- Vizet… - súgom karcos hangon. – Vizet…

- Jormun! Jormun! Hallok meg egy sikkantást magam mellől, aztán lábdobogást - Dhi, Dhi!

Óvatosan megemelem a fejem, hogy jobban lássam bebotladozni Dhirent, a páromat és a gyerekeket a nyomában.

- Dhiren… - ejtem ki a nevét kincsként.

- Te… idióta, barom… te… - látom, legszívesebben megütne, bár az okát nem értem. – Gyógyulj fel, én… én… megverlek! – fenyegetése ellentétben áll azzal, hogy bújik a fejével a kezemhez. .

- Ne haragudj… biztos nagyon megijesztettelek… - tényleg kell az a víz. Dhiren óvatosan a számhoz emel egy poharat és segít meginni. Lassan tudom csak elkortyolni, de éltető víz, erre most nagy szükségem van.

- Halálra rémítettél. Azt hittem nem kelsz fel. Soha többé…

- Mióta alszom? – még az utolsó vízcseppet is lenyalom, ne vesszen kárba.

- Több mint egy hete… - örömmel fogadom a gyengéd cirógatást és csókot, amivel kifejezi a szeretetét.

- Uh, az sok… - mindenben sok.

- Mit sok? Rengeteg! – morog bosszúsan.

- Jormun? – Leela kúszik be a látóterembe, rögtön utána Ehan is.

- Sziasztok – mosolyodom el a látványukra, majd megpillantok egy kicsi tigrist kicsit messzebb téblábolni. – Oh, hát te? – milyen édes, gyönyörű tigrishölgy lesz belőle.

- Ő Minu – mondja Leela.

- Ő is a ketrecben volt – magyaráz Dhiren, egy pillanatra sem enged el. – Nem találtuk még meg az édesanyját. Még keresik, szóval… addig nálunk van. Leela igaz már kistestvérnek hívja – kuncog.

- Mert hát máshogy nem lehet, nem? – duzzog, én meg nem egészen értem.

- Micsoda? – Dhiren sem érti.

- Kistestvérünk – kapcsolódik be Ehan.

- Sanduri mondta, hogy ha két papánk van, akkor nem lehet kistestvérünk, csak ha találunk – magyaráz Leela. Milyen okos okfejtés!

- Két papátok? – ez aztán nagyszerű, bővül a család. – Nos… tényleg nem lehet másképp, bocs srácok.

- Ne kérj ezért bocsánatot, az istenért… - hajtja a fejét Dhi a kezemhez.

- Jól van, srácok, akkor most valaki foglalja össze nekem az elmúlt hét történéseit. Mi van Sundari fiával? Aki megsérült?

- A bal mellső lábát már nem tudtuk megmenteni – sóhajtja a párom. – A hordának vége, azok, akik elmenekültek, nem jutottak messzire, egy aligátor és pár alakváltó levadászta Őket, vége a rémuralmuknak, soha egy kölyköt se fognak többé elszakítani a szüleiktől. A rajtaütés után haza hoztalak, ápoltunk nappalokon és éjszakákon át, reménykedtünk, hogy fel fogsz ébredni.

- Fáradtnak látszol, aludtál egyáltalán az elmúlt napokban? – súgom megcirógatva az arcát.

- Nem sokat – ismeri el. – Nem mertem lehunyni a szemem, hallgattam a szívverésed és féltem, ha elalszom, elhallgatsz…

Átmelegíti ez a válasz a mellkasomat. Mennyire szeretem Őket, Leela, Ehan, Dhiren és Minu, semmi kifogásom az ellen, hogy Őt is a magaménak tekintsem.

- És a tehenek?

- Haza hoztam Őket, már minden a helyén, egy viszonylagos tető is van a fejük felett, de még nincs kész.

- Majd együtt befejezzük – mosolygom, majd Minura nézek. Kicsit félénk, nem nagyon tud hova tenni, felé nyújtom a kezem. – Gyere ide, kicsikém…

Leela bíztatóan megfogja a kezét és közelebb húzza hozzám. Felpillantok Dhirenre, aki olvas a tekintetemből. Nem sok esélyt látok rá, hogy az anyja élve előkerül, ezt Ő is tudja, ezért megadóan bólint, hogy nem bánja. Újra a kicsikére emelem a pillantásom.

- Ha a mamád nem kerül elő, szeretnél velünk maradni? – kérdezem.

- Veletek maradhatok? – kérdez bizonytalanul.

- Persze, hogy velünk maradsz, butus!

- Leela, Minunak kell eldöntenie, velünk akar-e maradni.

- Én… szeretnék – bólogat a kicsike.

- Akkor… Mától két papád lesz, Dhiren és én – mosolygom rá.

Ő is elmosolyodik és szintén a kezemhez dörgöli a fejét. Megcirógatom az arcát, de túl fáradt vagyok még a többihez.

- Menjetek ki játszani, mindjárt megyek én is – küldi ki a kicsiket Dhiren, mert valamit még meg akar velem beszélni.

A srácok engedelmesen kimennek, de érezhetően boldogabban, mint előtte.

- Remek, eddig két kis hurrikánnal viaskodtam, most már ne merészelj itt hagyni, mert a harmadikhoz te is kellesz.

- Zene füleimnek – vigyorgok. – Bújj ide – kérem szépen.

- De csak egy kicsit – nem tud ellenállni, ha hívom. Mellém telepedik, egyik kezével felkönyököl és megtámasztva a fejét néz rám.

- Húsz évig vártál rám, de egy napig se lehettünk együtt.

- Be fogjuk pótolni, ígérem. Egy teljes hét kimaradás, brrr, még belegondolni is rossz!

- Szemtelen! – nevet fel megkönnyebbülve.

- Lehet, de így szeretsz.

Válasz helyet gyengéd csókot kapok, azért nem bírom ki és minden erőmet összeszedve a karomba felemelem a kezem és a hátsójára csapok.

- Jormun!

- Ez jobban esett, mint egy heti fekvés.

- Megharaplak!

- Alig várom.

Hosszú, vidám éveknek nézünk elébe, és én borzasztóan élvezni fogom, hogy incselkedhetek vele. Még az elején kikötötte, hogy ne bosszantsam, nos… ez lesz a fő célom. Meg persze a büntetések, amiket nagyon, de nagyon várok, főleg, ha érzékiek lesznek. A gyereknevelésről pedig ne is beszéljünk, alig várom, hogy én is taníthassam Őket. Húsz évet vártam erre a hímre és most egy örökkévalóságig az enyém lesz. Megérte várnom.

VÉGE

- Dhiren… - szólít meg Jormun oly hangsúllyal, ami minden aggodalmat elereszt bennem. Nem, az én kölykeimet nem!

- Nem, csak ezt ne – szuszogom, míg vetkőzni kezdek, s sietősen változom át, hogy a szagot kövessem. Még visszaszerezhetem őket, még megmenthetem őket! Nem figyelek semmire se, bár érzékelem, hogy Jormun beér. Együtt találunk rá Sundari egyik kölykére, ki igaz megsérült, de úgy tűnik boldogulni fog egyedül. Remek, nem is tudnék vele most foglalkozni, míg az én kölykeim valahol rettegnek.

Érzem a szagukat, közel vannak még, én pedig minden erőmmel igyekszem feléjük. Minden porcikám megfeszül a gyűlölettől, mikor megpillantom őket. Azt hiszek megúszták, azt hiszik elmehetnek, elvihetik őket, de tévedtek.

A következő pillanatok homályosak a méregtől, ami vér helyett dübörög az ereimben. Tudom, hogy Jormun velem van, s hogy segít, aztán később mintha társaságunk is akadna. Engem csak a kocsiban síró két kicsi érdekel, rájuk és az előttem álló férfira koncentrálok csak, hisz ő áll már csak közöttem és a kölykök között. Figyelmeztetően morgok rá, ő csak int nekem vigyorogva, kezében a tőrjével. Nekem sem kell több, neki ugrom, ő felém szúr, de sikerül kikerülnöm. Nem tudom meddig járjuk ezt a haláltáncot, csak azt tudom, hogy amint lyukat ejt a védelmén, én kihasználom. A társai menekülése őt is összezavarja, ez nekem pedig kapóra jön. A vállába harapok, a földre döntöm, a tőr kiesik a kezéből a fájdalomtól. Segítek hát neki, fogaimat most a nyakába mélyesztem, hogy ne kelljen tovább eme világon lennie.

Hamar visszaváltozom emberré, hogy a ketrechez lépjek. Zár van rajta, amit leverek róla, szinte feltépem, hogy a kölykökhöz juthassak. Mindkettő remeg, eddig csak sírtak és sírtak. A nevüket súgva húzom oda magamhoz, amit ők boldogan hagynak is nekem.

- Azt hittem… azt hittem… - suttogom halkan, míg ölelem őket. Ekkor figyelek fel a ketrec sarkában ücsörgő kisebb kölyökre, ki egyedül van. Nézzük egymást, ő is néz engem, már éppen nyúlnék érte, mikor Sundari felordít.

- Jormun!

Odakapom a fejemet, keresem a hímet, de mikor megtalálom a földön feküdve, elengedem a két kölyköt. A fehér nősténnyel együtt érek oda, ki segít nekem a hím felemelésében. Nagyon súlyosan megsérült, szörnyen vérzik. Messze vagyunk a kunyhótól, el kell látnom, oda kell vinnem… kétségbeesetten nézek körbe, majd őrült ötlet ugrik be.

- Segíts a szekérre tenni – szólok Sundarinak, ki értetlenül néz rám, majd egy kis homlokráncolás után bólint.

Nagy nehezen, többen, felrakjuk a sérült tigrist. Éppen hogy csak befér a ketrecbe a három kölyökkel. Sundari magamra hagy, a sajátjai segítésére indul, nekem kell őket a tisztásra vinni. A szekér előtt áll termetes bivaly, vele huzatom a szekeret, de segítek is neki, hogy jobban haladjunk. Kezes jószág, ha segít megmenteni Jormunt, nem engedem senkinek se, hogy megegye.

A vér dübörög a fülemben, érzem, hogy az erőm is fogytán van, s fogalmam sincs, hogy fogom egyedül a sérült hímet leráncigálni a szekérről. Arra nem is merek gondolni, hogy talán késő lesz… nem. Jormun erős. Ki fogja bírni, nem fog itt hagyni minket.

Utolsó erőmmel sikerül a teraszra húznom a tigrist, rászólok a két kölyökre, hogy vigyázzanak a harmadikra, s siessenek be a kamrába. Addig se lesznek láb alatt, no meg megrémülni se fognak a látottaktól. Minden figyelmemet a sérültre kell összpontosítanom. Kell is a tiszta gondolkodás, mert a rettegek, miszerint elveszítem.

- Te idióta, ha itt mersz hagyni minket, nem állok jót magamért! – sziszegem nki, míg a vérzést próbálom rongyokkal elállítani. – Húsz évet vártál rám, egy napja se vagyok a tiéd… nem halhatsz meg! Még nem!

¤ ¤ ¤

A napok, melyek a hátam mögött vannak, senkinek se kívánom. Lenne pedig kinek, de én mégse teszem. Örülök, hogy túl vagyok mindenen, hogy már tudok érezni, gondolkodni, nem kétségbeesetten a helyemet keresem. Szinte mindenki, ki a csatában részt vett, sebekkel mutathatja hőstettét. Sundari egyik fia jobb mellső mancsának lőttek, ő is lábadozik egy másik, nem tigris alakváltóval.

- Dhi – bújik oda hozzám Ehan, míg én tovább gondolkodom az elmúlt napokon. – Ugye… ugye fel fog kelni?

Nem mondja ki a nevét, mintha ezzel is csak rontana a helyzeten. Jobban magamhoz ölelem, míg a két kis nőstényt figyelem, ahogy a vízben játszanak. Leela hamar átvette a kis Minu gondozását, kinek édesanyját még keresik a többiek. Sundari is gondolt rá, hogy magával viszi, de a két kislány túlságosan is jól megvolt együtt, így nálam maradtak.

- Jormun erős. Fel fog – simogatom meg a kisfiú karját, míg magamhoz ölelem. - Szeret minket, küzd, felkel.

Én mégis félek, hogy nem. Napok óta alszik az ágyban, néha megitatom, az ételt is megrágom neki. Sundari tanácsára altató teát is kap, hogy a szervezete a regenerációra koncentráljon, s arra használja az erejét. Ma azonban nem adtam már neki… S mától nem is fogok.

