- Etesd inkább a kicsiket, hátha kérnek. Addig kiszellőztetek.

- Én? – mutatok magamra mintegy megerősítésképp. Eddig, ha nem is masszívan, de elválasztotta tőlem a kölyköket bizonyos fokig, most meg már etethetem is őket, nahát!

- Segíteni akarsz, nem? Akkor menj. Ápoltál minket, bolond lennék tőled félteni őket.

- Szóval bízol bennem – ez hatalmas előrelépés, főleg, hogy rá is bólint. Alig hiszem el.

- Légy rá büszke – nyitja az egyik ablakot, hogy szándékához híven átszellőztesse a házat. Egész nap pihenéssel telik el, kérdeztem Dhirent vadásszak-e, de azt mondta még felesleges, a bivalyt pedig a kicsiknek tartogatja, gyakorlásképp. Ez jó ötlet, a háziasított bivalyt könnyű levadászni, talán hozhatnék még gyakorlás céljából. Míg Dhiren megfürdeti Őket én a kamrából hozok be husit, jó érzés együtt főzni-sütni, kölyköket nevelni. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar lesz belőlem is apuka, de nagyon élvezem, már tényleg a sajátjaimnak tekintem Őket, Dhiren, ha akarna se tudna elszakítani tőlük, Ők már az enyémek is.

A kölykök lefekszenek, még aludniuk kell, hogy holnapra megint minden lében kanál tornádók legyenek, de Dhiren nem csatlakozik hozzájuk.

- Mit segítsek? – kérdez, mikor el akarom mosni a dézsában a tányérokat.

- Semmit nem kell.

- De, kell – szigorít be.

- Hm, nézheted, hogy jól mosogatok e el, mást nem igen kell most – a beteg nyögjön, ismerve a fene nagy kötelességtudatát kiélvezem, hogy piszkálhatom vele büntetlenül. Legnagyobb meglepetésemre mögém lép és hozzám simul, lefagyok a mosogatás közben, hát még a döbbenet, amikor az állát a vállamra támasztja! Mi ütött belé? Eddig elzavart.

- Gyerünk, csináld – elképedve pislogok rá, fogalmam sincs, hová tegyem ezt a viselkedést.

- Nem tudok rajtad kiigazodni – vallom be végül.

- Ne aggódj, én se – a fejével a tányér felé bök. – Kihagytál egy foltot. Ha nem csinálod jól, lecseréllek.

- S akkor én nézhetem, hogy csinálod? – vigyorgok, hiába, hát erre megy ki a játék, azt akarja bizonyítani, hogy én hanyag munkát végzek, így átveheti. Azt már nem!

- Hm, lehet.

Szinte csiga lassan és alaposan mosom a tányérokat, mert nagyon is élvezem, ahogy összesimulunk, amikor pedig a nyakamba szimatol elégedetten dorombolok fel. A vér kezd az agyamból dél felé távozni a közelségétől.

- Mit szeretnél? – halkítom le a hangom.

- Jó illatod van, ennyi – ahha, persze… – Északra emlékeztet. Fenyő, gyógynövények…

-S ez rossz? – sosem merengtem az illatomon, Dhirené enyhén fűszeres, szappanos.

- Cseppet sem. Megtartalak, mosogatófiú. Jól csinálod – a tenyere csattanása a fenekemen annyira megdöbbent, hogy majdnem kiesik a kezemből a tányér, úgy kapok utána.

- Lázad van? – biztos, hogy megint belázasodott, vagy megfőtt az agya.

- Nem, csak visszakaptad a cipelésért.

- Akkor is rám sóztál! – hitetlenkedem.

- Azt maximum cirógatásnak hívnám. Megyek és lefekszem aludni.

- Menjek veled? – incselkedem most én.

- Csak ha tudod, hol a helyed… esetleg – ez meghívás, tagadhatatlanul.

Mielőtt még bemenne, én a vizes kezemet felé rázom, hogy némi vízzel permetezzem meg a hátát. Egy morranással fordul meg, de egyáltalán nem érzek felőle dühöt.

- Ne akard összeakasztani velem a bajszod – figyelmeztet játékosan.

- Furcsa, én nagyon szeretném veled összeakasztani a bajszom.

- Valóban? – lép vissza hozzám, alig pár centi távolságra.

Válasz helyett hozzá hajolok és végignyalom a nyelvemmel az ajkát. A halk dorombolás válaszul felbátorít, de amikor vizet érzek a fejemen meglepődöm. Bosszúból kivett némi szappanhabot a dézsából és a hajamra kente.

- Mondtam, hogy ne akaszd össze velem a bajuszt – csillan a szeme elégedetten.

- És ha ezt csinálom helyette? – hajolok hozzá vissza és ajkaimmal ízlelgetem a száját, engedékenyen beengedi a nyelvem. Elégedetten felmordulva simítok a derekára és húzom közelebb, hogy a testünk összesimuljon. Rögtön meg is érzem, hogy nem vagyok neki közömbös. Érzéki ostromot indítok a csókjaimmal, felfedezem a szája belsejét, táncba hívom a nyelvét. Ujjai a hajamba marnak, de nem lök el magától, felveszi a ritmust és a csókok egyre hevesebbé válnak. Támad egy remek ötletem, így megfordítom magunkat, hogy nekidönthessem a mosogató dézsát tartó asztalnak. A kezem alulról becsúszik az ingje alá, végigcirógatom a kemény kockákat, megrángatom finoman felfelé, így beleegyezőn felemeli a karjait, hogy lehúzhassam róla. A nyakán folytatom a cirógatást, csókolom, nyalogatom, picit meg is harapdálom. Kezével megtámaszkodik az asztal szélében és hatalmasra nyílik a szeme, amikor én végigcsókolom a mellkasát a mellbimbói körül is eljátsszadozva a nyelvemmel. Ajkába harap, hogy ne szökjön ki elégedett sóhaj, ám nem ez a végső tervem, pusztán csak egy kis előjáték.

Nyelvemmel lejjebb siklom a hasán, elé térdelek és nekikezdek kibontani a madzagot a nadrágján.

- De mit csinálsz? – zihál, homloka ráncba szalad, ahogy lenéz rám.

- Sss, csak élvezd – húzom le róla a nadrágot térdig, felmordul, még a száját is be kell tapasztania, amikor a férfiasságát veszem kezelésbe. Óvatos vagyok a fogaimmal, nyalogatom, mint valami finom falatot, kényeztetem, egész mélyen a számba is tudom venni, bár nem kis méret.

Zene a füleimnek a zihálása, halk morgásai, hajfonatomat a kezére csavarja, hol el akarja húzni a fejem, hol jobban rányomni. Csukott szemmel élvezem én is a kényeztetését, de én se bírok ám magammal, az egyik kezem a sajátomra csúsztatom, hogy enyhítsek egy kicsit a feszültségen.

Régen nem részesülhetett ilyen kéjekben, amit minden viszonzás nélkül igyekszem adni neki, most Ő a fontos, neki akarok örömet okozni, sokáig nem is bírja az ostromot, elfojtott morgással feszül meg a teste, csípőjét előre löki, ahogy eléri a csúcspontot. Minden cseppjét lenyelem, mint valami finom falatot nyalogatom körbe, s módfelett elégedetten nézek fel rá. Ha nem támasztaná az asztal, szerintem már a lába sem bírná megtartani magát.

- Neked… - próbálja kontrollálni a légzését, de még kell neki pár hosszú pillanat. – Neked elképesztő nyelved van…

- Te mondtad, hogy használnom kell még – vigyorgok pimaszul. – Szóval nem csak a mosogatásban vagyok jó?

- Abban is, de felmerül a kérdés, miben van még ekkora tehetséged?

- Hát, megmutathatom, de lehet, hogy eltart egy darabig, elég széles a paletta a tehetségeimet illetően.

- Hm, ha mutatsz párat eldöntöm majd, érdemes-e mindet megmutatnod…

- Ezt értsem úgy, hogy megtartasz?

- Attól függ, mit mutatsz még.

- Fiatal az este – vigyorgok és magammal húzom a vaddisznóbőrre a parázs mellé, hagyja, hogy ledöntsem a bőrre, de rögtön utána az ajkaimra mar. Felmordulva kezdünk bele egy hosszú, szenvedélyes csókolózásba, érzem a körmeit, ahogy a bőrömbe vájja a hátamon, lábai közé fészkelve magam hozzá dörgölőzöm, mire megharapdálja az államat, nyakamat csókokkal borítja be. Kicsit hangosabban mordulok fel, amikor megérzem a kezét a mellkasomon át a hasamig, aztán még lejjebb. Ujjai rákulcsolódnak a férfiasságomra, a csípőm ösztönösen előre lököm, ezzel együtt megérzem, hogy a férfiassága ismét kemény. Segítek neki lejjebb tornázni a nadrágomat, csókolom, harapom, nyalogatom a bőrét, ahol érem, míg a kezébe fogja mindkettőnk gerjedelmét. Csodálatos érzés, a csíkjaim is felizzanak, bár ezt nem veszem észre, megőrjít az illata, nem is bírom sokáig, elélvezek az ujjai között, Dhiren vállába harapok, ezzel Őt is magammal rántom.

Zihálva borulok a mellkasára, izzadtságtól csatakos testünk egymáshoz tapaszt minket, hosszú percekre van szükségem, hogy magamhoz térjek, a hátam cirógató ujjaktól pedig dorombolni kezdek.

- Még mindig nem vagyok a nőstényed – morgom.

- Ki akarja, hogy az legyél? – vág vissza, ami meglep, s kicsit rosszul is esik. Nos, aki pár napja izzó csíkokkal próbált levenni a lábamról. Te!

- Nem fogok befeküdni alád – közlöm vele.

- Tőlem lovagolhatsz is – veszi könnyedén, s küld felém egy széles vigyort. Bevillan a kép, az izzadt teste, a vágytól elködösült tekintete, ahogy engem néz…

- Jormun! – szólok rá, de ezáltal magamra is. Utálok beteg lenni, minden önuralmam oda ilyenkor.

- Halkabban, felébreszted a kicsiket – kuncogja. Jól szórakozik, én azonban nem.

- Én nem adom magam ilyen könnyen!

- Egyáltalán voltál már más hímmel?

- Ha tudni akarod, igen, de ott én voltam a domináns – oktatom  ki.

- Ha neked ez ennyire fontos, tőlem aztán te is lehetsz felül. – Teljes képszakadás, egyáltalán, jól hallottam?

- Hogy mi?

- Dhiren – sóhajtja a nevemet bosszúsan, mintha csináltam volna valamit. Ő a kölyök még, nem én, a felháborodása számomra teljes mértékben érthetetlen. – Nem tudom, mit hiszel rólam, de nem akarok feletted uralkodni. Eszemben sincs bármiben is korlátozni vagy magam alá gyűrni akaratod ellenére. Tudom, hogy… két hímnek kissé bonyolultabb felosztani a szerepeket, de nem is lehetetlen… Én társat akarok, nem egy cselédet vagy egy rabszolgát, aki velem egyenlő. És ha azt mondod, hogy nem vonzódsz hozzám te is, akkor hazudsz, de egy valamit megígérhetek, bármi is történik köztünk, ez mindig a te területed marad, a te otthonod, te vagy a főnök, nekem nem kell a föld, nem kell egy engedelmes nőstény, nekem te kellesz.

Emésztem a szavait, amik olyan hihetetlennek tűnnek a magabiztossága ellenére is. Sundari is megjegyezte, hogy szemrevaló hím, mégis nekem mond ilyeneket. Ennyire nem lett volna északon választanivaló nőstény? Itt még meg is értem, nem ismer annyira senkit se… Igen. Biztos lázas. Emelem is a kezemet, hogy a homlokára simítsak.

- Szerintem most neked kezd felmenni a lázad – közlöm vele, mire ő mordul egyet, de felnevet. Van ebben a nevetésben valami enyhe keserűség is, mintha nem venném komolyan. Nem is! Hogy tudnám?

- Hová mész? – szólok utána, miután ő már kimászik mellőlem s öltözni kezd.

