy meg fognak verni, vagy kiszívják a vérem, vagy nem tudom mi lesz, de nem akarom megtudni. És még csak pár órám van vissza. Mi lesz velem holnap?

Egy hógolyó száguld a fejemnek, mire mérgesen pillantok hátra, de ott nincs semmi. Kicsit ledöbbenek, ácsorgok még egy darabig, hátha megmozdul valami, vagy elõugrik valaki, de senkit sem látok. Honnét jött az a hógolyó? Csak úgy az égbõl nem pottyanhatott… hm…

-Hahó?! – kiáltok, de a kihalt park ugyanolyan üres marad. Érdekes…

Még egy darabig elgondolkozva ráncolom a homlokom, de jobb ötlet híján zsebre vágom a kezem és megfordulok csak azért, hogy valami puhába ütközzek.

-Elnézé… - kezdem hátrálva egy picit felnézve az alakra, majd ahogyan kifér a tüdõmbõl kiáltok, ijedten ugrok egyet hátrébb, de elesek.

- Na mi van? Csak nem hiányoztam? – mosolyog rám a vámpír srác megvillogtatva a szemfogait.

- Ha…ha…hagyj békén! Ne bánts kérlek! Esküszöm, hogy soha de soha de soha többé nem árullak be! – vinnyogom. – Nekem is szükségem van a véremre, kérlek! -  teszem még hozzá, hátha meglágyul a szíve, de nem úgy néz ki. Sõt… mintha roppant jól szórakozna rajtam.

- Tudod… a következményeken elõbb kellett volna gondolkodni. – nyalja meg az ajkait jéghideg mosollyal.

- Tudom, tudom, elnézést, de lesz még tél, fog még esni a hó! Nem lehetne ezt elnézni most az egyszer? – próbálkozok be, hiszen elvégre igazam van… könyörgök… csak sikerüljön…

- Mondd, miért is nem voltál ma iskolában? – mintha meg sem hallotta volna, ráadásul még közeledik is.

- Beteg voltam! – hazudom azonnal a nyakam behúzva és a szemem is becsukom, amikor hirtelen leguggol hozzám.   

- Most komolyan engem akarsz átverni? Hm? – túr a hajamba és erélyesen felrántja a fejem. – És ha velem beszélsz, nézz a szemembe. – húzza egyre jobban a hajam. Aucs! – ránt még egyet. Lassan, félve kinyitom a pilláim. Miért van ilyen szép szeme? Úgy utálom, semmiért sem kell küzdenie…

- Kedves Esben, nem tudom mi járhatott valójában a picinyke kis fejedben, amikor szabotáltad a hó iránti szerelmemet pár röpke órára, de ideje megbûnhõdni, ha már az iskolába nem mersz eljönni. Pedig ha eljöttél volna… lehet, hogy megúsztad volna pár szivatással… - vigyorodik el kajánul, és valahogy… ördögien is. Pupilláim nagyra tágulnak, karjaim megremegnek, a lélegzetem bennakad. Mi… mi… mire készül?

- Mit a-akarsz most tenni? – vékonyodik el a hangom és hiába próbálok hátrébb kúszni, nem tudok. Még mindig kegyetlenül erõsen húzza hátra a fejem a hajamnál fogva.

- Cssss. – teszi egy ujját az ajkaimra. – Ne olyan hangosan. Ígérem, nem fog fájni. – susogja és már el is tûnik a szemem elõl, hogy egy szempillantás alatt nedves nyelvét érezzem a nyakamon. Ugye ezt õ sem gondolja komolyan?!

- Ne, ne, ne! Kérlek ne!- könyörgök, de semmit sem használ. Egy utolsó nyalintás és fogait már a nyakamba mélyeszti. Kegyetlenül fáj. Minden erõmmel próbálom eltaszítani magamtól, de egy millimétert sem mozdul, sõt, másik karjával átkarolja a hátam és úgy húz magához még közelebb, miközben a véremet szipolyozza. Már moccanni sem bírok, csak erõtlenül lógok a karjaiban, és könnyes szemekkel tûröm és hallgatom, ahogyan szürcsöl. Olyan gyengének érzem magam…

*

Ropog a hó… és esik is. Érzem, hogy haladunk… a lábaim nem érik a földet és valaminek olyan kellemes illata van… Lassan kinyitom a szemem. Õ az… milyen békés… és szép. Így nem is néz ki olyan ijesztõnek… és olyan kényelmes a karjaiban… Hogy hooool?!

-Tegyél le! Mit keresek én itt?! Mit csináltál velem? Tegyél le!- kezdek el kapálózni, amit õ nem vesz jó néven és visszakúszik arcára a morcosság.

- Maradjál már nyugton különben nem fogok segíteni! – morran rám, mire én megdermedek a mozdulatban.

- Segíteni? – ismétlem meg a szót, hogy jól hallottam-e, de nem javít ki, szóval igen, jól hallottam. – Mégis miben?

- Megharaptalak, nem emlékszel?

- De igen… és?

- Te még egy vámpíros filmet sem láttál, hogy tudd, hogy ez mit jelent? – néz le rám kicsit sem boldog arckifejezéssel. Enyhén gondolkodok, aztán, mint akit villámcsapás ér, felugrok. Már ha ez lehetséges a karjaiban.

-  Ne! Nem akarok vámpír lenni! Így is éppen elég bajom van!Csináld vissza! Csináld vissza! – kezdem újra a kapálózást, de csak rám förmed.

- Mert én jó kedvemben csináltam! Kissé elragadtattam magam. De ezekután nem hiányozhatsz az iskolából, azt teszed amit mondani fogok, különben nem fogod túlélni az átváltozást. Értve vagyok?

- De én ezt nem akarom! – kezdem el püfölni a mellkasát, de semmi haszna. Még ez sem tudja visszafordítani azt, ami megtörtént. Hirtelen letesz a földre, csak akkor tudatosul bennem, hogy a házunk elé. Vajon honnét tudta, hogy itt lakok? Majd egy szó nálkül megfordul és elmegy itt hagyva engem minden félelmemmel. Most… akkor… nekem is meg kell majd rendeznem a saját halálom és temetésem, mint Darren Shannek a vámpíros könyvekben? Vagy mi fog történni?   

Minden okuk meg is van a félelemre, valaki beköpte közülük a tanároknak, hogy az egyik óra közben nem a mosdóba mentem, hanem ki, az udvarra, a frissen hulló hóba hemperegni, ezért délután benn kell maradnom büntetésben.

Pedig… Kinn most még mindig havazik… Majdnem egy év után végre leesett az elsõ hó, és nem fetrenghetek benne egész délután, csak majd éjszaka, amikor már a város miatt bekormozódik…

Szörnyû…

Mindenki tudta, hogy imádom a havat. Azzal is mindenki tisztában volt, hogy el fogok lógni miatta egy, vagy pár órát.

Mégis… Én azt hittem, nem fognak beárulni. Eddig nem is mertek velem szarakodni, mert tudták, mi vagyok.

Chh… Na mindegy… Ha megtalálom azt a személyt, aki beköpött, biztos addig szívom a vérét, amíg össze nem esik a kezeim között.

Miatta zárnak el az imádott hótól, ez lesz számára a legméltóbb büntetés.  

Amikor a terembe lépek, egybõl elhallgatnak a sugdolózók, gondolom rólam volt szó, úgyhogy morcosan nézek körbe, mielõtt még elindulnék a terem végébe helyezett asztalomhoz, az ablak mellé.

Innen legalább csodálhatom a havazást egy kicsit addig, amíg ki nem jutok…

Megtehetném, hogy a tiltás ellenére elmegyek innen? Persze… De… A visszatartó erõ nagy. Eddig egy suliban se fogadtak el úgy, mint itt.

Ha lehet ezt mondani, segítõkész barátok is találtam, akikkel elbeszélgetve sokkal gyorsabban repülnek a napok, mint egyébként. 

- Hé vámpírsrác – szólal meg az egyik közvetlen mellettem, morcosan nézek rá, és hatalmas vigyorára, majd faggatom arról még mindig hûvösen, hogy mit akar. Jelenleg nem vagyok vevõ a poénokra.

- Elég rossz a kedvem – közlöm vele is – úgyhogy még azelõtt mond el, mielõtt morcibb leszek amiatt, ahogy hívtál. – tudják jól a nevem.

- Bocsi Garry – kér elnézést. – Csak hallottuk mi történt.

- Azt is tudjuk, hogy ki árulta el a tanárnak, hogy leléptél – ohh… Úgy tûnik, mégiscsak szép lesz ez a nap…

- Tényleg? – vigyorgok rá, direkt a szemfogaim is kivillantva – Akkor mond el gyorsan, hogy ki az a szerencsétlen. Meg akarom büntetni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. – vigyoruk hatalmasabb lesz, mialatt az éppen belépõ könyvmolyka felé böknek a fejükkel.

Sajnos a tanárral együtt jött, úgyhogy még nem bánthatom, óra után meg már hazamegy.

De… Mindegy…

Holnap elkapom, egy nap nem a világ vége…

Mondjuk… Mielõtt megverem, azt mindenképp megkérdem tõle, miért zavarta annyira, hogy én kimentem, hogy jelezte.

Még egyszer sem kötöttem bele más srácokkal ellentétbe. Se alacsonysága miatt, se már szinte lányos, baba arca miatt, amit sötétszõke tincsek keretezik. Sárga kontaklencséi, és színes felsõi is kifejezetten tetszenek.

Eddig egymáshoz se szóltunk, úgyhogy tényleg nem értem az okait.

***

Vége a büntetésnek, úgyhogy vidáman megyek hazafelé a ropogós fehér hóban, ami még mindig szakad.

Utam a csöndes, alig megvilágított parkon keresztül teszem meg persze, amit a hópelyhek fehérré, és csillogóvá varázsolnak, nem a forgalmas városi utakon, jegesmacim is már a kezeim közt szorongatom.

Puha, és édes, és aranyos. És… Õ is szereti a hóesést. Rokonai legalábbis biztosan…

A gyönyörû idillikus hangulatot csak egy hangos kiáltás szakítja félbe, kíváncsian indulok el az ösvény egy eldugottabb része felé.

A kiáltás… És az utána elhangzó nevetések ismerõsek.

- Nagyon megjárod, hogy vele húztál ujjat! – cehh… Igen… Ezek Andyék. Biztos azt a szerencsétlen könyvmolyt kínozzák. Pedig… Mondtam nekik, hogy én akarom ellátni a baját.

- Mi folyik itt?! – érek el végre hozzájuk a srác egy újabb kiáltása után, Andy jókedvûen lép hozzám, amíg a bandája még mindig nem engedi kijönni a könyvmoly srácot abból a körbõl, amit kialakítottak a számára.

- Tudtuk, hogy mikor végzel, ezért kijöttünk eléd. – újságolja. – Közben összeakadtunk ezzel a szerencsétlennel. Az egyik könyvesboltból jött ki ezzel. – nyújt felém egy zacsit, amire a csapdába szorított mérgesen mondja, hogy adják neki vissza. – Gondoltuk akkor már itt tartjuk addig, amíg nem jössz.

- Csak feltartottátok? – kérdezem tõle szárazon, amire biccentéssel válaszol:

- Ha azt mondod ne bántsuk, akkor nem bántjuk. És… - teszi hozzá kuncogva – Ha gondolod már itt sem vagyunk.

Nevetek a szavain, aztán azt mondom neki, holnap a suliban találkozunk, úgyhogy bandájával együtt szalad el gyors iramban.

A kicsike velük ellentétben nem mozdul, vigyorogva veszem elõ a kezembe nyomott szatyorból azt a bõrkötéses könyvet, ami benne van.

Annyira nem izgat, hogy mi ez, ezért még a címét se nézem meg, helyette a velem szemben álló reakcióit figyelem.

Kezeit ökölbe szorította, és közelebb lépve hozzám kér arra adjam neki vissza.

- Elõtte tudni szeretném, hogy te mondtad-e el a tanároknak, hogy kimentem. Ha igen, akkor azt is tudni akarom, hogy miért zavart téged. Tudtommal még nem bántottalak. – a még szót rendesen kihangsúlyozva mosolyogtam rá egy szemfogas vigyorral, ezért a kezei megremegtek, élvetegen figyelem.

Majdnem annyira édes, mint macikám. Lehet, mégse fogom teljesen szárazra szívni, hogy késõbb is játszhassak vele. Ténylegesen tetszik.

- Én voltam. És… Azért tettem, mert szabályt szegtél. Az iskola szabályait be kell tartani. Ennyi. Visszakaphatom a könyvem végre?! – cehh… Haragom már a múlté, nevetnem kell a szavain.

Aranyosabb a kis drága jegesmaci, mint hittem.

Jegesmaci? Igen. Plüssömhöz tudnám leginkább hasonlítani a törékenységét, és azt a különös vonzó energiát, ami árad behavazott tincseibõl, és úgy az egész lényébõl.

- Persze. – süllyesztem vissza a zacskóba kincsét, és nyújtom felé, hogy amikor közel ér hozzám, elkaphassam a karját, és magam elé rántva szívhassam be finom illatát, amikor elveszi. - Viszont azt ne hidd, hogy ennyivel megúszod a történtek. Tetszel nekem, ezért a nyomodban leszek. – szavaim végeztével belenyalintok a fülébe, amitõl ijedten ugrik hátrébb, nevetve indulok tovább az utamon.

