Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Valami kényelmetlen szúrja a karomat, és annak ellenére, hogy olyan meleg és puha az álomvilág, muszáj a szemem kinyitni, pedig nincs hozzá kedvem, hiszen annyira szar az egész világ úgy ahogy van! Már nem azért, de hogy lehet valami ennyire ramatyul megteremtve? Hol van az a sokszor emlegetett széépség, amiért mindenki úgy odavan, és ajnározza, meg így-úgy mûvészkedik? Oké, képek, versek, énekek, szobrok... de hol az a szép, az a jó, meg a fene tudja mi, amit mindenkidákba ír? Ki látta? Milyen színû? Morcoskán nyitom ki a szemem, és halványan érzékelem, hogy valaki mozog a szobában. Mágikus kisugárzása van, márpedig egy szolgálómnak sincsen, így felkapom a fejem, és azt hiszem, kistányér méreteket öltenek a szemeim. A baba! A baba megmoccant, és... Istenemre, vagy álmodok még, vagy tényleg mozog! Megrázom a fejem, és mikor újra ránézek, találkozik a tekintetünk. Gyönyörû bársonybõr, az ében haj, a mozdulatok, az illata, a mágia, ami körülveszi! Minden él és mozog! Itt hát a gyönyörûség, a szépség, kábító illattal, és leírhatatlan, milló meg egy színnel, tapintásra plüsspuha... döbbenettõl, vagyis érzelmektõl telt pillantás... Megdörgölöm a szemem, hogy nem-e csak a képzeletem vagy az álmom szüleménye az egész, de csak ott áll a polca elõtt, és engem néz!

-Te... te... élsz!- hurrá, ez értelmes volt- De... Hogyan?

-Nem szabadott volna látnia, gazdám. - istenem, ez a hang, akár egy cirógató hárfa bódító dala...- Most már tud rólam. Hibáztam.

-He?! - felállok, mert nem értem, és muszáj járkálni, mert felrobbanok. Él, elhiszi ezt valaki? - De... te egy baba vagy. Egy tárgy. Nem vagy élõ ember. Mi vagy te?

Jézusom, párezer év után is csak ennyire tudok értelmesen fogalmazni, tõmondatokban, és meghökkenten... mint egy ütõdött! Vajon az ügyfelem tudta, hogy mire képes a baba?

-Egy baba. Ahogy Ön is mondta. A nevem Sebastian, de ezt gondolom már tudja, Leonald gazda.

-A babák nem mozognak. Hacsak... hacsak nem vagy mágikus. De miértnem mozdultál eddig? És honnan jöttél? Tudni akarom.

Követelõzök, régi rossz szokás, hogy ennyi idõsen, annyi tudással ami nekem van, kijár, és megkapom.

-Nem most, gazdám. -lép vissza a polcra. Várj!

-Tudni akarom! Most! -mozdulatlanná dermed, én pedig valami eltorzult hangon szólok, akárha fuldokolnék- Sebastian!

Nem és nem engedelmeskedik, mégha az én tulajdonom is. Egyszerûen visszamászott, és babává vált. Cirkálni kezdek fel és alá, egyre-másra mágiával ostromolva, meg hát dühömben kissé túlléptem saját határaim is, érzem, hogy ffejfájás lesz a vége, de nem adom fel. Mindent, a szép szót, a fenyegetõzést, könyörgés féle alkukat, és ami még hirtelenjében eszembe jut, mindent bevetek, de csak nem sikerül meggyõznöm, hogy akár csak pislantson. Eszembe jut, hogy hogy festhetek, amint itt dühöngök egy babával, és beszélek hozzá, akárha megzakkantam volna, bár az utóbbi évek után nem is lenne csoda. Kissé zabosan távozok, hogy a saját szobámban dõljek le, és mágiával aludjak pár órát legalább. De még álmomban is állandóan õ jár a fejemben.

