- Az átok miatt vagyok ideges? – kérdeztem rá értetlenül. Erről nem volt szó!

- Persze, hogy amiatt! Normális esetben már rég bemostál volna nekem egyet, vagy valami sziporkázó poént löksz elém, esetleg vérig sértesz, de te majd lángra lobbantál a méregtől. Ideges lettél, holott nem vagy ideges típus, még ha okod lenne rá, akkor sem. Ez az egész valahogy nem stimmel! – ecseteli ő is egyre mérgesebben, sőt, ki is éli dühét szerencsétlen asztalon. Felborítja, s minden, ami rajta van, az asztallal együtt hullik a padlóra.

- Hé, hé, csillapodj – csitítanám, de talán magamnak mondom mindezt, mint neki. Én is szívesen mennék törni s zúzni, ez pedig a szívem legmélyén megijeszt. Phelan sincs sokkal jobb állapotban, mintha kétségbeesés cikázna végig arcán. Nos, azt hiszem tényleg végrendeletet kell írnom.

- Gyere utánam! – szól hozzám, én pedig gondolkodás nélkül indulok meg utána. Megjelenik az ajtó, újra lépcsőzünk, s ama lángos teremben kötünk ki. Nem kell mondania semmit se, szó nélkül kezdek el öltözni, s vele együtt várok a kék lángokra. Biccent, mikor indulhatok, de igazából enélkül is mennék már. Bármi, amivel kicsit tovább bírhatom. Annyi minden van még, amit nem intéztem el, s el kéne… Jó, annyi sok minden nincs, hisz nincs családom, csak Gobu. 

- Phelan? Ha meghalok, Gobu… - kezdenék bele. Ha már itt van, beszéljük meg.

- Nem fogsz meghalni! Ha meg mersz halni, rontod a statisztikámat! A kezeim között még senki nem lehelte ki a lelkét, akit meg óhajtottam menteni a keserű végtől, úgyhogy mélyen kussolj.

- Faszkalap – motyogom az első jelzőt, ami az eszembe jut.

- Pimasz jószág – vág vissza egy kis szünet után, míg én a lángok között próbálok állva maradni. Mintha az átok, a gyengülésével együtt, az én erőmet is elvenné. Elsőnek a lábaim remegnek bele, aztán az összes többi részem. Phelan segít, nem csak akkor, de később is. Úgy kell magamat erőltetnem, hogy a varázslatával együtt eljussak valamerre. Egyre fáradtabb vagyok, a levegőt is nehezemre esik venni. Aztán mintha valami puhába feküdnék, vízszintesbe kerülök, engem pedig elnyom az álom.

× × ×

Nem tudom mennyi idő telik el, se azt, hogy mi is történik igazán. Olyan, mintha lebegnék, minimálisan érzékelem csak a környezetemet. Joreior mintha hozna nekem valamit enni, de lehet csak álmodom, ahogy azt is, hogy újra otthon vagyok a szüleimmel, s a kicsi Gobut pátyolgatom a megsérült lábával. Hol van most? Nem érzem a jelenlétét… kicsit se.

Ismerős illat csapja meg az orromat, mintha Phelan lenne az. A hangja is megüti fülemet, biztos megint a véremet szívja. Csak ahhoz ért, meg a duzzogáshoz, akár egy nagygyerek. Egy szemrevaló nagygyerek… Forróság önt el, vággyal keveredve. Ebből aztán jéghideg zuhany ránt ki, amit nem igen tudok hová tenni. Bár, azt kicsit se bánom, hogy most már tudom hol vagyok és érzékelem a környezetemet, no meg magamat is, hogy bőrig áztam, s majd megfagyok.

- Phelan? – pillogok rá értetlenül. – Mi történt?

- Meg akartál fektetni, az történt. – Képszakadás… mi?

- Én?! Téged?! – Ez viccnek is rossz!

- Akarsz egy nyaklevest is?

- Akar a hóhér. Miért akartalak volna megfektetni?

- Mert az átok elvette az eszed – feleli nemes egyszerűséggel, míg csettint egyet, s száraz lesz.

- Hé! Velem mi lesz?

- Törölközz meg, megfázol – tudja le ennyivel, mire én morogva igyekszem valamit keríteni, amivel megtehetem.

- Nem úgy volt, hogy csak az izmaimra hat? – szegezem neki a kérdést, míg igyekszem a lehető leggyorsabban s legcivilizáltabban megoldani nedves problémámat.

- Úgy tűnik, hogy nem.

- Mi az, hogy úgy tűnik? – kérdezek vissza ingerülten. – Kicsit sem tetszik, hogy a sötétben tapogatózol!

- Nekem se! – vág vissza hasonló lelkiállapotban. – Lehet, hogy a kékláng és az átok kezelése volt rád ilyen hatással. Mondtam, ilyen átkot sose láttam még.

- Nekem aztán nem mondtad – horkantom, mire megrebben a szája széle, mintha rosszat mondott volna. – Azt bizonygattad, hogy mindent meg lehet törni.

- Ez így is van! Csak az idő… és a kezelés mellékhatásai… áh, mindegy! – legyint, mire én felfújom magam.

- Nekem nem.

- Nem az ügyed mindegy, te barom! – vág vissza, majd felszisszen. – Komolyan… Egyél, igyál, erősödj, aztán este beszélünk.

- Kezelés nem lesz? – kérdem felvont szemöldökkel, mire ő tagadóan megrázza a fejét. Úgy tűnik, hogy minden lélegzettel nyugodtabb lesz.

- Nem vihetjük túlzásba, nagyon legyengíti a szervezetedet az átok. Meg az eszed is… - teszi hozzá halkabban, mire én idegesen mutatok rá. – Mi az?

- Megyek enni – szusszantom, majd indulok meg.

- Félig vizes vagy még, te barom!

- Hűti az agyvizem! – vágom vissza, míg kicaplatok a folyosóra.

Nem tudtam elhinni, nem voltam én kísérleti nyúl! Emellett eddig azt hittem, hogy… nem is tudom, hogy túlélem? Phelan olyan piszkosul magabiztosnak tűnt, mintha tudta volna mit csinál. Erre kiderül, hogy ugyan úgy a sötétben tapogatózik, mint mi. Hihetetlen, akkor tényleg feldobom a nyúlcipőt? Nincs több kufirc, részeges este, átnyalókázott és napozott délután?

- Faul! Jaj, nem hiszem el, hát már te is összekoszolod itt a folyosót?! – jelenik meg Joreior felgyűrt ingujjal, majd elkapja a vizes pólóm végét, s elkezd maga után húzni. – Nagyon örülök, hogy sikerült felkelned, de lehetnél kicsit más hangon, mint a démon ebed!

- Mi? – pillogok értetlenül, egészen addig, míg be nem passzíroz a fürdőbe, ahol Gobu nyüszít lecsapott fülekkel. Marmagasság alatt vizes, felette nem, gondolom csak addig ért el a nő.

- Már épp kész lettem volna vele, de eszembe jutott, hogy illatosan szeretem a kutyusokat, s elfogyott a neki szánt tusfürdő – ecseteli Joreior, míg én Gobu szemeibe nézek.

- Már nem számoltam hány maréknyi szőrt tépett ki belőlem. Faul, ments meg – nyüszíti az eb, mire én felsóhajtok.

- Sajnálom, de most én jövök a kínzásban – tárom szét két kezemet, mire Gobu felprüszkölve hajtja le a fejét. – Amúgy is, hogy koszoltad így össze magad? – méregetem a szőrös barátomat, mire az rám pillant.

- Nem tudtad? Elvittem Phelant Helenhez.

Aznap másodszor kapok szívbajt, képszakadással és levegőmegvonással.

Mi a…!

Tuti meghalok.

× × ×

Míg eszek, Gobu mindent elmagyaráz nekem, az utolsó hallott szóig. Néha jól szórakozom, néha lelombozódom, vagy éppen meglepődöm. Szóval ikrek szimbólumú szemétládát kell keresnünk, s ha sikerül rávenni, hogy visszavonja, túlélem. Vagy megölni…

- Hú, hát... –simítok a tarkómra gondterhelten. – Még mindig a sötétben tapogatózunk.

- Te lehet, én azonban keresek is! – jelenik meg Phelan, majd végigméri Gobut. – Mindent elmondtál neki, te szőrös árulkodó? – kérdi felvont szemöldökkel, mire az említett apró farkcsóválással pillant rám.

- Ugyan, sejthetted, hogy elmondja - jelenik meg Joreior is. – Kész az ebéd, utána egymásnak eshettek, de nem olyan helyen, ahol eltörhettek bármit, s takarítanom kell utánatok! Gobu és Faul már alkotott, ha te alkotsz Phelan, azt fele ilyen jól se úszom meg…

- Csak együnk – morogja, míg helyet foglal a szokásos helyén Phelan.

- Miért kéne neki esnem…? – fogom két kezem között a nehéz fejemet. Nem igaz, még Joreior is…?!

Szerencsére az étel megnyugtat, a finom falatok csak úgy simogatják a lelkemet. Gobu is jólesően falatozik, bár ezen nem kell csodálkozni, ő imád enni. Attól is nőtt ekkorára. Igyekszem én is ezzel feldobni magam, no meg a mérgemet is ételbe is italba fojtani, aminek igazából semmi oka nincsen. Akkor mégis miért érzem ezt a hihetetlen dühöt magamnak, folyton? Miért?

- Végeztél? Remek! Akkor menjünk át a nappaliba – áll fel Phelan, míg Joreior elkezd összepakolni. Fejével int, hogy menjek csak, most nem kell neki segítenem,, én pedig aprót biccentve állok fel s indulok meg a szőke varázsló után.

- Ha jól értelmeztem, az átkot akkor lehet a legkönnyebben megtörni, ha megöljük vagy elkapjuk azt, aki megátkozott? – kérdezek rá rögtön, ahogy belépek utána a nappaliba. Ő nagyot sóhajtva ül le a kedvenc fotelébe, én pedig kellő távolságban követem példáját.

- Nem, nem ez a legkönnyebb. Ez a leggyorsabb – javít ki. – ha én törhetném meg az biztonságosabb, biztosabb és kielégítőbb lenne.

- Arra azonban nincs időnk, jól értettem? – kérdem felvont szemöldökkel, mire ő bólint.

- Joe gondolom mindent elmondott – köhinti enyhén oldalra fordított fejjel, mintha valamiért kellemetlenül érezné magát.

- Igen, az iker szimbólumról is mesélt – bólintom, ami úgy tűnik megnyugtatja. Ha az zavarja, hogy közölte, nem adja fel, s ezt a démonom visszavakkantgatta nekem, nem kell attól tartania, hogy ezzel fogom heccelni. Per pillanat örülök, hogy nem hagyja annyiban a dolgot.

- Minden varázserővel rendelkezőnek van szimbóluma. Csodáltam is, hogy az átkodon nincs, de ahol megátkozott, ott megtaláltam – foglalta gyorsan össze.

- Láttál már ilyet? Gondolom sok varázslóval meg mágussal futottál össze, szóval…

- Nem láttam még – vág közbe. – Vagy új, vagy ősi, annyira, hogy nincs róla feljegyzés.

- Egyik se hangzik jól – motyogom.  – Mit tehetünk?

- Meséld el, hogy találkoztál vele –hajol előre, komolyan. – Talán feltudjuk térképezni az útját.

- Vagy Gobu ki tudja szagolni! – ugrik be. Lelkes vagyok, de a mellkasomat még mindig nyomja a szűnni nem akaró düh. – Mint téged!

- EZ is jó, de előtte mesélj – int nekem, én pedig belekezdek. Semmi ördöngösség: körbe jártam minden olyan helyet, amit Helen mondott, kérdezősködtem Phelan után, nem e látták. Egy régiségkereskedőnél, a rengeteg közül, aztán nyomra bukkantam, Gobu pedig szagra. Ezután futottunk össze azzal a szemétládával, bár lehet, hogy ő maga követett minket, nem tudtam megmondani.

- Szóval… semmi rendhagyó – sóhajtja csalódottan Phalen, míg hátradől. – Joe lesz akkor a kulcs, no meg a reményed is.

- Az én nagyfiúm – vigyorgom, mire Phelan láthatóan elmosolyodik.

- Jobban vagy? – kérdi halkan, ami kicsit meglep. Aggódna? Kétlem…

- Nos, mondhatni. Nem igen tudom szavakba foglalni, de… ha jobban is vagyok, a mellkasom lüktet. Mintha folyton… folyton dühös lennék - simítok a mellkasomra, míg Phelan felvont szemöldökkel néz rám.

- Ez érdekes… - motyogja az orra alatt. – Ennek utána kell néznem.

- Minek? – kérdezek rá felvont szemöldökkel.

- Mint mondtam, az átkod az izomzatodra hat. Többek között, de ez, amit te most leírtál, teljesen más. Nem illik a képbe, így utána kell majd néznem – ecseteli, mire én bólintok egyet, miszerint megértettem.

- Ugyan, egy ilyen arcon, mint az enyém, egy ilyen vigyor, alsónemű szaggató. Miért repedne szét tőle az arcom? Csak szebbé teszi.

- Beképzelt. Most már öltözz fel.

- Oh, oh, csak nem beletaláltam?

- Mondom. Öltözz. Csendben.

- Máris megbántad, hogy segítettél, mi?

- Naná! – horkantok, megkeresem az elhajított ingét és hozzá vágom, hogy kezdje már el.

- Általában az alsómmal szoktam kezdeni… - Pimasz! Olyan lassan öltözik, hogy a tej is megaludna a szájában! Időről időre próbálnám sürgetni, de semmi, rám se bagózik.

- Aludni is akarok még, ugye tudod?

- Miért is akadályozlak ebben? – Mindent felvesz, csak az alsóját nem. Oké, szép, szép, nem panaszkodhat a méreteire, de akkor is.

- Mert addig szöszmötölsz, hogy hajnal lesz, s hallgathatom Joe kommentjeit.

- Oh, én imádom Joreior kommentjeit, főleg, ha téged érintenek – arcon csapom. Esküszöm.

- Mikor ilyen vagy… Azért egy részem reméli, hogy nem éled túl. – sajnos nevet, pedig egy részem igenis komolyan gondolja. Agyon ütöm egyszer, az biztos! De legalább már az alsóját kegyeskedett felvenni.

- Akkor jó, hogy van más motivációm is élni, Phelan – lúdbőrözik a hátam a hangjától. – Mert ha te lennél, akkor nagy szarban lennék.

Megölöm. Megfojtom. Elátkozom. Kikaparom a szemét. Ez a… lehetetlen alak még vigyorog is! Na, jó, azért tetszik is, hogy képes ennyire kihozni a sodromból… Rég éreztem ennyire a versenyszellemet és a vérem pezsgését.

- Ha azt szeretnéd, hogy kedves legyek veled, légy mindig olyan kis… őszintén mufurc. Az jól áll – rám kacsint, majd a lépcső irányába indul, de belőlem nagyon, de nagyon kikívánkozik a következő mondat:

- Faul. Egy pöcs vagy. – meglepett arcán a döbbenet ölt újabb fokozatot, aztán úgy elkezd nevetni, hogy szerintem még Joe, a sárkány is hallja.

- Mit bámulsz? – morgok a vigyorán.

- Ah, csak jól esett, hogy tudod a nevemet. Köszönöm – úgy és olyan furcsán mondja ezt, hogy most én lepődöm meg, arcvonásaim sikerül ugyan hamar visszarendezni, de attól még meglepett.

- Menj aludni – használom a varázserőm, mire ténylegesen fölfelé veszi az irányt és amint a tetejére ért bezárom mögötte. Nekem is szükségem van egy apró fürdőre, így megvárom, hogy a lángok ismét kékre váltsanak. Nem vetkőzöm, csak levarázsolom magamról a ruhát úgy lépek az éltető lángok közé. Hagyom, hogy teljesen átmossák a testemet, közben Faulon gondolkodom. Miért küldte pont Őt Helen? Miért támogatja ennyire Joreior? Miért ébreszti fel az érzelmeimet? Miért akar kibillenteni a megszokott kis Világomból? Miért nem vagyok képes megtörni az átkát? Én voltam a legjobb ezekben az átkokban és most valamiért nem boldogulok vele. De miért? Miért nem sikerül? Gyenge lennék? Nem.

Gyűlölöm, hogy megint tudatlan kisgyereknek érzem magam. Talán igaz, amit ez a pimasz alak mesélt? A sötét mágiát használók száma és ereje megnövekedett volna? Mitől?

Annyi kérdés, mégis annyira kevés válasz.

× × ×

Több, mint két teljes napra bezárkózom a laboromba, minden létező módszert kipróbálok, ami esetleg megtörheti Faul átkát, de mindegyre kudarc a vége. Egyre elkeseredettebb és dühösebb leszek. Itt valami nagyon nincs rendben, máskor játszi könnyedséggel oldom meg az ilyen átkokat, varázslatokat, most mégis falakba ütközöm. Nem értem, hogyan lehetséges ez, mi lehet a háttérben, mi adott ennek a mágusnak ekkora hatalmat, hogy egy szinte megtörhetetlen átokkal verje meg ezt a szerencsétlent?

Harmadik nap reggelén összetalálkozom a páciensemmel, akinek látszólag mintha fogalma sem lenne hol van és ijedelemre ad okot a furcsa viselkedése is.

- Te meg mi a fenét művelsz itt? – kérdezem mogorván, mire megperdül, és úgy néz rám, mint a fényre az alagút végén.

- Sose örültem még így neked! – Merlinre, ennek valami komoly baja lehet! – Hoztam neked a reggelit, s Joreior azt mondta, kövessem a bádogembereket, mármint, minél több van, annál közelebb járok, de valahol rohadtul rossz helyen fordulhattam, mert…

- Ott a laborom – mutatok a helyes irányba. - A szobám arra. Nem kaptam reggelit, Joe késett már fél órát, szóval gondoltam, megint pipa…

- Miért, összevesztetek tegnap? – a laborom ajtajához megyek, egyúttal intek, hogy jöjjön utánam, úgyis szeretnék valamit megnézni rajta. Ideje egy újabb provokációnak. – Nem tűnt morcosnak.

- Ezért lepődtem én is meg. S miért hoztad te?

- Nos… gondoltam, miért ne? Talán hiányzik a képem – leírhatatlan pillantással jutalmazom ezt a mondatát. - Csak vicceltem.

- Akkor jó.

- Oh, azért mondhattad volna, hogy mit tudom én… inkább ne mondtál volna semmit. Emellett alig jártál lent mostanában.

- Csak ezért jöttél, mi? Ne aggódj, dolgozom az átkodon.

- Nélkülem? – kérdez, mire én a kulccsal kinyitom az ajtót.

- Nem kellesz te hozzá. Főleg, mert mindig jár a szád.

- Csendbe is tudok lenni – felkuncogok, mert ez a hét legjobb vicce.

- Te? Fizikailag is lehetetlen.

- Pedig igenis tudok csendben lenni, csak kérni kell rá! – megfordulok, hogy elvegyem a tálcát, de betolakodik mellettem.

- Úgy látom illemórák is kellenének…

- Járhatunk rá együtt – szemtelen!

- Ha már így bepofátlankodtál, akkor rakd le oda a tálcát – mutatok egy helyre, de még ebben is kifogást talál.

- Nincs sok hely.

- Oh, igazad van, akkor állj itt, csendben – mutatok egy pontra, engedelmesen oda is lép. – Hm, nézzük mit hoztál. Csináltál palacsintát… Máris van egy indokom, miért ne hagyja, hogy meghalj – elveszek egyet és már épp beleharapnék, mikor látom elégedett vigyorát. Már megint mi baja van? - Most miért nem jár a szád? Jaj, ne, nincs kedvem csendkirályt játszani. Megértettem, tudsz csendben is lenni. Rakd le most más tényleg valahova azt a tálcát, és tűnés – szeretném kipenderíteni, de nem mozdul, nem erőszakoskodom tovább, sőt, most kezdem élvezni. A palacsintának is neki kezdek, hiába, ez a fiú tud.

El akar indulni hozzám, hogy megnézze, mit csinálok, de ha minden áron be akart jönni és ott ácsorogni, akkor álljon csak ott tovább. Egy csettintéssel helyhez ragasztom. Hehehe.

- Ha már csendkirályt játszunk, s oly engedelmes vagy, maradj csak ott, s tartsd a tálcámat – érzem, ahogy kezd benne felmenni a pumpa. Egy normális Faul már rég kinevetett volna, hozzám vágott volna pár sértést, de most más. Nagyon nem tetszik nekem. Elfogyasztom a reggelit egyesével, Faul továbbra sem szólal meg, ideges, szinte már hiányolom, hogy beszóljon nekem valamit.

- Majd kipukkadsz, annyira beszélni akarsz. Annyira… gyerekes.

Azért nem mondom, hogy nem szórakoztató, de legalább annyira várok egy pimasz hozzászólást.

- Szörnyű lehet, hogy a folyton járó szácskád most pihenőn van… s akármit is csinálok, vagy művelek, nem nyithatod ki, mert be akarod bizonyítani az igazad – megremeg a keze, még mindig nem szól, legszívesebben nekem ugrana, nem teszi. Ez nem Faul, ez így nincs rendjén. - Gyerünk, még csak tíz perce vagy néma kussban, de már majd belebolondulsz. Kápráztass el! - Gyerünk már, szólalj meg, üss meg, bármi, csak csinálj valamit… - Pedig milyen csinos vagy így… hangtalanul…

Ekkor olyasmit tesz, amire nem számítok. Hirtelen mozdul, elhajolni sincs időm, ajkaimra tapad, mint egy szomjas vándor a sivatagban. Forróság önt el a fejem búbjától a lábujjamig, meglepetésemben belenyögök a csókba, bár tudom, hogy el kellene hajolnom, mégsem tudom megtenni.

Kopogás riaszt meg minket, úgy szétrebbenünk, mint két megriasztott galamb a bokorban, feloldom Faulról a varázslatom, mielőtt Joreior bármit is észrevenne.

- Phelan, nem láttad…? Faul! Téged kerestelek, azt hittem eltévedtél.

- Eltévedtem, igen – képtelen vagyok levenni róla a szemem, de látom ezzel Ő is így van.

- Megvártad, míg befejezi? Nem kellett volna, érte jövök mindig… mármint a tálcáért. Belétek meg mi ütött? – veszi magához a tálcát és értetlenül pillog közöttünk.

- Semmi – hagyom rá. – Vidd a tálcát, még… még nekem meg kell néznem Joe átkát – ránézek épp annyi időre, hogy eszébe se tudjon tiltakozni. Joreior engedelmeskedik és felszívódik.

- Mit akarsz rajta megnézni? – kérdez, ám én hátrálok előle.

- Ma este újabb kezelés kell… sőt, lehet, jobb lenne most. A feszültség a jele annak, hogy kezd kiteljesedni.

- Mi?

- Provokáltalak… nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Gyorsabban terjed, mint hittem.

- Az átok miatt vagyok ideges?

- Persze, hogy amiatt! Normális esetben már rég bemostál volna nekem egyet, vagy valami sziporkázó poént löksz elém, esetleg vérig sértesz, de te majd lángra lobbantál a méregtől. Ideges lettél, holott nem vagy ideges típus, még ha okod lenne rá, akkor sem. Ez az egész valahogy nem stimmel!

Mérgemben felborítom az asztalt, minden könyv, jegyzet, üvegcse, hozzávaló szanaszét gurul, repül a földön.

- Hé, hé, csillapodj – kezd el láthatóan még az eddigieknél is feszültebbé válni.

A hajamba túrok, hogy lenyugodjak, nehéz, de ha látja rajtam, hogy kétségbe estem, akkor még idegesebb lesz, akkor pedig hamarabb terjed az a mocsok átok benne…

- Gyere utánam!

Szó nélkül követ a lépcsőn a máglyáig, egész végig azon kattog az agyam, hogyan oldjam fel, már az én csőrömet is felpiszkálta elég rendesen, ha nem akarnék segíteni ezen a fiún, akkor is presztízskérdésnek fognám fel.

Faul szokatlanul csendes, kérnem sem kell, levetkőzik és a fekete minta élénkebben fonja körbe a mellkasát, mint eddig. Amint a lángok izzó vörösből hideg kékre váltanak intek, hogy beléphet. Kénytelen leszek látogatást tenni Helenhez, magyarázatot kell kérnem erre a furcsa jelenségre. Ennyit változott volna a világ ötven év alatt, míg elrejtettem Joreiort és magamat?

- Phelan? Ha meghalok, Gobu…

- Nem fogsz meghalni! – morranok fel, ellentmondást nem tűrve. – Ha meg mersz halni, rontod a statisztikámat! A kezeim között még senki nem lehelte ki a lelkét, akit meg óhajtottam menteni a keserű végtől, úgyhogy mélyen kussolj.

- Faszkalap – motyogja az orra alatt, mire a szám sarka aprót rándul. Helyes, ha már sérteget, jobban van.

- Pimasz jószág – kontrázok.