Holnap mindenképp találkoznom a kis lököttel. Ha örül neki, ha nem, kapott egy vámpírt a nyakába…

Nem értem, mi rosszat tehettem, ezért talán még értetlenebbõl nézek rá, mint általában, de tudni akarom az okát, hisz eddig olyan szép és jó volt minden. Az éjjel és a reggeli, minden, én már nagyon rég nem éreztem magam, ennyire boldognak, mert a mosolyom alatt, és a barátságos külsõm mögött én is magányos vagyok ám. Meg akarom érinteni, szerelmem, mert én igenis, már szerelmes vagyok belé, hisz olyasmit engedtem meg neki, amit eddig senkinek, sõt tovább megyek, bûnbe löktem magam az õ boldogsága, és pillanatnyi kielégülése miatt. Nagyon sokat áldoztam föl, amit persze nem fogok számon kérni soha, hisz én is ezt akartam, de nem hittem volna, hogy számára ennyit jelentett. Ellöki kezem, mint egy undorító tárgyat, amit nem akar megérinteni.
- Hogy haragszom? – kérdez vissza, szinte baljóslóan suttogva, szemében megvetés tükrözõdik, és az én irányomba, mintha valami szörnyûséget tettem volna, amire nem emlékszem.
 – Neeeem. A harag köszönõviszonyban sincs azzal, amit én érzek! Én forrongok! Dühös vagyok. De nem haragszom. A harag kis szikra ahhoz képest, amit én érzek. – szavai meglepnek. Mégis mit tettem, hogy ennyire dühös rám? Könnyeimmel küszködök, és testem remeg a fájdalomtól, amit durva viselkedése okoz. Nem ordít, de hanglejtésébõl érzem, hogy megvet engem.
- De… de miért? – kérdezem, remegõ ajkakkal és már majdnem el is sírom magam, hisz annyira váratlanul támad rám, ezekkel a dolgokkal. nem érzem, hogy oka lenne rá, de ha mégis, az biztos, hogy én nem akarattal dühítettem magamra.
- Hogy miért? MERT KÉPES VOLTÁL OTT VONAGLANI AZZAL A MODELLEL! Tegnap még jó voltam, de ma már nem?! – Szinte ordít velem, annyira mérges, ráadásul amiket a fejemhez vág.  Úgy hasítanak mellkasomba, mint éles pengék. Nagyon fáj, nem értem miért mond ilyeneket, hisz nem akartam, hogy az a srác hozzám érjen, de mégis mit tehettem volna? A fõnök kért meg rá, és segíteni szerettem volna, ráadásul csak egy fotózás volt, és én nem flörtöltem, honnan veszi ezeket? Még könnyeim is elerednek, de nem törõdik vele. Árnyai baljóslóan kezdenek keringeni. Valami rosszban sántikálhatnak, de túl keserû vagyok és szörnyen fájnak szavai, ahhoz, hogy azonnal leessen ez a tény.
 - Gondolhattam volna, hogy te sem vagy jobb, mint más… - folytataja, bántó stílusát, amivel meg tudna ölni, majd mint akit elvágtak elviharzik. Egy hosszú pillanatra magam elé bambulok, és próbálom visszanyerni tudatom, mivel, most valahol a semmiben lebegek és körülöttem, bántó szavai keringenek, akárcsak árnyai. Némelyik erõteljesen belém mar és gúnyosak kacag rajtam.  Hirtelen viszont észbe kapok, ezek a bántó szavak, mintha nem is õ mondta volna. Mi van, ha azok az árnyak idegesítették fel õt ennyire? Hisz sosem beszélt így velem, és most sem volt kimondottan oka rá. Agyam vészjelzõje lassan, de biztosan indul be és letörölve könnyeim kirohanok Damiano után. Kirohanok az utcára, de fogalmam sincs merre mehetett. Még mindig könnyeim törölgetem, miközben kõrbe tekintgetek, hogy merre induljak, de sajnos fogalmam sincs, pedig nem hibázhatok. A késés vagy rossz döntés, az életébe kerülhet.
- Istenem, kérlek, segíts… Merre mehetett az én drágám? Ha valami baja esik, azt nem fogom túlélni, én nagyon szeretem õt, kérlek segíts… - fohászkodom, mire egy elhaló kiáltásra figyelek föl. Damiano hangja, és a nevem kiálltja. A hang irányába rohanok, egyre gyorsabban, szinte majd összetöröm magam, egy kocsi épp csak nem üt el. Rám dudál, és a sofõr szitkozódik, de nem törõdöm vele. Egy elhagyatott park felé veszem az irányt, immár megérzésemre hagyatkozva, mikor meglátom Damianot, amit a földön küszköd és árnyai egyre szorosabban fojtogatják. Mint hatalmas óriáskígyók tekerednek rá és szorítják ki belõle a levegõt. Valamit suttog, de alig bírom kivenni.
- Szeretlek. – hallatszik, fájdalmas hangja. Nagyon kétségbe vagyok esve, mert árnyai most nagyon elszántnak tûnnek, ha még arra is képesek voltak, hogy eltávolítsanak közelébõl.
- Damiano!! – kiáltom el magam és kétségbe esve rohanok oda, azonnal térdre vetve magam, átkarolom és magamhoz ölelem. Árnyai, mint mindig most is hátrálni kezdenek, ahogy testem fényesen kezd világítani, ez amolyan belsõ fény, ami azért tör ki belõlem, hogy megtudjam védeni, azt a személyt, akit szeretek. Az egyik viszont, nagyon elszánt, mert rám fonódik és annak ellenére, hogy ez neki is kellemetlen megszorongat engem is. Karomon szép zúzódást okozva. Persze én nem tágítok, még jobban kiterjesztem fényem mire feladja és szépen visszavonul. Kimerülten ölelem magamhoz Damianot, majd ránézek arcára, de nem lélegzik. Az nem lehet, ugye nem? Kezdek kiborulni.
- Damiano, lélegezz… ! – kiáltom el magam és azonnal lélegeztetni kezdem, közben könnyim folyni kezdenek. Valósággal rettegek, hogy elveszíthetem. Harmadik befújás után, köhögve fordul oldalra és újra ölelésembe zárom. Árnyai tovább kavarognak körülöttünk, hisz a sötétség, ami körül lengi, ezt az elhagyatott parkot, ideális számukra. El kell innen vinnem, azonnal, mert nem tudom, mikor jut eszébe valamelyiknek újra ránk támadni.
 - Cas… ne haragudj… annyira ostobán viselkedtem… - suttogja. Szegény drágámnak, alig van ereje. Persze én kicsit sem haragszom rá. Miért is tenném, hisz imádom õt. Szavai nagyon fájtak, akkor, abban a pillanatban tényleg úgy éreztem belepusztulok a vádaskodásába, de azonnal elszállt ez az érzés, mikor kitisztultak gondolataim.
- nem haragszom… semmi baj, inkább te ne haragudj rám. Annyira buta vagyok, hogy nem vettem észre miben mesterkednek az árnyaid. – simogatom meg arcát és lágy csókot lehellek ajkaira, miközben könnyeimmel küszködöm. Annyira teli lettem érzelmekkel, hogy nagyon nehéz leállítani magam, de muszáj, mivel azok az árnyak nem nyugszanak meg és egyre közelebb kerülnek. Oldalra pillanatok, hogy szemmel tartsam õket, miközben megpróbálom Damianot felsegíteni. Nagyon gyönge, amit nem is csodálok, rendesen kikészítették azok a vadak. Nagyon nehéz az én drágaságom, de igyekszem erõs lenni és támaszt nyújtani neki. Árnyai tisztes távolból figyelnek, mintha arra várnának, mikor adom fel és rakom le a földre, hogy újra szabad prédájuk legyen. Arra várhatnak, mert többé egy percre sem tágítok mellõle.
- Ne gyertek közelebb! – förmedek árnyaira, és igyekszem fenyegetõ lenni. Persze csak gúnyosan kinevetnek, de lassan feladják és belátják, hogy amíg vele vagyok, addig tehetetlenek. Az egyik viszont, ismét bátrabbnak bizonyul a kelleténél, szinte külön alakot formál és elém hajol, egész közel.
- Amint magára hagyod, végre kicsinálhatjuk, hisz nem töltheted az egész napod a közelében… - neveti mire nagyon mérges és kétségbeesetté válik hangom, mivel ez akár honnan is nézzük, sajnos így van.
- Miért akarjátok megölni, hisz akkor ti is vele pusztultok nem? – kérdezek vissza, és görcsösen kapaszkodok Damianoba, akiben alig van erõ. Nem értem ezeket a lényeket, hisz benne élnek, miért bánnak így vele? Könnyeim újra potyogni kezdenek, immár tehetetlenségemtõl, hogy nem tudom mit tehetnék.
- El vagy tévedve… nekünk nincs szükségünk rá… egészen addig egész jó gazdatest volt, amíg el nem kezdett veled diskurálni. Azóta megint szeretetre vágyik, meg, hogy boldog legyen… Undorító, szánalmas, már nem akarunk egy ilyen gyenge gazdatestet… ha elpusztul, mi szabadok leszünk és újjászületünk egy másik, remélhetõleg az övénél erõsebb lélekben… - nevetik gúnyosan, mire felkapom tekintetem és életemben elõször méreggel csapok oda a dögöknek. A közelben állót, amelyik alakot formált el is találom, amitõl, hangosan és fájdalmasan sikít fel, de vele együtt Damiano is. Mintha õt ütöttem volna meg.
- Áááá… - kap mellkasához és még jobban rám nehezedik, ettõl persze rendesen kétségbeesem és megölelem. Nem is étem mi ütött belém, hisz gondolhattam volna, hogy ha az árnyainak fájdalmat okozok, az rá is kihat.
- Sajnálom… sajnálom… - suttogom szipogva és nyakához fúrom buksimat.
- Soha többé, értet? Soha többé, nem hagylak magadra… szeretlek. – ölelem, mire egy nagyon gyönge ölelést kapok életem értelmétõl, de nekem ez bõven elég, hogy megerõsítsen és újra felvegyem a kesztyût démonaival.
- Látod, te ostoba kis senki… érezzük, hogy erõs vagy lélekben és túl tiszta, de nem tehetsz kárt bennünk, igazán nem, mert ha mi meghalunk Damianot biztos visszük magunkkal. Csak õ van szimbiózisban velünk… - kacagnak és visszahúzódnak a sötétbe. Most már tudom, érzem, hogy az egyetlen módja, hogy megvédjem Damianot a közelségem lesz. Mindegy, milyen nehéz, és hányszor fog még megbántani, nekem nem szabad felvennem, ha kell könyörögni fogok, hogy nyugodjon meg. Határozom el, majd rámosolygok drágaságomra.
- Hozzám megyünk jó? Az közelebb van. – Damiano bólint, mert a beszéd, nehezére esik, még mindig lila a szája és furán veszi a levegõt, ami nagyon rémisztõen hangzik. Nagyon aggódom és mérges vagyok, egyre kevésbé értem azokat a démoni szerzeteket. Mégis miért jó nekik, ha Damiano meghal? Most viszont nem ezzel törõdöm. Hazáig támogatom. Az utcán rendesen megnéznek miket, és megvetõen súgnak össze, mintha azon agyalnának, vajon mennyit ihatott Damiano. Igen, ezek az emberek, ítélkeznek, holott saját magukkal kellene törõdniük. Hazaérve lakásomba, elterítem pihe-puha ágyikómban. Leveszem cipõjét és lassan levetkõztetem, hogy csak egy alsó és egy póló legyen rajta. Így mégis kényelmesebb.
- Jobban vagy? – kérdezem aggódó arckifejezésemmel, majd lassan édesemhez bújok és pocakját simogatom. Még mindig nehezen vesz levegõt, de megérzem vállamon érintését.
- ostoba voltam… tudhattam volna, hogy csak ki akarnak csalni… - suttogja.
- Ne is beszéljünk róluk oké? A lényeg, hogy itt vagy és jól vagy… Most pihenj, majd holnap megbeszélünk mindent és egyet megígérhetek, többé nem fog érdekelni mivel sértegetsz, vagy bántasz meg, én mindig itt leszek neked, mert szeretlek. - ölelem még jobban magamhoz, miközben tovább cirógatom. Ezek a szavak, az én számból annyira õszintén és természetesen hangoznak.
- Sajnálom, kor is. – suttogja még, egyre halkabban, majd simogatásomtól lassan bealszik. Egy darabig még ölelem magamhoz, féltõn és aggódva, hogy mi lesz még, ha árnyai végleg megunják õt, vagy engem, majd lassan kimászom az ágyból és az ablakhoz sétálva félhomályt csinálok, hogy árnyai elõmerészkedjenek. Mikor ez megtörténik, szinte azonnal az alvó Damianora próbálnak támadni, de eléjük állok.
- Nem, nem bánthatjátok… lehet, ha meghaltok õ is meghal, de a fájdalmat e tudja viselni, viszont azt kétlem, hogy ti is fájdalmat akartok érezni. – mondom határozottan, mire csúnyán morogni kezdenek rám.
- Beszélgessünk. Megoldást kell találnunk az együtt élésre. Nektek is kompromisszumokat kell kötnötök. Talán gyûlöltök, mert szeretem Damianot, ezt megértem. Azt is, hogy nem akarjátok boldognak látni, bár ezt nem fogom megérteni, de elfogadom. Viszont, én szeretem és, ha hagyjátok, hogy boldog legyen velem, akkor nektek is jobb lesz, ez biztos. – magyarázom, mire közel jönnek.
- Sosem hagyjuk, hogy boldog legyen. Kizárt, hogy az nekünk jó lenne, de kénytelenek vagyunk megtûrni téged, így hagyjuk ezt a beszélgetést angyal… - suttogják gonosz földöntúli hangon. Angyal? Így neveztek. Most elõször neveztek így, miért? Gondolkodom el, majd ismét felemelem tekintetem.
- Miért neveztek angyalnak? – kérdezek vissza.
- Hát nem tudod? Akkor maradjon is ez így… mi nem beszélünk veled, kezdj a gazdatestünkkel amit akarsz. Elõbb utóbb úgyis rá fogsz jönni, hogy esélytelen a kettõtök kapcsolata, és akkor végleg bekebelezzük szánalmas lelkét. – nevetnek és visszahúzódnak a többi árny közé. Úgy olvadnak ilyenkor a környezetbe, mintha ott sem lennének, de belül érzem, folyton figyelõ tekintetüket. A hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, mit tehetnének szerelmemmel. Visszafordulok felé és halványan elmosolyodom, majd szépen evetkõzöm, teljesen meztelenre és bebújok mellé. Lágyan simulok hozzá és lehunyom szemem. Nem vagyok álmos, de nem merem egyedül hagyni, így csukott szemmel virrasztok. Lassan viszont engem is elnyom az álom. Odakinn a nap lemegy és a szoba éjjeli sötétségbe burkolódzik. Árnyai még mindig nem nyugszanak és baljóslóan kõröznek az ágy fölött, viszont közelebb nem merészkednek. Másnap hajnalban kelek, mivel a függönyök nyitva maradtak és a hajnali nap sugarai, pont az arcomba világítanak. Felülök és karomra rakom kezem, mert már igen szép színekben pompázik, ahol megszorongattak.  Damiano még békésen alszik. Szegény drágaságom, majd 20 órát aludt egy huzamba, de mit számít. Kimászom mellõle és felveszem a telefont. Leülök az ágyra úgy meztelenül és felhívom a fõnököt.
- Szia… ne haragudj a zavarásért, de sajnos más modellt kell választanod, helyettem.
- Valami baj van?
- Nem, csak a tegnapi modell fiú, túl messzire ment, és kellemetlen helyzetbe hozott. Damiano, rosszul lett miatta, még mindig kivan és fekszik, nekem pedig sokkal fontosabb õ, mint egy fotózás, vagy a segítség neked. Remélem megérted.
- Persze kicsim semmi baj, majd téged külön fotózunk partner nélkül, és ha Damiano rosszul van, akkor ma ne is gyertek be. – feleli a fõnök kedvesen.
- Köszönöm és szia, majd holnap megyünk rendesen dolgozni. – válaszolom és elköszönve lerakom a telefont, majd szerelmem felé fordulok és cirógatni kezdem arcát. Lágy csókokat adok neki, és ettõl szépen lassan kinyitja szemeit.
- Jó reggelt. – mosolygok édesen, mintha mi sem történt volna tegnap, majd meztelen testemmel hozzá simulok és nyakát kezdem puszilgatni. Pont olyan édes és viháncoló vagyok mint mindig.
- Jó reggelt neked is. – hangzik egy kissé még rekedtes válasz, de igyekszem nem aggodalmat mutatni, hisz most biztos nincs szüksége egy sopánkodó vénasszonyra. Tegnap óta, úgyis árnyai beszólása jár a fejemben, hogy angyalnak neveztek. Biztos csak gúnynak szánták, de mi van ha mégsem, hisz annyi megmagyarázhatatlan dolog van körülöttem, fõleg a szárnyaim, amit talán meg kellene mutatnom Damianónak, csak attól félek, hogy megfog rémülni miattuk. Ezek a gondolatok foglalkoztatnak leginkább, miközben, kezd visszatérni, bolondos gyermeteg énem.
- Azt hittem egy hetet fogsz aludni álomszuszék… - nevetem és csípõjére ülök.
- Hasadra süt a napocska. – mocorgok, mit egy megkergült kis bakkecske, nem is gondolva, arra, hogy meztelenül igen érzékeny pontján ficánkolok, és a végén még felakadok valamire. Még rendesen megölelgetem és megcsókolgatom, majd kipattanok az ágyból és felkapom békás köntösöm, amit úgy kell elképzelni, hogy hallován és sötétzöld foltok vannak rakta a kapucnija meg egy béka fejecskéje, a hátán pedig egy hatalmas hímzett zöld levelibéka díszeleg. Rajtam édesen mutat, pont olyan kis édes, mint én magam.
- Készítek reggeli, ha összekaptad magad gyere ki… - nevetem édesen és még egy csókra odahajolok hozzá, és felpattanva viharzok ki a konyhába ténykedni.

