Megragadtam az ablakkeretet, és magabiztosan felléptem a párkányra - nem egyszer másztam már ki ezen az ablakon korábban. Egy futó pillantás erejéig mégis visszafordultam.

   Tekintetem az íróasztalomon hagyott levélre tévedt, amin szinte még meg sem száradt a tinta. A búcsúlevél volt az, a nénikémnek. Egy pillanatra elkalandoztam, kedves gyerekkori emlékeim szigetére.

   Végül megráztam a fejem, és visszafordultam, egyenesen a nyílt, és végtelennek tûnõ tenger irányába, majd habozás nélkül kimásztam az ablakon, és leereszkedtem az egyik fa kusza ágai közt.

   Amint megéreztem a lábam alatt a talajt rohanni kezdtem, egyenesen Raylight mûhelye felé. Képtelen voltam visszafogni magam, ha tudtam volna, valószínûleg repülök, csakhogy akár egy másodperccel is korábban érjek le a kikötõbe.

   Teljesen kifulladva, vöröslõ arccal álltam meg a hajó mellett.
 - Going Merry! – szóltam suttogva, szemeimmel már a fedélzeten kerestem a fiú alakját.
 - Mit csinálsz te itt? – kérdezte egy hang, miközben már a fedélzetre húztam fel magam.
   Merry a hajó orránál ült, féloldalasan felém fordulva, lábait a tenger fölé lógatta.
 - Nem úgy tûnsz, mint aki meg van lepve – mondtam ki az elsõ eszembe jutó dolgot, majd ledobtam a hátizsákomat a hátsó árboc mellé, és felé indultam. A hajópadló gondosan megmunkált deszkái egyszer sem nyikordultak meg, ahogy végigmentem rajtuk, hogy én is leüljek Merry mellé, az orrfára.
   A sós víz illata, és az esti szellõ ölelt minket körbe, olyan érzést keltve, mintha csak mi lennék, és miénk lenne az egész világ. Mosolyogva bámultam a sötét habokat, amik finoman neki-neki csapódtak a hajó oldalának.

-          Mi az? – húzódott az õ szája is egy halvány, féloldalas mosolyra.

-          Lenne kedved kihajózni? – fordultam hirtelen felé, tekintetem egyenesen az övébe fúrva. Kertelés nélkül tettem fel a kérdést, ami már napok óta ott motoszkált a fejemben.

   Merry tekintete nyugodt maradt, mintha már számított volna rá, hogy elõbb vagy utóbb ezt fogom kérdezni, mégsem válaszolt azonnal. De akkor és ott, még az a pillanatnyi csend is elviselhetetlennek tûnt.

-          Mikor szeretnél indulni? – kérdezett vissza válaszképp, engem pedig azonnal elöntött a boldogság. A nénikén mindig azt mondta hatalmas, õszinte mosolyom van – Azt hiszem akkor is egy ilyen mosoly ült ki az arcomra.

   …Azon az estén kezdõdtek el kettõnk kalandjai, egy csendes, csillagos éjszakán. Akkor szöktem el elõször otthonról, akkor kötöttem el elõször hajót, és eddig leélt tizenhét életévem során, ekkor vettem kézbe elõször saját életem kormánykerekét is.

***

-          Nem bántad meg? – törtem meg a kettõnk közt beállt csendet. Merry kifürkészhetetlen tekintete továbbra is a sötét habokat pásztázta, mintha komolyan azt gondolta volna, hogy a korábbi felszólítása után majd szófogadóan visszamegyek. Viszont épp azok, a szemében ülõ borús felhõk mondatták ki velem a kérdést, ami eddig még csak a gondolataim közt visszhangzott.

-          Egy cseppet sem – mosolyodott el fáradtan.

-          Akkor meg ne bámulj magad elé ilyen búskomoran! Ez egyáltalán nem méltó egy víz-istenhez! – böktem játékosan oldalba, abban reménykedve, hogy sikerül egy apró mosolyt csempészni az arcára.

-          De én nem is vagyok vízi isten – válaszolta, és a tekintetét most elõször elszakította a hajó oldalát csapkodó hullámokról, és finoman visszabökött. Olyan volt mintha gondolatban valahol nagyon messze járna.

-          Hát, egy Klabautermannhoz aki jelenleg is szabadon szeli a vizeket, még annyira sem! – folytattam, majd inkább elhallgattam. Úgy tûnt ez is egy olyan pillanat, amikor jobb lenne elhallgatnom, viszont képtelen voltam elviselni a csendet – Min gondolkozol?

-          Valahogy túl nagy a csend… - felelte.

Felsóhajtottam.

-          Egek, te már megint aggódsz - Megkapaszkodtam a korlátban, hátra hajtottam a fejem és a csillagokat kezdtem nézni. Valóban nagy volt a csend. Nem csak a tenger volt halkabb, de a szél zúgása is. Egy szavakba önthetetlen érzés fogott el, mintha a levegõ súlya megnõtt volna, és eltompultak volna a hangok. Ugyanakkor a csillagok fényesebben ragyogtak, mint eddig bármikor. – Aggódsz, ahelyett hogy kiélveznéd ezt a békét. – önkéntelenül is elmosolyodtam, amint megtaláltam a Cassiopeiát – Lazíts egy kicsit! Elõre aggodalmaskodni dolgokon, egyébként is felesleges – néztem rá vissza.

-          Szerinted jobb, ha felkészületlenül ér valami? – kérdezte Merry.

-          Ha nem tudod mire kéne felkészülni, így is úgy is felkészületlenül fog érni. Meg amúgy sem lehetsz biztos benne, hogy valami történni fog – Válaszképp Merry felsóhajtott, majd valami „ha te mondod” féleséget mormogott. Úgy tûnt nincs kedve vitatkozni és ezért inkább rám hagyta a dolgot, és újra a vizet kezdte figyelni.

   Ez csak még inkább elvette a kedvem az alvástól. Sosem szerettem Merryt gondterheltnek látni. Egyrészt, mert ilyenkor sokkal csendesebb, mint máskor és nehéz vele beszélgetni, másrészt pedig azért mert többnyire jók a megérzései. Szóval ha rossz elõérzete támad, akkor valami tényleg történni fog.
   Viszont ez mit sem változtatott a tényen, hogy a mai egy szokatlanul békés, és nyugodt éjszaka – még ha arról a bizonyos vihar elõtti csendrõl van szó.
   Szó nélkül felálltam, majd pár perc múlva két hatalmas pokróccal a kezemben tértem vissza.

-          Mit csinálsz? – kérdezte Merry õszinte értetlenséggel a hangjában.

-          Olyan szépek ma a csillagok, hogy bûn lenne egy kis sötét kabinban kuksolva eltölteni az éjszakát, szóval úgy döntöttem kinn alszom – magyaráztam, és elkezdtem elrendezgetni a dohos plédeket – Csatlakozol?

-          Elia, meg fogsz fázni

-          Mondtam már, hogy ne kezelj gyerekként! – feleltem dacosan, majd elheveredtem a rögtönzött fekhelyen.

-          Pedig még gyerek vagy – jelentette ki. Megjátszott duzzogással fordultam át a másik oldalamra.

-          Nem vagyok.

-          Ha nem lennél, akkor magadtól is tudnád, hogy most már túl hideg van ahhoz, hogy kinn aludj. – vágott vissza, és bár nem láttam, esküdni mertem volna, hogy az iménti színjátékommal sikerült legalább egy halvány mosolyt csalnom az arcára.

-          Ha nem kezelnél gyerekként, talán nem is viselkednék úgy – fordultam vissza, továbbra is duzzogást színlelve.

-          Azért kezellek úgy, mert úgy viselkedsz – mosolygott. Máskor valószínûleg még folytattam volna, ezúttal viszont úgy döntöttem kivételt teszek.

-          Jó, oké, meggyõztél, gyerek vagyok – emeltem fel megadón mindkét kezem – viszont akkor is kinn alszom!

   Ezzel újra visszadõltem a plédre, most viszont Merry nem szólt semmit. A kettõnk közt újfent beállt csend ezúttal a minket körülvevõ békességet tükrözte, amit egyikünk sem akart megszakítani.
   A hullámok csapkodásának ismerõs hangjaira, ezernyi csillag figyelõ fénye alatt ringatott álomba a tenger lágy hullámzása.
   Valahogy tényleg minden túl békés volt.

Az ominózus eset óta hetek telnek el. Nem sürgetem a válaszadással, azonban mivel más lelkes írópalántákkal is foglalkoznia kellene a kiadónak, így a lektorom noszogatása egyre gyakoribbá válik, s végül kénytelen vagyok beadni a derekamat a cég érdekét figyelembe véve. Ha ennyire akarják õt, ám legyen, egy telefonba még senki sem pusztult bele.

Az ablaknál állok, míg a beosztottam tárcsázni kezdi a számot, majd pedig kihangosítva a vonalat várjuk, hogy a kedves kis hölgy felvegye.

- Mao Hanigen, tessék. –szólal meg lágyan a már annyira ismerõs hang.

- Jó napot ,Ms Hanigen! Elnézést kérek a zavarásért, csak érdeklõdnék, hogy átgondolta-e az ajánlatunkat.

- Igen átgondoltam… kiadhatják az írói állnevemmel, de nem szándékozom újra bemenni, így kérem a továbbiakban e-mailba tartsuk a kapcsolatot.

- De… a szerzõdést még be kellene jönnie aláírni. –akadékoskodik. Kér. Annyira szánalmas, hogy el kell gondolkodnom, miszerint nem kellene-e mást ültetnem a helyére.

- Jó… arra még bemegyek, de csak akkor, ha a tulaj nincs az irodában.

- Re… rendben… keresek olyan idõpontot. –mondja dadogva, majd megszakítja a vonalat.

-Szánalmas vagy. – vágom a fejéhez, mire lújfent a torkán akadnak a szavak. – Ennyire elbájolt volna egy aranyos arc?

-Még soha… Senki nem viselkedett így. Mindenki szinte könyörgött, hogy kiadjuk a könyvüket.

-És a váratlan helyzet már egy ostoba ficsúrrá változtatott? Szedd össze magad. Ezrek vágynak a pozíciódra. – nagyot bólint, majd komoly arcát látva kissé enyhül az iránta érzett hirtelen ellenszenvem. Fiatal még. Tanulnia kell.

Minden magyarázat nélkül ellépek az ablak felõl, majd az ajtó felé sétálok. Kinyitom. A titkárom megdöbbent arcát látva egyre inkább érzem úgy, miszerint idiótákkal vagyok körülvéve.

-Elmész? – kérdi, én pedig legszívesebben mély lélegzetet vennék. Egész egyszerûen nem értem, miért kell a drága idõt egyértelmû tények megkérdõjelezésére vesztegetni.

-Mint látható. – látom az arcán, miszerint még mindig nem igazán érti a kialakult helyzetet, de igyekszik a megoldásra rájönni. Ahogy a hirtelen hangulatváltozásomra is. – Üzleti ügy.

-Sosem szoktál magad intézkedni…Meddig fog tartani? – elõtör belõle a kötelessége. Helyes.

- Mára mondj le mindent, vagy add át valakinek. Ne várjatok meg. Nem jövök vissza. – ezzel magára hagyom.

Beszállok az autóba,  a sofõrnek a kezébe nyomom a címet. Magam sem értem, miért akarom annak ellenére látni, miszerint közölte, én vagyok az utolsó, akivel találkozni akar. A lektor asztaláról elemelt szerzõdést szépen az aktatáskámba helyezem. Vajon mikor fog neki feltûnni, hogy elhoztam? Talán már az egész irodát felforgatta utána… Sokat kell még tanulnia. Nagyon sokat.

Megérkezünk. Kiszállok az autóból, a sofõrrel közlöm, menjen a dolgára, majd értesítem. Miután elrobog, belépek az épületbe, megkeresem a megfelelõ ajtószámot, csengetek és várok. Hamarosan kinyílik, s egy, a meglepettségtõl kerekre tágult szempárral találom magam szemben. Mielõtt egyáltalán szóra nyithatnám a számat, már zárulna is a fa alkalmatosság.

- Hát illik így fogadni a vendéget? –vonom kérdõre, mire jeleléssel válaszol.

~ Azt, akivel nem akarsz beszélni? Igen…

- Már bocsánatot kértem, amiért átvertelek, bár mondjuk meg õszintén, te is inkognitóba akarsz maradni, hogy legyen magánéleted, szóval eléggé ellent mondasz magadnak.

~ Nem vagyok hajlandó veled vitázni. Hülyének néztél, akinek nem fog leesni, hogy te írtad alá a könyvét ráadásul olyen személyes információval, amirõl csak te és én tudtunk! –

- Várj! Ezt nem értettem! De most miért jelelsz, és miért nem beszélsz?

~ Mert tudom, hogy te érted a nyelvünket, hisz megtanultad. – kézjelei túl gyorsak már a számomra, ezzel maga is tisztában van. A füléhez nyúlva bekapcsolja az implantátumot.

- De olyan gyorsan jeleltél, hogy nem értettem a felét se. – vallom be, saját magamat is meglepve a hirtelen jött õszinteségi hullámmal.