Nem szólunk többet, Faul viszont nem bír állva maradni, így a varázserőmmel tartom meg, hogy kibírja. A fekete minta megint veszít a bőrén az erejéből, kicsit ugyan vissza is húzódik, de nem játszhatjuk ezt a végtelenségig. Eredmény kell, tartós. A fürdőzés alaposan lefárasztja a testét, nem is aludt eleget, ha jól tippelem a szeme alatti karikákból így szintén az erőm segítségével húzom ki a pirosra váltó lángokból, mielőtt még megégetné magát. Csettintéssel adom rá a ruhát és mire felérünk, már csak vízszintesbe kell kerülnie a szobájában. Amint ez megtörténik, Joreior is csatlakozik és betakarja.

- Mi lesz most?

Eltelik pár pillanat, mire karba tett kézzel válaszolok.

- Elmegyek.

- Hová?!

- Helenhez – Joreior elnémul, meglepve pislog rám, de az arca arról árulkodik, hogy most kivételesen örül.

- De hát megesküdtél, hogy…

- Lehet, de túl sok a megválaszolatlan kérdés – a bestia felé fordulok, aki letáborozott Faul ágya mellett. – Figyelj ide, bolhabusz, nem kedvelsz engem, én se kedvellek, de el kell vinned Helenhez vagy a drágalátos gazdád hamarosan alulról szagolja az ibolyát.

A szőrcsomó rám morog, de hagyja, hogy a hátára másszak. Régen jártam a boszorkánynál, ez a jószág pedig bejáratos hozzá, talán könnyebben átjutok a védelmein és nem vesztünk sok időt.

XXX

Gobu szélsebesen száguld, szerencsére nem jutott eszébe, hogy a földre dobjon. Utazhatnék sárkányháton is, de nem akarom felhívni rá a figyelmet, ha nem muszáj. Más esetben élvezném a tájat, ám jelen pillanatban erősen markolom a dús bundát és az agyam is egyre csak kattog.

Mindenki azt hiszi rólam, hogy valami elöregedett vénember vagyok csontos kézzel és múltad idéző szókinccsel, de ez nincs így. Igenis követem a Világok, a kor, a divat, a nyelvezet és minden egyéb változását. Meglehetősen jobban tetszik a jelenkori beszéd, mint a rég volt vala, tán igaz sem vala nyelvezet.

Sőt, megkockáztatom, hogy a világ tényleg sokat változott az elmúlt időszakban, talán az emberek is. Bár, ha mind olyan pimasz és önelégült lenne, mint Faul, akkor messze menekülnék. Vagy önként a sötét oldalra állnék.

A démoni medvekutya egyenesen Helen kastélyába visz, többen is utánunk fordulnak, ahogy a dög hátán én és nem Faul vágtat.

- Az ott Phelan?!

- Ő lenne?! – sutyorognak, ám most nem érek rá.

Az Artút király korabeli tanácsteremhez érve nemes egyszerűséggel kivágom az erőmmel az ajtót, Gobu pedig egy ugrással a terem közepén terem. Sokan vannak, mind felhördülnek, Helen a fő széken ült eddig, most Ő is felemelkedik ültéből.

- Gobu… Phelan?!

- Kifelé! – kiáltom a többi jelenlévőre, mire a haragom ereje elég ahhoz, hogy összesúgva, de sietősen elhagyják a termet néhány bátrabb harcos kivételével. – Azt mondtam, kifelé!

- Menjetek – erősíti meg Helen. Megvárom, míg a díszpintyek is távoznak, aztán leszállok a kutyuli hátáról. – Rég láttalak, Phelan. Örülök, hogy Gobu és Faul megtaláltak.

- Ne örülj ennyire – fonom karba a kezeim. – Lóhalálában siettem ide! Követelem, hogy magyarázd meg mi folyik itt!

- Mire gondolsz? – lepődik meg, talán tényleg nem tudja?

- Ne játszd itt nekem az ostobát, de gonosz tündér! Ki vele! Miért küldted a keresésemre ezt a szerencsétlen alakot?! Csak hogy tudd, halálos átok érte a keresésem alatt.

- Fault megátkozták? Ki tette?

- Reméltem, hogy te tudni fogod.

- Fogalmam sincs… Súlyos az átok? Ugye megtörted?

- Megpróbáltam. Nem ment.

- Hogy érted, hogy nem ment? – jön közelebb, mintha nem hinne a fülének.

- Süket vagy? Nem sikerült. Úgyhogy most szépen megmondod nekem, mi a kénköves Pokolért nem tudok megtörni egy ostoba zsarolóátkot!

- Ezért küldtem utánad Fault – vág vissza rögtön. – Hiába próbáltalak elérni éveken keresztül, elbújtál a szemünk elől! A sötétség egyre erősebb, nem tudom, honnan nyerik a hatalmukat, de napról napra jobbak és erősebbek! Szükségem van rád!

- Erre neked az a zseniális ötleted támadt, hogy utánam küldesz egy idegesítő koloncot, aki végül a nyakamon marad. Nincs olyan átok, amit ne lennék képes megtörni, a hatalmam nagy, még te sem tudtál legyűrni, erre megjelenik egy nyikhaj mágus és olyan átkot szór a te kis házi kedvencedre, amit képtelen vagyok semmissé tenni, szóval hogy is van ez?

A kutyus nyüszítve meglapul mögöttem, mire hátra pillantok a vállam felett.

- Csitulj, nem mondtam, hogy feladom – újra Helen felé nézek. – Mi lehet olyan hihetetlenül nagy erejű, hogy felruházzon hatalommal egy pár ostoba amatőrt?

- Nem tudom! De nem csak pár ostobáról beszélünk, hanem nagyon sokakról. Rengetegen csatlakoztak Amon seregei alá.

- Amon? – ráncolom össze a szemöldököm és a név után kutatok.

- Ahh, te meg a névmemóriád lesznek egyszer a halálom. Tudod, Joe, aki megkísérelte kitanulni a nekromanciát.

- Áh, emlékszem, a kis vörös hajú nyikhaj. Belehalt, vagy nem? A nekromancia tiltott művészet, kétesélyes ezt mindenki tudja, még én sem háborgatom a holtakat… - borzadok el. – A halott maradjon csak halott.

- Ez az érdekes benne, visszatért valahogyan. A halál után szerzett magának erőt és materializálódott. Alkímiával újra alkotta a testét, felvette régi bőrét és most kitalálta, hogy uralkodni akar mindenen, ami élő vagy holt. Boszorkányokat, démonokat, mágusokat, vámpírokat, törpéket és még számtalan fajt gyűjtött maga köré, akik a hatalmat szomjúhozzák. A hatalmával rálelt valami féle forrásra, ami egyre csak táplálja az erejét.

- Nem ismerek semmi olyan mágikus erővel bíró tárgyat, mi képes volna ekkora erővel felruházni a tulajdonosát… - kutatok az agyamban lázasan. – Még a Holtak könyve sem elég hozzá.

- Gondoltunk már a Szent Grálra is…

- Dajka mese – legyintek türelmetlenül. – Az ostoba keresztények találták ki, nem létezett ilyen, tudnék róla… De mi van, ha…

- Ha?

- Ha halott vagy haldokló mágikus lényektől lopkodta össze az erejét?

- Ezt hogy érted?

- Halálunk óráján átadhatjuk a hatalmat valakinek, ha akarjuk, ha nem, a varázserőnk szertefoszlik. Mi van, ha Joe ezzel szerzett magának elég erőt? Összelopkodta haldokló mágikus lényektől…?

- Erre még nem is gondoltam – ül le a helyére letaglózva Helen.

Nem akarom hozzá tenni, hogy én is csak azért, mert így szereztem a varázserőmet anno domini.

- Meredek ötlet, de nem kivitelezhetetlen – teszem csípőre a kezem. – Jobb szeretnék ebben a lehetőségben gondolkodni, mert ez még mindig megfoghatóbb, mint egy misztikus tárgy, amiről esetleg nem tudunk.

- És Faul… jól van?

- Ó, csak nem aggódsz? Helyes, a te lelkeden fog száradni, ha meghal.

- De nem fogod hagyni meghalni.

- Honnan veszed?

- Most mondtad Gobunak…

A fenébe, tényleg…

- Akkor sem az én lelkem fogja nyomni, ha esetleg nem sikerül – fonom keresztbe karjaim a mellkasom előtt. – Te küldted Őt a vesztébe, te fogod felolvasni a sírjánál a nekrológot. És amilyen ütemben az átok hat rajta, szerintem kezdhetsz fogalmazni.

Gobu mögöttem felmorog, de csak intek neki, hogy csituljon, momentán csak Helent hergelem.

- Nem, nem fogod hagyni, hogy meghaljon, és végképp nem futsz ki az időből. Ismerlek, Phelan, talán én, ismerlek a legrégebben a Földön, tudom, hogy az a hatalmas egód nem bírná ki, ha elveszítenéd a csatát egy klasszikus zsarolóátokkal szemben.

Ezzel elevenembe talált, valóban a porig zúzná a büszkeségemet, ha nem lennék képes valahogy megtörni azt az átkot. Ez már becsületbeli kérdés.

- …Utállak. És még engem hívnak szemétládának, akkor te mi vagy, te gonosz tündér!

- A te szádból ez nem sértés, hanem bók, Phelan – mosolyog elégedetten. – Így vagy úgy, Faul beteljesítette a küldetését.

- Nem mondtam, hogy melléd állok!

- De mellém fogsz, érdekből, számításból, felebaráti szeretetből, büszkeségből, lényegtelen. Fel fogod venni a kesztyűt.

Legszívesebben varanggyá változtatnám ezt a ringyót, de kissé kijöttem a gyakorlatból, hogy az egész kastélyt és a rendet is leverjem, így intek a kutyulinak.

- Gyerünk, Joe, indulunk.

Megfordulok és a mellém lépő állat hozzám hajol, hogy könnyedén felkapaszkodjak a hátára.

- Most hová mész?! – háborodik fel Helen.

- Megkeresem azt, aki megátkozta Joe-t. Ez mára személyes üggyé fajult, ha megtalálom azt, aki az átkot teremtette rákényszerítem, hogy vonja vissza, ha nem, megölöm.

- Mondtam már, hogy nem tudom, ki tette, azt se tudtam, hogy megátkozták!

- Hát most már tudod.

Ennyivel tudom le a beszélgetést, megpaskolom Gobu nyakát, mire a kutyus neki iramodik és olyan sebesen hagyjuk el a kastélyt, ahogy bejöttünk. Nem telik el tíz perc, Gobu lábai már a végeláthatatlan búzamezőket tapossák.

- Vigyél oda, ahol a gazdád megtámadták.

Neki se kell több, úgy lohol, mintha a Halál kergetné személyesen. Sokáig utazunk, mire abba a vidéki kisvárosba érünk, ahol a szöszi belefutott abba a kellemetlen mágusba, kire egyre inkább kíváncsi vagyok.

Nem érzem más erő jelenlétét, Gobu befordul az utcába, ahol a temető is fekszik. Valahol itt támadhatta meg a mágus Fault, de én nem érzek a közelben más mágust, ha itt volt is, csak átutazóban lehetett. Pontosan a támadás helyén leszállok a kutyus hátáról és szimbólumokat kezdek rajzolgatni a fekete földbe.

Nem lenne szabad fekete mágiához nyúlnom, de gyakran akad, hogy az ellenfelet a saját eszközeivel kell legyűrnöd.

Gobu idegesen toporog mögöttem, közel hozzám, mégsem simul nekem. Füleit hátra csapva morog.

- Csssss, csss, csss, csss… Csigavér – tartom fel a kezem, hogy lenyugtassam. – Nem időzünk itt sokáig…

Egy sor igézet után a föld ragacsos masszává válik, egy szimbólum rajzolódik ki belőle, az ikrek zodiákus jegyben. Minden varázslónak és boszorkánynak saját szimbóluma van, ez olyan, mint egyfajta kézjegy, az enyém a saját farkába harapó kígyó, Helené egy érmét az ollói között tartó rák. Faul testén és átkában nem láttam kézjelet, de a helyszínen, ahol kapta igen. A gond csak az, hogy nem ismerek ikrek szimbólum tulajdonost. Ez is több a semminél.

- Haza megyünk – jelentem ki, mire a dög mögöttem láthatóan fellélegzik. Gyakorlott lendülettel ülök ismét a hátára, ujjaimmal a dús bundába markolok. – Már mindent megtudtam itt, amit meg lehetett.

XXX

Haza érve alig szállok le a hátasnak befogott jószágról, az máris kettesével szedi a sáros mancsaival a lépcsőket, mire Joreior a lépcső tetején megállítja. A kutyuli felnyüszít, de nem ússza meg a mancsmosást. Míg Ők ketten egymással küzdenek én bemegyek a beteg szobájába, aki láthatóan nem úgy néz ki, mintha beteg volna. Hogy miért? Mert alighogy belépek, máris berántanak a derekamnál fogva, az ajtó becsukódik mögöttem és a hátammal felkenődöm a sima felületre. Csak nyögni van időm, mire egy izmos test az említett nyílászáróhoz passzíroz.

- Hé! Hahó! Hé! Ne! Joe… izé… Faul! Ne, na, ne! – próbálok kivergődni az ölelő karok és a perzselő, erőszakos csókok kereszttüzéből.

- Miért ellenkezel? Ez csak szex – jelenti ki vágytól fűtött hangon a srác, mire én nagyot nyelek.

Valóban vonzó, túl vonzó, arrogáns, rámenős, vad és fékezhetetlen, de nem engedhetek a csábításnak. Megmondta, nem akarna velem lefeküdni, ha nem állna az átok befolyása alatt. De az utóbbi dolgozik benne.

- Nem vagy eszednél! – siklom ki végül a kezei között, mire kergetőzni kezdünk a szobában.

- Nem, tényleg nem – majdnem elér, mire én átlendülök az ágyon, a gond csak az, hogy követ a túloldalra. Igyekszem úgy mozogni, hogy mindig egy bútor legyen legalább közöttünk.

- Ide figyelj, előrébb léptem valamit az ügyedben, de most figyelned kell rám!

- Ó, én nagyon is figyelek…

Ragadozó gyorsasággal mozdul, mire én az asztal tetején találom magam. Nem mondom, más esetben, más körülmények között még élvezném is a rám nehezedő test súlyát és forróságát, de ez most nem az a pillanat. Aztán bevillan az agyamban, hogy varázsló vagyok, csettintek egyik kezemmel, mire jeges víz zúdul ránk a mennyezetből.

Faul két métert ugrik hátra, láthatóan lesokkolta egy kicsit a jeges víz, én is borzongok, de legalább kijózanodott egy kicsit.

- Phelan? – néz rám zihálva zavartan. – Mi történt?

- Meg akartál fektetni, az történt.

- Én?! Téged?! – akad ki, mire a büszkeségemet kapargatja.

- Akarsz egy nyaklevest is?

- Akar a hóhér – borzad el. – Miért akartalak volna megfektetni?

- Mert az átok elvette az eszed – csettintek és szárazra varázsolom magam.

- Hé! Velem mi lesz?

- Törölközz meg, megfázol – hagyom rá.

Úgy látom nem tetszett neki a mondandóm. Szikrázó tekintettel mered rám, majd felemeli kezét és csettint egyet. Ismerős érzés kerít hatalmába, s rögvest tudom, hogy átváltoztató bűbájt küldött rám. A földön vagyok, minden hatalmas lett, aztán jönnek a könyvek… s érzem, hogy most ugrani kell, nagyokat és messze, hogy túlélhessem.

- Phelan! Szégyelld magad! – Joreior hangja töri meg elsőnek a csendet, majd felkap az ölébe.

- Ó, a jó öreg béka átok – vigyorogja Phelan, én pedig megvilágosodom. Béka. Ne már. Megint? Lehettem volna… kígyó! Egy anakonda!

- Azonnal változtasd vissza!

- Nem!

- De!

- Nem!

- De igen, ha mondom! – veszekednek, míg én elégedetten pocolok a nő karjai között.

- Akkor sem! Most legalább kuruttyolhat, ahogy kedve szottyan, és engem sem idegesít vele.

- Csak megmondta, ami az én bögyömben is volt, de senki más nem merte a szemedbe mondani! – tiltakozik Joreior továbbra is.

- Jól teszik, bölcs döntés! – szusszantja Phelan, mire a nő haragra gerjed, de annyira, hogy még a nyálkás béka bőrömön át is érzem.

- Rendben. Ha nem változtatod vissza most azonnal, én befejeztem veled.

- Nem mész sehova, sosem mész sehova… - feleli phelan, de a vigyor az arcáról már hiányzik.

- Nem, de most fogok. Elegem volt, folyton hangoztatod, hogy nem olyan vagy, mint mások, de tudod mit? Semmi különbség nincs. Épp olyan vagy, mint bárki más. Faul őszinte ember, olyan, aki kimondja, amit gondol, ami a szívén, a száján, kimozdított téged a komfort zónádból, adott neked néhány célt, amit bizonyítani akartál neki, NEKI. Képes vagy felfogni ezt? Végre egy ember, aki több évtized után képes volt adni neked valamit! Újra versenyezni akartál, megint megmutatni magad… Hát gratulálok, sikerült. – Meg is fordul, továbbra is engem fogva, majd indulna is tovább, de Phelan hangja megállítja.

- Várj… Várj, elismerem, igazad van. Tedd le a brekit, visszaváltoztatom. – Rögvest a földön találom magam, szerencsére női gyengédséggel, mire egy csettintéssel újra érezhetem lábujjaimat.

- Húúúhh, újfajta tiszteletet érzek a békák iránt – nyújtózom, míg Joreior szó nélkül felszed pár könyvet, és távozik. Azt hiszem most nagyon pipa Phelanra, így követem a példáját. Bár, azért megállok az ajtóban, hogy visszanézek a pórul járt varázslóra. Úgy tűnik, mégse tud úgy a nőkkel bánni.  

× × ×

Egész nap olvastunk, amit nem igen bánnék, ha találtunk volna valamit. Inkább csak szórakozás volt, már amikor. Estére magamnál hagyom azt a könyvet, amit múltkor Phelan oly erőszakosan akart visszatetetni velem. Igen gyorsan haladok vele a gyér fényben. Amúgy se tudnék aludni Gobu horkolásától, szóval igazából semmit se vesztek eme időben. Szórakozom is, nem csodálatos?

Miután végzek a könyvvel, hogy elkerüljem a veszekedést, el is indulok vele, hogy a helyére rakjam. Látom igaz, hogy pislákol a fény, s van egy olyan sejtésem, hogy pont most fogok lebukni, de legalább látja, ha elveszek egy könyvet, vissza is rakom. Szóval, mikor belépek, némán nézzük egymást, ő engem, én meg az ő elkenődött képét.

- Már itt sem vagyok, csak ezt visszahoztam – mutatom fel a könyvet, majd rakom is helyére. Nem akarom sokáig zavarni, szóval megyek is vissza, aludni.

- Gyere vissza – szól utánam.

- Hm? – fordulok vissza. – Ezúttal mit követtem el? – Nem felel elsőnek, hanem feláll a karosszékéből, amiben oly világveszetten terpeszkedett, majd elém lép.

- Gyere ide.

- Miért? – lépek felé óvatosan, de csak azért, mert a hangja másabb, mint szokott. Tuti részeg. Más indokot nem tudok találni a furcsaságára…

- Csak gyere ide, ne kelljen még egyszer mondanom.

- Varázsszó? – kérdem felvont szemöldökkel.

Sóhaj hagyja el ajkár, majd ő lép végül közelebb, majd… az ingemet kezdi el lazítgatni. Felvont szemöldökkel figyelem mit akar, végtére is közöltem vele, hogy őt sose vágnám gerincre. Akkor ezt most miért? Ujjain kék lángok jelennek meg, mire rögvest hátrálnék is, de a másik kezével fogja az ingemet, így nem nagyon tudok menekülni. Tenyerét az átkomra simítja, amit áthat a kékláng, engem pedig elönt egy ismeretlen, de kellemes érzés. Felsóhajtok, a megkönnyebbülés édes hullámai járják át a testemet, a végtagjaim fellélegeznek, az izmai kellemesen ellazulnak.

- Mit csináltál? – kérdezem.

- Mutatni akarok neked valamit – nem felel a kérdésemre, csak hátat fordít. Nem tudom mit akar, de végtére is, nem ölt meg  eddig, miért ne követném? Megindulok hát utána. Ajtót idéz a falra, így biztosra veszem, hogy ez bizony jó kis mulatság lesz.

- Ez hova vezet?

- Csak kövess.

Újabb parancs, csak ezt tud osztogatni. Miért is válaszolna a kérdéseimre? Puffogok kicsit magamban, de oly hosszú a lépcső, hogy időm bőven akad lenyugodni. Már egy ideje menetelhetünk, mikor vörös fény dereng a lépcsőkön, egyre erőteljesebben.

- Hová megyünk? – kérdezek rá újra, bár minek. Biztos nem fog válaszolni. Megint.

- Ha valaki évszázadokig él, a haláltól való félelem nélkül, könnyedén elfelejti milyen embernek lenni. Millió esemény és emlék kötődik az életünkhöz, vannak évtizedek, évszázadok, amik olyan jelentéktelenek, hogy kiesnek, nem is emlékszünk rájuk – magyarázza, míg megáll egy freskó előtt, és ránéz. Követem példáját, s érdeklődve figyelem az inkvizíciót ábrázoló képet.

- És van, amit soha nem tudunk elfelejteni. Bármennyire is próbálkozunk, hogy soha ne emlékezzünk vissza, van, ami örökre megmarad.

- Az inkvizíció? Mit tettek veled? – kérdezem. Leszokhatnék már erről, úgyse felel.

- Vannak titkok, amelyeket jobb nem bolygatni – tudja le ennyivel. Legalább nem tért ki a válasz elől, vagy nem tett úgy, mintha nem is hallotta. – Joreior azt mondta, hogy az emberek változtak…

- Igen, ez így van – vágom rá rögvest. Magamból kiindulva, biztosan. – Nem vagyunk mind ilyenek, ahogy a többi varázslény, mesebeli alak sem. Helen és én azért harcolunk, hogy senkinek ne essen baja, ne legyen még több felesleges halál és… várj, az előbb azt mondtad, Joreior? Mégis tudod a nevét?

- Persze, hogy tudom – morogja.

- Akkor miért nem szólítod a nevén?

- Talán majd egyszer… - szusszantja.

- És mi ez a hirtelen érdeklődés az emberek meg a változás iránt?

- Egy ideig fenntarthatod magad a vízen, de előbb-utóbb elfogy az erőd és akkor elsüllyedsz. Mi értelme húzni, elodázni az elkerülhetetlent? – néz rám. – Van, amit nem tudsz elkerülni.

- De megpróbálhatom. Nem mindegy, hogy az elodázással életeket menthetünk, vagy egyre csak veszítünk. Ha csak egy értelmetlen halállal kevesebb történik, már megéri harcolni – felelem őszintén.

- Helen jól a fejedbe verte… - csóválja a fejét rosszállóan.

- Magamtól is így gondoltam – közlöm vele a tényt.

- Fiatalság…

- Nevezz gyerekesnek, bolondnak, ostobának, akkor sem futamodom meg soha a küzdelem elől – hagyom rá. Helen is mindig ilyenekkel jön. Mintha az ő, öreg, begyöpösödött, karót nyelt módszere jobb lenne. Vagy Phelané…

- Meg fogsz halni – jegyzi meg, mintha elfelejtettem volna. Elnézést, kinek kell minden fürdésnél, ruhaváltáskor a pecsétet látnia? Nekem.

- Lehet, de kurvára nem fogom csak úgy feladni. Ha nem tudtok megmenteni, az utolsó csepp erőmig küzdeni fogok és befejezem a küldetésem – közlöm vele nemes egyszerűséggel.

- És mi a küldetésed?

- Hogy az oldalunkra állítsalak. Ha a halálommal téged ösztönözhetek az emberségedre, akkor meghalok, de tudom, hogy segíteni fogsz Helennek és a rengeteg ártatlannak, akiknek nagyobb szükségük van rád, mint rám – közlöm vele a tényt, amit én is nagyon jól tudok. Ő mégis meglepődik, látom az arcán. Most nem rejtegeti az érzelmeit, vagy csak annyira meglepte a nyers stílusom, hogy nem tudta leplezni.

- Fiatalság. – Annyira nyakon húznám a fiatal, még működő kezemmel. Fiatal ízületekkel, izmokkal, fiatalság erejével…

- Joreior azt mondta, hogy te nem születtél varázslónak – terelem át a témát másra, mieőtt lekeverek neki egy akkorát, hogy tuti holtan akar látni. - Hogy tanultad ki mégis? Helen szerint te voltál minden idők legnagyobb mágusa, hiszen úgy használtad a fekete mágiát, akár a fehéret, semmi hatással nem volt rád.

- Hát… Ebben tévedett – jegyzi meg.

- Hatással volt rád? De nem lettél gonosz. Úgy értem, önző szemétláda vagy, ez tény, de nem gonosz – adom neki vissza a sok fiatalos jelzőt. Nekem legalább csak a koromat tudja felhozni most.

