A délutánra, mire vége volt a tanításnak eléggé sok kézmozdulatot, jelt megtanult, ami nem kicsit lepett meg, de egyben örülök is, hiszen így könnyebb lesz kommunikálnunk. Elköszönve tõle, mentem haza. Jól esett kicsi nyugalomba lenni és bekapcsolva kedvenc zenémet jó hangosra, hogy érezzem a rezgését ültem le tanulni és megcsinálni a házimat. Mindig ezt tettem itthon így senkinek nem volt ez meglepõ.

Másnap reggel a megszokott idõben érkezem azonban ma gyalogosan az iskolába. Az épület elõtt várakozik Lyonwood, aki gyakorlaton van bent nálunk most, és hogy megismerje az iskolánkat engem kértek, hogy mutassam be neki a dolgokat. Nem könnyû ezt meg kell hagynom. Mosolyogva sétálok oda hozzá.

~Jó reggelt! – mondja és jeleli is. A jelelése nem sikerült valami jól és úgy gondolom, hogy nem jó ha a rossz mozdulatok maradnak meg benne, így odalépve hozzá finoman fogom meg a kezét. Lassan irányítom a helyes kézmozdulatokra, majd köszöntöm én magam is.

Elõveszem a telefonom, majd a kezdõk lassúságával beütögetem a kérdésem, telefonom felé mutatom, hogy elolvashassa.

Elõvesz valamit a zsebébõl, majd mikor látom, hogy telefon az érdeklõdve figyelem, ahogy lassan írja be, s felém mutatva gyorsan olvasom el.

~Hogy van ma? –Gyorsan elõkapva sajátomat pötyögöm be a válaszomat és felé mutatom azt.

~Jól, köszönöm kérdését. Ön? – Jelelem neki közben, hogy ezt is megtanulhassa és értelmezve megjegyezze.

~Köszönöm, jól. – lágyan mosolygok azon milyen lassan is gépeli be a válaszát. Gyorsabb lenne, ha megpróbálta volna jelelni, majd mutatja az újabb üzenetet. ~ Most elõször igyekszem a gondolataimat telefonon közölni.

~Hogy érti?

~ Sosem volt még mobiltelefonom.

Kiséé megdöbbenek ezen a dolgon, bár igaz vannak, akik elvetik eme készülékek hasznát, bár nekünk Siketeknek nagyon nagy hasznot adnak. Újra beírok neki egy gyors választ.

~Egyszer mindent el kell kezdeni.

~Ahogy mondja. Köszönöm a tanítást.

~Szívesen. – mosolyom nem lankad ahogy ránézek és újra vissza fordítva telefonomat gépelem be ama ötletemet, amit otthon kigondoltam. ~Bármi kérdése van, tegye fel bátran. Plusz ha gondolja, tanítás után és a szünetekben tanítanám a jelbeszédre.

~Köszönöm. – válaszolja õ maga is, s közben megindulunk az épület felé, hogy bemehessünk most már órára. Irodalom óra az elsõ órám, amit nagyon is várok és imádok. Jó lenne ha szebben megtudnám fogalmazni a mondatokat és jobban kitudnám magam fejezni szóban… A gondolataimból a ceruza sercegése zökkent ki és látom valamit nagyon gyorsan rajzol a mellettem ülõ Lyonwood. Óvatosan odapillantva nézem meg min is ügyködik ennyire. Látom, hogy a kézmozdulatokat rajzolja és írja alá a szavakat, amit úgy vél ám van benne egy két hiba.

Amikor észreveszi, hogy a rajzát figyelem felpillantok rá elmosolyodva és magam elé húzva a füzetét radírozom ki a tartás hibákat a rajzon, és a szavakat is kijavítva alatta tolom vissza neki. Szerencsére nem annyira nagyon részletes rajzok voltak, mint inkább vonalrajzok az ujjakkal.

~Így helyes. – jelelem neki úgy, hogy õ lássa csak és örülök mikor látom rajta, hogy értette. Jól esett, hogy ilyen gyorsan tanul és tényleg megakarja ismerni a jelbeszédet.

~ Köszönöm. – írja a füzete sarkára, amire a válaszomat én magam is oda írom apró betûkkel az övé alá.

~ Ez csak természetes.

A kis „közjáték” után fordulok vissza a tanárunk felé és oda figyelve jegyzetelek és próbálom megjegyezni a dolgokat, ami az érettségihez kellhet. Fontos, hogy jól teljesítsek, mert szeretnék ezen a vonalon tovább menni. Az irodalom és a nyelv szakon.

Az órára odafigyeltem innentõl kezdve és csak néha pillantottam rá a gyakornokra, aki jelenleg a jelelést tanulta élesben. Láttam, hogy tovább rajzolgat és jegyzetel önmagának, hogy minél hamarabb megtanulhassa a kommunikációnkat, ami megmosolyogtat. Látszik mennyire el akarja sajátítani és mennyire igyekszik, ami épp elég fizetség a számomra, hogy még inkább segítsek neki.

Az óra végén felsóhajtva zárom be a füzetemet és a könyveimet pakolom be a táskába. A telefonomat veszem elõ. Beírva neki egy üzenetet mutatom oda felé.

~ A következõ órám is itt lesz. Világirodalom. Nem szeretnék kimenni a folyosóra, inkább bent maradnék olvasni. –Ahogy megmutattam neki az üzenetet és elolvasta õ is elõveszi a telefonját és belepötyögi a választ.

~ Rendben én azért kimegyek szétnézni. Nem megyek messze, nehogy eltévedjek. –Az üzenetére akaratlanul is felkuncogtam és írtam neki a válaszomat rá benne egy telefonszámmal.

~ Csak nyugodtan menjen, és itt a telefonszámom, ha mégis eltévedne. 06-40/726-8278 –Ahogy mutatom neki bólint és egy kis cetlire leírja a számot, majd vissza ír nekem egy köszönömöt és fel állva ott hagyva a táskáját megy ki a terembõl.

Nem igazán hiszem, hogy fel fog hívni, de azt se, hogy eltéved, bár jobb félni, mint megijedni nem igaz? Eredetileg el se hagyhatnám, de megállítani se állíthatom meg ugyebár. Felnõtt ember, aki tudja mit csinál. Szabad akarattal és cselekedettel. A táskámból elõveszem az éppen aktuális könyvet, amit olvasok és a padra rakva hajolok fölé és folytatom ott, ahol abba hagytam. Egy LW könyv.

Nagyon jól ír és õ a példaképem. Olyan jól szeretném forgatni a szavakat, mint õ. A környezeti leírásai, a megfogalmazása, a költõiessége. A felesége biztos sok szép levelet kaphat tõle, bár én nem lennék egy író kedvese, hiszen biztos sokat van bezárkózva a dolgozó szobájába mégis…

Gondolataimból és a könyv soraiból az órát jelzõ fény szakítja meg. Annyira belemerültem, hogy észre se vettem milyen gyorsan repül az idõ. Mikor felnézek, látom, hogy visszatér a gyakornok és leül a mellettem lévõ padba. Telefonomba pötyögök gyorsan.

~ Látja? Nem tévedt el. Nem olyan átláthatatlan az iskolánk. –mosolygok kedvesen lágyan, amire viszonzást nem találok. Annyira érzelemmentes az arca. Elsõ ember, akinek az arcáról, szemébõl nem tudom kiolvasni a gondolatait, pusztán a céltudatosságot látom a szemeiben, azt, hogy el akar érni valamit. Talán ezért is mosolygok rá többet, hátha… hátha sikerül egy mosolyt kicsalnom tõle, hogy jól érezze itt magát közöttünk.

~Igen igaza volt Mao. –írja vissza, amire akaratlanul is felsóhajtok és nem sokkal rá, mikor már mindenki beért lép be a tanárunk is. Neki is kezd az órának én pedig oda figyelve jegyzetelek. Persze koránt sincs könnyû dolgunk, mégis mi már hozzászoktunk ehez.

A nap így telik el körübelül az 5. óráig, mikor óra elõtt bejött az igazgató helyettes és közölte, hogy a fizika tanárunk lebetegedett, így ma ez lyukas óránk és kér minket, foglaljuk el magunkat. Persze mindenki örül neki, hisz kevesen szeretik a fizikát. Óvatosan fordulok Lyonwoodhoz.

~ Ha gondolja, át nézhetem a kéz jegyzeteit és kijavíthatom, valamint elmehetünk a könyvtárba tanulni egy kicsit a jelelést. Ha csak ön nem szeretne inkább pihenni. Igen megterhelõ lehet az ön számára, ez a fajta kommunikációba becsöppenni. –írtam neki gyorsan a telefonomba, amire lassan, de biztosan a válasz is meg jött az övén.

~ Nem vagyok fáradt. Szeretnék tanulni, ha csak ön nem akar inkább lazítani. –Az üzenetre megráztam a fejem és felállva szedtem össze a cuccaimat és írtam be neki a következõt.