- Damiano, sajnálom. Én… én kérdeztem, hogy ide jöhetek e. Te azt mondtad igen. A kinti ágy nyomta a gerincem. – magyarázkodik. Nehezen jut el a tudatomig, hogy mit mond, mert kezeim még mindig formás fenekét markolásszák, de lassan eloszlik a vágy köde az agyamról, és kiugrok az ágyból.

- Semmi baj, majd én alszom a kanapén. – mondom, és már fordulnék el, hogy itt hagyjam ezt a csodálatos lényt, mikor Cas föltérdel. Kecses alakját éppen megvilágítja az ablakon bekukucskáló Hold, és sejtelmes, földöntúli kinézetet kölcsönöz neki. Gyönyörû. Annyira, hogy még én is ilyeneket gondolok…

- Damiano, ne menj el, kérlek. – hallom meg kérlelõ suttogását. Édes ajkát beharapja, és elgondolkozó arcot vág. Ilyenkor vajon mit gondolhat? Talán azt, hogy hogy kerülhetett egy ilyen mellé, mint én. De ha ezen gondolkozna, akkor miért jön közelebb hozzám? Miért fordítja maga felé az arcom, amit azért fordítottam el, mert a szívem is bele sajdult csodaszép látványába? Miért karolja át nyakamat? Azért, hogy finom, részegítõ illatától elveszítsem a fejem?! És… Õ most komolyan megcsókol?

Igen. Édes ajkai enyémre simulnak, és lágyan masszírozzák az enyémeket, miközben apró kezecskéivel fekete hajamba túr. Istenem…! Megõrjít!

- Mit teszel velem Cas? – kérdezem halkan. Szinte csak lehelem a kérdést, mert puha szájacskájával csak kicsit válik el tõlem. Szívem vadul dobog mellkasomban. Soha nem éreztem még ilyet. Félelmetes érzés, mégis olyan… csodálatos. Még árnyaim is legyõzöttnek tûnnek. Mit teszel velem, Casiopea, mondd?

- Én nem teszek semmit. Damiano én nagyon tapasztalatlan vagyok, tényleg. Még soha sem tettem, hasonlót sem senkivel. Legalábbis nem emlékszem. Viszont, azt tudom, érzem, hogy veled megtenném, hogy neked bármimet odaadnám, hogy jól érezd magad. Szeretnélek, boldognak látni. Ha szeretnél engem, akkor ne fogd vissza magad. Lehet, ügyetlen leszek, de igyekezni fogok. – suttogja ígéretét a számba. Istenem… Milyen édes! Föl akarom falni! Elõször az ajkait, aztán gömbölyû vállát, majd… Ahh! Mit csinálsz velem?!

Apró kezeivel visszatessékeli tenyeremet kerek fenekére. A vágy végigszáguld testemen, egész az ágyékomig. Alig bírom magam visszatartani, hogy ne szaggassam le róla a nadrágját, és tövig ne vágjam magam feszes lyukába, de van annyi önuralmam, hogy egyelõre még csak az ajkainak essek neki. Szenvedélyesen falom õket, kicsit talán még föl is sértem a száját, mert kis fémes ízt is érzek az õ mézédes ízén kívül is. Eleinte kicsit nehezen tart velem lépést, de aztán eléggé belejön, és már õ is vadul csókol. Fenekét markolászva hanyatt döntöm az ágyamra.

- Damiano, lassíts. – kéri halkan. Aprót morranva szakadok el tõle, hogy lelkem legmélyebb kétségeit kiöntsem magamból.

- Nem bírok lassítani, sajnálom. Annyira kívánlak, és annyira nem értelek. Te bárkit megkaphatnál, bárkit. Miért akarsz engem? Talán lelki örömet érzel, ha egy nyomorult fazonnal összebújsz?

- Miért becsmérled önmagad? Folyton saját magad szidod. Pedig te egy értékes és csodálatosan szép ember vagy. A legnagyobb hibád, hogy sosem kaptál annyi szeretetet, amit megérdemeltél volna. Én nem valami lelki támasz vagyok. Meg akarlak ismerni, a közeledben akarok lenni, és boldoggá tenni. Nem ez a célja minden olyan személynek, akinek fontos a másik? Nekem fontos vagy, nagyon fontos. Még magam sem értem, mit érzek, de a közeledben szeretnék lenni. – suttogja szomorúan. Istenem, hogy megbánthattam! De annyira nem értem, hogy mi tetszhet neki bennem. De nem érdekelnek a kétségeim. Most nem. A közelemben van. Hozzá érhetek. Megcsókolhatom. Érezhetem finom illatát. Ennél nagyobb boldogság létezik? Igen, de most ez is elég.

Fejemet mellkasára ejtem, és miközben lágyan simogatja ujjacskáival a hajamat, hallgatom szapora szívverését. A legszebb dallam…

- Akkor sem értelek, de most nem is érdekel. – mondom oldalát simogatva. Lágy érintésemre halkan felsóhajt, és megborzong.

- Nem is kell értened, csak érezned. – feleli határozottan, és tovább simogatja fejemet. Picit még így maradunk, de aztán már nem bírom tovább kínzó vágyamat kordában tartani, és újra csókolni kezdem. Szenvedélyesen falom ajkait, és ölelem karcsú testét, ami nem hogy nem tetszik neki, hanem még sóhajokkal, apróbb nyögésekkel bíztat. Hát ki vagyok én, hogy ellenálljak teste édes hívogatásának?

Senki. Épp ezért nem is állok ellen, hanem szépen megszabadítom Cast a zavaró ruhadaraboktól, melyek eltakarják tökéletes testét. Miután minden egyes zavaró ruhadarab lekerült róla, gömbölyû vállát kezdem harapdálni. Csak finoman, hogy ne látszódjanak a nyomok, de a mellbimbójánál nem bírom visszatartani magam, és sötét bimbói körül egy-egy fognyomot hagyok jelölésként. Teste a vágytól vonaglik alattam, és mikor hosszú ujjaimmal végi simítok gerincén, háta ívbe feszül. Ohh, szóval ez az egyik erogén zónád…

- Ahhh… Ez finom… Damiano, mit fogsz tenni? – kérdezi aggodalmasan. Istenem, hát tényleg nem volt még senkivel! Szívem még az eddiginél is õrültebb vágtába kezd, farkam meg olyan kemény lesz, mint még soha.

- Vigyázni fogok, érzem, hogy igazat mondasz. Még sosem érintett senki. – suttogom a szemébe nézve. Bólogatni kezd, hogy tényleg így van. Boldogan dobban meg a szívem ezt látva, és ismét visszatérek a csókolgatásához. Érzem a hasamnál, hogy kezd megmerevedni. Forróság árad egész testébõl, ami még jobban felhevít.

- Damiano, ez annyira furcsa. Odalenn, bizsereg. Ez normális? – kérdezi édesen ártatlanul. Fölemelkedek, és csillogó szemeibe nézve, kezem férfiasságára vezetem.

- Teljesen normális. Annyira édes vagy. Egy igazi törékeny kis csoda. Az én csodám. – suttogom elszorult torokkal. Édes farkincáján megmozdítom a kezem, amitõl minden eddiginél nagyobb nyögés szakad ki a száján. Egyre gyorsabban mozgatom a kezem, de még mielõtt elélvezne, elengedem. Egy pici puszit nyomok mellbimbójára, és aztán lehajolok, hogy immár számmal kényeztethessem finom, selymes férfiasságát. Közben ujjamat is benyálazom, és bejáratát kezdem el simogatni. Elõször csak picit dugom be ujjamat, hogy szokja az izma, aztán óvatosan az egészet benyomom. Remélem, nem fáj neki, mert az elsõ alkalom mindig nehéz, de nem! Szinte sikítozik a kettõs gyönyörtõl, amit a szám, és az ujjam okoz neki. Így már bátrabban kezdem tágítani a többi ujjammal, míg végül teljesen jónak ítélem meg a… helyzetet.

Fölegyenesedve kezdek kutatni a fiókomban található síkosító után, amivel aztán bekenem férfiasságomat.

- Mit csi…? Aahhh… ! – kiált fel fájdalmasan, mikor belé hatolok, mert az elõkészítés mellett is még elég szûk. Ez még nekem is fájdalmas, mert elég szorosan záródik össze férfiasságomon a záróizma, nem hogy neki!

- Lazíts Cas… Nagyon szûk vagy. – mondom neki sziszegve. Szegénykémnek még a könnye is kicsordul fájdalmában, de nem tudok mást tenni. Esetleg abbahagyhatnám, de azt nem bírnám ki. Túlságosan vágyom már rá. Inkább megcsókolom, hátha el tudom terelni a figyelmét, és sikerül is, mert érzem, ahogy lazul a szorítás. Lassan mozgatni kezdem a csípõmet, ami apró sóhajokat csikar ki belõle. Érzem, hogy újra kezd megmerevedni férfiassága, és a csókomat is hevesen viszonozza, ezért még jobban begyorsítok. Cas a lábait a derekam köré kulcsolja, és így még jobban hozzá férek. Egyre gyorsabban, és gyorsabban kezdek mozogni, amit Cas nagy nyögésekkel díjaz.