Reggel elég korán kelek, Luka meglepetten néz rám, hogy az ágyban talál. Hozza is az Aszpirint, amit külön megköszönök neki, majd felöltözök, és egy ismerõsömhöz telefonálok. Kómásan és kissé homályos tudattal keltem, Luka emlékeztet még arra is, hogy ma tárgyalásom lesz. Rohadt élet! Berohanok az irodába, csettintek párat, és néhány könyv libben felém a polcokról leugorva, fürgén és frissen. Jó nekik. Pár bejegyzést kimásolok belõlük mágiával, közben a másik kezemmel egy táskába söpröm a papírokat, hogy a következõ tört pillanatban még az asztalon lévõ felesleget I utána küldjem a feneketlen táskába. Komor arcom van, lévén fáj a fejem, ilyenkorra kifejlesztett senki se húzzon ujjat velem- címû tekintettel, kissé talán feszült vagyok, és már most tudom, hogy nem sokára majd valakit hívni kellesz, hogy masszírozza szét a görcseimet is... Tárgyalás! Órára nézek, egy szelet sütit felkapok, kissé száraz, de reggelinek még jó, és táskát hónom alá, telefont a kezem és a vállam közé szorítva hadarok valakinek, közben még a teát hörpintem fel, majd bezárom a fiókokat, és a könyveket visszasuhintom a polcra, majd rohanok is ki. Kabát a vállamra, és szállok autóba, indulok is. Kicsit olyan érzésem van, mintha nézne valaki, de nem törõdök vele, hiszen az x paragrafus 13. cikkeje alapján...

A délutánban járunk, mire végre a saját birtokomon szállok ki az autóból, mintha egy skatulyából húztak volna ki. Igaz, hogy az arcom több mint rideg, úgy nézhetek ki, akinek a szemébe nézve még a tükör is reped, pedig a pert is megnyertük, meg a kis ribizlit is leakasztottam magamról, sõt, egy csomó új pártfogót zsebelhettem be, van egy cuki titkárnõm is... A könyvtárba lépek, határozott, kemény léptekkel, és a táskát elhajítom (mágia kezdi kipakolászni, és helyére pakolni csendben) én meg egy fotelba zuhanok. Felcsörren a telefon, de abban a minutában halk kattanással roppan össze egy kis fekete kupaccá.

Motyogom, két kézzel túrva hátra a hajam, majd hátradõlve a kényelmes fotelban, lehunyva egy pillanatra a szemem. Kopognak, és Luka lép be, hogy valaki megint keres.

-Könyörgöm, mondd nekik, hogy... - keserû mosolyt villantok – meghaltam. Unalmamban lógok a padláson a csillárról, vagy éppen a tûzben süttetem a hasam. Arzént iszok glicerinnel... Bármit! Feldobtam a talpam!

-Tehát nincs itthon.

Váltunk egy csendes mosolyt, és ilyekor rémlik fel bennem, hogy miért is az õ családját vettem fel vagy fél évszázada ide. Csendes, kötelességtudó, törõdõ valakik, akik mindig értik, mit hadoválok, és nem állnak le kötözködni. Egy mondatból is megértik, mit akarok, és mégis végighallgatnak, hiszen tudják, ha nyûgös vagyok, jobb kiadni, mert ha felgyûlik, sosincs jó vége. A tûzbe bámulok, jól esik ebben az õszi idõben a meleg könyvtár, meg a csend, de... Valaki! Nem akarok gondolkozni! A lángokkal játszok egy kis ideig, táncoltatom õket, csak úgy a magam szórakoztatására, majd Luka jön be újabb frissítõvel, meg egy erõlevessel.

-Uram, üzenik, hogy egyáltalán nem fontos ügyben telefonáltak. Itt a levese... Szóval a pénzt átutalták, de kérem szépen, a teáját igya meg, amíg meleg! És a tegnapi nõ üzeni, hogy a legkevésbé sem várja önt a mai estélyre. A kedvenc csokis sütijét hoztam.

Fáradtan mosolygok az én kis humoros inasomra, aki képes még a legfontosabb dolgokból is bolhát csinálni. Felveszem a teát, és megkérdezem.

-Mi olyan nem sürgõs?

-Csak a jövõ heti kongresszus vagy mifene. Olyan semmiség, tudja, ahol sok unalmas ember ül, és az ember csak unatkozni tud, mert papírlegyet gyártani...

Kuncogok egyet, majd fejem csóválva sóhajtok. Luka meghajol és távozik. Érdekes, hogy mágia nélkül is milyen hûségesek, és tudják mikor mi kell nekem. Fejem hátrahajtom, és a teám visszateszem, eszemben sincs meginni most. Úgyis forró, vagy akármi. Még mindig a lángokba nézve váratlanul szólalok meg, mert ugyan eddig semmi jelét nem adtam, hogy figyelnék az én Sebastianomra, mégis minden egyes idegszálam felé figyelt. Mágiával nem tapogatóztam, így hát remélhetõleg teljesen váratlanul szólítom meg, minden elõjel nélkül, egy szelet süti elõtt.