~ Kövessen, akkor elmegyünk a könyvtárba. –Azzal ki is mentem a terem ajtajához és ott vártam meg, míg összeszedelõzködik és úgy indultunk meg a könyvtár felé szép csendesen. Nem írtunk egymásnak semmit. Nem tudom, miként törhetném meg nála a jeget, hogy kicsi érzelmet mutasson az arcán, vagy a szemén…

Két nap telt már el, mégsem jövök rá, hogyan oldhatnám meg ezt a problémát. Opciók ezrei kavarognak a fejemben, mint megannyi, széllel táncot járó õszi falevél, mégsem tudom azt elkapni, ami a kiutat jelentené jelenlegi helyzetembõl. Laptoppom segítségét hívva az internet világába merülök, hátha sikerül valami hasonló jellegû cikkel megvilágosodnom. Ekkor pillantom meg az adományozásra buzdító hirdetményt. A helyi egyetem nem tud elég anyagi forrást elõteremteni az egyik szak számára, minek következtében az abban részt vevõ diákok nem tudják az objektumban folytatni tanulmányaikat. Lapoznék tovább, mikor megakad a szemem a szak leírásán: speciális nevelési igényû diákok tanítása…

Nos, azt hiszem, a felsõoktatási intézménynek mégsem kell aggódnia az anyagi helyzet miatt…

Amint sikerült megállapodást kötnöm a rektorral, már indulok is alkalmas helyet találni szakmai gyakorlatom színhelyéül. A választott iskola igazgatója hajthatatlannak bizonyul egészen addig, míg meg nem hallja, milyen csinos kis összeget ajánlott fel az „iskola”, amennyiben beleegyeznek az itt tartózkodásomba. Onnantól kezdve mintha 180 fokos fordulatot venne a beszélgetés. Eltûnik tartózkodó magatartása, helyette, mondhatni, belsõségesen viszonyul hozzám, mintha világ életemben ismertem volna, sõt, jó barátok lennénk. Mindig is mondták, mire képes a pénz, azonban ennek bizonyítását csupán most tapasztaltam.

-Foglaljon helyet! – mutat maga mellé, egy bõr borítású, kényelmesnek tûnõ fotelre.

-Inkább állnék. – felelem kurtán, kimért hangon.

-Ahogy szeretné. Hozathatok esetleg egy kávét, teát, vagy valami üdítõt?

-Nem, köszönöm.

Látom, ahogy sötét felhõk kezdenek gyülekezni homlokán. Minden bizonnyal a mézesmázos beszédétõl az eddigiek folyamán mindenki elolvadt, s csalódottan veszi tudomásul, miszerint nálam ezzel nem fog célt érni.

-Nos… Az egyik tanárom már elment, hogy a legjobb diákjaink egyikét idehozza. Meglátja, kedves, okos lány, akitõl sokat tanulhat.

-Köszönöm a fáradalmát.

-Ugyan, kérem, ez a legkevesebb. Remélem, kellemesen telik majd az itt tartózkodása és Mao sem fog Önnek gondot okozni.

-Bizonyára így lesz.

Erõteljes kopogás szakítja félbe a másik fél számára egyre kellemetlenebb beszélgetést, majd pedig belép egy idõsebb korú, átlag magasságú, szürke kisegérszerû férfi és egy fiatal lány. Szinte vonzza a tekintetem, bár még magam sem tudom, miért. Talán azok a hatalmas, ártatlan, égszín ékkövek azok, amik követelik maguknak a figyelmet, ahogyan félve pillantanak hol az igazgatóra, hol pedig rám.

~ Itt van igazgató úr Mao Hangigen kisasszony. – mondja az egér, miközben a kezével furcsa mozdulatokat tesz. Tehát ilyen lenne a valóságban a jelbeszéd? A dokumentumfilmeken teljesen másképp hatott.

A fiatal hölgy jelelni kezd az igazgató úr irányába, majd pedig vélhetõen ugyan azokat a mozdulatokat megismétli irányomban is. Kérdõ tekintettel fordulok a vezetõhöz.

- Mit mondott?

- Csak jó napot kívánt Önnek is Lyonwood. – feleli, majd minden figyelmét újfent piedesztálra emelt lányra fordítja. Miközben a kezével mutatja, szóban is elmondja a gondolatait.

-Had mutassam be neked Lysander Lyonwoodot, aki az intézményünkben fogja a gyakorlatát végezni. Speciális diákok oktatásában szeretné megszerezni a másod diplomáját. Szeretném, ha te mentorálnád az itt tartózkodása alatt.

Az említett szemei elkerekednek a döbbenettõl, amint a reá bízott feladat eljut a tudatáig. Az igazgató most felém fordul, miközben beszél, kezei automatikusan mozdulnak, akár egy rossz beidegzõdés. Elég kellemetlen lehet, mi tagadás, olyan, mint egy kényszerbetegség.

- Lyonwood õ Mai Hanigen a legjobb diákunk. Idén fog érettségizni és õ lesz az ön kísérõje, aki bevezeti magát a siket gyermekek világába

Mao kezei hihetetlenül gyorsan mozognak. Tehát ezzel a kommunikációval is lehetséges a hadarás?

- Ugyan Mao… az érettségire õ is segíthet, ha odafigyelsz rá és beszélsz vele írásban, amíg meg nem tanulja a jelbeszédet. Azért is van itt, hogy megtanulja. Hogy tudná megtanulni, ha nem élesben a diákok között? Tudom, hogy ügyes lány vagy és megoldod. – feleli a férfi, mire a leány hitetlenkedve fordul felém. Sejtem, mi járhat a fejében…

- Kisasszony kérem, nyugodjon meg. Nem leszek az útjába és higgye, hogy sokat tanulok. – lassan, minden szót kellõen artikulálva ejtek ki, hogy le tudja olvasni ajkaimról. A beszélgetések során elsajátított két jelet is megmutatom, mintegy bizonyosságul állításom igazságáról.

Újra jelbeszéd veszi kezdetét, mitõl más embert elragadná a kirekesztettség érzete, azonban engem inkább felvillanyoz. Mindig is kedveltem a kihívásokat.

–Mao visszamegy az órájára, ha szeretné, vele mehet, és legalább megismeri az osztályát és az egyik tanárunkat is, aki tanítja. – mondja újra rám koncentrálva figyelmét, mire válaszként kurtán bólintok.

~Köszönöm. – jelelem. Minden bizonyára nem sikerülhetett valami jól, mert a fiatal hölgy mérges tekintettel elém áll, majd pedig a kezem megfogva a helyes mozdulatokat végezteti el velem. Ha nem ebben a szituációban lennénk, nem hagynám figyelmen kívül szemtelenségét.

-Azt mondja, így van helyesen, hogy köszönöm. – fordít az igazgató, látván, miszerint még mindig értetlenül figyelem a kézmozdulatokat. Magam sem tudom, milyen alapon várják el, hogy 10 perc leforgása alatt megtanuljam a kommunikálás ezen formáját. Ha olyan könnyû lenne, egyáltalán nem látogattam volna el az intézménybe.

Megismétlem az elõbbi mozdulatsort, mire elégedetten néz rám újdonsült tanárom. Nem kevés frusztrációval tölt el, miszerint van valami, amit nem tudok, s egyáltalán nem úgy fest a dolog, hogy pár nap alatt elsajátíthatom. Vajon neki mennyi idejébe tartott…?

A következõ húsz perc maga a megtestesült nyugalom. A folyosókon egyetlen hangot sem lehet hallani annak ellenére, hogy szünet van, ahogyan a fegyelmezettségük is igen figyelemre méltó. Ellentétben kortársaikkal, nem rohangálnak, vandálkodnak, hanem nyugodtan állnak illetve ülnek, várva, mikor kezdõdik meg a következõ tanórájuk. Termek sokasága mellett haladunk el, Mao pedig telefonjának egy alkalmazásába írja be, melyik micsoda. Kezének gyorsasága egészen figyelemre méltó.  Megtudom tõle, miszerint az órákon ezen intézményben nem hangjelzés figyelmeztet az óra kezdetére és végére, hanem különbözõ fényjelzések. Ez teljes mértékben logikus lépés egy olyan helyen, ahol az emberek hallása igen korlátozott, avagy egyes esetekben egyáltalán nem létezik.

Egyáltalán nem szólalok meg, mivel minden fel nem tett kérdésemre magától, lehet, belsõ sugallat alapján választ ad. Ilyenkor sajnálom, miszerint nem hoztam sem írásra használható eszközt, telefonom pedig egyáltalán nincsen.

Minden órája elején a tanárok jeleléssel bemutatnak, a diákok pedig köszöntenek. Eleinte tartottam tõle, miszerint felismernek, azonban a második óra eltelte után elmúlt ezen érzetem. Igazán lenyûgözõnek tartom a találékonyságot, mellyel az oktatást megoldották. Minden várakozásom és fantáziálásom felül múlja, ahogyan a felelés problémájának megoldása is. Arról nem beszélve, milyen ütemben haladhat a tananyag, így, hogy nem hangoskodnak, szólnak közbe, szemtelenkednek tanárukkal és diáktársaikkal. Nem mondom, szemtanúja voltam pár levelezésnek, mégis, ezen arcátlanság inkább mosolyt csalt tanáruk arcára, mintsem keserû ráncokat. Teljesen más világba csöppentem, ehhez kétség sem férhet.

A nap végére nem kevés kézmozdulatot sikerült elsajátítanom, aminek alkalmi mentorom igencsak örül, bár tekintetében átsuhanni vélem a meglepettség árnyát is.

Másnap kellõ felszereléssel érkezem, mi alatt vadonatújan vásárolt telefonomat értem. Talán nem árt, ha a kérdéseimet fel is tudom tenni anélkül, hogy mások tudtára jutnának.

Az órák kezdete elõtt 20 perccel érkezik meg Mao, akit tapintatosságból az épület elõtti téren vártam meg.

~Jó reggelt! – mondom és jelelem. Valószínûleg ismét esetlen lehettem, mert kezem újfent megfogva megismételteti velem, immár helyesen. Mi tagadás, eléggé bosszantó ez a szokása, azonban még sem teszem szóvá. Szívességet tesz nekem, így elviselhetõ ez a kellemetlenség.

Elõveszem a telefonom, majd a kezdõk lassúságával beütögetem a kérdésem, telefonom felé mutatom, hogy elolvashassa.

