 Karakter: Fujita Arata (kitalált)
Megjegyzés: ~ Izumo-sannak
Visszatérve az akadémiára borzongás fog el. A régi szép emlékek, mikor még nem én voltam az a szerencsétlen, aki még arra sem képes, hogy féken tartsa a vágyait. Ugyan már, egy kis vért szívni az egyik itt tanulóból olyan nagy vétek lenne? Kaname... Ha ennyire félted a halandókat a vérszívóktól, miért nem irtod ki az összest? Biztosan nem esne a nehezedre.
Persze hogy ezt a valóságban is megkérdezzem tőle, az egyszerűen a legnagyobb hülyeség lenne, amit elkövethetnék az életem folyamán. A családom kitagadna, valamint az összes nemesi család hátat fordítana nekem, és még örüljek, hogy életben vagyok. Túl nagy ereje van a tiszta vérűeknek, meg kell akadályozni őket az ámokfutásban, de ki lenne hajlandó erre? Egyáltalán meg tudná tenni bárki is?
Ah, már megint ostobaságokkal foglalkozok, mikor készülődnöm kellene. Egy hete kezdődött el a tanév, és az igazgató ennek örömére bált rendez, szokásához híven. Persze ő csak kiadja a parancsokat, a diákjai pedig intézkednek, és mindent megszerveznek, beszereznek. Az éjjeli tagozatosokra már nincs hatalma, de pár kedves szóval eléri, hogy Kaname a kezébe vegye az ostort, és mi is beállhatunk egyszerű munkásoknak. Hihetetlen, hogy ennyire hallgat az igazgató szavára.
Egyszerű fehér öltönyt veszek fel, egy túlontúl rövid szál rózsát tűzök a felső zsebébe, míg egy lentebbibe vértablettát rakok. Az éjszaka még így is túlfűtött lesz, érzelmek és tánc, a nyár végi meleg levegőben pedig friss szerelmes diáklányok fognak pirulni és szégyenlősködni. Persze mikor órára megyünk, egymást letaposva igyekeznek megszemlélni mindannyiunkat, de egy ilyen közvetlen helyzetben máris oda van minden harci kedvük. Pedig megküzdhetnének értem, imádnám nézni őket, miközben egymásnak ütköznek, és próbálnak megérinteni.
Amúgy sem értem, mire ez a nagy óvatoskodás. Miért nem beszélgethetnek a nappalisok kicsit gyakrabban az éjjelisekkel? Rendben, én se mennék ki szívesen a napfényre, olyan világos... Ők pedig alszanak éjszaka. De attól még megoldható lenne, és biztosan tetszene az álmodozó igazgatónak. Vámpírok békében élnének az emberek mellett, nem lenne több áldozat, és a többi sületlenség. Néha lehetne inni belőlük, biztosan megengednék bizonyos juttatások ellenében.
Miután a hajamat is sikerül megigazítani a tükör előtt, pár pillanatig még kiélvezem a látványt. Talán az egyenruha és az ünneplő öltözet között nincs nagy különbség, de az biztos, hogyha valami undorító cuccban kellene eltöltenem az Akadémián az időt, inkább megpattannék. Még a családom is megértené.
A szállót elhagyva egyedül indulok el a bálterem felé. A többiek mind bent maradtak, mivel ők a nagyságos urukkal óhajtanak megjelenni a bálon. Személyi testőrségnek hiszik magukat, vagy mi? Még engem néznek őrültnek, mert önálló akarattal rendelkezem.
A két felügyelő között lépek be a terembe. Elég egy pillantást vetnem Kiryura, hogy elmenjem a kedvem az egész estétől. Az a gyűlölet, amivel képes ránézni egy vámpírra, az már hátborzongató. A kicsi Cross pedig... Na hagyjuk. Lehet, nem utálnám annyira, ha nem érezném azt az elviselhetetlen kötődést Kuran és közte. Néha igazán idegesítő tud lenni. Hátha az elmúlt egy évben, amíg nem voltam itt, megváltoztak a dolgok, és nem kell minden éjszaka kezdetén az ő szappanoperájukat néznem a szálló kijáratánál.
Fiúk és lányok vegyesen állnak a táncparketten, bár a legtöbben mégis a hidegtálak mellett vannak, vagy a fal melletti asztaloknál. Az érkezésemre azonnal felfigyelnek, páran pedig már mögöttem is vannak, és azt lesik, hol van a többi éjjeli tagozatos. Elég sajnálatos, hogy másokat is imádnak rajtam kívül, de talán így élvezetesebb az elcsábításuk.
Az egyik asztal felé veszem az irányt, ahol pár lány üldögél. Mikor kiszúrják, hogy egy fehér ruhás alak, kimondottan jóképű alak érkezik az asztalukhoz, azonnal összesugdosnak és vihogni kezdenek. Vajon melyiküket válasszam? Ők biztos arra gondolnak, hogy melyikük miatt megyek oda, pedig fogalmam sincs, kit kellene felkérni.
- Szép estét, hölgyeim! – Egyikük kivételével mindegyik felpattan, és a kezüket nyújtják felém. Illedelmesen megérintem ajkaimmal a kézfejüket, végül az ülve maradt felé nyújtom a kezem. – Szabad felkérnem egy táncra?
Aranyosan elpirul, bólint, majd feláll. Ahogy megfogom a kezét, azonnal megcsap bőrének melege. Egy pillanatra látom, hogy meglepettség suhan át az arcán, majd újra felveszi azt az aranyos arckifejezést.
- Sajnálom, hogy ilyen hideg a kezem. Remélem nem baj, hogy az ön kezével melegítem meg.
- Dehogy – feleli kedvesen.
- Egy év kihagyás után olyan ismeretlenek az arcok... De biztosan az enyém is az. Fujita Arata vagyok – mutatkozok be végig a szemébe nézve, majd elmosolyodok.
- Mineki Momoka áll szolgálatára – feleli vidáman.
Új dal kezdődik, mire a parkettre érünk, és egy közepesen lassú táncba kezdünk. Vezetek, ami nem meglepő annak a tudatában, hogy a tizet se töltöttem be, és máris tanárhoz járattak, hogy a nemesek báljain ne legyek kirívóan rossz táncos. Hiába könyörögtem édesanyámnak, hogy ez ráér pár év múlva, egy kisfiútól senki nem várja el, hogy körbe pörögjön az emberek között tökéletesen elegáns tartással.
- Nagyon jól táncolsz – jegyzi meg Momoka.
- Köszönöm, de csak azért, mert a partnerem tökéletesen kiegészíti a mozdulataimat – felelem a lehető legelegánsabban, bár soha nem vagyok biztos a sikerben. Mennyivel hasznosabb képesség lenne, ha a családom tagjai inkább az emberi gondolatokban tudnának olvasni! Akkor én se mondanék néha eszméletlenül nagy ostobaságokat.
Még két dalnak adjuk meg a tiszteletünket, majd levezetem a tánctérről. Ahogy az ajtó felé pillantok, meglátom az összes éjjelist, amint Kuran Kaname mögött felsorakozva bevonulnak a terembe.
- Fantasztikus – jegyzem meg keserűen.
- Micsoda? – kérdezi Momoka, majd ő is arra fordul, amerre én. – Áh, a többi éjjeli tagozatos!
Rajongást hallok a hangjában, de meg se lepődök rajta. Ennyi ideig voltam én a sztár, lecsengett az időm. Most már küzdenem kell, hogy rám figyeljenek, és ne a többiekre. Kegyetlen egy világ ez.
Szerkesztve Calael által @ 2014. 09. 01. 18:38:26
|