-Jó neked. Nem kell megfelelned, megjelenned, létezned se igazán, csak bebabázol, és ezzel le van tudva minden, elmenekülhetsz, bár nem futhatsz el. De ugyan azt csinálni hosszú ruhadt éveken keresztül... Mit csinálnék akkor? - halkan, lassan nyámnyogtam el a csokis édeset. - Nem tudom. Úgyis bármit kérnék, túl sok lenne, és nem lehetne teljesíteni. Lássuk be, nem vagyok apatipus, sem tanárnak való... Nem mintha a pénz számítana. Azért nem lehet mindent kapni. -tûnõdõ hang- ha valaki, én má csak tudom.

Úgy állok fel, mint egy annyi éves vénember, amennyi valójában vagyok, bár kétlem, hogy ebben a korban bárki is feláll, vagy megmozdul, illetve hogy még egyben van... egy csokis sütit felmarkolva lépek az ablakhoz, és a két kezem munkájával megteremtett világra nézek le. Tessék. A semmibõl építettem, mert vannak heppjeim nekem is, vagy öreges bogaraim, ahogy tetszik, és az egyik az, hogy ha megunom a banánt, szépen eljátszom, hogy meghalok, temetés meg minden, és valahol teljesen másutt kezdek új életet. És egy komédiába illene a pillanat, mikor a saját sírom megyek meglátogatni minden novemberben. De most komolyan! Mit csinál az ember tök egyedül annyi éven át? Örök élet és fiatalság nem minden, tudtam, hogy többet kellene kérnem a lelkemért, már ha van olyanom nekem, vagy valaha is volt... Telefonom közben újraformálódhatott, és mûködésbe is léphetett, mert hirtelen felpittyent, én pedig eldobva az önsajnálat perceit felvettem. Természetesen azonnal megbántam. Behízelgõ nõi hang a túloldalt, és kissõ csöpögõs, nyálas szöveget oolvashatott valahonnan, mert itt-ott megakadt, és én rezzenéstelen arccal hallgattam végig.

-Válni? Ugyan, hölgyem. Szerintem teljesen felesleges, hisze a férje nem felejthette el! Láttam ma kegyedet a fogadáson, és azt hiszem, ha a sötét színekrõl a világosra térne át.. Ó, nehogy félreértsen már, madam! Nem öregíti önt, egy kicsit sem, csupán... Csupán azt mondom... igen... szóval felhívná a figyelmét. … Igen!... egy kis változás, ahogy mondja. Próbálja csak ki, meglátja, sikerülni fog. Ugyan nincs mit.

A vonal megszakadt, én pedig zsebrevágtam a marokkütyüt. Kiegyensúlyozott tanácsadó hang, amit ilyenkor használtam, most is bevált, és ím, a világ újra megmenekült, hála a... Hát nekem.

-Nem akarsz netán beszélgetni? - néztem egy váratlan pillanatban Sebastianra, és bár egy pillanatig megesküdtem volna rá, hogy engem nézett... - Te tudod. Van idõm, mint a tenger, ahogy sok olyasmi is, amit megmutatok ha egyszer majd úgy gondolod hogy az én társaságom is megfelel.

A hátralévõ napot olvasással töltöttem, míg zenét hallgattam, párszor bejött még a komornyikom, és nemsokára sikerült belémdiktálnia a levest is meg a teát is, sõt a süteményeket is. Persze ahogy elfogytak, újat hozott, ezúttal valami teavajas szárazizét, de valahogy nem fûlt a fogam hozzá. A szobában csend volt, és olyan hideg számomra, ami tíz, meg száz, sõt ezer évvel ezelõtt. Azt hiszem, a könyv olvasása közben aludhattam el, legalábbis nem rémlik, hogy mikor léptem át a valóság ajtaján.

Úgy ébredek, hogy a fotel egyik karjáról a lábam lóg le, másik oldalt pedig a hajam omlik alá, én meg a fotelban heverészek, rajtam pléd, a könyv mellettem lévõ asztalon, egy kis jelzõvel megjelölve, hol is tartottam benne. Egy tálca is van mellettem, homályosan rémlik, hogy

hûséges alattvalóm hozta be, mégsem rémlett, mikor ettem belõle. Hát, legalább nem fognak megint pörölni, hogy nem ettem belõle. Hétvége van, pihenés.