A kicsikkel folytatom a napi rutint aznap, s másnap is. Reggel kelés, reggeli mosakodás, evés, Jormun sebeinek átkötözése, ápolása, megfürdetése, majd mosás, a kicsikkel való foglalkozás… amiket hoztunk, mindent elpakoltam már. Biztosan haragudna, ha elhanyagolnám a területemet miatta. A két tehénnek s annak a bivalynak is hely kell, így a három kicsi segítségével annak is nekiláttam.

Az éjszakák azonban szörnyűek, csak ülök az ágy mellett, fogom a kezét, hallgatom az ő, s a mellette alvó kölykök szuszogását. Alig aludtam az elmúlt pár napban… egyszerűen féltem, ha hosszabb időre fekszem le, mire felkelek, már nem fog lélegezni.

Épp újabb kosarakat fonok Ehannal, mert hajlandóságot mutatott rá, hisz a testvére inkább a kicsi lánnyal van, mikor Leela szalad ki a kunyhóból.

- Dhi, Dhi! – szalad felém, mire én rögtön felpattanok s megindulok hozzá. Minuval szundítottak bent, el nem tudom képzelni mi történhetett. – Jormun… vizet kér! – kapaszkodik belém, nagyokat pihegve, mire én felkapom s beszaladok vele. Lerakom a konyhában, de engem visz tovább a lábam, szinte majd elesem a földön hagyott, faragott játékokban.

- Dhiren… - hallom meg az erőtlen hangját, mire lerogyok az ágy mellé.

- Te… idióta, barom… te… - markolom a levegőt, mert legszívesebben úgy megütném, de félek, hogy azzal csak kárt tennék bele. – Gyógyulj fel, én… én… megverlek! – fenyegetem, míg felém eső kezéhez fúrom a fejemet.

- Ne haragudj… biztos nagyon megijesztettelek… - krákogja, mire én elengedem, s az ágy mellé készített pohárért nyúlok.

- Halálra rémítettél – susogom, míg segítek neki inni. – Azt hittem nem kelsz fel. Soha többé…

- Mióta alszom? – kérdi, miután lenyalja az utolsó csepp vizet az ajkáról.

- Több mint egy hete… - vallom be egy kis gondolkodás után. Leteszem a poharat, majd az arcára simítok, majd gyengéd csókot lehelek a szájára.

- Uh, az sok… - szusszantja. Nem hiszem el, hogy most is el akarja viccelni a dolgot!

- Mit sok? Rengeteg! – morgom, de tovább simogatom az arcát.

- Jormun? – hallom meg Leela hangját, mire odanézek. Már Ehan is bent van, ahogy látom sáros lábbal szinte mindent összejárt, de most haragudni se tudok rá.

- Sziasztok – erőltet mosolyt az arcára a fiatal hím. – Oh, hát te? – néz a kicsi lányra, aki igaz át tud változni, de sokkal tigrisebb vonásai vannak még, mint a két idősebbnek.

- Ő Minu – mutatja be Leela.

- Ő is a ketrecben volt – veszem át tőle a szót, míg szüntelenül Jormun arcát cirógatom. – Nem találtuk még meg az édesanyját. Még keresik, szóval… addig nálunk van. Leela igaz már kistestvérnek hívja – vallom be egy halk kuncogással.

- Mert hát máshogy nem lehet, nem? – kérdi picit duzzogva, amiért elmondtam a fiatal hímnek is a dolgot.

- Micsoda? – kérdezek vissza.

- Kistestvérünk – csatlakozik Ehan is, mire én értetlenül nézek hol rájuk, hol Jormunra.

- Sanduri mondta, hogy ha két papánk van, akkor nem lehet kistestvérünk, csak ha találunk – segít ki Leela, mire én felsóhajtok.

- Két papátok? – ragadja ki a lényeget Jormun, láthatóan tetszik neki a dolog, falfehéren is képes elmosolyodni. – Nos… tényleg nem lehet másképp, bocs srácok.

- Ne kérj ezért bocsánatot, az istenért… - hajtom fejem az ágyra, a kezéhez. A megkönnyebbülés, miszerint minden rendben lesz, Jormun felkelt, fel fog épülni, s még hosszú ideig fog boldogítani még a kényszert is hamar tovább fújja, hogy megcsavarjam legalább az orrát azért, amiért már megint hülyeségeket beszél a kölykeinknek.

Meredten néz rám, kíváncsi lennék, mi van a fejében ilyenkor.

- Csak érzéki jó? – kérdez, mire belegondolok…

- Az a legjobb, a leghatásosabb… - élénken figyelem, ahogy közelít, nem lenne ellenemre egy reggeli menet.

- Hm, de akkor sose jutunk haza – hajol fölém. - Megelégszel egy kedves kényeztetéssel is? – meg fog ölni, ez már biztos…

- Tőled minden kényeztetés – felnyúlok érte és magamhoz húzom egy érzéki csókra. Fogalma sincs, mit művel velem! – Azonban igazad van, így sose jutunk haza, pedig a kis lurkóink is hiányoznak.

- Oh, szóval már közösek? – kérdez én pedig csókkal pecsételem meg. – Ez nem válasz.

- Szerintem igen. A párom vagy, a párod vagyok, természetes, hogy a kölykeink.

Sajnos nem tudunk tovább lustálkodni, be kell fejezni a munkát, így gyors mosakodás után délre be is fejezzük.

- A bőrök, amiket el akarok cserélni…- kap a homlokához. – Be tudod egyedül fejezni, míg elszaladok velük?

- Csak szaladj is vissza – vigyorgok, mire homlokon pöccint.

- Ezt most miért? Mondtam, hogy érzéki kényezt…! – száját az enyémre tapasztja, hogy elhallgattasson. Ez ellen nincs kifogásom.

- Miattad nem igen tudok szaladni most, Jormun – megnyalja az ajkaim, nekm meg az egekbe ugrik a pulzusom. – Azért sietek.

Végül aztán összeszedjük a holmikat és nekiindulunk az útnak Dhiren területére, ami most már az én otthonom is. Dhiren nem szereti a közösséget, minél előbb haza akar érni, pedig én régebb óta vagyok távol, mint Ő.

Dhiren tervei között elsősorban a kunyhó szerepel, ami nekem is, de a teheneknek is kell fedél a fejük fölé.

- Elsőnek haza kell érnünk – térít észhez.

- Tudom, tudom. Nagyon várom már, Leelát és Ehant is meg akarom ölelgetni.

- Is? – kérdez vissza, mintha nem lenne egyértelmű, hogy legszívesebben most is ledönteném egy bokor aljában.

- Nos, majd ha elalszanak, tudod – célozgatok rá.

- Hm, nem tudom, miről beszélsz. Gondolom akkor mi is aludni fogunk.

- Valóban? – nem hiszem el.

- Tudod, a hátad és az enyém is, fáj – mosolyog felém, de nem veszem be.

- Oh, tényleg, nem is tudom miért – meg a formás hátsója is fájhat, pedig óvatos voltam tegnap.

- Akkor már ketten vagyunk.

Szörnyen hosszúnak tűnik az út, de a kezdeti lelkesedést felváltja valami más, amikor elérjük Dhiren területének határát. Aggodalom, vér és idegen szagok.

- Dhiren…

- Nem, csak ezt ne – mire kettőt pislogok már le is tépi magáról a ruhát, a teheneket egy fához kötöm pár pillanat alatt, a ruháimmal nem foglalkozom, alakot váltok, a textil pedig széthasad rajtam. Fejvesztve rohanunk a szagok után, az egyik bozótban megtaláljuk Sundari egyik fiát, megsérült, de jól van, a mellsőlábának viszont annyi.

Dhiren és én megvadult nagymacskák módjára eszeveszett dühvel száguldunk keresztül a vidéken, össze is találkozunk egy csapattal, akik ketrecbe zárták a kölyköket és igyekeztek elhagyni a területet arra, amerről mi érkezünk. Nagy hiba volt ez. Nagyon nagy hiba.

Megvadulva rontunk ki a fák közül, ordítások harsannak fel, nyilak süvítenek a fülem mellett, fogaimat kivillantve ráugrom az egyikre, a torkát is átharapom, utána ugrom a következőre.

Hatalmas felfordulás kerekedik, vörös köd ereszkedik az agyamra, tépek, ütök, harapok, karmolok, a mellkasomban szúró fájdalmat érzek, de nem törődöm vele.

Sundari és két másik fia is csatlakozik hozzánk, utol érnek minket, alig öten a hordából menekülőre fogja, de nem juthatnak messzire, mert más alakváltók is felbukkannak utánunk. Vér, testnedvek, húscafatok, Dhiren, Sundari, két fiatal hím fia és én darabokra szaggatjuk azokat, akik túlélték az összecsapást Sundariékkal még az érkezésünk előtt. A szökevény vadászokat másik vadásszák le.

Miután elengedem az egyik mocsok szétharapott nyakát még látom, ahogy Dhiren a szekérhez siet, alakot vált, széttöri a zárat és kiemeli a megszeppent, reszkető kölyköket.

A pusztítás leírhatatlan, annyi vért veszítek, hogy szédülni kezdek, lepillantva látom, ahogy két nyíl áll ki a mellkasomból. Én ugrottam rá a nyílpuskás vadászokra…

Még megnyugtat a gondolat, hogy a kölykök már biztonságban vannak, de az én lábam felmondja a szolgálatot. Eldőlök a fűben a tetemek között és magával ránt a sötétség. Még hallom a nevemet, távolról, de olyan szörnyen hideg vesz körül, mint otthon, északon a hóban.

- Jormun!

Dhiren…

Egyre erőteljesebb az illata, s én is kezdem élvezni a helyzetet. Emellett, így, hogy én ülök rajta, s én diktálok, nem is olyan vészes a büszkeségemnek se. Úgy néz fel rám, mintha én lennék az istene, a mindene, aki rendelkezik vele, ez pedig imponál. Körmeimmel karistolom végig szépen kidolgozott mellkasát, mire ő mordulva kap a nyakamra, hogy megjelöljön.

Mikor úgy érzem, hogy kész vagyok őt is magamba fogadni, megemelkedem, s a segítségével ráereszkedem. Csípőmre markol, úgy tart, néha meg-megrándulnak az ujjai, de megértem. Nekem is hihetetlen érzés, s vele ellentétben mögöttem nincs több évtizednyi vágyakozás.

- Lassan – dörmögi, amit meg is fogadok. Másnap reggel ezernyi dolgunk van még, s a gyaloglás se lesz semmi. Tudnom kell járni, feltétlenül.

Felkönyököl, s puha csókokkal igyekszik elterelni a figyelmemet a kezdetleges feszülésről. Értékelem, hogy így igyekszik nekem megfelelni, s az én igényeimhez igazodni. Miután a kellemetlen érzés szűnik, körözök aprót a csípőmmel, hogy felmérjem a terepet, amit Jormun hátravetett fejjel, szinte már dorombolva élvez.

Szinte mindent rám hagy, kedvemre mozoghatok, ahogy nekem éppen jól esik, ő csak segít a tartásban, s élvezi a kialakult helyzetet. Az illatok, az érintések, a csókok, minden nagyon intenzív így, lüktet mindenem, elönt a forróság, kezeim alatt Jormun csíkjai is izzanak. Igaza volt, tényleg… tényleg én lehetek a párja.

Őt hamarabb önti el a gyönyör, nekem még mozognom kell egy kicsit, hogy hasonlóan az ő nevét nyöghessem az utolsó levegőmmel. Ráfekszem, élvezem a közelségét, a teste melegét, az erős illatát, s igyekszem közben visszanyerni a normális légzésemet. A fiatal hím eközben szüntelenül cirógatja testemet, ami hihetetlenül jól esik.

- Dhiren...?

- Huh...? – kérdezek vissza, még mindig a levegővel küszködve.

- Csíkos lettél... – közli, amihez idő kell, hogy felfogjam.

- Micsoda? – kérdezek rá értetlenül, míg felemelkedem, s a kezeimre nézek. Mindkettőn hasonló csíkok vannak, mint Jormunén, sőt, a testem többi részén is fedezek fel még csíkokat.