- Mit gondolsz, miért bénítottam meg az érzelmeimet? Ha nincs érzelem, nincs, amit megfertőzzön a sötétség. Ugyanúgy küzdök a démonaimmal, mint bárki más. Letűnt kor gyermeke vagyok, akkoriban más elvek, más szokások, más mentalitás volt a divat. Nem születtem varázslónak, kitanultam a varázslást, magamba gyűjtöttem a mágiát, innen-onnan, és amikor a mesterem meghalt, az erejét rám hagyományozta. A hatalomnak viszont nagy ára volt – magyarázza, míg tovább haladunk a lépcsőkön lefelé. Végre valahára a végére érünk, már nem tartom annyira jó ötletnek, hogy vele jöttem. Felfelé… az fájni fog.

- Mi ez a hely? - A hely, ahová kilyukadtunk inkább hasonlít egy középkori szertartás teremhez, mintsem egy varázsló bunkeréhez.

- Joe ügyes, de nem ért a fekete mágiához és nem fogja megtalálni időben a megoldást. Hamarosan kékre vált, vetkőzz. – Képszakadás. Mint mondott?

- Tessék?! – kérdezek vissza.

- Vetkőzz, amint a láng kékre vált, állj be közé.

- Megvesztél?! – Az én pucér picsám nem fogja ilyen könnyen meglesni! Ez hót ziher!

- Csak bízz bennem – néz rám komolyan, én pedig egy kis hezitálás után végül vetkőzni kezdek. Nem mintha ő lenne az első férfi, aki láthat pucéran, miért kattogok ezen? Ha ennyire ezt akarja, beállok neki a kéklángba, a kékfénybe, bármibe!

Azt persze elfelejti közölni mennyit kell állnom a hidegben, egy száll farokban. Remélem az élet úgy hozza, hogy mielőtt meghalok, ezt visszaadhatom neki, valahogyan. Bárhogyan. Lehet ruhában meleg volt, de így… így nem. Azonban ahogy a láng kékre váltott, Phelan biccentett nekem, hogy induljak. Mondania se kellett, indultam is, hamar túl akartam ezen esni. Közelebb léptem hát, majd igyekeztem a lángokat óvatosan megfogni. Azt még elviselem, ha leégeti rólam a szőrt itt-ott… de a hajamat… azt nem adom.

- Ez ugyanaz a tűz, mint, amit a mellkasomba nyomtál?

- Igen.

- És mit csinál velem?

- A piros szín tele van szenvedéllyel, erőteljes, pusztító és felgyorsít. Jelenthet erotikát, veszélyt, dühöt, erőt… A kék az más: biztonság, bölcsesség, bizalom, béke és nyugalom. Míg a vörös láng elpusztít, a kék gyógyít és életet ad – magyarázza, míg én szépen lassan megbarátkozom a tűzzel. – Mindenki tudja, hogy eddig én álltam ellen a legtovább a fekete mágia önpusztító hatásainak… Valójában ugyanúgy hat rám is, azzal a különbséggel, hogy én ezekben a lángokban fürdőzöm.

- Vagyis… - kezdenék bele a tanulság levonásába.

- Ez a kék tűz tisztít. Nem oldja fel az átkod, de hatásosabb, mint a késleltető főzet.

- Akkor minek kellett megszereznünk az almát? – kérdezek rá értetlenül.

- Hogy lássam, Joe meddig menne el, hogy megmentsen téged. – Meg akarom ütni.

- Te… neked tényleg fontos, igaz? Azért engedsz meg neki mindent, mert Ő az egyetlen barátod. Az egyetlen, aki szeret téged és nem tudtad elüldözni magadtól. Szereted Őt, mint egy testvért, és ragaszkodsz hozzá – foglalom össze. Végtére is, logikus.

Int a fejével, mire én belépek a kék lángok közé. Haj marad, ez megnyugtató. Lehunyom szemeimet, úgy élvezem az energiabombát. Olyan érzésem van tőle, mintha minden sejtem megújulna, felfrissülne… vagy tudom is én. Nehéz ezt az érzést szavakba foglalni. Hagyom, hogy magával sodorjon, így nem csoda, hogy kicsit rám hozza a frászt, mikor Phelan megérint.

- Ez… Fantasztikus volt – vallom be.

- Igen, az, de nem szabad túlzásba vinni, mert épp annyit tud ártani.

- Mi történik… ha a vörös lángokban állok? – érdeklődöm.

- Ugyanaz, mint egy átlagos tűzben. Megégsz és elhamvadsz.

- És ha sokat vagyok a kékben?

- Függő leszel, akár az ópiumtól. – Elértük végre azt a szintet, hogy válaszol a kérdéseimre. Remek.

- Az átkom?

- Valamennyit veszített az erejéből – húzza el kezét a mellkasom előtt. Jobb is, hogy csak ott.

- Miért mutattad meg nekem ezt igazából? – bukik ki belőlem a kérdés.

- Nem tudom.

- Hazudsz – közlöm vele a nyilvánvalót, mire felsóhajt.

- Oké, mert egy bosszantó fráter vagy, de Joe egy valamire rátapintott… Adtál nekem valamit, amit nem hagyhatok figyelmen kívül.

- És mi volt az?

- Életkedv – morogja, mire én elvigyorodom. – Szét fog repedni az arcod.

- Ugyan, egy ilyen arcon, mint az enyém, egy ilyen vigyor, alsónemű szaggató. Miért repedni szét tőle az arcom? Csak szebbé teszi.

- Beképzelt – közli velem, mire felnevetek. – Most már öltözz fel.

- Oh, oh, csak nem beletaláltam?

- Mondom. Öltözz. Csendben.

- Máris megbántad, hogy segítettél, mi?

- Naná! – horkantja, míg hátrébb lép, felkapja az ingemet, és hozzám vágja.

- Általában az alsómmal szoktam kezdeni… - célzok arra, hogy azt kellett volna hozzám vágnia, de ő csak felszisszen. Mindegy is, öltözni kezdek, de az ingemet veszem fel direkt, majd továbbra is mosolyogva kezdem el a ruháimat összevadászni. Rám-rám pillant, láthatóan zavarja a lassúságom.

- Aludni is akarok még, ugye tudod?

- Miért is akadályozlak ebben? – kérdem felvont szemöldökkel, míg a zoknit veszem fel. Igen, szeretek zokniban aludni. Alsó még mindig nincs a helyén.

- Mert addig szöszmötölsz, hogy hajnal lesz, s hallgathatom Joe kommentjeit.

- Oh, én imádom Joreior kommentjei, főleg, ha téged érintenek – húzom végül fel az alsómat.

- Mikor ilyen vagy… Azért egy részem reméli, hogy nem éled túl. – morogja, én pedig felnevetek.

- Akkor jó, hogy van más motivációm is élni, Phelan – szólítom dorombolva a nevén, míg felhúzom a sliccemet. – Mert ha te lennél, akkor nagy szarban lennék.

Arca megremeg, majd szúrós tekintettel néz rám. Láthatóan nem tetszik neki a viselkedésem, de ettől csak még szélesebb lesz a mosolyom.

- Ha azt szeretnéd, hogy kedves legyek veled – döntöm kicsit oldalra a fejem. – Légy mindig olyan kis… őszintén mufurc. Az jól áll – kacsintok rá, majd minden hezitálás nélkül megindulok a lépcső felé.

- Faul. – Megállít a hangja, kicsit meglepődött képpel fordulok vissza, hisz szólított – Egy pöcs vagy. - A döbbent pillantásaimat egy hangos nevetés váltja fel, majd mosolyogva nézem egy darabig.

- Mit bámulsz? – morogja.

- Ah, csak jól esett, hogy tudod a nevemet – mosolygom, majd valamiért úgy érzem, meg kell köszönnöm mindent, amit eddig tett. Még ha oly arccal is, mintha a fogát húznák. – Köszönöm.

Arcára kiül a döbbenet, rajta van épp a sor, de épp csak egy szempillantásnyi időre. Arca újra megkeményedik, mintha nem szívtuk volna egymás vérét, mintha nem utálna épp. Érzelem nincs már a szemeiben, nem csillognak, mintha elvesztették volna fényüket.

- Menj aludni – int kezével, mire mintha egy láthatatlan kéz megragadná az ingemet, s elkezdene felfelé húzni. Kellemetlen, néhány lábujjamat sikeresen be is verem a lépcsőbe, de sziszegve tűröm. Azt hiszem ez a büntetésem a nagy pofámért, s lássuk be, sokkal hatásosabb, mint a békává változtatás.

Mikor felérek a lépcső tetejére, egy alapos fenékbebillentéssel kitessékel varázserejével az ajtóból, ami jó hangosan becsapódik mögöttem. Azt hiszem… reggel se fogunk pacsizni.

× × ×

Reggel Gobu nyüszítése kelt, miszerint neki nagyon sürgősen ki kell mennie a szobából. Nagyot sóhajtva kelek fel, s nyitom ki neki az ajtót. Alig aludhattam három órát, de mivel felkeltett, úgy döntök, felöltözöm, s elindulok lefelé. Nem kell csalódnom, Joreior már a reggelivel van elfoglalva, s örömmel fogja a segítségemet. Egy szóval se említem az esti kis kiruccanásomat, úgy érzem, hogy Phelan azt még nehezebben viselné.

Két nap is eltelik anélkül, hogy látnám Phelant. Gondolom elvan a dolgával, Joreior visz neki enni, de nem mond róla semmit se, csak hogy dolgozik. Nem tudom, hogy ezzel ki akarja e menteni, vagy tényleg így van e… inkább rá se kérdezek. Kiélvezem az időmet, amim még van, ha netán mégse jönne össze a megmentésem. Ha nem épp a házimunkában segítek Joreiornak, akkor együtt bújjuk a könyveket. Kicsit se haladunk sokat, de mindegy is…

Harmadik nap Őnagysága nem jelenik meg még mindig reggelinél, szóval Joreior felviszi neki szokásosan… vagyis ez van tervben, de úgy döntök, ha nem veszem kezembe a dolgokat, akkor úgy leszünk, mint a kutya és a macska. Azt pedig, ha életben akarok maradni, nem hagyhatom.

- Hagyd, felviszem én.

- Biztos vagy benne? – méreget a nő.

- Biztos. Végtére is… meg fog menteni, nem? – kérdem szemöldök húzogatva, mire felnevet, s megcsapkodja a felkaromat.

- Nagyon ajánlom neki.

- Meg fog, tuti – mosolygom, ami úgy tűnik meglepi.

- Lemaradtam valamiről? – kérdi.

- Nem, nem – ellenkezem rögtön, majd felkapom a tálcát. – Aaaa szobája, az a…? Hol is van?

- Csak kövesd a bádogembereket… minél jobban sűrűsödnek, annál közelebb vagy – sóhajtja, majd megtörli kezeit a kötényében, s folytatja a dolgát.

Én igyekszem a legjobbat kihozni a bádogemberes kommentjéből, de biztos vagyok benne, hogy legalább kétszer eltévedek az első pánikrohamom előtt. Itt fogok meghalni, nem az átokban. Sose találnak meg ezeken a folyosókon, Gobu fogja kiszagolni a hullámat, napokkal később. Érzem!

- Te meg mi a fenét művelsz itt? – hallom meg Phelan morgását, mire rögvest megpördülök, hogy ránézzek.

- Sose örültem még így neked! – sóhajtom megkönnyebbülten, mire ő értetlenül méreget. – Hoztam neked a reggelit, s Joreior azt mondta, kövessem a bádogembereket, mármint, minél több van, annál közelebb járok, de valahol rohadtul rossz helyen fordulhattam, mert…

- Ott a laborom – mutat a folyosó végére. – A szobám arra – mutat maga mögé. – Nem kaptam reggelit, Joe késett már fél órát, szóval gondoltam, megint pipa…

- Miért, összevesztetek tegnap? – kérdem felvont szemöldökkel, míg ő elhalad mellettem, s int, hogy kövessem. – Nem tűnt morcosnak.

- Ezért lepődtem én is meg – világosít fel. – S miért hoztad te?

- Nos… gondoltam, miért ne? Talán hiányzik a képem – viccelődök, mire ő rám néz. – Csak vicceltem.

- Akkor jó.

- Oh, azért mondhattad volna, hogy mit tudom én… inkább ne mondtál volna semmit – sóhajtom drámaian. – Emellett alig jártál lent mostanában.

- Csak ezért jöttél, mi? – méreget, míg előkap a semmiből egy kulcsot. – Ne aggódj, dolgozom az átkodon.

- Nélkülem? – kérdem felvont szemöldökkel.

- Nem kellesz te hozzá – horkantja, majd becsúsztatja a kulcsot a lyukba. – Főleg, mert mindig jár a szád.

- Csendbe is tudok lenni – közlöm vele, mire ő gúnyosan felkuncog.

- Te? Fizikailag is lehetetlen.

- Pedig igenis tudok csendben lenni, csak kérni kell rá! – oktatom ki, míg ő belép az ajtón, s valószínűleg fordulna vissza, hogy adjam neki a tálcát, de nemes egyszerűséggel beljebb lépek, kicsit arrébb tolva.

- Úgy látom illemórák is kellenének – morogja.

- Járhatunk rá együtt – ajánlom fel.

- Ha már így bepofátlankodtál, akkor rakd le oda a tálcát – mutat a nagy asztalra, ami tele van mindenféle olyannal, amihez hozzányúlnék, de tudom, hogy nem szabad. Papírok, gondolom jegyzetek lehetnek, könyvek, papiruszok, különféle növények, üvegcsék, kémcsövek, s még sorolhatnám.

- Nincs sok hely.

- Oh, igazad van, akkor állj itt, csendben – mutat elém nem sokkal, amit én teljesítek is. – Hm, nézzek mit hoztál – néz a tálcára, majd fel rám. Be kell bizonyítanom, hogy tudok csendben lenni, úgy érzem, ezzel is kellő borsot törhetek az orra alá. Hisz úgy tűnik, minél jobban idegesítem, annál jobban meg akar tőlem szabadulni. Azonban élve, szóval dolgozik az átkomon.

- Csináltál palacsintát – konstatálja, mire én bólintok. – Máris van egy indokom, miért ne hagyja, hogy meghalj – motyogja az orra alatt, míg az egyiket leveszi a tányérról, s az ajkaihoz emeli. Azért még előtte rám néz, hisz nem szóltam neki vissza semmit, az elégedett vigyor azonban ott ül a képemen.

- Most miért nem jár a szád? – méreget, mire én egy vállrándítással válaszolok. – Jaj, ne, nincs kedvem csendkirályt játszani. Megértettem, tudsz csendben is lenni. Rakd le most más tényleg valahova azt a tálcát, és tűnés – hesseget kezével az ajtó felé, de én csak állok ott továbbra is.

Mivel nem lépek, s valószínűleg nincs kedve ahhoz, hogy csak biztasson a szavaival, palacsintával a kezében lép a jegyzeti felé. Nagyon érdekelne, mit olvas, de mikor megindulnék fel, csettint egyet, s a lábaim mintha a földbe gyökereznének.

- Ha már csendkirályt játszunk, s oly engedelmes vagy, maradj csak ott, s tartsd a tálcámat – int nekem, de fel se néz rám. Hihetetlen, úgy beszólnék neki…! Harapom is a számat, hogy zárva tartsam, nem, nem. Győzni fogok, megmutatom én neki…!

Miután megeszi a palacsintát, felém fordul, s megindul felém. Elégedettség ül az arcán, sőt, mintha enyhén mosolyogna is, ahogy végigmér. Biztos látni rajtam, mennyire odadörgölnék valamit az orra alá, de bizonyítani is akarok. Elvesz immár egy pirítóst, rárakja a mellé rakott tükörtojást, majd úgy megy vissza a jegyzeteit olvasni. Próbálom a lábaimat mozgatni, de kicsit se megy… szóval egy idő után feladom.

Phelan mindig visszatér hozzám, hogy elégedetten nézegesse az egyre jobban szólásra nyíló számat, no meg a szenvedő képemet, hogy aztán pár harapnivalóval távozzon. Lassan elfogy minden a tálcáról, egyedül a gyümölcslének kinéző lötty van még nálam. Nem kell sok idő, azért is eljön hozzám, hogy incselkedve ajkaihoz emelje.

- Majd kipukkadsz, annyira beszélni akarsz – méreget, a pohara mögül. – Annyira… gyerekes.

Ráharapok a nyelvemre, mire ő rendesen elmosolyodik. Elégedetten, gúnyosan, szinte már csábosan. Fognom kell a tálcát, nem tudom sehova se lerakni, hogy letöröljem a képről azt a vigyort… s annyira bosszant!

- Szörnyű lehet, hogy a folyton járó szácskád most pihenőn van… s akármit is csinálok, vagy művelek, nem nyithatod ki, mert be akarod bizonyítani az igazad – ecseteli gúnyosan, majd elhúzza az innivalóját, s visszarakja a tálcára az üres poharat. Kezem megremeg, ennek következtében a tálca is, ami nem kerüli el a figyelmét. - Gyerünk, még csak tíz perce vagy néma kussban, de már majd belebolondulsz. Kápráztass el!

Szuszogok már a feszültségtől, s igazából én se értem magam. Nem szoktam ennyitől dühbe gurulni, mi a fene ütött belém? Azonban ez a kis hang semmi a tomboláshoz képest, ami a bensőmben zajlik le éppen. Phelan még cukkol egy darabig, ott áll előttem, csípőre tett kézzel, szórakozik a helyzetemen, túlságosan is.

- Pedig milyen csinos vagy így… hangtalanul – adja meg nekem az utolsó löketet, előttem állva, oly közel. Tudom is mit fogok csinálni, hogy befogja, s nem a kezemmel.

Oly hirtelen hajolok oda hozzá, hogy meglepődik, de nem tud előlem elhajolni. Ajkaimat az ajkaira tapasztom… nem is, rámarok a szájára, csak fogja már be ő is. Döbbenten nyög a csókba, de csak áll ott, s hagyja, hogy ajkait mardossam sajátommal.

Valaki kopog, majd kivágódik az ajtó, a lábaimat tartó erő is eltűnik, s Phelan is úgy repül el tőlem, mintha nem ott állt volna előttem.

- Phelan, nem láttad…? Faul! – jelenik meg Joreior, míg mi Phelannal csak bámuljuk egymást. – Téged kerestelek, azt hittem eltévedtél.

- Eltévedtem, igen – találom meg a hangomat, míg Phelant bámulom továbbra is.

- Megvártad, míg befejezi? Nem kellett volna, érte jövök mindig… mármint a tálcáért – veszi el tőlem az üres tálcát, majd értetlenül mered hol rám, hol Phelanra. – Belétek meg mi ütött?

- Semmi – vágja rá Phelan. – Vidd a tálcát, még… még nekem meg kell néznem Joe átkát – néz egy pillanatra oldalra, mire a nő újra végig mér minket, majd bólint, s távozik.

- Mit akarsz rajta megnézni? – kérdezek rá, mivel Phelan inkább hátrébb lép párat.

- Ma este újabb kezelés kell… sőt, lehet jobb lenne most. A feszültség a jele annak, hogy kezd kiteljesedni.

- Mi? – kérdezek vissza.

- Produkáltalak… nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Gyorsabban terjed, mint hittem.

- Legalább ne az ÉN tetőm alatt – ennyi, nem merek nagyon ugrálni, holott lenne kedvem dolgokhoz. Jobb most nem bosszantani Joreiort, mert a végén tényleg lepattan és én azt nagyon nem akarom.

× × ×

Éjjel megfőzöm a késleltető bájitalt, aztán ebédnél át is adom. Még mindig legszívesebben békává változtatnám.

- Itt a főzeted, de csakis Joreior miatt.

- Oké…?

- Kicsit türtőztethetnéd magad – tovább mondanám, de elkussolok Joreior felbukkanásakor. Hihetetlen, a Világ legnagyobb varázslójának tartanak, de ha tudnák, hogy a legnagyobb félelmem az: Joreior, az egyetlen a környezetemben, akihez ragaszkodom egyszer fogja magát és elhagy… Nem. Soha az életben. Megebédelek velük, de nem szándékozom hallgatni a turbékolásukat.

Ez a sok stressz és idegeskedés eszembe juttatja, hogy itt az ideje kicsit nekem is kikapcsolódni. Valami finom kis husi után kell néznek éjszakára, búfelejtőnek.

Este a szöszi palacsintát süt éppen, jó illata van, de most másra fáj a fogam. Én is tudok dögös lenni, öregember nem vénember, még mindig jól nézek ki, s ezt tudom magamról. Megmutatom ezeknek a kis picsogóknak, hogy jobbat is tudok találni náluk, ha akarom.

- Mész valahová? – kérdez Joreior.

- Igen.

- Nem várod meg a vacsorát?

- Nos, gondoltam rá, de azt hiszem nem.

- Most se köptem bele.

- Akkor jó – nem érdekel a palacsintád… – Ne várj, szerintem reggelig nem jövök haza… vagy ha igen, nem hallottatok semmit.

- Csak egyet. És semmi hányás! – jelenti ki Joe.

- Jó éjt – intek elégedetten, ahogy megfordulok és indulok kifelé.

- Hallottál? Nem fogok megint hányást takarítani! Phelan! Ne menekülj, te mocskos gazember!

- Hallottam, és nem tervezek lerészegedni.

- Akkor is! Elegem van abból, mikor kedved támad orgiázni, nálad minimum két ágymelegítő jön haza ilyenkor!

- Nekem is kijár egy kis szórakozás, miután napok óta a ti viháncolásotokat hallgatom!

- Nem viháncolunk!

- Ugyan már, látom, amit látok!

- Akkor vak vagy!

- Jó éjt, Joe! – tudom le azzal, hogy kilépek a bejárati ajtón.

Innentől belevetem magam az éjszakába, három partnerrel érek haza és kimondottan elégedetten ébredek fel. Mondtam, hogy még mindig jó pasi vagyok több száz éves koromra is.

× × ×

Délután a szalonba telepedem a kedvenc fotelemben, alig vártam, hogy előkerüljön az önelégült, ostoba, nagyképű… Szóval szőke.

- Fúj, töröld le ezt a képedről, undorító! – kedvenc házvezetőnőm és egyetlen barátom nekilát leszedni a könyveimet a polcokról.

- Hé, hé, hé! Mit csinálsz? – ugrok fel, mint akit tüzes vassal szúrtak meg.

- Én pár napig nem akarok egy levegőt szívni veled, még mindig érezni az olcsó parfüm szagát rajtad! – értetlenül nézek a szőkére, mire az felemelt kezekkel hárít.

- Oh, rám ne nézz, nem ítéllek el érte. Bár…

- Bár? Nem nézted volna ki belőlem? Tudom, hogy Joe úgyis elmondta mi volt.

- Elmondta, persze. Azt pedig nem mondanám, hogy nem néztem ki belőled, de tudod… ha mindhárom sietősen távozott, akkor nem végeztél jó munkát – köpni nyelni nem tudok erre a beszólásra. Mintha leöntöttek volna egy vödör jeges vízzel.

- Parancsolsz?

- A lakásodban, eszem ágában sincs! Tudod… a minőség híve vagyok. A mennyiség se rossz, de hát nekem nem kell bizonyítanom. Sose kellett. Bár tőlem nem gyakran távoztak eddig másnap reggel sietősen… két lábon. Ülni meg bárki tud, s csodálni a műsort.

Kész. Itt a vége, elegem volt! Nem bírom tovább! Gyűlölöm a vendégeket, gyűlölöm az ilyen embereket, gyűlölök mindent, ami felborítja a nyugodt kis hétköznapjaimat, amiben már több, mint ötven éve kényelmesen megvagyok.

- Te mocskos, átkozott, nyomorult kis…! – nem hagyja, hogy befejezzem, de nem engedi.

- Phelan. Nekem nem kell bizonyítanod. Csak érezd magad jól, oké? – orrát az enyémhez nyomja egy pillanatra. Mit képzel?!. – Nos, akkor, ennyi könyv elég lesz?

Ökölbe szorítom a kezem, a szemem borostyán színben izzik fel, felemelem a kezem és csettintek egyet, mire a szőke helyén kék fények közepette egy ronda varangyosbéka brekeg, a könyvek széthullanak körülötte a békuci meg ugrál ide oda, nehogy rázuhanjanak.

- Phelan! Szégyelld magad!

Joreior oda szalad és felkapja a békát, hogy a karjaiban dédelgesse, mint egy kis állatot.

- Ó, a jó öreg béka átok – vigyorgok elégedetten.

- Azonnal változtasd vissza!

- Nem!

- De!

- Nem!

- De igen, ha mondom!

- Akkor sem! Most legalább kuruttyolhat, ahogy kedve szottyan, és engem sem idegesít vele – vigyorgok.

- Csak megmondta, ami az én bögyömben is volt, de senki más nem merte a szemedbe mondani!

- Jól teszik, bölcs döntés!

Joreior egyik pillanatról a másikra vált, a váltást pedig a bőrömön érzem, a nő tüzesből olyan hideg lesz, mint a jég.

- Rendben. Ha nem változtatod vissza most azonnal, én befejeztem veled.

Most az én mosolyom hervad le.