~Hogy van ma?

Begépeli válaszát, megmutatja, majd pedig lassan, mondhatni, szájbarágósan, hogy megjegyezhessem, jeleli is.

~Jól, köszönöm kérdését. Ön?

~Köszönöm, jól. – elmosolyodik gépelési lassúságomon. Új üzenetet mutatok neki. ~ Most elõször igyekszem a gondolataimat telefonon közölni.

~Hogy érti?

~ Sosem volt még mobiltelefonom.

A döbbentsége kiül az arcára, majd pedig újfent elmosolyodva most õ tartja elém készülékét.

~Egyszer mindent el kell kezdeni.

~Ahogy mondja. Köszönöm a tanítást.

~Szívesen. – elmosolyodik. Nem értem, miért teszi ezt a felesleges gesztust folyamatosan, ösztönösen, mintha a genetikájába lenne kódolva. ~Bármi kérdése van, tegye fel bátran. Plusz ha gondolja, tanítás után és a szünetekben tanítanám a jelbeszédre.

~Köszönöm. – válaszolom kurtán, miközben elindulunk az épületbe. Látom felvillanni az óra kezdetét jelzõ vörös fényt, így nem tehetek mást, zsebem mélyére süllyesztem telefonomat és követem Maot, akár egy hûséges kutya, mivel egy napi ismeretség után még nem vagyok benne biztos, melyik terembe kell mennünk. Elsõ órája irodalom, aminek következtében nagyot dobban a szívem. Világ életemben kedvenc tantárgyaim közé tartozott, ennek köszönhetõen jól esõ érzés fog el, mikor a tanár jeleléssel, illetve kedvemért, szóban is kezdi leadni az anyagot. Miközben a többiek az általa elmondottakat jegyzetelik, én füzetet és ceruzát ragadva a kézmozdulatokat igyekszem lemásolni, beazonosítani, míg memóriámban raktározom az óra lefolyását. Nem hiszem, hogy hasznát venném a regényem elkészítése során, azonban sosem lehet tudni, mit hoz a sors. Talán még hasznomra lehet ezen információ.

Elakad a lélegzetem, mikor megpillantom, hogy a fiatal lány a rajzaimat bámulja összevont szemöldökkel. Mielõtt kettõt pisloghatnék, elhúzza a füzetet, kecses mozdulatokkal radírozza a hibás részeket, majd pedig újrarajzolja, ahogy az alá írt szavakat, hangokat is átböngészi, majd pedig korrigálja.

~Így helyes. – jeleli, majd pedig õszinte örömmel fogadja, amikor látja a tekintetemben, megértettem. Úgy néz rám, mint tanár a büszke tanítványára, ami kettõs érzelememlékeket ébreszt fel bennem.

~ Köszönöm. – írom a füzet sarkára, mi alá õ pedig válaszát firkantja.

~ Ez csak természetes.

Nem, egyáltalán nem az. Lehet, õ ezen hiú ábrándban van, azonban téved. Az, hogy egy ember viszonzást nem remélvén a másiknak segítségét ajánlja majd meg is adja, abnormális és abszurd. Mégis…Mintha nála tényleg szívbõl jönne.

Egy olyan érzék, mely nem mindenkinek adatik meg köztük nekem sem. Mai világunkban vannak mûtétek, melyek segíthetnek hallani, de minek az árán? A siketek olyan világot teremtettek maguknak, ami máshoz nem fogható. Nyelvüket a világ bármely országában megérthetik. Ugyan úgy szórakoznak a siket fiatalok, csak talán kicsit hangosabb a zenéjük. Mi is érezzük a hangok rezgését, csak ehhez hangosabban kell hallgatnunk hozzá. Ludwig van Beethowen még siketen is komponált, pedig akkoriban még nem volt annyi technikai segédeszköz, mint most.

Az emberek mégis sokszor különcként néz ránk. Oda nem illõnek, pedig mi is ugyan olyan fiatalok vagyunk. Ez az én történetem. Egy siket lányé, akinek az élete megváltozott egy halló férfi miatt, aki nem sokkal az érettségim elõtt lépett az életembe. Ez a mi történetünk.

~*o*~

Kora tavasz van. Március közepe. Csodálatos napsütésre ébredem, miközben ébresztõm a házunkat bezengve csörömpöl, hogy ideje készülõdnöm az iskolába. Mit sem sejtve a nap meglepetésérõl kelek ki ágyamból és kapcsolom ki ébresztõm, majd egy kellemes meleg fürdõ után öltözöm fel. Hétköznapi ruhát öltök, farmer nadrág egyszerû a kedvenc bandám emblémáját magán viselõ pólóval és hozzá egy fekete kapucnis pulóverbe bújok. Sminkem szolidra készítem el. Épp, hogy felkenek valamit és a táskám vállamra dobva sietek le az emeletrõl.

Édesanyám már odalent vár a konyhában jó kedvvel és meleg reggelivel, mint az már megszokott nálunk. Ott van a konyhában a kisebbik bátyám és édesapám is. Tom még egyetemre jár és most egy kis vizsga szünete van, ezért van itthon.

~Jó reggelt! –jelelem nekik mosolyogva és csak anyu látja, így elsõnek õ viszonozza, majd fivérem és apám, ahogy megfordulnak. ~Milyen volt a tegnap estéd? –kérdezem meg bátyámat érdeklõdve.

~ Remek, bár fõként tanultunk Feliciával. –válaszolja, amin jót kacagunk. Végtére is azért ment át nem? ~És neked? Van már udvarló a láthatáron? –kérdez vissza, amire csak mosolyogva legyintek.

~ Változatlan a helyzet, amúgy is az érettségi most jobban leköt, te is tudod. –adok jelelve választ kérdésére, majd folytatjuk a reggelit jó kedéllyel mosolyogva.

Szeretem a bátyámat. Sok mindent tudok vele megbeszélni, de meg is valahogy más világ vagyunk. Teljesen elkészülve a cipõmet veszem, mikor Tom felajánlja, hogy elvisz a suliba. Az út alatt nem szoktunk beszélgetni, de kedves tõle. Mikor odaérünk, elköszönve szállok ki és mit sem sejtve, milyen sorsfordító lesz a mai nap számomra, megyek be az épületbe.

~*o*~

Negyedik óra kezdetén, mikor már látnánk hozzá az órának, egy másik tanárunk toppan be.

~ Elnézést a zavarásért. Mao Hanigen kérem, jöjjön velem az igazgató úr hívatja. – Ez a bejelentés hirtelen letaglóz és kérdõn mutatok magamra, hisz semmi rosszat nem tettem. ~Igen ön! Kérem siessen! –utasít a tanár mire felállok. Táskám és egyéb cuccaimat felvéve megyek a tanár után.

~Valami baj van? Csináltam valami rosszat? –kérdezem döbbenten.

~ Semmi baj nincs, csak látni szeretné. érkezik a koránt se megnyugtató válasz. Végül szótlanul haladunk a folyosókon mindaddig, míg a tanárin keresztül az igazgatói irodába nem lyukadunk ki. Kopogtat, és csak azután megyünk be. Az igazgató úr feláll. Van bent valaki nála, de még sose láttam. ~ Itt van igazgató úr Mao Hangigen kisasszony. –mondta és jelelte is a tanárom.

~Jó napot igazgató úr. –köszönök majd az idegennek is. –Jó napot uram. –ám ahogy rám néz és látta, hogy jelelek és végeztem visszanéz az igazgató úrra.

- Mit mondott? –jön a kérdés melyet szájáról olvastam le.

- Csak jó napot kívánt önnek is Lyonwood. –válaszolja szóban szintén, majd felém fordulva fejelni kezd. ~Had mutassam be neked Lysander Lyonwoodot, aki az intézményünkben fogja a gyakorlatát végezni. Speciális diákok oktatásában szeretné megszerezni a másod diplomáját. –Jelelés mellett persze mondja is hangosan, hogy a vendégünk is hallja. –Szeretném, ha te mentorálnád az itt tartózkodása alatt. –folytatja amire nem kicsit kikerekedik a szemem.

~ ÉN??????

~ Lyonwood õ Mai Hanigen a legjobb diákunk. Idén fog érettségizni és õ lesz az ön kísérõje, aki bevezeti magát a siket gyermekek világába. – Egyszerre jelel és beszél miközben a döbbenetem a plafont veri míg az államat szerintem a padlón kereshetem.

~De igazgató úr én nem tudok vele kommunikálni, ha nem ismeri a jelbeszédet! –jelelem gyorsan és idegesen. ~Arról nem is beszélve, hogy nekem az érettségire kellene készülnöm.

~ Ugyan Mao… az érettségire õ is segíthet, ha odafigyelsz rá és beszélsz vele írásban, amíg meg nem tanulja a jelbeszédet. Azért is van itt, hogy megtanulja. Hogy tudná megtanulni, ha nem élesben a diákok között? Tudom, hogy ügyes lány vagy és megoldod. –válaszol nekem kettõs kommunikációval. Az, amit mond nem kicsit letaglóz és a férfira nézek.

- Kisasszony kérem, nyugodjon meg. Nem leszek az útjába és higgye, hogy sokat tanulok. –mondja szép lassan és tagoltan érthetõ artikulációval és már egy két jelet, amit ellesett mutatott is, amivel nem kicsit meglepett. Kimért mimikája és távolság tartása koránt se tetszett. Mély levegõt véve sóhajtok és széttárom kezeim majd csapok a combomra.

~ Jó… van más választásom? –kérdezem feladva és kezdve beletörõdve abba, hogy lesz egy kolonc a nyakamon. Bár tény, hogy gyorsan tanul, bár volt hiba abban az egy két jelben, de kezdetben ez se rossz.