- Átvetted a csíkjaimat... – lepődik meg a fiatal hím csodálkozva, amit én viszont még mindig nem fogtam fel. Hogyan? Miért?

- Lehetetlen – pihegem, majd ránézek. 

- Most már egy pár vagyunk – vigyorogja olyan elégedetten, mint egy kölyök, akinek sikerült a vajas kannát tisztára nyalni. - Azt hiszem mostantól, ha akarnál se szabadulhatnál tőlem! – jelenti ki a tényt, míg felkönyököl s csókáradattal lep el. Nem tudom mit mondhatnék erre, hisz az ösztön és a természet már megválaszolta minden kérdést. Inkább csak hagyom, hogy az álom nyomjon el a karjai között. Arra sincs erőm, hogy lemossam magamról az izzadtságot, emellett az illatában fürödni se olyan rossz… sőt, határozottan kellemes.

Reggel kicsit fájó hátsóval, s lüktető izmokkal ébredek, a csíkjaim azonban eltűnnek. Nem is bánom, annyira szokatlan lenne, zavarna is, pedig semmi szégyellnivaló nem lenne rajta. Jormun még alszik, mikor kibújok mellőle s mosakodni kezdek. Már félig lecsutakolom magam, mikor meghallom, hogy mocorog.

- Végre felébredtél, hasadra süt a nap. 

- Fogalmad sincs, mennyire hiányzott ez a látvány – közli vigyorogva, míg elhelyezkedik kényelmesen a nézésemhez.

- Pimasz kölyök – fújom. - Miért is hagytam magam? 

- Mert szeretsz – közli nemes egyszerűséggel, roppant magabiztosan. Igen, azt hiszem igaza van, de nem kell neki ezt mindig megerősítenem. Így is túl nagyszájú, hát még akkor…

- Mert hülye vagyok – vigyorodom el, míg visszaemlékszem az estére. - Biztos akartam én, hogy egy pimasz hím legyen a párom? – merengek hangosan.

- Igen, akartad – jelenti ki, míg kivillantja a fogait. 

- De ettől még én vagyok a főnök! – kötöm az ebet a karóhoz.

- Igen is, Főnök.

- A lovaglásból viszont nem csinálunk rendszert – teszem hozzá, mert az izmaim roppant mód sajognak.

- Feküdhetsz alám is.

- Megharaplak! – mordulom.

- Ó, szépen kérlek, harapj meg – kuncogja, s azt hiszem roppant mód élvezné, ha a reggelt egy újabb szeretkezéssel indítanánk.  

- Ez nem lesz jó, ha minden kilátásba helyezett büntetésemért könyörögni fogsz, hogyan fegyelmezzelek? – szegezem neki a komoly kérdést egy szörnyen fontos problémáról.

- Fegyelmezni akarsz? Rém egyszerű, drágám, büntetés helyett helyezz kilátásba érzéki kényeztetést, esküszöm, viselkedni fogok!

Nézek rá egy darabig, ő is néz engem, nem igen tudja, hogy most elfenekelést fog e kapni, vagy mást. Igazából én se, mérlegem a helyzetemet, mi lenne a legjobb nekem és neki is.

- Csak érzéki jó? – kérdezek rá egyszer csak, mire hümmögve kezd el merengeni.

- Az a legjobb, a leghatásosabb… - sorolja, míg én közelebb ülök hozzá.

- Hm, de akkor sose jutunk haza – jegyzem meg halkan, míg felé hajolok. – Megelégszel egy kedves kényeztetéssel is? – kérdem, mire ő felszusszan.

- Tőled minden kényeztetés – dorombolja, majd nyúl értem, hogy a nyakam köré fonja egyik kezét s egy csókra lehúzzon magához. – Azonban igazad van – pihegi ajkaimra a csók után -, így sose jutunk haza, pedig a kis lurkóink is hiányoznak.

- Oh, szóval már közösek? – kérdezek rá felvont szemöldökkel, mire ő újra megcsókol. – Ez nem válasz.

- Szerintem igen. A párom vagy, a párod vagyok, természetes, hogy a kölykeink.

Mosolyogva csóválom a fejemet, hogy mennyire hihetetlen egy hím. Igaza van, a logikában nincs semmi baki, de oly könnyedén hagyják el ezek a száját, mintha mindennapi dolgok lennének. Mindegy is, ő is megmosakszik, felöltözünk, eszünk pár falatot, s folytatjuk a munkát. Már dél körül járhat, mikor szinte készen vagyunk.

- A bőrök, amiket el akarok cserélni…- jut eszembe hirtelen. – Be tudod egyedül fejezni, míg elszaladok velük?

- Csak szaladj is vissza – búgja, mire én felhorkantva lépek oda hozzá, hogy homlokon pöcköljem.

- Ezt most miért? Mondtam, hogy érzéki kényezt…! – kezdene bele, de befogom a száját a sajátommal.

- Miattad nem igen tudok szaladni most, Jormun – nyalok búcsúzóul az ajkára, mire szemei vágytól csillannak. – Azért sietek.

Késő délután van már, mikor mindennel készen vagyunk s összepakolunk az induláshoz. Tudom, hogy fáradt, de minél előbb haza akarok menni. Zavar a sok szag, s a tudat, hogy a kölykeim nélkülem vannak. Vagyis… a kölykeink, s nélkülünk.

Rengeteg a portékánk, alig bírjuk ketten a kapott két tehénnel is. Legszívesebben közölném, hogy a felét itt hagyjuk, csak menjünk már. Türelmetlen vagyok, most hogy Jormun is végzett mindennel, otthon akarok lenni, vele, és a két kicsivel. Nem kell nekem senki és semmi más, azt se bánom, hogy ha a kunyhó akkora marad, mint most, vagy hogy a tehén nélkül maradunk. A bivaly már úgyis a kamrában van felakasztva, szépen pácolva, sózva vagy szárítva…

Egész úton arról beszélünk, hogy mit s mikor kezdjünk el csinálni. Szerintem nem hiába szeretné a kunyhóval kezdeni, hogy külön szobánk lehessen a kölyköktől. Engem különös képen nem nagyon érdekel mikor mit kezdünk el, csak legyünk velük készen.

- Elsőnek haza kell érnünk – jegyzem meg, mikor újra belekezd a tervbe.

- Tudom, tudom. Nagyon várom már, Leelát és Ehant is meg akarom ölelgetni – vigyorogja.

- Is? – kérdezek vissza, de tudom jól mire megy ki a játék. Elárulja az illata…

- Nos, majd ha elalszanak, tudod – búgja, s lép közelebb, de túl sok mindnet cipelünk, így nem tud hozzám simulni egy csókra.

- Hm, nem tudom miről beszélsz – tettetem az idiótát. – Gondolom akkor mi is aludni fogunk.

- Valóban? – kérdez vissza homlokráncolva.

- Tudod, a hátad és az enyém is, fáj – küldök felé egy félmosolyt.

- Oh, tényleg, nem is tudom miért – megy bele a játékba rögtön.

- Akkor már ketten vagyunk.

Azt hiszem a várakozás s az előttünk álló út csak még rosszabb így. Lehet a házat kell először átalakítanunk, Jormunnak igaza van… Nem hiszem el, hogy ennyi idő alatt így kifordított az önmegtartóztatás szigorú ketrecéből, s alig várom, hogy újra hozzábújhassak. No meg persze a kölykeimnek is jobb lesz, ha hagynak minket aludni, s másnap reggel kipihentebben tudunk rájuk vigyázni. Nagy az ágyam, de ahogy nőnek, egyre kisebb lesz négyünk számára…

A napok lassan egybe folynak, igyekszem mindenkihez menni, aki ajánlatot tett, mindenkitől megkapom a listán szereplő dolgokat, utolsó munkaként még elvállaltam egy szövetkereskedő házának a padló burkolatát. Sietek a munkával, de egy roppant ismerős illatot hoz a szél, kimegyek hát oda, amerről érzem és a felém lépdelő tigrist ezerből is felismerném.

- Dhiren! – leguggolok, karjaim kitárva várom, míg odaér, hozzám dörgöli magát kedveskedve, cserébe megdögönyözöm. – Ah, úgy hiányoztál, meg a kicsik is. Ők még mindig – míg dolgozom, lefoglal a munka, így nincs időm agyalni. Amint elhúzódom, nagy érdes nyelvével képen nyal.

- Hé, a csókot így nem szeretem! Micsoda batyud van… - megszabadítom a terhétől. – Gondolom, át szeretnél változni, s felöltözni. Gyere, menjünk – behívom a házba, hogy alakot válthasson. Szégyentelenül mérem végig, amint ember bőrben nyújtózik.

- Ah, végre, már nagyon nyomott az a batyu. Tudsz adni ruhát? Az már nem fért bele. Sietek letudni a vásárt – miért is kéne felöltöztetnem? Szívesebben látnám ruha nélkül.

- Persze. Viszont… sietned se kell annyira.

- Miért? – kérdez, én meg a kezébe nyomok egy zöld inget és nadrágot.

- Sajnos ezzel itt ni még nem vagyok kész. A lakói odavannak, holnap este jönnek.

- Értem. Mennyi idő még? Segítsek?

- Ah, nem kell – legyintek. – Megint padlót burkolok.

- Jól tudok burkolni – hozzám lép, szinte incselkedve, ajkam beharapva húzom közelebb, úgy hiányzott a jelenléte, miért is adtam neki oda a ruhát? - Nem tudtad? – arcomra simít, dorombolni támad kedvem.

- Azt hiszem… ez új információ, de szívesen megnézném.

- Akkor segítek – megpaskolja az arcom, mint aki már eldöntötte és egy röpke csókkal pecsételi meg. Miáú, ebből jöhet még. – Jó lenne legkésőbb reggel indulni.

- Ne már, csak ennyit kapok? Fél óra pihenő... – nyüszítek, de már itt is hagyott. – Dhiren! Hallasz?

- Munkára – már fel is vett egy zöld márvány mozaiklapot. – Aztán ha a hátad még bírja, kapsz pihenőt.

Rabszolgahajcsár, estig dolgoztat, késő este már a fáklya alatt is képes vagyok elterülni a frissen rakott padlón.

- Aludhatok veled? – kérdi, mikor már csak vonszolom magam a szerszámok és a viszonylagos rend után.

- Hogyne aludhatnál, ne butáskodj!

- Nos, nem tudom, hogy a tulaj örülne egy újabb tigrisnek a pajtájában… Te tudod.

Végre az evésre kerül a sor, annyira vágyom a közelségére, hogy evés közben is mögé ülök, hogy minél nagyobb felületen érintkezhessek vele. Hozzám simul, egyáltalán nem bánja, ez megmelengeti a szívemet. A pajtába egy dézsában viszünk be friss vizet, a szalmaágy kényelmes lesz kettőnknek, a szappan pedig elfedi a tigris szagot, így a tehenek, lovak sem tiltakoznak a jelenlétünk ellen. Élvezet nézni, ahogy Dhiren mosakszik mindössze egy darab ronggyal a dézsa fölött, nem is bírom ki, hamar megtalálom a nyakát a csókjaimmal. Csak egy kis kényeztetés, semmi extra… - Jormun – fogaimmal karcolom finoman a bőrét a nyakán, legszívesebben végigharapdálnám. Ki akadályoz benne? Meg is teszem.– A derekad…

- Tudom, a fenébe is, tudom – valóban hasogat, de ha egyszer annyira vágyom utána.– De te is…

- Igen, én is kívánlak. Azonban nagyon fáj a derekad, nem?

- Nos, szerintem ki fogom bírni – csak egy egész kicsi kényeztetésre vágyom.

Nem tudom, mi járhat a fejében, de felfogni sincs id, már hanyatt is dönt a szalmán, kecsesen rám mászik és le is ül.

- Dhiren…?

- Így nem fog fájni a hátad, annyira – mordulással jelzem, hogy mennyire nincs ellenemre. – Emellett mindig annyit lovacskáznál, nem tudom, hogy ennyire szereted őket.

- Ugye tudod, hogy mit mondasz most…? – ez tényleg az, amire én is gondolok? Nem álmodom?