- Nem vagyok hajlandó veled vitázni. Hülyének néztél, akinek nem fog leesni, hogy te írtad alá a könyvét ráadásul olyan személyes információval, amirõl csak te és én tudtunk!

- Ezt nem az ajtód elõtt kellene megbeszélnünk, mert úgy látszik, addig nem fogunk tudni együtt dolgozni, míg nem tisztázzuk ezt. Beengednél?

Több percnyi, néma csend telepszik ránk. Láthatóan igyekszik helyrerakni magában a dolgokat, az ellentétes érzelmeit szétválasztva helyes döntést hozni.
Végül szélesre tárja az ajtót, helyet hagyva a belépésre félreáll, majd miután belépek, bezárja mögöttem az ajtót.

- A cipõd vedd le, kérlek! –csendesen engedelmeskedem neki, miközben gyorsan felmérem a lakását. Egyszerû, kicsi, de éppenséggel megteszi. Láthatóan szereti a rendet és a tisztaságot.

- Kérsz valamit inni? –felém irányítja a figyelmét. Válasz helyett a cigarettámért nyúlok, azonban mielõtt megkérdezhetném, szabad-e, a tõle megszokott hevességgel reagál a látványra –Itt nem gyújthatsz rá!

- Köszönöm nem. Vezetek, és akkor hol gyújthatok rá? –ajkam két szeglete megrándul nemtetszésem jeléül.

Egy gyümölcslével teli poharat nyom a kezembe, mielõtt válaszolhatna.

- Baracklé… nincs benne alkohol és itt sehol nem gyújthatsz rá, maximum a teraszon. –helyet foglalok a kanapén, majd õ maga is így tesz– Hallgatom.

- Ellentmondásos vagy! Azt várod a kiadótól, hogy kezeljék titokban a valós személyedet, de tõlem elvártad volna, hogy felfedjem magam.

- Nem Lysander, én tudod mit vártam volna el?! Azt, hogy elmond csak nekem, ki vagy! Azt hittem bízol bennem annyira már, hogy elmond nekem! Én bíztam benned! Mindent elmondtam magamról, amit csak tudni akartál! A titkaimat bíztam rád és hülyének néztél! Egy hülye kis fruskának, aki nem képes tartani a száját! Ez fáj! Az, hogy kezdtem beléd habarodni annak ellenére, hogy távolságot tartottál tõlem! Azt hittem sikerült bizonyítanom neked, hogy megbízhatsz bennem, hogy nem árullak el a többieknek! –szemeimbe könnyek szöknek. – Azóta se árultam el senkinek, hogy ki az-az L.L. …- mikor befejezi a dühöngését, felpattan ültébõl és az ablakhoz lépked. Nem szólok egy szót sem.

- Azt hiszed most, hogy az íróba szerettem bele, aki vagy… Csak épp tedd fel magadnak a kérdést, hogy akkor miért szerettem beléd mielõtt tudtam volna ki is vagy valójában. Mert már akkor éreztem azt, amit most… Nem mertem elmondani… Mert féltem eltûnsz, azonban azok után jobbnak láttam, ha én tûnök el a szemed elõl.

Mélyet sóhajtok, majd felállok. A teraszhoz lépkedem, kinyitom az üvegajtót, majd be is zárom. Ajkaim közé illesztek egy szegfûszeggel ízesített szálat, majd meggyújtom. Lehunyom a szemeimet, s mélyet szívok az aromás füstbõl. Igyekszem teljes csendet generálni a fejemben. Amikor ez sikerül, kinyitom a szemeimet, s az elõbb elhangzottakra koncentrálok.

Szóval ezért tûnt el akkor… Mert úgy érzi, elárultam a bizalmát. Sosem kértem tõle, miszerint bízzon bennem, ahogyan magam sem mondtam, miszerint bírná az enyémet. Senkiben sem bízom, és fordítva sem várom el. Mégis, úgy viselkedik, mintha elárultam volna. Nem kényszerítettem arra, hogy kiadja magát elõttem, mégis, számon kér az ostoba cselekedetéért…

A szálak egymás után kerülnek ajkaimra, míg magamban mélázok. Nem érzékelem az idõ múlását. Folyamatosan ismételem magamban az utolsó mondatait, mert mind közül azok a számomra legbizarabbak…

„Azt hiszed most, hogy az íróba szerettem bele, aki vagy…”

Hogyan lehetséges az, miszerint belém szeretett? Egészen abszurd még a gondolat is. Nem ismer. Nem tudja, ki vagyok. Fogalma sincs arról, mi jár a fejemben avagy mit érzek, mégis, azt állítja, szerelmes belém…Képtelenség, mi több, egyenesen abszurd még a gondolata is. Nem nevezném szerelemnek azt, hogy beleszeretett egy külsõ burokba. Hiszen az emberek sem a könyv borítójába habarodnak bele, hanem a benne található sorokba. Neki pedig még a fedelet sem sikerült leemelnie…

Megcsóválom a fejemet. Elnyomok egy újabb, szûrõig szívott szálat. Képtelenség…

Megfordulva visszalépek a házba. Leülve a kanapéra a kezembe veszem a poharat, iszok belõle, majd pedig visszateszem az asztalra. Az aktatáskámért nyúlok. Elõveszem a papírokat, majd csendesen elé tolom.

- Szeretném, ha a kettõnk közötti feszültség nem lenne hatással a jövõdre. Írd alá, hogy megkezdhessük a munkát. A személyes szeszélyeket pedig hagyjuk magunk mögött.

-Személyes szeszélyek? – szinte a torkán akadnak a szavak. Mikor feltekintek rá, orcáján lángrózsák égnek, melyeket a harag gyújtott. Óhh, igen… El is felejtettem, milyen haragosak tudnak lenni a nõk.

-Igen. Szeszélyek.

-Tehát te csak egy kis szeszélynek tartod, amit az elõbb mondtam?! – újra felemeli a hangját, ami miatt újabb mély sóhaj száll fel a mellkasomból. – Figyelsz te rám egyáltalán? Megbántottál, megaláztál és eldobtál magadtól!

-Te hagytál faképnél, nem pedig fordítva. – felelem nyugodt hangnemben. Tekintetem az arcára szegezem, ahol érzelmek egész seregét látom gyülekezni. Szánalmas, miszerint ennyire képtelen uralkodni magán.

-Te pedig hülyének néztél, becsaptál és elárultál! – a kiabálásától kezd megfájdulni a fejem, ahogy a logikátlan viselkedésétõl és észérveitõl is.

-Nos, akkor tisztázzunk valamit. - elõrehajolva összefonom ujjaimat az asztalon, majd rájuk helyezem az államat. – Sosem kértem, hogy bízz bennem, ahogy én sem kértem tõled hasonlót. – látom, miszerint újfent közbeszólna.- Én meghallgattalak, most te jössz. – végre csend telepszik ránk. Velem szemben helyet foglal, türelmetlenül várja, hogy folytassam. – Köszönöm. Nos, hol is tartottam…Igen. Nem hazudtam neked semmiben. Ténylegesen tanulóként voltam jelen, ami mellett egy könyvet is írtam. Elárultam a nevemet. Sosem titkoltam elõtted. Így van?

Csupán bólint.

- Oka van annak, hogy nem mutatkozom a médiában, ahogy annak is, miszerint igyekszem távolságot tartani az olvasóim között. Szerintem te is tudod az okát. – kivárok, ám nem válaszol. – Egyszerû. Az írás és az életem két külön dolog, nem kell összekeverni. Ahogy te sem szeretnéd. – kortyolok újfent az italból, mielõtt folytatnám. Gyûlölök ennyi szót vesztegetni, ám látom, miszerint a cég érdekeit figyelembe véve ez a helyes és célravezetõ megoldás. – Tévedsz, amikor azt állítod, ostobának néztelek. Tudtam, miszerint leleplezem magam elõtted. Ezért írtam azt, amit. Nem volt kedvemre, mégis megtettem. Elõször. S mit kaptam cserébe? Eltûntél.
Ami pedig az utolsó abszurditásodat illeti…Nem szerethetsz. Ne, ne vágj közbe! –emelem fel a kezem. – Mindjárt befejezem. Nos, nem kételkedem abban, miszerint ebben is igazat mondasz. Legalábbis szerinted. Szerintem nem. Egyszerû a miértje: fogalmad sincs róla, ki vagyok, mi vagyok, így nem szerethetsz. Ha ezzel megsértelek, sajnálom, ám ez az igazság. – a lapokat lecsúsztatom elé, az asztalra, becsattintom az aktatáskám fedelét, majd felegyenesedem.

-Most, hogy mélyrehajtóan átbeszéltük a múltunkat, ideje a jelenre koncentrálni. Amennyiben író akarsz lenni, küld vissza aláírva egy példányát. Ha nem, égesd el. A viszont látásra! – belelépve a cipõmbe az ajtó felé indulok, majd kinyitva azt kilépek, s halkan zárom be magam mögött.

- Bocsáss meg. – feleli, bár hirtelen nem tudom miért kér bocsánatot. Azért mert átvert 2 évvel ezelõtt?

- Pontosan miért? Azért, mert halálra rémisztettél, vagy azért, mert átvertél? – vágom rá rögtön a kérdést, de szinte azonnal meg is bánom a dolgot, hogy egyáltalán szót pazaroltam rá. – Tudod, mit? Felejtsd el. Nem mondtam semmit.

- Inkább az elõbbiért, mint az utóbbiért. Nem kényszeríthetlek az ajánlatunk átgondolására. De szeretném, ha a személyes kapcsolatunk nem állná az útját a karrierednek. A legtöbb kiadó a csõd szélén áll. Senki nem fog bizonytalanra építkezni. Csakis nálunk van esélyed.

- Gondolod te! – vágom rá és kissé elvörösödve fordítom oldalra a fejem, hogy ne láthassa arcomat, amely olyan nyilt volt számára eddig. – Szerintem máshol is könnyûszerrel sikert arathatnék.

- Nem ismered a kiadók világát. Még fel sem jutottál, de már el is fogsz bukni, ha rosszul döntesz.

- Bahh. És szerinted az lenne a jó nekem, ha hozzátok szegõdnék, mi? Gondoltál volna erre az elõtt, hogy hazudtál nekem! – nem akarom, hogy így lásson, ezért még inkább próbálok elfordulni tõle, miközben könnyeimet próbálom vissza fojtani.

A lift megérkezik s amint kinyíltak az ajtók én már be is léptem rajta és megnyomva a gombot záródott az ajtó, így a falnak dõlve néztem a padlót. Legszívesebben itt helyben összekucorodnék, és csak sírnék, amiért így viselkedtem, de nem bízhatok benne meg, hisz egy hülye fruskának tartott akkor is és most is. Mielõtt azonban bezáródhatna, az ajtó a lábát teszi be a szárnyak közé.

- Micsoda egy lehetetlen alak vagy! A nem az nem. Fogd már fel… - Hangom elcsuklik és újra elõre hajtom fejemet a kezdeti felpillantásból.

A lift ajtaja újra el kezd kinyílni, mivel megakadályozták a becsukódásban és belép mellém a liftbe. Nem akarok vele beszélni hagyjon békén.

- Igazad van. Megbántottalak. Sajnálom. –tart egy kis szünetet. - Tudod, mélyen te magad is, hogy máshol nincs esélyed. Lásd be.

Nem válaszolok neki. Nem akarok vele beszélni, és ha lenne erõm még a lift ajtajának bezáródása elõtt kimennék és inkább mennék a lépcsõn csak távol tõle, de késõ. Az ajtók bezáródtak.

- Azt szeretném, ha te úgy segítenél a fiataloknak, mint én annak idején rajtad. Ne tagadd ezt meg tõlük. Add ki nálunk a könyved, és ígérem, nem fognak sem õk, sem pedig te csalódni.

- Most miért kellene megbíznom benned…? – kérdezem halk szavúan és meg-megbicsaklik a hangom, miközben a könnyeimmel küszködök.

- Mások a körülmények. Már tudod, ki vagyok, ennek okán nincsenek többé titkaim elõtted. – na persze… szeretnék én neked hinni, csak nem tudok.

- Megígéred…?

- Meg. – válasza a tõle megszokott egyszavas válasz. Lassan emelem fel kissé pirosas szemeimet és mélyen nézek az övéibe, megpróbálkozva a lehetetlennel, hogy olvassak belõlük. Ugyan olyan érzelemmentesek, mint annak idején… Nem tudok mit tenni ellene. Nem tudok neki hinni, azonban igaza van… nem fognak kapkodni a könyvemért, de akkor se adom meg neki azt az örömöt, hogy biztos legyen magában.

- Nem garantálok semmit. De átgondolom.

- Rendben. Várom a válaszod. – újra kinyílik a lift ajtaja és én kilépek belõle, azonban õ nem jön utánam. Visszafordulva nézek rá, majd a szerkezet folytatva mûködését bezárul, pont idõben, mielõtt bármit is mondhatnék.