-Jó reggelt, Sebastian. Hogy aludtál? Igen, én is pocsékul. Ez a könyv förtelmes, pedig az íróját annyian dicsérték. Szerinted mi van reggelire? Le merem fogadni, hogy tojás meg valami pirítós féle. Csak a menta teában reménykedem, esetlegesen némi kakaóban, de ne számítsunk semmi jóra. A szakácsnõ valamiért pikkel rám. Nem tudom rávenni, hogy a paradicsomot nem szeretem, tehát ne csináljon.

Kopognak, és Luka lép be, kezében egy reggelis tálca, persze egybõl mosolyog, ahogy illik, megszokta, hogy inkább a könyvtárban élek, mint a négyszobányi nagyságú lyukban.

-Jóreggelt! Egy kis fõtt tojás teavajas pirítóssal, apróra vágott paradicsom, és rávettem a fõnököt, hogy kakaó legyen ehhez, bár azt mondta, a paradicsommal csak háborúzni fog, nem kötöttem az orrára, hogy úgysem eszi meg. Jesszus! Evett a teasütibõl? A feleségem örülni fog.

Azzal kitáncolt a szobából, a tegnapi maradványokat elmarva az asztalról. Fanyalogva ragadtam meg a bögrét, és visszakucorodva a foletba ittam meg. Csendes hétvége elé nézek.

Nyílik a láda, amiben tárolnak, amiben szállítottak és ami börtönöm volt egészen eddig. Végre meglátom a fényt, és igazán örülök neki. Abból, amit hallottam, egy gyûjtõhöz kerülök, aki gazdag és hatalmas valaki lehet. Nem bánom, õ sem lesz másabb, mint a többiek. Ha nem bánik jól velem, ha nem érzem, hogy van benne bármi plussz is, nem fogok megszólalni, nem fogok neki mozdulni, sem semmit sem csinálni, kivéve ha alszik, vagy nincs otthon. Addig azonban úgy kell gubbasztanom, mint egy virág a cserepében.

- Óvatosan, fiúk! Nagyon értékes, ha eltöritek, végetek! – hallok egy erélyes férfihangot.

Kezek ragadnak meg és emelnek ki a puha ágyamból, ahol eddig kuksoltam. Óvatosan tartanak, majd a padlóra tesznek, de olyan gyengéden, mintha üvegbõl lennék. Ha eltörök, az nekem is fájni fog, szerintem, bár eddig sehol egy karcolás sem esett rajtam az évszázadok alatt. Márványfehér bõröm és lágy hajam, a ruháim tiszták, frissen mosottak. Kényelmes, korabeli ruhát adtak rám, nyakam körül fekete prémes, puha boa tekereg, mint amilyen a bunda is, amely rajtam van. Igazán ízléses, ha lenne merszem,megköszönném nekik, de nem akarok se magamnak, se nekik kellemetlenséget. Végül két megtermett férfi emel fel, de látom, hogy súlyom õket is meglepi. Nem vagyok sem könnyû, sem nehéz. Egy ember megy elõttük, aki kinyit egy ajtót, amin keresztül a két férfi bevisz, majd letesznek a padlóra. Kimennek. Két másik férfi áll a szobában, az egyikük jelentéktelen, de a másik... Õ különleges.

-Ez a baba szerintem tetszeni fog neked – szólal meg az elsõ férfi.

A másik odalép hozzám és megszemlél. Én pedig õt veszem szemügyre. Magas, nagyon magas és igazán jóképû férfi, arca olyan, mintha festõ festette volna. Szemei hideg kékek, mégis van bennük valami kedvesség, vagy csak én nem látom jól. Haja hosszú és hófehér, holott õ nem tûnik öregnek, talán a harmincas éveiben járhat. Ruházata választékosságról és eleganciáról tanúskodik, tehát mûvelt és nemesi származású férfival állok szemben. Testalkata izmos, erõteljes, arcán fölény és magabiztosság látszik, mint aki hozzászokott ahhoz, hogy mindenki úgy táncoljon, ahogy õ fütyül. Nem sokáig nézhetem, mert utasítja a másikat, szállíttasson engem haza. Tehát õ az új gazdám. Majd kiderül, érdemes-e rá, hogy beszéljek hozzá.