- Igen. A tiéd akarok lenni, kölyök – nem hiszek a fülemnek. Nem, kizárt, hogy tényleg azt mondta, amit hallottam. Kezemmel a csípőjére simítok, mert nem bírom ki tétlenül, ahogy rajtam ül. Nem tiltakozik, lökök is rajta egyet, ez mindkettőnket feltüzel. Kész, belé szerettem, erre nincs jobb szó. A megmaradt ruháink pillanatok alatt kerülnek le rólunk, hosszú csókcsatákat vívunk, míg a kezemmel segítek Dhirennek felkészülni, még jó, hogy van egy kis olaj is, síkosító gyanánt, nem akarom, hogy megsérüljön, azt szeretném, ha tökéletes lenne.

Türelmes vagyok, de amikor a karmait végighúzza a mellkasomon, nem bírom tovább, felmorgok, nyaka után kapok, hogy kicsit megszívjam. Úgy tűnik, Ő sem bírja már sokáig, ez végképp nem álom, elveszítem minden józan eszem, senki másra nem vágytam eddig ennyire, annyi éven át kerestem, csalódtam és újra kerestem. A fogai, ajkai és karmolásai nagyon is valóságosak, az illata megrészegít, itt és most örömmel halnék meg, mert megkaptam a legnagyobb ajándékot a sorstól. Ez a csodálatos, halálos hím egyedül az enyém, enyém és senki másé.

Csillagokat látok, amikor lassan lejjebb ereszkedik és a testébe fogad. A csípőjére markolok, hogy segítsek neki apránként haladva.

- Lassan – nem akarom, hogy megsérüljön.

Felkönyökölök, hogy csókkal enyhítsem a kellemetlenségét, elképesztő érzés egyesülni vele, összeolvadni, türelmesen várok, míg megszokja a méreteimet és aprót köröz rajtam. Hát csillagokat látok, nem is keveset. Abszolút rábízom a tempót, az ütemet, mindent, ez az első alkalom, hogy valakit a testébe engedett, meg akarom neki adni a legjobbat.
Csodálatos érzés szerelmeskedni vele, nem is bírom se én, se Ő sokáig, a csíkjaim ismét izzanak, már szinte fáj, ahogy égetnek. Észre sem veszem, csak amikor Dhiren is elélvez, rám borul és én a hátát cirógatom meg elégedetten. A bőrén megjelentek a csíkjaim tükörképei.
- Dhiren...?
- Huh...?
- Csíkos lettél...
- Micsoda? - emeli fel a fejét és nézi meg a karjait.
- Átvetted a csíkjaimat... - tátom el a számat meglepetten.
- Lehetetlen - pihegi, aztán értetlenül bámul rám.
- Most már egy pár vagyunk - vigyorgok. - Azt hiszem mostantól, ha akarnál se szabadulhatnál tőlem! - felkönyökölök és össze-vissza csókolom a boldogságtól.
A fáradtságtól kimerülten hamar elszundítunk, Dhiren még a mosdást is hajlandó reggelre eltolni. Örülök neki, hogy beadta a derekát, így legalább kiderült, hogy nem az apjára ütött, mint mondta. Reggelre a csíkjai eltűnnek, de nem is bánjuk, hiszen rajta furcsán hatottak volna, anyámon se maradt meg a párzási csíkozat, csak amikor összekötötték magukat apámmal.
Dhiren ébred előbb, mire kinyitom a szemeim már javában mosakodik.
- Végre felébredtél, hasadra süt a nap.
- Fogalmad sincs, mennyire hiányzott ez a látvány - vigyorgok, karom fejem alá hajtva párnaként élvezem a meztelen testének a látványát.
- Pimasz kölyök - fúj bosszúsan. - Miért is hagytam magam?
- Mert szeretsz.
- Mert hülye vagyok - vigyorodik el. - Biztos akartam én, hogy egy pimasz hím legyen a párom?
- Igen, akartad - villantom ki a fogaimat.
- De ettől még én vagyok a főnök!
- Igen is, Főnök - vigyorgom.
- A lovaglásból viszont nem csinálunk rendszert.
- Feküdhetsz alám is.
- Megharaplak!
- Ó, szépen kérlek, harapj meg - kuncogok.
- Ez nem lesz jó, ha minden kilátásba helyezett bűntetésemért könyörögni fogsz, hogyan fegyelmezzelek?
- Fegyelmezni akarsz? Rém egyszerű, drágám, büntetés helyett helyezz kilásátba érzéki kényeztetést, esküszöm, viselkedni fogok!

- Játszottatok Jormunnal?

- Tessék? – kérdezek vissza, mert nem igen értem mire céloz ezzel Ehan.

- Olyan az illatod, mint neki – csatlakozik Leela is.

- És az egész konyha is.

Nem hiszem el, ahogy Jormun elégedett képét se.

- Igen, játszottunk – bólogatja a felelős.  – Gyerekek, hamarosan visszamegyek a közösségbe, mit szeretnétek, mit hozzak, ha visszajövök?

- Ruhát – érkezik a lányos válasz.

- Valami játékot – csatlakozik Ehan. – És husit.

- És olyan finom szappant – jut eszébe Leelának még valami.

- Meg tyúkot. Öreg tyúkot – figyelmezteti Jormunt a kicsi fiú, amin ő jót is nevet. Sőt, én is mosolygok rajta.

- Soká jössz vissza?

- Remélem hat napkelte elég lesz, ha nem, majd visszamegyek később is.

- Tanulniuk sem ártana – jegyzem meg.

- Értettem.

- Muszáj tanulni? – kérdi száj húzva a kis hím.

- Igen, muszáj – feleli türelmes s mosolyogva Jormun. Ügyes a gyerekekkel, tényleg. – Én és Dhiren is sokat tanultunk és nagy hasznát vettük.

- Amíg Jormun elvan, mi felkészülünk, hogyan kell prédára vadászni – mondom  nekik a tervet, ami rögtön tetszik nekik.

- Vadászhatunk? – kérdik boldogan, csillogó szemekkel.

- Igen, ti fogjátok levadászni a bivalyt, amit Jormun hozott. De azt is meg kell tanulnotok, hogyan készüljetek fel rá – figyelmeztetem őket, de azt hiszem ez már édes mindegy. A lényeg, hogy vadászhatnak.

- Emlékszem az első nagy vadászatomra, amire apám elvitt –kezd bele a mesébe Jormun, láthatóan boldog mosollyal. Jó kapcsolata lehetet az apjával. – Addig már vadászgattam, de csak kisebb zsákmányokat tudtam fogni. Nyúl, pocok, rágcsálók… Hú, az első alkalom, amikor medvére vadásztam, na az kegyetlen volt! Még a mai napig fáj ott, ahol kaptam az ütéseket.

- Még mindig hagyománya van a medve vadászatnak északon? – csodálkozom enyhén rá.

- Igen, egyfajta felnőtté avatás – tudja le egy vállrándítással. – De sikerült – teszi hozzá, mintha ez lenne a fontosabb. Nem is ő lenne!

- Mi is vadászhatunk majd medvére? – ragadja ki a lényeget Leela az egészből.

- Majd, ha elég nagyok és tanultak lesztek hozzá – füllentem nekik, hisz erre maximum alakváltó medvék vannak, de azok is ritkák ám. A kicsik azonban ezt nem tudják, s ha motiválja őket, gond nélkül biztatom rá mindkettőt.

- Tanulni fogunk! – Medvét vacsorára! Most büszke vagyok nevelői tudásomra.

A következő pár nap inkább arról szól, hogy kipihenjünk rendesen a betegséget, együnk, lustálkodjunk, igazi kis tigris család legyünk. Jormunnal összeírjuk az igen terebélyes listát arról, hogy mik kellenek. A teraszt akarom beépíteni a kicsiknek, túlélem, ha nincs. Vagyis… túléljük. Együtt, mint egy család. Két apával.

- Ehhez három bivaly is kevés lesz, hogy haza hozzam – neveti jóízűen Jormun a listát, mire eszembe jut valami.

- Majd eléd megyek, hogy segítsek.

- És a kölykök? – kérdez vissza.

- Áthívom Sundarit és megbeszélem vele, hogy vigyázzon a kölykökre – felelem. Biztos benne lesz, muszáj… nagyon jó lenne.

- Jó ötlet, akkor nem egyedül fogok szenvedni. Igaz is, tehenet is kérnem kell, már vágyom némi friss tejre reggelente – szinte ábrándosan fel is sóhajt.  – Melegre persze – teszi hozzá.

- Ne is mondd, emlékszem, régen a fagyott tejkorongból törtük le a darabokat, hogy felforraljuk – húzom az orromat, míg felidézem a régi képeket. Utáltam, a kezemen maradt a fagyott tej szaga, anyám pedig nem értette, mi zavar rajta annyira.

- Akkor a távozásomtól számított hat nap múlva gyere elém reggel – tér vissza a témához.

- Legyen – bólintok. -  Úgyis rég jártam a közösségben, örülök, hogy nem kell huzamosabb ideig ott lennem – teszem hozzá.

- Én elvagyok velük, habár néha tényleg fárasztó, főleg, hogy mindegyik kitalált nekem valami munkát, amit más nem tud elvégezni. De ez nekünk csak jó. – Igaza van, sok minden kell, sokat kell dolgoznia. Majd mikor megyek, viszek pár prémet, s elcserélem még ezért meg azért, ahogy ezelőtt.

Jormun távozásáig lévő idő szinte elrohan. Ha napközben nem a kicsikkel vagyunk, akkor este élvezzük egymás társaságát. Tudom, hogy kíván, hogy el szeretné mélyíteni a kapcsolatunkat, de én nem vagyok erre felkészülve, emellett biztos se vagyok benne, hogy képes lennék e rá. Hisz, érzem, kinek kéne „lovagolnia”. Nekem. Ettől függetlenül élvezem a társaságát, vágyom az érintésére. Nem értem magam, de úgy tűnik ő bőven ad nekem mindenre időt.

A nap újra felvirrad, de ezáltal Jormun távozása is elérkezik. A két kicsi szoros öleléssel búcsúzik a fiatal hímtől, aztán én kerülök sorra. Nem úszom meg, pimasz vigyorral ama jóképű képén húz oda magához, hogy alapos búcsúcsókban részesítsen. A kölykök nem fújolnak, sőt, csak nevetik. Azt hiszem élvezik, no meg sejtették a dolgot. Nekem se kell több, kap egy taslit. Nem olyan nagyon fájdalmasat, inkább nevelőt. Úgyis azt mondta, ezt is szereti bennem, hát tessék, itt az ízelítő, hogy el ne felejtse.

- Aztán ne dolgozd magad halálra – jegyzem meg. Nem engedem csak úgy útnak… ezek után meg végképp-

- Eszemben sincs, még nem is lovagoltál, addig nem szándékozom elpatkolni – feleli fültől-fülig érő vigyorral.

- Már megint a lovaglás – morogja Leela.  – Mi az?

- Semmi – jön a kórus válasz tőlünk, majd nem bírom ki, újra odaütik Jormunnak. A szája, azt kéne betömni!

- Jormun pimasz – oktatom a gyerekeket.

- Akivel lehet – tudja le ennyivel az említett.

Ha nem indulna, megint odacsapnék neki, komolyan. Elbúcsúzunk, végleg, ő pedig a kis pakkjával, amit odakészítettem neki, útnak is indul.

A nappalok jól telnek, a két kicsi sokat rosszalkodik jó szokásukhoz híven, tanulgatunk, segítenek ebbe s abban. Azonban az éjszakák… csendesek és magányosak. Jormun illata halványan érezhető még, ami csak nehezebbé teszi számomra ezt az egész helyzetet. Ki kéne találnom, hogy meddig akarom ezt még folytatni: válasz nélkül hagyni a hímet, aki a nyakát is törné értem.  Jóképű, gondoskodó, érzelmeket képes belőlem kiváltani, gyengéd… sokszor pimasz, megfojtanám, megharapnám, odacsapnék neki, de ez jó. Jó, mert utána meg akarom csókolni.

Számolom a napokat, a kicsikkel együtt. Örülnek, hogy Sundari fog rájuk vigyázni, ez pedig megnyugtat. Miattuk is aggódom, de így azt hiszem minden rendben lesz. Húgom egy nappal hamarabb állít be, azzal, hogy ne lepődjek meg a kölykein majd a környéken, lebeszélte a dolgokat mindenkivel, járőröznek a lehetséges hordatámadás miatt. Nem hiszem el, hogy ő mindig intézkedik… de mindig.