A megbeszélés után haza megyek egyenesen és az otthonomba ledobva a táskámat ülök le a kanapéra és összekucorodva ölelem magamhoz az egyik díszpárnát. Mai napon épp elég volt számomra ennyi kimozdulás, de sajnos igaza volt Lysandernek… csak náluk van esélyem kiadni a könyvem. Az pedig már egy fél elismerés, hogy nem hagyott kisétálni vele, bár nem így akartam az orra alá dörgölni a dolgokat…

~*o*~

Újabb hetek telnek el és nem adok magamról életjelet a kiadó felé. Megvárom, míg õk telefonálnak. Ha kell nekik a könyvem, akkor hívjanak, ha nem én nem fogom rájuk erõltetni fõleg nem így, hogy Lysanderé a kiadó. Oké nagy lehetõségtõl esek el, azonban meg leszek én írói karrier nélkül is.

Ma nincs órám, így otthon töltöm az idõmet és kedvtelésbõl írom az új ötletemet a gépbe a kedvenc kávém mellett mikor felcsörren a telefonom. Rá se nézek ki az.

- Mao Hanigen tessék. –szólalok bele mikor a lektor szólal meg.

- Jó napot Ms Hanigen elnézést a zavarásért csak érdeklõdnék, hogy átgondolta-e az ajánlatunkat. –szólal meg a telefonba. Tehát kell nekik a könyvem…

- Igen át gondoltam… kiadhatják az írói állnevemmel, de nem szándékozom újra bemenni, így kérem a továbbiakban e-mailba tartsuk a kapcsolatot. –mondom ki nyugodt hangon a telefonba és úgy nézem a monitoromat.

- De… a szerzõdést még be kéne jönnie, aláírnia. –szólal meg akadékoskodva.

- Jó… arra még bemegyek, de csak akkor, ha a tulaj nincs bent. –vágom rá, amire hirtelen se köpni se nyelni nem tud a lektor.

- Re… rendben… keresek olyan idõpontot. –mondja dadogva. Lehet ott áll felette Lysander, de nem érdekel, tudja csak meg, hogy még mindig nem bízom benne. Nem tudok neki ennyitõl megbocsájtani, hogy akkor hülyének nézett, és szerintem most is annak néz. – Majd… értesítem. Viszont hallásra. –mondja és viszonozva a gesztust teszem le a telefont és inkább én folytatom az írást.

Lassan a tanulásnak is neki kellene állnom, de most még nincs hozzá hangulatom, így egyelõre folytatom az írást a magam csendességében.

Nem tudom, mennyi idõ telhet el, amikor csengetnek az ajtómon és összeráncolt homlokkal nézek fel a jelzõ lámpámra. Nem tökéletes még az implantátumom. A beszélgetésre éppen, hogy elég. Azonban a megszokott átalakításoktól nem tudtam megszabadulni. Felállva megyek oda az ajtóhoz és kinyitva az ajtót nagy meglepetésemre Lysander áll elõttem. Pislogva nézek fel rá, majd hirtelen zárom is vissza az ajtót. Nem akarok vele beszélni, de lába újfent csak az útjában áll.

- Hát illik így fogadni a vendéget? –von kérdõre rosszallóan, amire kinyitva az ajtót kezdek el jelelni neki.

~ Azt, akivel nem akarsz beszélni? Igen…

- Már bocsánatot kértem, amiért átvertelek, bár mondjuk meg õszintén, te is inkognitóba akarsz maradni, hogy legyen magán életed, szóval eléggé ellent mondasz magadnak. –vágja rá még nyugodt ám még is érezhetõen dorgáló hanggal.

~ Nem vagyok hajlandó veled vitázni. Hülyének néztél, akinek nem fog leesni, hogy te írtad alá a könyvét ráadásul olyen személyes információval, amirõl csak te és én tudtunk! – jelelem neki gyors kézmozdulatokkal, amire látom, hogy csak jojózik a szeme hirtelen. Igen kijöhetett a gyakorlatból.

- Várj! Ezt nem értettem! –ad hangot is neki és oldalra döntöm a fejem. –De most miért jelelsz, és miért nem beszélsz?

~ Mert tudom, hogy te érted a nyelvünket, hisz megtanultad. –jelelem, de látom könnyebb lenne neki, ha szóba mondanám el, így a fülemhez nyúlva teszem mögé hajamat és kapcsolom be az implantomat.

- De olyan gyorsan jeleltél, hogy nem értettem a felét se. –mondja nekem, amire felnézek a szemeibe mély és komoly tekintettel.

- Nem vagyok hajlandó veled vitázni. Hülyének néztél, akinek nem fog leesni, hogy te írtad alá a könyvét ráadásul olyan személyes információval, amirõl csak te és én tudtunk! –mondom ki szóban, amire látszik, kezd leesni neki a tantusz mi is a bajom igazából.

- Ezt nem az ajtód elõtt kellene megbeszélnünk, mert úgy látszik, addig nem fogunk tudni együtt dolgozni, míg nem tisztázzuk ezt. –mondja a szemeimbe nézve. –Beengednél? –kérdezi higgadtan, amire mélyen nézek a szemeibe. Állom a rideg érzelem mentes tekintetét. Ebbõl a szempontból mindig is gyûlöltem vele vitázni. Bár akkoriban még nem ilyenek voltak a vitáink.

Nem szólalok meg. Nem szólok egy szót sem, csak nézek rá azon filozofálva, hogy jó-e ha beengedem, ám végül mégis csak megteszem. Kintebb nyitva az ajtót állok félre, de elnézek róla és mikor belépett becsukom utána az ajtómat.

- A cipõt vedd le, kérlek! –mondom neki miközben elmenve mellette mezítláb lépkedem az elõszobám szõnyegén. Még hálóingben vagyok, hiába már lassan dél is elmúlt. Belemerültem az írásba és vendégre se számítottam.

A lakás rendben van. Nincs sehol se kupi csak én vagyok kissé hiányos öltözékben. A hálóingem ugyanis nem éppen az a sokat takaró fajta, ám koránt se zavar, hogy így lát. Fenekem aljáig ér a hálóingem és kissé fel van sliccelve féloldalt elõl a combomnál. Vékony spagetti pántja tartja rajtam. Megvárom, míg leveszi a cipõjét és bejön utánam a nappaliba, én már a pulthoz lépkedem.

- Kérsz valamit inni? –kérdezem, miközben látom, a cigijét veszi elõ. –Itt nem gyújthatsz rá! –Szólok rá, amire látom kelletlenül néz rám.

- Köszönöm nem. Vezetek, és akkor hol gyújthatok rá? –kérdezi kissé elhúzva a száját. Jééé egy érzelem.

Hosszan nézek rá és kiveszek két poharat, mindkettõbe frissen facsart barack levet töltök. Megfogva viszem oda neki és nézek a szemeibe.

- Barack lé… nincs benne alkohol és itt sehol nem gyújthatsz rá, maximum a teraszon. –mondom neki õszintén, majd belekortyolva a poharamba ülök le a kanapéra. Keresztbe dobva lábamat nézek rá. –Hallgatom.

- Ellentmondásos vagy! –vágja a fejemhez a maga megszokott érzelemmentes, nyugodt hangján. –Azt várod a kiadótól, hogy kezeljék titokban a valós személyedet, de tõlem elvártad volna, hogy felfedjem magam. –mondja a szemembe nézve.

- Nem Lysander, én tudod mit vártam volna el?! –kérdezem elõször felemelve a hangomat vele szembe. –Azt, hogy elmond csak nekem, kivagy! Azt hittem bízol bennem annyira már, hogy elmond nekem! Én bíztam benned! Mindent elmondtam magamról, amit csak tudni akartál! A legbelsõ titkaimat bíztam rád és hülyének néztél! Egy hülye kis fruskának, aki nem képes tartani a száját! Ez fáj! –vágom a fejéhez, kitörõ indulattal, ami gyülemlett bennem. – Az, hogy kezdtem beléd habarodni annak ellenére, hogy távolságot tartottál tõlem! Azt hittem sikerült bizonyítanom neked, megbízhatsz bennem, hogy nem árullak el a többieknek! –szemeimbe könnyek szöknek. – Azóta se árultam el senkinek, hogy ki az-az L.L. …- csuklik el a hangom és inkább felállva fordulok el tõle, megyek az ablakhoz. Csend telepszik ránk, remélem, most már érti, mi is a bajom vele igazából.

Az se érdekel, ha most eltûnik, mert kimondtam az érzéseimet. Elmondtam neki, mit éreztem annak idején iránta, ami még most is tart, hisz mikor meglátom a kétségbe esés, a harag és a vonzalom keveredik bennem. A szeretet iránta. Iránta és nem az író iránt.

- Azt hiszed most, hogy az íróba szerettem bele, aki vagy… csak épp tedd fel magadnak a kérdést, hogy akkor miért szerettem beléd mielõtt tudtam volna ki is vagy valójában. Mert már akkor éreztem azt, amit most… Nem mertem elmondani… mert féltem eltûnsz, azonban azok után jobbnak láttam, ha én tûnök el a szemed elõl. –mondom behunyva a szemem és arcomon kétoldalt folyik végig egy-egy könnycsepp. Nem szól még mindig egy szót se, azon se csodálkoznék, ha fogná magát és csak úgy kimenne szó nélkül és most õ tûnne el.

Valahol talán erre számítok, hogy fogja magát és kiviharzik az ajtón, de az ajtó helyett a teraszajtómat hallom kinyílni, majd becsukódni. Lassan arra nézve látom, odakint van és rágyújt egy szál cigarettára. Hosszan nézek rá és nem tudom, mit mondjak.

Ellépve az ablaktól, megyek inkább a szobámba felöltözni, hisz azért illetlenség sokáig hálóingbe maradni, ha már nem az ajtón ment ki, hanem csak rágyújtani. Szobámba beérve veszem le magamról a hálóinget és sport melltartót, majd egy újatlan felsõt és rövidnadrágot kapok magamra, hisz hiába klimatizált a lakásom mégis meleg van odakint és így se fázom idebent. Felöltözve az amerikai stílusú pultos konyhába megyek be, valami harapni valóért, de nincs étvágyam. Lysander még mindig a teraszon van, és nem tudom, min jár az esze. Min forognak a fogas kerekei. Szálról szálra gyújt rá és nem tudom hányadikat szívhatja.

Hirtelen gesztusa okán úgy állok, akárha földbe gyökerezett volna a lábam. Soha, senki nem reagált így egyetlen tettemre sem, s miközben igyekszem magam nyugtatni, mielõtt szóvá tehetném az engem zavaró kezeit, a közelségét, már el is enged. Arcán pírral, zavartságát leplezendõ egy hajtincset a füle mögé söpör, mielõtt jelekben fejezné ki az érzéseit.

~Köszönöm, ez rettentõen sokat jelent nekem.  Bo… bocsánat, hogy így neked estem hirtelen, csak annyira elragadott az öröm, hogy… - szünetet tart, eközben sikerül teljesen úrrá lennem magamon. ~Hogy elragadtak. Bocsánatot kérek a kellemetlenségért.

~ Nem történt semmi baj. Örülök, hogy ekkora örömöt szereztem ezzel. – válaszolom, állva kutató tekintetét, melyet már kezdek megszokni. S ezen újfent elcsodálkozom, mélyen, magamban.

Az órára figyelmeztetõ fényjelzés felvillan, s mély sóhaj száll fel a leányból.

~Ideje bemennünk az órára. – mutatja, majd a könyvet egyik kezével szívéhez szorítva folytatja ~Köszönöm.

Követem, s elfoglaljuk a már megszokott helyünket a tanteremben. Mivel lassan véget ér az év, így mindenki a zárójegyekért küszködik. Igen, ezt tartom a helyes szónak, mivel Mao kiselõadásával elég magasra tette a lecet. A többieket elhallgatva, hozzá képest mind szánalmas próbálkozás. Hamarosan, a hibát hibára halmozó diákoktól szellemileg fáradtan, a mentoromat kezdem tanulmányozni. Arca olyanná teszi, akár egy nyitott könyv, ajkát gyakran beharapja, szemeiben hol a harag, hol pedig az elkeseredés lángja lobog, miközben homlokára mély barázdákat rajzolnak a ráncok. Van egy olyan sejtésem, miszerint mégis sikerült elárulnom magam, s a sértettség és a felismerés öröme dúl benne. Láthatóan nem tudja, mit kezdjen az információval.

A nap végén tõle szokatlan ridegséggel int búcsút. Ezek szerint a megállapításaim helyén valóak voltak, s akaratlanul is haragosommá tettem. Nem mintha jelentene számomra bármit is, mit érez vagy gondol, azonban a lényem egy apró, hangyánál kisebb méretû darabkája fájdalmasan lüktet.

Még aznap felhívom az igazgatót, hogy bejelentsem neki, nem tartok tovább igényt az intézménye nyújtotta szolgáltatásokra, s hiába, hogy nem telt le a megbeszélt idõszak, a megállapodásunk tárgyát képzõ összeget maradéktalanul át fogom utalni a számlájukra. Reakciója alapján arra engedek következtetni, miszerint még meg is könnyebbül, hogy nem fogom tovább az intézménye falai között rontani a levegõt. Természetesen a szavai mást mondanak, azonban könnyû a valóság mögé látni.