~Köszönöm Mao! –jeleli nekem kommentárral az igazgató úr és felsóhajtok és bólintok.

~ Nincs mit köszönnie igazgató úr. Mehetek vissza az órámra? –kérdezem érdeklõdve.

~Persze Lysander veled megy. –jeleli, mondva majd a férfihoz fordul. –Mao visszamegy az órájára, ha szeretnéd, vele mehetsz, és legalább megismered az osztályát és az egyik tanárunkat is, aki tanítja. –mondja neki, amire kimérten bólint.

~Köszönöm. –jeleli esetlenül, amit már nem bírok csak úgy elnézni. Odalépve elé fogom meg a kezét és helyezem a helyes tartásba szépen lassan sorrendbe.

~ Így van helyesen, hogy köszönöm. –jelelem a végén és az igazgatóúr fordít nekem egyelõre, de le kellesz írnom. Megismétli a helyes mozdulattal és elmosolyodva mutatok neki egy helyeselõ kézmozdulatot mind két kezemmel.

Elköszönve az igazgató úrtól indulok vissza az órámra, miközben szép lassan sétálunk, a telefonomat veszem elõ és kezdem el pötyögni neki melyik terem micsoda ezzel körbevezetve az érintett útvonalon. Az iskola mindig is csendes és csak a léptek zaja töri meg a csendet még a szünetekben is. A csengõ se hangos hanem egy villogó jelzés a termekben és a folyosókon is van ilyen villogó lámpa, hogy a diákok észrevegyék ha be kell menniük a termekbe. Ezt is mobiltelefonomon pötyögtem be neki szinte villámgyorsasággal és mutattam meg neki, amire csak bólintott. Alig szólt, ami kicsit jól esett, mert legalább nem kellett a szájáról olvasnom.

Aztán… Pár pillanattal késõbb csalódottság kerít hatalmába. Rezdülései, és tekintete alapján nem tetszik neki, hogy rövidre vágtam a hajam. Pontosabban, hogy rövidre vágtam szerelme haját. Habár az igazság fájdalmas, rá kell eszmélnem arra, hogy õ tényleg csak Gilt szereti, láthatja helyettem minden egyes pillanatban, amiben rám néz. Antonio a maga kis újításával már nem kell neki.

Miért nem hallgattam az álmomban megjelenõ karcsú alakra? Miért? Gil tudta ezt… Figyelmeztetett is…

- Szia. – nem gondoltam eddig bele, de most, hogy csalódott bennem mi lesz? Ki fogja szedi a lelkem Gil testébõl? Meghalok?

Az ajtó becsukódik Belathor mögött, õ pedig lassú léptekkel mellém lép, és ujjaival belesimít tincseimbe. Figyelmét is csak nekik szenteli:

- Szia. Levágattad... – szavai elnyújtottan, és élesen döfnek szívembe. Csalódtam benne. Tényleg olyan, mint amilyennek lefestette.

- Jól áll. – viszonozza végre a tekintetem, meglepõdök a szavain - Szokatlan, de ahogy mondtam... a te tested, azt csinálsz vele, amit akarsz. – tényleg? Komolyan gondolja, amit mondott?

- Nem bánod? – vizslatom gyanakodva, csak gyengéd érintése, és szavai nyugtatnak meg:

- Antonio. A te tested. Nekem akkor is tetszeni fog, ha zsákot húzol rá. – vagyis… Inkább izgatottá tesznek. Tetszem neki… Van esély arra, hogy engem lásson maga elõtt… Hiszen… A nevemen szólított… Hozzám szólt, csakis hozzám.

A tudat elég ahhoz, hogy elmosolyodjak, és arcom is a tenyerébe simítsam. Neki pedig pont ez hiányozhatott. Közelebb hajol, és hirtelen kis puszit ad a számra, gyorsasága miatt nem tudtam csak elfordítani a fejem elõle.  

Bár… Ezt most már nem bánom. Eddig azt hittem, rémisztõ lesz egy férfitõl csókot kapni, de a puszi megtörténtével be kell ismernem magamnak, hogy tévedtem. Nagyon jól esett, bele is pirultam.

- Megyek, átöltözök. Hozzak valamit visszafelé jövet? – nem kérek semmit sem, tagadón rázom meg a fejem - Édeset sem? – hûha… Csillogó szemmel viszonzom tekintetét, azt hiszem, jobban kiismert, mint hittem. Egy kis édességnek mindig tudtam örülni, amíg beteg voltam néha még inni se nagyon ittam.

- Rendben. – bólint halovány mosollyal - Mindjárt jövök. – és hoz nekem valami finomságot, miközben szorosan mellém is bújik, ha szeretném, egyre nagyobb vigyorral olvasom tovább a könyvet, amibe belelapoztam.

Ahogy visszatér azonban leteszem kezembõl könyvem, és vigyorral az arcomon nézem, gyönyörködök lényében. Nagyon beleszerettem. Kedvessége, figyelmessége, és az a gondos szeretet, amivel körülrajong egyszerûen magával ragadott.

- Hogy telt a napod? – faggat most is, amint mellém rakja a hozott süteményt, és leül mellém, mialatt falatozok beavatom a történtekbe.

- Megszoktad már az új tested? – jön következõ kérdése, ahogy abbahagyom a beszélést, erre is ugyanolyan szívesen válaszolok, mint az elõzõre, élvezek vele társalogni:

- Nagyjából. Olykor még szokatlan, ha megszólalok, vagy a tükörbe nézek. De tudom, hogy többet bírok, és nem fulladok ki olyan hamar.

- Örülök neki. – hát még én… Amint ennél is több ideig megy a mászkálás, minden olyan helyre elcsalom, amit meg akartam már régebben is nézni, egy perc nyugta se lesz tõlem - Arra gondoltam, hogyha jól érzed magad, akkor holnap elmehetnénk valahová. – csodálatosan hangzik a terve.

- Hová?

- Titok. De azért remélem, hogy tetszeni fog. – nemár… Nem szeretnék várni a meglepetésekre…

- Miért nem ma? – menjünk, menjünk…

- Mert pihenned kell. – sóhajtja az órám számlapjához hasonlóan - És már lassan alvásidõ. Sajnálom, elhúzódott kissé a mai napom, de mint mondtam, holnap egész nap együtt leszünk. – holnap… Mi ketten együtt… Mintha álmodnék… 

- Rendben. – suttogom halkan, és… Nagyon remélem, nem látom jól, hogy lelassult az órám járása. Ha már egyszer eddig sietett, siessen továbbra is az idõ. Holnapot szeretnék.

- Akkor menj elõre zuhanyozni. Majd ha végeztél, szólj. A szobámban leszek. – biccentek, és már indulok is, hisz a fürdéssel is hamarabb telnek a percek.

Vetettem egy új tusfürdõt, ahogy beállok a víz alá nagyot szippantok az illatából. Eddig otthon csak ezt használtam, sokkal jobban tetszik is annál, mint amit Belathortól kaptam. Nem akarok hálátlan lenni, de a családomra szintén emlékeztet. Anyura, apura, bátyáimra, hugicámra…

Kicsit el is idõzök az emlékeimmel, mielõtt befejezném és szobája hatalmas ajtaján elé érve kopognék, majd benyitnék hozzá:

- Kész vagyok.

- Rendben. Megyek. – veszi magához a ruháit, és lép mellém. Viszont mielõtt tovább indulna a fürdõbe, visszafordul. Nem is tudom, mit szeretne még nekem mondani, viszont mintha a fejembe látna válaszol fel nem tett kérdésemre:

- Más illatod van. – hmm… Az ilyesfajta változások is nagyon hamar észreveszi. Ez, hogy nem vonhatja el semmi se a figyelmét kicsit vicces.

- Túl édes volt az eddigi illat.

- Értem. – biccent mosollyal. Puszit is kapok tõle, mielõtt elsietne, mosolyogva ülök le a székére. Itt érzem csak egyedül a szobában illatát, melegségét. És… Tudom, a túlzott kíváncsiság rossz dolog, de látni is szeretném, mivel foglalatoskodott, amíg távol voltam.

A szám is tátva marad pár pillanatig, amikor megpillantom lepkéit. Ámulatba ejtõek. És… Lapozva egyet arra is rájövök, hogy több ilyen szépséget is beletett füzetébe.

- Ezek gyönyörûek. – közlöm vele is halkan, amikor megjelenik, mosolyogva ért velem egyet:

- Szeretem õket. Gyönyörûek. Csak annyira gyengék és halandóak. Átszúrod õket gombostûvel, és pillanatok alatt már csak szépséges, üres tokokká válnak. – gyengék? Halandók? Átszúrás? Ez túl sok infó… Ezekre már nyelek egyet, és a szemébe nézek:

- Én is egy szép tok vagyok?

- Igen, szép vagy. – simít tincseim közé - De még ha nem is ismerlek eléggé, ki merem jelenteni, hogy odabent is gyönyörû vagy. – gyengéd érintései, mosolya, és hogy mindig tudja, mit mondjon boldogsággal töltik el a szívem, nagyon örülök neki, hogy akkor összetalálkoztunk.

- Menj, feküdj le. Holnap hosszú napunk lesz. – simítja végig az arcom, ekkor habár elvörösödök elõállok a tervemmel:

- Ha nem baj... Én... Én szeretnék melletted aludni. Nem úgy! – teszem aztán hozzá kijelentésemhez ijedten - Csak... a rémálmok... – még mindig az az érzésem, hogy az a szörnyszerû kép bántani akar…

- Persze, ahogy szeretnéd. – bólint, ezért bemászok az ágyba, és várom magam mellé õt is. Egy dolgot már biztosan tudok róla rövid ismeretségünk ellenére. Bármikor ismét rábíznám az életem. Biztonságban érzem magam mellette. Emiatt habár kicsit még félek a testközelségtõl közelebb bújok hozzá, és felém nyújtott kezére is rákulcsolom az ujjaimat.