- Nem akarsz kicsit hamarabb menni? – feszegeti a témát, míg a kicsik épp lelkesen esznek. – Mondjuk… felavatni Jormun szállását?

- Mivel? – kérdezek vissza, míg Ehan ingjét varrom. A nőstény csak beleszagol a levegőbe, majd legyezgetni kezdi maga felé, mintha épp isteni étel főne a tűzön. – Ne kezd te is…

- Is? – kérdez vissza bazsalyogva, én pedig csak forgatom a szemeimet.  – Ugyan. Olyan pofás példány. Fiatal is. Jól bírja a…

- Na, most áll le – intek neki, hogy fogja be.

- Pedig nem is kértelek, hogy mesélj pár dolgot a… tudod – mozgatja lelkesen a mutatóujját, mire rámorgok. A két kölyök is felfigyel erre, de mindegy, betudják annak, hogy megint veszekedek a fehér tigrissel.

Aznap este Jormun vaddisznóbőrén alszom, amiből árad még az illata. Azt hiszem hiányzik, ezt hívhatják annak. Szeretném, ha itt lenne, velem, velünk.

Reggel már lelkesen készülődöm, de azért ezerszer elismételtem a három minden lében kanállal, hogy mi merre van, mit s hogyan. Attól félek, hogy túl jól meglesznek ezek itt a kis kunyhómban, s mire hazaesünk a fáradt Jormunnal, az egészet építhetjük újjá.

Tigrissé változom, Sundari rám köti a batyumat, míg a kicsik ölelgetnek s puszilgatnak. Megbeszéltük, hogy visszajövök, s eszem ágában sincs őket magukra hagyni ezzel a fehér nősténnyel, mert ők már az én kölykeim.

Rég  jártam meg eme utat, de most kevésbé zavar. Tudom, hogy utam végén Jormun fog várni, s vele együtt mehetünk haza. Délután érek a közösségbe, ahol már intenzíven érzem a hím illatát. Meg is lep, de hasznomra válik, könnyedén találom meg. Épp egy kereskedőnél van, akivel én is üzleteltem már párszor.  Azonban úgy tűnik, hogy épp nincsenek otthon, mert csak Jormunt hallom, s érzem a háznál. Nem tudom mit csinálhat, de mikor épp hátrafelé igyekszem, ő is kijön a házból a hátsó udvarra.

- Dhiren! – lepődik meg, majd boldog mosoly terül el arcán. Odaügetek hozzá, ő leguggol, s kitárja kezeit. Gondolkodás nélkül simulok hozzá, s rögvest dorombolni kezdek. – Ah, úgy hiányoztál, meg a kicsik is. Ők még mindig – sóhajtja a bundámba, míg én tovább élvezem, ahogy kezeivel borzolgat. Kicsit elhúzódik, én pedig rögvest arcon nyalom.

- Hé, a csókot így nem szeretem! – neveti. – Micsoda batyud van… - simítja végig ujjait a rám rögzített bőrre, majd leveszi. – Gondolom, át szeretnél változni, s felöltözni. Gyere, menjünk – invitál, s mutatja is az utat. Boldogan követem, alig várom, hogy emberként is adhassak neki egy cuppanóst.

- Ah, végre, már nagyon nyomott az a batyu – nyújtózkodom jólesően, míg felé fordulok. Első dolga végigmérni, tipikus. – Tudsz adni ruhát? Az már nem fért bele. Sietek letudni a vásárt – célzok a kikészített bőrökre.

- Persze – bólintja. – Viszont… sietned se kell annyira.

- Miért? – kérdem felvont szemöldökkel, míg ő odaadja nekem a ruhákat.

- Sajnos ezzel itt ni – mutat a háta mögé, gondolom a nagy házra célozva -, még nem vagyok kész. A lakói odavannak, holnap este jönnek.

- Értem – veszem fel az inget. – Mennyi idő még? Segítsek?

- Ah, nem kell – legyint. – Megint padlót burkolok.

- Jól tudok burkolni – lépek közelebb hozzá, mire ő az alsó ajkát beharapva karol át. – Nem tudtad? – simítok az arcára.

- Azt hiszem… ez új információ, de szívesen megnézném.

- Akkor segítek – csapkodom meg gyengéden az arcát, majd adok egy röpke csókot az ajkára. – Jó lenne legkésőbb reggel indulni.

- Ne már, csak ennyit kapok? Fél óra pihenő... – kezdene el nyavalyogni, de én már az udvaron vagyok, s az ott lévő kődarabokat nézegetem.  – Dhiren! Hallasz?

- Munkára – mutatok rá egy mozaikdarabbal. – Aztán ha a hátad még bírja, kapsz pihenőt.

Nagy volt a szám, ezt hamar belátom. A felével már kész volt, mire megérkeztem, de bőven akad még előtte munka. Segítek, amiben tudok, még fáklyánál is dolgozunk, de egy idő után már tényleg nem bírja a dereka és a háta. Panaszkodik is, hogy így tényleg csak aludni fog, s reggel nem igen tudunk elindulni.

- Aludhatok veled? – kérdezek rá, miközben összepakolunk magunk után egy kicsit.

- Hogyne aludhatnál, ne butáskodj!

- Nos, nem tudom, hogy a tulaj örülne egy újabb tigrisnek a pajtájában… - jegyzem meg, mire ő morogva int. – Te tudod.

Eszünk egy kicsit, de úgy, hogy ő közben nem hajlandó elengedni. Képes beülni mögém, átölel lábaival s kezeivel is, s úgy falatozik a közös tányérból.  Nem bánom kicsit se, jólesően döntöm hátamat erős mellkasának. Ezután megmosakszunk, legalábbis ez a terv. Nem bírja ki, mellém telepszik, s míg én a ronggyal törlöm magam, a nyakamat csókolgatja.

- Jormun – szólok oda neki, mikor már a fogát is használja. – A derekad…

- Tudom, a fenébe is, tudom – dönti fejét a vállamnak, míg én a vízbe mártom újra a rongyot. – De te is…

- Igen, én is kívánlak – felelem. Felesleges tagadnom, megveszem érte. S az úton volt időm gondolkozni mindenen. – Azonban nagyon fáj a derekad, nem?

- Nos, szerintem ki fogom bírni – próbálkozik csillogó szemekkel, mire én a mellkasára simítok. Engem néz, szinte könyörgően, míg én érzelemmentes arccal figyelem őt. Döntenem kell… most. A kölykök mellett ilyenre nem lesz lehetőségünk mostanában, én azonban már megveszem érte.

Kettőt pislog, s máris a padlón fekszik, míg én rámsázom.

- Dhiren…?

- Így nem fog fájni a hátad, annyira – ülök rá az ölére, mire felmordul. – Emellett mindig annyit lovacskáznál, nem tudom, hogy ennyire szereted őket.

- Ugye tudod, hogy mit mondasz most…? -  kérdi, míg engem méreget.

- Igen. A tiéd akarok lenni, kölyök – Szinte benne reked a levegő, úgy meglepődik. Rásimít a csípőmre két kézzel, majd lök rajtam egyet. Remegős sóhajjal nyugtázom, hogy teljesen felizgult ettől. Jó, remek, remek.

- Ezért se kérek tőled semmit… mármint, ami velem kapcsolatos, én…

- Nem is tudom mit tudnék adni –mellkasomra simít, én pedig nem értem, miért mondja ezt. – Félvér vagyok. Valószínűleg apám ágára ütöttem jobban, de remélem, hogy nem teljesen.

- Ezt hogy érted? S hogy… hogy jön ez ide?

- A fehér tigrisek mások, Jormun. nem tudnám neked összegezni, de sokkal másabbak, mint az északiak. Találkoztam igaz már más keverékekkel, de egyik se volt fehér tigris keverék. Mi… Nem, nem is mi, mert nem vagyok az teljesen.Talán nekik kéne a messzi északon lakni, a hó futta fenyvesekben. Bár lehet, azért vannak itt, mert nem melegítené a szívüket semmi a hidegben…

- Sundari…?

- Ő nőstény. Kemény nőstény, ahogy a legtöbbjük. Mind egyedül nevelik a kölyköket, az apák jönnek, majd mennek.

- Nem választanak párt – kezdem érteni.

- Nem – erősít rá.

- Szóval… felesleges reménykednem? – a plafon biztonságosabbnak tűnik, mint ránézni. – Hogy a párom leszel?

- Nem tudom – legalább őszinte. – De egy éve azt se gondoltam volna, hogy két kölyköt nevelek. S nem fordult meg eddig a fejemben, hogy elküldjelek. Pedig ezerszer az lett volna a logikus.

- Mégis itt vagyok – ez némi reménnyel tölt el, főleg, mikor megcirógatja a mellkasom.

- Igen. Itt vagy. Ha van türelmed hozzám, megengedem, hogy megpróbálj levenni a lábamról. Te lehetsz az első.

- Ez most… kihívás?

- Aminek felfogod, az – ásít nagyot. – Ha a csíkjaid, vagyis az ösztön, azt mondja, hogy nekem kell lennem a párodnak, az ellen semmilyen ellenérvet nem tudok felhozni. Csak tényeket, amik engem illetnek, miszerint nekem ilyenem nincs, és borzasztóan alkalmazkodom másokhoz.

- A kölykök… - azonnal elcsitít.

- Azok mások. Nehéz eset vagyok.

- Tudom. Azonban ahogy mondtad, az ösztön megkérdőjelezhetetlen.

- Szegény te, pont én – szusszan, mire én óvatosan magamhoz ölelem újra. Már ez is több, mint amit reméltem.

- Én nem bánom, cseppet se.

Némileg hamar megnyugszom, nem küldött el, ez jó, sőt, türelmet kést és megengedte, hogy megpróbáljam meghódítani. Be fogom bizonyítani, hogy Ő így is más, mint a fajtársai. Nem tudom, mennyi lehet az idő, de érzem, ahogy valaki átmászik rajtam, ösztönösen fordulok meg, nyitogatom a szemeimet, mire egy meglepett Dhiren ácsorog felettem, elég félreérthető pózban.

- Jormun, ne mozogj, korán van ehhez – morog, én pedig próbálom a helyére tenni a dolgokat. Beugrik a tegnap és elvigyorodom.

- Most akarsz lovagolni? – úgy lefagy, mint esőcsepp az északi szélben, érzem, ahogy az illata aprót változik, igenis hatással vagyok rá, khihihi.

- Lovagolni? – Leela kérdésére mindketten ránézünk, el is feledkeztem a kölykökről, főleg, hogy láthatóan meggyógyultak, úgyhogy kezdődik újra a rosszalkodás.– Az mi?

- Semmi, semmi! – vágja rá Dhiren, esetlenül keveredik le rólam.– Gyere, menjünk Ehannal együtt mosakodni – haladnak kifelé.

- Jormun nem jön?

- De, mindjárt – ásítok, míg pár percet engedek magamnak lustálkodni.

Mennyi minden történ pár hét alatt! Lassan ideje vissza mennem a közösségbe is, sok munka vár még rám, és itthon is lesz dolog bőven, ha bővítjük a kunyhót, kamrát, istállót építünk… Sok minden fog kelleni, de meg fogja érni.

Kis idő múlva én is kikászálódom az ágyból, Dhiren már nagyban reggelizteti a gyerekeket, Ehan pedig kérdésekkel traktálja szegényt.

- Játszottatok Jormunnal?

- Tessék?

- Olyan az illatod, mint neki – erősít rá Leela.

- És az egész konyha is.

Remekül szórakozom Dhiren zavarán, próbálja az irányítása alatt tartani a dolgokat.

- Igen, játszottunk – bólogatok kicsit besegítve. – Gyerekek, hamarosan visszamegyek a közösségbe, mit szeretnétek, mit hozzak, ha visszajövök?

- Ruhát – csillan fel Leela szeme.

- Valami játékot – kérlel Ehan is. – És husit.

- És olyan finom szappant – teszi hozzá a lány.

- Meg tyúkot. Öreg tyúkot – hangsúlyozza Ehan.

Felnevetek, hogy értettem a célzást.

- Soká jössz vissza?

- Remélem hat napkelte elég lesz, ha nem, majd visszamegyek később is.

- Tanulniuk sem ártana – jegyzi meg Dhiren, mire veszem az adást.

- Értettem.

- Muszáj tanulni? – húzza a száját Ehan.

- Igen, muszáj – mosolygok. – Én és Dhiren is sokat tanultunk és nagy hasznát vettük.