Nem mozdulok, mióta egy nagy szobába tettek egy nagy polcra. Ez lehet a gazdám dolgozószobája, de azóta egy szolgáló jött engem letörölni, meg takarítani, utána meg valami inasféle rendezkedett itt, szóval nem tudtam megmozdulni sem. Majd éjjel, ha minden csendes lesz. Aztán újra nyílik az ajtó és a gazdám lép be rajta. Hozzám siet és egy méterre megáll tõlem. Majd megérint és megsimítja a hajam, az arcom. A keze meleg, jólesik a simogatása, érzem, hogy nem akar bántani, de azt is tudom, hogy csak azért, mert értékes és drága holmi vagyok. Érzem a belõle áradó mágiát, mely letapogat, de csalódottnak tûnik, mert nem tudott meg semmit sem. Szemembe néz, én pedig visszanézek rá egyetlen kacsintás nélkül. Halványan elmosolyodik, majd gyengéden megsimogat. Élvezem keze melegét, bõrének bársonyosságát.

-Honnan jöttél, hm? Virágszál... – suttogja halkan, én azonban nem válaszolok.

Hirtelen kopogás hallatszik és egy inas lép be, aki telefonhoz hívja gazdámat. Itt tudom meg, hogy a neve Leonald. Milyen szép neve van. Látom, hogy fintorogva enged el és lép a telefonhoz, majd leül. Éles nõi hangot hallok, mire Leonald eltartja a kagylót és szûk mondatokban válaszolgat. Én pedig hallgatom. Egy nõ keresi, akinek a hangja rikácsoló és éles, nem csoda, ha gazdámnak nem tetszik. Én sem szeretem az ilyen embereket.

-Bell, drágám, mondtam neked, hogy nem esküvõt akarok. Egy éjszaka. Az elején megmondtam. Ez minden. Melyik részét magyarázzam? … Igen? … Nyugodtan perelgess, Bell, ügyvéd vagyok, tudod... Igen, már elkezdtem félni. … Rendben. … Nem, akkor sem. … Igen, egy éjszaka. De figyelmedbe ajánlanám... Mondom... – leteszi a telefont. - Ch! Rám lenne írva, hogy hülyék ide?!

Sóhajt egyet és rám néz. A tüzet már begyújtották, érzem a meleget, de én elég messze vagyok tõle, nem ér el. Õ vigyázni fog rám. Leonald arca szomorú és egyben dühös is, habár igyekszik uralkodni magán.

-Látod, Sebastian? Jó neked, tõled senki sem kér számon semmit... Bezzeg az ember hülyére dolgozhatja magát, akkor is ez a hála. Hogy az a redvás...

Megértem a keserûségét, talán jobban, mint bárki más, de nem szólhatok hozzá. Nem szabad, mert megjárhatom, mint a legutóbb. Így csak hallgatom. Aztán az inas lép be, akit mint megtudom, Lukának hívnak. Fura név, de hallottam már furábbat is. Édességet hoz gazdámnak, aki most egy nagy könyv és sok papír fölé görnyedve dolgozik. Biztosan fontos állása van, ha ilyen sokáig van fenn. De õt is eléri az álommanó és a széken ülve elalszik, fejét kezén nyugtatva.

Végre eljött az én idõm. Megmozdítom kezem és lábam, majd nyújtózom egyet. Kényelmetlen állandóan ugyanabban a pózban ülni engedelmesen. Gazdám horkol, tehát alszik, és érzem is. Óvatosan lemászok a polcról, majd kinyújtózom és hangtalanul ásítok egyet. Még maradt egy kis süti gazdám tányérján, így odalopózom és elcsenem. Éhesnek nem vagyok éhes, mégis eszem, mert megkívántam. Finom. Kicsit sétálgatok a szobában, és mivel nincs rajtam cipõ, zajt sem csapok. Közben gazdámat figyelem, nem ébredt-e fel. Ha igen, az nekem igen nagy problémát jelentene, hiszen akkor többé nem lehetnék mozdulatlan, és vigyáznom kéne, mikor közeledik „úgy” hozzám. De amíg nem lát engem élni, nem eshet bajom.

- Igazán jóképû – jegyzem meg suttogva. – Kár, hogy nem beszélhetek vele. Olyan magányosnak látszik. Mégis, milyen fennséges.