- Megetetem a tyúkokat és csinálok valami reggelit. A kölykök estére húst is akarnak, úgyhogy vadászom egyet. Vagy szarvast, vagy a bivalyt, amit a faluból hoztam.

- A bivalyról el is feledkeztem – vallom be, majd erőt veszek magamon, hogy én is felkeljek, azonban Jormun visszanyom az ágyba.

- Maradj, még nem vagy teljesen jól, majd én elintézek mindent – közli.

- Nem szeretem, ha más dolgozik helyettem, ez az én dolgom lenne – morgom, majd figyelmeztetésként, hogy tudja hol a helye, rávillantom fogaimat. Ő azonban nem hatódik meg ezen, szerintem tisztában van vele, hogy most ha fel is bosszant, nincs erőm rátámadni.

- Majd elintézed később, ha már jól leszel.

- Voltál te már nevelő célzattal elfenekelve?

- Hajjaj, hányszor, de ha utol tudsz érni, talán neked is megengedem – kacsint rám pajkosan, mire én zavaromat dühbe kovácsolom át, felkapom az üres poharat, s hozzávágom. Elkapja, nevet, élvezi a helyzetet, de akkor biztos nem tenné, ha eltört volna a pohár. Akkor kiherélem, s nem lesz mivel lelkesen bökdösnie.

Fekszek még, miután távozik, sokáig. Gondolkodom a helyzeten, a lehetséges végkimeneteleken… hisz van egy pár. Nem csak Jormunnal, hanem a hordával kapcsolatban is. Annyi minden történt itt az elmúlt fél évben, mint itt tartózkodósom teljes ideje alatt.

A kicsik mocorognak már, úgy tűnik egyre jobban vannak. Ébren is vannak kicsit, inni kérnek. Annyiért felállok, a szobában van egy kisebb vödör mindig friss vízzel, bár ez valószínűleg előző esti, de jó lesz. Iszom velük én is, majd visszabújom melléjük, hogy elaltassam őket. Nem sokkal ezután hallom, hogy Jormun matat a konyhában, összeszedek magamnak friss ruhát, majd felkelek. Meg kell mosnom magam, ragadok az izzadtságtól, s ezt utálom.

- Tudod mire gondoltam? Legközelebb a faluból hozok sót, jó lesz halat tartósítani meg húsokat, én mit szólnál egy tehénhez? – szólal meg Jormun, mikor már a közelében járok. Tényleg hosszú távra tervez, itt, velünk…

- Tehén? – kérdezek vissza meglepődve.  – Nem lenne rossz, de annak hely is kell… - S tisztán tartani, mert nem bírom, ha szaglanak.

- A tyúkól és a kamra közé beépíthetnénk egy istállót, akkor nem csak tojásunk lenne a tyúkoktól, hanem tehén is. Azon a tisztáson pedig, ahol rám találtál csinálhatok egy karámot, ahol ellegelészhet.

- Hm, megvalósítható. Mikorra várnak vissza a közösségbe? – érdeklődöm.

- Úgy egy-másfél hetet mondtam, addig összegyűlik annyi munka, hogy legyen értelme is ott maradni. Igyekszem megint hamar végezni, de több napba fog beletelni, mint a múltkor. Gondolkodj rajta te is, mire van szükség – dorombolja szinte elégedetten, mint valami családfő, aki a kis családjáról gondoskodhat.

- Hihetetlen – jegyzem meg hangosan fejemet csóválva, majd távozom.

A fürdés segít, az agyamból is kimossa az ostoba gondolatokat. Nézegetem egy darabig a bivalyt, s eldöntöm, nem engedem Jorumnak, hogy megölje. Majd pár hét múlva a kölykökkel. Gyakorolniuk kell, ha el akarom őket majd vinni vadászni.

Frissen, erősebben térek vissza a kunyhóba, ahol Jormun már végzett a rántotta készítésével. Kínálgat vele, de nem kérek belőle.

- Etesd inkább a kicsiket, hátha kérnek – jegyzem meg. – Addig kiszellőztetek.

- Én? – mutat magára.

- Segíteni akarsz, nem? – vonom fel a szemöldökömet, mire ő bólint. – Akkor menj. Ápoltál minket, bolond lennék tőled félteni őket.

- Szóval bízol bennem – jegyzi meg halkan. Nem kérdés ez, s tudom ezt, de ettől nézem őt egy darabig, majd bólintok.

- Légy rá büszke – lépek az egyik ablakhoz, hogy kinyissam.

Aznap nem igen csinálunk semmit, én is inkább a kunyhóban vagyok csak, a kicsik igaz már fent vannak és mocorognak, de még mindig nem érzik jól magukat. A lázuk legalább lement, s ez valami. Este a melegebb vízben megfürdetem őket, míg Jormun a kérésemre csak a kamrában lévő húsból hoz be. Egyikőnk gyomra se kívánja még a telítettségérzetet, csak hogy legyen bennük valami tápláló. Jormunnal megsütjük, mert így porhanyósabb és könnyebben emészthető, majd négyesben megvacsorázunk. A kicsik hamar visszabújnak az ágyba, de én még nem akarok velük aludni. Még nem.

- Mit segítsek? – kérdezem, míg feltűröm az ingem ujjait.

- Semmit nem kell.

- De, kell – felelem kicsit szigorúbban.

- Hm, nézheted, hogy jól mosogatok e el, mást nem igen kell most – feleli, nem törődve a hangszínváltozásommal. Pimasz, ha ő így, akkor én is.

Mögé lépek, ami kicsit meglepi, de elkezd végül mosogatni, én pedig hozzásimulok a hátának. megáll a keze, én addig is az államat a vállán megtámasztom.

- Gyerünk, csináld – mondom neki, majd picit oldalra pillantok. Döbbenten néz engem.

- Nem tudok rajtad kiigazodni - vallja be kelletlenül.

- Ne aggódj, én se – hagyom rá, míg bökök egy aprót a fejemmel. – Kihagytál egy foltot – célzok a tányérra. – Ha nem csinálod jól, lecseréllek.

- S akkor én nézhetem hogy csinálod? – kérdi incselkedve.

- Hm, lehet.

Érezhetően lassabban mossa a tányérokat, hogy tovább csüngjek rajta. Nekem is jól esik, meleg a teste, a közelsége se rossz, az illata pedig még mindig vonz. Óvatosan szagolom meg a nyakát, de így is feltűnik neki, s feldorombol.

- Mit szeretnél? – kérdi halkan.

- Jó illatod van, ennyi – tudom le a dolgot lehunyt pillákkal. – Északra emlékeztet. Fenyő, gyógynövények…

-S ez rossz? – érdeklődik.

- Cseppet sem – nyitom ki szemeimet, majd engedem el. – Megtartalak, mosogatófiú. Jól csinálod – csapok rá a fenekére, ami miatt majdnem elejti a tányért, majd úgy néz rám döbbenten.

- Lázad van? – kérdi.

- Nem, csak visszakaptad a cipelésért.

- Akkor is rám sóztál!

- Azt maximum cirógatásnak hívnám – horkantom . –Megyek és lefekszem aludni.

- Menjek veled? – csillannak fel a szemei.

- Csak ha tudod, hol a helyed… esetleg – villantom rá szemeimet, de cseppet sem fenyegetően.

Nem bánom, ha hozzám bújik, nem bánom a közelségét, csak a szája lenne többet nyitva. A megjegyzései, azok tudnak a plafonra kergetni. Nem vagyok a szavak embere, se tigrise, s lehet nem kéne vele ilyen bensőségesen beszélgetnem, de nekem is jól esik. Magától jön. Nem kívánok vele játszani. Ha már itt van, s érezhetően izzik a levegő közöttük, adok neki esélyt bizonyos dolgokra, ha ügyes fiú. Na meg ha van józan esze…

- Fázol? – a mordulása észhez térít. – Persze, jogos, nem hiába kérted. Nos, ha elmondod, hol találok még…

Megkapom az instrukciókat, hozok neki először is még egy takarót, hogy bebugyolálhassa magát, mint egy hernyó, utána a gyógynövénnyel kezdek bíbelődni. Előbb Leelát, utána Ehant itatom meg vele, azonnal vissza is alszanak, így Dhirent is megpróbálom felébreszteni.

- Dhiren – kézfejemmel cirógatom az arcát, hogy ébredjen, de nehezen tér magához. – Dhiren!

Végre kinyitja a szemeit és kémlel körbe, mintha hirtelen nem tudná, hol is van.

- Fázol még? – eléggé vacog, az se bíztató jel, hogy az arcát a tenyerembe simítja, ha jól lenne, biztos, hogy elütné a kezem.

- Rettentően. A kicsik?

- Ők jól bírják, mindketten megitták a gyógynövényes vizet. A tied is itt van – segítek neki meginni, aztán az üres poharat leteszem a földre, továbbra is arcát cirógatom. – Megyek és begyújtok… - hátha attól jobban érzi majd magát, de elkapja a kezem és nem enged.

- Hagyd… majd ha lemegy a lázam, elmúlik a fázás. Addig… addig búj ide. – még levegőt venni is elfelejtek a meglepetéstől. Tényleg azt akarja, hogy mellé bújjak, vagy én is elkaptam a lázat? – Hallod?

- A láz beszél belőled – biztos, hogy reggel páros lábbal rúg majd ki az ágyból, ha felébred.

- Igen, az, rettentően fázom – morog, de én nem mozdulok, végül elunja. – Nem kell, ha nem akarsz. Jobb is, ha nem. Ne is inkább… nem kell.

- Jövök.

- Mondom, nem kell már. Menj innen – késő bánat, óvatosan odébb tessékelem, hogy felférjek az ágy szélére, bevackolom magam a takarók alá és magamhoz ölelem a láztól forró, reszkető testet. Jobban veszi, mint vártam, teljesen hozzám simul, hogy érezhesse a testem melegét. Mély álomba merül, én viszont majd megsülök, északi vagyok, így ez nekem felér egy katlannal, remélem nem öl meg reggel, de megszabadulok a gatyámtól, amit eddig magamon tartottam. Nem sokat alszom éjjel, figyelem a három tigris légzését, a gyerekek egyszer se nyüszögnek fel, mélyen hortyognak, akár Dhiren. Hajnalban én se bírok tovább fennmaradni, be is alszom.

***

Elégedetlen morgásra ébredek fel, azt se tudom hirtelen, hol vagyok. Dhiren morog, ennyi oké, de nem értem, miért, egészen addig, míg a reggeli merevedésemnek löki magát, ettől hamar kinyílnak a csipáim.

- Arra kértelek, hogy melegíts, nem arra, hogy csábíts – morog, én pedig kis fáziskéséssel távolabb csúszom tőle.

- Azt hiszem jobban vagy… - én meg még kóma.

- Határozottan. Mond csak, a nadrágod az este folyamán netán elszublimált?

- Nem csak, majd megsültem, te meg vacogtál a láztól. Ezzel meg itt nem tudok mit kezdeni, reggeli dolog. Netán neked...? – talán neki nem szokott?

- Jormun.

- Tessék?

- Ne akard, hogy rajtad próbáljam ki mennyire tért vissza az erőm, kérlek – morog továbbra is, fogalmam sincs, mi ütött belé, így szuszogok egyet bosszúsan.

- Neked semmi sem jó – ásítok hatalmasat. – teljesen normális, egészséges tigrisek vagyunk, régen volt kapcsolatunk bárkivel is, ez pedig természetes reakció, nincs benne semmi, ha alkalomadtán megkívánjuk egymást, nem?

- Még mindig nem vagyok a nőstényed.

- Ki akarja, hogy az legyél? – értetlenkedem.

- Nem fogok befeküdni alád.

- Tőlem lovagolhatsz is – vigyorgok pimaszul, hogy kicsit szívjam a vérét.

- Jormun!

- Halkabban, felébreszted a kicsiket – kuncogok.

- Én nem adom magam ilyen könnyen! – azért a hangerőből visszavesz.

- Egyáltalán voltál már más hímmel?

- Ha tudni akarod, igen, de ott én voltam a domináns.

- Ha neked ez ennyire fontos, tőlem aztán te is lehetsz felül.

- Hogy mi? – pislog rám értetlenül.