- Amíg Jormun elvan, mi felkészülünk, hogyan kell prédára vadászni.

- Vadászhatunk? – csillannak fel a gyerekek szemei.

- Igen, ti fogjátok levadászni a bivalyt, amit Jormun hozott. De azt is meg kell tanulnotok, hogyan készüljetek fel rá.

- Emlékszem az első nagy vadászatomra, amire apám elvitt – nosztalgiázom. – Addig már vadászgattam, de csak kisebb zsákmányokat tudtam fogni. Nyúl, pocok, rágcsálók… Hú, az első alkalom, amikor medvére vadásztam, na az kegyetlen volt! Még a mai napig fáj ott, ahol kaptam az ütéseket.

- Még mindig hagyománya van a medve vadászatnak északon? – érdeklődik Dhiren.

- Igen, egyfajta felnőtté avatás – vonok vállat. – De sikerült.

- Mi is vadászhatunk majd medvére? – lelkesül fel Leela.

- Majd, ha elég nagyok és tanultak lesztek hozzá – húzza a mézesmadzagot az orruk előtt a hím, hogy nagyobb kedvük legyen tanulni. A csel beválik.

- Tanulni fogunk! – vágják rá kórusban.

A következő pár nap eseménytelenül telik, Dhirennel összeírunk egy hosszú listát, mit hozzak haza, már a felétől rosszul vagyok.

- Ehhez három bivaly is kevés lesz, hogy haza hozzam – nevetek.

- Majd eléd megyek, hogy segítsek.

- És a kölykök?

- Áthívom Sundarit és megbeszélem vele, hogy vigyázzon a kölykökre.

- Jó ötlet, akkor nem egyedül fogok szenvedni. Igaz is, tehenet is kérnem kell, már vágyom némi friss tejre reggelente – álmodozom. – Melegre persze.

- Ne is mondd, emlékszem, régen a fagyott tejkorongból törtük le a darabokat, hogy felforraljuk – idézi fel Dhiren.

- Akkor a távozásomtól számított hat nap múlva gyere elém reggel.

- Legyen. Úgyis rég jártam a közösségben, örülök, hogy nem kell huzamosabb ideig ott lennem.

- Én elvagyok velük, habár néha tényleg fárasztó, főleg, hogy mindegyik kitalált nekem valami munkát, amit más nem tud elvégezni. De ez nekünk csak jó.

Szerencsére a kicsik mellett magunkra is marad egy kis időnk esténként, amikor Ehan és Leela már alszanak, még nem szeretkeztünk úgy, ahogy a szó szoros értelmében venné a tigris, de roppant kreatívak vagyunk örömszerzésben.

Ahogy eljön az utazásom napja mindhármuktól elköszönök, Ehan és Leela szoros öleléssel búcsúzik tőlem, Dhiren viszont nem ússza meg ennyivel, a gyerekek nevetgélnek, ahogy magamhoz húzom és hosszú csókot követelek ki magamnak, amit persze egy észhez térítő taslival viszonoz.

- Aztán ne dolgozd magad halálra – int óva ettől a szörnyű végtől.

- Eszemben sincs, még nem is lovagoltál, addig nem szándékozom elpatkolni.

- Már megint a lovaglás – morog Leela. – Mi az?

- Semmi – vágjuk rá azonnal, én kaján vigyorral, Dhiren pedig újabb taslival jutalmaz.

- Jormun pimasz – feleli a gyerekeknek.

- Akivel lehet – vonok vállat.

Rövid búcsú után felkerekedem, hogy ismét nekiveselkedjek a megannyi kérésnek-kérdésnek. Hála a szakmámnak, alig győzöm az egészet, csak enni meg aludni állok meg, hogy hat nap múlva mindennel készen legyek. Ami meg esetleg kimarad, az majd legközelebb kerül terítékre. Fél füllel hallok pletykákat, hogy a horda valamiért visszajött a közelbe, de reménykedem, hogy Dhiren területét békén fogják hagyni. Sundari is, mielőtt elmenne a gyerekekre vigyázni, ottlétem ötödik napján még beugrik hozzám, a lelkére kötöm, hogy vigyázzon a gyerekekre, mert ha nem, kitekerem a nyakát. Azt felelte, hogy a fiait is elviszi a környékre, jobban szereti Őket maga mellett tudni, most, hogy a horda megint a környéken járkál. Mérhetetlenül bosszantja a jelenlétük, de nem csak Őt, az egész közösség forrong miattuk.

- Te magad is mondtad, egyfajta párzási ösztön… - válaszol végül a fel nem tett kérdésemre, de érezhetően nem tetszik neki a téma.

- De az izzásnak csak van valami egyéb jelentése.

- Biztos, hogy tudni akarod? – kérdez rá, míg gondterhelten dörgöli meg az arcát. Érezhetően ez komoly dolog, szóval igen, nagyon is tudni akarom.

- Most már kénytelen vagy elmondani! Ki vele!

- El fogsz küldeni… - hal el a hangja.

- Jormun? Kitekerem a nyakad, ha ezek után nem mondod el! – bújok ki karjai közül, s hagyom ott teste melegét, hogy felkönyökölve nézhessek a szemeibe. – Halljam.

- A csíkok akkor jelennek meg rajtunk, ha már megtaláltuk a párunkat, akit hozzánk rendelt a sors…

- Vagyis… te már megtaláltad a párod… északon? – próbálom összerakni egyedül a dolgot, mert alig akar kész tényekkel szembesíteni.

- Igen.

- Mikor…? – próbálok tőle jobban elhúzódni, de nem hagyja, visszahúz.  Talán elpusztult a párja az északi konfliktus alatt? Erről lenne szó? Nem mintha zavarna, nem ez lenne az első ilyen eset.

- Több mint húsz évvel ezelőtt – kezd bele egy sóhajjal a mesélésbe, míg továbbra is közel tart magához. – Apámék nagyon meglepődtek, amikor gyerekként alakot öltöttem végre és megjelentek a párzási csíkjaim. Azt hitték, valamelyik játszó pajtásom az, de én tudtam, hogy nem.

- Húsz éve…? – kérdezek vissza. Akkor még szinte kölyök volt, nem? Olyan korán? Érzem, hogy kézfejemet kezdi el cirógatni, de nem tulajdonítok neki nagy figyelmet. Biztos nyugtatni akar, de nincs miért. Legalábbis azt hiszem.

- A csíkok akkor izzanak, ha a párommal vagyok, az izzás a párosodási rituálé…

- Úgy érted… - kezdenék bele, de képtelen vagyok kimondani, bennem reked a levegő a döbbenettől.

- Igen, több mint húsz évvel ezelőtt rám találtál a hóban, én pedig már akkor tudtam, hogy egy pár leszünk egyszer… - Alig hiszem el, amit hallok. nem értem, nem tudom felfogni. Idegen dolog ez nekem, ilyenben részem nem volt. Anyám szibériai volt, de erről sose hallottam róla. Talán mert neki ebben nem volt része? Apámmal csak a vágy hajtotta őket, nem az ösztön.

- Nagyon fájt, amikor otthagytad északot és engem – folytatja, mert biztos zavarja a csend. - Csalódott voltam, és úgy éreztem, elárultál, holott még kiskölyök voltam, aki semmit sem tudott még ezekről a dolgokról. Kerestem a kalandokat, mindig messzebbre és messzebbre mentem, hátha egyszer rád találok… Sokáig nem jöhettem el, kötelességeim voltak, de amint lehetőségem nyílt rá, otthagytam északot és a keresésedre indultam. Alig hittem el, amikor rám találtál a tisztáson a vadászok után. Nem mertem elmondani neked, nehogy elküldj a fenébe, mégis, hogy hangzott volna, hogy azért jöttem utánad, mert te vagy a párom, csak még nem tudsz róla?

- Fogalmam sincs, hogy fogadtam volna… - vallom be, majd egy kis habozás után hozzáteszem az igazságot is. - Most sem tudom, mit gondoljak…

- Ezért nem akartam elmondani. Aggódtam, hogy fogadnád, de tovább nem titkolhattam volna úgysem… El tudom képzelni, milyen bohócnak tartasz most. – Nem, ez nem igaz. Nem tartom annak, sőt, semmi rosszat nem tudok róla gondolni.

- Nem tartalak bohócnak.

Ez nekem új, érthetetlen, megfoghatatlan. Az én anyám megtanított vadászni, túlélni, harcolni, mindenre, ami az életben maradásra kell. Ezután a többiekkel ezt tökélyre fejlesztettem, gyakoroltam, megtanultam, hogy egyedül kell boldogulnom. Évekig így álltam hozzá, a lényeg én voltam, s senki más. A kölykök voltak az elsők, ki elérték nálam, hogy magamon kívül másra is gondoljak.  Ragaszkodom hozzájuk, tudom. Jormunhoz is, azt hiszem… de nem tudok semmi biztosan.

- Boldog voltam, amikor végre újra találkoztunk, de meg is ijedtem, hogy időközben neked lett egy párod, aki nem én vagyok…

- Ezért utáltad, hogy itt volt Sundari – összegzem inkább magamnak, mint neki.

- Amíg meg nem tudtam, hogy a nővéred, igen. Eszemben sem volt rád ijeszteni ezzel az egésszel, de az érzéseim ellen nem tudok mit tenni, húsz éve kereslek, húsz éve vágyom utánad és bármit megtennék, hogy veletek maradhassak. Szeretem a kölykeidet, akár a sajátjaim, nincs szükségem nőstényre, hogy kölyköket szüljön nekem, én boldog lettem volna kölykök nélkül is, ha veled maradhatok. Ehan és Leela viszont már legalább annyira hozzám is tartozik, mint hozzád.

Ha nőstény lennék, biztos lennék benne, hogy kőkemény szívemmel is meghatna ez.  Hímként ez már más dolog, jól esik, ez tagadhatatlan, de nem tudom mit mondhatnék. Nem tudom így viszonozni érzéseit, hitegetni nem fogom. Inkább tényeket kérek, s majd közlök is, ha úgy kívánja.

- Ezért nem maradtál a közösségben? Nem néztél más pár után?

- Nem tudok más pár után nézni, Dhiren – oly hangsúllyal mondja ezt, hogy libabőrös leszek tőle. - Belém égtél, mint egy billog, amit nem lehet eltűntetni. Nem érdekel, hogy nem vagy nőstény, egy életerős hím vagy, egy fantasztikus férfi és csodás apa, aki ha kell, az orromra koppint, vagy meghúzza a fülem, ezt mind élvezem.

Valami azt súgja, hogy bújjak hozzá, és doromboljak neki, hogy megnyugodjon. A józan eszem viszont visszatart, nem hitegethetem, nem táplálhatom a reményét, mikor azt se tudom mit akarok. Tőle legalábbis. Mégis a haját piszkálom, mert ez megnyugtat, annak ellenére is, hogy a csend szinte már összenyom minket az ágyon.

- Én csak… - töri meg a csendet, de újra hallgat egy kicsit. – csak szeretni akarlak…

- Szóval én vagyok a párod – összegzem a dolgot hihetetlenkedve. – Azért jöttél idáig északról, hogy megtalálj, mert kölyökkorodban úgy döntött a természet, hozzám köt? Nem is volt senki az életedben idáig?

- Úgy, ahogy gondolod nem. Voltak könnyű kapcsolataim, ideig-óráig, de testiségen kívül nem tudtam kötődni hozzájuk – magyarázza. Kötődni? Az milyen lehet?

- Elképesztő – susogom halkan.

- Haragszol?

- Miért haragudnék? – kérdezek vissza homlokráncolva. – Az érzelmek… azok nehéz dolgok. Sokszor nem lehet őket visszafogni.

- Ezért se kérek tőled semmit… mármint, ami velem kapcsolatos, én…

- Nem is tudom mit tudnék adni – simítok a mellkasára komolyabban. – Félvér vagyok. Valószínűleg apám ágára ütöttem jobban, de remélem, hogy nem teljesen.

- Ezt hogy érted? – néz rám értetlenül. – S hogy… hogy jön ez ide?