***

Az elmúlt két esztendõben termékenyebbnek bizonyultam, mint eddig bármikor. Hat könyvet adtam ki, melyek mind nagy sikert arattak. Az elsõ az volt, mit a Mao iskolájában szerzett tapasztalataimra hivatkozva vetettem papírra. S mivel az ihlet egy furcsa természetû, számomra érthetetlen lény, szinte minden könyvem alapjává a mások számára ismeretlen, mégsem fantasztikumokra épült világot helyezte elõtérbe. A megnövekedett mennyiségnek, s az elkelt példányszámoknak köszönhetõen, jócskán megszaporodott a tõke, ami nem csupán állta minden költségünket, hanem még arra is adott lehetõséget, hogy pályázatokat írjunk ki. Meglepetésemre, nem kevés pályamunka érkezett.  Meg merem kockáztatni azt a gondolatot, miszerint talán mégsem hal ki az írók vérvonala…

Nos, elég hamar elvesztem enyhe bizakodásom. Szinte mind szerelmi háromszögekrõl, leányos vágyálmokról, tehetetlen és életképtelen karakterekrõl szól. Mikor már kezdem feladni a reményt, hogy ennek a versenynek legyen díjazottja, aki meg is érdemli, a kezembe kerül egy olyan versenymû, aminek sorai felkeltik az érdeklõdésemet. Ezer közül is megismerném a stílusát, azonban a név egyáltalán nem ismerõs. Fáradtan dörzsölöm meg a szemeimet. Elõhalászom egy bontatlan doboz cigarettát, egyet az ajkaim közé veszek, majd meggyújtom. Újra a soroknak szentelem minden figyelmem. A szálak úgy fogynak, hogy észre sem veszem. Mire a végére érek, órák telnek el. Egyetlen egyet sem olvastam végig, így számomra már teljesen világos, ki lesz az újdonsült üdvöskénk.

A találkozót a mindig pontos és precíz titkárom intézi. Nem kérdez, nem felesel, csak azt teszi, amit elvárok tõle. Okos fiú, még sokra fogja vinni.

A megbeszélés napján, percre pontosan érkezik meg a hölgy. Mivel a rám esõ részt már letisztázottnak tekintem, s csak formalitásból vagyok jelen, no meg persze a beszéd nem az én osztályrészem, tõle elfordulva, az ablakon át az utca forgatagát figyelem, újabb s újabb ötleteket gyártva, képzeletem jegyzetfüzetébe vésve azokat, csupán figyelmem tört részét szánva a leánynak.

- Jó napot kívánok, a nevem Mao Hanigen. A Két világ írónõje. –mondja lágy hangon ahogy belép. A nevére egy pillanat tört részéig megfeszül, azonban el is ernyedek. Mivel szavakkal kommunikál, csupán a véletlen fintora, miszerint úgy hívják, mint egykori mentoromat. Azonban a stílusa…

- Jó napot kisasszony. Örülünk, hogy megismerhetjük. Az én nevem Ted Finigen, a könyv leendõ lektora. A teremben van a kiadó tulajdonosa és az igazgató helyettesünk. Lysander és Henrik. –kezdi meg szokásos beszédét a lektorom.

- Üdvözlöm önöket. –- Szeretnék pár kérdést feltenni önnek a könyvvel kapcsolatban. Miért használt álnevet a könyv írójának?

- Mert nem szeretném a magánéletemet a világ elé tárni, nem szeretném önmagamat a kirakatokban, tv mûsorokban látni. Nekem nem a hírnév a fontos, hanem hogy írhassak és névtelenül segíthessem regényeimmel mások életét, ahogy annak idején velem tette. L.L. –nos, ha volt bármi kétségem afelõl, kivel állok szemben, most el is illant. Szemeimet lehunyva, magamban mélyeket sóhajtva készülök fel a legrosszabbra. Amennyiben újabb részlet is stimmelni fog, kénytelen leszek szembenézni az igazsággal, azzal, miszerint nem csupán beleképzelem a dolgokba, hanem egész lényében õ maga az.

- Eléggé sok pénz egy könyv kiadása, mégis miért válasszuk az ön könyvét? –kérdezi érdeklõdve.

- Én nem fogok amellett érvelni, hogy az én könyvemet válasszák. Nem az a fajta vagyok, aki kampányol amellett, hogy az õ regényét válasszák. Úgy gondolom, hogy a regényem önmagáért beszél. – nem bírom megállni, ezen érvelés után meg kell fordulnom, hogy bizonyosságot nyerhessek Amint meglát, arca elsápad, s úgy áll fel, mint akit leöntöttek egy vödör jeges vízzel. –Elnézést, de szerintem jobb, ha nem az én könyvemet válasszák a kiadáshoz, majd… próbálkozom máshol. –igyekszik a nyugalom álcáját magára erõltetni, azonban látványosan nem sikerül neki, s mire két társam bármit mondhatna, kiviharzik a terembõl.

- De… kisasszony! –kiállt utána Ted, azonban egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy ez teljesen felesleges ennél a szélvész kislánynál.

-Hagyd. Majd intézem. – jelentem ki határozottan, s megindulok utána. Látom, ahogy a liftnél toporog, minden porcikájából süt a menekülési vágy, a haraggal vegyített pánik. Olyan, akár az ûzött vad. Magamban elmosolyodom a hasonlatra, mert ennek tükrében magam vagyok a fenevad, aki minden áron be akarja cserkészni s egészben elnyelni.

Nem néz hátra, magában morogva, halkan formálva a szavakat a fénylõ nyílnak és a ledkijelzõs számlapmutatónak szenteli minden figyelmét. Ennél fogva, mikor hozzáérek, halkan sikkantva fordul meg.

-Bocsáss meg. – felelem. Egészen furcsán hat, miszerint a hangomat hallatva adhatom tudtára, mit gondolok.

-Pontosan miért? Azért, mert halálra rémisztettél, vagy azért, mert átvertél? – kérdi, rögtön meg is bánva, hogy hozzám szólt. – Tudod, mit? Felejtsd el. Nem mondtam semmit.

Átvertem? Ohh, ez teljesen új számomra. Ezen opció elég sajátos megfogalmazása annak, miszerint nem árultam el neki, ami egyáltalán nem tartozott rá, s amit õ maga is elvárt volna a kiadójától. Mennyire ellentmondásos ez a leány.

-Inkább az elõbbiért, mint az utóbbiért. Nem kényszeríthetlek az ajánlatunk átgondolására. De szeretném, ha a személyes kapcsolatunk nem állná az útját a karrierednek. A legtöbb kiadó a csõd szélén áll. Senki nem fog bizonytalanra építkezni. Csakis nálunk van esélyed.

-Gondolod te! – feleli, arcán megjelennek a már oly ismerõs rózsák. – Szerintem máshol is könnyûszerrel sikert arathatnék.

-Nem ismered a kiadók világát. Még fel sem jutottál, de már el is fogsz bukni, ha rosszul döntesz.

-Bahh. És szerinted az lenne a jó nekem, ha hozzátok szegõdnék, mi? Gondoltál volna erre az elõtt, hogy hazudtál nekem! – könnyek csillognak a szemeiben, amit újfent nem tudok hová tenni. Úgy vádaskodik, mintha a barátja, vagy akár a szerelme lettem volna…

A lift hirtelen érkezik meg, s mire kettõt pisloghatnék, már be is lép, megnyomja a gombot és már zárulnak is össze az ajtók. Mielõtt meggondolhatnám, mit cselekszem, lábam az két ajtószárny közé illesztem, meggátolva abban, hogy elinduljon lefelé. Nem magát Maot akarom marasztalni, hanem az írónõt. Azt a nõt, aki az írók újabb generációjának reménysugarát hordozza magába. Nem élek örökké, s talán nem sokára ki is fogok égni, ennek köszönhetõen szükségessé váltak az újak, kik a használtak helyébe lépnek. A tehetség áldással vegyített átok, ritka, egzotikus kincs, mit nem szabad elszalasztani. Így akármennyire tiltakozik, addig nem adhatom fel, míg meg nem szerzem. Ez a kötelességem, hiába tiltakozik ellene minden idegszálam.

-Micsoda egy lehetetlen alak vagy! A nem az nem. Fogd már fel… - a végén a hangja elvékonyodva elcsuklik, lehajtja a fejét.

Mivel az ajtók nem tudtak bezáródni, újra kinyílnak, s a résen magam is becsusszanok. Üzletember lévén, pontosan tudom, mit kell annak érdekében tennem, miszerint elérjem, amit akarok úgy, hogy a legkevesebbet áldozom érte.

-Igazad van. Megbántottalak. Sajnálom. –tartok egy kis szünetet. - Tudod, mélyen te magad is, hogy máshol nincs esélyed. Lásd be.

Nem felel, csupán makacsul a cipõjét bámulja, miközben látom a vonásain, miszerint ennek ellenére élvezem a figyelmét.

-Azt szeretném, ha te úgy segítenél a fiataloknak, mint én annak idején rajtad. Ne tagadd ezt meg tõlük. Add ki nálunk a könyved, és ígérem, nem fognak sem õk, sem pedig te csalódni.

-Most miért kellene megbíznom benned…? – kérdi halk, el-el fúló hangon, érezhetõen a sírással küszködve.

-Mások a körülmények. Már tudod, ki vagyok, ennek okán nincsenek többé titkaim elõtted. – nos, legalábbis ami az írói életem illeti, teszem hozzá gondolatban.

-Megígéred…?

-Meg. – felelem kurtán, miközben fejét felemelve tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, választ követelve magának, kutatva, miszerint most újfent csak átverni akarom-e. Mikor nem talál semmi gyanusat, mélyet sóhajtva száll el a feszültség tagjaiból.

-Nem garantálok semmit. De átgondolom.

-Rendben. Várom a válaszod. – kinyílik a lift ajtaja, azonban egyedül lép ki belõle. Megfordulva várakozóan pillant rám, azonban mielõtt szólásra nyílhatnának ajkai, újra mûködésbe lép a szerkezet s eltûnök a szeme elõl.

~Elmondod, mi a baj? – jeleli a szokottnál is lassabban. Nem tudom miért.

~Úgy sem értenéd. – felelem ugyan olyan lassú jeleléssel és elszomorodva nézek magam elé ismét, miközben csend telepszik ránk. Furcsa a közelében lennem. A szívem hevesen ver egyrészrõl kellemetlen, más részt vágyom társaságára. Szeretném, ha felfigyelne rám, ha tényleg olyan jó lehetnék, mint õ, és õszintén megmondaná a véleményét. Kimutatná azt az arcával.

~ Jól sikerült a fogalmazásod. Sikerült mindkét mû lényegét eltalálnod, ami pedig az összehasonlítást illeti, osztozom a véleményeden.

Vállamat érintette meg, így felnéztem rá és leolvastam mit is jelel nekem. Arcomra halovány vörösség kúszott fel, de gondolataimat megrázva süllyedtem újabb szomorúságba.

~Ezt csak úgy mondod. Szeretnél megvigasztalni, ezért hálás vagyok. De kérlek, ne hazudj. Láttam, hogy nem tetszett. –Szerettem volna, ha látom rajta, hogy tetszik neki, nem csak mondja. Ha érzelmeket válthatnék ki belõle. Nem sikerült, így csak üres szavak számomra az, mit jelet.

~Mond, mit szólnál, ha szavak helyett valami egészen mással is bizonyítanám, hogy tényleg tetszett az elõadásod?

Szinte azonnal szemeibe nézek kérdései után érdeklõdve. Nem tudom, mivel tudná még bizonyítani, hogy tetszett az elõadásom. Kíváncsisággal telve nézek a szemeibe és újra próbálom fürkészni arcvonásait.

~ Mire gondolsz?

~Mindjárt a lényegre térek, azonban elõtte kérdeznék valamit. Nálad van a modern kori regény, ami alapján dolgoztál?

~A teremben, a táskámban. De mi köze ennek ahhoz, amit tenni szeretnél?

~Mit szólnál hozzá, ha dedikáltatnám az írójával? Elég bizonyítékul szolgálna, miszerint komolyan gondolom a szavaimat?

Szemeim elkerekednek, arcom szinte felragyog. Az egy hihettlen dolog lenne és nagyon sokat jelentene a számomra.

~Óhh, az csodálatos lenne! – adom tudtára jeleléssel, de eszembe jut, hogy L.L. sose tart dedikálásokat és a háttérbe húzódik, így elkomorulok. – De sosem tart nyilvános dedikálásokat, nem ad interjúkat, senkit nem fogad és még egy fényképet se volt hajlandó engedélyezni, hogy legalább fogalmuk legyen az olvasóknak arról, ki is õ igazából. Mégis, hogyan tudnál akkor te autogrammot kérni tõle?

~Mondhatni, gyerekkoromtól foga ismerem az írót. Minden dicsekvés nélkül állíthatom, elég közel állunk egymáshoz. Nem tagadná meg a kérésemet.

Újra felragyog az arcom. A világ legnagyobb kincsét kapnám tõle, ha autógrammot kaphatnék attól a személytõl, aki könyveivel rengeteget segített nekem, abban, hogy túlvészeljem a nehéz napokat.