Én nem ragaszkodom annyira mindig a hím szerepéhez, ha nagyon akar, lehet Ő is felül, csak nem mindig. Tény, hogy jobb szeretek én lenni a hím szerepben, attól még beadom a derekam, ha a partnerem megérdemli, vagy érdemesnek tartom rá.

- Dhiren – sóhajtok bosszúsan. – Nem tudom, mit hiszel rólam, de nem akarok feletted uralkodni. Eszemben sincs bármiben is korlátozni vagy magam alá gyűrni akaratod ellenére. Tudom, hogy… két hímnek kissé bonyolultabb felosztani a szerepeket, de nem is lehetetlen… Én társat akarok, nem egy cselédet vagy egy rabszolgát, aki velem egyenlő. És ha azt mondod, hogy nem vonzódsz hozzám te is, akkor hazudsz, de egy valamit megígérhetek, bármi is történik köztünk, ez mindig a te területed marad, a te otthonod, te vagy a főnök, nekem nem kell a föld, nem kell egy engedelmes nőstény, nekem te kellesz.

Nem szól semmit, csak meredten néz, mintha nem hinne a fülének, hosszú percek telnek el így, mire a keze a homlokomra siklik. Értetlenül pislogok, mire megállapítja a következőt:

- Szerintem most neked kezd felmenni a lázad.

Mordulva felnevetek, felhajtom a takarót és kisiklom az ágyból.

- Hová mész? – kérdez, mikor magamra rángatom a nadrágot.

- Megetetem a tyúkokat és csinálok valami reggelit. A kölykök estére húst is akarnak, úgyhogy vadászom egyet. Vagy szarvast, vagy a bivalyt, amit a faluból hoztam.

- A bivalyról el is feledkeztem – ráncolja a homlokát Dhiren az ágyban, már kelne fel, de most én nyomom vissza.

- Maradj, még nem vagy teljesen jól, majd én elintézek mindent.

- Nem szeretem, ha más dolgozik helyettem, ez az én dolgom lenne – villantja ki felém a fogait, de már nem ijeszt meg.

- Majd elintézed később, ha már jól leszel.

- Voltál te már nevelő célzattal elfenekelve?

- Hajjaj, hányszor, de ha utol tudsz érni, talán neked is megengedem – kacsintok rá, mire lenyúl az ágy mellé és felém hajítja a poharat, amit este otthagytam.

Nevetve kapom el a levegőben, majd magukra hagyom Őket. Nekem még van egy reggeli fürdésem a tóban, hogy kezdjek valamit a „lelkesedésemmel”.

A reggeli teendőkkel hamar készen vagyok, fejben pedig írom az újabb listát, amit majd a közösségből kell beszereznem. Épp a tűzhely előtt sütöm a rántottát, amikor Dhiren kijön, kezében tiszta ruhákkal, fürdeni indul, ha minden igaz.

- Tudod mire gondoltam? Legközelebb a faluból hozok sót, jó lesz halat tartósítani meg húsokat, én mit szólnál egy tehénhez?

- Tehén? – lepődik meg. – Nem lenne rossz, de annak hely is kell…

- A tyúkól és a kamra közé beépíthetnénk egy istállót, akkor nem csak tojásunk lenne a tyúkoktól, hanem tehén is. Azon a tisztáson pedig, ahol rám találtál csinálhatok egy karámot, ahol ellegelészhet.

- Hm, megvalósítható. Mikorra várnak vissza a közösségbe?

- Úgy egy-másfél hetet mondtam, addig összegyűlik annyi munka, hogy legyen értelme is ott maradni. Igyekszem megint hamar végezni, de több napba fog beletelni, mint a múltkor. Gondolkodj rajta te is, mire van szükség – mosolygok elégedetten.

- Hihetetlen – csóválja a fejét, majd magamra hagy.

Mégis, mikor Ehan előbotorkál, s a meg nem emésztett reggelije maradékát kihányja, rögtön pattanok, hogy átváltozzak, s a segítségére siessek. Lázas, a közérzete se jó, a gyomra se… óvatosan visszafektetem, de nem sokkal ezután Leela kezd rá. Míg én ellátom, Jormun feltakarít. Nem tudom érdemes e vadászni menni, hisz mindketten betegek, de ha majd jobban lesznek, biztosan dupla annyit akarnak majd enni. El is indulnék, de én is rosszul leszek.

- Akkor most te is indíts befelé – parancsol rám Jormun, miközben felhúz a földről. Átváltozni se volt erőm… ez szégyen.

- Jól vagyok – morgok.

- Ahha – feleli cinikusan, míg kezét a homlokomra helyezi.  – Elkaptad a gyerekektől.

- Nem lehetek beteg.

- Attól még az vagy – ismétli meg a tényt nyugodtan.

- Nem vagyok – vágok vissza, majd felegyenesedem. Meg akarom neki mutatni, hogy engem ennyi nem gyűrhet le a lábamról, de pár lépés után a térdemre kell támaszkodnom, úgy szédülök, s úgy ráz a hideg.

- Na jó, ha nem jössz, viszlek – hallom meg Jormunt magam mögül, de mielőtt válaszolhatnék, hogy mit emelgessen, már fel is kap. A döbbenettől torkomon akad a levegő, de azért a hátára ütök.

- Teszel le azonnal?!

- Ne ficánkolj már, így is elég nehéz vagy – csap egyet a fenekemre, mire ezt a gesztust viszonzom rögvest. Nem olyan erősen, mint szeretném, szóval tényleg nem vagyok a legjobban…

- Tegyél le. Most. Azonnal.

Ő azonban hajthatatlanul megy tovább, nekem pedig már ellenkezni sincs kedvem. Lefektet a kicsik mellé, én pedig szinte rögtön el is alszom. Fázom, továbbra is nagyon fázom, innen tudom, hogy biztosan lázas vagyok. Mégse szólok, tűröm Jormun ápolását, igaz morogva,s hagyom, hogy a testem újra s újra regenerálódó álomba merüljön.

Sötétség van, csend honol, csak az éjjeli bogarak zenélnek odakint, mikor újra felkelek. Jormun is benéz hozzánk, lecseréli a kicsiken a borogatást, s nálam is ezt teszi, amit egy morgással.

- Nem hiszem el, hogy kidőltem.

- Reggelre kutya bajod lesz – súgja megnyugtatóan vissza.  – Emlékszem én hányszor voltam beteg. Szegény apám, minden alkalommal átragasztottam rá. Egy nap alatt vége, ha alszol, hamarabb talpon is leszel.

- Nekünk még beszélnünk kell – szólok oda neki, mire ő bosszúsan fújtat egyet.

- Nézd, sajnálom, hogy letámadtalak. Nem kellett volna, tudom, én csak egy kölyök vagyok, ne beszéljünk róla… Csak… felejtsük el. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

Csend telepedik ránk, láthatóan nem tetszik neki a téma. Nekem se, főleg, hogy ilyen átkozott hideg van.

- Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára beteg – bosszankodom hangosan.

- Kölykök mellett ez gyakori, majd megszokod – feleli, mire én morogni kezdek. Nem lényeg, hogy kölykök mellett ez gyakori, mikor én voltam ennyi idős, akkor alig voltam beteg, anyám dettó.

- Azért egy takarót rám teríthetnél még – jegyzem meg.

- Fázol? – kérdi, mire felmordulok. – Persze, jogos, nem hiába kérted. Nos, ha elmondod hol találok még…

Felvilágosítom, ahogy arról is, hol találja a gyógynövényes dobozt. Nem tudom a kicsik mennyire fognak belázasodni, de leírom neki a lázcsillapító gyógynövényt, majd hogy hol a mozsár, s hogy ne túl forró vízzel öntse fel. Ezután visszaalszom. Anyámmal álmodom, arról, ahogy a hatalmas hóban töri nekem az utat a barlangunkig. A hideg a csontomig hatol, a hó belep, a bajszomon is jégcseppek formálódnak.

- Dhiren – hallom meg a távolban az ismerős férfihangot, míg valami meleg cirógatja arcomat. – Dhiren!

Nagyot szusszanva kezdek magamhoz térni, felfogni hol is vagyok. Nem anyámmal, északon, hanem a kölykeimmel, betegen, a területemen, a kunyhómban… Jormunnal.

- Fázol még? – kérdi gyengéden, mikor arcomat a kezébe simítom.

- Rettentően – vallom be. – A kicsik?

- Ők jól bírják, mindketten megitták a gyógynövényes vizet. A tied is itt van – adja oda, segít is meginnom, majd mikor kiürül, lerakja a földre a poharat. – Megyek és begyújtok… - kezdene bele, el is veszi kezét, de annyi erőt gyűjtök, hogy utána nyúljak.

- Hagyd… majd ha lemegy a lázam, elmúlik a fázás. Addig – szusszantom, mert a levegőt is nehéz vennem -, addig búj ide. – Szinte hallani vélem, ahogy a döbbenettől benne reked a levegő. – Hallod?

- A láz beszél belőled – susogja.

- Igen, az, rettentően fázom – morgom.  Csend van, nagyon csend, résnyire nyitom újra a szemeimet. Nem látom a sötétben az arcát, de érzem, hogy engem néz. – Nem kell, ha nem akarsz. Jobb is, ha nem. Ne is inkább… nem kell.

- Jövök.

- Mondom, nem kell már. Menj innen – tiltakozom immár, amit ő figyelmen kívül hagy, s óvatosan beljebb tol az ágyon. Szerencse, hogy hatalmas nagy, amin tigris alakomban is simán s kényelmesen elférek. A kicsik így tudnak pihenni, s én, no meg immár Jormun is.

Átölel, amit máskor túlzásnak tartanék, de úgy ömlik belőle a meleg, amire úgy szomjazom, mintha éltető víz lenne. Automatikusan bújok hozzá közelebb, míg ő igyekszik a két takaró alá bemászni mellém, hogy a hőjét még jobban meg tudja velem osztani.  Fenyőfa és gyógynövény illata van. Kicsit északra emlékeztet, de nem oly vacogósan, hanem… elegen ölelve. A fenyveseket mindig is szerettem, az illatukat is.

Így alszom újra vissza, immár kevésbé vacogva.

¤¤¤

Reggelre már sokkal jobban érzem magam. A gyomrom még nem az igazi, de ettől eltekintve nem érzem magam se fáradtnak, s a fogaim se koccannak össze a vacogástól. Inkább a döbbenettől, hogy Jormun fekszik hozzám bújva, érezhetően ruha nélkül. Szemöldökömet ráncolva emlékezem vissza az estére. Én kértem, hogy maradjon, aztán hogy feküdjön mellém s melegítsen, de… akkor még volt rajta ruha, nem?

Inkább a másik oldalamra nézek, ahol két békésen szuszogó kölyök képe fogad.  Kinyújtom a feléjük eső kezemet a két takaró alól, megnyomkodom az orrukat, s elégedetten konstatálom, hogy nem tüzelnek a láztól.

Ekkor Jormun is mocorogni kezd, egyik lábát átveti az enyémeken, majd sikeresen megbök. Felmorranok erre, felé kapom a fejemet, s azt hiszem erre kel fel. Elsőnek nem fogja fel a helyzetet, szóval megköszörülöm a torkomat s a csípőmmel lökök oda neki, hogy érezze, kemény, és tudok róla.

- Arra kértelek, hogy melegíts, nem arra, hogy csábíts – dörmögöm, mire ő továbbra is engem bámulva húzódik kicsit el tőlem.

- Azt hiszem jobban vagy…

- Határozottan. Mond csak, a nadrágod az este folyamán netán elszublimált? – kérdem felvont szemöldökkel.

- Nem csak, majd megsültem, te meg vacogtál a láztól – feleli. – Ezzel meg itt nem tudok mit kezdeni, reggeli dolog. Netán neked...? – kérdezne rá, a takaró ama pontjára koncentrálva, ahol számítania kéne rá.

- Jormun.

- Tessék?

- Ne akard, hogy rajtad  próbáljam ki mennyire tért vissza az erőm, kérlek – morgom neki feszülten.