- A fehér tigrisek mások, Jormun. nem tudnám neked összegezni, de sokkal másabbak, mint az északiak. Találkoztam igaz már más keverékekkel, de egyik se volt fehér tigris keverék. Mi… Nem, nem is mi, mert nem vagyok az teljesen – sóhajtom, míg próbálom a dolgaimat összegezni. – Talán nekik kéne a messzi északon lakni, a hó futta fenyvesekben. Bár lehet azért vannak itt, mert nem melegítené a szívüket semmi a hidegben…

- Sundari…? – kérdezne rá, mire én felszusszanok.

- Ő nőstény. Kemény nőstény, ahogy a legtöbbjük. Mind egyedül nevelik a kölyköket, az apák jönnek, majd mennek.

- Nem választanak párt – vonja le a következtetést halkan.

- Nem – csóválom picit a fejemet.

- Szóval… felesleges reménykednem? – nézi inkább a plafont helyettem. – Hogy a párom leszel?

Elcsendesedve nézem őt, ahogy igyekszik minden erejét összeszedve beszélni velem erről. Jó, hogy itt van. Élvezem a társaságát. Ragaszkodom hozzá, azt hiszem. Azonban ezek a szavak, ezek a tények… talán szavakba tudnám őket foglalni, de tudom, hogy fájnának neki.

- Nem tudom – vallom be. – De egy éve azt se gondoltam volna, hogy két kölyköt nevelek – teszem hozzá. – S nem fordult meg eddig a fejemben, hogy elküldjelek. Pedig ezerszer az lett volna a logikus.

- Mégis itt vagyok – teszi hozzá, mire én megsimogatom a mellkasát.

- Igen. Itt vagy. – Elgondolkozom egy kicsit, majd egy halk sóhaj után hozzáteszem. – Ha van türelmes hozzám, megengedem, hogy megpróbálj levenni a lábamról. Te lehetsz az első.

- Ez most… kihívás? – kérdi.

- Aminek felfogod, az – ásítom. – Ha a csíkjaid, vagyis az ösztön, azt mondja, hogy nekem kell lennem a párodnak, az ellen semmilyen ellenérvet nem tudok felhozni. Csak tényeket, amik engem illetnek, miszerint nekem ilyenem nincs, és borzasztóan alkalmazkodom másokhoz.

- A kölykök… - kezdene bele az ellenérvbe.

- Azok mások – vágom rá rögtön. – Nehéz eset vagyok.

- Tudom. Azonban ahogy mondtad, az ösztön megkérdőjelezhetetlen.

- Szegény te, pont én – szusszantom szórakozottan, míg ő óvatosan átölel.

- Én nem bánom, cseppet se – jegyzi meg halkan, amire újra nem tudok mit mondani. Inkább hagyom, hogy kicsit közelebb araszoljon, ha már nem is fekszem rajta, majd a szuszogását hallgatva elalszom.

Hajnalban arra kelek, hogy a két kicsi a fejét az oldalamra helyezve pislog hol rám, hol Jormunra. Mindketten átváltoznak, kuncogva piszkálják a fiatal hím szanaszét lévő haját, amin valószínűleg én is fekszem. Utána már susogják, hogy éhesek és szomjasok, Ehannak pisilni is kell, én pedig töröm a fejemet hogy másszak át a hasán fekvő, éppen hogy csak fenekét betakarva alvó hímen.

Végül, valahogy megoldom. Elsőnek Ehant rakom  le nagy nehezen, aki szalad is kifele, majd épp Leelát igyekszem hasonlóan kijuttatni. Sikerül is, most ideje nekem átmászni rajta… és beugrik, hogy nincs rajtam semmi. Előző este bezzeg gondom nem volt a dörgölőzéssel, de már reggel van, közölte, hogy álmai hímje vagyok és kölyköket akar velem nevelni.

- Dhi? – ácsorog türelmetlenül az ajtóban Leela, míg én szuszogva próbálom magam fellelkesíteni. Nyugalom. Egyik lábat szépen átsimítani a hátán, nem felállni, mert beverem a fejemet…

Már épp félig átmászom rajta, mikor mocorogni kezd. Igyekszem az elfeküdt lábaimat a lehető legjobban használni, de mikor fordul, hogy felém nézzen, sikeresen megragadok egyhelyben.

- Jormun, ne mozogj, korán van ehhez – morgom, mire megáll, s álmos szemekkel rám néz.

- Most akarsz lovagolni? – kérdi fél mosollyal, mire én meglepetten pislogok rá. Mi...? Mármint… Bennem reked a levegő, elönt a forróság.  Csak nézzük egymást, láthatja rajtam, hogy nem úgy ért a kérdése, mint eddig. A tegnapi után nincs is ezen mit csodálkozni!

- Lovagolni? – kérdi Leela az ajtóban, mire mindketten felé nézünk, megszakítva a szemkontaktust. – Az mi?

- Semmi, semmi! – felelem, majd egy adag  bénázás közepette, de sikeresen lemászom Jormunról.  – Gyere, menjünk Ehannal együtt mosakodni – kapom el a kis kezét, majd indulok el vele.

- Jormun nem jön?

- De, mindjárt – ásítja az említett, de én csak húzom kifelé a kislányt a szobából, hogy ruhát és szappant kerítsünk. Nem hiszem el, hogy erre kérdezett rá, én nem… annyira barom, annyira… 

- Mit művelsz?

- Nem nyilvánvaló? Kibontom a hajadat.

Nyugodtan tűröm, hogy teljesen kibontsa a hajam, szétterítse a hátamon, mint egy hajtengert. Elégedettséggel tölt el, amikor vissza dorombol és nem akar lelökni magáról. Semmi kedvem felemelni a fejemet, nagyon is jó helyen van az Dhiren mellkasán. Végül mégis megmozdulok, karjaimmal feljebb tornázom magam, de elválni teljesen nem tudok tőle. Dhiren gyönyörű, a nap csókolta bőre, a feszes izmok, a kifejező szemek… Engedelmesen hajtom hozzá a fejem, mikor magához húz egy csókra. Egy hathatós ütés riaszt meg a hátsómra..

- Áú. Ez erős volt.

- Kibírtad. Mosakodni – na, tessék, máris parancsolgat, szusszanok fel.

- Pedig… folytathattad volna.

- Mit?

- Az egészet. A cirógatásom, a csókolgatásom, mindent.

- Nem foglak elkényeztetni – feláll és a dézsához megy.– Nincs kedvem megmártózni, csak fáznék. Töröljük át magunkat – dob nekem egy rongyot, hogy töröljem át magam. - aztán aludjunk.

- Aludjunk? – jól hallom? – Együtt?

- Aludhatsz itt is – bök fejével a vaddisznóbőrre, amin még ücsörgök.

- Oh, ha már választhatok, inkább bújok melléd. Meg majd esetleg be… - be sem tudom fejezni, mert a képemen csattan egy másik vizes rongy. – Hé!

- Csak mellém – visszaszerzi a rongyot, amit hozzám vágott. - A kölykök is ott vannak hátul.

- Ha nem lennének akkor…? – bújik belém a kisördög, mire máris emeli újra azt a nyomorult textilt.– Jó, állj már le! Nem, értem, nem. Alszunk. Csak alszunk.

- Nem hiszem el – morog, ám valódi harag nincs mögötte. Már ez is hatalmas előrelépés volt.

Dhiren elintézi a vizet, aztán aludni térünk, előbb ő fekszik le, majd mellé én, szembe fordul velem, míg én a hátamon nyúlok el. Felé nyújtom a kezem, hogy magamhoz húzzam és úgy tűnik nem tiltakozik miatta. Apró csókot hint az orromra, amit kedveskedve viszonzok is. Imádnivaló, amikor bújik, mint egy kiscica, majd szétveti a mellkasom a büszkeség, hogy ezt Én értem el nála. Én és senki más.

Már majdnem elszenderedtem az illatában, dorombolásban fürdőzve, amikor meghallom a hangját.

- Jormun, fent vagy még? – kérdez.

- Ühm, fent – bár már alig.– Valami baj van? Nem érzed jól magad? – talán sok volt még neki?

- Minden rendben van – kezem a kezére simítom, amit a mellkasomon nyugtat. -  Kérdezni akarok valamit.

- Mégpedig?

- A csíkjaid… - jaj, ne…

- Mi van velük? – sejtek rosszat.

- Izzottak. Ahogy a legutóbbi alkalommal is. A szibériai hímekről nem nagyon tudok szinte semmit… de biztos van valami jelentése, vagy oka. – a hallgatásom nem bírja sokáig. - Jormun?

Nem tudom, mit mondjak neki. Tudom az igazat, hogy miért izzanak a csíkjaim, de attól félek, ha bevallom neki, akkor azzal elrontom azt, amit kettőnk között felépítettem. Félek bevallani az igazat, félek attól, hogy eltaszít magától.

- Te magad is mondtad, egyfajta párzási ösztön… - próbálom kivágni magam a dologból.

- De az izzásnak csak van valami egyéb jelentése – köti az ebet a karóhoz.

- Biztos, hogy tudni akarod? – dörgölöm meg az arcom kelletlenül.

- Most már kénytelen vagy elmondani! Ki vele!

- El fogsz küldeni…

- Jormun? Kitekerem a nyakad, ha ezek után nem mondod el! – könyököl fel, hogy a szemeimbe nézhessen. – Halljam.

- A csíkok akkor jelennek meg rajtunk, ha már megtaláltuk a párunkat, akit hozzánk rendelt a sors…

- Vagyis… te már megtaláltad a párod… északon?

- Igen.

- Mikor…? – húzódna el egy kicsit, de én vissza húzom.

- Több, mint húsz évvel ezelőtt – sóhajtok gondterhelten. – Apámék nagyon meglepődtek, amikor gyerekként alakot öltöttem végre és megjelentek a párzási csíkjaim. Azt hitték, valamelyik játszó pajtásom az, de én tudtam, hogy nem.

- Húsz éve…? – látom, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek, ujjammal cirógatni kezdem a kézfejét.

- A csíkok akkor izzanak, ha a párommal vagyok, az izzás a párosodási rituálé…

- Úgy érted… - akad el a szava.

- Igen, több, mint húsz évvel ezelőtt rám találtál a hóban, én pedig már akkor tudtam, hogy egy pár leszünk egyszer…

A csend hosszúra nyúlik, hát folytatom.

- Nagyon fájt, amikor otthagytad északot és engem. Csalódott voltam, és úgy éreztem, elárultál, holott még kiskölyök voltam, aki semmit sem tudott még ezekről a dolgokról. Kerestem a kalandokat, mindig messzebbre és messzebbre mentem, hátha egyszer rád találok… Sokáig nem jöhettem el, kötelességeim voltak, de amint lehetőségem nyílt rá, otthagytam északot és a keresésedre indultam. Alig hittem el, amikor rám találtál a tisztáson a vadászok után – mosolyodom el gyengéden. – Nem mertem elmondani neked, nehogy elküldj a fenébe, mégis, hogy hangzott volna, hogy azért jöttem utánad, mert te vagy a párom, csak még nem tudsz róla?

- Fogalmam sincs, hogy fogadtam volna… Most sem tudom, mit gondoljak…

- Ezért nem akartam elmondani. Aggódtam, hogy fogadnád, de tovább nem titkolhattam volna úgysem… El tudom képzelni, milyen bohócnak tartasz most.

- Nem tartalak bohócnak – mondja egy hosszabb szünet után.

- Boldog voltam, amikor végre újra találkoztunk, de meg is ijedtem, hogy időközben neked lett egy párod, aki nem én vagyok…

- Ezért utáltad, hogy itt volt Sundari.

- Amíg meg nem tudtam, hogy a nővéred, igen. Eszemben sem volt rád ijeszteni ezzel az egésszel, de az érzéseim ellen nem tudok mit tenni, húsz éve kereslek, húsz éve vágyom utánad és bármit megtennék, hogy veletek maradhassak. Szeretem a kölykeidet, akár a sajátjaim, nincs szükségem nőstényre, hogy kölyköket szüljön nekem, én boldog lettem volna kölykök nélkül is, ha veled maradhatok. Ehan és Leela viszont már legalább annyira hozzám is tartozik, mint hozzád.

- Ezért nem maradtál a közösségben? Nem néztél más pár után?

- Nem tudok más pár után nézni, Dhiren. Belém égtél, mint egy billog, amit nem lehet eltűntetni. Nem érdekel, hogy nem vagy nőstény, egy életerős hím vagy, egy fantasztikus férfi és csodás apa, aki ha kell, az orromra koppint, vagy meghúzza a fülem, ezt mind élvezem.