~Komolyan megtennéd ezt értem?

~Igen. – felelem szûkszavúan.

~Akkor a nap végén odaadom a regényt. De nagyon vigyázz rá, kérlek!

Ahogy bólint szívem melengeti meg és teljes várakozással tölt el. A remény, hogy olyan kincset kapok tõle, amirõl soha nem is álmodtam.

***

A tegnapi nap eseményei, hogy Lysander megcsillogtatta bennem a reményt, hogy autógrammot szerez nekem attól az írótól aki, még ha nem is szándékosan, de segített nekem átvészelni és megtartanom önmagamat a nehéz idõszakban. Annyira izgatott vagyok, hogy alig bírok uralkodni önmagamon. Reménnyel telten sietek a folyosón fõként mikor meglátom Lysandert.

Elé érve izgatottan és türelmetlenül nézek fel rá és talán ebbõl fakadóan elfelejtem az illemet, hogy köszönjek neki.

~Sikerült beszélned vele? – kérdem, kissé talán sietõs és gyorsabb leleléssel, de láthatóan megértette, mit kérdezek tõle. Nem akarom és nem is tudnám leplezni izgatottságom.

~Igen, sikerült. – válaszol szavakkal miközben táskájából elõveszi imádott könyvemet, melyet már nem egyszer elolvastam. - Parancsolj. Remélem, ennek fényében már elfogadod, miszerint tegnap igazat állítottam.

Hevesen bólintok válasz gyanánt és meg-megremegõ kézzel, mégis lágy mozdulatokkal veszem el könyvemet. Óvatosan és áhítattal tartom. Behunyom szemeimet, mikor kezemmel odanyúlok, hogy felnyissam fedõlapját, s cselekedetem sikeresen végre hajtva, nem merem megnézni. Kis habozás után pillantok le a könyvre és csillogó szemekkel, s boldog mosollyal látom meg a kézzel írt sorokat.

 „Megbecsülésem jeléül szánom eme könyvet annak a leánynak, kinek sikerült megcáfolnia azon meggyõzõdésem, miszerint az emberi lényekben nem lakozik igaz lélek.
Lysander Lyonwood”

Figyelmesen olvasom el a sorokat, s látva az írásképet ismerem fel azt, melyet a név is teljesen alátámaszt, s egyben szívemet még inkább megdobogtatja. Nem is gondolkodva mit teszek, becsukva a fed lapot óvatosan mégis biztosan tartva könyvemet szinte nyakába ugrom. A falnak dõl a hirtelen cselekedetemtõl és szívem annyira hevesen ver, hogy hosszú pillanatig meg sem tudok szólalni. Csak ölelem és dolgozom fel a sorokat és tudatosul bennem, hogy valóban õ az, azonban nem leplezhetem le. Nem hozhatom kínos helyzetbe azzal, hogy mint egy rajongó pincsi kutyus nyáladzva tapadjak rá. Mégis szeretném valahogy tudtára adni, miszerint felismertem. Lassan nyitom szavakra ajkaim, ám összeszedve magam a meggondolatlan cselekedetembe jövök rá, hogy elragadtattam magam.

Kiséé elvörösödve engedem el ám arcomon továbbra is mosoly ül. Fülem mögé tûrve egy tincset nézek fel rá mélyen szemeibe s jelem neki.

~Köszönöm, ez rettentõen sokat jelent nekem. –mondom neki õszintén, s úgy vélem talán ez volt most a helyes cselekedet. Újra a könyvemre nézek és kinyitva olvasom el újra a szavakat.

Adhattam neki valamit, valami pluszt az életébe. Egy olyan megfoghatatlan dolgot, melyet õ adott nekem akaratán kívül, s én tudatlanul, hogy õ az, pontosabban, csak sejtetésem volt róla, hisz a fogalmazása, az írásának stílusa nagyon emlékeztetett L.L. -ére, de elhessegettem eme képtelennek tûnõ dolgot, hogy valóban õ az, és mégis. Õ az és ez hihetetlen számomra.

Olyan kincset adott nekem az élet, amit ritkán ad meg az embereknek. Újra elpirulok és zavarba jövök, mikor arra gondolok, hogy megölelhettem. Alsóajkamba harapva nyúlik el közöttünk a csend.

~ Bo… bocsánat, hogy így neked estem hirtelen, csak annyira elragadott az öröm, hogy… - kis szünetet tartok a jelelésben. ~Hogy elragadtak. Bocsánatot kérek a kellemetlenségért.

~ Nem történt semmi baj. Örülök, hogy ekkora örömöt szereztem ezzel. – jeleli vissza a maga megszokott érzelemmentes arcán. Hosszan és mélyen nézek a szemeibe megpróbálva újra kiolvasni lélek tükreibõl, hogy tényleg örül-e, de nem sikerül én magam mégis mosolygok.

Az órára figyelmeztetõ fényjelzés felvillan, én pedig oda kapva a tekintetem sóhajtok fel.

~Ideje bemennünk az órára. – jelelem, majd a könyvemet szívemhez szorítva folytatom. ~Köszönöm.

Bemenve az órára a nap átlagosan telik. Most már nekem nincs dolgom a jegyeimmel, csak az érettségire készülni, amire még van bõ egy hónapom. Irodalmon a többiek kiselõadását hallgatjuk, aminek az elbírálásánál a többiek bánatára magasra tettem a mércét és ezért valamelyest haragszanak is rám. Nem túlzottan tud zavarni a dolog. Leginkább az zavar, hogy Lyonwood hazudott nekem. Ahogy többször elolvastam az aláírást egyre jobban megnyílt elõttem a kép. Õ az, aki eddig a példaképem volt. Akinek én csak egy eszköz vagyok valószínû csak az új könyve érdekében… Igen…

Alig várom, hogy a napnak vége legyen és elköszönjek Lysandertõl, bár már nem mosolyogtam rá, mint eddig, s mikor elment a taxival én az igazgatóúrhoz mentem fel vele beszélni.

Az igazgatónak elmondtam, hogy rájöttem ki a mentoráltam valójában és megkértem mást helyezzen mellé és hogy holnaptól adjon felmentést az iskola látogatás alól, mert nem tudok vele innentõl úgy viselkedni mint eddig. Õ volt a példaképem és mondhatni a névtelen hõsöm. Amikor meg még nem tudtam, hogy ki is õ valójában elkezdtem beleszeretni. Megakartam neki felelni, szerettem volna a figyelmét magamra felhívni, de… most már, hogy tudom az igazat én csak keresztbe húznám, azt amit valójában szeretne elérni Lyonwood, így inkább eltûnök a színrõl, mint hogy lebuktassam.

Szerencsére megértette bár a szerelmi részt nem mondtam el neki és megadta a felmentést és mást helyez mellé helyettem. Ezek elintézése után haza megyek és az ágyamba dõlök be és akaratlanul is sírni kezdek, amiért ennyire hülye és hiszékeny voltam.

~*o*~

2 év telt el azóta, hogy Lysanderrel utoljára találkoztam. Azóta szín ötösre leérettségiztem és felvettek az egyetemre, oda, ahova szerettem volna menni, így jól alakult az életem. Külön albérletbe lakom a szüleimtõl közel az egyetemhez és ez nekem tökéletes. Egyedül vagyok, így én osztom be az idõmet és boldog vagyok.

Néha eszembe jut, ahogy átvert, azonban hamar elterelem róla a gondolataimat, mert nem akarok újra elszomorodni miatta. Az ember, akiben igazán megbíztam és úgy éreztem van bennünk valami közös hazudott nekem hosszú idõn keresztül és nem vallotta be, még akkor se, mikor már lebuktatta elõttem magát. Bár már esélyt se adtam neki arra, hogy megmagyarázza. Azóta nem volt senki olyan az életembe, akit közel engedtem volna magamhoz még annyira se, mint õt.

A 2 év alatt elkezdtem saját örömömre történeteket írni és sikerült egy regényem is. A minap összefutottam egy írói pályázattal, mely kezdõ íróknak szól, akik még nem adták ki egy könyvüket se. Az elkészült regényemet úgy gondoltam beküldöm e pályázatra a kiadóhoz, s nyert a többi között, ami büszkeséggel tölt el. Mára hívtak be egy személyes találkozóra, persze a mûvemet, egy kitalált névvel ellátva küldtem el, mint írói állnév. Izgulva készülõdöm most már 20 éves fejjel, hogy talán kiadják az elsõ könyvemet. A pályázat teljes körû finanszírozást biztosít a könyv kiadásához és a bevétel 50% megkapom kezdetnek, ami egy rendkívül jó ajánlat, amit nem szeretnék elúszni hagyni. Mély levegõt véve nézek bele a hûtõbe, hogy jó leszek-e így. Egy kellemes lágy esésû ruhát vettem fel, ami elegánsan nõies és kiadja az alakomat, még sem a hétköznapi viselet. Izgulok, hogy miként fog sikerülni a mai napi megbeszélés, hiszen siket vagyok, de majd igyekszem odafigyelni és válaszolni hangban a kérdéseikre. Szerencsére a fül implantátumom némiképp segített a helyes beszéd megtanulására.

Idegesen indulok el otthonról és az úton végig magamba mondogatom, a bemutatkozásomat, és ahogy a kiadó épületéhez érek, a gyomorgörcsöm csak fokozódik. Nagyobbat nyelve megyek be és mondom, hogy miért is jöttem a recepción és útba igazítva küldenek fel a 4. emeleti tárgyalóba. Ahogy a liftbõl kilépek egy kedves hölgy fogad és kísér a teremhez.

- Kérem itt várjon kisasszony. –szavaira bólintok és bekopogva beszól a tárgyalóban lévõknek, majd felém fordulva mosolyogva mutatja hogy menjek be.

Kedves széles mosollyal megyek be a terembe. Két férfi néz rám vissza a harmadik az ablaknál áll és kifelé figyel. Nem látom az arcát, így nem tudom, ki lehet az.

- Jó napot kívánok, a nevem Mao Hanigen. A Két világ írónõje. –mondom kedves lágy hangon, majdnem tökéletes kiejtéssel.

- Jó napot kisasszony. Örülünk, hogy megismerhetjük. Az én nevem Ted Finigen, a könyv leendõ lektora. A teremben van a kiadó tulajdonosa és az igazgató helyettesünk. Lysander és Henrik. –mutat be mindenkit, bár csak keresztnévrõl. Láthatóan õ vele fogok beszélgetni elsõ sorban.

- Üdvözlöm önöket. –mondom mosolyogva, bár belülrõl majd szétrobbanok az izgalomtól.

- Szeretnék pár kérdést feltenni önnek a könyvvel kapcsolatban. Miért használt álnevet a könyv írójának?

- Mert nem szeretném a magánéletemet a világ elé tárni, nem szeretném önmagamat a kirakatokban, tv mûsorokban látni. Nekem nem a hírnév a fontos, hanem hogy írhassak és névtelenül segíthessem regényeimmel mások életét, ahogy annak idején velem tette. L.L. –mondom ki õszintén a dolgokat és az ablaknál lévõ férfira nézek, aki hátulról igen csak ismerõs, de nem tudom honnan, majd újra a lektorra.

- Eléggé sok pénz egy könyv kiadása, mégis miért válasszuk az ön könyvét? –kérdezi érdeklõdve.

- Én nem fogok amellett érvelni, hogy az én könyvemet válasszák. Nem az a fajta vagyok, aki kampányol amellett, hogy az õ regényét válasszák. Úgy gondolom, hogy a regényem önmagáért beszél. –mondom, amire az igazgató hirtelen megfordul az ablak felõl és egyenesen rám néz. Az-a Lysander az, aki átvert és becsapott, aki megtanította nekem, hogy bárki becsaphat, akit még két év után is leakarok nyûgözni. Hirtelen állok fel és a lektorra nézek. –Elnézést, de szerintem jobb, ha nem az én könyvemet válasszák a kiadáshoz, majd… próbálkozom máshol. –mondom nyugodtnak tûnõ hangon ám mégis feldúltan és megfordulva megyek ki a tárgyaló terembõl egyenesen a lift felé.

- De… kisasszony! –kiállt utánam a lektor, de engem már nem állít meg.

Nem, én nem akarom, hogy újra a közelébe legyek, ha nem volt képes nekem elmondani az igazat, ha nem bízott bennem, hogy képes vagyok tartani a szám ki is õ valójában, hogy valójában L.L. kinek a regényei segítettek túltennem magam a nehéz idõkön, akinek a könyvei erõt adtak egy és ugyan az a személy, akibe kezdtem belehabarodni, még ha távolság tartó is volt velem.

Határozott léptekkel haladok a lift felé, menekülve az épületbõl.

~ Megpróbálom majd én magam is megírni magamtól. Oda adhatom majd neked átolvasni és elmondanád majd a véleményed õszintén? –teszi fel a kérdést.

~ Persze, de nyugodtan átfogalmazhatod ezt is. –mikor elolvassa az üzenetem, elmosolyodik. Nem értem, hogyan képes ennyire nyíltan kimutatni pillanatnyi érzelmeit.