- Damiani, én… Ahhhh… - élvez el egy hangos nyögés kíséretében. Fehér ondója egész a mellkasáig borítja be. Rémült szemeibe nézve elmosolyodik, és megsimogatom édes arcát. De aztán túlságosan hajt már a vágy, és egy pillanat alatt megfordítom magunkat, úgy, hogy nem is húzódok ki belõle.

- Mozogj, mozgasd a csípõd, ahogy az elõbb. – utasítom halkan, a vágytól rekedtes hangon. Megtámaszkodik a mellkasomon, és miközben mozog, nem kell mást tennem, csak figyelnem õt. Gyönyörû, izzadságtól ragyogó testét megvilágítja a Hold fénye. Csillogó szemei olyan mértékû szenvedélyrõl árulkodik, amitõl amúgy is hevesen dobogó szívem majd’ kiugrik a helyérõl. Persze az sem elhanyagolható tény, hogy éppen heves mozgással lovagol a farkamon, és a mellkasomat simogatja.

Erre a látványra teljesen elvesztem az eszem, és úgy érzem, a mennyekben repülök, Cassal együtt. Percekig pihegünk egymás karjai között, mert nem bírunk megmoccanni sem az elõbb átélt gyönyörtõl. Kettõnk testén levõ sperma kicsit összeragad, de sajnos nem annyira, hogy Cas még rajtam maradjon, mert mikor nagyjából magához tér, legördül rólam. De szerencsére hozzám bújik, amit egy homlok-puszival honorálok. Szeretem…

- Nagyon béna voltam igaz? Sajnálom, ha csalódtál bennem. – suttogja teljesen kétségbeesve. De édes! De még mielõtt válaszolnék, kiviszem a fürdõszobába, mert menni nem igazán tud az elõbbiek miatt. Közben lágy csókot nyomok az ajkaira, amit örömmel fogad. A kádba megengedem a vizet, és míg folyik, óvatosan berakom. Olyan, mint egy játék baba, csak sokkal, de sokkal szebb, és szexibb. Én is bemászok mögé, és átölelem. Selymes nyaka csábítóan fehérlik szemem elõtt, és nem bírom ki, belecsókolok.

- Csodálatos voltál. Nem is hinnéd, mit jelentett ez most nekem. A tapasztalatlanság, nem bénaság. – suttogom a fülébe. Legszívesebben beleharapnék abba az édes kis fülecskébe, de nem teszem.

- Akkor jó. Nekem is nagyon jó volt. Kicsit furcsa, de jó. – mormolja, aztán érzem, hogy teste teljesen ellazul – elalszik. De édes. Annyira… Csodálatos!

- Szeretlek – suttogom a fülébe, mert tudom, hogy most nem hallja. Elõtte még nem merem mondani, bármennyire is szeretnék neki hinni, még nem merek. Vallomásomra csak fészkelõdik kicsit, ami nem épp a legjobb, mert bár épp az elõbb szeretkeztünk, attól még baromira kívánom, és hát nem a leg... biztonságosabb helyen mocorog. Így inkább kiveszem a kádból, és óvatosan megtörölve magunkat, visszaviszem az ágyba, és egymást átkarolva alszunk el.

---*---*---*---

Reggel egyedül ébredek, ami nem épp a legkellemesebb, de még mielõtt elkezdenék olyanokon gondolkozni, hogy… mindegy is!, zörejt hallok meg a konyhából, ezért arra felé veszem az irányt.

- Jó reggelt. – köszöntöm, mire hirtelen megfordul, és felém veti magát. Szenvedélyes csókkal köszönt, amitõl eláraszt a boldogság. Meg tudnám szokni ezt a köszöntést.

- Jó reggelt neked is. Készítettem reggelit. Sütit és kávét. Remélem ízleni fog. – csicsergi, és az asztalhoz ültet. Édes… Milyen kis házias! Mindenféle van itt, az asztalon. Gyümölcs, sütemény, kávé, tea, sõt, még egy virágcsokor is. Istenem… Mivel érdemeltem én ezt ki?

- Szabadnapot kértem mára a fõnöktõl, hogy át tudjak cuccolni, a másik lakásba. S azt mondta, nem baj, nyugodtan, csak délelõtt menjek be, mert lesz valami fotózás, és azt szeretné, ha én lennék a másik modell. – magyarázza. – Persze nem tudom, mit csinál egy modell, de a fõnököd aranyos és szívesen segítek neki. Amúgy azt mondta, hogy ma nem nyit ki a fotózás miatt, így neked is szabadnapod van. Ugye elkísérsz engem? – pislog rám ellenállhatatlanul. Hát hogy tudnék erre nemet mondani?!

- Persze, hogy elmegyek. – válaszolom. Közben eltüntetem az összes sütit a tányéromról, és a kávét is megiszom. Tündéri egy teremtmény. Nem is értem, hogy miért van velem. Persze, tegnap este elmondta. De… félek. Félek, hogy azt csak a szenvedély hevében mondta. De inkább nem hozom fel a témát. Most nem.

- Utána segítesz cuccolni? – kérdezi. Csak bólintok egyet válaszként, mert épp az utolsó falatot nyelem le, de neki ennyi is elég, és boldogan sürgölõdik tovább a konyhában. Én visszamegyek a szobába, és fölöltözködök. Egy fekete, koptatott farmert veszek föl, de a szokásostól eltérõen fölsõnek nem feketét veszek föl, hanem egy királykék pólót. Most… túl jól érzem magam a teljes feketéhez.

---*---*---*---

Bent a munkahelyen, minden föl van forgatva. Mindenki rohangál, kiabál, és sürög-forog.

- Damiano itt várd meg Casiopeát. Gyere kincsem, megmutatom ki lesz a párod és mit veszel föl. – utasít a fõnök, és máris egyedül találom magam, mert elrángatja mellõlem Cast. Egy üresen álló székre letelepszek, és várom, hogy mit aggatnak rá. Nem is kell sokáig várnom, mert perceken belül kijön az öltözõbõl. Az állam majdnem leesik, de mivel nem lenne túl kultúrált, próbálom nem ilyen módon kimutatni, mennyire elkápráztat. Egy, a hátán teljesen kivágott nõi ruha van rajta, ami eléggé látni engedteti gyönyörû bõrét. Szemem elõtt ismét lejátszódik a tegnap este, és csak arra eszmélek föl, hogy Cas már egy ismeretlen modell mellett áll, de hogy! Teljesen hozzá simulva hajol hátra, a modell szája pedig Cas nyakához ér. Ahhoz a nyakhoz, amit tegnap éjjel még én csókolgattam!

Egyre elborultabb aggyal figyelem a történéseket, és csak azért bírom visszatartani magam, és az árnyaim, mikor szinte meztelenül simulnak egymáshoz, mert nem akarok senkit veszélyeztetni. De nehéz… Nehéz, fõleg amikor látom, hogy mikor elválnak, az a ficsúr érzékien végig simít Casiopea hátán, aki meg megrándul. Hát persze, az az egyik erogén zónája! Még szép, hogy nem mondtam el, hogy szeretem! Nem érdemli meg… Nyugodtan mondhatott volna ezekre a pózokra nemet, de direkt kínozni akar, és azért tette ezt. Még hogy ártatlan…

Szótlanul haladunk a lakása felé. Nem bírnék, elég nekem az árnyaimat és a dühömet visszafogni. Csak azért megyek vele, mert megígértem, de nagyon ajánlom neki, hogy nem fog hozzám szólni.

A lakásában körül sem nézek, mert úgyse látnék semmit a lila ködön kívül, ami elborítja az agyamat. Próbálok lenyugodni, de nem megy. Fõleg nem akkor, amikor ez az ál-ártatlan ringyó csilingelõ hangon megkérdezi:

- Damiano, haragszol rám? Egész idáig nem szóltál hozzám és annyira furcsa vagy. – Még csodálkozik?!

- Hogy haragszom? – kérdezem veszélyesen halk hangon. – Neeeem. A harag köszönõviszonyban sincs azzal, amit én érzek! Én forrongok! Dühös vagyok. De nem haragszom. A harag kis szikra ahhoz képest, amit én érzek.

- De… de miért? – kérdezi remegõ szájjal.

- Hogy miért? MERT KÉPES VOLTÁL OTT VONAGLANI AZZAL A MODELLEL! Tegnap még jó voltam, de ma már nem?! – kiabálom. Most még az sem zavar, hogy már folynak a könnyei, csak a dühömmel törõdök. Árnyaim láthatóan keringenek körülöttem, dühömtõl szinte kavarog a levegõ. Casiopea meg csak meg sem szólal. Che… - Gondolhattam volna, hogy te sem vagy jobb, mint más… - morgom, majd magára hagyom. Nem bírok egy légtérben lenni vele. Kisietek a lakásból, és egy üres, sötét parkba rohanok.

Miért tette azt?! Hiszen tegnap még olyan jó volt! Ma már mással kell flörtölnie?! Igazán mondhatta volna, hogy nem, mikor ilyen dolgokat kellett csinálnia, de neeem. Õ nem! Õ simán megcsinálta azokat a képeket, és még tetszett is neki, mikor az e ficsúr megérintette a hátán. A hátán, amit tegnap még én simogattam. Én mosdattam. Ma meg már más érintheti?! – forrongok magamban. Az árnyak még mindig körülöttem keringenek, és teljesen egyetértenek velem.

De… Õ olyan kis ártatlan. Talán nem tudta, hogy ezt kell csinálnia, és nem mert szólni – jut eszembe egy ötlet. Talán neki sem tetszett… - gondolkozom el, de az árnyak teljesen bedühödnek miatta. Azt suttogják, hogy õ egy ringyó, akivel nem kell foglalkozni, de nem hiszek nekik. Istenem, hogy megbánthattam szegényt! Miért nem gondolkoztam elõbb?! Szegény tündérkém… Hogy tehettem ezt?! - esek teljes kétségbe. Árnyaim viszont kárörvendve keringnek egyre közelebb, és közelebb hozzám. El akartak csalni Cas mellõl! Istenem, hogy lehettem ilyen buta?! Azért dühödtem ennyire föl, mert az árnyak el akartak távolítani a közelébõl. Hülyeségemen örömködve jönnek hozzám egyre közelebb. Teljesen átölelnek, de nem ám óvón, hanem gyilkos szándéktól eltelve.

- CAAAS! – kiáltom kétségbeesetten, de semmi. Semmi válasz. Talán meg is érdemlem a halált. – gondolom. Azt a kínt, amit akkor érzek, mikor belém áramlanak az árnyak, a számon keresztül, el sem lehet gondolni. Érzem, ahogy feszül a légcsövem, és kezdek megfulladni. Levegõ után kapkodnék, de nem bírok. Fejem lilulni kezd, szemeim elõtt fekete foltok táncolnak. Utolsó erõmmel még kinyitom a szemem, és egy kétségbeesett Casiopeát látok magam elõtt. De ez nem lehet. Csak képzelem. De ez nem akadályoz meg abban, hogy egy utolsó, kínnal teli szót k ne mondjak: Szeretlek.

Persze, kérdésemre, nem válaszol. Talán maga sem tudja a választ, de ez nem is számít. Itt vagyok, és bármit megadnék a boldogságáért. Csak ez számít. Enyhe sugallatra, óvatosan, megcsókolom ajkait, de még erre sem reagál. Sõt nagyon furcsán néz rá. Ettõl igazán zavarba hoz, hisz úgy érzem, talán nem azt tettem, amit szeretne. Az érzéseim nem szoktak cserben, hagyni, talán most mégis, megtévesztenek érzéseim? Gondolkodom el, majd ellépve kissé zavartan térek vissza az aprításhoz. Nem haragszom, vagy ilyesmi, csak ez most nagyon elgondolkodtat, hisz fura dolgokra késztet a jelenléte. Folyton ölelném és bújnék hozzá, akár egy cica. Ez nem normális, még szerintem sem. Mégsem tudok tenni ellene, és talán nem is akarok.

 - Sssszz… - szisszenésre leszek figyelmes, amire azonnal odakapom tekintetem. A vér azonnal folyni kezd Damiano ujjából.

- Mutasd! – Kérem rémülten, hogy mutassa meg. Nagyon csúnyán elvágta és azonnal intézkedem, hisz ez ellátásra szorul. – Gyere – hívom magam után a fürdõbe, hogy ki tudjam öblíteni a sérülést és el tudjam látni. Nem lenne jó, ha elfertõzõdne. Miután kimosom a sérülést, kötszert keresek, de nem találom.

- Mit keresel? – kérdezi, igen érdekes tekintettel. Mondjuk õ itthon van, de annyira meg vagyok rémülve, hogy megsérült, hogy nem gondolkodom, csak cselekszem.

- Sebtapaszt! –válaszolom, de nem jövök ki a szekrénybõl, hisz a célom, hogy megtaláljam a sebtapaszt. Fel sem merül bennem, hogy azt hiszi, haragszom, hisz miért tenném.

- Az kint van a konyhában. A mosogató alatti szekrényben – Nem is reagálok, csak kibújok a szekrénybõl és azonnal kirohanok a konyhába. Nagy megkönnyebbüléssel, hozom a kötszert és nagyon óvatosan látom el kezét, még egy lágy simit is kap rá. – Köszönöm

- Szívesen –Mondom, kedves mosollyal az arcomon. - Na, gyere! Bár lehet, nem kéne neked segítened a fõzésben, még a végén véres tofut fogunk enni… Szóval inkább csak ülj le, és próbáld meg nem megvágni magad! – Utasítom mosolyogva és ugyan azzal a kedves stílusommal, mint eddig. Leültetem a kanapéra és kimegyek a konyhába újra, fõzni. Közben az én gondolataim is kalandozgatnak. A csókon jár az eszem, de nem haragot érzek. Csak értetlen vagyok még magammal szemben is. Végül viszont, elhessegetem, gondolataimat és rendesen átadom magam a fõzésnek. Mikor végzek mindennel, szépen megterítek. Minden nagyon gusztusos, és a terítés is egyedül álló. Még egy hangulatos gyertya is helyet kap az asztal közepén.