Magamnak se vallanám be, hogy nem zavar a közelsége. Sőt. Megnyugtató, annak ellenére is, ami az előbb történt. Emellett nagy hasznát vettem, tényleg vigyázott ránk, s mellém is bemászott, hogy melegítsen. Meg kéne neki köszönnöm, csak most a torkomnak eme szó olyan, mint szomjazónak a homok.  Ki kell találnom valami mást, amivel meghálálhatom neki… majd.

Reggel a kinti zajokra bújok elő a kamrából, még mindig itt van a nő, és nem tetszik, főleg, mert mintha azt érezném, hogy Ő jobban ide tartozik, mint én.

- Sikerült valamit fognod? – bólintok. -  És elég volt? – megint bólintok. Nincs kedvem beszélgetni. – És a nyelved?

- Megvan, köszöni.

- Az jó, mert sokra kell még használnod – kár, hogy ezt nem abban az értelemben mondta, mint én szeretném. – Ch, igazi fehér nőstény – bök fejével a nővére felé, míg én nem tudok ehhez hozzá szólni, nálunk nincsenek fehérek.

Végignézem, ahogy Dhirennel marakodnak, a férfi egy gonosz csellel szerzi vissza az inget, a nővére pedig kimondottan nem örül a játéknak. Nem kell sokáig várnom, míg Sundari engem is megkörnyékez.

- Ez köztünk maradjon, de ha közönbös lennél a testvéremnek, már nem lennél itt. Látom rajta, mennyire kedvel, ám Ő makacs és olyan régóta van egyedül, magányosan. Kitartónak kell lenned és meg fogja hozni a gyümölcsét. Én örülnék, ha te lennél a sógorom – kacsint, én pedig nem igazán tudom mire vélni ezt a hirtelen segítőkészséget.

Sundari távozik, én pedig a kölykök figyelmének a közepébe kerülök. Érzékelem, mikor figyelnek, a pillantásom Dhirennel találkozik.

- Körbe járom a határt – jegyzi meg, az inget a teraszon hagyja. – Vigyázz rájuk, Jormun.

- Természetesen, ezer örömmel! – ez az első alkalom, hogy erre kér, rám meri bízni a srácokat, talán mégis igaza lesz Sundarinak?

- Jormun?

- Tessék, Leela.

- Szerinted én is leszek olyan szép egyszer, mint Sundari?

Elmosolyodom a kérdésen.

- Ha köztünk marad, válaszolok.

- Megígérem – néz kíváncsian.

- Sokkal szebb is leszel nála.

- Eszembe jutott anyu – szontyolodik el. – Nem fog vissza jönni, igaz?

Összeszorul a szívem.

- Nem, anyukád nem tud visszajönni érted többé – nem bírom nézni a szomorú arcocskáját, ujjammal álla alá nyúlok, hogy rám nézzen. – De elküldte maga helyett Dhirent. Ő nagyon szeret benneteket, még az életénél is jobban.

- Én is szeretem Dhirent, csak olyan szigorú…

- Azért szigorú, mert még túl fiatalok vagytok ahhoz, hogy tudjátok, mennyi veszély leselkedik a Világban. Ő már tudja, épp ezért akar megóvni titeket tőle. A szigora szeretetből fakad, féltésből. Nem akarja, hogy megsérüljetek, mindent el akar követni, hogy olyan életet biztosítson nektek, amilyet megérdemeltek.

- Nem vagyunk neki teher? – kérdez Ehan is.

Honnan szedik a gyerekek ezeket a kérdéseket? Milyen bámulatos a gyermeki agy, mennyi mindenre képesek odafigyelni…

- Nem – csóválom meg a fejem. – Dehogy vagytok.

Ezek után sikerül Őket felvidítanom, a teraszon fetrengünk, alakot váltok, mert a gyerekek se bírnak ma nagyon emberek maradni. Egyik a az egyik fülemet, másik a másikat cibálja, néha rájuk morgok, de akkor dorombolva hozzám dörgölőznek, kis simlisek. Dhiren is visszaér, épp mielőtt eleredne az eső, egy elegáns ugrással terem mellettünk és fekszik el, így már nem csak engem, Őt is nyúzzák.

Délután Dhiren aludni viszi a kölyköket, én tovább heverészem a teraszon, míg visszatér, nem mutatok hajlandóságot átváltozni. Igazából fogalmam sincs mit kellene mondanom, Dhiren viszont fáradtnak tűnik, mellém heveredik, fejét a hátamra hajtja. Halk dorombolásba kezdek, ez pedig megteszi a hatását, a szuszogása hamar egyenletessé válik. Órákig pihenünk így, amíg Ehan elő nem botorkál a kunyhóból és ki nem rókázza a reggelijét. Dhiren máris talpon, alakot vált és hamar meg is állapítja a következőket: Ehan lázas és nem érzi jól magát, azonnal lefürdeti és ágyba dugja, nem sokkal később Leela is eljátssza ugyanezt. Én feltakarítok a két kölyök után, de este a sort Dhiren folytatja, amikor vadászni akar menni.

- Akkor most te is indíts befelé – parancsolok rá, miközben felhúzom a földről.

- Jól vagyok – morog rám.

- Ahha – a vak is látja, hogy szédül és pocsékul van. Megérintem a homlokát, ami forró a láztól. – Elkaptad a gyerekektől – közlöm nemes egyszerűséggel.

- Nem lehetek beteg.

- Attól még az vagy.

- Nem vagyok – felegyenesedik, de miután lép kettőt ismét meg kell álljon, térdére támaszkodva.

- Na jó, ha nem jössz, viszlek – közlöm egyszerűen, mire elé lépve a vállamra veszem. A döbbenettől először megszólalni sem tud, majd megüti a hátam.

- Teszel le azonnal?!

- Ne ficánkolj már, így is elég nehéz vagy – csapok a fenekére, hogy lehiggadjon. Cserébe Ő is rácsap az enyémre.

- Tegyél le. Most. Azonnal.

Nem engedelmeskedek, csak amikor már a kunyhóban vagyunk, beviszem a szobába a kölykök mellé, amint vízszintesbe kerül el is nyomja az álom. Holnapra kutya baja se lesz, a kicsik még kb. egy napig lesznek betegek. A szervezetünk hamar legyűri ezeket, Ehant megcsípte valami fertőzött szúnyog vagy moszkító, amit el is kapart, ezt átadta Leelának, Leela meg úgy néz ki, Dherinnek.

Az estét azzal töltöm, hogy gondoskodom róluk, Dhiren láthatóan bosszús, de hamar be is alszik, a teste szembeszállt a gyors lefolyású betegséggel, ami aluszékonyságban nyilvánult meg. A gyerekek kapnak teát, könnyű vacsorát adok nekik én magam pedig a konyhában verek tanyát ismét.

Éjjel ránézek a három betegre, mindegyik homlokára teszek egy borogatást, de Dhiren részéről egy halk morgást kapok. A szeme nyitva, a száját húzza a helyzet miatt, ám a takaró alatt kell maradnia.

- Nem hiszem el, hogy kidőltem.

- Reggelre kutya bajod lesz – súgom vissza. – Emlékszem én hányszor voltam beteg. Szegény apám, minden alkalommal átragasztottam rá. Egy nap alatt vége, ha alszol, hamarabb talpon is leszel.

- Nekünk még beszélnünk kell – figyelmeztet, mire én bosszúsan szusszanok.

- Nézd, sajnálom, hogy letámadtalak. Nem kellett volna, tudom, én csak egy kölyök vagyok, ne beszéljünk róla… Csak… felejtsük el. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

A hajamba túrok, nem akarok belemerülni egy ilyen beszélgetésbe, főleg nem akarom felébreszteni a gyerekeket, akiknek kicserélem a fejükön a borogatást. Tigris alakban fekszenek a takaró alatt, nincs ellenükre a hűsítő rongy, fülük botját se mozdítják.

- Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára beteg – bosszankodik a férfi.

- Kölykök mellett ez gyakori, majd megszokod.

Nem tetszik neki a válasz, mert morog egy sort, ez apró mosolyt csal az arcomra.

- Komolyan, bátyuskám, még mindig ez a ruha mánia? – kérdi, míg a bő inget magára ölti.

- Igen, az én házam, az én szabályaim – közlöm vele nemes egyszerűséggel, míg újra tüzet csiholok. – Szóval miért is jöttél?

- Jaj, ne légy ilyen ünneprontó! És mi a helyzet északon? – intézi utolsó mondatát Jormunnak, ki érezhetően nem rajong a fehér nőstényért.

- Hideg van.

- De rossz kedved van, csak nem megzavartam valamit? – élcelődik Sundari, amit már én se tudok szó nélkül hagyni.

- Azt mondd, amiért jöttél – szólok rá erőteljesen.

- Információt akarok.

- Miről? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel.

- A vadász hordáról – közli komolyan. – A fiaim most keltek útra, hallottam, hogy a közelben vannak, mindent tudni akarok.

- Mint mondtad, én fél éve nem jártam a közösségben, minden, amit a hordáról hallottam, Jormuntól tudom – vallom be.

- Áh, akkor felvilágosíthatnál – villantja kék szemeit a fiatal hímre. – Dhiren, kiszáradt a torkom, adnál nekem valamit inni? Némi vacsorát sem vetnék meg.

Morgok az orrom alatt, de nem közlöm vele hangosan hova menjen. Végtére is megértem, anya, ki félti a kölykeit, hiába felnőttek már. Neki is látok a kukoricakásának, mert az majd biztos nem ízlik neki se, így hamar útnak ered.

- Csak annyit tudok, amit tapasztaltam, illetve a közösségben hallottam – kezd bele Jormun. – Míg úton voltam, beléjük botlottam, egy nőstény kölyköt hurcoltak el épp. Megpróbáltam kiszabadítani, de kevésen múlt, hogy nem hagytam ott a fogam. Dhiren foltozta össze a lábamat, ellátás nélkül biztosan elfertőződött volna.

- Milyen nemes – villantja felém vigyorát a nőstény. – És aztán?

- A közösségben annyit hallottam, hogy időszakosan jönnek-mennek, mivel most jártak itt, visszatérnek oda, ahonnan jöttek. Állítólag. Azok a senkiháziak még dicsekedtek is vele, hogy elpusztítják az alakváltó szülőket, a kölyköket pedig összefogdossák és eladják gyűjtőnek.

- Átkozott mocskok! Szóval, ha a gyerekeim párt találnak és családot alapítanak Ők is könnyen áldozatul eshetnek… Dhiren, ezt nem hagyhatjuk!

- És mégis mit akarsz tenni? Egymagad? – próbálom rávezetni arra, hogy az indulat itt nem segít.

- Össze kellene fognunk! El kell törölni a föld színéről ezt az átkozott hordát!

- Ezt támogatom – helyesel Jormun. Hihetetlen, egyedül én látom itt rendesen a dolgokat?

- Ugyan! Mindkettőtöket nyársra húznak, a horda ellen nem elég pár tigris, olyan nyilakat szedtem ki Jormun lábából, amilyeneket még nem is láttam – világosítom fel őket.

- Mindenkinek össze kellene fognia! Elviszik a gyerekeinket, Dhiren! A tieid sincsenek biztonságban!

- Nekem megfordult már a fejemben… hogy a kölykök anyja nem-e a horda áldozata lett? – pillant rám Jormun.

- Nem láttam a tetemén külsérelmi nyomot – felelem.

- És ha csak végkimerült? Szét kellett váljon a kölykeitől, elcsalnia a hordát tőlük.

- Egy anya, akármilyen fiatal is, sosem hagyná magára a kölykeit, csak ha nagyon nagy a baj, Dhiren – áll mellé Sundari is.

Nem éreztem idegen szagot. Ha üldözték is, hozzám már nem… és a kölykök se voltak oly messze, így nem igen tudom mit kéne hinnem. Mit szabad egyáltalán. A gondolataimból a szobából érkező szöszmötölés zökkent ki. A kicsik felkeltek, ideje bemutatni őket.

- Sundari, Ők a kölykeim, Ehan és Leela – lépek ki velük.

- Ó, de édesek vagytok! – sóhajtja elájulva a kicsiktől a nőstény.