~ De… lássunk most neki a jelnyelv tanulásának. –teljesen szembefordul velem, érzem, ahogy a tekintete szinte perzseli a bõrömet ~Kérlek, fordulj felém, hogy gyakorolhassuk a jelelést, és lásd a mimikám, gesztikulálásaim. –Magamban mélyet sóhajtva teszek eleget a kérésének, azonban a tény, miszerint minden mozdulatomat, rezdülésemet figyelni fogja, enyhe fusztrációt ébreszt bennem.

~ Ennyi volt az irodalom lecke? –próbálom visszaterelni beszélgetést abba a mederbe, amelyben eredetileg szerettem volna, ha folyna, azonban rövid válaszával azonnal gátat szab a terveimnek.

~ Most azért jöttünk a könyvtárba, hogy tanuljuk a jelelést nem?

~ De igen.

~ Akkor ne tereljük el a figyelmünket másra.

S ekkor elkezdõdik élesben a taníttatásom.

***

Az elkövetkezendõ hónapok úgy röppennek tova, akár a másodpercek. Az elsõ idõszakban elsõsorban a taníttatásomnak szenteli minden pillanatát, azonban hamarosan az együtt töltött idõbe elkeveredik az egyetlen dolog is, mi engem lázba hoz: az irodalom. Azonban hamar ráébreszt, mennyire különbözünk, illetve mennyire értelmes leányzó. Egyszerre üdítõ és bosszantó, miszerint ennyire kifejezi, mi jár a fejében, s még a vitáink során is mekkora hévvel képes saját igaza mellett érvelni.

Azonban minél inkább közeleg az év végi vizsgák, s az érettségi idõszaka, annál inkább lefoglalják saját teendõi, miket teljes mértékben megértek. Igaz, saját részemrõl a tanulás kimerült a tételek egyszeri elolvasásában, viszont nála ez nem opció. Az egyre rövidebbé vált találkozásaink során is leginkább a saját tanulmányaiba mélyül, jegyzeteket készít. Az akarata s a céljai érdekében tett erõfeszítései igazán lenyûgözõek.

Mivel már szinte teljesen sikerült elsajátítanom a jelbeszédet, s elég információval rendelkezem a világukról, a hirtelenjében támadt szabadidõm jelentõs részét újabb regényem megírásának szentelem. Lényegében, semmi szükségét nem látom annak, miszerint visszatérjek nap nap után az intézménybe, azonban az álcám megtartásának érdekében kénytelen vagyok eleget tenni az egyre inkább nyûggé vált kötelezettségemnek.

Szívem szerint éjt nappallá téve dolgoznék a mûvemen, s a tanórákon is újabb és újabb sorokat rovok füzetem hátuljába, minek köszönhetõen a tanórák zömére egyáltalán nem emlékszem.

A mai nap kissé késve érkezem meg, annak köszönhetõen, hogy teljesen belemerültem a munkába. A fejezetek szinte követelték a figyelmem, így olyan dolgok, mint az alvás és az idõ múlása, teljesen feledésbe merültek.

Mikor megérkezem, már szinte mindenki elfoglalta a helyét. Magam is így cselekszem. Mosolyogva, jelelve köszön nekem, mit viszonzok. Szinte tapintható a feszültség a padtársamon, tekintetébõl süt a félelem. El kell gondolkodnom, mi lehet az oka az izgalmának, azonban szinte azonnal választ is kapok a fel nem tett kérdésre.

~ Üdvözlök mindenkit. Ma meghallgatom a kiselõadásokat a két könyv összehasonlításáról. Érdeklõdve várom, ki mit választott. Ki szeretné kezdeni? –köszönt minket és teszi is fel a kérdést jeleléssel és szóban is.  Mao mély lélegzetet vesz, majd miközben igyekszik úrrá lenni keze remegésén, a magasba emeli azt.

~ Örülök Mao a jelentkezésednek. Nem is vártam mást. Gyere.

Lassan áll fel, minden porcikájában reszket. Tekintetébõl, melyet rám szegez, süt az izgalommal vegyült félelem. Mivel tudom, hogy érzéke és tehetsége van az irodalomhoz s az íráshoz egyaránt, nem értem, miért viselkedik ennyire abnormálisan. Elindul a tanárnõ felé, majd szembe fordul az osztállyal. Pár percig nem történik semmi. Szemeit lehunyja, mélyet lélegzik. Láthatóan szinte ájulásig spanolta magát. Mégis, sikerül úrrá lennie a rettegésén, papírjait letéve az asztalra elkezdi az elõadását.

~ „Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erõs gyötrelmet tûrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg õket, akárhogy akarta:
mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak,
balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak
barmait, és hazatértük napját õ elorozta.
Istennõ, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekbõl.” –mikor az elsõ szavakat értelmezni tudom, nagyot dobban a szívem. Ezer s egyszer olvastam a mûvet, kedvenceim közé tartozik, így azonnal sikerül azonosítanom.

~ Aki olvasta, s megszerette-e mûvet már tudhatja, mely Eposzt is választottam régi irodalmi mûvem gyanánt, melyet összehasonlítani szeretnék egy modern regénnyel, mely szintén közel ál a szívemhez. Cselekményében merõben eltérõek a mûvek, s formájában is, hisz míg egyik eposz addig a másik egy regény, de mindenekelõtt a rövid emlékfrissítõ Homerosz Odüsszeia címû eposzáról, eme idézet tökéletesen lefedi a történetet. Adott egy fõhõs, ki nevén Odüsszeusz, s a Perzsák elleni háborúba indulván Tróját rombolá le, majdan útján hazafele kalandos 10 év szál tova. Azonban gondoljunk bele, mily kínzó ez az ifjú, majdan idõsödõ Odüsszeusznak, hogy távol családjától veri a sors, s hánykolódik kétségbe esésének tengerén.

~ Nem lehetett könnyû a dolga. Ott volt a csodálatos istennõ, ki ágyába csábította, s marasztalta, de Odüsszeusz mégis családját, szerelmét akarta. Nem engedett a kísértésnek, s tovább ment. Azonban ne higgyük, hogy ez a mai világunkban is így lenne, vagy éppen ez ténylegesen megtörtént. Homérosz Eposzának tényszerû megtörténése körül kételyek merültek fel. Ezáltal sokan csak egy idillikus képzelgésnek tartják. Én azonban nem, és ki állok a véleményem mellett. ~ tekintete az enyémet keresi, ajkai önkéntelen mosolyra húzódnak.

~ Az Eposzban rengeteg szereplõt megismerhetünk, s mind gyarló ember, kivétel az istenek és más mitikus lények. Tele szimbolikával és kétértelmûséggel. A másik választott regényem L.L.- Hamis világ címû könyve. Miért is ezt választottam Homérosz drámai eposza mellé? A válaszom egyszerû, mert a Hamis világ fõhõse is elveszett a lelkének tengerén. Egy magányos férfi, a fõszereplõje, kit a sors hányt és vetett, s míg gyermek volt hitt a jóban és a reményben, azonban koránt se adatott meg neki felnõtt koráig se a család csodája. Odüsszeusszal ellentétben Harrison a Hamis világ fõszereplõje egy átlagos ember, ki a mai világunkban él, ám ebbe a regényben is megjelennek a fantázia lények, melyeknek én úgy érzem szimbolizmusa van. Egy démonnal ismerkedik össze Harrison, ki egy gyönyörû nõ képében tetszeleg neki, s próbálja rávenni a férfit, hogy gyilkolja meg apját, ki gyermeki világát tette tönkre. Egyáltalán nem könnyû olvasmány. Tele van misztikummal, fordulatokkal, szimbolizmussal és kétértelmûséggel, mint maga az Odüsszeia. –

Mikor elmondja a második mû címét, akaratlanul is egy másodpercig megemelkedik bal szemöldököm. Teljes mértékben váratlanul ér, miszerint a saját regényemet választotta bárki is kiselõadása témája gyanánt. Természtesen tisztában vagyok vele, miszerint szeretik elemezni, boncolgatni, mit is szándékoztam igazán írni, mi a közlendõm mélyen, a szavak alá temetve, azonban arra nem számítottam, miszerint egy ilyen fiatal lány szájából fogom hallani ennek az eredményét. A könyveimet egyáltalán nem az õ korosztályának szántam, mivel az volt a véleményem, hogy egyáltalán nem érthetik meg, mi is a cselekmény valójában.
Nos, Maonak sikerült megfejtenie.

Mikor végez, maga a tanóra is véget ér. A tanárnõ teljesen el van ragadtatva, ennek köszönhetõen év végi eredményként a legjobb jegyet adja Maonak. Azonban a leány mintha nem is hallaná, tekintete teljesen fátyolos, arca lángszínben tündököl, vonásairól nem az elégedettség, inkább a kétségbeesés olvasható.

~  Elnézést, de ki kell mennem egy kis levegõt szívnom. – jeleli, majd azonnal sarkon fordulva távozik a terembõl.  Teljesen váratlanul érint ezen reakciója, mivel az efféle viselkedés egyáltalán nem jellemzõ rá.
Úgy gondolom, mivel maga is vette a fáradtságot, az idõt, hogy megismerkedjen tudtán kívül az énem egy részével, nem kevés energiát belefektetve pedig megírta ezt a szinte párját ritkító elemzést, erõt véve magamon legalább egy dicsérettel illethetném.

A keresésére indulok, s hamar meg is találom az udvaron, ahol az elmúlt idõszakban egyre inkább tartózkodott. Mellé lépve azonnal felkapja a fejét, mosolyt erõltet magára s egyértelmû gesztikulációval jelzi, hogy foglaljak helyet.  Erõsen igyekszik leplezni, miszerint bántja valami, engem nem tud átverni.

~Elmondod, mi a baj? – jelelem még a szokottnál is lassabban, mivel enyhén a természetem ellen cselekszem, s mi tagadás, nehezemre esik.

~Úgy sem értenéd. – feleli, arca pedig elkomorodik. Néhány másodpercnyi csend telepszik ránk. Ez alatt az idõ alatt végig a mimikájára koncentrálok, s mikor felismerem, mi a gondja, õszinte leszek, meglepõdöm. Megcsóválom a fejem, miközben ajkam jobb szeglete aprót rándul. Sosem hittem volna, miszerint erre sor kerülhet, de mégis megtörtént. Valakinek nem csupán számít a véleményem, hanem tiszta szívbõl is vágyik rá, ahogy a megbecsülésemre is. Úgy hiszem, amennyiben ennyi a gondja, kicsit megerõltetve magam, eleget tehetek a kérésének.

~ Jól sikerült a fogalmazásod. Sikerült mindkét mû lényegét eltalálnod, ami pedig az összehasonlítást illeti, osztozom a véleményeden.

Elõször enyhe pír lepi el az arcát, majd elmosolyodik. Azonban egész hamar újra elkomorul.

~Ezt csak úgy mondod. Szeretnél megvigasztalni, ezért hálás vagyok. De kérlek, ne hazudj. Láttam, hogy nem tetszett.

Kis híján elmosolyodom ezen az állításán. Még nem találkoztam olyan személlyel, aki ennyire szerette volna megfejteni, mi jár a fejemben. Hát ezért tévedt reám oly gyakran a tekintete elõadása közben. Szerette volna leolvasni az arcomról a véleményem, azonban ezen kísérlete kudarcba fulladt, s részben ezért ennyire csalódott.

Mivel se szóban, se az általa oly hõn áhított mimikával nem tudom õt meggyõzni, kénytelen vagyok a cselekvéshez s egy kis cselhez fordulni.

~Mond, mit szólnál, ha szavak helyett valami egészen mással is bizonyítanám, hogy tényleg tetszett az elõadásod?

Tekintetét azonnal felemeli, láthatóan egy pillanatra megfeledkezik a búslakodásról, s az erõs, természetes kíváncsisága kerekedik felül.

~ Mire gondolsz?

~Mindjárt a lényegre térek, azonban elõtte kérdeznék valamit. Nálad van a modern kori regény, ami alapján dolgoztál?

~A teremben, a táskámban. De mi köze ennek ahhoz, amit tenni szeretnél?

~Mit szólnál hozzá, ha dedikáltatnám az írójával? Elég bizonyítékul szolgálna, miszerint komolyan gondolom a szavaimat?

Szemei elkerekednek, arca szinte felragyog.

~Óhh, az csodálatos lenne! – hirtelen elkomordul. – De sosem tart nyilvános dedikálásokat, nem ad interjúkat, senkit nem fogad és még egy fényképet se volt hajlandó engedélyezni, hogy legalább fogalmuk legyen az olvasóknak arról, ki is õ igazából. Mégis, hogyan tudnál akkor te autogrammot kérni tõle?

~Mondhatni, gyerekkoromtól foga ismerem az írót. Minden dicsekvés nélkül állíthatom, elég közel állunk egymáshoz. Nem tagadná meg a kérésemet.

Újra felragyog az arca. Úgy viselkedik, mintha valaki azt állítaná, miszerint leemeli számára a Napot s a Csillagokat az égrõl, hogy ezután kizárólag neki ragyogjanak.

~Komolyan megtennéd ezt értem?

~Igen. – felelem szûkszavúan.