Annyira jó mellette feküdni… És holnap csak ketten leszünk... Együtt… Egymással…

Ezekkel a gondolatokkal alszom el, miattuk azt érzem, ma még rosszat se álmodhatok…

***

- Ismét a szörnyetegrõl álmodtál? – ölel magához már sokadjára, amikor megmozdulok, mosolyogva viszonzom kedves, óvatos gesztusát, aztán hagyom, hogy puszit hintsen tincseimre, mielõtt válaszolnék a kérdésére:

- Most nem… Csak ki kell jutnom a mosdóba.

- Menj csak. Elengedlek. – ereszt ölelésébõl, belepirulok a szégyenbe halk kuncogása miatt, mielõtt még kicsusszannék mellõle az ágyból, és elindulnék a fürdõ irányába.

Pocsékul vagyok az egyenesen haladás is nehezen megy. Alig aludtam valamennyit, ráadásul miattam szerintem õ se tudott. Minden egyes alkalommal, amikor felriadtam önkívületlenül sikítottam, és csapkodtam, amíg meg nem nyugtatott azzal, hogy körém fonta karjait, és magához szorítva susogta nekem, nincs gond, mert itt van velem.

Kilépve szobájából azzal is szembesülnöm kellett, hogy sajnos már nem éjszaka van. Pff… Pedig olyan szívesen visszamásznék az ágyba egy pár órára… Álmos vagyok.

Dolgom végeztével sietek is vissza Belathorhoz. Nála még talán jótékony sötétség van. Lehet, abba is beleegyezne, hogy durmoljunk még egy keveset… Jól esne. Bár amíg nem tudom, miért üldöz az a szörny az alvásaim tényleg ennyire szakaszosak lesznek, mint az éjjel, vagy elõtte éjjeleken.

- Felhúztad a redõnyöket Tori? – kérdem csalódottan, amikor végre ismét belépek megmentõm szobájába, egyik kezem gondosan tartom a szemeim elõtt.

- Igen. Az urunk kérése volt. Jó reggelt Antonio! – mosolyog rám kedvesen, igyekszem kedvemhez mérten a lehetõ legudvariasabban viszonozni az üdvözlését:

- Jobbat – aztán kitör belõlem a nyûgösség - Fáradt vagyok… Nem lehetne még egy egész kicsit sötétet csinálni a szobában? - nyafizásom végén le is dõlök az ágyra, ekkor ül mellém Belathor, aki a szekrényeinél lehetett, és csatlakozik beszélgetésünkhöz:

- Nem lehet An… - mialatt beszél ujjaival a tincseim közé túr – Vagy inkább aludnál a meglepetés helyett? Ha igen, akkor szívesen lemondom… – tényleg… Mára ígérte, hogy mi ketten együtt elmegyünk valamerre… Az éjszakai izgalmak miatt teljesen ki is ment a fejembõl.

Gyors mozdulattal támasztom magam feljebb, de már vigyorral viszonzom halovány mosolyát:

- Ne mond le… Kérlek… Már kelek. – aztán hogy bizonyítsam, mennyire készen állok, fel is tornázom magamat függõleges helyzetbe.

- Öltözz fel.

- Jó. Már itt sem vagyok. – kurjantom teljesen felfrissülve, szobája ajtaján szintén mindenre készen vágtatok ki. Majd… 180 fokos fordulattal lépek vissza Belathorhoz, amikor ruhásszekrényem elé lépve eszembe jut, hogy még azt se tudom, milyen ruhákat vegyek magamra. Mert… Például sétálni mást vennék fel, mint mondjuk egy elegánsabb eseményre.

Persze az eszembe se jutott, hogy õ hozzám hasonlóan öltözik, ezért póló nélkül találom, ledöbbenve nézem végig a hátán, és a karjain feszülõ izmokat. Elképesztõ látvány, teljesen bele is pirulok a leskelõdésbe.

- Mi a baj An? – fordul felém, ami miatt csak jobban zavarba jövök, de azért igyekszem érthetõen elmondani neki, miért jötten vissza a szobájába:

- Izéé… Ööö… - igen, eddig jó… Már csak folytatni kéne, nem a plafont bámulni helyette.

- Rosszul érzed magad? – keze a homlokomra simul, ami eddig csupán forró volt a pírtól, de most egyenesen éget:

- Nem… - próbálok magamhoz térni a kábulatból – Csak azt akartam megkérdezni, hogy milyen ruhára lesz szükségem. Semmiképp sem akartalak zavarni…

- Milyen ruhára? Olyat veszel fel, amilyet szeretnél. Nem megyünk olyan messzire. – simítja végig az arcom, magabiztos mosolya miatt még zavartabb leszek:

- Rendben… Akkor… Öhmm… Mindjárt jövök. – sóhajtom, és elsprintelek szekrényemig, ahol fél percig csak kezének nyomán tartom a kezem, mielõtt öltözni kezdenék.

Nem viszem túlzásba, egy testemre feszülõ puha, rövidujjú pólót, és egy kényelmesebb nadrágot kapok magamra, ekkor lép be hozzám Belathor:

- Elkészültél?

- Igen, mehetünk. – indulnék is, ha nem kapná el kuncogva karom az ajtóban:

- Lassan a testtel. Azért egy pulóvert vegyél fel.

- Miért? – kérdem – Szépen süt a nap, jó idõ van.

- Annyira még nincs meleg, hogy egy pólóban tekeregj. – mosolyog továbbra is, csak emiatt lépek vissza a szekrényhez, és keresek egy elõl cipzáras puha anyagú pulóvert. Ha nagyon melegem lesz, legfeljebb egyszerûen lehúzom, és ráakasztom. Rajta csak póló van. Kezében is csak egy kosár. Mondjuk azt lehet, pont azért hozza, hogy beletehessem.

- Remélem, ez megfelel. Mi van a kosaradban?

- Majd meglátod. – a fene egye meg. Miért kell ennyire titokzatosnak lennie? Engem meg fog ölni a kíváncsiság, mielõtt még jobban megismerhetném.

***

A házból kilépésünk elõtt újabb dolgot kényszerített rám Belathor, kabátot. Kicsit morcos is lettem emiatt rá, hiszen õ nem vett fel ilyesmit sem, viszont most már boldog vagyok a meleg anyag miatt, az ellen se tiltakozom, hogy kapucniját a fejemre húzza, miközben a tájat szemléljük. Csodálatos a kilátás abból az egy helyben lebegõ léghajóból, amire felült velem, a szélébe kapaszkodva szemlélõdök. A fák lombjai, valamint a rétek ezerféle zöldben pompáznak, mindenhonnan édes illat árad, és kacagás, zene hallatszik, mellettünk néha - néha madarak röppennek el, innen még a körülöttünk lévõ mutatványos sátrak is sokszínûek, érdekesek.

- Szép ugye? – húz beljebb a kosár szélétõl, egyetértõn bólintok felé:

- És megnyugtatóbb is annál, mint amikor csak úgy magamtól lebegtem. – társasággal vagyok, nem egyedül, és nem is a testem nélkül… Ezerszer másabb, és élvezetesebb.  

- Azt elhiszem. – kuncog egyetértõen – Loan készített egy kevés harapni valót. – veszi elõ aztán azt a kosarat, amit eddig nem mondott el, miért hozott velünk, csillogó szemekkel fordítom minden figyelmem a tárgy felé:

- Milyen ételeket pakolt? Van köztük édesség?

- Persze, hogy van az is benne. – mosolyog, mialatt helyet foglal a kosárban elhelyezett párnák egyikén – De úgy gondoltam, nem a desszerttel kezdünk.

- Hát jó… - biggyesztem le az ajkam, és térdelek mellé – a pulykahúsos szendvics is nagyon finomnak néz ki – inkább ínycsiklandozónak a sok salátával, de a csokis keksz az mégiscsak csokis keksz. Sokkal szívesebben enném.

Mondjuk… Azt se tudom, Gilen mennyire látszottak volna meg azok az ételek, amiket a testébe költözése óta rágcsáltam normális kaják helyett. Egy egész kicsit tényleg vissza kellene magam fognom.

A kezembe veszem az egyik szendvicset, és beleharapok, hogy aztán a teljesen elmajszoljam. Nem vettem észre magamon, hogy éhes lennék, viszont ez, és pár darab süti kellett, elégedetten dõlök hátra a kosár falának:

- Most nagyon jól laktam.

Élõk között… Élek… Beváltotta az ígéretét, és megmentett. Ráadásként még a fájdalmaimtól is teljesen megszabadított. Boldogabb vagyok, mint eddig bármikor… Ha nem félnék attól, hogy ez az egész véget érne egy hirtelen cselekedetemtõl, biztosan körbeugrálnám azt a helyiséget, amiben vagyunk, és az elõbbi furcsaság ellenére is megpróbálnék csókot hinteni hõsöm ajkaira.

Már sûrûn pislogok, hogy lássak a szemeimben összegyûlt könnycseppektõl, igyekszek visszafordulni felé, hogy köszönetet mondhassak neki mindazért, amit értem tett, de a szoba ajtajának nyikorgása magára vonja a figyelmem. Aztán… A két belépõn akad meg a szemem. Egyforma magasak, a vonásaik, fekete tincseik és még barna szemeik pillantása is ugyanolyan. Csak az öltözködésük tér el némiképp. Kik õk? Belathor segítõi, vagy rokonai?