- Ehan, Leela, Ő itt Sundari, a nővérem – mutatom most be a teljesen magán kívül lévő nőt.

- Mint nekem Leela? – érdeklődik Ehan.

- Igen, mint neked Leela.

- De gyönyörű vagy – susogja Leela áhítattal.

- Ó, te is csodaszép vagy, kicsikém! – kezdi el puszilgatni a kislányt.  – Nagynéni vagyok! El se hiszem!

- Te is velünk maradsz éjszakára? – érkezik a kérdés Ehantól.

- Igen, nagy utat tettem meg és kihasználom az időt arra, hogy jobban megismerjelek titeket! – helyesel Sundari, mire Jormun szó nélkül indul el kifelé.

- Jormun – szólok utána.

- Kicsit sokan vagyunk. Beszélgess a nővéreddel.

- Nem várod meg a vacsorát? Ma még nem is ettél – jegyzem meg.

- Majd vadászom valamit – tudja le egy vállrándítással.

- Nos… Mivel Sundari úgy döntött itt alszik… - kezdenék bele, de újra közbevág.

- Ne aggódj, tudom hol a helyem – közli, majd ki is megy a kunyhóból.

Elgondolkozva állok tovább egyhelyben, próbálom megérteni az aznap történteket. Hiányoznak a jó öreg nyugalmas napok. Tényleg.

- Tudod, Dhiren – kezd bele a nőstény, míg épp a két kicsi buksiját simogatják, kik boldogan bújtak oda hozzá. Biztos édesanyjukat idézik fel a fehér tigris ölében -, nem szégyen két hím óvó keze alatt felnőtté válni. Sőt. – Válaszom egy morgás, mire ő rám villantja szemeit. – Akkor nekem adhatod.

- Szuka – sziszegem, majd észbe kapva szisszenek fel. Káromkodtam a kicsik előtt. – Csinálom a vacsorát.

- Hm, jó kis feleség leszel – heccel tovább, mire megállok felette villámló tekintettel. – Mondtam. Nem szégyen. Én örülnék neki, hát még a fiú – fúrja szép arcát Ehan arcához. – Majd megvesz azért, amiért itt vagyok.

- Csak ezért maradtál, mi? – vonom fel a szemöldökömet, míg ő puszit ad Leelának.

- Bolond vagy. Ez csak a ráadás. Az enyémek rég voltak kicsik és kezesek, nekem pedig még soká lesz megint. Kiélvezem.

Megcsinálom a vacsorát, megetetem mind a hármat. Gondolkodom rajta, hogy kimegyek s megnézem Jormunt, de úgy érzem, hogy most jobb, ha egyedül van. Sundari remekül elvan a kicsikkel, zabolátlan, sokszor pimasz viselkedése rögvest elszáll anyáskodása közepette. Befonja Leela haját, Ehannal végigpuszilgatja a csíkjait, s elmagyarázza nekik miért fontos, hogy megtanuljanak egy csomó mindent tőlem.

Én inkább a házban lévő teendőket csinálom, egészen addig, míg a kicsik el nem alszanak Sundarihoz bújva az ágyban. Mivel a nőstény nyitva hagyatta velem az ajtót, könnyű szerrel tud szólni nekem, hogy beszélni kíván velem. Az ő és az én kölykeimről beszélünk, szóba kerül Jormun is, de igyekszem tovább terelni a szót.

- Dhiren – szól rám, enyhén elhúzva a nevemet. – Nem szokás nálunk tartós párt választani… igen ritka ez, de tiszteletreméltó, sőt, csodás lehet. Utánad jött. Szinte ide érzem mennyire utál azért, mert itt vagyok.

- Nincs vele egyedül – morgom, mire ő rám fúj. – Én se avatkoztam sose a dolgaidba, pedig lett volna mibe.

- Hm, mindig a legerősebb hímeket választottam, ahogy anya tanította – villantja rám szórakozottan a szemeit. – Hihetetlen mennyire hasonlítasz apára, ahogy öregszel.

- Ne is említsd – sóhajtom.

- De csak külsőre – teszi hozzá halkan. – Neked jobb szíved van, Dhiren. Sokkal jobb.

A reggel köszöntével négyesben eszünk pár falatot, majd Sundari és a kölykök megmártóznak a tóban. Talán a nagy hangzavarra mászik elő Jormun is a kamrából, láthatóan még mindig elég morcosan.

- Sikerült valamit fognod? – kérdezem, mire ő válaszul csak bólint. – És elég volt? – Újabb bólintás a válasza. – És a nyelved?

- Megvan, köszöni – feleli.

- Az jó, mert sokra kell még használnod – jegyzem meg, míg a három fürdőzőt nézem. Inkább, mint Jormun arcát eme megjegyzésemre. – Ch, igazi fehér nőstény – morgom Sundarit nézve, majd inkább ellököm magam a sziklától s elindulok tyúkokat etetni.

Sundari egészen délig marad, a nagy eső előtt kíván távozni. Megfogadtat velem mindent, ami eszébe jut, a kicsikkel is. Ha megtudunk bármit a hordáról, szóljunk neki. Én tudom úgyis hol van a területe. Már épp indulna is, mikor megköszörülöm a torkomat.

- Ölelést kérsz tán? – incselkedik velem, mire én kicsit széttárom a kezeimet, ő pedig odalép hozzám nagyokat pislogva. Nem szokásom megölelni, most se ezt tervezem, csak a bő ingem még mindig rajta van, s nem akarom kidobni, ha ebben változik át. Épp ölelne meg, mikor elkapom az ing alját, s lehúzom róla.

- Dhiren! – jajgatja a nevemet felháborodva, amin a kicsik jót kuncognak. – Szemtelen!

- Tűnés – nyújtom el a szót, míg kirázom az inget, Sundari pedig fujtat egyet szórakozottan. Mivel csak néz, kihívóan, inkább feladom és elindulok. Ha nem figyelek rá, majd tovább megy, biztos vagyok benne. Mikor távolabb járok, futólag a hátam mögé nézek, elment e már, de épp Jormunnal vált pár szót. Jobb is, ha nem tudom mivel fárasztja.

Mire visszatérek a nőnek semmi nyoma, s a két kicsi a fiatal hímet boldogítja. Tisztes távolságból nézem őket, majd mikor Jormun felém néz, csak biccentek, hogy csak játsszon velük nyugodtan.

- Körbe járom a határt – szólok oda nekik, míg leveszem az ingemet, és a teraszra rakom. – Vigyázz rájuk, Jormun – teszem még hozzá, ami láthatóan fellelkesíti.

- Természetesen, ezer örömmel! – feleli, míg én átváltozom tigrissé, s az ellenkező irányba indulok, mint a húgom. Eszem ágában sincs összefutni vele még egyszer egy jó darabig.

Ki kell szellőztetnem a fejemet, no meg kötelességeim is vannak. Horda, elszakított kölykök, ölik a népünket, Jormun és a vágyakozó tekintete… Szívesen kerülném az utolsó témát, hisz ezt meg kell a fiatal hímmel beszélnem. Nem tudom én se mi lett volna, ha nem csap meg Sundari szaga.

Éppen hogy csak az eső előtt érek vissza. A fiatal hím a teraszon fekszik a kicsikkel, akik nyúzzák-húzzák, ahogy engem szoktak, ha pezseg bennük az erő. Felugrom hát hozzájuk, Jormun kelne fel, de miután levetődöm melléjük, elveti az ötletet. A két kistigris felváltva ugrál hol rajtam, hol rajta, míg mi csak nézzük egymást, nagyokat lélegezve. Annyira érdekelne mégis mit mondott neki a bolond húgom… s vajon tényleg rosszul érintette e a nőstény jelenléte, mert most újra olyat, mint eddig.

- Jormun – igyekszik észhez téríteni, de nem elég határozottan.

- Dhiren – felelek oda se figyelve.

Elérek egy beforrt sebhelyet, ezt tűntetem ki a figyelmemmel, külön élvezem, amikor a hátamra simít, nyilván neki sincs annyira ellenére.

Hirtelen ellök magától, akkora erővel, hogy majd kicsúszik a lábam alól az iszapos talaj. Dhiren úgy iszkol kifelé, mintha tűz perzselte volna meg. Nem értem, ennyire felmérgeltem? Szólongatom, de nem foglalkozik velem, tigris alakra vált, úgy szalad, hát én is követem, talán valami baj történt, amit én nem érzek?

Hirtelen áll meg a bozótos előtt, mikor is egy fehér bunda bukkan fel egy nőstény. Szent Egek, hogy lehettem ekkora hülye? Nője van? Szeretője? Az idegen tigris úgy dörgölőzik Dhirenhez, mintha kizárólagos joga lenne hozzá.

A nősténnyel összeakad a pillantásunk, alakot vált és egy világszép nő bújik elő a bundájából. Valóban, esélyem sincs egy ilyen nővel szemben.

- Dhiren, nem is tudtam, hogy messzi vendéged van.

Az említett alakot vált.

- Az ég áldjon meg, Sundari. Mit keresel itt? Talán kirepültek a kölykeid? – indul el a ruháit összeszedni.

- Hm, ki. S úgy hallottam, hogy több mint fél éve nem jártál a közösségben, ami még nálad is sok. No meg hogy – közben rám emeli újfent a pillantását. - egy szibériai van a környéken. Csak nem ő árasztotta azt az a fűszeres illatot?

- Tűnés befelé, csendben, mert a kicsik alszanak – morog a hím.

- Kicsik? Végre nagynéni lettem, Dhiren? – engedelmeskedik a nő, mire én elképedek.

- Nagynéni? – azt hittem hirtelen, hogy a szeretője…

- Sundari a húgom. A kicsik meg… Csak találtam őket.

- Mi az, hogy csak találtad őket? Nem találni kell őket, csinálni és nevelni!

- Remélem csak enni jöttél és utána mész is – morog Dhiren és mindkettőnket a kunyhóba parancsol.

Szó nélkül követem őket, kissé lemaradva. Kerülöm a pillantásaikat, az egyik zsákból, amiben a frissen vett ruháimat tartom kiveszek egy barna nadrágot, bő barna inggel. Dhiren is felöltözik, Sundarinak pedig egy hosszabb inget dob.

- Komolyan, bátyuskám, még mindig ez a ruha mánia? – bújik bele a nő.

- Igen, az én házam, az én szabályaim – éleszti fel a tüzet a tűzhelyen. – Szóval miért is jöttél?

- Jaj, ne légy ilyen ünneprontó! És mi a helyzet északon? – pillant felém csevegő hangon. Legszívesebben távoznék, de nagyon gyorsan.

- Hideg van – felelem kissé morcosan.

- De rossz kedved van, csak nem megzavartam valamit?

- Azt mondd, amiért jöttél – parancsol rá Dhiren.

- Információt akarok.

- Miről?

- A vadász hordáról – keményedik meg a hangja. – A fiaim most keltek útra, hallottam, hogy a közelben vannak, mindent tudni akarok.

- Mint mondtad, én fél éve nem jártam a közösségben, minden, amit a hordáról hallottam, Jormuntól tudom.

- Áh, akkor felvilágosíthatnál – fordul felém a nő. – Dhiren, kiszáradt a torkom, adnál nekem valamit inni? Némi vacsorát sem vetnék meg.

Dhiren valami morog az orra alatt, de neki áll kukoricakását csinálni, az hamar megvan.

- Csak annyit tudok, amit tapasztaltam, illetve a közösségben hallottam – mondom. – Míg úton voltam, beléjük botlottam, egy nőstény kölyköt hurcoltak el épp. Megpróbáltam kiszabadítani, de kevésen múlt, hogy nem hagytam ott a fogam. Dhiren foltozta össze a lábamat, ellátás nélkül biztosan elfertőződött volna.

- Milyen nemes – vigyorog a bátyjára Sundari. – És aztán?

- A közösségben annyit hallottam, hogy időszakosan jönnek-mennek, mivel most jártak itt, visszatérnek oda, ahonnan jöttek. Állítólag. Azok a senkiháziak még dicsekedtek is vele, hogy elpusztítják az alakváltó szülőket, a kölyköket pedig összefogdossák és eladják gyűjtőnek.