~Akkor a nap végén odaadom a regényt. De nagyon vigyázz rá, kérlek!

Kurtán bólintok. S innentõl kezdve, mintha minden kételyét és negatív érzelmét elfújták volna.

***

A tegnapi s az egész ma reggelt gondolkodással töltöttem. Eddig teljes mértékben hidegen hagyott, mit érezhetnek azok, kik elolvassák a könyveimet. Egyáltalán nem szerettem volna, ha bármilyen módon sikerül összekapcsolniuk az írót és azt a személyt, ki a hétköznapokon vagyok, azonban Mao ráébresztett, igenis sokat jelent számukra ez az aprócska dolog. Azonban a véleményemen nem sikerült változtatnia, így ezen kivételes alkalmon kívül tartom magam a már megszokott rutinomhoz. Nincs szükségem sem a dicsfényre, sem pedig a levakarhatatlan parazitaként létezõ fotósokra, tévésekre. Úgy hiszem, ez az aprócska eset nem fog változtatni semmin sem.

S egyébként is, ezen cselekedeteimnek köszönhetõ, miszerint sikerült az iskolai élet részévé válnom.

Táskámban a mûvemmel várakozom az iskola folyosóján. Mikor megérkezik s megpillanat, izgatottságában megszaporázza a lépteit. Amikor megáll elõttem, ha akarná, sem tudná leplezni, mennyire türelmetlen.

~Sikerült beszélned vele? – kérdi, elfeledve minden illemi formát. Magamban újfent elmosolyodom az ártatlanságát erõsítõ viselkedésén.

~Igen, sikerült. –válaszolok, miközben a táskám mélyérõl elõhalászom a láthatóan sokat forgatott könyvet- Parancsolj. Remélem, ennek fényében már elfogadod, miszerint tegnap igazat állítottam.

Hevesen bólint, miközben regemegõ kézzel, lágy mozdulatokkal, mintha egy csecsemõt tartana, elveszi tõlem a könyvet. Szemét lehunyja, mikor felemeli a fedõlapot, s csak pár perc múltán meri kinyitni.
Szemei elkerekednek, mikor meglátja a jellegzetes kézírással rótt sorokat.

Fejemben kavarognak a gondolataim. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem felé, mégse merem feltenni. Nem tûnik annak az ismerkedõs, nyitott férfinak. Inkább az a zárkózott, magának való típusnak látom. Fontos számára az etiket és a tisztelet. Nem igazán válaszolna a kérdéseimre. Az, tolakodó lenne, én pedig nem szeretnék kellemetlenséget okozni senkinek.

Lassan beérünk a könyvtárba, ahol Sarah a könyvtárosunk nagyot néz, mit keresünk ott óra közben. Jelelve gyorsan magyarázom el neki a dolgot és megkönnyebbülve int, hogy foglaljunk helyet. Megköszönve bólintok és a sorok közötti asztalhoz ülök le, s veszem elõ a telefonomat.

~Kérem, vegye elõ a füzetét. Átnézném a jegyzeteit. – A táskájába nyúl miközben én ceruzát és radírt veszek elõ, hogy szükség esetén javítani tudjak. Nem sokára elõ is kerül a füzete, amit elvéve tõle kezdek átfutni és át tanulmányozni, de nem kell javítanom benne semmit, ami mosolyt csal az arcomra.

~Nagyon gyorsan tanul. Igazán lenyûgözõ, gratulálok! – írom neki õszinte gratulációval. Azonban még mindig nagy odafigyelésre van szükségem, hogy ne tegezzem le.

~Nem szokásom effélét tenni, azonban mivel látom, mennyire feszélyezi, kérem, tegezzen nyugodtan. – Megvárom nyugodtan, míg beírja a telefonjába a választ, majd megmutatja és arra ad engedélyt, hogy tegezzem akaratlanul is megnyugodok, de egyben zavarba is jövök, hogy ennyire látszott rajtam, hogy mi a bajom. Enyhe pírral írom válaszom.

~Köszönöm! Tegezz te is egész nyugodtan.

~Igazán megtisztelõ. –Jön a válasz, majd látom, ahogy elgondolkodik. Kicsit zavartan piszkálom meg a hajam. Nem tudom, mit kellene most tennem. Gondolkodom, amikor újra elém tartja a telefonját.~ Érdekel az irodalom? –Arcom felderül a kérdésre.

~Igen. Szeretnék ezen a pályán tovább menni és tanár lenni. Vagy író. Õk olyan szépen tudnak fogalmazni, világokat, embereket teremteni a szavak erejével…- mikor hirtelen köhög, aggódva nézek rá érdeklõdön. Nem tudom, mi történt.

~Ha szeretnéd, szívesen segítek neked a tanulásban. Egészen véletlenül, magam is erõsen érdeklõdöm az irodalom iránt és pedagógusnak készülök. Már, amennyiben nincs ellenedre.

A válaszára szemeim elkerekednek és egyben örülni is kezdek, hogy végre valami közös téma, ami mind a kettõnket érdekel és még segítséget is tudok benne kapni. Ez hihetetlen és egyben nagyon is jól jön a dolog. Hirtelen kapok a telefonom után izgalmamba, de lelököm a telefonomat ügyetlenségemben. Késõn kapok utána, és a hirtelenség miatt nem észleltem, hogy Lyonwood is utána nyúlt, de õ el is kapta, így én az õ kezét fogtam meg.

Hirtelen kapom el a kezem mikor észrevettem mi is történt. Fülig vörösödve zavartan nézek oldalra. Hajamat piszkáltam zavaromba, de csak a végét és hirtelen nem tudtam mit kezdjek magammal. Nem tudtam mégis mi ütött belém. Szemem sarkába látom, ahogy lerakja a telefonomat és felpillantva rá óvatosan látom, ahogy elfordul. Egy kicsit hezitálva, de végül elvéve a készülékem pötyögök bele.

~Lenne egy fogalmazás, amivel egy kicsit meggyûlt a bajom. Már amennyiben még áll az ajánlatod.

Bólint válasz gyanánt, én pedig próbálok magamon úrrá lenni, ugyanis nem jelentett ez a pillanat semmit, hogy megfogtam a kezét. Lerakva a telefonom veszem fel a táskám és kivéve a füzetemet. Kinyitva mutatok a feladatra, hogy olvassa el.

Saját füzetét elõvéve szinte pillanatok alatt megírja a kért két oldalt. A lap aljára egy aprócska megjegyzést írt:

„Kérlek, amennyire lehetséges, fogalmazd át. Véleményem szerint elég nagy különbség van a kettõnk stílusa között”

Mikor már kész is elcsodálkozva nézek rá, de magam felé fordítva kezdem el olvasni. Az. amit olvasok teljesen elbûvöl és érzelmeket vált ki belõlem. Magával ragad és odaszögez. Lélegezni is elfelejtek szinte.

~ Eszméletlen szépen fogalmazol! Írónak kellene menned! Tuti sikeres lennél. –írom bele a telefonomba.

Újra átolvasom a hirtelen összehozott történetet, amit élvezet volt olvasni, de tény át kell fogalmaznom. A telefonomat veszem fel ismét és most már értem, hogy nagyjából mire gondolhatott a tanár, a történeten.

~ Megpróbálom majd én magam is megírni magamtól. Oda adhatom majd neked átolvasni és elmondanád majd a véleményed õszintén? –kérdezem tõle telefonom segítségéve.

~ Persze, de nyugodtan átfogalmazhatod ezt is. –válaszolta telefonja segítségével én pedig jelelve kedvesen mosolyogva köszöntem meg neki.

~ De… lássunk most neki a jelnyelv tanulásának. –írom le neki és úgy fordulok teljes testemmel felé. ~Kérlek, fordulj felém, hogy gyakorolhassuk a jelelést, és lásd a mimikám, gesztikulálásaim. –írom még neki és utána csendben várom, hogy felém forduljon. Meg is teszi, bár látom nem igazán tetszik neki a dolog. Mély levegõt véve nézek a szemeibe.

~ Ennyi volt az irodalom lecke? –Érdeklõdik telefonján írásba és elolvasva nézek fel rá és oldalra döntöm a fejem lágy mosollyal, majd elõre nézve az eszközre írom neki a választ.

~ Most azért jöttünk a könyvtárba, hogy tanuljuk a jelelést nem?

~ De igen.

~ Akkor ne tereljük el a figyelmünket másra. –írom neki végül és neki kezdünk a jelelés tanulásának, illetve tanításának.

~*o*~

A napok teltek múltak és Lyonwood nagyon gyorsan tanulta a jelelést. 3 hónapja került be hozzánk az intézménybe, és szinte már tökéletesen jelel és tudja olvasni is azokat. Mondhatni hibátlanul kommunikál már a siketekkel, igaz még lassan kell neki jelelnem, hogy értse, de ez már nagyon is szép eredmény. Sokat segített nekem az irodalomba és az érettségire készülni.

Az irodalom volt igazándiból a közös témánk és nagyon sok mondhatni „vitánk” is volt ebbõl, mert egy-két irodalmi mûnél nem értettünk egyet és próbáltuk egymást meggyõzni saját érveinkkel. Ez hol sikeres volt, hol nem. Úgy érzem sikerült némiképp közelebb kerülnöm hozzá, de még mindig nem érzem azt, hogy közelengedett volna magához. Talán soha nem is fog. Ellentétben velem. Egyre gyakrabban álmodom vele. Zavarba vagyok a közelébe ok nélkül is. Egyre gyakrabban vannak véletlen érintkezéseink, amire szívem hevesen reagál és nem értem mi ütött belém.

De most az utóbbi idõbe nem volt idõm ezzel foglalkozni. Lekötött az utolsó felelések, beadandók és kiselõadásokra való felkészülés. Lysanderrel se volt annyi idõm foglalkozni, ami miatt kicsit talán szégyellem is magam. Ma van irodalomból az utolsó jegyszerzõs óra érettségi elõtt, és nem akarom elrontani, ám erre nem kértem Lysandertõl segítséget. Szeretném, ha végre õ is büszke lehetne rám.

A témája pedig egy modern és egy régi könyv összehasonlítása. Mi választhattuk meg a könyveket, hogy miket szeretnénk összehasonlítani, így én a kedvenc L.L. könyvet választottam magamnak a modern irodalomból és Homerosz Odüsszeia-ját választottam összehasonlításom alapjául. Több mint 2 hetet készültem rá. Újra átolvastam könyveket jegyzeteltem és igyekeztem feleletemet szépen összeállítani.

Az elsõ órám az, így én már a terembe vagyok mikor Lysander megérkezik. Felnézve rá mély levegõt veszek és felnézve rá kedves mosollyal köszönök neki jelelve. Látom komor arcát, ahogy visszaköszön, majd leül a padba és látom, hogy várja az óra kezdetét. Ahogy mellettem ül, már csak attól hevesebben ver a szívem. Nem tudom mi ütött belém. Újra átolvasom a házi dolgozatomat, majd meglátom a fényjelzést. Tanárnõnk pedig be is jön.

~ Üdvözlök mindenkit. Ma meghallgatom a kiselõadásokat a két könyv összehasonlításáról. Érdeklõdve várom, ki mit választott. Ki szeretné kezdeni? –köszönt minket és teszi is fel a kérdést jeleléssel és szóban is. Mély levegõt véve lassan emelem fel a kezem hezitálva tétován. Én emelem fel egyedül. ~ Örülök Mao a jelentkezésednek. Nem is vártam mást. Gyere.

Lassan állok fel a papírommal. Lábam is megremeg és Lysanderre nézek, egy kis erõt merítsek, de csak még jobban felgyorsul a szívem. Õ is érteni fogja. Kezemben a papír megremeg miközben elindulok az asztalhoz és az osztály felé fordulva nézek hol a többiekre, hol pedig a papíromra. Emelem kezem jelelésre, de megáll és nem mozdul tovább.

*Nem fog menni… elfogom rontani.* -fut végig a gondolataimban és behunyva a szemeimet veszek egy mély levegõt és végül lerakom a papírjaimat és magabiztosabban fordulok vissza, majd kezdek neki a kiselõadásnak.

~ „Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erõs gyötrelmet tûrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg õket, akárhogy akarta:
mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak,
balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak
barmait, és hazatértük napját õ elorozta.
Istennõ, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekbõl.” –Kezdem beszámolómat egy idézettel az Odüsszeiából.

~ Aki olvasta, s megszerette-e mûvet már tudhatja, mely Eposzt is választottam régi irodalmi mûvem gyanánt, melyet összehasonlítani szeretnék egy modern regénnyel, mely szintén közel ál a szívemhez. Cselekményében merõben eltérõek a mûvek, s formájában is, hisz míg egyik eposz addig a másik egy regény, de mindenekelõtt a rövid emlékfrissítõ Homerosz Odüsszeia címû eposzáról, eme idézet tökéletesen lefedi a történetet. Adott egy fõhõs, ki nevén Odüsszeusz, s a Perzsák elleni háborúba indulván Tróját rombolá le, majdan útján hazafele kalandos 10 év szál tova. Azonban gondoljunk bele, mily kínzó ez az ifjú, majdan idõsödõ Odüsszeusznak, hogy távol családjától veri a sors, s hánykolódik kétségbe esésének tengerén. – Jelelem szép lassan, hogy Lysander is megértse, amit mondani szeretnék neki is. A magányos résznél pedig egyenesen szemébe néztem. Nekem Odüsszeusz alakja egyre jobban összefonódott vele. A modern korban.