- Loan, a szakács. – kapok választ ki nem mondott kérdésemre - Ha bármit szeretnél enni, akkor neki szólj, és elkészíti. Tori pedig aki minden mást beszerez neked. Csak szólj, mire van szükséged.

Kedvesnek tûnnek õk is, de Belathorral ellentétben úgy néznek, mintha valami kísértet lennék, és ez egy kicsit feszélyez:

- Heló! - ez a köszönésük is elég furcsa volt. Merev, és gépies. Akárcsak a mozdulat, amivel megigazították ágynemûim, és tálcát tettek ágyam mellé.

- Majd hívlak, ha kellesz valami. – szerintem már meg se hallották amit mondtam, fejcsóválva nézek a becsukódott ajtóról megmentõmre.

- Tehát sikerült? – kérdem aztán, ahogy találkozik pillantásunk. Biccentésétõl, valamint kedves mosolyától most kapott szívem hevesebb dobogásba kezd, ezért mielõtt teljesen elpirulnék rántom fejem megint a tükör irányába, és próbálom ismét feltérképezni az arcom.

- A test a tiéd, azt teszel vele, amit szeretnél... – amit szeretnék? Biztos nem bánná õ, vagy az a személy, akié eredetileg volt, ha mondjuk… Egy egész kicsit rövidebbre vágnám a haját? Tényleg… A személy, akinek a teste segítségével visszatérhettem az életbe még egy rövid ideig. Ki volt? A nevét se kérdeztem…

- Hogy hívták? – veszek erõt magamon, és faggatom.

- Kit?

- Azt, akinek a testében lakok most. 

- Gilbert. – Gilbert… Értem… Szép név…

- És meddig maradhatok? – ezernyi kérdés jár a fejemben, szándékomban áll neki mindet föltenni, hogy jobban megismerhessem õt, és Gilbertet, mielõtt még izé…

- Amíg nem sikerül az alku rád esõ részét teljesítened. – alku… Igen… Pont azon járt az eszem… Vörös arccal nyelek egyet, és faggatnám tovább, viszont úgy tûnik, neki most nincs kedve a beszélgetéshez:

- A részletekrõl majd késõbb. Egyenlõre hagylak pihenni. Ha szükséged lenne bármire, mint mondtam, Tori és Loan is itt lesz. – vajon õk tudnának mesélni nekem róla, és a testem eredeti lakójáról? Várjunk csak… Magamra akar hagyni?

- Hová mész? – miért? Köze van ahhoz a távozásának, hogy rásikítottam?

- Dolgoznom kell. Kora délután jövök vissza. Aztán folytatjuk. – értem - Egyelõre szokd meg a testedet... lakd be. Ismerkedj a házzal, a két lakóval, a környezeteddel. Amire tudnak, õk is válaszolni fognak neked. – hát jó… Akkor Loant, és Torit fogom zaklatni, és kérdezni mindarról, amirõl tudni szeretnék.

- Rendben. Várni foglak. – nem fér a fejembe, miért reagáltam pár perce olyan furcsán az érintésére… Legszívesebben a karjai közé bújnék, és az izmainak simulnék ebben a pillanatban is… 

- Persze... Öh... Jó pihenést. – semmi kedvem az alváshoz. Pihentem már eleget eddigi életem során. Amint csukódik mögötte az ajtó, talpra kecmergek, hogy az ágyban megkapaszkodva próbálhassak a lábaimra állni. Pontosabban Gil lábaira.

Imbolygok, de még így is kellemes mozognom. Kapok levegõt lépteim közben, és a testem se fáj. Tényleg rengeteg hálával tartozom Belathornak a segítségéért. És… Részben Gilnek is a testért, amit jelenleg a sajátomnak mondhatok.

Sõt… Már az ikreknek is… Ha nem kapnának el, a földre zuhannék, amikor pár kapaszkodó nélkül megtett méter után remegni kezdenek a lábaim.

- Köszönöm, hogy megmentettetek. – sóhajtom, amint talpra segítenek, válaszként egyforma vigyorral biztosítanak arról, hogy ez semmiség volt.

- Merre indultál? – kérdik fülig érõ szájjal, elpirulva karolok beléjük:

- A házat akartam felderíteni. Kérhetek segítséget?

- Még szép. – biccentenek újra egyszerre – Megmutatunk mindent a birtokon. 

- Amint ettél legalább egy kis gyümölcsöt. Belathor mérges lenne, ha annyira lesoványodnál, hogy eltûnnél – akkor már tudom, melyikük Loan…

Pár folyosóig jutunk csak, annyira kimerültem a sétától, hogy vissza kellett kísérniük az ágyamhoz. De… Nem bánom, mosolyogva dõlök el az évekig lakhelyemül szolgáló bútordarabon, és hunyom be a szemeim, amíg õk visszateszik mellém a széket. Jól szórakoztam. Loan, és Tori is sokkal kedvesebbek, mint ahogy azt elõször gondoltam. Hála nekik pedig Belathorról, és Gilrõl is megtudtam pár dolgot. Azt mondták, Gil megmentõm szerelme volt, aki egy hozzá közel álló ember halála után vesztette az életét.

Gil… Gondolom azért helyezett a testébe, mert nem tudna más embert szeretni. Bár... Ha ez így van, biztos nem mentett volna meg, és akarna cserébe a tettéért lefektetni… Igen… Bízom benne, és abban, hogy igazából szeretné tudni, ki is az az Antonio.

- Antonio… - ki szólított? És… Hol vagyok? Az álmomban? Vagy már Gil teste kilökött magából, és a túlvilágon?

Idegesen nézek körbe, félelmem pedig egyre nagyobb lesz a táj változásával. A szoba bútorai, és parkettája eltûnnek, egyik a másik után. De… Nem csak az… A lépcsõ, a díszes ajtó is felszívódik sok más dologgal együtt, amíg végül Belathor teljes háza helyére selyemtapintású fûmezõ kerül szikrázó napsütéssel, és mélykék éggel. A felhõk is annyira közel kerülnek hozzám, hogy beléjük tudnék harapni, ha szeretnék.

Immáron az egyetlen idegen tárgy a táj képében egy arany keretes tükör.

- Erre gyere Antonio… - a tükörtõl beszélnek hozzám? Mi folyik itt? Nagyot nyelek, majd elindulok az irányába. Meg kell tudnom, hogy hol vagyok. A hang gazdája talán segíteni fog ebben.

- Itt vagyok. Te hol vagy? És… Ki vagy?

- Szegény kicsi Antonio… – sikkantva ugrok hátrébb, a tükörbõl az én eredeti testem szólalt meg. Aztán fokozatosan felveszi Gil alakját. Azaz… Majdnem teljesen. A tükörbeli Gilnek nincs halálfélelem az arcán. Õ szomorkásan mosolyog, és glóriája, valamint szárnyai vannak…

- Gilbert? – biccent, ezért közelebb merészkedek hozzá – Tényleg te vagy az? – újból bólint, és következõ kérdésem elé vágva szólal meg:

- Muszáj volt hozzád eljönnöm Antonio. Figyelmeztetnelek kell. A halállal jobban járnál, mint Belathorral. Õ egy kegyetlen szörnyeteg, aki csak önmagával tud törõdni. A testem elfogad, amint felébredsz az álmodból, de kérlek… Ne várd ezt meg. Ne maradj itt vele, és tedd ki magad újabb szenvedéseknek. Gyere át a tükrön, magammal viszlek a mennybe.

- Kegyetlen szörnyeteg? – nézek rá döbbenten, ujjaim, amikkel eddig a tükör szélét tanulmányoztam visszahúzom, hogy véletlen se húzhasson magával, ha valóban itt áll elõttem – De… De… Miért? Mit tett? Nekem kedvesnek tûnik…

- Képes volt megölni a saját húgát, a jegyesem… - hogy mi???

- Nem értem… Biztos õ volt?

- Sajnos igen. Láttam. Teljesen megtébolyodott. Rám is rám támadt. Ha nem öltek volna meg simán a magáévá tesz. – nagyot nyelek, és érzem, remegni kezdenek a kezeim:

- Azóta változhatott. Most a közelembe se jött.

- Csak azért, mert segítettem neked. Miattam sikítottál, és nem engedted, a közeledben legyen. De… Többet nem tudnálak megmenteni… Hiszel nekem?

- Hiszek. De… Mégse mehetek veled Gilbert. Én… Szeretnék abban hinni, hogy képes lenne úgy megszeretni, mint ahogy megszerettem.

- Sajnos csak a testem szereti édes kicsi Antonio. Az nem érdekelte már, mit akarok, az se fogja, hogy te mit szeretnél. Ha levágod a hajunk is ideges lesz.

- Egy próbát megér. – sóhajtom egy nagy nyelés után, egyre feszültebb vagyok. Belathor tényleg megölte a testvérét?? Nem… Nem lehet…

– Ha úgy érzem, menekülnöm kell, csak annyi a dolgom, hogy végezzek magammal nem?

Bólint, aztán elköszön, halovány mosollyal intek felé.

Egyre magasabbra lóbálom a kezem, viszont azt sose gondoltam volna, hogy emiatt elkapja valami hosszú barna hajú vad, ahogy Gil eltûnik a szemeim elõtt, hogy aztán lefelé, a megnyílt föld irányába vonszolhasson. Karmait mélyen a húsomba vágta, hártyás szárnyai gyorsan hasítják a levegõt. Gyomrom összerándul, és egybõl megrettenve ülök fel, nyitom ki szemeim. Ekkor nézek szembe elõbbi beszélgetésünk tárgyával a sárga szempár helyett. Hála az égnek…

- Szép délutánt. – törli le az arcomról könnyeim, amik talán akkor csordultak ki, amikor elsikítottam magam a fájdalomtól – Már nincs semmi gond. Akármit is álmodtál, vége… – megint annyira kedves hozzám… A tekintete sem tébolyult… Inkább magányosságáról, és aggódásáról árulkodik. – Vége Gil… Itt vagyok veled. – Gil? Újabb könnyeknek engedek szabad utat, mialatt halkan megszólalok:

- Ne hívj így… - ez most fájt… Szeretni akarom, de csak akkor, ha magam miatt kedvel.