- Átkozott mocskok! – szitkozódik a lány, ezzel egyet tudok érteni. – Szóval, ha a gyerekeim párt találnak és családot alapítanak Ők is könnyen áldozatul eshetnek… Dhiren, ezt nem hagyhatjuk!

- És mégis mit akarsz tenni? Egymagad?

- Össze kellene fognunk! El kell törölni a föld színéről ezt az átkozott hordát!

- Ezt támogatom – bólogatok.

- Ugyan! Mindkettőtöket nyársra húznak, a horda ellen nem elég pár tigris, olyan nyilakat szedtem ki Jormun lábából, amilyeneket még nem is láttam.

- Mindenkinek össze kellene fognia! Elviszik a gyerekeinket, Dhiren! A tieid sincsenek biztonságban!

- Nekem megfordult már a fejemben… - adok hangot a kételyeimnek – hogy a kölykök anyja nem-e a horda áldozata lett?

- Nem láttam a tetemén külsérelmi nyomot – ellekezik Dhiren.

- És ha csak végkimerült? Szét kellett váljon a kölykeitől, elcsalnia a hordát tőlük.

- Egy anya, akármilyen fiatal is, sosem hagyná magára a kölykeit, csak ha nagyon nagy a baj, Dhiren – győzködi Sundari is.

Dhiren nem felel erre, alaposan megrágja magában a dolgokat. Az ajtó túloldaláról a kicsik ébredező hangjait halljuk, így mindhárman elkussolunk. Dhiren kiengedi a két gyereket és bemutatja Őket a nővérének.

- Sundari, Ők a kölykeim, Ehan és Leela.

- Ó, de édesek vagytok! – érzékenyül el a lány azonnal.

- Ehan, Leela, Ő itt Sundari, a nővérem.

- Mint nekem Leela? – kérdezi Ehan.

- Igen, mint neked Leela.

- De gyönyörű vagy – pislog Leela áhítattal.

- Ó, te is csodaszép vagy, kicsikém! – ad egy cuppanós puszit a kislány arcára. – Nagynéni vagyok! El se hiszem!

- Te is velünk maradsz éjszakára? – kérdez Ehan.

- Igen, nagy utat tettem meg és kihasználom az időt arra, hogy jobban megismerjelek titeket!

Ez pedig azt jelenti, hogy én újfent kiszorulok. Mindegy is, ma már úgysem tudok beszélni Dhirennel. Szerettem volna bocsánatot kérni, amiért hülye voltam, nem is értem, mi ütött belém. Szó nélkül indulok meg kifelé.

- Jormun – szól utánam Dhiren, de nem akarok belemenni.

- Kicsit sokan vagyunk – mondom. – Beszélgess a nővéreddel.

- Nem várod meg a vacsorát? Ma még nem is ettél.

- Majd vadászom valamit – vonok vállat és már az ajtónál vagyok.

- Nos… Mivel Sundari úgy döntött itt alszik…

- Ne aggódj, tudom hol a helyem.

Azzal otthagyom a kis családot, örüljenek csak egymásnak, én nem illek közéjük. Mekkora hülye vagyok, mit is gondoltam? Vagy mit nem gondoltam? Képtelen vagyok egy helyben maradni, alakot váltok és nekilódulok az alkonynak, hogy éjjeli vadászattal vezessem le a felgyülemlett feszültséget.

- A te munkád is.

- Egy alapos fürdés?

- Hozom a szappant – felelem rögtön, majd sietek be a kunyhóba. Mire visszaérek, Jormun már meztelenül gázol bele a tóba. Míg ő a hajával van elfoglalva, én levetkőzöm, s utána megyek. Láthatóan nehezen boldogul az összeragadt vörös tincsekkel. Ezért sincs nekem ilyen hosszú hajam, sokszor csak nyűg, nem más.

- Segítsek? – kérdezem, mire ő felém fordul.

- Bele ragadt az agyag – nyüszögi, mire én mögé lépek. Akár egy kölyök, ki túl pajkosan játszott a fülig érő sárban… inkább segítek neki, nehogy kitépje a fél haját, ha már ilyen szépen megnövesztette. Igyekszem hát minden szálat a helyén hagyni, míg kimosom neki. Sőt, annyit dolgozott, hogy biztos fájnak az izmai, főleg a vállaiban. Nem habozok hát egy erős masszírozást adni neki, hogy a letapadt, begörcsölt izmok ellazulhassanak. Ahogy nekilátok, fel is nyög.

- Fáj?

- Nagyon, de ne hagyd abba.

Hallgatok kérésére, tovább masszírozom kőkemény izmait. Itt-ott akad egy csomó is, nem csoda, hogy annyit nyújtózkodott, hátha jobb lesz tőle. Egyre jobban ellazul, s ajkait több s több nyögés hagyja el, dorombolással tarkítva. Megbízik bennem, gond nélkül bízza rám magát, ami egy bizonyos szinten meglep, de meg is tisztel vele. Miután a vállával végzek, végigsimítok a gerincén, hogy a hátát is jobban megnézzem. Biztos akad itt-ott még izomgörcs a sok munkától…

Ő azonban oly hirtelen fordul velem szembe, mintha rátámadtam volna. A tekintete mást sugall, vágytól csillog, az enyémet keresi. Ismerős ez nekem, a levegőbe szagolok, s megérzem az illatát. Fiatalság… mi járhat abban a szibériai tigris fejben? Kivárok, hisz valamelyest érdekel mit akar lépni. Közelebb hajol hozzám, megcsap a férfias illata, főleg, hogy ennyire megindultak benne a hormonok. Ajkát óvatosan végighúzza az enyémet, kóstolgat. Érzem én, hogy kóstolgat.

- Úgy vélem, rád férne egy nőstény – közlöm vele.

- Nem kell nőstény – feleli szinte már állati hangon. Megérteném, ha tüzelő nőstény szaga szállna a levegőben, de ezt így csak arra tudom fogni, hogy rég volt dolga bárkivel is. Igazán elintézhette volna ezt a közösségben, nem kell nekem csábítás és hívogató hím szag. Mellkasára simítom a kezemet, hogy határozottan, de gyengéden eltoljam magamtól, de ő elkapja csuklómat, s az arcához vezeti. Egyre gyorsabban zakatol a szívem, nem tudom mit akar, s hogy miért. Ajkához emeli egyik ujjamat, majd gyengéden megrágcsálja azt. Nem bírom ki, felszusszanok, akármit is tagadnék, én is rég élvezhettem bárki intim közelségét.

- Bármikor társaságunk lehet – közlöm vele a tényt, no meg magammal is. Nehezen magyaráznám ki a helyzetet a kölyköknél.

- Halkan leszünk – dorombolja vissza, míg az államat harapdálja. Egyre erőteljesebb az illata, s csak remélni tudom, hogy eme állapota nem ragad át rám. Mindig is remekül tudtam magamat uralni, s igaz voltak kivételek, de azok csak erősítették a szabályt. Józanésszel belevágni mindenbe.

- Eszed vette a vágy, nem gondolkodsz – morgom neki.

- Lehet, de nem akarok gondolkodni – közli velem nemes egyszerűséggel, majd kihasználva, hogy szólásra nyitom számat, megcsókol. Vad, mohó, nem tud betelni velem, s ez talán kicsit imponál, hiába hím, a csók után a vörös tincseit a kezemre csavarom, hogy annál fogva húzzam fejét hátra.

- Én nem vagyok nőstény.

- Hidd el, feltűnt – vág vissza pimasz módon, továbbra is vágytól feltüzelve. Nem érdekli, hogy a hajánál fogva húzom, újra az ajkaimra mar, s tovább falja őket. Puha a szája, csábítóan meleg, simogató… kicsit talán túlságosan domináló, de pár csók nem lehet még a világ vége.

Ő azonban nem éri be ennyivel, elemészti a vágy, ölét dörgöli hozzám, derekamra simít, míg csíkjai már pulzálnak.

- Jormun – szólongatom, hátha észhez tér. Ez nem valami párzási rituálé, még mindig nem vagyok nőstény. Ráharaphatnék a nyelvére, de maga a tény, hogy utána újra a kamrában kéne aludnia, fájó szájjal, biztos nagy csorbát hagyna a törékeny büszkeségén. Hagyom neki, hogy tovább faljon, de mielőtt a fenekemre simítana, megelőzőm, s az övére markolok.

- Nem adom magam könnyen, kölyök – morgom az ajkaira, mert az enyhe döbbenettől sikerült elválnom csókra szomjas szájától. – Én tudom mit csinálok, és te? – kérdezek rá, míg ő vágytól csillogó szemeivel vizslatja arcomat. Szusszan egyet, majd egy morranással mar újra az ajkaimra, amit hagyok neki. Igyekszem a csókot lassítani, hogy lenyugtassam, de már úgy vöröslenek a csíkjai, hogy félő, ezzel elkéstem. Az illata is intenzív, talán a kölykök is kiszagolják.

- Jormun – szólítom meg újra, mikor elengedi az ajkaimat, s az állkapocscsontomat kezdi el végigcsókolgatni.

- Dhiren – szólít ő is a nevemen, mintha ez erre ment volna ki. Szusszantok egyet, élvezem ajka puhaságát, ahogy a nyakamra siklik. Nem félek attól, hogy talán kihasználja a helyzetet, annyira ég a vágytól, hogy ilyenre minden bizonnyal nem is gondol. Engedek a haja húzásán, felesleges már, úgyse tudom magamtól visszatartani.

Hallottam már olyanról, hogy két hím élt együtt, bár tudtommal az oroszlánféléknél ez gyakoribb. Hazudnék, ha azt mondanám nem próbáltam még hímmel, de akkor én voltam a domináns. Itt viszont érzem, hogy ő akar levenni a lábamról, úgy cirógatja az oldalamat, majd óvatosan a fenekemet is. Rámordulok ilyenkor, visszahúzza igaz a mancsait, de ajkaival tovább csókolgat, már a kulcscsontomnál jár. Egy sebhely leköti a figyelmét, nagy figyelemmel és sok csókkal halmozza el. Félig lehunyt pillákkal hagyom neki, néha a hátára simítok, olyankor feldorombol.

Aztán egyszer csak egy másik szag kúszik az orromba, elég közelről, amit eddig nem vettem észre Jormun erőteljes aromájától. Próbálom a fiatal, felajzott hímet eltolni immár magamtól, de nem enged. A szívem immár nem azért zakatol, mert élvezem a törődést, hanem mert a lehetséges eseményeket pörgetem le fejemben. A fenébe is! Túl közel van már!

Oly erővel lököm el magamtól Jormunt, hogy ő a meglepetéssel együtt alaposan megtántorodik. Elérem a célomat, elenged, szóval sietősen evickélek kifelé a vízből. Tigris alakban jön, mindig így szokott. Jormun eközben kétségbeesetten szólongat, biztos nem tudja hova tenni a helyzetet. Nem érzi még a szagot, biztos mert az enyémre koncentrál oly bőszen. Én azonban ahogy partot érek, átváltozom. Így ügetek tovább a tisztáson, egészen addig, míg meg nem pillantom a bozótban a fehér bundát. Akkor aztán megállok, ugrásra készen. Ő azonban csak megindul nyugodtan, mint aki otthon van.

- Dhiren! – hallom Jormun hangját a hátam mögül, ahogy a vízből igyekszik kifelé. Hátra morgok rá, hogy maradjon ott, míg a nőstény közelebb jön, cseppet sem zavartatva magát. Szemei huncut módon csillognak, mikor odaér hozzám fejét a fejemhez dörgöli, sőt, ahogy ellépdel mellettem, egész testével hozzám simul. Utálom, komolyan, utálom.

Hátra nézek, farkasszemet néznek Jormunnal, bár, így a csíkjai már kezdenek halványulni, s nem áraszt már olyan erős illatot sem. A nőstény átalakul, a földön guggol tovább s úgy nézi pimasz mosollyal a fiatal hímet világoskék szemeivel.

- Dhiren – ejti ki nevemet, míg felém fordul. – Nem is tudtam, hogy messzi vendéged van.

Morogva változom vissza, mert már nincs mit tenni.