Súlyos csend ereszkedik ránk, Dhiren visszadől a szarvas prémre, de továbbra is féloldalt fekszik, a hajamat ujjaira tekergetve.

- Én csak… - töröm meg a csendet, a szívem majd kiugrik a mellkasomból. – csak szeretni akarlak…

- Szóval én vagyok a párod – mondja maga elé, mintha nem hinné el. – Azért jöttél idáig északról, hogy megtalálj, mert kölyökkorodban úgy döntött a természet, hozzám köt? Nem is volt senki az életedben idáig?

- Úgy, ahogy gondolod nem. Voltak könnyű kapcsolataim, ideig-óráig, de testiségen kívül nem tudtam kötődni hozzájuk.

- Elképesztő – súgja, tényleg így is érzi.

- Haragszol? – teszem fel félve a kérdést. Nem tudom, mire számítsak…

- Ne akard összeakasztani velem a bajszod – figyelmeztetem, miközben belül igenis követelem, hogy ne merjen rám hallgatni. Csinálja csak tovább.

- Furcsa, én nagyon szeretném veled összeakasztani a bajszom – közli velem a tényt szinte dorombolva.

- Valóban? – kérdezem, míg visszalépek hozzá, s teret adok neki a bajszunk összeakasztására.

Szerencsére él is vele, végignyal az ajkaimon, amin halk dorombolással élvezek. Persze, persze, a csók is remekül jönne, jól is esne… de inkább habot kenek a hajába.

- Mondtam, hogy ne akaszd össze velem a bajuszt – duruzsolom teljesen elégedetten. Jól áll neki ez a habos-babos hajzuhatag, mint valami rosszul sikerült hercegnőcske.

- És ha ezt csinálom helyette? – kérdezi, de válaszra már nem hagy időt, ajkaimra hajol, s kóstolgatni kezd. Hagyom, hogy nyelve a számba csússzon, kívánom én is a csókot, az ízét, a közelségét. Felmordulva a derekamra simít, még közelebb húz magához. Szusszanok egyet, ahogy neki simulok, már felesleges lenne tagadnom, hogy kívánom.  Tudom, hogy tudja, még vadabbul ostromol, én pedig a gyönyörű hajába simítom ujjaimat. Kívánom, ez nem vitás, ahogy az sem, hogy élvezem. Ő is így van ezzel, de nem tudom megmondani, meddig fogom neki ezt az egészet engedni.

Azonban mielőtt elmerülhetnék ebben a témában, ahogy ő merül el nyelvével a számban, megfordít minket, s engem az asztalnak dönt, amin a dézsa is pihen. Kezei bőszen simulnak be az ingem alá, hogy végigsimíthassanak testemen, majd jelzi, hogy le kívánja rólam venni a ruhámat. Nem tiltakozom, emelem kezeimet, vetkőztessen csak, míg hajt a vérem, míg nem gondolok bele a következményekbe.

Figyelme a nyakamra téved, félig lehunyt pillákkal élvezem a gyengébb csókokat, s a harapdálásokat. Ajka lejjebb csúszik rajtam, mellbimbómnál is elidőz, ami meglepő módon csak még jobban feltüzel. Ajkamba kell harapnom, s míg igyekszem a hangom visszafogni, ő galád mód lejjebb csúszik rajtam, s a nadrágommal kezd el bíbelődni.

- De mit csinálsz? – zihálom, míg lenézek rá.

- Sss, csak élvezd – szól rám, míg lejjebb húzza a nadrágomat, hogy a kemény tagomhoz férjen. Kezemmel tapasztom be a számat, nyalogat, amennyire csak tud a meleg, nedves szájába fogad, én pedig csak élvezem minden mocskos húzását. Istenien csinálja, de azért bele-bele avatkozom. Hajfonatát, amit annyira imádok, a kezemre csavarom, hol biztatom, hol visszább húzom, ki akarom élvezni a pillanatot.

Láthatóan ő is élvezi a helyzetet, lehunyt pillákkal kényeztet, sőt, magához is nyúl félúton. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja, a nyáltól csillogó ajkai, a közöttük mozgó férfiasságom, a lehunyt szemei, tűzvörös pillái… minden az emlékezetembe ég.

Csak arra tudok gondolni, hogy remekül csinálja, s hogy oly élvezettel, mintha minden vágy az lenne, hogy nekem legyen jó, és nem neki. Nem bírom már sokáig, a lábam is meg-megremeg, a gerincem mentén már érzem az ismerős bizsergést, s hamar elönt a gyönyör. Szólnék neki, tényleg, de a levegő is a torkomon akad, ő pedig grimasz nélkül nyalogatja le az utolsó cseppeket.

Ki fog csinálni, így vagy úgy, de ki fog.

- Neked… - igyekszem a hangomat visszaszerezni a zihálásom közepette. – Neked elképesztő nyelved van…

- Te mondtad, hogy használnom kell még – feleli pimasz vigyorral, ami remekül áll arcán. – Szóval nem csak a mosogatásban vagyok jó?

- Abban is, de felmerül a kérdés, miben van még ekkora tehetséged?

- Hát, megmutathatom, de lehet, hogy eltart egy darabig, elég széles a paletta a tehetségeimet illetően.

- Hm, ha mutatsz párat eldöntöm majd, érdemes-e mindet megmutatnod… - felelem enyhén oldalra döntött fejjel. Igaza volt Sundarinak, kivételes példány.

- Ezt értsem úgy, hogy megtartasz?

- Attól függ, mit mutatsz még.

- Fiatal az este – tudatja velem vigyorogva, míg derekamra karol, s úgy húz magával a fekhelyére.

Gondolkodás nélkül csókolok az ajkaira, nem zavar a saját ízem a szájában. Vadul mar vissza, még mindig ég benne a tűz, amivel engem is táplál. Még mindig kívánom, hátára marok, míg ő a lábaim közé préseli magát s hozzám simítja kemény tagját, mire én az állát harapdálom gyengéden, majd nyakát csókolom. A csíkok… azok az enyhén pulzáló csíkok. Végig kell rajta simítanom, nem is habozok, nyakától indulok, a mellkasán át a büszkén ágaskodó férfiasságához. Rákulcsolom kezemet, ő pedig rögtön lök rajta egyet. A nadrágja útban van, együtt levesszük róla, míg ő tovább kóstolgat, ott ahol ér. Most rajtam van a sor, hogy boldoggá tegyem, így összefogom kemény tagjainkat, s így kényeztetem magunkat. Nem kell sok Jormunnak, hogy elélvezzen, a vállamba harap, én pedig követem. Nem hiszem el, hogy kétszer mentem el már miatta…

Zihálva fekszik rám, mindketten izzadtak és csatakosak vagyunk, de még nem tértünk teljesen magunkhoz. Kezeim cirógatni kezdik hátát, amit ő dorombolva fogad. Teste melegít, illata betölti a kunyhót, teljesen körbeleng.

Egyik lábam átvetem a feneke felett, hogy így is magamhoz öleljem, de ő még mindig szuszog az átélt élvezettől. Jobbommal a haja után nyúlok, végighúzom tűzvörös tincsén, majd gondolok egyet, és elkezdem kibontani.

- Mit művelsz? – kérdezi halkan, enyhén rekedtes hangon. Túl sokat morgott s dorombolt, de nem baj, jól áll neki ez a tónus is.

- Nem nyilvánvaló? – kérdezek vissza. – Kibontom a hajadat.

Elégedetten figyelem, ahogy ujjaim elvesznek a vörös tincsek között. Megmozdítom őket, körmeim villannak ki, mintha vérpatakban mosnám őket. Dorombolni kezdek, hozzáigazítom Jormunéhoz, míg ő fejét a mellkasomon pihentetve hallgatja a szívdobogásomat.

A józan eszem ordítja, hogy ideje lenne felkelnünk, a kölyköknek szüksége lehet ránk, vagy felkelnek, a mosakodásról pedig szó se essék, kihagyhatatlan… én mégis csak fekszem ott a fiatal hím alatt élvezem a teste melegét, a szuszogását a mellkasomon, a selymes tincseit az ujjaim között. Eltelik egy kis idő, mire megmozdul, megtámaszkodik két oldalamon s úgy tolja fel magát. Néz egy darabig, nem is, inkább gyönyörködik, ami enyhén zavarba hoz. Lehúzom hát magamhoz, megcsókolom gyengéden, végig csókolom arcát, majd egy nagy szusszanással csapok rá farára.

- Áú – morogja. – Ez erős volt.

- Kibírtad. Mosakodni – szusszantom a parancsot, mire ő beletörődve sóhajt fel.

- Pedig… folytathattad volna.

- Mit? – kérdezem, miközben mindketten felülünk.

- Az egészet. A cirógatásom, a csókolgatásom, mindent.

- Nem foglak elkényeztetni – állok fel, majd lépek a dézsához. – Nincs kedvem megmártózni, csak fáznék. Töröljük át magunkat – vizezek be egy rongyot, s dobom oda Jorumnak, aki még a vaddisznóbőrön ül -, aztán aludjunk.

- Aludjunk? – kérdi felvont szemöldökkel, míg a rongyot tartja. – Együtt?

- Aludhatsz itt is – bökök fejemmel oda, ahol épp ül, míg magamnak is szerzek egy rongyot.

- Oh, ha már választhatok, inkább bújok melléd. Meg majd esetleg be… - ecsetelné, de nagyon is jól tudom mit akar, szóval nemes egyszerűséggel pofán vágom a saját rongyommal. – Hé! – háborodik fel, ugyanis épp magát törölgette, nem számított a támadásra.

- Csak mellém – mutatok rá komolyan, majd veszem vissza a rongyomat. – A kölykök is ott vannak hátul – mutatok a szoba felé.

- Ha nem lennének akkor…? – kezdene bele széles, pajzán vigyorral, mire emelem is a rongyos kezemet, hogy újra megdobjam vele. – Jó, állj már le! Nem, értem, nem. Alszunk. Csak alszunk.

- Nem hiszem el – morgom, míg visszafordulok a dézsához.

Megmosakodunk, kiöntöm a vizet, majd bebújunk a kicsikhez. Mindkettő mélyen alszik, szerencsére. Elsőnek én fekszem le, aztán Jormun bújik mellém. Oldalamra fordulok, hogy őt nézhessem a kicsi ablakon beszűrődő holdfényben. Ő továbbra is a hátán fekszik, s óvatosan karol át egyik kezével, hogy aztán magához húzzon. Szemei csillognak, de nem vágytól, mint nem régiben. Hagyom magam, úgy tűnik csak közel akar tudni magához. Ki vagyok én, hogy ezt megtagadjam tőle? Picit felemelkedem s pillacsókot hintek orrára, amit ő rögvest viszonoz is.

Nem tudom mi ütött belénk. Főleg belém, hogy hagyom ezt neki. A józan eszem szerint ez oltári bolondság részemről, mégis élvezem. Halkan kezd el dorombolni, amit én viszonzok is. Nem kell sok idő, hogy a két kicsi közelebb bújjon hozzánk, hisz ez a hang számukra is roppant megnyugtató.

Gondolkodom a történteken, a látottakon, s azokon, hogy miket éreztem. Félálomban vagyok már, de valami szöget üt a fejemben. Másodjára láttam már izzó csíkokkal, de csak őt, eddig senki mást. Új ez nekem, s mivel ez az ő fajtájának különlegessége, biztos tud róla valamit.

- Jormun, fent vagy még? – kérdem halkan.

- Ühm, fent – feleli, bár érezhetően már ő is majdnem elaludt. – Valami baj van? Nem érzed jól magad?

- Minden rendben van – válaszolom, míg meglapogatom a mellkasát. Neki se kell több, másik kezét rögtön az enyémre simítja. -  Kérdezni akarok valamit.

- Mégpedig?

- A csíkjaid… - jegyzem meg, s próbálom a kérdést összerakni magamban.

- Mi van velük?

- Izzottak. Ahogy a legutóbbi alkalommal is. A szibériai hímekről nem nagyon tudok szinte semmit… de biztos van valami jelentése, vagy oka. – Nem, ebben nincs semmi kérdés, de olyan bugyután hangzik, az, hogy na és te tudod ez miért van? Remélem, hogy ebből leszűri mit akarok, de nagyon hallgat. – Jormun?