Visszasétálok a polcom elé. Már eleget járkáltam, és amúgysem tudok mit csinálni, míg másnap el nem megy. Ám mielõtt visszaülhetnék, döbbenten nyitom tágra szemeimet. Gazdám felébredt és engem bámul, ráadásul õ is annyira le van döbbenve, mint én. A szemeit dörgöli, de én úgy ledermedtem, hogy nem bírok felmászni a helyemre.

- Te... te... élsz! – szólal meg Leonald gazda végül. Fenébe, ennek annyi, most magyarázkodhatok. – De... hogyan?

- Nem szabadott volna látnia, gazdám – mondom halkan, nyugodt hangon. – Most már tud rólam. Hibáztam.

- He?! – néz rám, mintha nem hinne nekem, majd feláll, és közelebb jön hozzám. – De... te egy baba vagy. Egy tárgy. Nem vagy élõ ember. Mi vagy te?

- Egy baba – válaszolom sóhajtva. Már úgyis mindegy. – Ahogy Ön is mondta. A nevem Sebastian, de ezt gondolom már tudja, Leonald gazda.

- A babák nem mozognak. Hacsak... hacsak nem vagy mágikus – mondja. – De miért nem mozdultál eddig. És honnan jöttél? Tudni akarom.

- Nem most, gazdám – mászok fel a helyemre. Elegem van.

- Tudni akarom! Most! – követeli, én azonban újra megdermedek. – Sebastian! – ráz meg gyengéden, nekem azonban eszem ágában sincs megmozdulni, vagy szóra nyitni a számat.

Nem bízhatok benne, mi van, ha õ is csak ki akar használni, magáévá tenni és utána bántani, mert élõ is vagyok, meg nem is? Látom, hogy gazdám dühösen járkál fel-alá a szobában, próbál szóra bírni, de nem sikerül neki. Érzem hogy hatalmas a mágikus ereje, mégsem tud engem megtörni. Engem erõsebb mágiával alkottak meg, nem használnak a praktikái. Végül feladja és magamra hagy. Én azonban miután elmegy sem mozdulok. Nem merek, de nem is akarok. Még nem ismerem õt eléggé ahhoz, hogy véleményt alkossak, de úgy érzem, õ egy magányos személy, de mégis, valahogy önzõ és kissé hataloméhes is. Inkább kivárom, mit hoz a sors, de egy ideig biztosan nem szólalok meg ismét.

Lassan másfél órája düllesztem magam ebben a rohadék teremben ahol még fûtés sincs, kaja-pia nuku, udvariasság még úgyse. Persze minden csak azért van, mert a családi ,,barát” bajban van, és megint csak nekem kellene õt most már hivatalosan is kihúzni a csávából. Nem is értem, minek dumál annyit, hiszen csak az kell nekem, hogy aláírjon egy tetvedék papírt, és mehetnék is, de nem, õ részletesen, kilencven féle szóval körülírja a bajt, és nagy körmondatokban beszél, meg ugyanazt darálja, akárha egy magnóról hallgatnám, és annyira áll meg csak, hogy a kazettát megfordítsa. Unalmamban már a gyûrûimet forgatom, és kezdek igencsak a saját türelmem határán táncolni. Õ meg a kés élén táncol. Hogy is van? ,,Egyetlen idegszálam maradt, s azon te táncolsz”. Hehe... Ha hazaérek, szerintem kicsit ledõlök, vagy inkább edzek egy jót, esetleg elmegyek valamerre, hogy szellõztessem a fejem, mert ez a sok blabla ragacsos masszaként lepi be az agyam, és lassan már a saját nevemre sem emlékszek. Amikor visszatér az elejére, hogy az õ birtokait el akarja venni A úr, pedig õ B-nek adta bérbe, mert úgysem foglalkozik vele... blabla, akkor felálltam. Fura csend lett a teremben, én pedig azt hittem egy pillanatig, hogy visszahuppanok a kemény székre, amire lopva párnát varázsoltam, mert úgy elzsibbadt mindenem.

-Fel tudtam fogni az elsõ mondatnál is. Csak írd már alá, és itt sem vagyok. Mennem kellene már.

Most újabb tíz perc szabadkozás jönne? Szépen fogtam gondolatban a kezét, és felemeltettem vele a tollat, és megvártam, amíg aláírja a papírt. Morcosan vágtam zsebre, és amikor felállt, nem szóltam.