- Kész a vacsi! – Szólok ki neki, mire feláll és besétál. Már az arcán látom, hogy nagyon tetszik neki a látvány. Ez nekem is öröm, hisz a célom is az volt, hogy kis melegséget hozzak a lelkébe. Egy jó étvágyat után, mind a ketten enni kezdünk. Jó nézni mennyire ízlik neki, amit csináltam. Én igazán nem is eszem, csak õt nézem. Na jó azért éhen én sem maradok.

- Ehh, tele vagyok! – Jelenti ki jóllakottan, és elégedetten, dõl hátra. Ezen elmosolyodom és tovább eszem. Valójában, nem sok mindenre gondolok, ha csak nem arra, hogy hogyan fogom megkérni Damianot, had aludjak itt nála. Miután befejezem az evést fel is teszem, neki a kérdést, de nem is hall. Vajon merre járhat most? Nézem, merengõ tekintetét.

- Hu-hu – Lépek oda hozzá, és szólongatom, hisz ez nem normális, már kezdem azt hinni elaludt. Ahogy kinyitja a szemét elkuncogom magam, mert nagyon imádnivaló a zavara, ahogy hirtelen észhez tér. Legszívesebben megölelgetném, de a csókra visszagondolva inkább visszafogom magam. – Na végre! Már azt hittem, nyitott szemmel aludtál el – Vigyorgom édesen. – Na, csak azt kezdtem el mondani, hogy alhatok-e itt nálad ma este? Csak mert nincs semmi kedvem átmenni a régi lakásomba, itt meg még nincs egy bútor sem. Kéééérleeek! – Nézek rá hatalmas, ártatlan boci tekintettel. Még pislogok is hozzá, bájosan.

- Oké! – Feleli, mire már tényleg nem bírom, visszafogni magam, és nyakába vetem magam. Annyira boldoggá tud tenni egy ilyen egyszerû kis szóval. Hisz ez azt jeleni, nem utasít el.

- Bocsi – kérek bocsánatot, mert olyan szeleburdi vagyok most is. Érzem, hogy árnyai egy pillanatra, felkiáltanak, de azonnal el is halkulnak. Ettõl megkönnyebbülök.

- Na, gyere – Segít le magáról. – Ugye nem gond, ha a kanapén ágyazok meg neked? – kérdezi, mire megrázom a fejem. Bár szívesen aludnék, szorosan hozzá, bújva, de mára talán ennyi akció elég volt tõlem. Ahogy pakolászni kezd, megfogom a cuccokat, majd én is segítek megágyazni. Miután megágyaztunk, látom, hogy elég álmoskásan kezd mozogni. Persze én még pörgök, mint mindig, de ha õ fáradt, akkor hagyom pihenni.

- Jó éjt! Ha valami van, csak szólj! – Mondja, mire csak biccentek és én is jó éjt kívánok neki. Miután eltûnik, csak leülök, a kanapéra. Egy darabig nézek kõrbe, kõrbe, majd levetkõzöm alsóra és lefekszem. Nem jön álom a szememre, csak forgolódom, és a zajokra figyelek. Ráadásul a kanapé elég kényelmetlen és valami nyomja benne a gerincemet. Így feladom és halkan beosonok Damianohoz. Jó mélyen alszik már, de megpróbálom felébreszteni, hisz az engedélye nélkül mégsem akarok, bemászni mellé.

- Damiano… Az égy kényelmetlen. Nem baj, ha idefekszem hozzád? – Kérdezem suttogva, mire hihetetlen, de válaszol. Persze alszik, de nem is jut eszembe, hogy nem fogja, fel mit beszél.

- Igen… - Hangzik el a válasz, mire elmosolyodom és bebújok mellé. Szembe fordulva vele adok egy puszit nóziára. – Jó éjt. – Suttogom és lehunyva a szemem el is szenderülök. Na igen a közelsége, bõven elég, hogy édes álmokat hozzon szememre. Éjjel én álmodom, Damiano Keze végigsimít arcomon, majd ajkai lassan az én ajkaimhoz tapadnak és csókolni kezd. Nagyon finom álom, jól esik és édesen sóhajtok fel. Majd ahogy fenekembe markol, egy nagyobb nyögés, hagyja el ajkaim és azonnal fel is eszmélek, hogy ez nem álom. Nagy szemekkel nézek tekintetébe. Meg sem tudok szólalni. Attól tartok, hogy mivel a vacsora készítés közben elutasított, most mérges lesz rám, amiért megint ilyen közel kerültem hozzá.

- Dsmiano, sajnálom. Én… én kérdeztem, hogy ide jöhetek e. Te azt mondtad igen. A kinti ágy nyomta a gerincem. – Magyarázkodom, nehogy megsértsem az érzéseit. Úgy érzem, vékony jégen táncolok. Damiano eközben, még mindig meredten néz rám, és keze még fenekemen pihenget. Majd, hirtelen elveszi és felpattanva, kiszáll mellõlem.

- Semmi baj, majd én alszom a kanapén. – Válaszolja és elindul kifelé. Hirtelen ötlettõl vezérelve, feltérdelek az ágyra. Sziruettem, csodálatos megvilágításba kerül, a kintrõl beszûrõdõ fények miatt.

- Damiano, ne menj el, kérlek. – Suttogom. Magam sem tudom, mit akarok kihozni ebbõl az egészbõl. Csak azt tudom, hogy jól esett a csókja, érezni szeretném még, és úgy éreztem ez neki is jól esett. Csak azt nem értem, miért nem adja át magát az érzésnek, ha ennyire vágyik rá. Persze én tapasztalatlan vagyok, így nagyon jól tudom, hogy amit én tudnék, neki nyújtani, az talán kevés lenne. Viszont azt is tudom, hogy boldoggá akarom tenni és ezért bármit megtennék. Még azt is. Odacsoszogok az ágy szélére és megfogom kezét, majd magam felé fordítom és karom nyaka köré fonva lassan és érzékien megcsókolom, miközben hajába túrok.

- Mit teszel velem Cas? – Kérdezi halkan, de legalább csókom viszonozza.

- Én nem teszek semmit. Damiano én nagyon tapasztalatlan vagyok, tényleg. Még soha sem tettem, hasonlót sem senkivel. Legalábbis nem emlékszem. Viszont, azt tudom, érzem, hogy veled megtenném, hogy neked bármimet odaadnám, hogy jól érezd magad. Szeretnélek, boldognak látni. Ha szeretnél engem, akkor ne fogd vissza magad. Lehet, ügyetlen leszek, de igyekezni fogok. – Suttogom ajkai közé, és lassan visszahúzom az ágyra. A testében megbúvó árnyak persze küzdenek ellenem, de most tehetetlenek. Érzem, hogy Damiano vágya erõs, erõsebb, mint õk. Kezeit fenekemre siklatom vissza. Lassan õ is felbátorodik, és újra ajkaimnak esik. Vadul falja õket, szinte nem is hagy levegõhöz jutni, de nem zavar. Próbálom viszonozni, kicsit tényleg béna vagyok, de igyekszem, és szépen lassan belejövök. Már nem okoz gondot lépést tartani vele, de persze akkor vált, és hanyatt dönt az ágyon. Kissé ki van éhezve.

- Damiano, lassíts. – Suttogom, mert oké, hogy akarom, de attól még jó lenne, megszokni a dolgokat. Eléggé új nekem, még az érzés is, hát még ez a tempó.

- Nem bírok lassítani, sajnálom. Annyira kívánlak, és annyira nem értelek. Te bárkit megkaphatnál, bárkit. Miért akarsz engem? Talán lelki örömet érzel, ha egy nyomorult fazonnal összebújsz? – Emeli fel tekintetét és enyémbe mélyesztve teszi fel ezt a nem éppen kedves kérdést. Engem tényleg érdekel, nagyon rosszul esik, hogy feltételezi, valami lelki segélyezõ ként adom oda a testem, neki vagy bárki rászorulónak. Persze, lenyelem, hisz valójában, joggal nem ért engem. Én sem értem önmagam, de ez belülrõl jön. Késztetés, de nem arra amit õ mond. Akarom õt, vele akarok lenni, magam miatt is.

- Miért becsmérled önmagad? Folyton saját magad szidod. Pedig te egy értékes és csodálatosan szép ember vagy. A legnagyobb hibád, hogy sosem kaptál annyi szeretetet, amit megérdemeltél volna. Én nem valami lelki támasz vagyok. Meg akarlak ismerni, a közeledben akarok lenni, és boldoggá tenni. Nem ez a célja minden olyan személynek, akinek fontos a másik? Nekem fontos vagy, nagyon fontos. Még magam sem értem, mit érzek, de a közeledben szeretnék lenni. – Suttogom kissé szomorkásan, mert azért rosszul esik, amit mondott. Erre nagyot sóhajt, kissé talán megkönnyebbül és mellkasomra teszi fejét, amit automatikusan simogatni kezdek.

- Akkor sem értelek, de most nem is érdekel. – Simogatja oldalam, halkan felsóhajtok érintésére.

- Nem is kell értened, csak érezned. –Felelem és tovább simogatom. Lassan újra csókolni és ölelni kezd. Ismét egyre jobban bevadul, de inkább nem állítom meg újra, hisz örülök, mind közelségének, mind érintésének. Tapasztalatlanságom, persze technikámon érezhetõ, de az is mennyre igyekszem. Testem viszont lassan kezd önálló életre kelni. Érintése nyomán felforr és hangom is elengedi magát. Lassan édes sóhajokkal jutalmazom, csókjait és simogatását. Észre sem veszem, hogy már az alsóm sincs rajtam, de rajta sem. Testem csókolgatja, kicsit meg, megáll és elidõz egy, egy testrészemen. Testem édesen vonaglik alatta és mikor végighúzza ujját gerincemen, ívbe hajolva döntöm hátra fejem.

- Ahhh… Ez finom… Damiano, mit fogsz tenni? – Kérdezem aggodalmasan, hisz elképzelésem sincs mire készülhet. Persze megbízom benne, de attól még érdekelne.

- Vigyázni fogok, érzem, hogy igazat mondasz. Még sosem érintett senki. – Suttogja, miközben szemembe néz. Erre hevesen, bólogatok, hisz ez pontosan így van. Vadsága és hevessége ellenére, meglepõen figyelmes. Ismét visszatér testem csólokgatásához. Odalent, közben elkezd bizseregni lágyékom, egyre furcsábban érzem magam. Testembõl megindul a vér egy pont felé, és megmerevedem.

- Damiano, ez annyira furcsa. Odalenn, bizsereg. Ez normális? – Kérdezem, elgyengült tekintettel. Így még szebb vagyok, tényleg akár egy angyal. Damiano felegyenesedik, és kezét férfiasságomra helyezi, ami igencsak merev. Halkan felsóhajtok érintésére.

- Teljesen normális. Annyira édes vagy. Egy igazi törékeny kis csoda. Az én csodám. – Suttogja, mire nagyot nyelek. Ahogy mozgatni kezdi kezét, felnyögök és megmarkolom a takarót alattam. Testem édesen vonaglani kezd, és fejem hátra vetem. Teljesen átadom magam az érzésnek és persze Damianonak. Egyre hangosabban nyögdécselek, ahogy tempóján gyorsít, majd olyasmit tesz, amitõl megriadok. Lehajol, és ajkai közé fogja férfiasságom. Rémületem, csak egy másodpercig tart, mert azonnal szopni kezd, mire ismét csak nyögdécselni tudok. Lassan benyálazza ujját és bejáratomhoz téved keze. Szemeim kikerekednek, nagyot nyelek, de igyekszem rábízni mindent. Megbízom benne. Ujját feltolja és szopás közben mozgatni kezdi. Erre persze felsikkantok, már nagyon nem bírok magammal. Szinte vergõdik testem a gyönyörtõl. Egy darabig így tágít és egyre több ujját, tolja fel fenekembe. Teljesen belepirulok a gondolatba, hogy mégis mit mûvel velem.  Ezek zavaró gondolatok, de igyekszem elhessegetni õket. Majd egyik pillanatról a másikra, abba hagyja kényeztetésem, felegyenesedik és egy kis tubust vesz elõ a fiókjából. Farkát bekeni vele. Elgyengült pillantásokkal figyelek, de megszólalni nem vagyok képes. Nagyokat nyelek és próbálok, magamhoz térni, de annyi idõt, nem hagy. Elhelyezkedik lábaim közt és megragadja combom.

- Mit csi…? Aahhh… ! – Kiáltok fel kicsit fájdalmasabban, ahogy válasz nélkül belém hatol, hatalmas farkával. Ez azért fáj, az elõkészítés ellenére is.