- Nem mész sehova, sosem mész sehova…

- Nem, de most fogok. Elegem volt, folyton hangoztatod, hogy nem olyan vagy, mint mások, de tudod mit? Semmi különbség nincs. Épp olyan vagy, mint bárki más. Faul őszinte ember, olyan, aki kimondja, amit gondol, ami a szívén, a száján, kimozdított téged a komfort zónádból, adott neked néhány célt, amit bizonyítani akartál neki, NEKI. Képes vagy felfogni ezt? Végre egy ember, aki több évtized után képes volt adni neked valamit! Újra versenyezni akartál, megint megmutatni magad… Hát gratulálok, sikerült.

Megfordul a kezében a békával, de mielőtt elhagyná a szalont megállítom.

- Várj… Várj, elismerem, igazad van – hunyászkodom meg. – Tedd le a brekit, visszaváltoztatom.

Joreior leteszi a földre én pedig egy csettintéssel újra eredeti alakjába változtatom.

- Húúúhh, újfajta tiszteletet érzek a békák iránt – nyújtózik, mintha mi se történt volna.

Joreior nem beszél hozzám, nem köszöni meg, egyszerűen összeszedi a könyveket és kimegy. Faul segít neki és követi, az ajtóból még egy elgondolkodó pillantást küld felém, ám nem szól, követi a nőt.

***

Késő éjjel magamra maradok a gondolataimmal, egy pohár vodkát kortyolgatok és az életemen mélázom. Miért vagyok egyáltalán még életben? Miért ragaszkodom így a magányhoz és gyűlölöm miatta önmagam? Úgy kellene élnem, hogy a létezés ne fájjon, mégis fáj. Néha nagyon fáj.

Joreior a legjobb barátom, az egyetlen, akit családtagnak hívhatok, barát, nővér, anya figura, aki igyekszik pótolni mindent, amit a sors elvett tőlem. Előbb harapnám le a nyelvem, mint hogy kimondjam, de ragaszkodom hozzá, nélküle félek, hogy elveszítem a lényem utolsó emberi darabjait.

Azért merültem el a sötét mágiában, mert abban láttam választ a kérdéseimre, csábított a tudás, de nem a hatalom, mások helyett tartottam a hátam, míg mások elfutottak előle, én bátran kiálltam és megmérkőztem vele.

Joreiornak igaza volt, mikor leteremtett Faul előtt, fájdalmasan próbálom leplezni a kegyetlen titkaimat, szemrebbenés nélkül hazudok mások szemébe, és ennek sosincs vége. Minden alkalommal, mikor kicsit is használom a fekete mágiát, meghal bennem egy apró rész, mégis messze tovább kitartok, mint más varázslók és boszorkányok. Képes vagyok megőrizni emberi mivoltom egy apró szeletét, ebben nem kis szerepe van kedves házvezetőnek, aki még akkor sem hagy cserben, mikor megérdemelném.

Már épp magamba roskadnék, mikor megjelenik a szőke, mikor észrevesz felvonja a szemöldökét, de nem szól, én sem szólok, némán nézzük egymást. Durva dolgokat vágtunk egymás fejéhez, holott alig ismerjük egymást, képes lennék kidobni Őt aláírva a halálos ítéletét? Tényleg ide süllyedtem volna?

- Már itt sem vagyok, csak ezt visszahoztam – mutatja fel a kedvenc könyvem. Mégis ellopta, hogy elolvassa.

Mielőtt viszont távozhatna, halkan utána szólok.

- Gyere vissza.

- Hm? – fordul felém kíváncsian, önmagához képest meglepően türelmesen. – Ezúttal mit követtem el?

Felkelek a karosszékből, hogy szemmagasságban legyünk.

- Gyere ide – ismétlem meg magamon is meglepődve, milyen türelmes vagyok.

- Miért? – lép felém óvatosan.

- Csak gyere ide, ne kelljen még egyszer mondanom.

- Varázsszó?

Mélyet sóhajtva lépek közelebb hozzá én, ujjaimmal meglazítom az inget, hogy rálássak a pókháló szerű fekete átokmintára a mellkasán. Az ujjaim között kék lángokat igézek meg, Faul hátra lépne, de nem engedem, a tenyerem a mintára simítom, a bőre úgy szívja magába a lángokat, mint száraz föld a vizet. Felsóhajt, szemeit lehunyja egy pillanatra a megkönnyebbüléstől. Nem tart soká, pár pillanat az egész, aztán elveszem a kezem.

- Mit csináltál? – néz rám zavartan, mégis kicsit mintha hálás lenne, hogy a be nem vallott fájdalmat, ólomsúlyérzést a mellkasában enyhítettem.

- Mutatni akarok neked valamit – fordítok hátat és az ajtóban bevárom, hogy kövessen.

Faul kíváncsisága legyőzi a kételyeket, követ egyenesen le az alagsorba, onnan is egy rejtek ajtóig, ami korábban nem volt ott, én idézem meg a falban.

- Ez hova vezet?

- Csak kövess.

Kilómétereknek tűnik a járat, ahová jutunk, a falakat freskók díszítik minden féle korból, öt méterenként fáklya fénye lobban, s alszik ki, amint távolabb kerültünk tőle.

Az alagút végén vörös fények vetnek árnyékokat, mintha egy igazi örömtűz lobogna, holott ez korántsem az.

- Hová megyünk? – ad hangot megint a kíváncsiságának.

- Ha valaki évszázadokig él, a haláltól való félelem nélkül, könnyedén elfelejti milyen embernek lenni – kezdek a mondókámba a séta közben. – Millió esemény és emlék kötődik az életünkhöz, vannak évtizedek, évszázadok, amik olyan jelentéktelenek, hogy kiesnek, nem is emlékszünk rájuk – megállok az egyik freskó előtt, Faul követi a pillantásom.

A kép az inkvizíció egyik durva jelenetét volt hívatott ábrázolni.

- És van, amit soha nem tudunk elfelejteni. Bármennyire is próbálkozunk, hogy soha ne emlékezzünk vissza, van, ami örökre megmarad.

- Az inkvizíció? Mit tettek veled? – fordul felém.

Elengedem a fülem mellett a kérdést.

- Vannak titkok, amelyeket jobb nem bolygatni – indulok tovább. – Joreior azt mondta, hogy az emberek változtak…

- Igen, ez így van – helyesel Faul félbe szakítva. Most elnézem neki. – Nem vagyunk mind ilyenek, ahogy a többi varázslény, mesebeli alak sem. Helen és én azért harcolunk, hogy senkinek ne essen baja, ne legyen még több felesleges halál és… várj, az előbb azt mondtad, Joreior? Mégis tudod a nevét?

- Persze, hogy tudom – morgom.

- Akkor miért nem szólítod a nevén?

- Talán majd egyszer…

- És mi ez a hirtelen érdeklődés az emberek meg a változás iránt?

- Egy ideig fenntarthatod magad a vízen, de előbb-utóbb elfogy az erőd és akkor elsüllyedsz. Mi értelme húzni, elodázni az elkerülhetetlent? – nézek rá, és tényleg érdekel a válasz. – Van, amit nem tudsz elkerülni.

- De megpróbálhatom. Nem mindegy, hogy az elodázással életeket menthetünk, vagy egyre csak veszítünk. Ha csak egy értelmetlen halállal kevesebb történik, már megéri harcolni.

- Helen jól a fejedbe verte… - csóválom a fejem.

- Magamtól is így gondoltam – húzza ki magát.

- Fiatalság…

- Nevezz gyerekesnek, bolondnak, ostobának, akkor sem futamodom meg soha a küzdelem elől.

- Meg fogsz halni – emlékeztetem.

- Lehet, de kurvára nem fogom csak úgy feladni. Ha nem tudtok megmenteni, az utolsó csepp erőmig küzdeni fogok és befejezem a küldetésem.

- És mi a küldetésed?

- Hogy az oldalunkra állítsalak. Ha a halálommal téged ösztönözhetek az emberségedre, akkor meghalok, de tudom, hogy segíteni fogsz Helennek és a rengeteg ártatlannak, akiknek nagyobb szükségük van rád, mint rám.

Meglepve nézek rá, de csak egy pillanatig, ostoba, nem vitás, de… Valami megfog benne. Megőrültem talán? Vagy túl sokat ittam?

- Fiatalság – ismétlem magam.

- Joreior azt mondta, hogy te nem születtél varázslónak. Hogy tanultad ki mégis? Helen szerint te voltál minden idők legnagyobb mágusa, hiszen úgy használtad a fekete mágiát, akár a fehéret, semmi hatással nem volt rád.

- Hát… Ebben tévedett.

- Hatással volt rád? De nem lettél gonosz. Úgy értem, önző szemétláda vagy, ez tény, de nem gonosz – vágja a képembe.

- Mit gondolsz, miért bénítottam meg az érzelmeimet? Ha nincs érzelem, nincs, amit megfertőzzön a sötétség. Ugyanúgy küzdök a démonaimmal, mint bárki más. Letűnt kor gyermeke vagyok, akkoriban más elvek, más szokások, más mentalitás volt a divat. Nem születtem varázslónak, kitanultam a varázslást, magamba gyűjtöttem a mágiát, innen-onnan, és amikor a mesterem meghalt, az erejét rám hagyományozta. A hatalomnak viszont nagy ára volt.

Elérjük az alagút végét, egy nagy máglya lángol vörösen a kör alakú teremben, falán pogány jelenetekkel, táncoló meztelen hölgyekkel, csontvázakkal, öregekkel, fiatalokkal, egy élet körforgását ábrázolván születéstől a halálig.

- Mi ez a hely?

- Joe ügyes, de nem ért a fekete mágiához és nem fogja megtalálni időben a megoldást – közlöm a tényt, szemem le sem tudom venni a lángokról. – Hamarosan kékre vált, vetkőzz.

- Tessék?! – hökken meg Faul.

- Vetkőzz, amint a láng kékre vált, állj be közé.

- Megvesztél?!

- Csak bízz bennem – lehet valami a tekintetemben, mert pár pillanattal később engedelmeskedik, minden ruhájától megszabadul.

Két perccel később a vörösen lobogó tűz lenyűgöző kékre váltott. A forróság abban a pillanatban eltűnt, de nem volt hideg sem. Kellemes volt, akár a testmeleg víz. Biccentettem Faulnak, aki besétált a lángokba. Körbe fordult, hogy megpróbálja megtapogatni a lángcsóvákat, de csak a tűz megfoghatatlannak bizonyult.

- Ez ugyanaz a tűz, mint, amit a mellkasomba nyomtál?

- Igen.

- És mit csinál velem?

- A piros szín tele van szenvedéllyel, erőteljes, pusztító és felgyorsít. Jelenthet erotikát, veszélyt, dühöt, erőt… A kék az más: biztonság, bölcsesség, bizalom, béke és nyugalom. Míg a vörös láng elpusztít, a kék gyógyít és életet ad – magyarázom karba font kézzel, de semmiképp sem lekezelően. Mintha egy diáknak tartana a tanár előadást valamiről. – mindenki tudja, hogy eddig én álltam ellen a legtovább a fekete mágia önpusztító hatásainak… Valójában ugyanúgy hat rám is, azzal a különbséggel, hogy én ezekben a lángokban fürdőzöm.

- Vagyis…

- Ez a kék tűz tisztít – bólintok. – Nem oldja fel az átkod, de hatásosabb, mint a késleltető főzet.

- Akkor minek kellett megszereznünk az almát? – hitetlenkedik a szöszi a kék lángok között.

- Hogy lássam, Joe meddig menne el, hogy megmentsen téged.

- Te… neked tényleg fontos, igaz? Azért engedsz meg neki mindent, mert Ő az egyetlen barátod – érti meg végre. – Az egyetlen, aki szeret téged és nem tudtad elüldözni magadtól. Szereted Őt, mint egy testvért, és ragaszkodsz hozzá.

Nem felelek, a lángok pedig kékre váltanak. Intek a fejemmel, hogy lépjen bele, így megteszi. A kék láng olyan, mint egy szerető gyöngéd, becéző ölelése. Felmelegíti a testet, lelket, megtisztítja minden olyantól, ami nem oda való. Faul átka makacs, így nem fogja tudni kiszedni belőle, de legalább nem fog súlyosbodni egy ideig. Nem használhatjuk rendszeresen a kék tűzfürdőt, még én sem, csak bizonyos időközönként.

Faul csukott szemmel élvezi a gyengédséget, szemhélya megremeg, amit meg tudok érteni. Olyan érzelmek szabadulnak fel ilyenkor, mint a legkedvesebb, legszebb emlékek. Tíz percig hagyom, aztán fellépek hozzá, megfogom a csuklóját és kihúzom a lángokból. Faul rám néz, én rá, a lángok pedig ismét vörösre váltanak.

- Ez… Fantasztikus volt – sóhajt fel.

- Igen, az, de nem szabad túlzásba vinni, mert épp annyit tud ártani.

- Mi történik… ha a vörös lángokban állok?

- Ugyanaz, mint egy átlagos tűzben. Megégsz és elhamvadsz.

- És ha sokat vagyok a kékben?

- Függő leszel, akár az ópiumtól.

- Az átkom?

- Valamennyit veszített az erejéből – húzom el a kezem a mellkasa fölött.

- Miért mutattad meg nekem ezt igazából? – kérdez rá arra, amit nem akartam, hogy megkérdezzen.

- Nem tudom.

- Hazudsz.

Felsóhajtva megnyomkodom a szemem.

- Oké, mert egy bosszantó fráter vagy, de Joe egy valamire rátapintott… Adtál nekem valamit, amit nem hagyhatok figyelmen kívül.

- És mi volt az?

- Életkedv – húzom el a szám, mire az övé majdnem a füléig szélesedik. – Szét fog repedni az arcod – igyekszem lehűteni a hirtelen jött lelkesedését.

- Joe! – kiáltja el hirtelen magát Phelan  – Joe, azonnal gyere ide!

- Tessék – bukkan fel az ajtóban Joreior, láthatóan főzés közben lett megzavarva.

- Ha kész vagy az ebéddel és ettél vidd ki Joe-t levegőzni. Vidd magaddal Joe-t és Joe-t is, de még Joe-t is kivihetnéd, nem árt neki egy kis repülés. – Mi a…

- Rendben, ebéd után kiviszem Őket. Megint valamin ügyködsz? – kérdi a nő, ki úgy látszik mindent értett. Mondom minden egyes kibaszott Joe-t.

- Csak pár óra nyugalomra vágyom!

- Legyen – von vállat Joreior, ráhagyva Phelanra a dolgot.

- Lefordítaná nekem valaki, hogy a sok Joe kiket jelöl? – nézek a nőre, aki csak mosolyog az orra alatt. Hé. Neked ötven év előnyöd van! 

- Reptettél már sárkányt? – szegezi nekem a kérdést.

- Hát, gyerekként, de nem vitte a szél elég magasra, fennakadt egy fán – válaszolom. Régi szép emlékek, s törött csontok.

- Ez nem fog – kotyog közbe Phelan. Még mindig itt van? Hát nem nyugalomra vágyik?

- Joe, avagy más néven Inga egy kéksárkány és a pincében lakik. – Oké, levegő be, nem jajdul fel lelkesen, nem.

- Egy sárkány lakik a pincében? – kapaszkodom meg a polcban, mert annyira nyújtom már magam a beszélgetéshez, mintha ezzel is többet tudhatnék meg. – Csúcs! Kéksárkány? Azt hittem azok rég kihaltak!

- Inga az utolsó a fajtájából – világosít fel Joreior. Imádom az összes nagy dögöt! Bestiák, az én szívem csücske értetek van szabadon. Örökre.

- Hogyhogy a pincében lakik? Azok nem a levegőben szeretnek lenni? – kérdezek rá az állat szokatlan lakhelyére.

- Levegőben verhetetlen, de a talajon olyan esetlen, mint egy újszülött fióka – csepegteti tovább az információt a bögyös.

- És a többi Joe? – teszem fel a következő kérdést.

- Az egyik te vagy, a másik Gobu, a harmadik Joe, akit ki kell vinnünk pedig Joe… izé, akarom mondani a Főnix na, Phelan megbolondít a rossz névmemóriájával.

Nem hiszem el, hogy ez mind Joe ennek a férfinak, s van még kérdésem is, így inkább az értelmes házlakót faggatom továbbra is lelkesen. Fel se tűnik, hogy Phelan időközben elpárolog valamerre. Mindegy is, miután kibeszéltük magunkat Joreiorral, megy vissza kotyvasztani, én pedig takarítok tovább.

Délre beszéljük meg az asztali találkozót, együtt megterítünk, s segítek neki kihordani a finom ételek hadát. Leülünk egymással szemben, majd mielőtt elkezdenénk az ebédet, befut Phelan is, s elfoglalja az asztalfőn a helyét. Gobu már rég a malaccal tömi a hasát, de mi még mindig nem kezdünk neki az evésnek.

- Ünneplünk valamit? – kérdez rá végül Phelan, míg leül.

- Jaj ne, megint elfelejtetted… - komorodik el  Joreior.

- Mit felejtettem el? – kérdez vissza a férfi értetlenül. - Szégyelld magad, hogy megint elfelejtetted! Mindig elfelejted, bár mit is vártam tőled…

- Mondd már meg, mi a frászt felejtettem?! Születésnapod van? - Fuh, én már elsüllyedtem volna. Ezt se tudni ötven év után! Még én is tudom Helenét.

- Nem.

- Hát?

- Ilyen rossz a memóriája? – kérdezek rá együttérzően.

- Még rosszabb, nem hogy a neveket nem jegyzi meg az alkalmakat sem.

- Pedig igazán kitettél magadért – bólogatok megértően. Micsoda férfi, s igen, ezt én mondom, nem, nem dicsérően. Joreior ajkai lebiggyennek, láthatóan nagyon zavarja Phelan roppant röhejes memóriája.

- Jól van, sajnálom, akármilyen alkalom is van, amit épp elfelejtettem, hogy tehetném jóvá? – Aha. Szóval tud ilyet is, bár a karba tett kéz és a szemforgatás nem teszi teljesen tökéletessé.

- Ma van AZ a nap.

- De melyik nap?

- A NAP! – erősködik Joreior. 

- Még mindig semmi – rázza a fejét.

- A nap, amikor te meg én család lettünk – mondja ki végre Joreior halkan. Hoppá. Hu, hát Phelan nem süllyedt még el? Hol az egyiket, hol a másikat nézem, csend van, kínos csend…

- Ó, az ma van? Ó, hogy az a… Na, jó, kívánhatsz valami ajándékot cserébe – morogja Phelan.

- Tényleg?

- Minden évben ez van, nem? – Minden évben? Ötven éve? – Gyerünk, ki vele, mit akarsz?

- Törd meg az átkát – mutat rám a nő.

- Ügyes próbálkozás, de nem. Megegyeztünk, maradhat, de te találod ki a módját az átoktörésnek.

- Akkor legalább egy kicsit segíts, merre induljak el. Ez fontos nekem, Phelan – hajol közelebb az említetthez, s úgy néz rá, mint Gobu szokott, ha rosszat csinál és nem akar kikapni.

- Kérj inkább valami ékszert – horkantja Phelan.

- Dugig van a szekrényem ékszerekkel, nem akarok többet – rázza le az ajánlatot. – Azt akarom, hogy segíts.

- Jól van, jól van. Gondolkozom…

- Ejha, azt hittem te vagy a legnagyobb varázsló, erre még halvány ötleted sincs, hogy kell megtörni ezt a kis átkot? – kérdezek rá. Nem csak az hajt, hogy ezt az orra alá dörgöljem, hanem az is, hogy bassza meg, ha Phelan is gondolkodik rajta, akkor bajban vagyok.

- Ne húzd ki a gyufát, mert meg találsz égni.

- Azon már rég túl vagyok – közlöm vele. - Tényleg kezdek csalódni benned, azt hittem nagy varázsló, de az idő úgy látszik megkoptatta az elméd, kissé… szenilis lettél.

- Még hogy én szenilis?! – fortyan fel. – Nem olyan egyszerű átkot kaptál! Kijöttem a gyakorlatból, ezt elismerem, DE öreg ember nem vén ember, talán nem ismerek minden új varázslót és mágust, akik hatalomra tettek szert az idők folyamán, de nincs olyan, hogy megtörhetetlen átok. Mindig van egy kiskapu, még a legerősebbeknél is – bukik ki végre pár info Phalenból.

- Szóval nem megtörhetetlen – kapok a remény után.

- Egy szóval sem mondtam, hogy az lenne, csak meg kell találni a trükkjét. Nekem is van olyan varázslatom, ami még mindig él, és legalább ezerszer fel akarták már törni, mégse sikerült  büszkélkedik. - Azok voltak a jó átkok régen, a maiak már elég mocskosak lettek, semmi szépség és elegancia nincs bennük.

- Miért, van szép átok is? – kérdezek rá. Kétlem.

- Hogy ne lenne? Ha én akartalak volna elátkozni, most egy szép márványszobor lennél a kertemben. Sajnos ez nem egy átváltoztató átok, pedig milyen jól mutatnál a szökőkút mellett, főleg csukott szájjal – ecseteli lelkesen.

- Tud ez a száj többet is, mint beszélni – nézek rá kihívóan. Ha már annyira flörtöt akart…

- Jobb átkot is kitalálhatott volna az a fajankó, mint egy zsaroló átok… - dünnyögi.

- Zsaroló átok? – hajolunk közelebb hozzá kíváncsian.

- Arra találták ki, hogy az illető, akin fogott az lassú és fájdalmas halált haljon, mint mondtam, de legyen elég ideje és ereje megszerezni és átadni azt az árat, amit a mágus kért az átka hatástalanítása végett. Ha nem adja át, meghal, ha átadja, akkor is, mert nem sokan szedik le az átkaikat, miután megkapták, amit akartak, így eleve vesztes helyzetbe kerültek. A létrán megbizonyosodtam róla, hogy a reflexeid még hibátlanok, vagyis még nem ért el az agyadba. Onnantól elkezd hatni az idegrendszerre, romlik a mozgás koordináció, végtagfájdalom, remegés, ideiglenes bénulás, stb... Igazából egy kígyómaráshoz hasonlítanám.

- Phelan… nincs esetleg valami… valami bájitalod, ami ezt lassítja? – kérdez rá Joreior, míg én a gondolataimba mélyedve kattogok ezen az egészen. Basszus, akkor egy idő után járni se tudok majd? Nem hittem, hogy ágyban halok meg. Kicsit se. Vagy ha igen… nem így.

- Nincs.

- És nem tudnál esetleg főzni…? – tenném fel a kérdést.

- Nem.

- Nem tudsz, vagy nem akarsz?

- Ha akarnék, se tudnék, mert nincs elég hozzávalóm.

- És, ha mi megszerezzük? – érdeklődik Joreior. 

- Addig úgysem fogsz békén hagyni – morogja Phelan. – Rendben, akkor legyen ez az ajándékod, ha megszereztek minden hozzávalót, amit felírok, akkor megfőzöm a késleltető italt.

- És ez mennyi időt ad nekem? – kérdezek rá. Ki kell találnom mit csinálok addig, és hogyan. Emellett küldetésen is vagyok, s nem halhatok meg úgy, hogy azt nem fejezem valahogyan be.

- Nem sokat, de többet, mint eredetileg van még hátra. Benne is van a nevében: késleltet, nem állítja meg, csak kicsit elhúzza a tünetmentes korszakod. A méreg attól ugyanúgy a testedben marad, ám valamivel több időd lesz enni és kefélni – közli velem a varázsló, amit szemrebbenés nélkül tűrök. Azt hiszem megbántottam az este… sőt, tuti.

- Phelan! – szól rá Joreior felháborodva.

- Ő mondta, hogy az evésen és a szexen jár az esze – mutat rám, ami csak még jobban megerősíti bennem a gyanút. Megsértődött, s mindezt gyerekes módon. Kár. – Kidorbézolhatod magad a halál előtt, hát nem erre vágytál?

- Mondták már, hogy egy mocsok vagy? – kérdezek rá a lehető leglehengerlőbb mosolyommal. Azt hiszi, ezzel belém rúg? Ugyan már, ahhoz ez kevés. Nagyon kevés.

- Ma még nem, de köszönöm a bókot – duruzsolja vissza a választ.

Jobbnak látom inkább a számra harapni, és nem visszavágni. Elkezdünk hát enni, ami után Phelan listát ír, s a házvezetőnőjének kezébe nyomja. Nem lep meg a kijelentése után, miszerint nyugalomra vágyik, hogy hamar le is lép. Én, Joreior és Gobu addig szépen összeszedjük a főnixet és a sárkányt, majd valami abszurdan őrült útra indulunk.

Egy biztos, hogy roppant mód örülök, mikor végzünk és visszaérünk. Bár, az is tény, hogy legalább életem utolsó idejét érdekesen tölthetem így el, bár nem dicsekedhetek azzal, hogy milyen kéksárkánnyal lógtam együtt. Az utolsóval. Mekkora film lenne! Az átkozott utolsó napjai az egyetlen kéksárkánnyal, vagy valami ilyesmi címen futna és…

Phelan kacaja szakítja félbe forgatókönyvírói karrieremet, ahogy minket mér fel. Szórakozz csak, ennyi jár neked is, de csakis ennyi.

- Ne röhögj, hanem segíts – kérleli Joreior.