-Tudtam, hogy ilyen mogorva leszel a végére. - nem szóltam, hiszen ha tudja, minek mondjam, nem? - Szóval egy kis ajándékot vettem neked, hogy hátha jobb lesz tõle a kedved...

Naná, ajándék, mi? És aztán majd szépen elvárja, hogy alacsonyabb árat számítsak fel, ha majd jön az elszámolás. Semmi olyasmi, barátocskám. Persze, elõbb lássam az ajándékot, elviszem, és majd továbbadom valakinek...

Nyílik az ajtó, én pedig várakozva nézek oda, és két megtermett férfi egy fiút hoz be. Érzem, hogy körülötte mágia leng, de nem értem...

-Ez a baba szerintem tetszeni fog neked.

Baba? Felszalad a szemöldököm, és odalépek elé, az életnagyságú gyönyörûség elé. Itt nem merem alaposabban megvizsgálni, még a végén oda lesz a nagy hírem, inkább csak biccentek szótlanul, néma csodálattal ezüst tekintetemben, és meghagyom, hogy vigyék az én házamban a könyvtárba. Alig távozik el az én új játékom, máris búcsúzok, és egyéb formaságokat vágok le, csakhogy minél hamarabb szabaduljak. Valahonnan ismerõsnek tûnik nekem az a fiú, talán csak egy élethû másolat, de... Láttam, olvastam róla valahol, de ha megkínoznának sem tudnám megmondani, hogy az hol és mikor volt, vagy egyáltalán mi is állt a szövegben. Csak az rémlik, hogy igencsak kellett nekem. De nem találtam. És most ilyen egyszerûen az ölembe hullana, hogy még a kezem sem kell érte kinyújtani vagy a kisujjam megmozdítani? Vajon mi van ez egész mögött? Tényleg csak ajándék lenne? Utolsó mondatokban van egy rejtett megjegyzés, hogy az ajándék talán nem lesz semmibe véve, és hogy a végsõ összeggel így mi van, de én csak nemtörõdöm legyintek, és autóba ülök. Egész visszaúton csak az én kis könyvtáramban rám váró babára tudok gondolni, de még ennyi erõltetés után sem rémlik, hogy honnan ismerõs.

Ahogy a kocsi megáll, ruganyosan pattanok ki belõle, kabátomat máris leveszem, hogy az elõszobában álló komornyik kezébe vágjam, és kettesével szedve a lépcsõket máris fent vagyok. Istenere, mintha bakfis lennék, és valami különleges tortát kaptam volna... Kellemes meleg fogad az elõzõ kastély hidegéhez képest, mert a kandallóban ég a tûz, kellemes pattogó hanggal tölti be a szobát, és a fénye szinte mindenhova elér. Hosszú hajam egy kis türelmetlen mozdulattal gyûröm a fülem mögé, bár úgyis meglóg, majd a papírokkal az íróasztalomhoz masírozok. Természetesen mindig rend van, de ez most igazán zavaró. A fene, hogy hova tettem a dossziét? Némi halk kotorászás után meg is találom, ráfirkálok pár jegyzetet, s el is teszem, majd amikor mindennel végeztem, szinte ünnepélyesen nézek fel a... Nos, az ajándékomra.

Nesztelenül lépek hozzá, úgy egy méternyire állva meg tõle. Nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá. Gyönyörû gesztenye szín haja van, mintha egy második bunda lenne, úgy omlik alá, selymesen és puhán. Azt hiszem, elõzõ gazdája igencsak szeretett játszani, mert iszonyat drága bunda van rajta, de még akkor sem puhább, mint a gyönyörû hajkorona. Egyetlen egy kis cédulácskát találtam, arra is csak egy név volt írva szép szálkás betûkkel: Sebastian. Az õ neve lenne, vagy valamelyik tulajé? Netán a készítõé? Nos, amíg ki nem derítem, õ lesz Sebastian.

Kíváncsi lennék, mibõl van. Mágikusan is letapogatom, de a varázserõ jelenlétén kívül többet nem tudok meg. Arcán simítok végig a mutató ujjammal, keresve bármit is, de amit sikerül megtudnom, az egyenlõ a semmivel. Gyönyörû szép szemei vannak, mintha hematitból lennének, vagy valami hozzá hasonló kõbõl, és hihetetlenül értelmesen csillognak, mintha igenis értené, amit gondolok. Megmosolygom ezt a gondolatot az orrom alatt, ajkaimra egy alig-mosoly csüccsen csak ki. Nem tudom, ki csinálhatta, de hogy értett hozzá, az már biztos. Apránként egész tenyeremmel kezdem el simogatni, kicsit felbátorodva, hiszen féltem hogy netán valami finomabb anyagból van, és össze talál törni, de így...