- Lazíts Cas… Nagyon szûk vagy. – Nyöszörgi, miközben egyre beljebb nyomja farkát. Támaszkodó karjába markolok, és könnyeim kicsordulnak. Na igen, nem vagyok hozzá szokva a fájdalomhoz. Kicsit bólogatok és igyekszem lazítani, persze ez nagyon nehéz és elõször inkább szûkebb leszek, de végül csak sikerül lazítani kicsit. Pláne, mikor ajkaimnak esik, és vadul falva, lassan mozgatni kezdi csípõjét. Az érzés, ami eddig fájdalmas volt, immár kezd újra élvezetbe átcsapni. Elképesztõ intenzív érzés, ami szétfolyik testemben és minden apró végpontjáig elér. Már az ujjaimban is érzem azt a kellemes bizsergést. Lassan elengedem karját és az ösztöneimtõl vezérelve, karom nyaka köré fonom és én is kissé vadabban kezdem csókjait viszonozni. Néha persze fel felnyögök, de ezzel Damiano is így van. Lábaim felhúzom és dereka köré fonva, mozgatni kezdem csípõm, így még nagyobb élvezetet adva neki, és magamnak is. Ez mind sugallatra jön, csak hagyom, hogy a vágyaim vezessenek. Tempója egyre gyorsul és vadabbá válik, de már kicsit sem fáj és nem is zavar. A szégyenérzetem is elmúlik és hangosan nyögdécselek. Egyik pillanap alatt, a másikra farkam ismét durván, bizseregni kezd.

- Damiani, én… Ahhhh… - Egy nagyobb nyögéssel testem megremeg és elélvezek, egyenesen mellkasomra sikerül, juttatni magom. Pihegve és rémülten nézek, Damianóra, aki most elõször rám mosolyog, és megsimogatja arcom, majd egy mozdulattal, átfordul velem a hátára. Õ még mindig merev. Persze ez nem meglepõ, hisz tapasztalt és jobban tudja irányítani, mikor élvezzen el.

- Mozogj, mozgasd a csípõd, ahogy az elõbb. – Suttogja, mire nagyot nyelek és lassan megtámaszkodom mellkasán és mozgatni kezdem csípõm, ahogy õ kéri. Egyre hevesebben mozgok, és farkam ismét megmerevedik. Nyögéseink, megtöltik a szoba légterét. Mellkasát simogatom, majd felegyenesedek és fejem oldalra biccentve, hajamba túrva egyre hevesebben mozgok. Majd nem sokkal késõbb, Damianó farkából forróság árad szét testemben, amitõl felnyögök és követem a gyönyörbe. Remegve dõlök vissza mellkasára és kimerülten pihegve simogatom oldalát. Egy darabig így heverek, majd lassan lefordulok róla, de akkor magja megindul bennem, így teljesen belepirulok. Nem szólok semmit, de arcomra van írva meghökkenésem. Zavart tekintettel dõlök nyakához és átölelem. Damiano ugyan ezt teszi és homlokomra ad egy puszit.

- Nagyon béna voltam igaz? Sajnálom, ha csalódtál bennem. – Suttogom mire felül és rám néz. Nem szól semmit, csak megfogja kezem és felsegít, de a menés, most nem az a tevékenység, ami nagyon megy, ezért felkap karjába és kivisz a fürdõbe. Közben meg, megcsókol, ami nagyon jól esik. Enged a kádba vizet és óvatosan belerak, majd mögém mászik és átölel.

- Csodálatos voltál. Nem is hinnéd, mit jelentett ez most nekem. A tapasztalatlanság, nem bénaság. – Suttogja fülembe. Ez nagyon megnyugtat és elmosolyodom.

- Akkor jó. Nekem is nagyon jó volt. Kicsit furcsa, de jó. – Hunyom le szemecskémet, és mivel totál ki vagyok merülve, azonnal be is szunyálok, Damiano puha ölelésében. Az ágyba vissza, már valószínûleg õ juttat. Csak valamikor reggel 5 fele ébredek, és Damiano ölelésében találom magam. Elmosolyodom és nyakára adok egy csókot.

- Szeretlek. – Suttogom, de úgy, hogy ne ébredjen fel. Jó mélyen alszik, így ez nem okoz gondot. Egy darabig figyelem alvó arcát, majd óvatosan kimászom mellõle és kisétálva felöltözöm, majd arcom megmosom és elmegyek venni pár dolgot a reggelihez. Gyorsan visszaérek rengeteg szatyorral és elpakolászva, csinálok, egy csodaszép gyümölcsös tálat, egy vázába egy friss tavaszi csokrot helyezek, majd neki állok a reggelinek. Mire Damiani felébred, már az asztalon, finom frissen sült sütemény várja. Kávé és tea gõzölög az asztalon és én a konyhában pakolászom.

- Jó reggelt. – Hallom meg hangját mire felé fordulok, széles mosollyal arcomon. Mint egy kis vaddisznó rohanok oda hozzá és ugrok nyakába. Vadul megcsókolom, és nyakához fúrom fejem.

- Jó reggelt neked is. Készítettem reggelit. Sütit és kávét. Remélem ízleni fog. – Engedem el és visszatérek még befejezni a pakolászást, majd vissza hozzá és leülünk az asztalhoz. Nem is hagyom szóhoz jutni, hisz õ amúgy is elég szûkszavú, nekem meg be nem áll a szám.

- Szabadnapot kértem mára a fõnöktõl, hogy át tudjak cuccolni, a másik lakásba. SAzt mondta, nem baj, nyugodtan, csak délelõtt menjek be, mert lesz valami fotózás, és azt szeretné, ha én lennék a másik modell. – Magyarázom lelkesen. – Persze nem tudom, mit csinál egy modell, de a fõnököd aranyos és szívesen segítek neki. Amúgy azt mondta, hogy ma nem nyit ki a fotózás miatt, így neked is szabadnapod van. Ugye elkísérsz engem? – Nézek rá édes tekintettel, mint mindig. Ennek most sem tud ellen állni.

- Persze, hogy elmegyek. – Válaszolja, miközben a sütik lassan elfogynak tányérjáról és kávéját is megissza. Én teázom, hisz így is pörgök állandóan, ugyan minek még a kávé. A tegnap estérõl, nem beszélünk, legalábbis egyenlõre nem. Nekem, nyilvánvaló, hogy vele vagyok, a szeretõje vagy mi. Az, hogy õ miért nem hozza fel a dolgot, már csak õ tudja.

- Utána segítesz cuccolni? – Kérdezem ismét, mire bólint. Reggeli után õ is felöltözik, addig én eltakarítom a romokat és már indulunk is. Az üzlet rendesen fel van forgatva. Fotósok és modellek rohangálnak. Ami fura, hogy minden modell pasi. A nõi ruhákat vajon ki fogja felvenni? Milyen naiv vagyok, hát persze, hogy én. A fõnök azonnal le is támad és kirángat a kezébõl. Mert ugye eddig fogtam a kezét és bújtam hozzá.

- Damiano itt várd meg Casiopeát. Gyere kincsem, megmutatom ki lesz a párod és mit veszel föl. – Magyarázza és húz maga után. Csak nézem Damianot, aki leül egy székre és onnan figyeli mit is aggat rám a fõnök. Mikor kijövök az öltözõbõl, egy igen provokatív és a hátán egy hatalmas kivágott nõi ruha van rajtam. Nagyon sexi vagyok benne. Egy pasas lép oda hozzám. Magas és igazi helyes modell. A fõnök mellé állít a háttér elé, és magyarázza, mennyire kellene hozzá simulnom a pasihoz. Ami pont közelebb van a kelleténél, fejem kissé hátra kell hajtanom és ajkai annyira közel vannak nyakamhoz, hogy szinte már megcsókolja. Egy kicsit nekem is kellemetlen volt, ahogy a pasas a nyakamba lihegett. Hisz eddig csak Damianot engedtem az intim szférámba. Viszont igyekeztem segíteni a fõnöknek. Egyre zavarba ejtõbb ruhákat adott rám, a pasas, meg csak simult. Egyértelmûen, tetszem neki. Ezt a feltevésem, az is igazolja, hogy mielõtt, elválnánk, érzékien simít végig hátamon. Ettõl kicsit meg is ugrom. Láttam Damianon, hogy nem tetszik neki. Egy óra alatt vége lett a dolognak és visszavéve eredeti ruháim, már el is indulunk lakásom felé, cuccolni. Hazaérve felmegyünk. A lakásom, pont olyan, mint én, csodaszép barátságos, de kissé kislányos. Összességében nagyon otthonosnak mondható. Megállok Damianoval szemben és félve teszem fel kérdésem.

- Damiani, haragszol rám? Egész idáig nem szóltál hozzám és annyira furcsa vagy. – Magyarázom miközben szemébe nézek.

- Naná, hogy szabad! – jelenti ki a fõnök. Tisztára meglepõ, hogy egybõl fölveszi Casiopeát, bár annyira nem is meglepõ – nagyon aranyos srác, persze, hogy a fõnököt is egybõl elvarázsolta. Épp ezért nem értem, miért akar velem barátkozni. Ja, persze, az árnyak miatt. De biztos, hogy semmi más nem játszik közre a barátkozásában. Kár… De egy olyan cuki srác, mint õ, nem esik bele/jön össze egy olyan sráccal, mint én.

Idõközben eltûnnek a fõnökkel, biztos most adja oda a munkaruhát. Kíváncsi leszek, mit kap, mert bár én remélem, hogy semmi kihívót nem ad majd rá egyenruha címszó alatt, ismerem már annyira a fõnököt, hogy tudjam, nem bírja ki, és valami lolita ruhát fog Casiopeára erõltetni. Bár a ruháira visszaemlékezve… Nem is olyan biztos, hogy az erõltetés lesz az.

Pár perc múlva vissza is ér Casiopea, de ahogy kinéz… Basszus, ha nem vigyáznék, tátott szájjal bámulnám. Á-á, tutira nincs olyan isten, aki segítene összejönni vele. Õ… túlságosan édes és szexi. Fõleg hozzám. Hát, így jártam… Kibaszottul szívás, már ha mondhatok ilyet. És miért ne mondhatnék? Az. Egy kibaszott nagy szívás, hogy megismerkedtem vele, de nem lehet az enyém. Mondjuk ennek az árnyaim csak örülnek. Érzem, ahogy szinte bulit csapnak, hogy a barátságnál nem lesz több köztünk, azt meg úgyis tönkre fogják tenni. Ezt viszont nem engedem. Bár nem vagyon machohista, most kivételt teszek – muszáj, hogy mellettem legyen Cas (ehh, már becézem is?!), még ha csak barátként is. Kell nekem valaki ma, vagy holnap estére, mert bele fogok õrülni Cas közelségébe, de akkor is azt akarom, hogy mellettem maradjon. Önzõ lennék? Lehet. De csodálkozik rajta valaki?

- Nézd, milyen csodás ruhát kaptam! – fordul körbe, és kicsit illegeti magát elõttem. Gyönyörû fekete-pink goth lolita ruha van rajta. Egy fekete férfi fûzõ a felsõ része, de az alsó része egy szoknya. Fekete, kicsit néhol pinkes tüllbõl van, amibõl kilátszódik a combja. A lába többi része nem, mert a térdig érõ bakancsa eltakarja, de ennyi épp elég ahhoz, hogy nagyot nyelve próbáljam nem a kivillanó, selymes bõrfelületre tapasztani a szememet. Kicsit följebb vándoroltatom õket, hogy ne legyen túlságosan csábító a combja, és a kezén levõ rózsaszín kesztyût, nyakpántot és kalapkát veszem szemügyre.

- Azt az utasítást kaptam, hogy szorosan tapadjak rád egész nap, és te elmondod mi a dolgom. – magyarázza belém karolva, és séta közben szökdécselni kezd. Mi van, Duracell-nyuszit evett reggelire, vagy mi?!

- Komolyan ezt mondta? – kérdezem enyhén szkeptikusan. Azért nem hinném, hogy a fõnök úgy utasította volna, hogy játsszon piócát… Úgy már inkább elhinném, hogy azt mondta, segítsek Casiopeának…

- Na jó, nem szó szerint, de én tudok olvasni a sorok közt. – kacarássza édesen. Hogy eltereljem a figyelmem, a bolt szabályairól, veszélyeirõl, érdekességeirõl kezdek el beszélni neki. Megmutatom, hogy mi merre található, hogyan kell kezelni a pénztárgépet, illetve még a törzsvásárlókról is mesélek neki egy-két szót. Nyitás után, elvétve betévedt pár vásárló, de a csúcsforgalom csak délután szokott lenni. Most is így van. Az összes vevõnek bejött mind Cas, mind a ruhája, én teljesen háttérbe szorulok. Nem is bánom, elvagyok én egymagamban, az árnyaimmal együtt. Már megszoktam. Egyedül a féltékenység az, ami új, mikor meglátom, ahogy Casiopea leáll beszélgetni egy-egy vendéggel, és rájuk nevet olyan édesen, mint rám szokott. Az árnyaim meg csak nevetnek, nevetnek és nevetnek.

- Este átmehetek hozzád? – riaszt föl sötét gondolataim közül. Csillogó szemeibe mélyedek, és mintha az árnyaim okozta sötétség egy szempillantás alatt kiûzõdne belõlem.

- Gyere. – válaszolom egybõl. Egy puszit kapok érte köszönetként, majd ez az angyalka el is siet a boltból. Meglepõdve teszem a kezemet arra a helyre, ahová a puszit kaptam, aztán egy fejrázás után megfordulok, és szembe találom magam a fõnökkel. Egy mindent tudó mosolyt kapok, és egy intést, hogy menjek átöltözni. Átveszem a saját ruháimat, és kilépek az öltözõbõl.

-Menjél nyugodtan, majd én bezárok! – hesseget ki az üzletbõl. Egy köszönés után én is haza indulok. Lassan sétálok, mert bár nem tudom, mikor fog meglátogatni, nincs olyan kedvem, hogy haza siessek. Túl sok mindenen kell gondolkoznom, de valahogy teljesen kiürült a fejem.