- Tessék?

- Az én nevem Antonio! Kérlek… Ne hívj Gilnek… - Igaza volt Gilbertnek… Talán tényleg vele kellett volna mennem, elkeseredetten mászok ki az ágyból, kezdek futásba addig, amíg Belathor két keze meg nem állít. Villámok megszégyenítõ gyorsasággal ragadta meg a karjaim, és fordított maga felé, hogy mélyen a szemeimbe nézhessen.

Most döbbenetet látok lélektükreiben, mielõtt szorosan magához vonna, és visszaülne velem az ágyra:

- Bocsánat An… Én csak… Mindegy… Figyelj… Jobb kedved lesz, ha azt mondom, hogy elfogadott teljesen a test? – micsoda?

- Tényleg? – nézek érdeklõdve végig magamon – Honnan tudod? Lehet, csak késõbb lök ki.

- Már nem. Velem maradhatsz az alkunk beteljesítéséig, vagy akár tovább. – sóhajtja elégedetten, aztán úgy fordít, hogy belelássak a tükörbe. Testem Gilé, de a szemeim… Olyan haloványvörösek, mint amilyenek eddig mindig voltak, hevesen dobogó szívvel nyelek egyet. Gil igazat mondott... Akkor pedig lehet, abban a dologban is…

- Igen. – de… Annyira örülök neki, hogy magához vonhat már, és egyik kezével a hajamba túrhat. – Ölelnél még egy darabig?

- Ameddig szeretnéd. – puha csókot is kapok tincseimre, csendben sírok tovább, és fonom karjaim szorosan köré. A megmentõm, viszont ha nem úgy találkoztunk volna, ahogy találkoztunk is beleszeretek.

Mire megnyugszok már a vacsora a szobában, Loan vigyorral tolja elénk:

- A mai menü sült csirkemell csíkok gyümölcsöntettel, és rizzsel, a desszert pedig csokis keksz.

- Köszönjük. – válaszolom Belathorral szinte egyszerre, amikor pedig kimegy, mosolyogva vetem rá magam a tányérom desszert részére.

Még mindig az ölében ülök, de amíg ezt nem bánja, itt maradnék. Az a rém… Ha rá gondolok már rettegek.

Nem ettem sok mindent, úgy, ahogy általában, de õ se valami nagyétkû, pár falattal lapátolt nálam talán több ételt magába.

- Itt vagyok. Már elõ is készítettem a fürdõt. – lép be a másik iker Belathor krákogására, nyújtózkodva kászálódok ki Belathor ölébõl, és indulok az ajtó felé. Feltett szándékom, hogy én kezdjem a mosakodást, viszont az ajtóban megtorpanok:

- Ugye nem baj, ha elsõként megyek?

- Nem… - kel fel õ is. – Mindjárt követlek. – igen… Én is így gondoltam. Vagyis… Nem teljesen így, vörös arccal kérem arra, várjon, amíg végzek.

- Kérlek. Egyedül jobb lenne…

- Hát jó – mosolyog rám, mialatt visszaül az ágyra – szólj, ha kész vagy. Ha gond van azt is jelezd – haragszik, vagy nem?  Az arca alapján igen, de remélem, nem. Meg kell értenie. Semmiképp se tudnék vele együtt fürödni még, szeretném megismerni a testem. És… Az a másik dolog is zavar. Hogy kérdezzek rá arra, volt-e húga, és hogy ha igen, akkor miben halt meg?

- Igyekszem. – pedig ezt a két dolgot mindenképp tudnom kell. Aztán majd meglátom, mit teszek.

A kádban tényleg jobban szemre tudom Gil testét vételezni. Elég zavarba ejtõ, mintha egy más férfival lennék együtt. Semmit sem tudok arról, hol érinthetem rendesen, és hol kell vigyáznom jobban a bõröm egyes területeire, még jó, hogy Torit is kiküldtem az ajtó elé.

- Végeztem. – lépek ki fél óra pancsolás után egy köntösben, a fejemen is törölközõ van, hajat mostam. Abban bízok, hogy összébb ugranak a tincseim. Ha megtennék, ráérnék csak holnap levágni.

- Olvashatsz alvás elõtt, ha gondolod. – kapok egy puha puszit a homlokomra Belathortól, mosolyogva biccentek felé, és megyek vissza a szobába.

Eddig fel se tûnt, hogy mennyi könyvespolc van a szobám egyik falán, komótosan tanulmányozom a kötetek címeit. Többnyire kották, és zenemûvek, de van pár izgalmasnak tûnõ orvosi kötet is köztük.

- Találtál valami érdekeset? – ölel át egy kéz hátulról, vörös arccal veszem le a számomra legszimpatikusabbat:

- Ezt. – modern gyógyszerek káros mellékhatásai. Elég régi könyvnek tûnik, épp emiatt szeretnék belenézni. – Szerintem még ma ki is olvasom.

- Legelõször szárítsd meg a hajad. És… Ha szólok, akkor tedd le szépen. Aludnod is kell. – jól átlátott rajtam. Tisztában vagyok vele, hogy kéne, de azután a szörny után nem akarok egy darabig.

- Itt leszek veled, nem bánthatnak álmodban sem.

- Csak egy szörny akart… - motyogom, amire kiveszi a könyvet kezeimbõl, és elvisz az ágyig, ahol miután Tori megszárítja a tincseim elfektet hozzám bújhat:

- Most már õ se fog. – és Belathor se. Érzem, tudom, hogy jól döntöttem, amikor a maradást választottam, mosolyogva bújok hozzá közelebb, hunyom be szemeim. Most épp a tincseim simogatja. Bódítóan, és álmosítóan.

***

- Kérlek, ne nyúlj a hajadhoz... Várd meg a vágásával Belathort.

- Azt mondta tegnap, hogy azt teszek a testemmel, amit szeretnék. Ha nem hagytok békén, még a fülem, és a köldököm is kilövetem – durcás vagyok, bal lábbal keltem. Megint az a szörny akart elragadni az álmaimban, ezért át szerettem volna ölelni, amikor a zuhanás közben felriadtam, viszont csak a hûlt helyét találtam, kiment mellõlem az éjszaka.

- Antonio… - lép be Loan is a szobába – Tényleg úgy gondolod, jobb lesz röviden? Eddig sose vágtuk ennél kisebbre neki a tincseit.

- Még szép. – sóhajtom.

- Értem. – kapok egy rosszalló fejcsóválással körített választ, mielõtt nekiállnék a hajvágásnak.

Hosszú ideig tart, de megéri a fáradtságot, elégedetten nézem mûvem, amíg Torit összesöpri a levágott hajszálakat. Végre ismét rövidek a tincseim.

- Egész csinos – kuncognak mind a ketten, egyetértõen biccentek:

- Így sokkal jobban érzem magam. – pontosabban inkább teljesen a magamabbénak érzem Gil testét.

Bár… Arra kíváncsi leszek, fogok-e így is tetszeni Belathornak. 

 

Sõt…

Ijedten állok meg, és döbbenek rá, hogy mást se érzek. Se hideget, se meleget, még azt a mardosó fájdalmat se, ami eddig belülrõl kínzott.  

Azok a smaragd minden egyes árnyalatában pompázó fák pedig, amik hûsében tettem az utam a napszúrás megelõzése miatt, most alám kerültek.

Ez az egész… Döbbenetes, és egyben ijesztõ is. Már megint sikerült kómába esnem.

Ráadásul… Az újdonság kedvéért észre se vettem, hogy mikor.

Nagyon bánom, hogy nem hívtam magammal egyik testvérem se, azt meg még jobban, hogy olyan idõpontot választottam a levegõzésre, amikor a szüleim már elmentek otthonról dolgozni.

Nem tudom, így, a föld felett lebegve hogyan értesítsem a családom, és kérjem arra õket, jöjjenek értem.

Olyan személyt se látok, aki esetleg a segítségemre lehetne abban, hogy elõszedi a mobilom, és tárcsázza az egyik ismerõsöm.

De… Legalább a testem már megvan, nem tartott órákig a megtalálása. Az egyik keskeny sétaút melletti bokor aljában fekszik, oda zuhant be, amikor kiszöktem belõle, megkönnyebbülten fújok egyet, és lépek, pontosabban lebegek hozzá közelebb.

Ha itt, mellette állok meg, akkor elõbb vagy utóbb jön majd egy lény, aki látni fog, és tud nekem segíteni.

Csak percek, órák, vagy napok kérdése…

- Hé te! Tedd azt le rögtön – nem hiszem el… Ez a nap nem az én napom. Miért kellett kifognom egy zsebtolvajt is a betegségem mellé?! – Kérlek… - térdelek a vigyorgó senkiházi elé, aki ráakadva testemre azt hiszi, valami nagyon nagy zsákmányt fogott ki velem – Nekem az kell még… Tedd vissza… Könyörgöm… Csak a pénzem vidd el… A telefonom tedd vissza a zsebembe. Könyörgöm…

Válasza szavaimra, vagy reakciója könnyeimre? Semmi, hiszen nem érzékel. Nevetve fut át rajtam, és távozik.

Merre? Nem tudom.