Azt hiszem, ha élõ lenne, megpróbáltam volna magamhoz csábítani. Nem biztos, hogy összejönne bármi is, de... Ez egy gyöngyszem!

-Honnan jöttél, hm? Virágszál...

Mondom neki, bár talán úgysem hallja, és ha hallja is, kit érdekel egy csodáló motyogása? Valaki halkan kopog, én pedig morcossá válva fordulok meg, és engedem be az alkalmatlankodót. Luka lép be, a komornyik, mert hogy valaki iszonyúan fontos ügyben még sürgõsebben keres engem, és adj uram de rögtön fílingben rikácsol a telefonban. Biztos, hogy Izabell lesz az. Biccentek, s az íróasztalon lévõ készülékhez lépek, mintha csak valami undok koszfolt lenne a cipõmön. Leülök az asztal sarkára, majd belehalózok a telefonba. Azt hiszem, közel volt a kagyló a fülemhez, mert a következõ pillanatban rántom is el olyan iszonyú hangerõvel kiált valaki a telefonba. Másik fülemhez tartom a kagylót, kicsit távolabb, és fintorogva fogom a fejem. Nem is tudom, mitõl hasogat hirtelen. Mivel a nõi rikácshang nem éppen elhalkulni vagy megtorpanni készül, az asztalra teszem a kagylót, és kiszólok, hogy kérek egy kis uzsonnát, majd felveszem a kagylót és az illetõ lassan csendesedni látszik egyrészt mert kifulladt, másrészt mert kifogyott az okokból.

-Bell, drágám, mondtam neked, hogy nem esküvõt akarok. Egy éjszaka. Az elején megmondtam. Ez minden. Melyik részét magyarázzam? … Igen? … Nyugodtan perelgess, Bell, ügyvéd vagyok, tudod... Igen, már elkezdtem félni. … Rendben. … Nem, akkor sem. … Igen, egy éjszaka. De figyelmedbe ajánlanám... Mondom... - felszalad a szemöldököm, és leteszem a kagylót, lévén a másik oldalt lecsapták. - Ch! Rám lenne írva, hogy hülyék ide?!

A ,,beszélgetés”-t végig nyugodt hangon voltam képes folytatni, mintha körbe-körbe ugyan azt mondaná nekem az a kis ringyó. Vagy talán nem ez az elsõ eset. Most mégis kissé rossz hangulatom lett tõle. Gyûlölöm, ha mindent rajtam kérnek számon, pedig az elején, a legeslegelején mindenkivel tisztázom,hogy mi a helyzet. Sóhajtva nézek az én kis ajándékomra, ami most a tûz fényében úgy ragyog, akárha üvegbõl volna.

-Látod, Sebastian? Jó neked, tõled senki sem kér számon semmit... Bezzeg az ember hülyére dolgozhatja magát, akkor is ez a hála. Hogy az a redvás...

Keserû, és inkább saját magamnak szánt monológomat újabb kopogás szakítja félbe, és Luka hozza tálcán a kis desszertemet. Forró csoki, meg sütemény, és némi lekváros pirítós. Az íróasztalhoz ülök, és bár a komornyik mondja, hogy a fotel kényelmesebb, csak intek, hiszen millió papírt kell még rendbe rakni.

Az idõ ólomlábakon halad, idõnként eszek egy keveset, mert vacsorázni sincs már kedvem. A papír halk surrogása meg a tûz pattogása töri csak a csendet, és idõnként az én morgásom. Ezernyi paragrafust nézek át, hogy valamilyen kiutat találjak, de lassan a szemeim is leragadnak. Az álommanó észrevétlenül lopózik be hozzám, és egy mozdulattal csukja be a szemeimet, a fejem elõrecsuklik, és a karomra dõlve alszok el. Nem is nagyon tudom, mikor aludtam el, és talán csak a képzeletem játszott, de bizony úristen, megmozdulni láttam Sebastiant, mielõtt lecsapódtak a szemeim!