- Igen, nem illik kinevetni a kisebbet – helyeselek bólogatva, mind legnagyobb kétlábú a szobában. – Nevezhetjük úgy is, hogy tűt kerestünk a szénakazalban, de megtaláltuk.

- Beszereztünk mindent, amit felírtál – közli a tény büszkén Joreior. Csak úgy feszít a sár s egyéb retek alatt.

- Lehetetlen – pislogok ránk Phelan.

- Márpedig nem az – közlöm elégedett vigyorral, míg Gobut paskolom meg. Ő is sáros, én is, lényegtelen, hozzá is dörgölhetem magam, rontani semmin nem fogok. – Minden készen áll a főzetedhez.

- És hol van Joe? – kérdezi Phelan. Melyik?

- Az Ő pikkelyeiről lepattant a tüske… Megszabadítanál tőle végre? Nem jönnek ki! – Hihetetlen, hogy Joreior ilyen hamar megérti, miről magyaráz a varázsló, bár ötven év kemény gyakorlati idővel…

- Persze, hogy nem jön ki, mire számítottál? Elloptál egy aranyalmát a Heszperidák kertjéből, amit nem adnak olcsón – oktat ki minket Phelan.

- Várjunk, akkor ez az aranyalma az örök élet almája? – Oh, szóval ezért… értem már.

- Majdnem, nem minden úgy van, mint a legendákban. Valóban ez a mítosz lengi körül, pedig csak a megfelelő kivonatot készítve belőle hosszú ideig elnyújtja az átlagos életet. Ez a te esetedben az átok miatt nem lesz túl hatásos, de többet nyújt rajtad, mint nélküle élnél még – világosít fel. Haladunk, végre nem csak lenézően néz rám, hanem tájékoztat is.

- Te is emiatt maradsz örökké fiatal? – kérdezek rá.

- Nem szorulok rá egy almára ahhoz, hogy sokáig legyek fiatal – horkantja. – Na, hadd nézzelek… - dünnyögi, majd kezd el minket körbejárni. Alaposan megnéz minket, majd egy csettintéssel elintézi a tüskéket.

- Menjetek mosakodni, orrfacsaróan büdösek vagytok – legyez kezével az orra előtt, mintha csak most csapta volna meg a lápi sár szaga. Kényes kis úrfi ez, minek lett akkor varázsló? Nyitnám is a számat, hogy a seggem ettől büdösebb, ha netán arra is csettintgetne, de Joreior elkapja a kezemet, nem hagyja, hogy kibontakozzak. Elkezd maga után húzni, de nem szól semmit se egy darabig.

- Végre rávettem, ne rontsd el!

- Pedig…

- Ne. Rontsd. El. Különben meghalsz – néz rám komolyan. – Nem vagyok varázsló, Phelan az.

- Te is tudsz varázsolni.

- Az megint más! – sóhajtja. – Sőt, teljesen más. Én nem tanultam. Ő igen.

- Oh, hát nem piszok jó csillagot kapott el a születésekor? – vonom fel szemöldökömet értetlenül, bár eme sok sár alatt biztos nem látszik. A nő csak megrázza a fejét, majd inkább a fürdővízről kezd el csacsogni… no meg, hogy hogyan oldjuk meg.

- Tudok várni – jelentem ki gondolkodás nélkül.

- Rendes fiú vagy te – csapkodja meg kedveskedve az arcomat. – Azonban mindketten tudjuk, hogy láttál már meztelen nőt. Én meg nem igen leszek szégyenlős a fürdőrészlegben., míg te az előtte lévő kis öltözőben leszel. Gobu azonban a te felelősséged! – vált témát. - A múltkori lábmosásnál azt hittem meghalok.

- Jó, én mosom – nevetem, míg az említett csak lecsapott fülekkel nyüszít.

- Nagyon durva volt, Faul.

- Tényleg az volt – helyesel a négylábú is.

Megoldjuk a fürdést, senki nem lát semmit, de azért jól szórakozunk. Hihetetlen, hogy egy nővel lógok, s nem akarom megfektetni. Csinos, meg minden, de úgy érzem, ez a kapcsolat így jó, ahogy van. Még ha meg is fogok halni. Joreior pedig élvezi, hogy nem legyeskedem körülötte, legalábbis ezt szűröm le.

Azt persze teljesen más téma, hogy mikor kijövünk egy alapos sztorizás után – mert őt érdekli ki vagyok és mi vagyok, jókat nevet a dolgaimon, beszéltet és ő maga is beszél -, Phelan vár minket odakint, rettentően lenéző és mérges képpel.

- Legalább ne az ÉN tetőm alatt – mérget minket, majd viharzik tovább. Értetlenül nézek utána, majd le a nőre, aki elgondolkodva mered maga elé.

- Nem szeret fürödni? – kérdem halkan, mire Joreior felkuncog.

- Azzal nincs baja. Csak azzal, hogy együtt mentünk.

- De nem eg…

- Shh, neki ezt se kell tudnia – pisszeg le huncut mosollyal, amit nem igen értek. – Azt hiszem ez is csak a mi malmunkra hajtja a vizet.

- A miénkre? – mutatok rá, majd magamra. – És hogy?

- Majd meglátod – bazsalyogja.

× × ×

Másnap reggel Phelan felbukkan egy kis üvegcsével a kezében ebédnél, majd elém vágja, szinte táncol az asztalon.

- Itt a főzeted, de csakis Joreior miatt.

- Oké…? – nézek rá értetlenül.

- Kicsit türtőztethetnéd magad – morogja még oda nekem, s szívesen rákérdeznék, hogy most mit csináltam, de felbukkan a nő is, s a tegnap esti beszélgetésünkre visszagondolva, befogom. Azt mondta, hogy Phelannál a dac nagyobb mozgatórugó, mint a kérlelés. Lehet hogy nem fog imádni, sőt, legszívesebben maga ölne meg, de megszabadít az átoktól, csak hogy elmenjek végre. Nem ismerem, Joreior igen, szóval hiszek neki.

Csendben eszünk, majd miután Phelan tányérja kiürül, le is lép. Miután végzünk a kajával, s biztosítom Joreiort hogy estére csinálok palacsintát vacsorának, beülünk a nappaliba könyveket nézni, hátha találunk több információt arról, mivel is átkoztak meg.

Vacsoraidő előtt fél órával vonulunk vissza a konyhába, s már javában sütöm a palacsintákat, mikor Phelan toppan be. Kicsípte magát, érzem a kölnijét, igazából roppant szemrevaló. Dögös, s ahogy mosolyog rám, tudja magáról. Túl elégedett a képe, ez tény.

- Mész valahová? – kérdez rá Joreior.

- Igen.

- Nem várod meg a vacsorát? – faggatja tovább, mire ő végigmér.

- Nos, gondoltam rá, de azt hiszem nem.

- Most se köptem bele – jegyzem meg neki, míg dobok egyet a serpenyőn, hogy megfordítsam a palacsintát.

- Akkor jó – tudja le. – Ne várj, szerintem reggelig nem jövök haza… vagy ha igen, nem hallottatok semmit – szusszantja, s míg én nem nagyon vágom mire érti, a nő összeszűkült szemekkel nézi a férfit.

- Csak egyet. És semmi hányás!

- Jó éjt – int Phelan, nem is válaszol Joreiornak.

- Hallottál? Nem fogok megint hányást takarítani! Phelan! Ne menekülj, te mocskos…! – innentől azonban nem hallom, mert már az étkezőt is elhagyták. Szerintem jobb is, ha nem értem. Sok mindent elbírok, de a hányás… uh, inkább koncentrálok a palacsintára.

Joreior nem sokkal később visszatér, de láthatóan mérges kicsit. Nem is kérdezek rá, mert akkor tuti kiakadva mesélne el mindent, de mondom mindent, olyat, amit kicsit se akarok tudni. Végül is csendben megvacsorázunk, Phelan adagját Gobu ezer örömmel eszi meg, majd elmosogatunk, elpakolunk, s visszaülünk olvasni.

Én tovább fennmaradok, mint Joreior, kihasználom, hogy nincs otthon a háztulaj. Be-bealszom a fotelben, de nem véglegesen, se mélyen. Talán pont ezért kelek fel a nevetgélésre, nem, nem egy-két fősre, többre. Felvont szemöldökkel tápászkodom fel, majd nézek ki a folyosóra, aminek a végén pár alak dülöngél előre. A gyertyák nem világítják meg őket olyan remekül, de gondolom, hogy nem csak úgy betoppantak, valaki behívta őket. Phelan. Lehet szórakozni akar, hát legyen. Szerencse, hogy a szobám az övétől messze van.

× × ×

- Nem hiszem el! – fortyog Joreior, miután visszatér. Dél van, egy kis másnaposság elleni levest vitt fel, de már nincs nála.

- Hányás? – kérdezek rá, míg a húst szeletelem fel kettőnknek.

- Hányás?! – kérdez vissza felháborodottan. – NEM! Két alulöltözött dáma, és egy fél pucér szépfiú! Még köszönni is basztak nekem, kiszaladt a két kis fruska mellettem, a fiú meg utánuk, az a barom meg olyan elégedetten dőlt neki az ajtófélfának, hogy… majdnem ráöntöttem a forró levest. Tudod mi tartott vissza? – villogtatja rám a szemeit.

- Mi?

- Hogy ha megteszem, hagy téged meghalni – dobja az asztalra a kötényét. – Együnk! Ne hagyjunk neki semmit! Gobu, tiéd minden maradék!

- Hurrá! – lelkendezik az említett.

Elpakolunk, elmosogatunk, rendet rakunk, s mennénk is a délutáni programunkra, a kutatásra, de Phelan a fotelben ücsörög, túlelégedett képpel.

- Fúj, töröld le ezt a képedről, undorító! – morogja Joreior, míg elkezd könyveket lekapdosni a polcról.

- Hé, hé, hé! Mit csinálsz? – pattan fel Phelan.

- Én pár napig nem akarok egy levegőt szívni veled, még mindig érezni az olcsó parfüm szagát rajtad! – mutogat a férfira egy könyvvel, ki érdekes mód felém, nem pedig a nő felé néz.

- Oh, rám ne nézz, nem ítéllek el érte – emelem fel két kezemet. – Bár…

- Bár? Nem nézted volna ki belőlem? Tudom, hogy Joe úgyis elmondta mi volt.

- Elmondta, persze - bólintok. – Azt pedig nem mondanám, hogy nem néztem ki belőled, de tudod… ha mindhárom sietősen távozott, akkor nem végeztél jó munkát – szisszentem a végét, mintha valami nagyon kínos dolgot osztanék meg vele. Nos, ha belegondolok ez kínos téma is, Phelan arcáról rögtön eltűnik az elégedettség, Joreior pedig hegyezi a fülét, s lelkesen várja mi lesz ebből.

- Parancsolsz?

- A lakásodban, eszem ágában sincs! – teszem tovább az idiótát. – Én tudod… a minőség híve vagyok – veszek le én magam is egy könyvet a polcról. – A mennyiség se rossz, de hát nekem nem kell bizonyítanom. Sose kellett. Bár tőlem nem gyakran távoztak eddig másnap reggel sietősen… két lábon – villantom tekintetemet Phelanra, aki továbbra is engem néz. – Ülni meg bárki tud, s csodálni a műsort.

- Te mocskos, átkozott, nyomorult kis…! – kezdene bele, s lép is közelebb, de nem hátrálok meg. Odafordulok hozzá, hagyom, hogy a képembe másszon. Mindent értek. Joreior is kiszagolta, hogy pipa rám Phelan, és nem csak azért,amiért elmondja.

- Phelan – duruzsolom újra a nevét, úgy, mint múltkor, csak akkor kettesben voltunk. – Nekem nem kell bizonyítanod. Csak érezd magad jól, oké? – nyomom egy pillanatra orromat az övének, majd lépek is hátrébb. – Nos, akkor, ennyi könyv elég lesz? – fordulok a döbbenten bámuló Joreirhez, aki szerintem azt se tudja, hogy mit mondjon a látottakra.

Csak azért sem dugom ki az orrom a szobámból, vagy ha mégis, messzire elkerülöm a vihorászós kettőst. Joreior nagyon élvezi a vendég figyelmét, nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára ennyit nevetni. Fel nem tudom fogni, hogy kedvelheti ezt a mihaszna, pimasz, ostoba jószágot meg a bolhazsák kutyáját.

Este hallom, ahogy nyikordul az idegen szobájának ajtaja, léptei a folyosón visszhangot vernek, a gyertyák fénye vezeti, nehogy felbukjon valamiben. Óvatos, talán csapdára számít, de az én házam nem átjáró ház, itt csak bizonyos helyeken van csapda, de ezek a helyek gondosan el vannak rejtve. Mágikus riasztóim bejeleznének, ha olyan helyre óvakodik, ahol semmi keresnivalója.

Sokáig féken tartom magam, nem megyek ki, nem én… De az igazság az, hogy kíváncsi vagyok, megbűvölhetnék egy tükröt, hogy mutassa meg, mégsem teszem, inkább személyesen keresem fel. Ki tudja, talán hamarabb sikerül elkergetni.

A hallban találom meg, ahol a kedvenc bőrfotelemben terpeszkedik a kedvenc könyvemmel. Nem állok felette sokáig, míg észrevesz.

- Tudsz olvasni?

- Csak tettetem. Remélem jól.

- Meggyőzően – csökkentem a távolságot kettőnk közt. - Ezek szerint hiába írnám ki, hogy ne nyúlj mások dolgaihoz.

- Oh, hogy mert olyan is van? Azt hittem ebben a házban nem szokás az illem.

- Illem? Mit tudsz te arról?

- Édesanyám mindig azt mondta, hogy ne vágjak más szavaiba.

- És arról mit mondott, hogy hozzányúlhatsz-e a mások dolgaihoz?

- Hm – egy prédára leső vadász figyelmével követem, hogyan bánik a könyvemmel. – Mintha rémlene valami… oh, várj, oh… Azt hiszem… dereng… dereng, hogy azt mondta, sunyiba mindent lehet. Várj, nem, az a belső hangom volt – hogy maradt ez a fickó eddig életben ilyen felvágott nyelvvel? – Ha szépen kéred, visszarakom.

- Szarok az illembe, a szépen kérésbe. Azt akarom tudni, miért AZT választottad – a könyvemre mutatok, mire elgondolkodva nézi, végül visszaadja.

- Tetszett a leírása – „Tetszett a leírása, BAHH”. Még mit nem, kikapom a kezéből.

- Mit is vártam – oda teszem vissza, ahol volt, a többi kedvencem közözz. Igazából minden könyvet szeretek ezen a polcon, de ezt az egyet különösen. Rengetegszer elolvastam, betűről betűre fel tudom mondani, az egész ott van a fejemben. – Ne nyúlj a cuccaimhoz.

- Visszaraktam volna.

- Akkor se – allergiás vagyok a holmikra, amiket haza hozok, még Joreior is idegesít, amikor hozzájuk ér rendrakás címszó alatt. – Ott marad rajta a szagod.

- Úgyse érzed.

- A tudat is elég. Inkább aludj. Kell az erő az átok kordában tartásához.

- Csak nem… csak nem aggódsz értem? – közelebb hajol, szinte már bizalmasan. – Oh, nem kell. Tudok magamra vigyázni, ne fél…

Most untam meg a játszadozást. Nemes egyszerűséggel nyomom a fotelba, megkísértelve beleépíteni a bőrbe.

- Ne játszadozz velem, ember gyerek – a vérem felforr a méregtől. – Eszem ágában sincs egy magadfajta miatt aggódni, sőt, senki miatt se. Nem vagy te nekem senkim, nem is leszel soha. Egy idióta vagy, egy bolond, s ha azt hiszed, hogy egy kis viccelődéssel, flörttel, vagy akármivel a…

- Hé, hé – állít meg és a kezemre fog, miközben vigyorog. VIGYOROG! A szemtelen dögje! – Ha flörtölök, az nem így néz ki, Phelan – a hirtelen váltástól kicsit megszeppenek, pláne, hogy a kezemen is végigsimít, akár egy gyengéd szerető. Egy pillanatra arcpirító gondolatok férkőznek a fejembe, lelki szemeim előtt olyan ágyban zajló jeleneteket látva, amiket nem akarok látni. Pláne nem egy ilyen alakkal… Bár… Kivételes példánya a férfi nemnek… – Szóval ne téveszd össze semmivel se, mert eszem ágában sincs egy hozzád hasonlóval flörtölni – csuklómra mar és nem hiszem el, amit hallok. Egy hozzám hasonlóval? A külsőmmel nincs semmi baj, a mai napig vannak alkalmi szeretőim, akiket felszedhetek egy kocsmában vagy egy drága bárban, attól függ, mihez van kedvem. – És hidd el, most hogy meg fogok halni, kaján és szexen kattogok a legjobban, mert azok fognak ám marhára hiányozni. Szóval az, hogy veled nem akarom egyiket se, kurva nagy szó.

Elengedem, mire elégedetten villog a szeme. Hamar felöltöm újra az álarcom, ám a bogarat már a fülembe ültette. - Akarod tudni, miért nem?

- Érdekli a halált! – sziszegem és már körvonalazódik a fejemben, hogyan is cáfolom meg az imént hangzottakat. Megmutatom neki, hogy nála jobbakat is haza tudok csábítani, ha akarok. – Te is meg Joreior is azt hiszitek, hogy engem érdekel a ti véleményetek. Ha azt hiszed, hogy az által felsorolt megértés meg keserűségem gyökereinek felkutatása bármihez is vezet…!

- Te hallgatóztál – nevet fel, mivel szerencsétlen módon elárultam magam. Mi a rothadt mandragóra van velem? Teljesen elveszítem az önkontrollt emellett a pimasz fráter mellett. – Sokkal emberibb vagy, mint hinnéd –egyenesedik fel. – S jobb szeretem a mosolygósabb szépségeket. Hiába vagy porcelán babás, romlott húsba nem harapok –romlott hús? Adok én neki romlott húst…– Szóval felejtsd el a flörtöt, varázsló. Jó éjt – int magával roppant elégedetten távozva. Megállj, lesz itt ne mulass, ha addig élek is megleckéztetem ezt az alakot.

Egy átfortyogott éjszaka után semmi kedvem ezzel a kettővel reggelizni, így a reggelimet a szobában fogyasztom el. Joreior hozza fel, de Ő nem tud ilyen palacsintát sütni, ezt a vendég csinálta. Sokáig szemezek vele, mire rászánom magam az első falatra, meglepetésemre egészen finom.

Délelőtt viszont megunom a szobámban való gubbasztást, egyébként is halogatok pár dolgot néhány ideje, de ahhoz teljes koncentráció kell, hogy egy csak a bájitalra koncentrálhassak, amiből igencsak kifogytam, ám mindig szükség van rá, ha egy olyan szerencsétlen tuskó esik be az ajtómon, mint ez a szőke. A sárkánynak sem árt meg egy kis levegőzés, a főnixről nem is beszélve. A nappaliban viszont nem Joreiort találom, hanem a szöszit egy létra tetején, újfent a könyvespolcom körül. Joe befogta takarítani, helyes, legalább csinál is valamit a kenyérpusztító. A létra mellé lépve megköszörülöm a torkom.

- Miért is vagy már megint a könyveim közelében?

- Épp bepótolom a kihagyott férji teendőimet, ha nem látnád. Tudod, meg fogok halni. S aki nem dolgozik, ne is egyék.

- Micsoda bölcsesség, bár ebben legalább egyet értünk. Joe? – úgyis összenőttek tegnap óta.

- Mármint a nő, aki ötven éve viseli el hóbortjaidat? A konyhában főz.

- Aha – a szervezetét maró átoknak lassan ki kell fejtenie a hatását, általában ez mindig a reflexek lassulásával kezdődik, ezt egy egyszerű módszerrel tudom le, belerúgok a létrába, épp annyira, ha le is lassul, ne essen le. A szöszi gyorsan megkapaszkodik, mérgesen pillantva le rám. Ezek szerint lassú lesz a folyamat, nem gyors. Volt időm gondolkodni a máguson, aki megátkozta, nem ismerem ezt a lenyomatot, de kétségkívül erős és fiatalabb nálam, másképp hallanom kellett volna felőle itt-ott. Nem tudom, mi volt a célja, hogy egy igen hosszadalmas és fájdalmas halált küldött erre az idegesítő fickóra, bár a modorát tekintve mit csodálkozom? Azért jó lesz figyelni, romlik a mozgáskoordináció, a végtagok fájni kezdenek, majd időszakos bénultság is fellép. Ez a tapasztalat, de eszem ágában sincs az orrára kötni, hogy min kattogok. – Elég stabil.

- Stabil neked a… - morog odafenn.

- Mondtál netán valamit?

- Remélem ízlett a palacsinta, külön neked sütöttem – ha ez a kis vakarcs…

- Ha beleköptél, megöllek.

- Sajnos nem, s hidd el, most roppant mód bánom. Befejezhetem, nyugodtan a ganéjdombod takarítását, vagy tovább óhajtod a létrát terrorizálni alattam?

- Hagynom kellett volna meghalni.

- Hát, ha úgy vesszük, egyszer mind meghalunk, szóval, nem késtél el vele – ahh, ez az alak meg fogja keseríteni az életemet, amíg lélegzik.

Legszívesebben kipenderíteném a kutyával együtt, de Joe nem engedi, még sosem láttam úgy kikelni magából, mint tegnap. Néha a nő is az agyamra megy, de ha Ő is itt hagy, akkor… Nem, azt nem engedhetem. Inkább megtűröm ezt az életem megkeserítője fickót, így Joreior marad.

- Joe! – kiáltom el magam. – Joe, azonnal gyere ide! – parancsolom.

- Tessék – bukkan fel az ajtóban, kötényben, haja kontyba fogva, kezében fakanállal.

- Ha kész vagy az ebéddel és ettél vidd ki Joe-t levegőzni. Vidd magaddal Joe-t és Joe-t is, de még Joe-t is kivihetnéd, nem árt neki egy kis repülés.

- Rendben, ebéd után kiviszem Őket. Megint valamin ügyködsz?

- Csak pár óra nyugalomra vágyom!

- Legyen – von vállat Joreior.

- Lefordítaná nekem valaki, hogy a sok Joe kiket jelöl? – néz a szöszi Joreiorra, aki elmosolyodik.

- Reptettél már sárkányt? – kérdezi.

- Hát, gyerekként, de nem vitte a szél elég magasra, fennakadt egy fán.

- Ez nem fog – dünnyögöm magam elé, elképzelve a jelenetet, hogy a hét méter hosszú sárkány fennragad egy fán…

- Joe, avagy más néven Inga egy kéksárkány és a pincében lakik.

- Egy sárkány lakik a pincében? – a srác újfent megkapaszkodik a polcban, hogy ne essen le a létráról. – Csúcs! Kéksárkány? Azt hittem azok rég kihaltak!

- Inga az utolsó a fajtájából – erősíti meg Joreior.

- Hogyhogy a pincében lakik? Azok nem a levegőben szeretnek lenni?

- Levegőben verhetetlen, de a talajon olyan esetlen, mint egy újszülött fióka - feleli Joe.

- És a többi Joe?

- Az egyik te vagy, a másik Gobu, a harmadik Joe, akit ki kell vinnünk pedig Joe… izé, akarom mondani a Főnix na, Phelan megbolondít a rossz névmemóriájával.

Tovább folytatják a diskurzust, de nekem nincs kedvem végighallgatni, inkább a laborom felé veszem az irányt, hogy előkészüljek a bájitalokhoz. A falon függő régi kakukkos óra jelez, amikor elüti az óra a delet, Joe mindig időben elkészül az ebéddel, gondolkodom rajta, hogy inkább később eszem, de az illatok felcsalnak az ebédlőbe, ahol már javában feltálaltak.

Faul és Joreior egymással szemben, én az asztalfőre megyek, az ebédlő sarkában meg egy hatalmasra varázsolt tálcán a bolhás jószágnak egy nagy sült malac. Meg kell hagyni az asztalon is legalább hat fogás sorakozik, Joe kitett magáért.

- Ünneplünk valamit? – sejtek rosszat, ahogy elfoglalom a helyem az asztalfőn.

- Jaj ne, megint elfelejtetted… - komorodik el Joe.

- Mit felejtettem el? – kutatok a fejemben lázasan, hogy már megint milyen évfordulót tévesztettem el.

- Szégyelld magad, hogy megint elfelejtetted! Mindig elfelejted, bár mit is vártam tőled…

- Mondd már meg, mi a frászt felejtettem?! Születésnapod van?

- Nem.

- Hát?

- Ilyen rossz a memóriája? – kérdi a szöszi a nőt.

- Még rosszabb, nem hogy a neveket nem jegyzi meg az alkalmakat sem.

- Pedig igazán kitettél magadért – bólogat megértőn a házvezetőnőmre a betolakodó.

Joe látványosan elszomorodik, nem néz rám, pedig akárhogy szoktam baszogatni, sosem bántódott még meg ennyire.

- Jól van, sajnálom, akármilyen alkalom is van, amit épp elfelejtettem, hogy tehetném jóvá?

Fonom karba a kezeim és megforgatom a szemem.

- Ma van AZ a nap.