---*---*---*---

Hazaérve csak ledobom magamról a ruhákat és egy rövidnadrágot kapok magamra. Már venném föl a pólóm, amikor kopognak az ajtón. Heh, deja vum van. Még gyorsan fölveszem a fölsõt, és közben az ajtóhoz sétálok. Kinyitom az ajtót, és máris egy édes angyalka csüng a nyakamon.

- Szia hiányoztál. – mondja huncut mosollyal az arcán. Picit még hozzám simulva lóg rajtam, aztán a karjára akasztott szatyrot ledobja az asztalra.

- Szia, mi ez a nagy lelkesedés? – érdeklõdök.

- Hát, van éppen okom rá. Kivettem a melletted lévõ lakást. És szeretnélek rábeszélni, egy kis segítségre. A lakás, nem éppen a legjobb állapotban van. Gondoltam jó móka lenne, együtt felújítani. Kis festés, megy átcuccolás. – meséli kerekre tágult boci szemekkel. Még ha nem is így nézne rám, akkor sem mondanék neki nemet, de így… Így aztán végképp nem.

- Jah és hoztam kis kajának valót. Remélem, szereted a vegetáriánus ételt. Én nem eszem húst. – magyarázza. Hát, nem mondom, hogy szeretem, de azt sem, hogy nem. Inkább megeszem. Mondjuk nem olyan fontos nekem a hús, szóval semmilyen lelki törésem nem lesz attól, hogy most nem kapok húst. – Segítesz kicsit? A zöldségeket, mondjuk, összedarabolhatnád.

- Jól van. – egyezek bele, és mellé sétálok. Az asztalon levõ kést fölveszem és a zöldségek darabolásába kezdek. Már pár zöldhagymát le is szelek, mikor az árnyak ismét jelentkeznek – valószínû, nem tetszik nekik, hogy ilyen közel vagyok Casiopeához. Megint olyan gondolatokat suttognak nekem, hogy vajon miért akaszkodik rám ennyire Cas, de most, hogy tényleg itt van mellettem, és csak velem foglalkozik, nem érdekel. Majd ha a szobám magányában leszek, akkor valószínûleg eléggé rossz lesz, de most… Most nem érdekel.

- Jól vagy Damiano? – kérdezi aggódóan. Meleg teste hozzám nyomódik és finom illata egybõl elûzi az árnyaimat. Most tényleg nem érdekelnek az okok. Örülök, hogy itt van velem, és ennyi elég. Bõven elég, de csak ebben a pillanatban.

- Damiano, mit tehetnék, hogy jobban érezd magad és az árnyaid is kibéküljenek velem? – kérdezi halkan, szinte suttogva. De erre a válaszra bárhogy is keresem a választ, nem találom. Csak megrázom a fejem, de mozdulni nem mozdulok ölelésébõl, sõt, inkább én is átölelem õt. Szorosan fonódunk egymás testére, de egy idõ után nem bírok magammal, és elhajolok tõle. Óvatosan kibontakozok az ölelésébõl, mert nem akarok semmi meggondolatlanságot tenni, de Casiopea visszatart. Egymás tekintetébe mélyedünk, és egyszer csak azt veszem észre, hogy közvetlenül az arcom elõtt pipiskedik. Finom ajkai az enyémre simulnak, és teljesen lefagyva hagyom, hogy azt csináljon, amit akar. Mikor nem mozdulok, kicsit megbántott tekintettel elszakad tõlem, és visszafordul az ételhez. Ez… Ez most mi volt? Én nem értem…

Miért bántódott meg? Egyáltalán miért csókolt meg?! Nem tudom, de nem merem megkérdezni. Lehet, hogy azt kapnám válasznak, hogy csak azért csinálta, mert régen volt valakivel. És ezt meg nem akarom. Szóval inkább én is úgy teszek, mintha mi sem történt volna és csöndesen folytatom a zöldség szeletelést.

- Sssszz… - szisszenek föl, mert egy óvatlan, pillanatban, mikor nem a késre figyeltem, hanem Casiopea kecses alakjára, elvágtam az ujjam.

- Mutasd! – kéri Cas, és úgy teszek, ahogy utasít. Fölmutatom a félig bevágott mutató ujjamat, amibõl ömlik a vér. – Gyere – hív maga után és a fürdõszobába ráncigál. Megnyitja a csapot és alányomja az ujjam. Miközben én a víz alatt tartom a kezemet, Cas a szekrényben kezd el keresgélni.

- Mit keresel? – kérdezem, hátha tudok segíteni. Esetleg, ha már én itt lakom, csak tudom, hol mit kell keresni, nem igaz?

- Sebtapaszt! – válaszolja, de nem fordul felém, teljesen elmerül a szekrényben kotorászásban. Vajon még mindig mérges a csók miatt? De miért lenne mérges, hiszen nem szerelmes belém, vagy ilyesmi. Vagy lehet, hogy csak a visszautasítás miatt mérges. Igen, biztos!

- Az kint van a konyhában. A mosogató alatti szekrényben – mondom el, merre található, mire kihúz a szobából. Pár perc múlva egy sebtapasszal a kezében, ér vissza, és miután szépen letörölgeti a kezemrõl a vizet, leragasztja. – Köszönöm

- Szívesen – mondja mosolyogva. Ohh, már túl is lépett a csókon? Akkor jó. Azt hiszem. Vagy nem? Nem tudom. Mindegy is… - Na, gyere! Bár lehet, nem kéne neked segítened a fõzésben, még a végén véres tofut fogunk enni… Szóval inkább csak ülj le, és próbáld meg nem megvágni magad! – utasít a szokásos vidám stílusában. Egy aprócska mosolyra húzom a számat, és leülök a nappaliban levõ kanapéra. Nem rendesen, mert úgy a TV-t látnám, nem pedig Cast, ezért a karfára dõlök féloldalasan, és úgy csodálom a konyhámban sürgõ-forgó angyalkát. Milyen jót tehettem én elõzõ életemben, hogy ilyen kis aranyos fiúcskát tudhatok a barátomnak?

- Kész a vacsi! – jelenti ki Cas. Fölkelek a kanapéról és a konyhában levõ asztalhoz leülök. Végig nézek a terülj-terülj asztalkámon, és megkordul a hasam – baromi jól néznek ki, és finoman illatoznak az ételek. Minek ide a hús? Tökéletes ez a vacsora hús nélkül is. Egy „jó étvágyat!” után csöndben falatozni kezdünk. Annyira finom a vacsora, hogy többször is szedek mind a szójaszószos, gyömbéres, póréhagymás tofuból, mind a szója fasírtból, mind pedig a zöldségsalátából. Végül olyan sokat eszem, hogy majd’ kipukkadok.

- Ehh, tele vagyok! – jelentem ki hátra dõlve a széken, és a még eszegetõ Cast kezdem figyelni. Vajon mire gondolhat? Mit miért tesz? Nem értem õt…

- Hu-hu – térek magamhoz egy, az arcom elõtti kéz integetésére. – Na végre! Már azt hittem, nyitott szemmel aludtál el – vigyorogja Cas. Huh? Ennyire elbambultam volna? Már õ is befejezte a vacsorát. – Na, csak azt kezdtem el mondani, hogy alhatok-e itt nálad ma este? Csak mert nincs semmi kedvem átmenni a régi lakásomba, itt meg még nincs egy bútor sem. Kéééérleeek! – könyörög nekem boci szemekkel, mire nem tudok nemet mondani, még ha tudom is, hogy nem lenne jó ötlet egy lakásban vele lennem.

- Oké! – felelem, mire a nyakamba ugrik. Kicsit a lendülettõl hátra billen a szék, de még idõben elõre dõlök, hogy ne essünk hátra.

- Bocsi – kér bocsánatot lesütött szemekkel. Hát lehet rá mérgesnek lenni?! Nem. Bár az árnyaim nem épp így gondolják, mert nekik még kevésbé tetszett ez a majdnem-elesés. De most elég gyengének tûnnek, így épp, hogy csak megjelentek, már el is tûntetem õket.

- Na, gyere – pakolom le magamról Cast, és magam után hívom. – Ugye nem gond, ha a kanapén ágyazok meg neked? – kérdezem, mire megrázza a fejét. Kihúzom a kanapét, és az aljában ott vannak a takarék ágynemûim, meg takaróim és kiveszem õket. Cas kezébe nyomom õket, és lecsukom a kanapét. A Cas kezébe nyomott ágynemû tetejérõl leveszem a lepedõt és leterítem. A takaró és a párna fölhúzásában már õ is segít, és így hamar elkészülünk.

- Jó éjt! Ha valami van, csak szólj! – mondom, és egy intés után eltûnök a szobámban. Nagy a kísértés, hogy bezárjam a szobám ajtaját és a kulcsot jó messzire kidobjam az ablakon, de akkor ha Casnak valami problémája lenne, akkor nem tudnék segíteni, szóval inkább lebeszélem magam róla. Leveszem magamról a ruháimat és… és rájövök, hogy reggel annyira siettem, hogy nem zuhanyoztam. Áh, majd holnap reggel, most elég fáradt vagyok. – gondolom és egy pizsoma nadrágot fölkapva magamra, ledõlök az ágyra.

---*---*---*---

Álmodok. Nincs más magyarázat, csak az, hogy álmodok. Álmomban Cas bejött a szobámba, és mellék fekve alszik. Csak egy alsónadrág van rajta, és puha bõre csábítóan fehérlik sötét ágynemûmön. Mivel ez egy álom, nyugodtan cirógatom meg édesen alvó arcát. Aprót megmoccan, de nyugodtan alszik tovább. Puha ajkai hívogatnak és nem állok ellen a csábításnak, megcsókolom. Mohón csókolom, miközben selymes bõrét simogatom. Kíváncsi kezeim el-elkalandoznak a kemény feneke felé, és belemarkolok. Cas ajkaiból egy nyögés szakad át az enyémbe, és felnyitva a szemeimet, tágra nyílt tekintetével találom szembe magam. Ekkor döbbenek rá, hogy ez nem álom. Basszus, mi a fenét fogok most tenni?! És Casiopea mit fog most tenni?!

Eléggé félek válaszától, hisz annyira elutasító volt eddig. Mégis érzem, nem adhatom fel, ha kitartó vagyok, elõbb utóbb, célt érek. Látom, nem érzem rajta mennyire magányos. Ezt a magányt minden képen, ki akarom ûzni lelkébõl.

- Rendben! – mondja. – Legyen. Örömmel leszek a barátod – sóhaja, még rám is mosolyog. Erre annyira boldog, leszek, hogy még szorosabban magamhoz ölelem. Ha most állnánk, biztos ugrálnék örömömben, és úgy is ölelgetném. A nagy örömömben észre sem veszem, hogy mennyire szorítom. Nem is gondoltam, hogy ilyen satu szorításom van.

- E… ressz! – nyöszörgi, mintha éppen fulladni készülne.

- Juuuj, bocsánat! – ugrom el azonnal, nehogy pont én legyek az aki megöli szegényt, a nagy szeretetemben. Ahogy köhögni kezd, eléggé elszégyellem magam, hogy ennyire megszorongattam. – Várj, segítek! – Mászom vissza és kicsit megtámasztva, hátát, próbálok, könnyíteni köhögésén. Ez szerencsére be is válik, és a köhögése abba marad, amit megkönnyebbül sóhajjal, konstatálok.– Jobban vagy? – kérdezem, némi aggodalommal a hangomban.

- Igen, köszönöm – válaszolja, majd kicsit felnéz és hirtelen úgy pattan fel, mint akit üldöznek, kicsit értetlenül nézek ré. – Basszus, rohannom kell! – kiáltja és berongyol a szobába, erre én felállok és megigazgatva ruháim, körbe nézelõdök, majd amíg öltözik, pakolok egy kis muffint, gondolom, dolgozni kell mennie, és elhatározom, hogy én is ott akarok, dolgozni ahol õ. Ezért a szoba közepén állok és várom, hogy elkészüljön. – Te? – kérdezi, csodálkozva, mire édesen elmosojodom.

- Megyek veled. Ott akarok dolgozni, ahol te! – válaszolja tejbe tökként. Erre aztán,már tényleg nem lehet mint mondani. Nem is mond semmit, csak int, én meg lelkesen követem, egészen az üzletig. Belépve, ámulok és bámulok, hogy mennyi különleges darab, van ebben az üzletben. A legtöbb darab igazán kedvemre való, de nem szólok, csak követem az öltözõbe, és türelmesen várom, hogy felöltözzön, majd tovább megyek utána. Mikor meglátom a fõnökét, felcsillannak szemeim, a csodás, ruhadarab láttán. És bár szemmel láthatóan, nõi ruhában van, nekem nagyon bejön, és szívesen venném fel magamra. A legtöbb göncöm, amúgy is unisex.

- Fõnök, õ itt Casiopea. Õ is szeretne itt dolgozni. Szabad? – Kérdezi, mire a fõnöke alaposan, végig mér. Már éppen megszólalnék, hogy elmondjam, mennyire szeretnék itt dolgozni, de megelõz és válaszol Damiano kérdésére.

- Naná, hogy szabad! – jelenti ki, határozottan, mire elmosolyodom. Nagyon örülök, neki, hogy ilyen könnyedén felvesz, bár magam sem tudom miért, hisz meg sem szólaltam.

- Nagyon köszönöm, a lehetõséget. – Hajolok meg illedelmesen és Damianóra mosolygok. De idõm nincs megszólalni, hogy mi is lesz a dolgom, mert a fõnöke megfogja kezem és elhúz mellõle. Kicsit kérdõn nézek Damianora, hisz nem értem mit akar. Szemmel láthatóan nagyon lelkes a fõnöke, és még meg is ölel.