- Az ég áldjon meg, Sundari – szólok oda neki, mire ő elégedetten veti felé fejét, amitől hófehér tincsei szinte már a földet súrolják. – Mit keresel itt? Talán kirepültek a kölykeid? – indulok vissza a ruháimért.

- Hm, ki – feleli. – S úgy hallottam, hogy több mint fél éve nem jártál a közösségben, ami még nálad is sok. No meg hogy – folytatja, míg Jormun felé néz, aki láthatóan egyáltalán nem érti mi folyik ott – egy szibériai van a környéken. Csak nem ő árasztotta azt az a fűszeres illatot?

- Tűnés befelé, csendben, mert a kicsik alszanak – morgom a nősténynek.

- Kicsik? Végre nagynéni lettem, Dhiren? – pattan fel s indul meg utánam.

- Nagynéni? – kérdez rá Jormun is. Úgy tűnik végre megtalálta a hangját. Sundarival egyszerre nézünk rá, ő pedig hol engem, hol a nőstényt nézegeti.

- Sundari a húgom – mutatok az elégedetten mosolygó fehér tigrisre. – A kicsik meg… Csak találtam őket.

- Mi az, hogy csak találtad őket? – kérdez rá. – Nem találni kell őket, csinálni és nevelni!

- Remélem csak enni jöttél és utána mész is – morgom, míg tovább megyek. S remélem, hogy a szagokról, s a lehetséges dolgokról egy szót sem fog szólni senkinek se. Jormunnal ezt még úgyis el kell intéznünk, ketten. Bár nehéz lesz, mert most is úgy néz rám, mint valami magára hagyott idősebb kölyök, ki nagy reményekkel jött, de pofonnal távozott.

Veszek egy mély levegőt, majd intek a fejemmel mindkettőnek, hogy induljanak velem együtt befelé. A ruhát is csak felkapom, mindegy már… mindkettő látott már így, mindkettőben megbízom, s a helyzet ettől rosszabb már nem igen lehet. Ha Sundari itt van, az csak azt jelenti, hogy kell neki valami, s ha azt hamar megkapja, távozik.

- Igen! – a kölykök nagy lelkesen megindulnak kifelé, hogy a teraszon reggelizzenek.

- Jövök én i… - ülök fel, hogy velük tartsak, talán nem kellene lustálkodnom, mikor Dhiren tappancsa a mellkasomon visszanyom a szőrmére.

- Nem. Aludj csak. Délután úgyis munkára foglak – elemeli a lábát és kimennek. Én csak pislogok utánuk, hogy ez most mi volt? Végül engedek magamnak, ha már Dhiren jóvá hagyta egy kis lustulást. Jól érzem magam velük, tényleg komolyan gondoltam, hogy nem akarok új családot, mert Dhiren, Ehan és Leela már a szívemhez tartoznak.

Szeretek ugyan lustálkodni, ha tehetem, de megint nem bírok megülni a hátsómon, egyedül még lustálkodni se olyan élvezetes. Összehajtom a szőrmét és a plédet, hogy ne legyen rám panasz, aztán csatlakozom kint hozzájuk.

A fél nap el is telik azzal, hogy folytatom az ól építését, a gyerekek játszanak, bohóckodnak, Dhiren pedig szorgosan fonja a kerítést a tyúkólhoz. Megint hirtelen ered el az eső, így mindenki beindul a kunyhó felé. Mivel koszos vagyok, nem akarok bemenni, csak a teraszra kifeküdni, hogy ott várjam meg az eső végét, úgy is csak egy éjszakára engedett be, de rám mordul.

- Ne viccelj, tűnés befelé!

A tűz mellé telepedem melegedni, míg a két tornádót Dhiren végre vízszintesbe teszi. Vicces belegondolni, hogy nagy komoly felnőtteket mennyire megváltoztat a kölykökról való gondoskodás, olyan oldalukat is megmutatják, amit addig nem. Le a kalappal Dhiren idegei előtt, hogy kibírja ép ésszel.

- Este alig aludtak – lép ki sóhajtva a szobából. Ő is elég fáradtnak tűnik, nem mondom…

- Engem nem zavart, úgy aludtam, mint akit agyonvertek – vigyorgok.

- Nem én voltam – megy bele a játékba, ez még inkább feldob. - Pihenjünk, míg el nem áll az eső. Kérsz enni? – nem kérek, általában egy nap csak egyszer eszem, de az kiadós étkezés. - Azért majd vacsorázni vacsorázol, ugye?

- Igen. Kész munka után dupla jól esik az étek.

- Igaz. S még mennyi munka vár… - minden mozdulatát figyelem, ahogy megszabadul a mellkasára tapadt ingtől, fogva tartja a pillantásom a nap csókolta bőre alatt húzódó kemény izomköteg.

- Mit szeretnél még csinálni? – hátha sikerül magamat itt ragasztanom.

- Nos, a tyúkok alá kell széna, de most minden vizes… kéne egy nagyobb kamra, ahol több mindent szárazon tudok tartani. Talán ki kéne bővíteni… meg a kunyhót is. A kunyhóhoz is toldani kéne. Nem aludhatnak örökké velem…

- Segítek, szívesen – a sóhajtása nem tetszik, se a pillantása, amit kapok.

- Sejtettem. Azonban ezek hosszú távú tervek, s annak jobban örülnék, ha megtalálnád a neked szánt helyet.

- Tényleg… tényleg jól érzem itt magamat, míg téged nem zavar – nem akarok elmenni innen, megszerettem itt, jó érzés tartozni valahová.

Nem feszegeti tovább a témát, helyette a csíkjaimra figyel.

- Apád is olyan csíkos volt, mint te, nem igaz? – intésére óvatosan odanyújtom neki a kezem, hogy jobban megnézhesse. Bizsereg a bőröm ott, ahol érint.

- Igen, de anyám nem.

- A legtöbb nőstény nem szokott az lenni, jobban belegondolva. Biztos a párzási szibériai rituálé, vagy valami ehhez hasonló dolog lehet a háttérben.

- Nem tudom. Annyira mélyen bennünk van, egyfajta ösztön – eltűntethetném magamról, ha nagyon akarnám, de akkor egyfolytában arra kellene figyelnem, hogy ne jelenjenek meg újra, így kényelmesebb. Nekem ez a természetes emberi alakom, csíkokkal együtt.

- Ez lesz rá a legjobb szó – elenged.

- Az ittenieknek nincs. Ezért sincs neked…?

- Gondolom – vállat von. - Apám fehér volt, náluk nem volt sose szokás, a vörös bengáliaknál se láttam sokszor. Inkább a félvéreknél, itt több szibériai keverék van, mint nálunk volt bengáli.

- Sajnos még nem láttam egyet se – hamar ráébredek, milyen gorombán hangozhatott ez most. – Mármint… ittenit, szóval.

- Értem, ne aggódj – az apró mosolytól egész megváltozik az arca. - A legtöbbjük nem jár a közösségbe. Valahogy a félvérség egyfajta megbélyegzés is.

- Én nem így gondolom!

- Én így érzem. Lehet a közösségek próbálnak minket befogadni, de két féle tigris vér… egy is sokszor sok, nem hogy kettő.

- Ezért indultál délnek?

- Nem szeretem a hideget – kezeit a tűz felé tartja, mintegy demonstrálva. – S a pettyes szarvas isteni.

- Oh, igen! Olyan puha s ízletes a húsa, északon sose ettem ilyet.

Hosszú eszmecsere veszi kezdetét a hasonlóságokról, miben más minden, mi az, ami hasonló vagy épp nagyon ellentéte az otthoni létviszonyoknak.

Az eső elmúltával folytatjuk a munkát, ketten gyorsabban haladunk úgy, hogy nem kell még a gyerekekre is odafigyelni, egymás keze alá dolgozunk, a tyúkól pedig a kis udvarával együtt elkészül. A tyúkokat kipateroljuk a kamrából a helyükre, Dhiren szór nekik takarmányt, én pedig elégedetten bámulom a végeredményt.

- Jó lett a kerítés.

- A te munkád is.

- Egy alapos fürdés?

- Hozom a szappant.

Mire Dhiren visszajön a vízig, én már anyaszült meztelenül gázolok bele a tóba. Még egész meleg nekem eső után is, hiszen otthon fagypont alatti vízben is fürödtem. Nekilátok kibontani a hajfonatom, hogy megmoshassam, de úgy összegubancolódott a belé ragadt sártól, hogy küzdök vele.

- Segítsek?

Megfordulok, mire Dhiren is a vízbe gázol. Már nem szégyellős, mert fesztelenül csatlakozik hozzám, ruhátlanul.

- Bele ragadt az agyag – nyüszögöm, mire a hátam mögé lépve, gyakorlott ujjakkal bontja szét az összecsomósodott tincseimet.

Mire végez, a hajam szabadon lebeg körülöttem a víz felszínén, már épp megköszönném, mire erős ujjait érzem meg a vállaimon. Felnyögök a csillagoktól, amiket látok.

- Fáj?

- Nagyon, de ne hagyd abba – könyörgöm a folytatásért.

Az izmaim kő keményen be vannak állva a sok megerőltetéstől, Dhiren ujjai pedig módszeresen nekiállnak szétnyomkodni azt. Jólesőn nyögdécselek, dorombolok a kezei alatt, mire nincs bennem félelem, bízom benne annyira, hogy a nyakamhoz engedjem. Tudom, hogy elég lenne egyetlen mozdulat, harapás és elroppantja a torkom, de hiszem, hogy nem teszi.

Felpezsdül a vérkeringésem, hirtelen mordulok egyet, amikor az ujjai végigsimítanak a gerincemen. Megfordulok a vízben vele szembe és intenzíven rabul ejtem a pillantását. Felvont szemöldökkel szimatol bele a levegőbe, érzi rajtam, hogy valami nem stimmel, nem kicsit lepődik meg.

Közelebb hajolok, Ő a helyén marad, talán kíváncsi, mit fogok tenni, az arcom az arcához érintem, beszívom a szappanos illatát, aztán felkúszom az arcához, alsó ajkam végigsimítom az övén, nem lök el magától.

- Úgy vélem, rád férne egy nőstény – jegyzi meg karcos hangon.

- Nem kell nőstény – mormolom a bőrébe, kezdi az eszemet venni a feltörő vágyakozás. Kezét a mellkasomra teszi, mire én megfogom a csuklóját, arcomhoz vezetem és megrágcsálom az ujjait, zene a füleimnek a mély szuszogása.

- Bármikor társaságunk lehet – figyelmeztet, de inkább magát, mint engem.

- Halkan leszünk – harapdálom meg az állát játékosan.

- Eszed vette a vágy, nem gondolkodsz – morog, de nem zavar.

- Lehet, de nem akarok gondolkodni – lecsapok az ajkaira és fullasztó csókot lopok tőle.

Hajamat a kezére csavarja és hátra húzza a fejem egy kicsit.

- Én nem vagyok nőstény – próbál észt verni a fejembe.

- Hidd el, feltűnt – hajolok vissza hozzá egy csókra, megtörve az ellenállását.

Hozzá dörgölöm magam a víz alatt, derekára siklik a kezem és a csíkjaim mélyvörös színre váltanak, amit észre sem veszek.

- Jormun – próbál szóhoz jutni, de nem hagyom, újabb és újabb csókokkal hallgattatom el.

- Nem muszáj ezt tenned – jegyzi meg, mire hátra nézek rá, felvont szemöldökkel. - Úgy értem – próbálja javítani a dolgot. - Nem akarlak zavarni titeket, szívesen elalszom a teraszon is az eresz alatt, odahaza nem egy éjjelt töltöttem a hóban, itt legalább nem süllyed fagypont alá az idő.

- Kibírok egy éjszakát veled egy fedél alatt. Ha akarsz bent maradsz mára, ha nem, kimész.

- Dhiren?

- Hm?