Követhetném ahelyett, hogy elkeseredetten ülök le a testem melletti padra, és sírok tovább, de akkor nem tudnám, hogy hová vinnék innen azok a testem, akik legközelebb rá találnak.

Akkor még kevesebb esélyem lenne arra, hogy egyszer valamikor hazakerüljek.

- Miért búslakodsz? – hallok meg magam mellõl egy karcos mély hangot, gyors mozdulattal fordítom fejem a gazdája felé.

Érdekel, nekem címezte-e szavait.

Elõször csak egy homályos foltot látok abból, aki arra a padra telepedett, amelyikre én is, aztán amikor megtörlöm a szemeim, kitisztul az idegen férfi képe elõttem.

Széles vállak úsznak a látóterembe, és olyan csokibarna haj, amit szíve szerint egész nap az ujjai között tekergetne az ember. Azok a lila szemek, amikkel viszonozza pillantásom is elragadóak.

Csak azért nem pirulok el sem tõlük, sem határozottságától, mialatt visszakérdezek, mert nem vagyok a testemben:

- Hozzám beszél?

- Látsz itt mást is? – aha… Tehát akkor tényleg engem szólított meg, és nem csak úgy érzem, hogy figyel…

- Nem… - válaszolok neki halkan.

Elnézést is kérek tõle, aztán elõzõ kérdésére felelek, beavatom abba, miért vagyok szomorú.

- Értem. – sóhajtja elbeszélésem végén. – Meghaltál, és még ki is fosztottak, így a tested nem kerülhet vissza a családodhoz. – hogy mi?! Ácsi… Õ valamit nagyon félreértett…

- Nem haltam meg – ha tudnék toppantani, akkor most nem felé lebegtem volna, hogy innen nézhessek le rá. - Még élek. És... – teszem hozzá tétován a szavaimhoz – Orvosra lenne szükségem. Meg… A szüleimre. – könnyeim újra elerednek, mialatt õ a bokorból halássza ki a testem. Élettelennek tûnik a karjai közt, de tényleg van benne élet. Én vagyok az élet. Élek…

- Sajnálom… - mormog ismét felém határozott hangján – Úgy érzem, még ha visszakerülnél a testedbe se élhetnél már tovább pár óránál. – ezt nem értem… Mi ez az egész???

- Hazug! Miért mondod ezt? – lebegek teljesen elé, és nézek végig a mellkasomon. Nagyon remélem, most csak álmodom, hogy lassabban veszem a levegõt kómám alatt, mint eddig valaha, vagy csak beképzelem attól, amit ez a férfi mondott. Sose gondoltam komolyan, hogy megölöm magam. Nem akarok meghalni.

Mit csináljak???

- Csak a színtiszta igazat mondtam. - jelenti ki. - Meg fogsz halni. Bár… - gondolkodik el - Lehet, még nem késtünk el, és megmenthetlek. Igen. Ha szerencséd van, vissza tudlak hozni az életbe - hangját most is erõvel teltnek érzem, jelenleg már azt se bánnám, ha csak hazudna, és hamis reményt akarna ébreszteni bennem. Hinni akarok neki, és abban, hogy van még reményem, és idõm.

- Bármit megtennék azért, hogy sikerüljön. Mikor akarsz visszahozni? És… Mit kell hozzá csinálnom? – faggatom éppen emiatt elszántan, és izgatottan, mosollyal az ajkain int nyugalomra:

- Had fejezzem be, amit elkezdtem. Szóval – köhint egyet - Van nálam egy test. Abba helyezném át a lelked, a megmaradt két órádban, ha velem jössz. De… - emeli feljebb mutatóujját figyelmeztetõen – Tudnod kell, csak akkor sikerülhet megmentenem az életed, ha a test nem taszít ki magából.

Új test, aminek el is kell fogadnia? Furán, és rizikósan hangzik… De… Mivel úgyis meghalnék, úgy érzem, nincs semmi vesztenivalóm, biccentek neki.

- Tudnod kell azt is, – beszél tovább az idegen – hogy kapcsolatba se léphetsz többet a családoddal az új testedben. Meg se ismernének, ha megpróbálnád. – jogos… Teljesen máshogy nézhet ki az a valaki, akibe beleültet, elszántan biccentek neki ismét.

Mondjuk… Valamit még mindig nem tudok…

- Miért akarsz nekem segíteni? Nem azért, mert zavar… Csak… Izé… Most ismertelek meg... És… Egy kicsit talán furcsa… - egy orvos, aki ennyire elhivatottan végzi a szakmáját, és pont velem futott össze? Kizártnak érzem ezt a lehetõséget.  

- Nem ingyen tenném. A siker esetén komoly árat kellene fizetned – mosolyától úgy érzem, a hideg futkosna a hátamon testemben, egy nagy nyelés után arról faggatom, mennyi pénzt akarna tõlem. Hiszen… Az a szüleimnek se lenne mindegy. Fõleg nem úgy, hogy tõlem most vették el minden vagyonom.

Tudnom kellett volna, hogy túl szép volt az, amit mondott ahhoz, hogy igaz legyen… Csalódottabb vagyok, mint akkor, amikor kijelentette, két órám van hátra.

- A fizetséget nem anyagiakban kérném, hanem természetben – nyúl felém óvatosan, és simít végig csábítóan arcom vonalán, értetlenül nézem, és fürkészem az arcát, próbálok rájönni arra, mire is gondol pontosan.

Aztán… Leesik szavai jelentése, és sikkantva ugrok tõle távolabb.

Igen. Sokként ért a felismerés, miszerint az övé kell, hogy legyek, azért volt ilyen a reakcióm. És… Testem is azért pirult el az ölében.

- Mi legyen? – kérdi pár perc után, teljesen elbizonytalanodva, és zavartan vizslatom. Jó embernek tûnik, és kedvelném is. De… Olyat még akkor se tettem eddig senkivel, nem tudom, mit csináljak.

- Ha sokáig gondolkozol még, akkor kicsúszunk az idõbõl… - sóhajtja, szavai mik szerint kicsúszunk az idõbõl visszhangozni kezdenek a fejemben…

Tudom, igaza van, és tényleg élet-halál közt lebegek, mert eddig amikor a testemen kívül voltam nem éreztem minden tagomban lüktetõ fájdalmat. De… Még mindig gondolkozok a döntéssel.

Végül arra jutok, inkább az ismeretlen, de kevésbé félelmetesebb dolgot választom a halál helyett:

- Veled tartok… De ígérd meg, hogy nem egybõl azután akarsz velem lenni, hogy visszahoztál az életbe… - motyogom. Majd… Amikor azt mondja, meglátja még, és arra kér, kövessem, a nyomába, majd késõbb egy kis séta után autója nyomába szegõdök a városon át.

Szavai nem hangzottak bíztatóan, viszont már késõ lenne meghátrálni. És… Még mindig élni akarok…

Amikor elindulunk, bemutatkozok neki, és arra kérem, õ is árulja el a nevét, mert tudni akarom, kit tisztelhetek az õrangyalomban.

Nem mosolyodik el akkor, amikor rám néz, de legalább megtudom, hogy hogy hívják. Belathor Goldwen.  

***

Az utolsó emlékeim alvásom elõttrõl mindent felemésztõ fájdalom és kín volt, miután Belathor arra kért egy ágy mellett, hogy csukjam be a szemeim, és kántálni kezdett.

Nem egyszer sikítottam el magam miattuk.

El is sötétült elõttem teljesen a világ, de… Nem halhattam meg. Érzem, hogy ver a szívem, pihegve próbálom nyitogatni a szemem.

Sikerülhetett a terve, és új ember lettem? Vagy álmodtam az egész találkozást, és most felébredtem?

A plafon, ami szép fokozatosan kitisztul szemeim elõtt annyira ismeretlenek számomra, mint az illatok, amiket érzek, óvatosan fordítom el oldalra a fejem.

Ekkor hullik le valami róla.

Összerettenek a halk puffanásától, viszont amikor leesik, csak egy rongy volt a homlokom, és az hullott le, kezem emelném feljebb. El akarom érni, meg akarom fogni.

Látni is szeretném a kezeim. Velük azt is megtehetem, hogy végigtapogatok a bõrömön.

De… Nagyon nehezek, akármennyire is próbálom, nem jutok velük dûlõre. Lábaim se tudom feljebb emelni az ágyról.

- Jó reggelt. – köszönt Belathor a másik oldalamról, szakaszos mozgással fordítom el a fejem felé, és köszönök neki:

- Neked is – most lépett be a szobaajtón, de gondolom egész éjjel mellettem lehetett. – Mi történt? – faggatom aztán. Sikerült? Kicsit fura a hangom. Rekedtes, viszont magasabb, mint eddig, nagyon remélem, jó hírei vannak a számomra.

Válasz helyett mosolyogva lép ágyamhoz, és ül le rá, hogy végigsimítsa tincseim, de mielõtt hozzám érhetne, önkívületbe esve sikítom el magam.

Eddig nehéznek érzett kezeim is arcom elé rántom egy újabb sikoly kíséretében, nem is értem, miért teszem, amit teszek.

Õ is döbbenten néz rám, de amikor arrébb lép, pontosabban a szoba közepéig hátrál, le tudom engedni a kezeim.

- Ez meg mi volt? – faggatom aztán, de ugyanolyan döbbenten figyel engem, mint ahogyan én õt.

Aztán… Csak még döbbentebb leszek. Az ajtó melletti tükörbõl egy teljesen idegen arc néz felém. Idõsebb nálam, és vonásai is mások. Kicsit férfiasabbak. A szemeit nem látom, de azt igen, hogy a haja irritálóan hosszú. És… Szõke.