~ Nem lehetett könnyû a dolga. Ott volt a csodálatos istennõ, ki ágyába csábította, s marasztalta, de Odüsszeusz mégis családját, szerelmét akarta. Nem engedett a kísértésnek, s tovább ment. Azonban ne higgyük, hogy ez a mai világunkban is így lenne, vagy éppen ez ténylegesen megtörtént. Homérosz Eposzának tényszerû megtörténése körül kételyek merültek fel. Ezáltal sokan csak egy idillikus képzelgésnek tartják. Én azonban nem, és ki állok a véleményem mellett. ~ újra Lysanderre néztem és akaratlanul is elmosolyodtam, majd a többiek felé kaptam a fejem és folytattam.

~ Az Eposzban rengeteg szereplõt megismerhetünk, s mind gyarló ember, kivétel az istenek és más mitikus lények. Tele szimbolikával és kétértelmûséggel. A másik választott regényem L.L.- Hamis világ címû könyve. Miért is ezt választottam Homérosz drámai eposza mellé? A válaszom egyszerû, mert a Hamis világ fõhõse is elveszett a lelkének tengerén. Egy magányos férfi, a fõszereplõje, kit a sors hányt és vetett, s míg gyermek volt hitt a jóban és a reményben, azonban koránt se adatott meg neki felnõtt koráig se a család csodája. Odüsszeusszal ellentétben Harrison a Hamis világ fõszereplõje egy átlagos ember, ki a mai világunkban él, ám ebbe a regényben is megjelennek a fantázia lények, melyeknek én úgy érzem szimbolizmusa van. Egy démonnal ismerkedik össze Harrison, ki egy gyönyörû nõ képében tetszeleg neki, s próbálja rávenni a férfit, hogy gyilkolja meg apját, ki gyermeki világát tette tönkre. Egyáltalán nem könnyû olvasmány. Tele van misztikummal, fordulatokkal, szimbolizmussal és kétértelmûséggel, mint maga az Odüsszeia. –jelelem és most már elkerülöm Lysander tekintetét, vagy legalábbis igyekszem. Mindig mikor meg-megcsillanó szemeibe nézek, elfog a gyengeség, és most nem lehetek az. Nem gyengülhetek el. Megkell tartanom a kiselõadást.

Még egy darabig beszélek a két mû közötti párhuzamokról és szinte az egész órát végig jelelem és kifejtek mindent kérdések nélkül is és tanárnõmön érzem, hogy teljesen el van ragadtatva ettõl és tetszett is neki. A fényjelzés vet véget a feleletemnek és egy vállveregetéssel jeleli nekem a gratulációját és kapom meg az ötösömet. Elmosolyodom, majd most nézek ismét Lysanderre, hogy õ… õ vajon büszke rám. Arca nem árul el semmit, ahogy testtartása és most szemei se. Mély levegõt véve nézek magam elé.

~ Elnézést, de ki kell mennem egy kis levegõt szívnom. – mutatom tanárnõmnek, majd úgy sietek ki a terembõl. Szerencsére a következõ óra is ott lesz, így egyenesen kimegyek az udvarra és ott ülök le egy padra. Próbálok megnyugodni és rájönni hol hibáztam. Hol ronthattam el az egészet, hogy semmi érzelmet nem sikerült kicsikarnom belõle. Mi lehet velem a baj.

Miután kijavított, figyelme ismét az óra anyagára koncentrálódik. Látom, mennyire igyekszik, hogy mindent lejegyzeteljen és elsajátítson. Láthatóan kedvére való az irodalom, örömét leli benne és érdekli. Úgy tûnik, van egy közös pontunk, aminek köszönhetõen élesben is lesz alkalmam gyakorolni az elsajátított elméleti tudást.

Tovább készítem jegyzeteimet, miközben a szemem sarkából figyelem, s hallgatom, mit mond a tanár, aki a kedvemért volt kedves a kezdeti idõszakban hanggal is párosítani a jelbeszédet.

Amint felvillan az óra végét jelzõ fény, Mao hangosat sóhajtva bezárja füzetét, majd bepakol a táskájába. Telefonját elõhalászva villámgyors üzenetet ír.

~ A következõ órám is itt lesz. Világirodalom. Nem szeretnék kimenni a folyosóra, inkább bent maradnék olvasni. –zsebem mélyérõl elõhalászom a saját eszközöm, s lassan leírom válaszomat.

~ Rendben, én azért kimegyek szétnézni. Nem megyek messze, nehogy eltévedjek. –sérti a büszkeségem, mikor kinevet.

~ Csak nyugodtan menjen, és itt a telefonszámom, ha mégis eltévedne. 06-40/726-8278 –

bólintok, majd a bizonyosság kedvéért le is írom a számot, holott elsõre is sikerült azonnal megjegyeznem. Megköszönöm segítõkészségét, majd holmimat hátrahagyva kisétálok a terembõl.

A folyosó nyüzsgõ sokaságától azonnal tiltakozni kezd minden porcikám, ennek köszönhetõen azonnal a szabad eget ígérõ ajtó felé veszem az irányt. Odakint alig lézeng valaki, így megkönnyebbülten telepedem le az egyik padra. Teljes mértékben megvisel, miszerint a saját természetemet meghazudtolva kell viselkednem. Nem szívlelem sem a társaságot, sem pedig a kommunikációt, azonban a könyvem hitelességéért kénytelen vagyok meghozni ezt az áldozatot. Fejem az ég felé emelem, igyekszem kizárni mindent s mindenkit, amit körbevesz, mégis, szemem sarkából kénytelen vagyok az óra kezdetét jelzõ fényt figyelni, amennyiben nem akarok elkésni és ezzel újfent meghazudtolni önmagamat.

Amint felvillan, mélyet sóhajtva kényszerítem magam, hogy visszatérjek. Könnyedén találom meg azt a termet, ahol alig fél órája voltam. Elhelyezkedem Mao mellett, aki révedt tekintetét rám emeli a könyv lapjai közül.

Telefonját elõvéve villámsebességgel írni kezd.

~ Látja? Nem tévedt el. Nem olyan átláthatatlan az iskolánk. –mosolyodik el, õszintén, ártatlanul, akár egy gyermek.

~Igen igaza volt Mao. –válaszolom, mire felsóhajt. Láthatóan bántja valami, azonban mivel sosem érdekelt mások lelki és gondolati világa, így nem keresem rá a választ. Pár másodpercnyi csend után belép a tanár. Erõsebb, feszítettebb tempót diktál, mint elõdje, ezen véleményemet pedig csupán erõsíti a körülöttem lévõk arcáról leríó erõs koncentráció.

A következõ órák sora monoton egyhangúságban telik, míg be nem lép a szünet közepén az igazgatóhelyettes. Bejelenti, miszerint a fizikát tanító pedagógus hirtelen lebetegedett, helyettes híján pedig kénytelenek az órát elhalasztani. Arra kéri a diákokat, foglalják le magukat ez alatt az idõ alatt.

Mao hirtelen, minden elõzetes figyelmeztetés nélkül felém fordul, majd a tõle megszokott sebességgel írni kezd.

~ Ha gondolja, át nézhetem a kéz jegyzeteit és kijavíthatom, valamint elmehetünk a könyvtárba tanulni egy kicsit a jelelést. Ha csak ön nem szeretne inkább pihenni. Igen megterhelõ lehet az ön számára, ez a fajta kommunikációba becsöppenni.

Magamban sóhajtva lepötyögöm a válaszomat.

~ Nem vagyok fáradt. Szeretnék tanulni, ha csak ön nem akar inkább lazítani. –nemet int, majd holmiját összeszedve, indulásra készen mutatja újabb üzenetét.

~ Kövessen, akkor elmegyünk a könyvtárba. – mielõtt kettõt pisloghatnék, már ki is ment a terembõl. Magamban morfondírozva hebrencs és heves természetén komótosan összeszedem a dolgaimat és elindulok utána.

Csendben lépdelünk, egymás mellett, hosszú perceken át. Míg az útvonalat megmorizálom, érzem, hogy a tekintete rajtam nyugszik. Szinte érezni lehet a belõle áradó nyugtalanságot, a felgyülemlett kérdések tengerét.

Érezhetõen feszélyezi a viselkedésem, mondhatni, az egész lényem. A társaságát és õt magát figyelembe véve ez egyáltalán nem abnormális jelenség, hiszen mindenki annyira nyílt, beleértve õt magát is, hogy az már bûnnek számít.

A könyvtáros kisasszonyt meglepi hirtelen felbukkanásunk, azonban Mao hamar a tudtára adja a tanítási idõben való kóborlásunk okát, elmagyarázza, ki vagyok, mire láthatóan a hölgy vállaiból elszáll a feszültség. Elmosolyodik, majd az egyik asztal felé mutat, jelezve, helyezzük magunkat kényelembe.

Amint letelepedünk, Mao a telefonján kezd írni.

~Kérem, vegye elõ a füzetét. Átnézném a jegyzeteit. – csendesen teszek eleget kérésének. Mialatt én a füzetemet vettem elõ, õ radírt és ceruzát készített maga mellé. Szinte kikapja a kezembõl a lapokat, kinyitja és elmélyülten tanulmányozni kezdi. Az arca szinte felragyog, amikor a végére ér. Egyetlen egyszer sem volt szüksége az elõkészített eszközökre.

~Nagyon gyorsan tanul. Igazán lenyûgözõ, gratulálok! – írja, mire enyhe büszkeségfélét vélek érezni.  Ennek ellenére a feszültsége még mindig kézzel tapintható. Mivel ennyit foglalkozik velem, még ha csupán kényszerbõl is, illembõl úgy érzem, valamivel kompenzálnom kell a fáradozásait.

~Nem szokásom effélét tenni, azonban mivel látom, mennyire feszélyezi, kérem, tegezzen nyugodtan. – írom be csigalassúsággal a mondandómat az okos készülékbe. Újfent felragyog az arca, azonban, mintha enyhe pírt is felfedeznék orcáján.

~Köszönöm! Tegezz te is egész nyugodtan.

~Igazán megtisztelõ. – felelem, majd elgondolkodom pár percig. Mivel már amúgy is megerõltetem magam a jellemem ellen való cselekedetekkel, talán egy kis plusz tényezõ nem fog már semmin sem változtatni. ~ Érdekel az irodalom?

~Igen. Szeretnék ezen a pályán tovább menni és tanár lenni. Vagy író. Õk olyan szépen tudnak fogalmazni, világokat, embereket teremteni a szavak erejével…- köhögnöm kell, mivel a szavainak a hatására sikerült egy kicsit félrenyelnem. Nem hittem volna, hogy a sorsnak efféle fintorokra is van ideje. Sikerült egy olyan diák mellé verõdnöm, akinek ugyan az az álma, mint nekem az õ korában? Úgy látom,  el kell gondolkodnom a véletlen szó lehetséges létezésérõl…

~Ha szeretnéd, szívesen segítek neked a tanulásban. Egészen véletlenül, magam is erõsen érdeklõdöm az irodalom iránt és pedagógusnak készülök. Már, amennyiben nincs ellenedre.

Az arca valósággal tündökölni kezd az örömtõl. Olyan hevesen kap a telefonja után, hogy lelöki. Az utolsó pillanatban sikerül elkapnom, mielõtt a földre zuhanva nagy valószínûséggel betörne a képernyõje. Megkésve, de utána kap õ is, azonban nem a telefont sikerül megkaparintania, hanem az ujjaimra kulcsolódnak az övéi.

Újfent elpirul, gyorsan elenged, mintha megégette volna magát.  Lassan az asztalra teszem a készülékét, látva zavarát, elfordítom a tekintetemet. Csend telepedik ránk, azonban nem a megszokott, ez egészen más. Érezni benne a feszültséget, mitõl szinte szikrázik a levegõ.

A látóterembe hirtelen a kezében tartott készülék kerül, képernyõjén az újabb szavakkal.

~Lenne egy fogalmazás, amivel egy kicsit meggyûlt a bajom. Már amennyiben még áll az ajánlatod.

Mikor bólintok, újra elmosolyodik. Táskája után nyúl, elõveszi a füzetét, majd a feladatra mutatva kéri, olvassam el. Egészen egyszerû , legalábbis számomra.

Saját füzetemet elõvéve szinte pillanatok alatt megírom a kért két oldalt. A lap aljára egy aprócska megjegyzést körmölök:

„Kérlek, amennyire lehetséges, fogalmazd át. Véleményem szerint elég nagy különbség van a kettõnk stílusa között”

Maga felé fordítja a füzetet és szinte issza a sorokat, miközben a szeme egyre inkább felragyog.

~Eszméletlen szépen fogalmazol! Írónak kellene menned! Tuti sikeres lennél.

Az üzenetére magamban elmosolyodom. Ha tudná, hogy mennyire sikerült a lényegre tapintania…