- Én tényleg nem akartalak megbántani – susogja, míg felhúzza egy lábát, és a fejét a térdére hajtja. Mi ő, egy tetten ért kisgyerek? – Tudom, hogy erős és független vagy, aki nem szorul mások segítségére én csak… szerettem volna hasznos lenni. Viszonozni valamennyit abból a figyelmességből, amit tőled kaptam. Igazából… nem tudtam, hogy fogsz fogadni, ha egyszer rád találok. Felkészültem arra is, hogy elküldesz a fenébe, hiszen már nem vagyok gyerek, akit a szárnyaid alá kell venned. Talán ostobának tartasz, hogy visszajöttem, de sehol nem lennék most szívesebben, mint itt.

Persze. Ő sokkal szociálisabb, mint én. A változás is megviselhette, nem mindenki vágyik úgy rá, mint a fiatal énem tette. Remegtem azért, hogy új dolgokat érezhessek, hogy minél messzebb jussak. Egyik szülője se volt. Sőt…

- Nem mondhatnám, hogy túl jól ismertem Kochurt és Prilát, de többször összefutottam velük régen – kezdek bele. - Apádat még a régi korok szerint nevelték, tisztességre és kötelességtudatra, Prilá pedig remekül szót értett másokkal, igazi közösségi lélek volt. Igazából, ha akarnád, se tagadhatnád le, hogy a vérük vagy, ott van benned apád bátorsága, lojalitása és mindaz a felelősségtudat, ami a család boldogulásához elengedhetetlen. Ezért nem haragszom a meggondolatlan kijelentésedért, mert abban a szellemben mondtad, amit apád beléd nevelt. Erre csak rátesz egy lapáttal Prilá közvetlen természete, ezért nem feszélyez mások jelenléte, mint engem.

- Hiányoznak – vallja be. Szülők nélkül érezzük igazán halandóságunkat s magányunkat…

- Ha még élnének, büszkék lennének rád.

- Tényleg így gondolod? – kérdezi.

- Sosem dobálózom a szavakkal feleslegesen – közlöm vele egy mordulással. Eleget beszéltünk, s szerencsére az időjárás is így gondolja. Ideje csinálni valamit a tyúkoknak, vagy legalább elkezdeni. Az ablak nélküli kamra nem fog nekik jót tenni…

Míg Dhiren az ásással és a gyűjtögetéssel van elfoglalva, én elmosok mindent, s kimosom a koszos ruhákat… bár talán túl hamar, mert mire Jormun végez, nyakig sáros. Mindegy is, elmegy fürdeni, s hozott magának váltás ruhát, majd holnap az ő dolgait is elmosom, ha hagyja. Inkább visszamegyek a kunyhóba, mert a kicsik már túl hangosak. Arra még rá tudom őket venni, hogy fekhelyet csináljunk a fiatal hímnek, de utána már annyira bepörögnek, hogy ő itt alszik, hogy alig tudom őket visszahúzni a szobába.

A fél éjszakát végig rosszalkodják, mire újra aludni hajlandóak egy kis hús után. Nem hiszem el, ha csak teli hassal lesznek hajlandóak aludni, kisemmiznek pillanatok alatt.

Minden próbálkozásom ellenére is reggel már korán fent vannak, s mikor már nem igen bírok velük, kiengedem őket a szobából. Ehan rögtön az alvó Jormunt figyeli, míg én elkészítem nekik a reggelit. A szaga se tetszik nekik, Leela még el is bújik, csak ne kelljen ennie. Míg őt próbálom előszedni a szekrény alól, Ehan a fiatal hímet célozza be egy kis reggeli rosszaságra. A nagy nevetésére figyelek oda, de addigra a kölyök már a mellkasán fekszik, majd támadásba lendül, s a férfi haját próbálja elkapni. Leela a nagy jókedvre előbújik, s szalad is a testvéréhez, hogy vele mókázhasson.

- Gyerekek, elég lesz – szólok rájuk, mire mind a hárman abbahagyják a huncutkodást. Csípőre tett kézzel csóválom a fejemet, hogy hihetetlenek.  - Mit tanítottam nektek az alvó tigrisről? – kérdezem a két kicsitől, mire ők lemásznak a vendégünkről, s inkább hozzám jönnek udvarolni.

- Szép próbálkozás, de nem jött be – kapom fel őket.  – Akkor is megeszitek a kukoricakását, ha tetszik, ha nem. - Persze, hogy nem tetszik. Jormun se mozdul, tovább lustul. - Te nem kelsz fel, álomszuszék? Hasadra süt a nap – oktatom cseppet sem rosszindulattal.

- Az a nap baja – feleli pimasz vigyorral. – Csak még egy kicsit… - szusszantja, míg az oldalára fordul, s roppant hamis horkolást kezd el utánozni.

- Hihetetlen – motyogom. -  Gyerekek, átváltozni. Most.

- Muszáj kását ennünk? – nyüszögi immár emberibb alakjában Ehan, míg én szépen ráadom az ingecskéjét, és segítek neki felvenni a nadrágját. – Nem ehetnénk husit? Tyúk husit? – puhatolózik a tyúkpopulációnk alapos megritkításával.

- A tyúkokra a tojásaik miatt van szükség, amíg ki nem öregednek, nem esszük meg őket – közlöm vele a fájdalmas tényt, mire ajkai lefelé görbülnek.

- Jormun is szívesen enne husit, igaz? – vált taktikát Leela. – Nem is alszik – morogja.

- Persze, mert Jormun tudja, hogy ha ellenkezik, a szűrénél fogva penderítem ki, akármilyen hasznos is – felelem, mire az említett felől egy halk kuncogást lehet hallani.

- Nem viccelek – szólok oda neki. – Ha még lustulni kívánsz, legyen hát, kapom fel a két kukoricakásás tányért. – Gyertek – intek a fejemmel a két kicsinek. – Utána halászunk.

- Igen! – sikkantják együtt boldogan, s máris nem bánják a dolgot, megindulnak velem együtt kifelé.

- Jövök én i… - kezdene bele Jormun, mikor elhaladunk mellette, de én gondolkodás nélkül nyomom vissza a földre a lábammal.

- Nem. Aludj csak – nézek le rá, míg lábam a mellkasán pihen. – Délután úgyis munkára foglak – közlöm vele a tényt, majd visszahúzom a lábamat, s a két kuncogó kistigrissel folytatom az utamat kintre.

A kezdetleges lelkesedésük rögtön elmúlik a kásától, de csak biztatom őket, hogy utána mehet a pancsolással vegyes halvadászat, szóval inkább gyorsan belapátolják nyüszögve. Túl vannak rajta, rögtön szaladnak is a kis halászós botjukért, amiknek a vége igaz meg van nyesve, de nem túlzottan. Inkább gyakorlás ez, mint igazi halászat. Jól szórakoznak, addig befejezhetem a kosarat, aztán csatlakozom majd hozzájuk. Legalábbis ez a terv, de beugrik, hogy lehet könnyebb, ha az ólhoz lévő kerítést is fonom az erős gallyakból.

Jormun nem sokáig élvezi az egyedüllétet, nem sokkal a kosár befejezte előtt, kijön ő is. Felvázolom neki a tervet, s arra kérem, hogy verjen majd le pár cölöpöt is, addig én a két kicsivel elmegyek gallyakat keresni. Kicsit nehéz őket a vízből kicsalogatni, de végül a tudat, hogy együtt csinálhatunk valamit a tyúkoknak, mozgásra készteti őket.

Egész délelőtt elvagyunk, a kicsik fonni is segítenek, míg Jormun az ólat építi. Ehan nem győzi kérdezni, hogy a tyúkok mikor lesznek öregek, hány nap kell hozzá, én pedig türelmesen mondom el neki újra és újra, hogy ez nem így működik. Nem végzünk teljesen az eső előtt, ami hirtelen kap el minket. Mindannyian felpattanunk és a kunyhó felé igyekszünk. jormun automatikusan a terasz felé veszi az irányt, mire én rámordulok.

- Ne viccelj, tűnés befelé!

 Gyűjtök bent tüzet, míg a két kicsit leöltöztetem, s közlöm velük, hogy bújjanak szépen ágyba aludni. Nem kell nekik kétszer mondani, de azért nógatnak, hogy menjünk velük. Jormunt addig ott hagyom a tűz mellett, míg a két apróság elalszik.

- Este alig aludtak – zárom be magam után a szoba ajtaját sóhajtva.

- Engem nem zavart, úgy aludtam, mint akit agyonvertek – vallja be zavart kuncogással a fiatal hím.

- Nem én voltam – jegyzem meg szórakozottan, mire ő szélesebben elmosolyodik. – Pihenjünk, míg el nem áll az eső. Kérsz enni? – kérdezem, mire ő csak megcsóválja a fejét. – Azért majd vacsorázni vacsorázol, ugye?

- Igen – mosolyogja. – Kész munka után dupla jól esik az étek.

- Igaz – bólintok. – S még mennyi munka vár… - dörmögöm az orrom alatt, míg leülök én is a tűzhöz, s leveszem a vizes felsőmet. Nem szeretem, ha a hideg, vizes ruha hozzám tapad.

- Mit szeretnél még csinálni? – kérdi kicsit halkabban.

- Nos, a tyúkok alá kell széna, de most minden vizes… kéne egy nagyobb kamra, ahol több mindent szárazon tudok tartani. Talán ki kéne bővíteni… meg a kunyhót is – kezdek bele, míg a homlokomat masszírozom két ujjammal. – A kunyhóhoz is toldani kéne. Nem aludhatnak örökké velem…

- Segítek, szívesen – jelentkezik önként a feladatra, mire én nagyot sóhajtok, s ránézek.

- Sejtettem. Azonban ezek hosszú távú tervek,  s annak jobban örülnék, ha megtalálnád a neked szánt helyet.

- Tényleg… tényleg jól érzem itt magamat, míg téged nem zavar – néz mélyen a szemeimbe. Így méregetjük egymást egy darabig, látom rajta, hogy komoly, szóval inkább a csíkjait kezdem el tanulmányozni.

- Apád is olyan csíkos volt, mint te, nem igaz? – kérdezem, míg intek neki, hogy adja a kezét. Egy kis gondolkodás után odanyújtja a jobbot nekem, én pedig úgy fordítom óvatosan a kezét, hogy a kézfején lévő csíkokat jobban megnézhessem.

- Igen, de anyám nem – feleli halkan.

- A legtöbb nőstény nem szokott az lenni, jobban belegondolva – merengek el. – Biztos a párzási szibériai rituálé, vagy valami ehhez hasonló dolog lehet a háttérben.

- Nem tudom – vallja be őszintén. – Annyira mélyen bennünk van, egyfajta ösztön.

- Ez lesz rá a legjobb szó – nézek rá egyetértően, míg elengedem a kezét.

- Az ittenieknek nincs – jegyzi meg halkan. – Ezért sincs neked…?

- Gondolom – tudom le egy vállrándítással. – Apám fehér volt, náluk nem volt sose szokás, a vörös bengáliaknál se láttam sokszor. Inkább a félvéreknél, itt több szibériai keverék van, mint nálunk volt bengáli – ecsetelem.

- Sajnos még nem láttam egyet se – vallja be. – Mármint… ittenit, szóval.

- Értem, ne aggódj – mosolyodom el halványan. – A legtöbbjük nem jár a közösségbe. Valahogy a félvérség egyfajta megbélyegzés is.

- Én nem így gondolom! – vágja rá rögtön.

- Én így érzem – vallom be őszintén, őt nézve. Nem érzem magam attól rosszul, hogy erről kell beszélnem. Félvérségem szóba hozatala sose zavart. – Lehet a közösségek próbálnak minket befogadni, de két féle tigris vér… egy is sokszor sok, nem hogy kettő – foglalom össze.

- Ezért indultál délnek?

- Nem szeretem a hideget – jegyzem meg, míg tenyereimet a tűz felé emelem. – S a pettyes szarvas isteni.

- Oh, igen! – helyesel rögvest. – Olyan puha s ízletes a húsa, északon sose ettem ilyet.

Beszélgetni kezdünk újra a különbségekről, a hasonlóságokról, s egészen addig folytatjuk ezt, míg el nem áll az eső. A két kicsi még igaz alszik, de mi neki látunk az ól befejezésének, s mindketten nyakig sárosak leszünk mire minden, a tyúkokkal együtt, a helyére kerül. Megérte? Meg ám!