- Kedvesem, te leszel az én múzsám. Ritka, ha ilyen szépséggel találkozhatom. Olyan tiszta és õszinte a pofikád. Akár egy Madonnának, mintha a Szixtuszi, kápolna mennyezetérõl léptél volna le. Csodálatos. – Magyarázza, amitõl még jobban összezavar, de persze követem és mint mindig, kedvesen mosolygok.

- És mi a feladata egy múzsának? – Kérdezek vissza, nagyokat pislogva, és közben néha Damianora nézek, hogy tudjam, merre jár.

- Nos kedvesem, egy múzsa nem csinál semmit, csak ott van, és ihletet ad a mûvésznek. Én egy mûvész vagyok, és te tökéletes ihletforrás leszel számomra. Az egyetlen dolgod, az lesz, hogy felveszed az új kollekcióm, darabjait és Damianóval ellentétben kedvesesen mosolyogsz az emberekre. – Magyarázza, miközben bevisz egy zárt terembe, ahol a kollekció darabjai fogason lógnak.

- Íme a csoda, ezeket kell viselned. – Mutat végig, a ruhadarabokon, és kíváncsian szemléli, mit is szólok hozzá. Persze teljesen lenyûgöznek a ruhaköltemények és ámulva nézem õket.

- Ez fantasztikus, komolyan felvehetem õket? – Kérdezem mosolyogva, és alig bírom visszafogni, hogy ne ugráljak.

- Persze, mától, te vagy az én csodám, a múzsám a reklámarcom. Mától minden ruhámat, te fogsz népszerûsíteni. Tessék, ma ezt a darabot viseld, tökéletesen fog állni rajtad. – Tolja elém a ruhát, mire elmosolyodom és elveszem. Azonnal berohanok az öltözõbe és magamra veszem a ruhát. Egy nõi ruha teljesen fekete, de voltak benne, pink kiegészítõk. Még egy édes kis nyakpántot is kapok hozzá. Kilépve a fõnök, tapsikolni, kezd, tényleg tökéletesen áll rajtam, majd int, hogy menjek.

- Menj drága, Damiano majd ellát tanácsokkal, hogy mit hogyan csinálj. – Azzal kimegyek és megkeresem, mikor meglátom felkurjantok.

- Nézd, milyen csodás ruhát kaptam! – Mutogatom magam és odalibegek hozzá, majd megölelem karját.

- Azt az utasítást kaptam, hogy szorosan tapadjak rád egész nap, és te elmondod mi a dolgom. – Magyarázom édesen és vidáman szökdécselek mellette.

- Komolyan ezt mondta? – Kérdezi, kissé kételkedõ tekintettel.

- Na jó, nem szó szerint, de én tudok olvasni a sorok közt. – Nevetem édesen, majd ahogy magyarázza a dolgokat, lelkesen figyelem minden szavát. Közben a betévedõ vásárlók, összesusmorognak, ahogy megnéznek engem. Néhányan, meg is kérdezik, hol található ez a ruhadarab, mert nagyon tetszett, nekik rajtam. Úgy tûnik a fõnök, ötlete bejön, és a vevõk, tényleg kapnak, erre az újfajta, bemutatásra. Az egész napot, Damianóval töltöm, majd a munka végeztével, sajnos, el kell válnom tõle.

- Este átmehetek hozzád? – Kérdezem, csillogó tekintettel.

- Gyere. – Kapom a választ, mire kap tõlem egy puszit az arcára és elrohanok, haza. Otthon sokat agyalok, és mivel láttam, hogy a szomszéd lakás kiadó a lakása mellett, remek ötletem támad. Egy gyors öltözés után, elrohanok Damiano lakóházához és megkeresem a lakás tulaját. A tulaj, nagyon örül nekem, hogy végre ki tudja adni a lakást, így már az nap megegyezünk. A lakás eléggé lepukkant, így egy megállapodást kötünk, miszerint ha felújítom a lakást, háromhavi lakbérem elengedi. A lakás persze bútorozatlan, de ez nem számít, mert rengeteg bútorom van. Csak át kell cuccolnom õket.  A megbeszélés után, nem is kell messzire mennem, csak a szomszédba. Bekopogok, és mikor ajtót nyit, beleugrom a nyakába, mint egy kis bolond.

- Szia hiányoztál. – Mondom édes, huncut mosollyal az arcomon. Majd elengedem és egy kis szatyrot teszek le az asztalra.

- Szia, mi ez a nagy lelkesedés? – Kérdezi.

- Hát, van éppen okom rá. Kivettem a melletted lévõ lakást. És szeretnélek, rábeszélni, egy kis segítségre. A lakás, nem éppen a legjobb állapotban van. Gondoltam jó móka lenne, együtt felújítani. Kis festés, megy átcuccolás. – Lépek vissza hozzá és édesen pislákolok rá. Remélve, hogy nem fog visszautasítani.

- Jah és hoztam kis kajának valót. Remélem, szereted a vegetáriánus ételt. Én nem eszem húst. – Magyarázom, és elõveszem a cuccokat. Tofut, rengeteg zöldséget és elkezdem készíteni is. Megint úgy viselkedem, mint aki otthon van. Pontosan tudom, mi hol található. – Segítesz kicsit? A zöldségeket, mondjuk, összedarabolhatnád.

- Jól van. – Elég szûkszavú, de nem zavar, beszélek én kettõnk helyett is. Mellém áll és kezébe veszi a kést, majd darabolgatni kezd, de hirtelen megremeg keze és megáll. Most nem hallom az árnyait, de sejtem, hogy nekik nem tetszik, hogy ilyen közel vagyok.

- Jól vagy Damianó? – Fogom meg kezét és kiveszem belõle a kést, majd gyöngéden megölelem. Nem szorongatom, csak lágyan simulok, hozz. Mivel megint kicsit kirívó ruha van rajtam és ebbõl még pocakom is kilóg. Meleg, bõröm, az övének simul.

- Damianó, mit tehetnék, hogy jobban érezd magad és az árnyaid is kibéküljenek velem? – Kérdezem halkan.

 -  Ezt elhagytad. Amúgy jó reggelt….. verõ fényes napsütésre ébredtünk…. Bocsánat, ha felébresztettelek, de nem bírtam magammal…… Készítettem begy kis muffint és kávét, remélem, szereted a finom reggelit……  - csörtet be rinocérosz módjára a lakásomba ez a kis neveletlen, szemtelen srác. Mintha otthon lenne, úgy rakja le a cuccait az asztalomra, és közben csak dumál és dumál és dumál. Megállás nélkül. Basszus, mibe keveredtem én?!

- Az éjjel úgy elrohantál, tudod nem értele. oké nem akartál velem beszélgetni, de valahogy a klubban nem úgy tûnt, miért állsz ennyire ellen annak, hogy összeszedj egy barátot?.. Hisz mindenkinek szüksége van valakire…. Na mindegy, én úgy döntöttem, hogy meg szeretnélek ismerni, remélem, nem fogsz kidobni, mert hidd el, én teljesen õszintén közeledtem feléd…. új vagyok a városban és nekem sincsenek barátaim, valahogy úgy éreztem, ha hagynád, mi jól kijöhetnénk…. – csacsogja mosolyogva. Közben az ablakot is kinyitja, meg a függönyöket is széthúzza. Én meg csak pislogok, hogy mégis mi a fenét képzel magáról.

- Milyen csodálatos a reggeli friss levegõ…. – sóhajt egy nagyot, majd felém sétál. Árnyaim ijedten próbálnak arra késztetni, hogy tegyek valamit a srác ittléte ellen, ami igazán jó ötletnek tûnik. Nem csak az árnyakat idegesíti ez a fura srác ittléte. Engem is. Fõleg az, hogy önkényesen a számba töm egy muffint. Egy igazán finom muffint.

- Finom? Még friss, alig egy órája sütöttem. Nagy muffin készítõ vagyok ám. – lép el tõlem, és mintha itt élve, vagy még inkább, mintha a feleségem lenne, úgy kezdi összepakolni a szennyeseimet. Hajlongás közben kerek, kemény fenekét felém mutatja. Rózsaszín boxere kilátszik, én meg alig bírom visszatartani attól, hogy itt, helyben meg ne erõszakoljam. De inkább elfordulok. Biztos nem akarna velem még csak érintkezni sem. Valamiért megérezte, hogy magányos vagyok, és ezért akar felvidítani, de igazából nem is érdeklem. Biztos így van. Nem is álltatom magam.

- Mond, te mit nem értettél azon, hogy nem vagyok rád kíváncsi?! – kérdezem dühödten. De ez nem az én dühöm. Én fásult vagyok, nem dühös. Akkor meg hogy? Ó, basszus! Az árnyak!

Dühösen támadnak rá, fölkúsznak a ruhámon, egész a nyakamig. Szorosan rám kulcsolódnak, és érzem, ahogy teljesen elzárják a levegõ útját. Az árnyak rángatni kezdenek, és a földre löknek. Fülem bedugul, szemem elõtt fekete foltok táncolnak. Levegõ után kapkodva, csak annyit érzek, hogy valami meleg test nekem csapódik, és fény tör ki a testébõl. Árnyaim még jobban bedühödnek, és rátámadnak, de a srác egy erõteljes fénylökettel megpróbálja elpusztítani õket. De a sötétet nem lehet legyõzni…

- Lehet, hogy a tiétek a leg õsibb hatalom, de az úr lakozik én bennem, aki kezdetben teremtette meg a fényt, hisz minden élet alapja ez, a sötétség és az árnyak eltörpülnek felséges hatalma elõtt, hát hunyászkodjatok meg a fény követe elõtt! – jut el a tudatomig a fiú hangja, és érzem, ahogy lassan eleresztenek az árnyak. A srác még szorosabban magához ölel. Én már nem értek semmit. Mi, vagy ki õ?

- Mi vagy te? – kérdezem meg, ami engem foglalkoztat. Eddig senki sem élte túl azt, amikor az árnyak elszabadultak, erre õ jön, és simán elkergeti õket. Hogy lehet ez?!

- Nem tudom. Casiopea vagyok, de, hogy mi is lehetek valójában, azt nem tudom. Kérlek, engedj magadhoz közel, ne lökj el, engem õszintén érdekelsz. – suttogja kedvesen, magához ölelve. Mit tegyek? Talán õ megmenthetne. Talán nem lennék mellette olyan magányos. Talán… Túl sok a talán. De meg kell próbálnom. Muszáj!

- Rendben! – mondom. – Legyen. Örömmel leszek a barátod – sóhajtom. Apró mosolyra húzom a szám, mikor Casiopea örömében a nyakamba ugrik. Vagyis ugrana, ha állnék és õ meg nem ölelgetne már alapból is. Így viszont csak még erõsebben megnyomorgat, aminek nem nagyon örülök, hiszen épp az imént fulladtam meg majdnem.

- E… ressz! – nyögöm ki magamból, mikor szemeim elõtt ismét fekete foltok kezdenek szambát járni. A srác ijedten elereszt, én meg próbálok minél több oxigénhez jutni.

- Juuuj, bocsánat! – ugrik föl mellõlem ijedten. Kis nevetéssel honorálom tettét, ami aztán köhögéssé változik. Egy eléggé fájdalmas köhögéssé. – Várj, segítek! – jön hozzám közelebb, és kicsit megtámasztja a hátamat. Kicsit megütögeti, megsimogatja a hátamat, amitõl jobb lesz, és már nem is kell annyira köhögnöm. – Jobban vagy? – kérdi aggódva.

- Igen, köszönöm – válaszolom. Föltekintek az órára, és ijedten konstatálom, hogy már háromnegyed nyolc van. – Basszus, rohannom kell! – kiáltok föl, és fölpattanok a földrõl. Casiopea kicsit furán rám néz, de hagyja, hogy beszaladjak a szobámba és fölrángassam magamra a ruháimat. Mikor kiérek, látom, hogy Casiopea kezében egy nagy csomag valamit tart, és mintha csak rám várna. – Te? – kérdezem, mire elvigyorodik.

- Megyek veled. Ott akarok dolgozni, ahol te! – válaszolja tejbe tökként. Erre már nem tudok semmit sem mondani, csak sóhajtok egyet és intek, hogy kövessen. Szinte szökdel utánam, és így simán lépést tart velem, ahogy rohanok a munkahelyemre. Még pont idõben esünk be a boltba, ahol gyorsan átöltözöm. Fölveszem a fekete bõr nadrágomat egy frakk szerû, tapadós fölsõvel. Egy háromnegyedes ujjú kesztyût és egy szögecses nyakpántot is magamra aggatok és úgy állok a fõnök elé. Casiopeát magam mellé hívom, és bemutatom a goth lolita ruhás fõnöknek. Igen, fõnök. Csak éppen nõi lolita ruha van rajta. Igazából illik hozzá, és jól is néz ki benne. Olyan, mint Mana. Szexi, még nõi ruhában is…

- Fõnök, õ itt Casiopea. Õ is szeretne itt dolgozni. Szabad? – érdeklõdök. A fõnök végigméri a mellettem álló srácot és egy elismerõ mosoly jelenik meg a szája szarkában.

- Naná, hogy szabad! – jelenti ki. Örülök neki. Lehet, hogy így még közelebb kerülünk majd egymáshoz. De vajon õ tényleg engem akar? És csak barátnak vagy többnek? Ehh, mennyi kérdés. És választ nem találok, hisz csak õ tudna rájuk felelni. De félek. Félek a csalódástól, hogy nem vagyok neki elég jó. Hiszen hogy is lehetnék elég jó egy ilyen édes, szó szerint isteni teremtménynek? Sehogy. Na, épp ez a probléma!