- De melyik nap?

- A NAP!

- Még mindig semmi – rázom a fejem, hiába kutatok lázasan a fejemben továbbra is.

- A nap, amikor te meg én család lettünk – mondja halkan Joe.

A szöszi kussban néz egyikünkről a másikunkra, halványan dereng valami, egyszer, amikor Joreior öngyilkos akart lenni a tettei után, amiket csak azért csinált, mert rossz példákat látva nevelkedett fel. Ráébredve a hibáira és a gyarlóságára véget akart vetni az életének, miután hosszas kemény munkával gyógyítottam fel a sérüléseiből, tartozni akart valahová, családra vágyott, hát neki adtam egy helyet magam mellett. Felajánlottam neki, hogy bár szörnyű a természetem, de lehet a rokonom, hát vérszertartást csináltunk, ami összekötött bennünket, mint „család”. Ezt többnyire örökbefogadásnál szokták alkalmazni, vérszertartással összekötik egymást a felek, apa-fia, anya-lánya, stb.

- Ó, az ma van? – egyszer az életben ne felejteném el azt a szart. – Ó, hogy az a… Na, jó, kívánhatsz valami ajándékot cserébe – morgok beletörődve a sorsomba.

- Tényleg?

- Minden évben ez van, nem? – morgok. – Gyerünk, ki vele, mit akarsz?

- Törd meg az átkát – mutat a szőkére.

- Ügyes próbálkozás, de nem. Megegyeztünk, maradhat, de te találod ki a módját az átoktörésnek.

- Akkor legalább egy kicsit segíts, merre induljak el. Ez fontos nekem, Phelan – hajol közelebb hozzám és könyörögve néz, amivel ritkán, de meg tud hatni.

- Kérj inkább valami ékszert.

- Dugig van a szekrényem ékszerekkel, nem akarok többet – rázza meg a fejét. – Azt akarom, hogy segíts.

- Jól van, jól van – addig úgysem látunk neki enni, míg nem adok neki valami féle támpontot. – Gondolkozom…

- Ejha, azt hittem te vagy a legnagyobb varázsló, erre még halvány ötleted sincs, hogy kell megtörni ezt a kis átkot? – cukkol a szöszi.

- Ne húzd ki a gyufát, mert meg találsz égni – osztok meg vele egy nagy bölcsességet.

- Azon már rég túl vagyok. Tényleg kezdek csalódni benned, azt hittem nagy varázsló, de az idő úgy látszik megkoptatta az elméd, kissé… szenilis lettél.

- Még hogy én szenilis?! – ugrik meg a vérnyomásom. – Nem olyan egyszerű átkot kaptál! Kijöttem a gyakorlatból, ezt elismerem, DE öreg ember nem vén ember, talán nem ismerek minden új varázslót és mágust, akik hatalomra tettek szert az idők folyamán, de nincs olyan, hogy megtörhetetlen átok. Mindig van egy kiskapu, még a legerősebbeknél is – kottyan ki a számon.

- Szóval nem megtörhetetlen – vidul fel a szöszi.

- Egy szóval sem mondtam, hogy az lenne, csak meg kell találni a trükkjét. Nekem is van olyan varázslatom, ami még mindig él, és legalább ezerszer fel akarták már törni, mégse sikerült – jelentem ki nagy büszkén magamra. – Azok voltak a jó átkok régen, a maiak már elég mocskosak lettek, semmi szépség és elegancia nincs bennük – morgok fejcsóválva.

- Miért, van szép átok is? – érdeklődik a szöszi.

- Hogy ne lenne? Ha én akartalak volna elátkozni, most egy szép márványszobor lennél a kertemben. Sajnos ez nem egy átváltoztató átok, pedig milyen jól mutatnál a szökőkút mellett, főleg csukott szájjal.

- Tud ez a száj többet is, mint beszélni – villantja rám a szemeit elégedetten.

- Jobb átkot is kitalálhatott volna az a fajankó, mint egy zsaroló átok… - zsörtölődöm.

- Zsaroló átok? – hajol közelebb hozzám mindhárom a kutyával együtt. A fenébe, ezt is elkotyogtam. Na, mindegy, ha már egyszer elfelejtettem Joe napját, megérdemel egy kiinduló pontot, főleg, hogy tényleg jól összebarátkozott ezzel a ficsúrral. – Arra találták ki, hogy az illető, akin fogott az lassú és fájdalmas halált haljon, mint mondtam, de legyen elég ideje és ereje megszerezni és átadni azt az árat, amit a mágus kért az átka hatástalanítása végett. Ha nem adja át, meghal, ha átadja, akkor is, mert nem sokan szedik le az átkaikat, miután megkapták, amit akartak, így eleve vesztes helyzetbe kerültek. A létrán megbizonyosodtam róla, hogy a reflexeid még hibátlanok, vagyis még nem ért el az agyadba. Onnantól elkezd hatni az idegrendszerre, romlik a mozgás koordináció, végtagfájdalom, remegés, ideiglenes bénulás, stb... Igazából egy kígyómaráshoz hasonlítanám.

- Phelan… nincs esetleg valami… valami bájitalod, ami ezt lassítja?

- Nincs – mondom igazságnak megfelelően. Az utolsó főzetet egy nimfával itattam meg.

- És nem tudnál esetleg főzni…? – kérlel Joe.

- Nem.

- Nem tudsz, vagy nem akarsz?

- Ha akarnék, se tudnék, mert nincs elég hozzávalóm.

- És, ha mi megszerezzük? – kap az alkalmon Joe.

- Addig úgysem fogsz békén hagyni – morgok beletörődve a sorsomba. – Rendben, akkor legyen ez az ajándékod, ha megszereztek minden hozzávalót, amit felírok, akkor megfőzöm a késleltető italt.

- És ez mennyi időt ad nekem? – érdeklődik élénken a szöszke.

- Nem sokat, de többet, mint eredetileg van még hátra. Benne is van a nevében: késleltet, nem állítja meg, csak kicsit elhúzza a tünetmentes korszakod. A méreg attól ugyanúgy a testedben marad, ám valamivel több időd lesz enni és kefélni.

- Phelan!

- Ő mondta, hogy az evésen és a szexen jár az esze – mutatok a vendégünkre. – Kidorbézolhatod magad a halál előtt, hát nem erre vágytál?

- Mondták már, hogy egy mocsok vagy? – érdeklődik az ajkán csábos mosollyal.

- Ma még nem, de köszönöm a bókot – válaszolom hasonló stílusban.

Végre nekiláthatunk enni, közvetlenül utána lekörmölök egy listát, amit Joreior kezébe nyomok, eltűnök a laboromban, csak a zajokból vélem hallani, hogy a sárkány és a főnix a démoni kutyával na, meg a betolakodóval elhagyják a házat. Ha nagy szerencsém van estig hozzávalókat fognak keresgélni.

*

Három bájitalt is sikerül befejezni, mielőtt haza érnének, de ahogy a nappaliba megyek. elkap a masszív röhögő görcs. Joe és a szőke, na meg a kutya, de még a főnix is nyakig sáros, a sárból pedig hatalmas kaktusztüskék meredeznek ki. Húú, ez fájhatott, illetve fáj is.

- Ne röhögj, hanem segíts – kérlel Joe.

- Igen, nem illik kinevetni a kisebbet – bólogatva mondja ezt úgy, hogy még én is alacsonyabb vagyok nála valamivel. – Nevezhetjük úgy is, hogy tűt kerestünk a széna kazalban, de megtaláltuk.

- Beszereztünk mindent, amit felírtál – jelenti ki nagy büszkén Joe.

- Lehetetlen – pislogok most hitetlenkedve.

- Márpedig nem az – vigyorog a szöszi, megpaskolva a démonkutya nyakát. – Minden készen áll a főzetedhez.

- És hol van Joe? – keresem a szemeimmel a sárkányt.

- Az Ő pikkelyeiről lepattant a tüske… Megszabadítanál tőle végre? Nem jönnek ki! – nyafog Joe.

- Persze, hogy nem jön ki, mire számítottál? Elloptál egy aranyalmát a Heszperidák kertjéből, amit nem adnak olcsón.

- Várjunk, akkor ez az aranyalma az örök élet almája? – esik le a húsz tallér a szőkének.

- Majdnem, nem minden úgy van, mint a legendákban. Valóban ez a mítosz lengi körül, pedig csak a megfelelő kivonatot készítve belőle hosszú ideig elnyújtja az átlagos életet. Ez a te esetedben az átok miatt nem lesz túl hatásos, de többet nyújt rajtad, mint nélküle élnél még.

- Te is emiatt maradsz örökké fiatal? – okos fiú, ravasz fiú, jó lesz vele vigyázni.

- Nem szorulok rá egy almára ahhoz, hogy sokáig legyek fiatal – horkantok. – Na, hadd nézzelek…

Körbe járom őket és egy csettintéssel lehullik róluk az összes tüske, a sár viszont marad.

- Menjetek mosakodni, orrfacsaróan büdösek vagytok – legyezek kezemmel az orrom előtt.

A szőke mondana valamit, de Joreior elkapja a csuklóját és maga után vonszolja. Fejcsóválva nézek bele a zsákba, amit otthagytak a nappali közepén, valóban benne volt az aranyalma, a fűszerek, mágikus növények, amik kicsit dobtak a főzet hatásán. Ha megcsinálom nekik ezt a főzetet, akkor remélhetőleg leszállnak rólam és hagynak békében nyugodni.

Mialatt lemegyek a laboromba, hogy az éjszakát a főzet készítésével töltsem, olyan sanda érzésem van, mintha megvezettek volna, csak nem tudom, mivel.

- Phelan, legalább hallgasd meg, az átok meg fogja ölni – kérleli a nő, de feleslegesen. Miattam is, meg maga miatt is. Már értem miért nekem kellett jönnöm, többek között. Az a szuka nem gondolta ezt komolyan, hogy én majd ennek könyörgöm, ugye? Azt hiszem ez a büntetésem azért a múltkori bakimért…

- Ha valóban az a szuka küldte, akkor képes lesz megtörni, ha akarja. Ha nem, akkor nem is vagy neki olyan fontos, mint hiszed. – Oh, hát ő is így hívja. Azt hiszem… azt hiszem akkor van benne valami. Carlos jön egy húszassal.

- A démonok mozgolódnak, a fekete mágia egyre erősebb, ártatlanok fognak meghalni, a Világ, amit ismersz elpusztul – közlöm vele. Minek? Hülye vagyok. – Ne nekem segíts akkor, hanem az embereknek.

- Fütyülök az emberekre! – szinte rám ordít, pedig folytatnám a felsorolást. Vannak még itt más lények is, ő azonban épp tombol. A berendezésen, sőt Joreior is sikítani kezd. Ezek csak festmények, kacatok, kettőt pöccent és minden a helyére kerül, egyben. Ha nem, akkor nem értem miért kel itt ülnöm és beszélnem vele.– Remekül elvoltatok eddig is nélkülem! Jól nyisd ki a füledet, kölyök, idősebb vagyok, mint hinnéd, birodalmakat láttam felemelkedni a semmiből, aztán koruk virágkorában elhamvadni, ez se lesz más, mint a többi. A régit felváltja az új, ez az élet rendje, köszöntelek benne! Kotródj vissza ahhoz a szukához és tolmácsold a szavaimat!

- Nem mondhatod, hogy nem érdekel a több millió ember? – kérdezek rá felvont szemöldökkel. Akkor mi a tökömnek gyűjti az emberi műkincseket? Ezt a fazont…

- Peched van, nem érdekel. Akadály nélkül sétálok át egyik Világból a másikba, nekem aztán mindegy, hol lakom épp, mit számít egy Világ?

- Az ellenség nem csak ezt a világot akarja, mindet le akarja igázni – próbálom rávezetni arra, hogy akármit mond, térdelni fog és szopni. Nem élvezettek.

- Mindig lesznek olyan nemes balfaszok, mint ti, hogy feláldozzátok magatokat a „nemes cél” miatt. Az oly’ nagyra tartott Rendetek –grimaszolja, mintha ő ebben a koszos lyukban több lenne bárkinél. - Hát nem értek egy lyukas garast sem.

- Háború készül, igenis nemes célért küzdünk: az emberekért…- kezdenék újra bele abba a nyamvadt felsorolásba, de Őbunkósága, kinek még kevesebb az illemtudása, mint nekem, újra belevág.

- Hadd tanítsak neked valamit, kölyök: mindegy, mi egy háború oka, a cél mindkét fél számára nemes. Ti meg akarjátok védeni az embereket a pusztulástól, az ellenségetek pedig a Földet akarja megvédeni az embernek hívott ráktól. Számukra az a rengeteg „ártatlan”, ahogy hívod, egy daganatos betegség, egy olyan átok, mint ami a mellkasodon terjeszkedik. Tudni akarod a véleményemet? Csinálják csak, nekik adok igazat.

- Ezt nem mondhatod komolyan – rázom a fejemet kiakadva.

- Nem-e? De igen. – Ettől tartottam.

- Nem választhatod őket! Nem állhatsz az oldalukra!

- Én nem állok senki oldalára sem! Tőlem aztán megölhetitek egymást, fütyülök rá – morogja.

- Phelan, kérlek – avatkozik Joreior közbe.– Ők már nem olyanok, mint régen.

- Így van – csapok az asztalra. Fingom nincs milyenek voltunk régen, vagy most, de nem érdekel. Túl sok halált láttam már az ellenség eszméi miatt. Olyanok halálát, akik még ennyit se éltek, hogy rosszat tehessenek, nem hogy a gondolat megforduljon a fejükben. – Az emberek változnak, sokat változtak! – Múlt héten rúgtam be utoljára, nálam ez is nagy változás. Vajon átkozottan a csajok jobban csípnek majd? Belefér még egy halálba kefélés, vagy sem? Azért ezért nem kérdezem meg tőle.

- Második lecke: a Világ sohasem változik, csak a technika fejlődik, az erősebb uralja a gyengébbet, gazdag dolgoztatja a szegényt, a nagyobb hal megeszi a kicsit.

- Ne mondj ilyet – kérleli Joreior. – Én is megváltoztam.

- Ne légy ostoba – sziszegi a nőnek. Hát, akkor nem kérdezek rá a halálba kefélés lehetőségére.

- Te vagy az ostoba! Ha a helyén lenne az átkozott szíved, akkor te is másképp látnád!

- Milyen szerencse, hogy rég megszabadultam tőle – morogja Phelan.

- Miért érzem úgy, hogy nem képletesen beszéltek erről? – kérdezek rá.

- Mert így is van – adja meg a választ Joreior. – Ez az idióta évszázadokkal korábban kővé változtatta, csak egy vért pumpáló váz, ami a mellkasában dobog, mágikus értelemben már nincs ott semmi.

- Kővé varázsoltad a saját szíved? – lepődöm meg. Nem, hapsikám, nem visítasz fel. Ekkora drámakirályt! Beszarás. Előbb jött a technikai fejlődéssel, tudhatná, hogy nem a szíve felel az érzelmeiért. Az csak a vért pumpálja a szervezetében. Agy, limbikus rendszer? Mondjuk, ahogy előadja magát, szerintem pár kődarab megszökött és az agyában is kárt tett. A nem létező kalapomat rá. Úgyis meghalok, odaadom.

- Életem legjobb döntése volt! – bólogat elégedetten, míg én a számba harapok. Ezt megjegyzem egy életre. – Nem akarok mindenféle jöttment hülyével foglalkozni. Szedd össze magad és tűnj el a házamból – néz rám, gondolom, valami felsőbbrendű vezetősen, de ezek után nekem csak Bazalt John lesz. – Mondd meg a drágalátos kurvának, hogy ne féljen, nem állok az ellensége oldalára, bármennyire is szimpatizálok velük, de ne várja, hogy bármiben is segítek neki. Ki fog derülni, mennyire vagy fontos neki, ha szerencséd van, megtöri az átkodat, ha nem… talán te is rossz oldalt választottál. De siess, mert a méreg már a véredben van, felemészti tested-lelked, a tetoválás pókhálóként fog körbe fonni, ahogy a véredben kering, most még elvagy, de lesz idő, amikor a csontjaidban is érezni fogod a fájdalmat, elevenen fog felfalni, az utolsó óráid pedig maga lesz a tüzes Pokol. Könyörögni fogsz, hogy valaki öljön meg, könyörületből.

Gobu morogni kezd, érzem, hogy ő nem tudja ezt az egészet olyan poénosan felfogni, mint én. Erre, ez a bazalt bunkó, csettint és leláncolja. Az én szabad démonomat. 

- Gobu! – ugrok hozzá, mert láthatóan fáj neki, túl szorosra csettintette a baromja. – Azonnal engedd el!

- Örömmel, veled együtt az ajtón kívül – bólogat, mint valami kalaptartón utazó bólogató kutya. Ekkor azonban Joreiorna lép közbe, megragadja a láncot, egy rántással tépi ki a padlóból, hogy aztán lángok martalékává tegye. Tűztündér lenne?

- Engem nem érdekel, milyen megkeseredett vén hülye lettél, az sem, amit összehordasz a nézeteidről. Én ismerlek, Phelan, és tudom, hogy ez nem igaz. Kővé dermeszthetted a szívedet, de a lelkedtől nem szabadulhatsz. Jobb neked így, hogy gonosz szemétládának tartanak mások?

- Lepereg rólam, amiket mások gondolnak rám – dünnyögi kisgyerekesen a hatalmas nagy mágus.

- Óh, hazudsz, játszhatod itt az utolsó seggfejt, de soha, senkinek nem fordítasz hátat, akinek szüksége van rád. Mindketten tudjuk, hogy Helen nem lesz képes megtörni Faul átkát, túlmutat a képességein és egyedül te vagy jártas a fekete mágiában, akit az nem fertőzött meg. Nyakig dagonyázhatsz a legsötétebb varázslatokban, akkor sem fogod elveszíteni a fejed, mert képes vagy lerázni magadról. Szerinted miért? Mert él benned a jó.

- Ostobaság, hogyne lenne rá képes – csóválja a fejét, míg én gondolkodom a lehetőségeken. Mit akarok utoljára enni? Nem adtam fel, csak nem bízok ebben a bazalt Johnban.

- Hallgass! – csattan fel a nő. – Eleget hallgatom a hülyeségeidet nap, mint nap, beesik egy haldokló, morogsz, pocskondiázod, de megmented, csak utána zavarod el. Emlékszem még, amikor megismertelek és megváltoztattad az életemet, megjegyeztem a szavaid.

- Fel ne mondd – borzad el a házigazda. Mesedélután jön, csodás.

- Azért merülsz bele a fekete mágiában te, hogy másoknak ne kelljen. Mert rád nem úgy hat, mint rájuk. Ha Fault visszaküldöd Helenhez, arra kényszeríted, hogy megmártózzon ebben a tóban, de Helen nem te vagy. Halálra ítéled mindkettőt.

- Ez igaz? – érdeklődöm. Minden információ csepp jól jöhet még. Ha meg is halok, Helen oltárt fog a nevemre kiállítani, gondoskodom róla.

- Igen, és most jött el az a pillanat, amikor nem tűrök tovább. Ötven éve nézem az önpusztításodat – néz újra a férfira. – Elég volt. Ha nem csatlakozol a Rendhez, rendben, legyen, nem kötelező, de ha szeretsz engem, ha valaha is szerettél – lépked felé egyre hangosabb hanggal, amitől Phelan is fülét-farkát behúzva menekül. -, keresel egy kibaszott ellenvarázslatot és megmented! – mutat rám, én pedig nagyokat pislogok a megfenyegetett férfival együtt. Hű. Tetszik ez a nő! Kár, hogy meghalok, komolyan. Bár, amilyen édesek, ironikusan, ötven év kapcsolatát nem fogom tönkrevágni.

- Nem vagy a feleségem. Soha nem is voltál, és nincs jogod így beszélni velem –kezd bele Phelan enyhe flegmázó stílusban, amit én eme kevés ismeretség ellenére se javasolnék neki. Tényleg gáz van vele, ha ötven év alatt nem értette meg, hogy ez egy igen tüzes asszony. – Ha olyan fontos neked ez a fickó, nem bánom, maradjon, de neked kell megtalálnod a megoldást az átkára, picinyem – csippenti ujjai közé a nő állát, akinek mérge még engem is elér. Ez a férfi nem komplett. – De ha nem találod meg, neked kell majd eutanáziát végezned, mert végig kell nézned a fájdalmas-kínokkal teli utolsó óráit. Képes leszel rá?

- Igen – közli a nő gondolkodás nélkül, majd elüti a kezet, mi addig tartotta. Phelannak kicsit sem tetszik a dolog, mint valami sértődött gyermek, felpattan és viharosan távozik. Gobu árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát, eddig se volt neki szimpatikus, de attól tartok, ha nem velem lenne, képes lenne komolyan nekiugrani.

- Ez jobban ment, mint vártam… - sóhajtja Joreior.

- Ez volt a „jobb”? – érdeklődöm.

- Sokkal jobb, legalább nyertünk egy kis időt, hogy itt maradhass – néz felém.

- Tényleg meg tudod törni az átkomat? – kérdezek rá a lényegre. Utolsó vacsora kitolása… jól hangzik. Pedig már kitaláltam, hogy a kedvenc bódémnál tömném magamba az embertelen méretű hamburgereket.

- Nem fogok hazudni, fogalmam sincs róla – vallja be, mire belefojtom a reményemet a sütőolajba. Kész, ezt is megeszem, könnyek között lenyelem. Ha meg kell halni, méltósággal és büszkeséggel! – Én nem vagyok boszorkány… Megtörni nem hiszem, de talán enyhíthetek rajta, amíg Phelant meglágyítom… Rossz ötlet volt lenyomni a torkán ezt az egész háborúsdit, csoda, hogy nem varázsolt ki innen azonnal.

- Sürget az idő, ha tényleg haldoklom, akkor nincs vesztegetni való percem – közlöm Joreiorral komolyan.

- Phelan nem így működik, nem kérhetsz tőle segítséget, ha mégis rá van szükséged azt kell elérned, hogy önmagától akarjon segíteni neked… Tudom milyennek látszik, de én ismerem a legrégebben, jól ismerem.

- Régóta vagytok egy pár? Azt mondta, nem vagy a felesége, de…- kezdenék bele a felvezetésbe, de úgy látszik, ebben a házban az illem maximum a poros polcon csücsül a többi könyv társaságában, érintetlenül.

- Még csak az kéne! – vág a szavamba teljesen kiakadva. – Nem vagyunk együtt, még csak szeretők sem, azt nem élte volna túl, rövid úton megfojtottam volna, varázsló ide vagy oda…

- Akkor, hogyhogy még itt vagy? Nem szép, ahogy bánik veled…- facsarom ki belőle a további információkat.

- Sokan nem értik, mit keresek még mellette, de Phelan volt az egyetlen, aki életem forduló pontján segítő kezet nyújtott, mikor mindenki más elfordult tőlem. Borzalmas dolgokat tettem, azon az oldalon álltam, amit te most ellenségnek hívsz… Aztán legyőztek, otthagytak meghalni, a győzedelmes hőst ünnepelték, én pedig vártam a befejezést.

- De hát te nem vagy gonosz… - kezdenék bele, de, ki nem találnám bassza meg, újra félbeszakítanak.

- Nem minden fekete-fehér. Én se tartottam magam annak, de nem ismertem mást, érted? Csak azt, amiben felnőttem, meg sem fordult a fejemben addig a napig, hogy amit teszek, az rossz volna. Az én Világom is a feje tetejére állt, de senki nem akart nekem új esélyt adni, kivéve Phelan. Felkarolt és maga mellé vett, mert átérezte a sorsom. Ötven éve élek ebben a házban, kívülállóként, figyelem a kinti Világokat, az embereket, Phelant… Ha segítséget vársz tőle, ne vedd fel a kesztyűt, amit eléd dob.

- Akkor hogyan csináljam? – kérdezek rá.

- Mutasd meg neki azt, amit hiányol az emberekben. Mutass felé több megértést, ismerd meg jobban, keresd meg a keserűsége gyökereit… Ha látja rajtad, hogy megérted a fájdalmát, akkor Ő is másképp fog hozzád állni.

- Kevésbé lesz bunkó? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, miközben fejben már igyekszem magam átállítani egy roppant nem Faulos módszerre.

- Azt mondtam, változni fog, de csodákat ne várj.

- Csodákat – horkantom. – Ha tudnád, hányat láttam már – mosolygok rá haloványan, ami láthatóan felkelti az érdeklődését.

- Nem tűnsz pedig álmodozónak.

- Oh, a csodák és az álmodozás néha kéz a kézben jár, de én inkább a tettek embere vagyok, aki a kemény munkát megizzadja, a lehetetlent pedig csodával teljesíti. Állítólag ide se lehetne találnom – tárom ki a két kezemet szórakozottan -, mégis itt vagyok. Mi ez, ha nem csoda?

- Azonban átokkal fizettél ezért – néz rám, mire újra elvigyorodom. – Mi az?

- Átkozott átok lettem, szerintem muris. No, segíthetek elpakolni? – mutatok az asztalra, míg felgyűröm az ingujjat. – Szeretek mosogatni is.

- Oh, hát, azt általában varázslattal végzem… általában…

- Na, akkor a másik felét manuálisan teljesítem.

× × ×

Az első nap csendben telik, Phelant nem is látjuk. Joreior szerint eléggé megsértődhetett, így inkább a kis lyukában duzzog, jó szokása szerint. Mi ketten azonban jól elszórakozunk, a kezdeti sokkja után, mikor enyhe dobálással mosom el a tányérokat. Nevetve világosítom fel, hogy nem kell aggódnia, kölyökkoromban dolgoztam mosogatófiúként is, de majd akkor ámuljon, ha látott palacsintát sütni.

Azonban a nap végére elfogy az erőm a jókedvhez, s viszket a tenyerem egy cigiért. Nyalókát kétlem, hogy itt kapnék, így mással kell magamat lekötni. Míg a nő is fent van, s dolgát intézi, nincs gondom, csak mikor már lefürödtem, és aludnom kéne. Túl sok mindenen kattog az agyam, egyszerűen nem megy, hogy csend legyen a fejemben, így két óra forgolódás után felkelek. Gobu is megneszeli, de lerázom azzal, hogy vizelnem kell. Hazudok neki, de az elmúlt napok aggódása és kemény tempója kifárasztotta annyira, hogy ne is figyeljen erre. Alszik tovább, míg én megindulok a nappali felé, aminek falát dugig tömött könyvespolcok keretezték.

Gyertyák gyulladnak, ahogy a folyosón sétálok, s kihunynak, mikor kellő távolságba érek tőlük. Gyanakodva nézek mindent, legyen az festmény vagy páncél. Helenből indulok ki, ő mindent telerak csapdával, aztán elfelejti kiiktatni, mikor jelentést viszel neki… soha nem bocsátom meg neki, mikor három páncélt eresztett rám, két kitömött vaddisznóval, mikor két napja nem ettem, s már három napja talpon voltam.

Hamar a kiszemelt helyre érek, ahol lassan, körbe, fellobban az összes gyertya. Mivel nem ugrott semmi a nyakamba, még értékelem is a látványt egy mosollyal, hogy aztán az első könyvespolchoz lépve a címeket kezdjem el nézegetni. Ha felfogom, s értem, érdeklődve veszem ki a helyéről. Szinte az összesen enyhe porréteg van, nem olyan, hogy nem takarítanak, hanem olyan, ami a két könyv között lapul, mikor nem igen olvassák őket. Talán Phelan már rájuk unt, annyiszor olvasta őket. Lehet meg kellett volna kérdeznem, hozzányúlhatok e a könyvekhez, de már késő bánat. A kezemben lévő kedvemre való, így letelepszem vele az egyik, még éppen szabad fotelbe.

A könyv lapjai könnyen hajlanak, mintha már agyon lett volna olvasva. Pontosan ezért, óvatosabban lapozok, s jobban odafigyelek, hogyan is tartom. Nem tudom mennyi idő telik el, már ötven oldal felett járok, mikor a felettem lévő gyertya lángja heves táncba kezd. Felvont szemöldökkel nézek arra, s fél szemmel érzékelek valamiféle változást a szobában. A láng helyett ezért arra nézek, s talán fel is sikítok, ha rá nem döbbenek, nem egy bádogember néz le rám, hanem Phelan. Baszki.

- Tudsz olvasni? – szegezi nekem a kérdést egy kis gondolkodás után. Biztos filózott milyen bunkósággal köszöntsön. Egyem a szívét, azt a kőből lévőt.

- Csak tettetem – pillantok rá, majd vissza a könyvbe. – Remélem jól.

- Meggyőzően – hagyja rám, míg közelebb lép. – Ezek szerint hiába írnám ki, hogy ne nyúlj mások dolgaihoz.

- Oh, hogy mert olyan is van? – kérdezek vissza. – Azt hittem ebben a házban nem szokás az illem.

- Illem? Mit tudsz te arról? – horkantja.

- Édesanyám mindig azt mondta, hogy ne vágjak más szavaiba.

- És arról mit mondott, hogy hozzányúlhatsz e a mások dolgaihoz?

- Hm – kezdek gondolkodni, míg óvatosan becsukom a könyvet. – Mintha rémlene valami… oh, várj, oh… - mutatom fel jobb kezemen lévő mutatóujjamat, arra buzdítva, hogy várjon velem, mert hatalmas nagy okosság fogja elhagyni a számat. – Azt hiszem… dereng… dereng, hogy azt mondta, sunyiba mindent lehet. Várj, nem, az a belső hangom volt – sóhajtom csalódottan. – Ha szépen kéred, visszarakom.

- Szarok az illembe, a szépen kérésbe – horkantja. – Azt akarom tudni, miért AZT választottad – mutat az ölemben pihenő könyvre. Nem nagyon értem miért érdekli, de elgondolkozva emelem fel a könyvet, majd nyújtom felé.

- Tetszett a leírása – közlöm vele nemes egyszerűséggel, mire ő horkantva kapja ki a kezemből.

- Mit is vártam – morogja, míg visszarakja a helyére. – Ne nyúlj a cuccaimhoz.

- Visszaraktam volna.

- Akkor se – fordul felém, méregtől villogó tekintettel. – Ott marad rajta a szagod.

- Úgyse érzed – értetlenkedem.

- A tudat is elég – horkantja. – Inkább aludj. Kell az erő az átok kordában tartásához.

- Csak nem… csak nem aggódsz értem? – hajolok közelebb, csillogó szemekkel. – Oh, nem kell – legyintek játékosan, mintha zavarba hozott volna. – Tudok magamra vigyázni, ne fél…

Nem tudom befejezni, mert olyan hirtelen terem előttem, s olyan könnyedén nyom a mellkasomnál fogva a fotel háttámlájának, hogy a torkomon akad a szó, no meg a levegő is.

- Ne játszadozz velem, ember gyerek – sziszegi. – Eszem ágában sincs egy magadfajta miatt aggódni, sőt, senki miatt se. Nem vagy te nekem senkim, nem is leszel soha. Egy idióta vagy, egy bolond, s ha azt hiszed, hogy egy kis viccelődéssel, flörttel, vagy akármivel a…

- Hé, hé – fogom meg vigyorogva a kezét. – Ha flörtölök, az nem így néz ki, Phelan – susogom a nevét, míg pillekönnyedén simítok a csuklójára, amit a mellkasomnál fogva nyom még mindig a fotelnek, azonban ettől picit mintha megremegne. – Szóval ne téveszd össze semmivel se, mert eszem ágában sincs egy hozzád hasonlóval flörtölni – marok a csuklójára, ami láthatóan meglepi. – És hidd el, most hogy meg fogok halni, kaján és szexen kattogok a legjobban, mert azok fognak ám marhára hiányozni. Szóval az, hogy veled nem akarom egyiket se, kurva nagy szó.

Neki se kell több, elenged. Úgy mered rám, mintha meglepődött volna, majd hamar átvált a szokásos sértődött, unalmas, világgyűlölő képére.

- Akarod tudni, miért nem?

- Érdekli a halált! – sziszegi. – Te is meg Joreior is azt hiszitek, hogy engem érdekel a ti véleményetek. Ha azt hiszed, hogy az által felsorolt megértés meg keserűségem gyökereinek felkutatása bármihez is vezet…!

- Te hallgatóztál – esik le, majd felnevetek. – Sokkal emberibb vagy, mint hinnéd – állok fel, kihasználva a dühtől való fortyogását. – S jobb szeretem a mosolygósabb szépségeket. Hiába vagy porcelán babás, romlott húsba nem harapok – villantom rá a tekintetemet. – Szóval felejtsd el a flörtöt, varázsló. – Szóval felejtsd el a flörtöt, varázsló. Jó éjt – duruzsolom még oda, egy elköszönő intéssel, várva, hogy hátba támad. Ez azonban elmarad, szerintem jobban kielégíti majd a lassú haldoklásom, s esze ágában sincs megkönnyíteni a dolgomat.

Visszamegyek a szobába, lefekszem aludni. Végtére is abban igaza van, hogy pihennem kell, főleg, hogy az ellátást se ingyen várom el. Be akarok segíteni, amiben csak tudok. Ennyire még képes vagyok, sőt, akarom is. Lefoglalom magam a reggeli készítése közben, megmutathatom Joreiornak a remek palacsintasütő képességemet, amire annyira kíváncsi volt. Közben felvetem neki a portörlés dolgot, mire ő grimaszolni kezd, hogy azt utálja… mágiával is. nehezen éri el a magasabb dolgokat, s mindig akkor bukkan fel Phelan. Előtte pedig muszáj, a büszkesége miatt, előadnia, hogy két kézzel csinál mindent, semmi mágia.

- Állok rendelkezésedre. Ketten többet tudunk megcsinálni, és még marad idő arra is, hogy kitaláljuk mit kezdjünk velem meg az átkommal – ajánlom fel magamat, vagyis  a szolgálataimat, na, a munkámat, azt! Semmi mást.

Reggeli után, amit Phelan a szobájába kért, neki is esünk a dolognak. Élvezettel mászok a létrákra, csillárt törlök, s minden egyebet, ami magasan van néha még nekem is. Gobu addig keres egy helyet, ahol elfér és útban sincs, s pihen tovább. Én magam nem aludtam az éjszaka folyamán sokat, de majd kicsattanok az erőtől, ami roppant abszurd ebben a helyzetben.

- Oké, akkor most mosd körbe a könyvespolcokat a nappaliban, addig elkezdem az ebédet – adja ki Joreior az utasítást, majd hagy is ott, mint aki jól végezte a dolgát.

- Hu, imád parancsolgatni – dünnyögöm az orrom alatt, míg összeszedelőzködöm, és bevetődök a nappaliba. Így érezheti magát egy cselédlány. Látna anyám… sírna a gyönyörtől, hogy milyen rendes fia van. Látna apám, letagadna.

Már a második polcnál járok, s szidom Phelant, amiért egy kis rést képes volt hagyni a plafon és a könyvespolc között – bár megértem, oda nem fér be, csak a kezem, nem hogy egy könyv – mikor megköszörüli a torkát a létra mellett.

- Miért is vagy már megint a könyveim közelében?

- Épp bepótolom a kihagyott férji teendőimet, ha nem látnád. Tudod, meg fogok halni – felelem nemes egyszerűséggel, míg tovább takarítom a port. – S aki nem dolgozik, ne is egyék.

- Micsoda bölcsesség, bár ebben legalább egyet értünk – horkantja. – Joe?

- Mármint a nő, aki ötven éve viseli el hóbortjaidat? – kérdezek vissza, de le se nézek rá. – A konyhában főz.

- Aha – tudja le, majd valamilyen indíttatásból enyhén belerúg a létrába, nekem pedig meg kell kapaszkodom a könyvespolcban, hogy el ne boruljak. – Elég stabil.

- Stabil neked a… - morgom az orrom alatt.

- Mondtál netán valamit?

- Remélem ízlett a palacsinta, külön neked sütöttem – nézek le rá, mire ő rám villantja a szemeit.

- Ha beleköptél, megöllek.

- Sajnos nem, s hidd el, most roppant mód bánom – közlöm vele a tényt. – Befejezhetem, nyugodtan a ganéjdombod takarítását, vagy tovább óhajtod a létrát terrorizálni alattam?

- Hagynom kellett volna meghalni.

- Hát, ha úgy vesszük, egyszer mind meghalunk, szóval, nem késtél el vele – súrolok tovább.

- És öhm… Hogy kerültünk ide? – megállok az ajtóban és behallgatózom, mert ez engem is érdekel.

- Ő hozott ide. Bár, az érdekelne, hogyan – engem is, módfelett.

- A szaglása. Bármit kiszagol. Volt egy pergamenünk még abból az időszakból, mikor Phelan aktívabb volt – pergamen? - Pár száz éves lehetett…

- És abból kiszagolta?

A büdös jószág lelkesen csóválja a farkát, még csak az hiányzik, hogy összetörjön nekem valamit!

- Le fogsz valamit verni, te dög.  A szagomból? – lépek színre, mert ez felkeltette a kíváncsiságomat. -  Olyan régről? Műkincseket is ki tudnál szagolni…? – sétálok oda az állathoz és a lehetőségek tárházát veszem fontolóra. – Ha szerzek szagmintát…

- Még csak az kéne! – tiltakozik öreg Barátném. – Így is alig férünk!

- Én igen. Na? Ki tudnád?

- Nem tud beszélni – sóhajt fel az idegen, ezt viszont nem hiszem.

- De démon – mutatok rá. - Azok tudnak.

A kutya valamit nyüszög, mire az idegen felnevet, ahha, ezek szerint csak Ő érti ezt az egészet.

- Ha kiszagol neked valamit, segítesz? – a szöszi magára vonja a figyelmem, hiába mondtam, hogy tűnjön el.

- Tényleg, még itt vagy te is… mondtam, hogy tűnés van.

- Bocsánat, én… Tudja, nem mindig hallok jól a varázsszó nélkül.

- Milyen varázsszó? – vonom fel a szemöldököm.

- Tudod, amiket sose használsz. Köszönöm… kérem… legyen oly szíves – a pimasz idegen még bőszen bólogat is hozzá.

- Kuss? Az is rajta van? – helyet foglalok a szokásos helyemen az asztalfőn, mert ez az én házam, az én váram. – A helyedben – mutatok rá– kiélvezném a maradék kis időmet, amim van.

- Erre gondolsz? – feltárul előttem a szexi mellkas. – Az átokra?

- Arra.

- Megöl? – ez hülye.

- Meg, ezért átok, marha.

- Gyorsan?

- Erről pofázok! Hülye vagy? – adok hangot is a gondolataimnak.

- Remek, akkor nincs vesztenivalóm – akkorát csap az asztalra, hogy még a kajás tálca is megugrik. – Téged kereslek egy ideje. Elisabeth van den Heuvel küldött. Ismered, nem?

- Az a banya még él? – azt hittem rég megpurcant már. – Hihetetlen.

- Ő alapította a Rendet. Azt csak ismered? – keresztbe teszem karjaim a mellkasom előtt, mert nagyon nem akarok belemenni ebbe a témába. Egy jó nagy baromság.

- A világmegmentős tervét megvalósította volna? Beszarás. És? Mit csináljak vele? Eszem ágában sincs neki segíteni, se a kis rendjének… vagyis neked se – mutatok rá. Ha valóban az a banya küldte, biztos az átkát is képes megtörni.

- De Phelan…! – Joreior az idegen védelmére kelne, de én felemelkedem a székről, ki fogom hajítani! .

- Na? Mondandód nincsen?

- Csak gondolkodom – még mosolyog is a pimasz! - Azt hiszed, eltűnhetsz? Ugye? Hogy senki nem talál rád? Mi rád találtunk, ők is rád fognak – ismét megmutatja az átkozott sebet a mellkasán.

- A különbség közted és köztem, hogy ez egyedül téged érdekel – mutatok rá elégedetten. – Ezt a házat csak az találhatja meg, aki rászorul, aki ártó szándékkal közelít, azt nem engedi még a közelébe sem. Egyfolytában változtatja a helyét, sosem találod meg kétszer ugyanott. A válaszom ez: igen, eltűnhetek.

- Phelan, legalább hallgasd meg, az átok meg fogja ölni.

- Ha valóban az a szuka küldte, akkor képes lesz megtörni, ha akarja. Ha nem, akkor nem is vagy neki olyan fontos, mint hiszed.

- A démonok mozgolódnak, a fekete mágia egyre erősebb, ártatlanok fognak meghalni, a Világ, amit ismersz elpusztul – próbál hatni rám. – Ne nekem segíts akkor, hanem az embereknek.

- Fütyülök az emberekre! – emelem fel a hangomat, Joreior felsikolt, mert a haragomtól megremeg az ebédlő, a falakról lehullnak a festmények. – Remekül elvoltatok eddig is nélkülem! Jól nyisd ki a füledet, kölyök, idősebb vagyok, mint hinnéd, birodalmakat láttam felemelkedni a semmiből, aztán koruk virágkorában elhamvadni, ez se lesz más, mint a többi. A régit felváltja az új, ez az élet rendje, köszöntelek benne! – tárom szét a karjaim minden mindegy mozdulattal. – Kotródj vissza ahhoz a szukához és tolmácsold a szavaimat!

- Nem mondhatod, hogy nem érdekel a több millió ember?

- Peched van, nem érdekel. Akadály nélkül sétálok át egyik Világból a másikba, nekem aztán mindegy, hol lakom épp, mit számít egy Világ?

- Az ellenség nem csak ezt a világot akarja, mindet le akarja igázni.

- Mindig lesznek olyan nemes balfaszok, mint ti, hogy feláldozzátok magatokat a „nemes cél” miatt. Az oly’ nagyra tartott Rendetek – grimaszolok. – Hát nem értek egy lyukas garast sem.

- Háború készül, igenis nemes célért küzdünk: az emberekért…

- Hadd tanítsak neked valamit, kölyök: mindegy, mi egy háború oka, a cél mindkét fél számára nemes. Ti meg akarjátok védeni az embereket a pusztulástól, az ellenségetek pedig a Földet akarja megvédeni az embernek hívott ráktól. Számukra az a rengeteg „ártatlan” – gúnyolódom. – ahogy hívod, egy daganatos betegség, egy olyan átok, mint ami a mellkasodon terjeszkedik. Tudni akarod a véleményemet? Csinálják csak, nekik adok igazat.

- Ezt nem mondhatod komolyan – rázza a fejét hitetlenkedve.

- Nem-e? De igen.

- Nem választhatod őket! Nem állhatsz az oldalukra!

- Én nem állok senki oldalára sem! Tőlem aztán megölhetitek egymást, fütyülök rá.

- Phelan, kérlek – lép hozzám Joreior és megpróbálja megérinteni a karom. – Ők már nem olyanok, mint régen.

- Így van – csap le a lehetőségre a szöszi, elfelejtettem a nevét, úgyhogy Joe. – Az emberek változnak, sokat változtak!

- Második lecke: a Világ sohasem változik, csak a technika fejlődik, az erősebb uralja a gyengébbet, gazdag dolgoztatja a szegényt, a nagyobb hal megeszi a kicsit.

- Ne mondj ilyet – kér Joreior, de a véleményem ugyanaz marad. – Én is megváltoztam.

- Ne légy ostoba – szidom össze.

- Te vagy az ostoba! Ha a helyén lenne az átkozott szíved, akkor te is másképp látnád!

- Milyen szerencse, hogy rég megszabadultam tőle.

- Miért érzem úgy, hogy nem képletesen beszéltek erről? – kotyog közbe Joe.

- Mert így is van – fordul felé Joreior. – Ez az idióta évszázadokkal korábban kővé változtatta, csak egy vért pumpáló váz, ami a mellkasában dobog, mágikus értelemben már nincs ott semmi.

- Kővé varázsoltad a saját szíved? – képed el a fickó.

- Életem legjobb döntése volt! – bólintok elégedetten. – Nem akarok mindenféle jöttment hülyével foglalkozni. Szedd össze magad és tűnj el a házamból – nézek ellentmondást nem tűrően a vendégre. – Mondd meg a drágalátos kurvának, hogy ne féljen, nem állok az ellensége oldalára, bármennyire is szimpatizálok velük, de ne várja, hogy bármiben is segítek neki. Ki fog derülni, mennyire vagy fontos neki, ha szerencséd van, megtöri az átkodat, ha nem… talán te is rossz oldalt választottál. – vonok vállat. – De siess, mert a méreg már a véredben van, felemészti tested-lelked, a tetoválás pókhálóként fog körbe fonni, ahogy a véredben kering, most még elvagy, de lesz idő, amikor a csontjaidban is érezni fogod a fájdalmat, elevenen fog felfalni, az utolsó óráid pedig maga lesz a tüzes Pokol. Könyörögni fogsz, hogy valaki öljön meg, könyörületből.

A kutya felmorog, füleit hátra csapva akar nekem ugrani, de mielőtt megtehetné egy csettintésembe kerül és lánc fonódik a nyakára, amit a padlón rögzít egy mágikus pánt.

- Gobu! – ugrik a kutyához az idegen, felháborodva néz rám. – Azonnal engedd el!

- Örömmel, veled együtt az ajtón kívül – bólintok.

Joreiornál betelik a pohár, mert megragadja a láncot, egy rántással kitépi a padlóból, a lánc lángra kapva elpárolog a levegőben, aztán az idegen és a kutya elé lép.

- Engem nem érdekel, milyen megkeseredett vén hülye lettél, az sem, amit összehordasz a nézeteidről. Én ismerlek, Phelan, és tudom, hogy ez nem igaz. Kővé dermeszthetted a szívedet, de a lelkedtől nem szabadulhatsz. Jobb neked így, hogy gonosz szemétládának tartanak mások?

- Lepereg rólam, amiket mások gondolnak rám.

- Óh, hazudsz, játsszhatod itt az utolsó seggfejt, de soha, senkinek nem fordítasz hátat, akinek szüksége van rád. Mindketten tudjuk, hogy Helen nem lesz képes megtörni Faul átkát, túlmutat a képességein és egyedül te vagy jártas a fekete mágiában, akit az nem fertőzött meg. Nyakig dagonyázhatsz a legsötétebb varázslatokban, akkor sem fogod elveszíteni a fejed, mert képes vagy lerázni magadról. Szerinted miért? Mert él benned a jó.

- Ostobaság, hogyne lenne rá képes – csóválom a fejem.

- Hallgass! – csattan fel Joreior. – Eleget hallgatom a hülyeségeidet nap, mint nap, beesik egy haldokló, morogsz, pocskondiázod, de megmented, csak utána zavarod el. Emlékszem még, amikor megismertelek és megváltoztattad az életemet, megjegyeztem a szavaid.

- Fel ne mondd – borzadok el.

- Azért merülsz bele a fekete mágiában te, hogy másoknak ne kelljen. Mert rád nem úgy hat, mint rájuk. Ha Fault visszaküldöd Helenhez, arra kényszeríted, hogy megmártózzon ebben a tóban, de Helen nem te vagy. Halálra ítéled mindkettőt.

- Ez igaz? – kérdezi a szöszi Joreiort.

- Igen, és most jött el az a pillanat, amikor nem tűrök tovább. Ötven éve nézem az önpusztításodat – néz rám megint Barátném. – Elég volt. Ha nem csatlakozol a Rendhez, rendben, legyen, nem kötelező, de ha szeretsz engem – emeli fel a hangját – Ha valaha is szerettél – fordul a kioktatás kiabálásba és felém lép, míg én hátrálok. – keresel egy kibaszott ellenvarázslatot és megmented! – mutat a háta mögé a szőkére, akivel meglepve pislogunk egymásra.

Mélységes csend borul ránk, Joreior szeme szikrákat szór, én pedig leforrázva állok előtte, de aztán hamar összeszedem magam.

- Nem vagy a feleségem. Soha nem is voltál, és nincs jogod így beszélni velem – közlöm halálos nyugalommal. – Ha olyan fontos neked ez a fickó, nem bánom, maradjon, de neked kell megtalálnod a megoldást az átkára, picinyem – ujjaim közé csípem az állát, mire haragosan néz rám. – De ha nem találod meg, neked kell majd eutanáziát végezned, mert végig kell nézned a fájdalmas-kínokkal teli utolsó óráit. Képes leszel rá?

- Igen – elüti a kezem és én mérgemben otthagyom a társaságot. Távozásom közben megállok a folyosó közepén, így még hallok pár mondat foszlányt.

- Ez jobban ment, mint vártam… - sóhajt Joreior.

- Ez volt a „jobb”?

- Sokkal jobb, legalább nyertünk egy kis időt, hogy itt maradhass.

- Tényleg meg tudod törni az átkomat?

- Nem fogok hazudni, fogalmam sincs róla – szinte hallom, ahogy magába roskad. – Én nem vagyok boszorkány… Megtörni nem hiszem, de talán enyhíthetek rajta, amíg Phelant meglágyítom… - na, azt megnézem. – Rossz ötlet volt lenyomni a torkán ezt az egész háborúsdit, csoda, hogy nem varázsolt ki innen azonnal.

- Sürget az idő, ha tényleg haldoklom, akkor nincs vesztegetni való percem.

- Phelan nem így működik, nem kérhetsz tőle segítséget, ha mégis rá van szükséged azt kell elérned, hogy önmagától akarjon segíteni neked… Tudom milyennek látszik, de én ismerem a legrégebben, jól ismerem.

- Régóta vagytok egy pár? Azt mondta, nem vagy a felesége, de…

- Még csak az kéne! – szinte látom magam előtt, hogy megborzong, de én is a gondolatra. – Nem vagyunk együtt, még csak szeretők sem, azt nem élte volna túl, rövid úton megfojtottam volna, varázsló ide vagy oda…

- Akkor, hogyhogy még itt vagy? Nem szép, ahogy bánik veled…

- Sokan nem értik, mit keresek még mellette, de Phelan volt az egyetlen, aki életem forduló pontján segítő kezet nyújtott, mikor mindenki más elfordult tőlem. Borzalmas dolgokat tettem, azon az oldalon álltam, amit te most ellenségnek hívsz… Aztán legyőztek, otthagytak meghalni, a győzedelmes hőst ünnepelték, én pedig vártam a befejezést.

- De hát te nem vagy gonosz…

- Nem minden fekete-fehér – okítja Joreior. – Én se tartottam magam annak, de nem ismertem mást, érted? Csak azt, amiben felnőttem, meg sem fordult a fejemben addig a napig, hogy amit teszek, az rossz volna. Az én Világom is a feje tetejére állt, de senki nem akart nekem új esélyt adni, kivéve Phelan. Felkarolt és maga mellé vett, mert átérezte a sorsom. Ötven éve élek ebben a házban, kívülállóként, figyelem a kinti Világokat, az embereket, Phelant… Ha segítséget vársz tőle, ne vedd fel a kesztyűt, amit eléd dob.

- Akkor hogyan csináljam?

- Mutasd meg neki azt, amit hiányol az emberekben. Mutass felé több megértést, ismerd meg jobban, keresd meg a keserűsége gyökereit… Ha látja rajtad, hogy megérted a fájdalmát, akkor Ő is másképp fog hozzád állni.

- Kevésbé lesz bunkó?

- Azt mondtam, változni fog, de csodákat ne várj.

Eleget hallottam, hangtalanul teleportálom magam a szalonba, lezárom az ajtót, hogy senkit se engedjen be és nekiállok módszeresen leinni magam. Még hogy az én fájdalmam, na persze! Joreior azt hiszi, annyira jól ismer! Hát nem, feladom neki a leckét, nem fogok segíteni neki, még csak morzsákat se hintek, merre keressen. Ráfér az okítás, majd meglátja.

Mennyi mindent kihagytam…! A bakancslistám, a to do listám, a motivációm a reggelekre, a csapatmunkákra, mindenre. Nem hiszem el, hogy ez lesz a vége. Átkozott varázsló, téged kerestelek, ha ezért halok meg, hullára felborítom az életedet!

- Gobu, elterelő hadművelet! – ordítom a négylábúnak, mire szétválunk. Öregen akarok meghalni, mind a hat fiatal feleségem körében. Lehet egy fiú is közöttük, nem fogok belehalni, a változatosság fiatalít, ugye?

Nem ilyeneken kéne kattognom, hanem azon, hogyan éljem túl. Nagyon sok minden függ ettől a küldetéstől, a varázslót kéne megtalálnom, erre mágusba futok… egy ellenségesbe méghozzá. Érzem, hogy engem követ, az elterelő hadművelet csakis a négylábú társam megmentéséért volt szükséges. Őt használhatja még a rend, hisz nyomon voltunk. Szagot fogott, már szinte éreztem a siker ízét a számban, most meg menekülhetek. Utálom a történésbeli fordulatokat, ha lehetne, ezt is szépen kiradíroznám a picsába.

A lábaim visznek, de tudom, hogy ki fogok egyszer fáradni, s biztosan jóval hamarabb, mint a mágus. Játszótér van a közelben, ott nem lenne szerencsés bármibe is belekavarodni. Átugrom egy ház korlátján, majd szaladok tovább. Nem ugrik be semmi se, ez pedig ijesztő. Ijesztőbb annál a mellékes érzésnél is, amit Gobu felől érzek. Félt, aggódik, felém tart, de tudja, hogy ennek nem fogok örülni. Mennyire igaza van!

Hátra nézek, hogy mi van, de meg kell állnom. Várjunk, valami nem stimmel. Minden… egyforma.

- Ugye tudod, hogy rossz mágusba futottál?

- Ha-ha, vicces vagy – morgom, míg körbenézek. – Van jó mágus? Tudtommal nincs.

- Úgyse találod meg… végetek.

- Én csak egy futó vagyok – tárom ki két kezemet. – Elfelejtetted?

A maszkos alak újra előbukkan, pontosan előttem. Tudtam, hogy mágiát használ, tudtam. Remélem élvezi, hogy bezárt a saját elmémbe, s ennek meg a mérgemnek hála nem ugrik be, mit tehetnék ellene.

- Fuss akkor – szűkülnek össze a maszk szemnyílásai, míg a szája vidáman felfelé kunkorodik. – Fuss, míg el nem fogy a levegőd, Faul.

Visszavághatnék valami roppant frappánsat, de hirtelen esik ki a talaj a lábaim alól, a kék eget látom csak, a vicces formájú felhőket. Kapkodom a levegőt, de hiába, az egész mellkasom pulzál a fájdalomtól, meg akarom érinteni, de erre sincs erőm.

Mi a fészkes fene…

× × ×

Nyüszítéssel vegyes kiabálásra kelek. A hangokat nem ismerem, ahogy a szemeimet kinyitom Gobu bús feje takarja be az egész látószögemet.

- Büdös a szád, kis haver… - tolom el az arcát, amit ő továbbra is nyüszítve hagy. Érzem, hogy legszívesebben letámadna, a földre nyomna és addig nyalna, míg a nyálában nem fürödnék, de valami visszatartja. Kezdenek visszatérni az emlékeim, legalábbis a sötét kép előttről. Míg azon merengek, hogy hol vagyok, mert hát ez a bútorzat – ha lehet ekkora kupi mellett arról bármit is mondani – egyáltalán nem ismerős.

- Faul, megtaláltam, megtaláltam – csóválja a farkát Gobu, míg én homlokráncolva nézek végig a szobán, és a szörnyen meggyalázott ruháimon.

- Mi a… - tapogatom az új tetoválásomat. – Azt ne mondd, hogy megint így berúgtam! – nézek a démonállatra, aki erre hátracsapja a füleit, s nyüszíteni kezd. – Mi van? Mi? – faggatom, de lentről a kiabálás csak még hangosabb, így nagyot szusszanva elindulok a hang irányába. Menet közben a széttépett ingemet próbálom összefogni, de ezt a legjobb esetben is elég rondán tudom majd megvarrni…

A hangok egyre hangosabbak, egy nő és egy férfi vitatkozik mindenféléről. Gobu továbbra is hátracsapott fülekkel kullog utánam úgy tűnik, hogy nem tetszik neki itt. Kíváncsi vagyok a vendéglátóinkra, no meg a válaszaikra, mert tuti biztos, hogy nem ittam az elmúlt jó pár napban.

- Tudod mit? Te nem bunkó vagy, hanem egy eeeekkora tuskó!

- Te pedig egy hisztis tyúk – vágja rá a férfi a nő szavaira. Pont akkor érek a nyitott ajtóhoz.

- Öhm… bocsi? – szólok közbe. Essünk túl rajta gyorsan.

- Mi van?! – ordítanak felém, mire legszívesebben felsóhajtanék. Mi van, mi van… gond van, az van.

- A világért sem akarok tűzvonalba kerülni, de elmondaná valaki, hol vagyok? – Édesanyám büszke lenne eme udvarias kérdésre. Tuti.

- Abban a házban, ahol mindenki megőrül – feleli a férfi.

- Ahol mindenki megőrül? – kérdezek vissza értetlenül. Ne, basszus, a smucig szuka beküldött egy őrültekházába? Mindig fenyegetett vele, de miért pont most? Ő adta elő, hogy ez egy fontos küldetés!

- Tőle őrül meg mindenki – mutat a nő a férfire. – Bemutatom Phelant, a hatalmas nagy varázslót, aki a földkerekség legnagyobb piása és kóros gyűjtögetője.

- Én pedig bemutatom Joe-t, aki egy igazi fúria egy esetlen nő testében – vág vissza a Phelan nevezetű. Jaj, csak házastársi civódást ne, falra mászom tőle.

- Joreior vagyok!

- Tök mindegy! – horkantja a férfi. Ez már gáz. Ha az asszony nevét se tudod, haver.

- Ötven éve élünk egy házban, de még mindig nem jegyezted meg a nevem.

- Nem tartottam fontosnak – tudja le egy vállrándítással a férfi, majd rám néz várakozóan. Áhá! Adnak időt beszélni, fenomenális.

- Az én nevem Faul Jenkins.

- Rendben, tehát Joe – közli velem, amit rohadtul nem értek. Mit Joe? A nő Joe? Joe vagy Joe? – Örülök, hogy beugrottatok, ott az ajtó, távozhattok – integet, amit legszívesebben hasonló gesztussal viszonoznék is.

- Ne légy már ennyire faragatlan fatuskó! – fordul felém a nő, aki ezek szerint nem Joe, hanem Joreior. Hangja ezerszer kedvesebb, mint a Phelan nevezetűé. – Biztosan éhes vagy, maradsz vacsorára?

- Nem – vágja az rá.

- Igen – felelem az én verziómat, mert rengeteg kérdésem van.

- Téged nem kérdeztelek – néz a férfira, majd megindul felém. – Biztosan fáradt is lehetsz, egy ilyen átokverte sérülés után farkas éhes lesz az ember… - Gobu helyeslően morran, én pedig kezdek kicsit magamhoz térni agyilag is. Várjunk csak… – Hát persze, hogy te is kapsz valami finomat, mondjuk egy jó kis sült oldalast, na, mit szólsz? De előbb indíts lábat mosni, mert még egyszer nem sározod össze a perzsaszőnyeget! – csacsogja Joreior a nagyra nőtt kis kedvencemnek, mire belém hasít a felismerés. Erről vakkangatott ez a szerencsétlen nekem nemrégiben!

- Phelan? – fordulok a férfi felé, mikor a nő eltűnik Gobuval a nyomában. – Phelan a varázsló? Aki eltűnt?

- Látsz itt más Phelant is? – kérdez vissza.

- Én azt hittem… Másmilyen vagy – felelem őszintén. Egy öreg, ráncos, ronda ipsére számítottam, remegő kézzel, kihagyó memóriával. Ez a faszi pedig dögös, a halálos ágyam mellett is elfogadnám a hat feleségem mellett, vagy között, mindegy.

- Az emberek azt gondolnak, amit akarnak, én nagyon jól megvagyok a semmi közepén, ahol senki sem zavar. Na, tünés a szemem elől! – Mintha megfognák a grabancomat, egy erő kiránt a szobából, majd nemes egyszerűséggel becsapja az orrom előtt az ajtót. Imádom a mágikus barmok vendégszeretetét. Mind úgy fenn tudja hordani az öreg orrát.

× × ×

Megfürödve, új ingben, teli hassal ülök az étkezőben, Gobuval az oldalamon. Úgy tűnik Joreior szoros barátságot kötött az én hatalmas ebemmel, aki örül a gyengébbik nem figyelmének. Én azonban csendben ülök, négylábúm akaratát se közvetítem – mert eddig rajtam kívül senki más nem hallotta a gondolatait, és valószínűleg nem is fogja -, s a helyzeten gondolkodom.

- Annyit ettél, olyan ügyes nagy kutyus vagy, büszke vagyok rá!

- Nem nagyon jár el, ugye? – kérdezem meg hirtelen, a nő szavába vágva, aki erre rám néz.

- Ki?

- Phelan.

- Oh… nem nagyon. Maximum kacatokat venni – grimaszolja. – Amiket porolhatok, meg takaríthatok, pakolhatok… utálom érte, mocskos állatja!

Gobu így szagolhatta ki. Azonban ezelőtt miért nem…?

- És öhm… - dobolok az asztalon, aminek a felén tányérok sorakoznak, Gobunak hála mind üresen. – Hogy kerültünk ide?

- Ő hozott ide – bök nyugodtan az állatra. – Bár, az érdekelne, hogyan – méregeti az állatot.

- A szaglása – nyomom meg a saját orromat. – Bármit kiszagol. Volt egy pergamenünk még abból az időszakból, mikor Phelan aktívabb volt – kezdek bele, mire Joreior mellém ül érdeklődve. – Pár száz éves lehetett…

- És abból kiszagolta? – kérdez rá döbbenten, majd néz az említett felé, aki hatalmas farkát lelkesen csóválja a döbbent hangsúlyra.

- Le fogsz valamit verni, te dög.  A szagomból? – jön a kérdés az ajtóból, mire mindhárman odakapjuk a fejünket. -  Olyan régről? Műkincseket is ki tudnál szagolni…? – lép Gobuhoz, s néz fel rá elgondolkozva. – Ha szerzek szagmintát…

- Még csak az kéne! – pattan fel Joreior. – Így is alig férünk!

- Én igen – feleli a férfi nyugodtan. – Na? Ki tudnád?

- Nem tud beszélni – sóhajtom.

- De démon – mutat az állatra. – Azok tudnak.

- Nem akarok neki semmit se kiszagolni, Faul – nyüszíti nekem Gobu. – Halálra dolgoztatna. – Erre felnevetek, megvakarom a tarkómat, majd felsóhajtok. Ez aztán egy vak helyzet.

- Ha kiszagol neked valamit, segítesz? – szegezem neki a kérdést, mire Phelan rám néz.

- Tényleg, még itt vagy te is… mondtam, hogy tűnés van.

- Bocsánat, én… - kezdem el a fülemet piszkálni. – Tudja, nem mindig hallok jól a varázsszó nélkül.

- Milyen varázsszó? – kérdez vissza felvont szemöldökkel, mire Joreior felsóhajt.

- Tudod, amiket sose használsz. Köszönöm… kérem… legyen oly szíves – sorolja, míg én helyeslően bólogatok.

- Kuss? Az is rajta van? – kérdezi érdeklődve, míg az asztal jó messzi pontjára, az asztalfő helyére ül le. – A helyedben – mutat rám – kiélvezném a maradék kis időmet, amim van.

- Erre gondolsz? – húzom lejjebb az inget. – Az átokra?

- Arra.

- Megöl? – kérdezek vissza.

- Meg, ezért átok, marha.

- Gyorsan?

- Erről pofázok! Hülye vagy? – horkantja.

- Remek, akkor nincs vesztenivalóm – csapok az asztalra egy vicsorral a képemen. – Téged kereslek egy ideje. Elisabeth van den Heuvel küldött. Ismered, nem?

- Az a banya még él? – horkantja. – Hihetetlen.

- Ő alapította a Rendet. Azt csak ismered? – vonom fel a szemöldökömet kérdőn, mire ő sóhajtva fonja keresztbe kezeit a mellkasa előtt.

- A világmegmentős tervét megvalósította volna? Beszarás. És? Mit csináljak vele? Eszem ágában sincs neki segíteni, se a kis rendjének… vagyis neked se – mutat rám fapofával.

- De Phelan…! – kezdene bele Joreior, de az említett feláll, s úgy néz felém.

- Na? Mondandód nincsen?

- Csak gondolkodom – mosolygom elégedetten. – Azt hiszed, eltűnhetsz? Ugye? Hogy senki nem talál rád? Mi rád találtunk, ők is rád fognak – húzom lejjebb az ingemet, s mutatom meg neki a pecsétet, mintha nem látta volna. Biztos ő mentett meg, szóval él benne valamiféle empátia még. Valahol, bazi mélyen.

- JOE! JOE, vonszold ide a segged, azonnal!!!

- Mi van, mit ordítasz? – dugja be a fejét házvezetőnőm és életem megkeserítője is egyben.

- Üres a bárszekrény!

- Látom – nyugtázza.

- És miért üres? – fonom karba a kezeim a mellkasomon.

- Mert megittad.

- És mi a faszomért nem töltötted fel?

- Mert volt más dolgom is – feleli halálos nyugalommal.

- Volt más dolgod is – utánozom grimaszolva. – Semmi hasznod sincs! Még egy átkozott piát se tudsz hozni! Minek tartalak mégis? Tűnj el a szemem elől, addig ne is lássalak, míg nincs feltöltve!

- Akkor kivárod, míg megfő az ebéd, egyébként is el kell mennem bevásárolni, úgyhogy adhatsz némi pénzt, ha már itt tartunk.

- Nők, nektek mindig csak a pénz kell – kaparom elő a pénztárcám morogva és odadobom neki. – De piát is hozz!

- Rendben – vidul fel.

Joreior hosszú barna haja a vállára omlik, porcelánfehér bőre kidobja az anyajegyeit, vállait szabadon hagyó fekete felsője úgy simul felső idomaira, hogy öröm nézni, a nadrág pedig kiemeli darázs derekát, a hátsójáról nem is beszélve. Fekete magas sarkú cipője végigkopog a márványpadlón.

Már épp visszatenném formás fenekem a kedvenc fotelembe, amikor irdatlan robaj töri meg a hall csendjét, vadállati morgás és Joe sikolyai. Nyakam törve rohanok ki, hogy mégis mi a Halál faága történt?!

- Mi a fa…? – pislogok körbe a felforduláson.

Joe a falhoz lapulva bámulja kimeredt szemekkel a fenevadat, aki első pillantásra valami pokolkutya féle, a kétszárnyú ajtó betörve, a kutya hörög, a hátán pedig egy eszméletlen alak csüng, mint egy lisztes zsák.

- Joe, kussolj már! – ordítom el magam. – Még a saját gondolataimat sem hallom!

- Én kussoljak?! EZ morog rám! – int fejével a fenevad felé.

- Egy hangot se, vagy mész vissza oda, ahonnan jöttél! – fenyegetem meg az állatot, aki egy morgással elhallgat.

- Mi a tököm ez? – bújik mögém Joe.

- Valami démon farkas-medve, ha jól nézem – billentem oldalra a fejem.

- Valaki van a hátán…

- Detektívregényt olvastál, hogy ez feltűnt? – gúnyolódom, de azért félelem nélkül az állathoz lépek. – Le!

Parancsolom, mire kénytelen-kelletlen de lefekszik, hogy hozzá férjek az eszméletlen alakhoz. Megragadom a grabancát és lehúzom a földre, a hátára fordítom, hogy jól lássam.

- Ez egy férfi – jön az elmés megállapítás Joreiortól.

- Mivel nincsenek mellei, kizárásos alapon férfi lesz – morgok. – Csúnya seb – húzom el a kezem a mellkasa felett, egy átkozott penge okozta. – Átkozott seb…

- Megátkozták? Mivel?

- Még nem tudom, de akárki tette, nagyon utálhatta. Vidd az emeletre adj neki egy szobát. Mindjárt megyek én is – kelek fel a feltűnően jó testű idegentől.

- Én aztán fel nem cipelem, hé te! – szól az állatnak, aki rá morog. Joe már nem fél tőle, elmúlt a kezdeti sokk. – Hozd a gazdit!

A sebesült idegent Joe gondjaira bízom, míg eltűnök a bájitallaboromban. Magamhoz veszek pár fiolát, egy tégelyt és a könyvtárból egy könyvet. Magamhoz is teleportálhatnám ezeket, de időt akarok nyerni, míg felkészülök egy idegenre a tetőm alatt.

Mire felmegyek az emeletre előre vigyorgok a sáros mancsnyomokon, Joe idegbeteg lesz, ha ezt feltakarítja. Az utolsó üres szobában helyezi el, a többit már majdnem teljesen telepakoltam a vackaimmal, ez az egy viszont még megőrizte a hálószoba jellegét. Joe épp azzal küzd, hogy lerángassa az idegen lábáról a bakancsot, de amint sikerül hátra is esik vele.

A fenevad az ágy mellett ül, őrzi a gazdáját, akiben nem sok élet pislákol.

- Na, lássuk, ha már egyszer befáradt ide, foltozzuk össze, hamarabb kifárad – gyűröm fel az inget a karjaimon.

- Hogy a pokolba találtak ide? – Joe a másik bakancsnak is nekiveselkedik.

- Ahogy a többi kriptaszökevény – vonok vállat és letépem a megmaradt felsőt a fickóról. Szép test, szó se róla. Nekilátok a gyógyításnak, mágiám kéken pulzál, beborítja a sebet, ami makacsul ellenáll.

Joe időközben otthagy minket, a kutya nem zavar sok vizet, de amikor az idegen szemei hirtelen felpattannak, felül és megragadja a csuklóm erős késztetést érzek, hogy fejbe rúgjam, ijesztgesse a kedves édesanyját.

Szerencsére csak pár másodpercig néz rám, ezután visszacsuklik, mint akit valóban fejbe rúgtak. Érdekes.

Jó két órát elvesz az életemből, hogy ezt a makacs életveszélyes sebet eltűntessem, de a helyén egy nagy fekete pecsétnyom marad, amit az átok okoz. Bár a hússeb eltűnt, ez a rondaság egyre csak nőni fog, pókhálószerűen fog végigterjedni a testen, előbb a lelket falja fel, végül meg fogja ölni, csak némi időt nyertem. Használja fel, amire akarja.

Mikor végzek elégedetten nyújtózkodom, amint magához tér, kipenderítem. Megtettem a magam kötelességét, meggyógyítottam, ha ide talált egy démoni farkas-medvével, az átkát is meg fogja tudni törni, ha akarja.

*

A szalonban iszogatom a frissen készhez kapott mézsörömet, nem bor, de ez is megteszi. Az idegen még nem ébredt fel, nem is érdekel kimondottan, legalább nincs láb alatt. Főnixem, Joe a fotel támlájának tetejére repül, varázsolok némi jutalom falatot és azzal etetem a madarat.

- PHELAN! – hangzik fel Joe mérges hangja a hallból. Érdeklődve pillantok hátra, mert egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt mérges ötven év alatt, mióta velem él.

- Mi van?!

- Már megint hazahoztál egy rakás szemetet! Komolyan már! Nem győzöm rámolni!!!

- Azok nem szemetek, hanem történelmi tárgyak!

- Történelmi tárgyak a nem létező tököm! Ostoba kacatok! Egy sakktábla, egy baba, egy váza meg egy fura olajlámpás neked hol történelmi tárgy? A sokadik lovagi páncélról nem is beszélve meg a pajzsokról! És ez MIII? Női harisnya?!

- Az a harisnya Tamaria királynő harisnyája! A baba pedig elátkozott baba, zárd be a széfbe!

- Hogyhogy elátkozott baba?

- Csak zárd be a széfbe!

- Elegem van belőle, hogy mindig mindent haza cipelsz!

- Te vagy a házvezetőnő, pakold el!

- Még hogy nagy varázsló – hallom, ahogy az orra alatt morog. – Egy nagy piás gyűjtögető, az!

- Ha nem tetszik, el is húzhatod a csíkot – kiabálom vissza. – Semmi hasznod nem veszem! Még főzni sem tudsz!

- Utállak!

- Én utállak téged!

- De nem annyira, mint én téged!

Bejön a szalonba és szemtől szemben vitatkozunk tovább.

- Akkor miért nem mész el végre?!

- Mert nélkülem maga alá temet a szemét – jelenti ki magabiztosan.

- Az nem szemét.

Úgy tűnik letelt az újabb tizenöt év, általában ilyen időközönként vannak ilyen vitáink.

- Tudod mit? Te nem bunkó vagy, hanem egy eeeekkora – köröz a karjaival a hatás kedvéért – tuskó!

- Te pedig egy hisztis tyúk – kontrázok.

- Öhm… bocsi?

- Mi van?! – csattanunk az idegen felé, aki a szalon ajtajában ácsorog, mögötte a démoni kutyával és furán néz minket.

- A Világért sem akarok tűzvonalba kerülni, de elmondaná valaki, hol vagyok?

- Abban a házban, ahol mindenki megőrül – tudom le ennyivel.

- Ahol mindenki megőrül? – pislog értetlenül.

- Tőle őrül meg mindenki – mutat rám Joe. – Bemutatom Phelant, a hatalmas nagy varázslót, aki a földkerekség legnagyobb piása és kóros gyűjtögetője.

- Én pedig bemutatom Joe-t, aki egy igazi fúria egy esetlen nő testében.

- Joreior vagyok!

- Tök mindegy!

- Ötven éve élünk egy házban, de még mindig nem jegyezted meg a nevem.

- Nem tartottam fontosnak – vonok vállat, aztán az idegenre nézek.

- Az én nevem Faul Jenkins – mutatkozik be.

- Rendben, tehát Joe – tudom le ennyivel. – Örülök, hogy beugrottatok, ott az ajtó, távozhattok – intek a kezemmel kifelé.

- Ne légy már ennyire faragatlan fatuskó! – dobbant a lábával Joreior és kedvesen fordul a vendég felé. – Biztosan éhes vagy, maradsz vacsorára?

- Nem.

- Igen – szólalunk meg egyszerre.

- Téged nem kérdeztelek – tudatja velem Joreior és a vendég felé indul. – Biztosan fáradt is lehetsz, egy ilyen átokverte sérülés után farkas éhes lesz az ember… - a fenevad is felmordul egyetértve. – Hát persze, hogy te is kapsz valami finomat, mondjuk egy jó kis sült oldalast, na, mit szólsz? De előbb indíts lábat mosni, mert még egyszer nem sározod össze a perzsaszőnyeget!

- Phelan? – fordul felém az idegen, miután Joe kimegy. – Phelan a varázsló? Aki eltűnt?

- Látsz itt más Phelant is? – érdeklődöm bunkó stílusban.

- Én azt hittem… Másmilyen vagy.

- Az emberek azt gondolnak, amit akarnak, én nagyon jól megvagyok a semmi közepén, ahol senki sem zavar. Na, tünés a szemem elől! – intek a kezemben, mire egy métert repül hátrébb és az erőmmel becsapom az orra előtt az ajtót.

- Hihetetlen, még egy korsó sört sem ihatok meg normálisan – ülök vissza a fotelba duzzogva.